Jonathan Culler:
Dekonstrukció
Elmélet és kritika a strukturalizmus
után
Ford.: Módos Magdolna
A szöveget szakmai szempontból
ellenôrizte:
Angyalosi Gergely, Bacsó Béla
Osiris Kiadó, Budapest, 1997.
437 old., 1280 Ft
(Osiris-Gond, Horror Metaphysicae)
BEVEZETÔ – NÉMILEG SZABADOSAN
Az intézményes normáltudomány bástyáinak védelmében sok mindenre hajlandó. Ha már nem tudja kiátkozni az eretneket, kanonizációba fog. A lehetô leghagyományosabb re-konstrukciónak veti alá a falait veszélyeztetô de-(kon)strukciót. Kérdés azonban, nem eleve önellentmondásos-e egy ilyen vállalkozás. Rögzíthetô-e egy olyan gondolkodás „lényege", amely éppen a lényeg, a centrum, a minden rekonstrukciót vezérlô középpont s vele a periféria vagy „margó" fogalmait vonja kétségbe. Vagy elég lenne csak megfordítani: kívülrôl befelé haladni, illetve nem is befelé, csak körbe egy vonalon, amely eközben nem is körvonal, az ugyanis definíciószerûen középpont köré görbül (vö. „azon pontok mértani helye a síkban, amelyek egy ponttól azonos távolságra…"), azért tévelyegve, hogy ezáltal a jó úton járjon, szóval lehet, hogy a dekonstrukcióról szóló egyetlen lehetséges könyv címe a Marges de la deconstruction1 lenne? Az „egyetlen lehetségessel" azonban megint baj lesz: a dekonstrukcióban nincs egy, csak sok; az „egyetlen lehetséges" fogalma velejéig metafizikus, már csak a létszféráknak, amelyek itt egyben érvényességi szférák is, a lehetséges implikálta hierarchizációja miatt, és akkor még nem beszéltünk magáról a metafizikai Belzebubról, az egyrôl vagy az Egyrôl, Plótinosz uccse. És még csak analitikusak vagyunk: utána jönne az „egyetlen könyv" szintetikus szintagmája, Mallarmé és minden filozófusok álma, a végsô könyv, amely után már nem következhetne másik, valamiféle szekularizált Korán, amelyben minden benne van, ami fontos, s ami nincs benne, az nem is lehet könyvben benne: persze meglehet, hogy Borges egy kicsiny remekmûvének utolsó mondatához kapcsolódó lábjegyzete (olyan „supplementum"2 tehát, amely valójában a novella csúcspontja, noha kívül esik rajta, szóval e „könyvkívület"3) szerint e (képzeletbeli, az egész könyvtárat helyettesítô) könyv belsejében „minden látható lap ugyanolyan lapokká válna szét; a felfoghatatlan középsô lapnak nem lenne hátsó oldala".4
Talán Vincent Descombes jár a helyes (tehát tév-) úton, amikor az utolsó évtizedek francia filozófiájáról írott magisztrális összefoglalója, a Le Même et l’Autre5 (Az ugyanaz és a más) belsô címlapját megkettôzi, azzal a finom különbségtétellel, ha tetszik, differanciációval (amely a megkettôzött kezdôlapok megkülönböztetése által a mû kezdetét halasztja késôbbre), hogy a másodikat kiegészíti (szupplementálja?) egy, az olvasónak szóló figyelmeztetéssel, amelynek értelmében ez az oldal az elôzô megismétlése: annak érdekében, hogy ez a második elsô lap ne tûnjék egyszerû könyvkötészeti hibának, el kellett rajta helyezni az elsôtôl megkülönböztetô kiegészítést, vagyis hogy ugyanaz lehessen, másnak kell lennie. (További gondolatmenetünk szempontjából igencsak figyelemre méltó, hogy Descombes nagy sikerû könyvének angol fordítása6 a fergetegesen izgalmas Modern francia filozófia címet viseli, s talán ennek folyományaként, mint amúgy is feleslegessé váltat [vagy szándékosan feleslegessé változtatottat?] elhagyja a nagy hagyományú angol egyetemi kiadóhoz méltatlan játékot a szennycímlapokkal.)
Végül az is lehet, hogy a hagyományos értelemben vett rekonstrukció, de(kon)struálván a dekonstrukciót, egyedül ebben a gesztusában marad hû tárgyához.
Bizonyos értelemben persze Culler valóban a limeseken kóborol, de olyan limeseken, amelyek, mint az a birodalmi válságok korában közismert, önállósulóban vannak, s bennük a centrumok kultúrájának koloniális változatai, olykor karikatúrái jönnek létre. A dekonstrukció sehol nem jutott olyan hegemonikus pozíciókba, mint éppen az Egyesült Államokban, ahol önnön elôzményei híján valójában gyökértelen: Európában, pontosabban fogalmazva a kontinensen, soha nem volt olyan mértékû Derrida-kultusz, sem olyan boszorkányüldözés, amilyent Derrida Amerikában kiváltott. A hívek és ellenfelek csatájában Culler inkább a hívekhez sorolható, de nem a szélsôséges hitvallókhoz: paradox módon azáltal kerüli el a szélsôséget, hogy a vita centrumából a szélre vonul: eleve eltekint a dekonstrukció mint filozófiai irányzat bemutatásától, különösen filozófiai forrásainak taglalásától, csak annyiban érintve az irányzat általános problematikáját, amennyire azt irodalomelméleti, szigorúbban tekintve olvasáselméleti közelítése feltétlenül szükségessé teszi. Ezáltal végsô soron irodalomkritikai problémát csinál a dekonstrukcióból, s ezt a nyilvánvalóan torzító eljárást magának a perifériának a természetével indokolja. A gondolatmenet és a szóhasználat több mint tanulságos: Culler abból indul ki, hogy Amerikában a tágan értett dekonstrukció, leszármazottaival egyetemben „elmélet" néven futott be karriert. (A szó ismerôsen csenghet, talán enyhébben terminologizálva, Paul de Man nagy hírû tanulmányának címébôl: Ellenszegülés az elméletnek7.) Culler szerint: „Az irodalomelméleti mûvek, bármilyen hatást fejtsenek is ki az értelmezésre, alapvetôen és szorosan kapcsolódnak egy olyan terület egyéb írásaihoz, mely nevet még nem kapott, ám amelyet röviden gyakorta »elméletnek« hívnak. Ez a terület nem »irodalomelmélet«, mivel az ide sorolható legérdekesebb mûvek nagy része nem kimondottan az irodalomról szól. Nem is »filozófia« a szó mai értelmében, mivel Saussure, Marx, Freud, Erving Goffman és Jacques Lacan éppúgy ide tartozik, mint Hegel,
Nietzsche és Hans-Georg Gadamer. (8–9. old) […] Azok a mûvek tartoznak az »elméletnek« nevezett területre, melyek képesek idegenné tenni azt, ami ismerôs, és arra késztetni az olvasókat, hogy új módon szemléljék tulajdon gondolkodásukat, viselkedésüket és intézményeiket." (10. old.) Semmi kétség, a kontinensen éppen ezt a tevékenységet szokták filozófiának nevezni. Talán csak a pragmatikus hagyomány, vagy a mindannyiunk szempontjából rosszabb esetben az intézményes tudomány kellemetlen etikettje feledteti el néha velünk, hogy a filozófus Szókratésztôl Nietzschéig sokkalta inkább hasonlít udvari bolondra, mint udvarmesterre. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a hagyományos értelemben vett filozófus csak az „elmélet" eleve gyanús álarcában óvakodhat be a mindent elsöprôen gyakorlati emberek birodalmába. Culler némi finom (egyébként nem túl megalapozott) kritikát is megpendítve, de lényegében egyetértve idézi Rortyt arról, hogy „az irodalomkritika Angliában és Amerikában már felváltotta a filozófiát legfôbb kulturális funkciója tekintetében – vagyis azon forrásként, melybôl merítve a fiatalok a múlttól való különbözésüket leírják…" (11. old.) Nem ért egészen egyet a diagnózissal, szerinte a fiatalok erre inkább a popkultúrát meg a reklámokat használják, a végzôs diákok „elméleti orientációjú" dolgozatait érô, gyakorta elmarasztaló kritikák azonban mégis arra utalnak, hogy a bírálók „az utóbbi évek kritikaelméletét a fiatalokra gyakorolt sajátos vonzerejéhez kapcsolják" (11. old.). Az elmélet álarcába bújt filozófia tehát hû maradt egykori szerepéhez, az ifjak megrontásához, s a kapcsolódó vádak sem sokat változtak Anütosz és Melétosz óta. A „lelki kútmérgezésnek" ez a visszatérô vádja mindig is figyelemre méltóan összpontosult az oktatás köré, amely az egyetem megszentelt intézményében egyszerre képviseli a hivatalos tudomány, a szellem, a kontroll alatt tartható tudás véderôdjét és a jövô nem csekély szentimentalizmussal ajnározott, az ifjúi romlatlanságról szôtt álságos hálók-
kal béklyózott méhét. Wilamowitz-Möllendorf is
mindenekelôtt a katedráról óhajtotta elkergetni
Nietzschét, tôle féltve
a német egyetemi ifjúság leg-javát,8 ahogy
az 1992-ben kirobbant „Cambridge-affér" (Orbán Jolán
kifejezése) során is megjelennek olyan kitételek,
melyek szerint Derrida eszméi úgy hatnak, mint „méreg
a fiatal lelkek számára".9 Culler könyvének fogadtatásakor
is felbukkan majd az egyetem eszménye s a „fakultások vitája",
ha ugyan az ujjal mutogatást vitának nevezhetjük, s
Culler maga is kitér Derrida állásfoglalásaira
e tárgykörben.10
A mûrôl – talán szabatosabban
Jonathan Culler 1982-ben jelentette
meg összefoglaló mûvét a dekonstrukcióról, s monografikus szerzôként (még ha ez a kifejezés csak erôs megszorításokkal illik is a filozófiai elôzményeket nyíltan a tárgyalásról leválasztó mûre) feltétlenül úttörô szerepet játszott vele az amerikai gondolkodásban: viharokat támasztott, vitákat provokált, s talán azt is „szemére hányhatjuk", hogy részben megindítója volt monográfiák és tanulmánykötetek sorának, amelyek eredményeképpen a dekonstrukció és Derrida irodalma ma bizonnyal gazdagabb az Egyesült Államokban, mint a szerzô és az irányzat születésének helyén. Vele egy idôben jelent meg Christopher Norris könyve,11 elôtte talán csak Geoffrey Hartmann12 jelentkezett egész kötettel a tárgyban. (Kisebb-nagyobb folyóiratcikkek természetesen már addig is nagy számban láttak napvilágot.)
Manfred Frank Európában két évvel késôbb jelenteti meg a neostrukturalizmusról tartott egyetemi elôadás-sorozatát, eredetileg persze németül,13 s csak ezután következik Rodolphe Gasché meghatározó monográfiája Derridáról.14 Figyelemre méltó tény, hogy e két megkerülhetetlen kötet hallgat Culler könyvérôl, ami a dekonstrukciót, pontosabban az annál jóval tágabb értelmû posztstrukturalizmust igazi európai belügyként, mi több, a sok évszázada minden téren oly viharos német–francia vetélkedés legújabb terepeként kezelô Frank esetében még akár magától értetôdô is lehet, Gasché esetében már inkább elgondolkodtató. (Franknak elôadás-sorozata kezdetén nem egyszerûen azzal a helyzettel kell szembenéznie, hogy a németeknek a XVIII. század óta az európai filozófiában játszott meghatározó szerepe általánosságban megingóban van, hanem azzal az igencsak meglepô további fejleménnyel is, hogy a világháborús vereség után mintha maga a legbensô német tradíció újraértékelése, a német filozófia újragondolása is francia földrôl érkeznék. Kojève Hegel-olvasata, a husserli fenomenológia és Nietzsche stílusa(i) olyan disszeminációt indítottak be francia talajon, amelyet a gadameri hermeneutika és a Habermasban folytatódó kritikai iskola képtelen ellensúlyozni.)15
Látszólag tehát mindjárt itt, a hatástörténet elején ellentmondásba futottam: korábbi állításom szerint Culler úttörô jelentôségû mûvet írt, s az elsôre felsorolt két nagyon is alapos szerzô figyelmen kívül hagyja ôt. Ha magyarázatot lelünk erre az ellentmondásra, azzal talán világosabb képet nyerünk Culler könyvérôl. Az egyszerûség kedvéért kezdjük visszafelé, vagyis a Cullert hanyagoló monográfusok felôl.
Frank és Gasché eminensen filozófiai szerzôként olvassák Derridát, s filozófiai jelenséget látnak a dekonstrukcióban, még ha nem egyforma hangsúlyokkal is. Frank Husserl és Heidegger felôl, vagyis teljességgel jogosult pozícióból nézi Derridát, érti, és némiképp viszolyog. Hermeneutikus pozíciójának megfelelôen igyekszik mindent megérteni, de azért korántsem óhajt mindent meg is bocsátani. Úgy lehet vele, mint Husserl volt Heideggerrel. Tisztában van az indulással, de már nem kíváncsi a folytatásra, az ui. olyan tájakra kanyarodott, ahova ô nem szeretné követni. Gasché filozófiatörténetileg tágabb értelmezési keretet von, a német klasszikán át egészen Descartes-ig vezeti vissza a reflexiós filozófia problémáit, és pozíciója is eltér némiképp Frankétól: nem a hagyományt félti, hanem inkább Derridát. Hihetetlen erudícióval és empátiával terjeszti ki fölé a tradíció védôernyôjét, még azon az áron is, hogy megcsonkítja a szerzôt: eleve lemond azon mûvek tárgyalásáról, amelyek „irodalmiasságuk" folytán kilógni látszanak az ernyô alól. „Valójában ez a könyv Derrida minden írását alapul veszi a La Vérité en peinture-ig (1979), kivéve a Glas-t, valamint egy sor esszéjét is. Félretolva most azt a kényes kérdést, mi tekinthetô inkább filozófiainak és mi inkább irodalmian játékosnak, hogy a korábbi vagy késôbbi kérdését ne említsük, nagyobb teret adtam a filozófiailag diszkurzívabb szövegeknek. Nem állt szándékomban Derrida egész, napjainkig terjedô életmûvét tárgyalni, vagy arról beszélni, mit publikálhat még a jövôben."16
Ez a metafizikai hagyomány középpontja felé gravitáló felfogás, amely mélyfúrása során joggal ereszkedik a karteziánus cogito magmás kôzetéhez, hogy ott, a tudat önmaga számára való közvetlen adottságában keresse a jelenlét metafizikájának kikerülhetetlen centrumát, érthetôen hallgat Culler könyvérôl. Nincs rá szüksége. Mert mit is kínál Culler, ellentétben a hagyomány centruma felé tartó mozgással?
Egy világos, ámde némileg, legalábbis a szöveg szövetét, magát a textúrát illetôen leegyszerûsítô összefoglalót, amely szinte tételszerûen, tematikus csoportokra bontva ismerteti a dekonstrukció legfôbb „eredményeit",17 horizontális kiterjedését, mondhatni felszíni struktúráit. És azokat is sajátos nézôpontból. Mondtuk már, hogy Culler a limeseken kóborol, a kontinentális dekonstrukció önálló életre kelt koloniális változatát mûveli az Atlanti-óceán túlpartján. Ennek talán legszembetûnôbb következménye az a közelebbrôl megvizsgálandó, eddig csak érintett szervezôelv, hogy az irodalomelmélet, sôt lényegében csupán az olvasáselmélet szemszögébôl tárgyalja a dekonstrukciót, s könyvének felépítése is ebbôl eredeztethetô. Egy rövid Elôszó után, amelyben mintegy igazolja egy effajta „meta-meta-metakritikai" szöveg létjogosultságát, egy szintén meglehetôsen rövid, de lényeges Bevezetés következik, amely megkísérel rendet teremteni a strukturalizmus versus posztstrukturalizmus kérdésben, bevallottan nem sok sikerrel. Átmeneti megoldásként bevezet egy, a kötet szempontjából lényeges fogalompárt, a canny/uncanny párost. A szöveg maga Hillis Millert idézi, a fogalompár is tôle származik: „Azon kritikusok körében, akikre hatással voltak ezek az új fejlemények, már egyértelmû választóvonal húzható azok között, egyrészt, akiket […] szókratikus, elméleti, a világ felé bizalommal forduló, tisztán látó [canny] kritikusoknak, másrészt pedig, akiket apollóni/dionüszoszi, tragikus vagy bizalmatlanul gyanakvó [uncanny] kritikusoknak nevezhetnénk. A szókratikus kritikusokat elringatja az az ígéret, mely szerint a nyelvrôl alkotott tudományos ismeretek komoly fejlôdése alapján az irodalomtudomány racionálisan rendszerezhetô. Többnyire »tudósoknak« tekintik önmagukat, s közös vállalkozásukat valamiféle címszó alá sorolják, mint amilyen például »a humán tudományok« […] Ezeket a kritikusokat többnyire egyaránt jellemzi az a szókratikus hajlam, mely Nietzsche meghatározása szerint »rendíthetetlen bizalom abban, hogy a gondolkodás, a logika fonalát követve, behatolhat a lét legrejtettebb mélységeibe« […] Velük szemben állnak azok a kritikusok, akiket »bizalmatlan gyanakvóknak« nevezhetnénk. Jóllehet ôket is ugyanaz a szellemi légkör inspirálja, mint a szókratikus kritikusokat, és mûveik éppúgy nem jöhettek volna létre a modern nyelvészet nélkül, írásaik »levegôje« vagy légköre azonban egészen más. […] Ezek a kritikusok nem abban az értelemben tragikusak vagy dionüszosziak, hogy mûveik féktelenül tobzódóak vagy irracionálisak. Egyetlen kritikus sem lehetne eljárása során szigorúbban józan és racionális, apollóni, mint például Paul de Man. Derrida kritikájának egyik vonása a türelmes és aprólékosan filológiai explication de texte. A logika fonala mégis, mindkettejük esetében alogikus, abszurd régiókba vezet…"(26–27. old.)18 Azért idéztem ilyen hosszan, mert a canny/uncanny fogalompár újra és újra visszatér majd Culler elemzéseiben, az uncanny hol titokzatosat, hol idegent jelentve, sôt már Culler általi bevezetésekor közvetlenül magába olvasztva a freudi das Unheimliche fogalmát is (27. old.), ezáltal közvetlen kapcsolatot teremtve a gyanú ama bizonyos három mesterével. (Módos Magdolna egyébként is kiváló magyar fordításának külön érdeme, hogy képes volt folyamatosan szövegbe simuló jelentésárnyalatokat találni e lefordíthatatlan fogalompár érzékeltetésére, bár az ezzel járó részleges következetlenség végig arra kényszeríti, hogy szögletes zárójelek között jelölje, amikor a szerzô e terminusok valamelyikét alkalmazza.) Mindazonáltal e fogalompár sem segít megoldani strukturalizmus és posztstrukturalizmus elválasztásának problémáját („inkább hisz-e Roland Barthes az észben, mint
Paul de Man?", 28. old.),19 ezért Culler hirtelen keresztbemetszi a problémát, megközelítést vált, és ezzel a gesztussal kijelöli a mû egész sajátos irányát: „Mivel a mai kritika jó részének van mondanivalója az olvasóról, ennek segítségével talán könnyebben teremtjük meg a dekonstrukció tárgyalásához szükséges kontextust." (37. old.)
Az ennek a szempontnak megfelelôen tagolt mû elsô fejezetében (Az olvasó és az olvasás) hasznos összefoglalást közöl az olvasáselméletekrôl, külön részben taglalva a „Nôként olvasni" problémáját.
A terjedelmileg is legbôvebb második fejezet, amely címében megismétli magának a kötetnek a címét
(A dekonstrukció), nyilvánvalóan a könyv gerincét képezi. Culler öt alfejezetre tagolja ismertetôjét, ezek közül négy (Írás és logocentrizmus, Jelentés és iterabilitás, Oltványok és az oltás mûvelete, Intézmények és inverziók) derridai kulcsfogalmak mentén kísérli meg összefoglalni a dekonstrukció témáit és karakterisztikumait, az ötödik (Kritikai következmények) pedig ezeknek az irodalomelméletre gyakorolt általános hatásával foglalkozik, megint csak alkérdésekre (témák, olvasási stratégia, a kritikai vizsgálódás célja és természete) tagolódva. Mindezt harmadik fejezetként (A dekonstruktív irodalomkritika) a fenti kérdések konkrét mûelemzésekben kimutatható hatásainak néhány részletesen ismertetett példája zárja, egyéb, konkluzív zárlat nélkül.
Minden bizonnyal a második fejezet a kötet leghasznosabb, egyben legproblematikusabb része. Hasznossága és problematikussága azonos tôrôl fakad. Culler itt olyan feladatra vállalkozik, amilyenre Derrida maga soha nem vállalkozott, s valószínûleg nem is vállalkozna. Ha nem is módszer gyanánt, de mindenesetre módszeresen összefoglalja azokat az elveket, amelyek a dekonstruktív eljárásokat „megalapozzák". Érdemes felfigyelnünk arra, hogy Derrida legtöbbet idézett, legfontosabb írásai a Grammatológia (1967) megjelenését követô években napvilágot látott változatos összetételû tanulmánykötetekben (L’écriture et la différence, 1967, Marges de la philosophie, 1972, A disszemináció, 1972) találhatók, s noha utóbb megjelentek nagyobb terjedelmû egységes kötetei is, azok sajátos mûfajú dekonstruktív példázatok inkább, nem monográfiák. Egy ünnepelt és végtelenül kreatív játékmester mesterjátszmáinak újabb és újabb kötetei, de szabálykönyv nélkül. Culler arra tesz kísérletet, hogy ne egyes játszmákat elemezzen, hanem a publikált játszmák alapján rekonstruálja a mindeddig nem létezô szabálykönyvet. Ennek két következménye is van. Az egyik azonnal szembeötlik: a szabálykönyvek értelemszerûen sokkalta szárazabb és szellemtelenebb olvasmányok, mint maguk a játszmák. A másik nehezebben felfejthetô, viszont az egész vállalkozás (egy lábjegyzetünkben már megelôlegzett) leginkább neuralgikus pontja. Amikor Culler a dekonstrukció eredményeit kívánja összegezni, nehezen eldönthetô, ezeket valójában azok az elvek jelentik-e, amelyeket általa utólag rekonstruált játékszabályoknak neveztünk, vagy e szabályok eredetként maguk eredményezik a kimondott elvekben nem, csak szövegek végtelenített szövetében megvalósuló dekonstrukciót. A kérdés szerkezetében kísértetiesen emlékeztet arra a Culler kiindulópontját képezô elemzésre, amely egy Nietzsche-hely segítségével az ok-okozat mint hierarchikus oppozíció megfordíthatóságán át példázza a hagyományos logika retorikai feltételeit. (Fájdalomérzetemnek egy elôzetes tûszúrásban vélem felfedni okát, de mivel számomra elôbb adott a fájdalom, mintsem hozzá okot keresve felfedezném a tût, ezért valójában felderítésének folyamata éppen ellentétes ok-okozati sémát állít elô, mint amit logikailag hiposztazálok: ui. a tûszúrás érzete válik a tû okává, holott a „hivatalos változatban" a tû lesz a fájdalomé, 119–120. old.) E számos bírálatot kiváltó fejtegetés (ilyen található pl. Searle-nek a késôbbiekben részletesen is taglalt írásában) nem az ok-okozati séma érvénytelenségét deklarálja, csupán rámutat retorikai szerkezetére, arra, hogy „az ok-okozati sémát egy metonímia vagy egy metalépszis (az ok és okozat felcserélése) állítja fel; ami nem kétségbevonhatatlan alap, hanem egy tropológiai mûvelet eredménye." (119. old.) Hogy mindez mennyiben aknázza alá a metafizika építményét egyfelôl, s Culler vállalkozását másfelôl, arra idézzük megint a szerzôt: „Ha az ok az okozat következtében válik okká, akkor az okozatot, s nem az okot kell eredetnek tekinteni. Annak bemutatásával, hogy az okot magas rangra emelô érv az okozat javára használható fel, feltárjuk és elindítjuk a hierarchia felállításáért felelôs retorikai mûveletet, és a jelölôk áthelyezését hajtjuk végre. Ha akár az ok, akár az okozat elfoglalhatja az eredet pozícióját, akkor az eredet többé nem eredendô, elveszti metafizikai kiváltságát." (121. old.) Culler könyve bizonyos tekintetben nem Derrida és a dekonstrukció eredményeinek (már ha vannak ilyenek) összefoglalója, azok inkább maguk eredetek, és Culler könyve az eredmény, a Derrida amerikai olvasatát reményei szerint Derrida felôl (újra)olvasó Culler olvasata errôl az olvasatról – hogy gonoszul parodizáljam Fish hírhedett szintagmáját. Egy (marginális-koloniális) helyzet eredménye, ahol (praktikus értelemben) joggal merült fel a szülôföld és szülôatya filozófiai gyökereitôl elszabadult, egymásból burjánzó dekonstruktív elemzések visszavezetése legalább közös, szikárabb elvekre, ha nem is igazi hagyományaikra.
Ennek fényében most már talán érthetôbb Gasché fent említett hallgatása is Culler könyvérôl. Gasché ugyanis Derrida-monográfiájának bevezetôjében nemcsak az ellen kel ki élesen, hogy Derrida mûvét magát irodalmiként, irodalomként tételezzük, de az ellen is, hogy komolyan kapcsolatba hozzuk a (leginkább Amerikában divatos) dekonstruktív irodalomkritikával. „Kétségtelen, hogy a dekonstruktív kritika némi friss légáramlatot és képzelôerôt hozott a kritikai intézmények amúgy áporodott levegôjébe. Irodalmi szövegek izgalmas és értékes olvasataihoz vezetett. De a dekonstruktív kritikának megvan a maga specifikuma: olyan szabályoknak és elôírásoknak engedelmeskedik, amelyek korántsem azonosak azokkal, amelyek Derrida vállalkozásának alapját képezik. […] Ráadásul a dekonstruktív kritika olyan örökség folytatója, amelynek kevés köze van Derrida gondolkodásához. A dekonstruktív kritikát az új kritikából eredônek kell elgondolnunk, ennek az amerikai születésû irodalomtudománynak a folyománya."20 Ez a legelsô oldalakon leszögezett tétel a könyv utolsó harmadában két önálló fejezetben bomlik ki, ahol Gasché Derrida Husserl-olvasatai felôl szemügyre veszi a filozófusnak az irodalomkritika szempontjából kulcsfontosságú fogalmait (írás, szöveg, metafora), a Zárójelbe tett irodalom(!) címû fejezet végén pedig, mintegy konklúzióként újra kitér irodalomkritika és dekonstrukció viszonyára: „Amiként a derridai filozófia bármely lehetséges extrapolációja az irodalomkritika irányában csak akkor lehet gyümölcsözô, ha még az irodalom és irodalomkritika tárgykörében tett lépéseit is a fenomenológiai filozófiával folytatott vitájának keretei között értelmezzük, úgy az összes ún. infrastruktúra is csak azzal a feltétellel alkalmazható az irodalomkritikában, ha teljes egészében felismerjük, mi a helyzetük, céljuk és eredményességük Derridának a fenomenológiával zajló vitájában."21
Mindez több okból is figyelemre
méltó. Anélkül, hogy Gasché feltétlen
hívéül szegôdnénk, el kell gondolkodnunk
rajta, vajon szerencsés-e egy dekonstrukcióról írott
mûvet az irodalomkritika bármily tágan értett
keretei közé szorítani, leválasztva a tárgyalást
arról a filozófiai hagyományról, amelybe talán
legértôbbnek tekintett monográfusa szerint beágyazódott.
Az olvasókról – bizonnyal
elfogultan
Az irodalomkritika közegének felemlegetése azonban más okból is elgondolkodtató. Ha most egy pillanatra a másik tábor, a Derridát így vagy úgy értôk és értelmezôk helyett a fulminánsan értetlenek felé fordulunk, egybôl szemünkbe ötlik egyik vezéralakjuk, John R. Searle azonnali reakciója Culler könyvére. Searle A feje tetejére állított világ címû írásában22 igyekszik ízekre szedni a mûvet. Elôbb Derrida nézeteinek hiteles tolmácsolóját láttatja benne, s rajta keresztül vitatkozik Derridával, aztán fordít az érvelésen, azzal vádolja Cullert, hogy az általa bemutatott Derrida jobb is, rosszabb is a valódinál. Rosszabb, mert „Culler nem látszik tudomást venni arról, hogy Derrida Husserl bizonyos tételeire válaszol, és nagyrészt Heideggertôl kölcsönzött fegyvereket használ".23 Jobb, mert a valódi Derrida „helyesen látja ugyan, hogy nem létezik megalapozás, de azután elköveti azt a hibát, amely klasszikus metafizikussá teszi. A klasszikus metafizika igazi hibája nem az a hit volt, hogy léteznek metafizikai alapok, hanem az a hit, hogy ilyen alapok így vagy úgy, de szükségesek, az a hit, hogy ezek hiányában valami elvész, veszélybe kerül, aláásatik és kérdésessé válik."24 Hogy Searle-nek igaza van-e ebben, nehéz lenne eldönteni. Nietzsche értelmezéstörténete máig akörül forog, elsôsorban éppen a Heidegger és Derrida munkássága által meghatározott tartományban, vajon betetôzte-e a metafizikai hagyományt, vagy elsôként túllépett rajta. Mindenesetre Derrida nem kérdôjelezi meg a tudomány egészét, amivel Searle megvádolja, legfeljebb kicsit gyanakszik rá, ahogy másfelôl azt se gondolja, hogy csak úgy túl lehetne lépni a metafizikán: „Nincs túllépés, ha ezt egyszerûen úgy képzeljük, mintha pusztán földet érnénk a metafizikán túl, egy olyan ponton, amely – ne feledjük – mindenekelôtt a nyelv vagy az írás pontja."25 Searle személyes indulata persze érthetô, ô már túl van egy Derridával történt pengeváltáson,26 Culler pedig egyszerûen „példátlan félreértésnek" minôsíti e korábbi searle-i kritikát (156. old.). Viszont amikor végül mégis választ kell keresni arra az, elismerem, a szikár nyelvtudomány horizontján talán kívül esô, viszont meggyôzôdésem szerint igazán fontos kérdésre, vajon mi magyarázza Derrida rendkívüli hatását a dekonstrukció „meglehetôsen nyilvánvaló és szembetûnô intellektuális gyengeségei ellenére, amikor a figyelmes olvasó elôtt nyilvánvaló, hogy a király meztelen",27 akkor néhány megfontolandó szemponton túl elhárítja a dolgot, azzal, hogy „a jelenség teljes megértéséhez az enyémnél több ismeretre volna szükség az amerikai egyetemek angol és más, modern nyelveket oktató tanszékeinek kultúrájáról".28 Visszajutottunk tehát a kiindulóponthoz: átlagos amerikai szemszögbôl a dekonstrukció nem érdemi filozófiai kérdés, hanem az irodalmárok lelkivilágának és az egyetemi fakultások vitájának belügye. (Searle egyébként nem egyszerûen az angol tanszékek kultúrájában lehet járatlan, vagy legalábbis felette érzéketlen, de a mûvészetrôl való gondolkodás tágabb hagyományában is, dolgozatát ui. egy tromfnak szánt megállapítással zárja: „A dekonstrukció »hatalmi tudatának« felsô határa, hitem szerint reductio ad absurduma Geoffrey Hartman ama kijelentése, amely szerint az elsôdleges teremtô feladat immár az alkotóról a kritikusra tevôdött át."29 Friedrich Schlegel egyetértôn biccent.)
Culler tehát innen nézve megkapta a magáét, mehet a dekonstrukcióval együtt oda, ahová való, az irodalomkritikusok kulturális enklávéjába (ilyen értelemben persze Searle talán még helyesli is a túloldalról a dekonstrukció irodalomelméletre való szûkítését), csak ne avatkozzon a nagyok dolgába, akik a szigorú tudomány magas tétjeiben játszanak. És örüljön, hogy a tudományos intézményrendszer, a tradíció inerciája folytán, még megtûr falai között ilyen játszótereket, ahol a végtelenségig folyhatnak a fikció nyelvjátékai.
Érik azonban Cullert vádak
máshonnét is, olyan helyrôl, ahol se az irodalmat nem
tekintik teljességgel zárt rezervátumnak, se a filozófiát
bevehetetlen erôdnek. Rorty egy magyarul is olvasható tanulmányában
a túlzott komolyságban marasztalja el Cullert, aki „túlságosan
keménykezûen bánt Derridával, túlzottan
félt attól, hogy a Derrida által leírt tantételeket
adott esetben az irodalomkritikusok is alkalmazhatják majd. Túl
nagy elvárásnak gondoltam a dekonstrukcióval szemben,
hogy egyszerre legyen – Culler szavaival – »szigorú érvelés
a filozófián belül, illetve a filozófiai kategóriák
és próbálkozások mesteri elmozdítása«.
Kijelentettem, hogy valamit tenni kell, és javasoltam, a »szigorú
érvelés« összetevôtôl szabaduljunk
meg."30 Rorty tulajdonképpen egyszerre vitatkozik Norrisszal, Cullerrel
és Gaschéval, leginkább ez utóbbi komplementerének
tûnik, és az egyszerûség vagy a homogeneitás
nevében épp azt a részt hagyná el legszívesebben
Derridából, amelyre a másik szorítkozik, vagyis
jobb szó híján a „fiatal Derridát". Rorty szívesen
megszabadulna a „transzcendentális" vagy a „reflexiós" filozófus
Derridától, hogy akár a pragmatizmus, akár
valamiféle ihletett literátor irányába mozdítsa.
Szívesen tágítja addig a filozófia határait,
hogy Derrida beleférjen, s nem titkolja, mekkora élvezetet
okoznak neki Derrida szövegei, de közben – bár nyílt
hierarchizálás nélkül – tagolni kezdi az ekképp
érzése szerint túlontúl tágasra sikeredett
filozófiai terrénumot: „…el kellene ismernünk, hogy
az általában filozófusnak tekintett írók
közé egyaránt tartoznak Arisztotelészhez és
Russellhez hasonló érvelôen problémamegoldók,
illetve Platónhoz és Hegelhez hasonló kétértelmû
világfeltárók – a nyilvános vitához,
illetve a sötétbe ugráshoz megfelelô szerzôk.
Ezen békéltetô ökumenizmus ellenére én
azonban még az ellenzôje maradok azoknak, akik Gaschéhoz
hasonlóan úgy gondolják, hogy a világfeltárást
és a problémamegoldást valaki egyetlen, reflexiónak
nevezett tevékenységben szintetizálhatja."31 Fokozatosan
elmosni látszik az irodalom és a filozófia közötti
választóvonalat, de közben kiépít egy
újat, amelynek egyik oldalára a szigorúan érvelôk
kerülnek, a másikra Platónnal és Hegellel együtt
egy sor hagyományosan filozófusnak tekintett szerzô,
és adott esetben írók is. Ôszintén szólva
ez a megoldás eltávolítani látszik Derrida
„méreg/gyógyír?-fogát" (vö. a pharmakon
Derrida adta értelmezéseit), csakhogy ezzel úgy kerültük
meg a problémát, ami a lehetô legidegenebb Derrida
kerülôútjaitól.32 Rorty ugyanis (egy másik
írásában) tökéletesen tisztában
van vele, hogy Derrida éppen az ilyen karakterû megkülönböztetések
mögé óhajt kerülni: „Úgy gondolom, Derrida
egyetlen lépést sem akar tenni egy olyan nyelvi játékban,
amely különbséget tesz a képzelet és az
érvelés, a filozófia és az irodalom, a komoly
írás és a játékos írás
közt – a grande époque nyelvi játékában.
Nincs szándékában másvalaki végsô
szótárának szabályai szerint játszani."33
Csak néhány mondattal és egy lábjegyzettel
odébb derül ki, hogy megint az intézményrendszer
s a fakultások vitája okozza az ellentmondást: „De
mint filozófiaprofesszor, ezt nem ússza meg szárazon.
(Gyanítom, ha Derrida gazdag szépíró lenne,
aki költészettel vagy prózával kezdvén
pályáját, átváltott a filozófiára,
de soha nem a filozófia tanításával kereste
kenyerét, szakmabeli kollégái sokkal kevesebb nehézséget
okoztak volna neki.)"34 Tehát megint a katedrával van a baj.
Olcsó megoldás lenne most arról élcelôdni,
ki mindenkit nem óhajtottak Nietzschével és Derridával
ellentétben ezekrôl a megszentelt pódiumokról
eltávolítani az elmúlt évszázadokban,
lássuk inkább e Culler felôl elindított vita
lezárásaképpen annak a nevetô harmadiknak az
álláspontját, aki szerint igenis tertium datur, aki
szerint Derrida (és Rorty) transzcendentál-filozófus
is meg nem is, akinek a majdnem a kedvenc kifejezése (ami magyarul
kvázi igent jelent, de azt a nemmel mondja), és aki többek
közt írt már egy remek könyvet a hermeneutikáról,
ami hermeneutika is meg nem is,35 tehát lássuk John D. Caputo
véleményét. Caputo Rorty cikkére válaszoló
tanulmányában már nem említi Cullert, említi
viszont Norrist és Gaschét, s ha már Culler ürügyén
belebonyolódtunk abba a vitába, amely az „irodalomkritikai
irányzat-e a dekonstrukció" kérdéstôl
a „nem irodalom-e véletlenül a dekonstrukció" problémájához
vezetett, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mivel érvényes
mondandója van a tárgyban. Caputo elfogadja Norris és
Gasché elemzéseit a szigorú filozófus Derridáról,
mert ez is Derrida, és elfogadja Rorty elemzéseit az íróról,
aki kiforgatja a filozófiát az utolsó garasából
is, mert ez is Derrida. És nem fogadja el elemzéseiket, mert
külön-külön egyik sem Derrida. Csak a kettô együtt
és egymást feltételezve. (Ennek megfelelôen
semmi meglepô nincs abban, hogy Caputo nem a La carte postale-t szereti
a legjobban, mint Rorty, nem is a korábbi írásokat,
mint Gasché, hanem a Glas-t, amely a maga eleve kettôs szerkezetével,
a filozófus Hegel és a bûnözô-író
Genet egymás mellé, egymással szembe állított
szövegeivel, valamint azok Derrida általi összeszálazásával
paradigmája lehetne az életmûnek.) „De egész
eszméje az, hogy belül és kívül maradjon
a filozófián és az egyetemen, hogy könnyedén
mozogjon gondolkodási szokásai között és
intézményes folyosóin, és szétrombolja
annak hajlamát arra, hogy magát mint az Ész otthonát,
a Lét házát, minden nagybetûs [Capitalized]
dolog kútfejét [capital] ünnepelje, ide értve
a tôkét [capital] meg azt a helyet is, ahol lázadást
lehet szítani a tôke ellen, valamint a polgári liberalizmus
védelmét, az igazság vagy bármi más
ôrizetlen dolog ôrét, mindazt, amit az akadémiai
tanulmányok vagy az egyetem mellett fel szoktak emlegetni tanévzáró
ünnepélyeken. […] Derrida a filozófusok és az
egyetem közelében [close] marad, könnyedén mozog
érveik között, az ô nyelvüket használja,
büntetô szigorúsággal [closeness] olvassa ôket,
elnyeri bizalmukat, megleli, ami a szívükhöz a legközelebb
áll, s aztán megrántja a zsinórt, a szöveg
laza szálát. Miután megfelelt a filozófusok
minden követelményének, szabadon kitör, és
olyan botrányos írást produkál, amely másként
ír. Éppen ez a marginalitás, a kívül-belül
létnek ez a pozicionálatlansága az, ami Derrida »transzcendentális«
motívumát alkotja, azt a tényezôt, amelyet a
Glas-ban transzcendentális ex-pozíciónak hív."36
A tanulmány még egy sor megszívlelendô megállapítást
tesz, kikezdi Rorty elképzelését arról, hogy
Derrida miféle autonómiát épített ki
a maga írásmódjával, kikezdi ugyanis magát
az autonómia fogalmát, finom elemzésben mutatja ki
egyrészt Rorty és Derrida belsô hasonlóságát,
másrészt (tulajdonképpen ennek egyik összetevôjeként)
azt, hogy maga Rorty is kvázi-transzcendentális filozófus,
még ha tiltakozna is ez ellen, s abban a meggyôzôdésben
zárja tanulmányát, hogy Derrida és Rorty mégiscsak
az egyetemen találhatók „– ha nem egyértelmû
is, melyik tanszéken – s további könyveket írnak,
amelyeket a katalogizáló könyvtárosok, a kétségbeesés
határán végül faute de mieux a filozófiához
sorolnak be (classify, classicus, glas)".37
A magánolvasókról –
hedonisztikusan
Ez az egész kérdéskör, a (szubsztancialiter vagy intézményesen, de) filozófia-e még a dekonstrukció, meghökkentôen emlékeztet a modern (avantgárd, neo-avantgárd, transzavantgárd, posztmodern stb.) mûvészet kapcsán felvetett hasonló kételyekre. Arthur Danto, akinek sokat köszönhetünk mûvészet és filozófia szubsztantív sajátosságainak kölcsönös megfeleltetése terén (és aki maga igazán megfelel az angolszász típusú filozófia legszigorúbb, egyébként valószínûleg súlyosan öncsonkító követelményeinek is), kedvelt gondolatkísérletei egyikében finom megoldást kínál arra a dilemmára, miért mûvészet, ha Picasso fest be monokróm festékkel egy nyakkendôt, és miért nem az egy ettôl megkülönböztethetetlen másik hasonló nyakravaló, amelyet egy gyerek festett be. (A mûvészet-minôsítés itt értelemszerûen nem értékítélet, nem jelent nyomban nagy vagy jelentôs mûvészetet, csak osztályba sorolás, mint a könyvtáros tevékenysége, aki szintén nem olvas el és nem ítél meg minden beérkezô kötetet, és amúgy is lehet egészen más ízlése, mint az olvasóknak.) Picasso tette azért „képez mûvészetet", mert a festészettörténet legutóbbi fejleményeinek ismeretében állást foglal annak kérdéseiben. „A festéket egyenletesen és gondosan vitte fel, és minden ecsetnyomot eltüntetett, ezzel utasítva el a festôiséget (la peinture), az 1950-es évek New York-i festészetét mint mozgalmat meghatározó festék-és-ecsetvonás technika (vagy pedig csurgatásos technika) apoteózisát."38 Mindez természetesen nem mondható el a gyerekrôl.
Ennek mintájára talán nem az érvelés versus képzelet törésvonal mentén kellene eldönteni, mi filozófia és mi nem az, hanem a filozófia hagyományának ismerete és mûködésbe hozása felôl, ahol a felfüggesztés – feszültségei révén – legalább olyan koncentrált, mozgósítható energiát jelent, mint a masinéria folyamatos elôrehajtása. S így talán reménykedhetünk annak elkerülésében hogy Rorty módjára Derridával együtt Hegelt vagy Kierkegaard-t Platónnal egyetemben számûzni kelljen a filozófia birodalmából. Ha ez mégis elkerülhetetlennek bizonyulna, menjünk inkább mi is velük számûzetésbe, garantáltan élvezetesebb lesz.
Ez az élvezet az, amit Culler (ellentétben
például Rortyval) nem vesz elég komolyan. Józanul
kivonatolja Derrida szövegét, és elhagyja szövetét,
kikerüli a kerülôit. Ebben az értelemben a rekonstrukció
valóban de(kon)struálta a dekonstrukciót. Mintha elfelejtette
volna, hogy egy antiesszencialista gondolkodóból nem lehet
párlatot készíteni. Kimaradt belôle a szöveg
öröme. Pedig ott van benne, hivatkozik is rá, mint szinte
mindenki, benne látva a strukturalizmus felôl érkezô
elôzetes felmentést minden további kicsapongásra.
Roland Barthes híres írása39 ott ragyog az elsô
fejezet bevezetô soraiban, de mintha Culler nem merné elég
komolyan venni Barthes vallomását az olvasás logikán
túli örömérôl, és még kevésbé
merne maga olyan szöveget elôállítani, amely effajta
örömökkel kecsegtet – nem is beszélve arról,
hogy ahhoz csak az írásnak az olvasáséival
párhuzamos örömei vezethetnének. Culler egyenes
utat kínál az olvasáselméletektôl a dekonstruktív
irodalomolvasatokig, amelyen alig görbülô kitérô
csupán a dekonstrukció kivonata. Mennél hamarabb el
akar jutni az eredetektôl az eredményekig, megfeledkezve róla,
hogy a dekonstruktív szövegek mint nagyszabású
filozófiai mûvek olvasásra valók. Aki olvasmányélményre
vágyik, kénytelen folyamatosan vissza(ki)térni a szöveg
említette szövegekig és azok mások szövegeiben
megindított disszeminációihoz. Csak így élheti
át, hogy „a filozófia – mármint a nyugati filozófia
– külseje és belseje közötti egyszerre hûséges
és erôszakos keringés révén létrejön
egy olyan szöveg-munka, amely nagy-nagy örömet kínál".40
1 V.ö. Jacques Derrida: Marges de la philosophie, Minuit, Párizs, 1972.
2 A szupplementumról lásd részletesen Culler könyvének Írás és logocentrizmus címû alfejezetét, elsôsorban 142. skk. old.
3 Jacques Derrida: A disszemináció. Jelenkor, Pécs, 1998.
4 Jorge Luis Borges: Bábeli könyvtár. In: Uô.: A titkos csoda. Európa, Bp., 1986. 111. old.
5 Vincent Descombes: Le Même et l’Autre. Quarante-cinq ans de philosophie française (1933–1978). Les Editions de Minuit, Párizs, 1979.
6 Uô.: Modern French Philosophy. Cambridge University Press, 1980. (Ford. L. Scott-Fox és J. M. Harding).
7 Paul de Man: Ellenszegülés az elméletnek. In: Szöveg és interpretáció. Szerk. és utószó: Bacsó Béla. Cserépfalvi, Bp., é. n. 97–113. old.
8 „…fogadjon Nietzsche úr szót, ragadjon thürszoszt, vonuljon Indiából Görögországnak, de szálljon le arról a katedráról, ahonnan tudományt kell tanítania; gyûjtsön tigriseket és párducokat a térde köré, de ne Németország filológus ifjúságát." Ulrich von Wilamowitz-Möllendorf: A jövô filológiája. Idézi Tatár György: Hádész kapujában. In: Nietzsche: Ifjúkori görög tárgyú írások. Európa, Bp., 1988. 250. old. – az idézet ott megjelölt eredeti forrása a helyzetre jellemzô módon nem valamely Wilamowitz-kiadás, hanem a KSA, tehát a Nietzsche-kritikai kiadás, pedig Wilamowitz amúgy igazán idôtálló „fejedelemnek" bizonyult.
9 Sarah Richmond szavai, idézve: Orbán Jolán: Derrida írás-fordulata. Jelenkor, Pécs, 1994. 12. old.
10 Lásd elsôsorban az Intézmények és inverziók címû fejezet elsô részét, 223. skk.
11 Christopher Norris: Deconstruction: Theory and Praxis. Methuen, London, 1982.
12 Geoffrey H. Hartmann: Saving the Text: Literature/Derrida/Philosophy. The Johns Hopkins University Press, Baltimore–London, 1981.
13 Manfred Frank: Was ist Neostrukturalismus? Suhrkamp, Frankfurt, 1984. Angolul majd csak 1989-ben jelenik meg a University of Minnesota Press fontos sorozatában: What is Neostructuralism? Minneapolis, 1989.
14 Rodolphe Gasché: The Tain of the Mirror. Derrida and the Philosophy of Reflection. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts–London, 1986.
15 Hogy ez az újragondolás egyben a francia filozófia legbensôbb sajátja, és hogy ebben az értelemben a francia gondolkodás milyen mélységesen adósa a németnek, annak illusztrálására talán elég egy idézet Descombes már említett mûvének bevezetôjébôl: „A legújabb francia filozófia fejlôdésében átmenetet láthatunk a « 3 H » nemzedékétôl, ahogy 1945 után nevezték, a « gyanú három mesterének » nemzedékéhez, ahogy majd 1960-ban nevezik ôket. A három H Hegel, Husserl és Heidegger, a gyanú három mestere pedig Marx, Nietzsche és Freud. (Descombes, i. m. 13. old.) Akárhogy számoljuk is, ez összesen hat német, vagy legalább német nyelvû szerzô.
16 Gasché: i. m. 4. old.
17 Érdemes lesz arra még kitérni, hogy egyáltalán van-e értelme egy ilyen szintagmának: magyar dekonstruktivistáknak pedig különösképp figyelmébe ajánlható, hogy az eredet mint arkhé eltörlésével kétséges, hogy az eredmény szó jelentése megôrizhetô-e. Culler maga is többször kitér a kérdésre, és valószínûsíthetô, hogy a derridai írásmód és az azzal legélesebben szembeforduló úgymond szikár vagy szigorú tudományosság éppen a kompakt eredmény felmutathatóságában, annak követelményként szabásában fog a legélesebben különbözni. A könyv, mint magára záruló, lekerekedô forma ugyanennek letéteményese, ahogy ezt egy sor derridai szöveg (csak példaként: Positions. The Athlone Press, London, 1987. 3. skk. old., vagy A disszemináció „bevezetôje"(?): Könyvkívület, Elôszók, i. m. 7. old.) tematizálja, nemkülönben a másik oldalon az a bevett gyakorlat, amely a tudományos tevékenység (és írás) csúcsát a mesterségesen egységesített, szigorúan lehatárolt, de határai között teljességre törô mono-gráfiában látja.
18 Az idézet eredeti származási helye: J. Hillis Miller: Stevens’ Rock and Criticism as Cure, Georgia Review, 30 (1976), 335–338. old. – a Culler által is kihagyásokkal idézett szöveget tovább rövidítettem.
19 Kontinuitás és diszkontinuitás bonyolult összefonódásai miatt döntött úgy Manfred Frank, hogy fenntartásokkal ugyan, de inkább a neostrukturalizmus elnevezést használja, amit csak tovább indokol esetében az a körülmény, hogy könyve lényegesen tágabb területre terjed ki, mint az akármilyen tágan értelmezett dekonstrukció tárgyalása. Vö. Frank: i. m. 21–22. old.
20 Gasché: i. m. 3. old.
21 Gasché: i. m. 270. old.
22 John R. Searle: The World Turned Upside Down. In: Gary B. Madison (ed.): Working through Derrida. Northwestern University Press, Evanston–Illinois, 1993. 170–183. old.
23 Searle: i. m. 180. old
24 Uo. 181. old
25 Derrida: Positions, 12. old.
26 Searle: Reiterating the Differences. A Reply to Derrida. Glyph, 1 (1977), 198–208. old és Derrida: Limited Inc. Supplement to Glyph, 2.
27 Searle: The World…, 181. old
28 Uo. 182. old.
29 Uo. 183. old
30 Richard Rorty: Vajon transzcendentális filozófus-e Derrida? Gond, I–2 (1992), 108. old. – Bujalos István fordítását némileg módosítanom kellett, S. B.
31 Rorty: i. m. 112. old.
32 Jókedvû dekonstruktivisták most hosszabb fejtegetésekbe bocsátkozhatnának arról, mennyire nem uncanny olvasata ez Derridának, miközben kitérhetnek arra, hogy Platón, a szókratikus (canny) magatartás atyja s egyben bizonyos tekintetben e magatartás megtestesítôjének szellemi gyermeke (hogy ki áll kinek a háta mögött, arról éppen Rorty beszél lelkesen a La carte postale Szókratész–Platón képeslapja kapcsán) hogyan keveredett át a túloldalra, és hogy önnön uncanny volta éppen Derrida fejtegetéseiben ölt a legbizarrabb formákat.
33 Richard Rorty: Az ironikus elmélettôl a magánjellegû utalásokig. In: Uô.: Esetlegesség, irónia és szolidaritás. Jelenkor, Pécs, 1994. 152. old.
34 Uo., a zárójelbe tett rész az idézett mondathoz csatlakozó lábjegyzet.
35 John D. Caputo: Radical Hermeneutics. Indiana University Press, Bloomington, 1987. – egy olyan hermeneutika, amely nekik tulajdonított konzervativizmusuk okán mellôzi Schleiermachert, Diltheyt és Gadamert, hôsei viszont Kierkegaard, Husserl, Heidegger és Derrida.
36 John D. Caputo: On Not Circumventing the Quasi-Transcendental: The Case of Rorty and Derrida. In: Gary B. Madison: Working through Derrida, 160. old.
37 Caputo, i. m. 169. old.
38 Arthur C. Danto: A közhely színeváltozása. Mûvészetfilozófia. Enciklopédia Kiadó, Bp., 1996. 49. old.
39 Roland Barthes: A szöveg öröme. In: Uô.: A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996. 75–116. old.
40 Derrida: Positions, 7. old.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu