A kötet – és természetesen a mögötte álló konferencia – társadalmi és szakmai fontosságát mindenekelôtt az Elôszóban bejelentett célhoz képest kell értékelnünk: “1996 tavaszán azzal a céllal szerveztük meg a »Szerep és alkotás – Nôi szerepek a társadalomban és az alkotómuvészetben« címu konferenciánkat a Petôfi Irodalmi Múzeumban, hogy áttekintést kaphassunk azon fejleményekrôl, amelyek a nemek helyzete iránti megnövekedett figyelemrôl tanúskodtak.” A szerkesztôk e vállalkozás határait is jelzik: “tudjuk természetesen, hogy a kötet nem reprezentálhatja a nemekkel foglalkozó társadalomtudományi kutatások egészét, azonban bízunk abban, hogy próbálkozásunkat újabb konferenciák és kötetek követik majd, hogy teljesebb képet kaphassunk errôl a nagyon fontos, ám régiónkban méltatlanul mellôzött kérdésrôl.” (7. old.)
Áttekintés, számvetés, kezdeményezések, hiánypótlás – és, mondhatnánk, nem utolsósorban egy új vizsgálati terület és beszédmód megjelenítése a tét (fôként) a magyarul olvasók körében és a mai magyarországi társadalomban.
Wessely Anna a konferenciát megnyitó írásában Jókai Mór, Auguste Comte és John Stuart Mill szövegkörnyezetében nyugtázza a konferenciával és a kötettel kapcsolatos várakozásokat: hogy elemezze azokat a felfogásokat, illetve a hozzájuk kapcsolódó érveket és ellenérveket, amelyek a nôi szerepeket körülírják az irodalmi és képzômuvészeti alkotásokban (alkotásokkal), és ugyanakkor ellen akarnak állni “a kísértô sztereotípiának, mely a nôk alkotásaiban csak a gyermekszülés pótlékát látja”. Az ígéret annál is izgalmasabb, mivel a könyv a kérdéseit “a végzet asszonyainak és a cselédlányoknak, az üzletasszonyoknak és a prostituáltaknak, a suffragetteknek és a nôegyleti bálanyáknak, az alkotó és a politizáló nôknek a magyarországi sorsába” ágyazza (Wessely, 13. old.).
Az alcímben jelzett két valóságterület (a “társadalom” és az “alkotómuvészet”) azért is kerülhetett egyszerre a vizsgálódás fókuszába, mert a “nôi szerepek” kialakításának kitüntetett terepei. Az “alkotás” kifejezés metaforaként szövi át azt az értelmezési hálót, amely összetartja a könyv témájukban és módszereikben igen szerteágazó tanulmányait.
E háló logikája szerint a nemi szerepek konstrukciók. Egyének, közösségek, intézmények definíciós, osztályozási munkájának eredményei (is). A nôhöz és a férfihoz bizonyos kulturális értékeket és társadalmi funkciókat kapcsolnak, miközben elrejtôdik maga az összekapcsolás kulturális jellege, és megteremtôdik a természetesség, a magától értetôdés látszata. Az alkotómuvészetek – mindegyik a maga sajátos nyelvezetével és eszközeivel – nemcsak a maguk szférájában jelenítik meg a nôkrôl és férfiakról való gondolkodást, hanem hozzájárulnak a tágabb társadalmi-történelmi kontextusban érvényes reprezentációk megteremtéséhez, legitimálásához, avagy éppen megkérdôjelezéséhez is. Ez utóbbiak persze más kulturális formák és gazdasági-társadalmi folyamatok révén is létrejönnek és muködnek a mindennapi élet gyakorlatában: kijelölik azokat a kereteket, amelyek behatárolják az egyének – férfiak és nôk – életpályájának vázát, elôírják a “normalitás” szabályait, rögzítik az egymáshoz való viszonyulás mintáit, sôt mintegy körvonalazzák e szabályok megszegésének, e minták megkérdôjelezésének lehetôségeit és korlátait is.
Hogyan muködik hát a szóban forgó alkotás az élet különbözô területein? Miként lesz az asszonyból, a feleségbôl, az anyából író, muvész, cseléd, prostituált stb.? Avagy: hogyan írók, muvészek, cselédek, prostituáltak a különbözô korok asszonyai? Mit akar a nômozgalom a nôkkel, és mit szólnak ehhez a “nôk”? Mivé alakítja ôket a közoktatás, a politika és a társadalmi intézmények sokasága? Hogyan látszik mindez a nôk szempontjából? Hogyan szólalnak meg ebben az ügyben, és mi történik velük ennek következtében? Rácz Erzsébettel szólva: “emberek-e a nôk?”, míg a “nô szellemi és társadalmi hovatartozása [...] a férfiak vitája”? A kötetre való reflexiónk és a kötet maga ilyen és ehhez hasonló kérdések terminusaiban ajánlja az olvasók figyelmébe a témát és tárgyalásának relevanciáját.
A kötet elsô része a Nôi szerepek az alkotómuvészetben cím alatt gyujti össze a többnyire magyar vonatkozású tanulmányokat. Ezek a Biblia, az irodalom, a képzômuvészet és a fotográfia területén foglalkoznak egyrészt a nôk megjelenítésével, másrészt pedig az alkotó nôk társadalmi helyzetének sajátosságaival. A konkrét témák tárgyalásán túl, illetve ennek révén ezek az írások alkalmat adnak arra, hogy e megközelítés módszertani vonatkozásain is elgondolkodjunk. Egyes írások (például Várhelyi Ilona, Csuti Emese, Acél Zsuzsanna tanulmányai) alapvetôen megmaradnak a tárgyalt kulturális termék (konkrétan a Biblia, az áttekintett magyar irodalmi muvek, az O története címu francia regény) szemantikai szintjén; mások, egy-egy konkrét személyiség esetét tárgyalva (lásd Kovács Sándor Iván Bessenyei Annáról, Ratzky Rita Szendrei Júliáról, Praznovszky Mihály Ferenczy Terézrôl, Sánta Gábor Lux Terkáról, Kádár Judit Erdôs Renérôl, Bécsy Ágnes Virginia Woolfról) az irodalmi termelésben szerepet vállaló nô társadalmi helyzetét és kapcsolatait, sikereit, konfliktusait, néhol mindezek tágabb összefüggéseit is bevonják az elemzésbe; ismét mások (például Fábri Anna, S. Nagy Katalin, E. Csorba Csilla) a szociológiai kérdezés apparátusát (is) használják, amikor olyan jelenségeket vizsgálnak, mint a magyar nôi irodalmi szerepkör XIX. századi alakulása, a nôi és férfi képzômuvészek nemi azonosságtudata és a képzômuvészetben elfoglalt pozíciója, a nôk megjelenése a fotográfiában a századforduló nôi önmegvalósító törekvéseinek a kontextusában.
Függetlenül attól, hogy az említett szerzôk beváltják-e ígéretüket vagy sem, szinte kivétel nélkül szükségesnek tartják a kulturális termékek (ez esetben a “magas kulturális” produkciók) szociokulturális elemzését (lásd például S. Sárdi Margit az irodalomszociológiáról). Holott nem találkozunk ennek explicit kifejtésével, sejthetjük, hogy ezen álláspont mögött a kultúra, társadalom és politika találkozási pontjaira való rákérdezés igénye munkál. Egyértelmuvé válik, hogy a nôk megjelenése és viselkedése a célba vett irodalmi és képzômuvészeti alkotásokban és mufajokban bizonyos társadalmi kapcsolathálókban, hatalmi viszonyokban és mentalitások erôterében megy végbe, s ezért sem tárgyalható csupán esztétikai/szemantikai szempontból.
Ebben az összefüggésben a legizgalmasabb kérdés az, milyen egyéni és kollektív megoldások (végül is életpályák, életvezetési stratégiák) alakulnak ki azokban az esetekben, amikor – különbözô körülmények között és okoknál fogva – a nôk kilépnek “szokásos”, természetesnek tekintett szerepeikbôl (bármilyenek legyenek is azok a mindenkori konkrét helyzetekben), hozzányúlnak “tiltott”, legalábbis nôk által addig nem használt eszközökhöz, és olyan funkciókat igyekszenek betölteni, amelyek korábban a férfiak kizárólagos jogaként tekintôdtek. A Közíró vagy szépíró? címu tanulmány tárja fel leginkább az említett megoldások repertoárját, illetve a hagyományos nôi szerep és a nyilvános szférában vállalt szerepek együttes gyakorlásából születô paradoxonok feloldásának módozatait. Az írói szerepkör összefüggésében felismert minták modellértékuek a szerephatárok átlépésének általános jelensége miatt, függetlenül attól, milyen területen boncolgatjuk azt. A “nôi nézôpontot” érvényesítô nôíró a különbözôségben gondolkodó, azzal érvelô helyfoglalás példája; a – metaforikusan (is) – “férfi ruhába öltözött nô” a férfiak által férfiasan uralt világhoz alkalmazkodó érvényesülést, a férfias szerepek meghódítását látja megvalósíthatónak; a maga hagyományos helyén maradt és erejét a háttérbôl gyakorló nô a “pennát a férfiakra bízza”. Fábri Anna szerint a XIX. századi Magyarországon az elsô minta nyert legitimitást: az írónôk zöme “a prózai mufajokban jeleskedett, s [...] a közhasznú, felvilágosító irodalom munkásnôi többségben voltak a szépirodalmi muvekkel jelentkezôkkel szemben”. Így vált leginkább a mufordítás (és legkevésbé a mubírálat) vagy a szórakoztató nôi olvasmányok, a gyermek- és ifjúsági (lányka) irodalom – mint a haszonelvu célokat és a nevelést szolgáló mufaj – nemcsak megengedett, elfogadott, hanem kulturális kötelességként definiált nôi szerepkörré, végül is azáltal, hogy ez illeszkedett a legjobban a hagyományosnak tartott nôi szereppel.
A második rész – Nôi szerepek a társadalomban – az alcímben jelzett másik valóságterületre visz bennünket. A konkrét témák elemzése itt is alkalmat ad általánosabb módszertani, szemléletbeli kérdések átgondolására – mindenekelôtt a társadalomtörténetben.
Néhány esetben éppen erre hívják fel figyelmünket maguk a szerzôk is: “az utóbbi idôben a társadalomtörténeti kutatások fontos feladatává vált, hogy feltárják a nôi és férfi élethelyzetek, életpályák történetét, és ez alapján fogalmazzák újra a társadalom alakulására vonatkozó legfontosabb hipotéziseket” (Melegh, 157. old.). Vagy: “ha komolyan vesszük a történetírásban újabban mind erôsebb igényt, hogy a történelmet ne csak rekonstruáljuk, azt kutatva, mi is történt valójában, hanem a történeti interpretációt történeti reprezentációval cseréljük fel, akkor a megszokottól eltérô viszonyt teremtünk a múlthoz” és “a reprezentációk rendszerein át képzôdô társadalmi identitást is megvizsgáljuk” (Gyáni, 227. old.). Az elôbbi tanulmány a nôk és férfiak családon belüli pozícióváltozásának elemzésével reméli, hogy hozzájárul a társadalmi változások jobb megértéséhez (amelyek ezáltal “állandóbbaknak, másrészt lassabbaknak, illetve társadalmi, etnikai csoportok, települések szerint összetettebbeknek” mutatkoznak, mint azt az eddigi elméletek sugallják); az utóbbi pedig a “cselédekrôl folyó 20. század eleji diskurzus” bemutatása és rendszerezése révén olyan történetírást kíván muvelni, amelyben a múlt, a “történeti kép” az emberi tapasztalatok, imázsok, identitáskonstrukciók és reprezentációk révén jelenik meg elôttünk.
A társadalomban betöltött nôi szerepek megközelítéséhez az egyes tanulmányok különféle terminusokat és értelmezési kereteket ajánlanak.
Melegh Attila írása a XVIII. századi életpályákról a nôi és férfi (például házasodási és életciklus-) minták összehasonlításából kiindulva értekezik. Ez az eljárás egyértelmuen bizonyítja, hogy a nemi perspektíva bevezetése a különféle társadalmi jelenségek interpretációjába nem a férfiak szempontjának felcserélését jelenti a nôk nézôpontjával, hanem egyrészt annak tudatosítását, hogy a férfi és a nôi identitás felépítése a nemek közti kapcsolatok megkonstruálásának része, másrészt pedig annak felismerését vonja maga után, hogy a nôket és a férfiakat a kulturálisan felépített társadalmi szerepeik révén kell vizsgálnunk, mégpedig úgy, hogy nem elszigeteltségükben tekintjük, hanem összehasonlítjuk ôket.
Gyáni Gábornak az 1867 és 1945 közötti leggyakoribb városi nôi foglalkozási szereprôl, a házicselédségrôl szóló elemzése – amely a már említett szemléleti keretben bontakozik ki – egy másik irányból világít rá a nemi szerepek tanulmányozásának sajátosságára. A nôkrôl beszélve mindig tudatosítanunk kell e kategória belsô különbségeit, amelyek többek között a társadalmi nemek és az osztálypozíciók különféle találkozási pontjain keletkeznek. Ezért állítható, hogy a patriarchális rendszer nem csupán nôk és férfiak hierarchikus elrendezôdésének, hanem a társadalmi rétegzôdésnek (esetünkben a középosztálybeli család és a cselédnek elszegôdött egyén társadalmi pozíciója közti különbségnek) is a terméke, s ezért van az, hogy a vizsgált idôszakban a szerzô a cseléddel összekapcsolt nôi identitásokat szülô diskurzusokra talált.
Több tanulmány – például Susan Zimmermann, Acsády Judit, Petô Andrea írása – a nôi identitások kérdéskörét különbözô korok nômozgalmainak és feminizmusainak összefüggésében tárgyalja. Kiderül, milyen fontos szerepet játszottak a nôk mindenkori reprezentációinak komplex mezejében, amikor bizonyos társadalmi jelenségek és kulturális értékek, világnézetek köré rendezték a “nôiség” lényegét, valamint a nemek közti különbségeket, és a társadalmi változásokra válaszolva a közvélemény figyelmét a kérdéskör egyik vagy másik vonatkozására irányították. Az ilyen típusú írások azért is nélkülözhetetlenek, mert rámutatnak: a feminizmus “nemcsak politikai és szociális mozgalomként értelmezhetô, hanem egy jellegzetes kultúrkritikai törekvésként is”, hiszen a feminista szerzôk “a nôk hátrányos helyzete és a kultúrában a nôrôl és a férfiról megformált kép összefüggéseit” elemzik (Acsády, 243. old.); a nômozgalmak mindig a létezô társadalmi-politikai kontextus tágabb kihívásaira is válaszolnak, mint például akkor, amikor az elsô világháború utáni idôszakban “a trianoni béke és a korlátozott nôi választójog megadásá-nak hatására” – a “nagyszívu magyar asszony” szerep értelmezéséhez kapcsolódva – megváltozott a nômozgalmak struktúrája is (Petô, 269. old.); a nôi törekvések szorosan kapcsolódnak a társadalmi változásokhoz és a problematikusnak tekintett jelenségekhez, mint ahogyan a Habsburg-monarchiában is világossá vált az 1890-es években, hogy a mindaddig nem kiemelt jelentôségu kérdések – például a nemek egyenjogúsága – kezdik meghatározni “a nômozgalmak szervezeti és konfliktusmintáit” (Zimmermann, 204. old.).
Az írások egy további csoportja a nôi szerepeket és pályákat különféle társadalmi intézmények hatáskörében vizsgálja. Hudi József a család és a válás keretében tárgyalja a nôk és a férfiak közti különbségtételeket, különös tekintettel a XVIII. századi “férfijogú” társadalomra. Elemzés tárgyává válnak továbbá olyan korabeli oktatási intézmények, amelyek nôi szerepekre szocializáltak (Schadt Györgyné), és olyanok, amelyek meghatározták a nôk helyét a tudományban, kereskedelemben, iparban és a mérnöki szakmákban (Vámos Éva). Nem marad el sem a nôk és a politika (Vonyó József, Petô Andrea), sem pedig a nôk és a teológia viszonyának (Vörös Éva) tárgyalása. És ide tarozik Gellér Katalin cikke is a századforduló festészetérôl (és általában a szecesszió képi ábrázolásáról), amely a városiasodástól, az urbanizációtól, a nôi emancipációtól való félelemmel kapcsolatban értelmezi “a nônek mint a természethez a férfinál közelebb álló lénynek” a reprezentálását (235. old.).
Véleményem szerint a kötet külön érdekességének számít Forrai Judit kérdésfelvetése, amely a prostitúció és a hozzá kapcsolódó venerikus megbetegedések jelenségét a budapesti millenniumi ünnepség “fényei és árnyai” közti feszültségben világítja át, és ezzel végsô soron a nemi identitást (s a nôi szerepek egyikét) a politikai nemzetépítési gyakorlat és retorika tágabb kontextusában tárgyalja. Íme ismét egy olyan vizsgálódási-értelmezési keret, amelynek nem igazán vannak elôzményei régiónk társadalomtudományos teljesítményei terén.
A Szerep és alkotás címu kötet összes írása a XVIII. és XIX. századba, a századfordulóra, a két világháború közti idôszakba, illetve az 1945-ig terjedô periódusba vezet (vissza) bennünket. Felmerülhet hát a kérdés, milyen rejtett (vagy legalábbis ki nem mondott) meggondolás irányította a szerzôket (s a szerkesztôket, konferenciaszervezôket) ilyen egybehangzóan a távoli és a közelebbi múlt felé.
Vajon “csupán” annak a jele ez, hogy viszonylag új kutatási terület létrehozásának vagyunk tanúi, s ehhez kapcsolódva annak az igénynek, hogy mielôtt a jelenben muködô folyamatokra figyelnénk, elôbb az elôzményeket értsük meg? Vagy talán annak is, hogy a történeti szemlélet
megújulása az egyik legerôsebb kihívás a magyarországi társadalomtudományos mezôben, s a nemi szerepek kutatása erre való válaszként jelenik meg? Vagy arról is szó van, hogy e megújulásban éppen a történetírás reagál a legérzékenyebben erre a kérdéskörre? És talán néhány esetben arról is, hogy a jelenkori nômozgalmak értelmezéséhez, és/vagy képviseletéhez keresnek a szakemberek múltbeli példákat?
Akárhogy van is, bármilyen, a jelenhez kapcsolódó, ki nem mondott szándék vezérelte volna is a kötet szerzôit és szerkesztôit, elemzéseiket olvasva világossá válik: a könyv témája – a nôi és férfi szerepek megalkotása – nemcsak önmagában, nem is csupán a nôi hangok felszabadítása/megszólaltatása szempontjából érdekes és értékes, hanem azért is, mert a hozzá kapcsolódó újszeru kérdésfelvetésekkel hozzájárul a társadalmi valóságról való gondolkodás és a társadalomkutatás megváltozásához. És ennek révén részt vesz abban a váltásban is, amely a nemi szerepek társadalmi felépítésének mikéntjét érinti. Hiszen a kötetben képviselt társadalomtudományos diskurzus – azáltal, hogy a szóban forgó “alkotási” folyamatokra figyel – a maga eszközeivel konstruálja is a reprezentált valóságot, ha közvetlen gyakorlati alkalmazásban nem minden esetben is, de azáltal legalábbis, hogy felmutatja: így is gondolkodhatunk-beszélhetünk errôl a jelenségrôl.
Számomra, “romániai magyar” olvasó számára a kötetben feldolgozott társadalmi problémahalmaznak van még egy másik jelentôsége is. Ennek érzékeltetéséhez röviden meg kell említenem: az elmúlt években kutatásaim a nemzeti identitásokkal való politizálás jelenségére mint a posztszocialista Románia egyik legsokatmondóbb “tükrére” irányultak, és a román–magyar kapcsolatokkal összefüggésben arra a következtetésre jutottam, hogy egy évszázados kulturális logika autoritása miatt is (megint) nem lehet legitimitása a más terminusokban megjelenítôdô identitáspolitikáknak (például a feminizmusnak), s a nyilvános diskurzusban (több más jelenséghez hasonlóan) nem problematizálódhat releváns témaként a nemi identitások és szerepek kérdése sem. A társadalomtudományos érzékenységet is az etnikai identitás, a nacionalizmus, az interetnikus kapcsolatok problémája köti le, s fôként romániai magyar kontextusban nemigen vannak jelei annak, hogy az átmenet jelenségeit a nôk és a férfiak, valamint a nemi és az etnikai identitás közti kapcsolatok szempontjából vessék fel és kezeljék. Ezért – remélhetôleg – az olyan kötetek megjelenése és ismertetése, mint például amirôl szólok, hatékony vitákat generálhat a hazai mezônyben is.
Egyébként a feminizmusoknak mint társadalmi mozgalmaknak és a nemi identitásnak mint társadalmi kérdésnek az alulreprezentálása mind a politikai, mind pedig a civil szférában nyilvánvalóan nem csupán “romániai magyar” tünet. Jó néhány szakember elemezte már azt, hogy a szocializmus bukása után miért nem jelent meg robbanásszeruen a közép-kelet-európai közéletben a “feminizmus” mint ügy, mint identitáspolitika, mint szociális hovatartozásokat (újra)szervezô erô, mint legitim ideológia és társadalomépítési gyakorlat. Sôt, mindehelyett, miért tapad hozzá negatív felhang, félelem, továbbá frusztráció, felháborodás, lebecsmérlés. (Lásd például Susan Gal: Feminism and Civil Society; Jirvina Svmejkalová: On the Road: Smuggling Feminism Across the Post-Iron Curtain; Jirvina Sviklová: Different Region, Different Women: Why Feminism Isn’t Succesful in the Czech Republic; Mihaela Miroiu: Women’s Experiences and the Feminist “Danger” és más írások a Feischmidt Margit, Magyari-Vincze Enikô és Zentai Violetta szerkesztette Women and Men in East European Transition címu kötetben. EFES, Cluj, 1997.) A szocializmussal járó rosszak kiuzése miért éppen a feminizmus lejáratásában tetôzik, miközben a szocializmussal való együttélésébôl kilépve a nacionalizmus régiószerte “hitelesen” szervezi az emberek gondolkodásmódját és mindennapi gyakorlatait? Miért nem ügy a nemi identitás, a nemi identifikáció, a nemek közti társadalmi különbségek és ezek észrevétlen átalakulása egyenlôtlenségekké való – mint ahogyan ügy a nemzeti identitás és identifikáció, valamint a nemzeti terminusokban szervezôdô kulturális különbségek kérdése? Avagy más területen: a társadalomtudományok (újra)generálódásának idôszakában miért nem válik szakmai vita tárgyává a feminista megközelítésmód kapcsolata különbözô diszciplináris és interdiszciplináris – elméleti és módszertani – kérdésekkel, s mindez mit árul el ez utóbbiak állapotáról? Vagy akár egy átfogóbb kérdést megkockáztatva: milyen erôk és beállítódások felelôsek azért, hogy egy adott helyen és idôben létrejönnek, más helyen és idôben pedig nem azok a feltételek és érzékenységek, amelyek például a “nemi identitást” és a nemek közti viszonyokat társadalmi kérdésként kezelik, miközben háttérbe szorítanak faji, etnikai, osztály stb. identifikációkat? Mit és hogyan tesz ezért, illetve ennek ellenében a politikus, a társadalomkutató, a nem kormányzati szervezetek aktivistája, a kisember? Ezek megnyilvánulásai miként erôsítik meg kölcsönösen egymást abban a folyamatban, amelynek eredményeként egy bizonyosfajta identitáspolitika (például az etnikai és a nemzeti) magától értetôdô prioritássá, miközben más típusú identitáspolitika (például a feminista) elképzelhetetlenné válik.
A sajátos közép- és kelet-európai tényezôk mellett, amelyek ma legalábbis ambivalens fényt vetnek a feminizmusra (és amelyek létét a fenti sorok csupán néhány kérdés erejéig érzékeltették), van még ennek egy, a (mai) feminista kutatások által felismert paradoxona. Úgy gondolom, hogy “nekünk” (régióbeli feministáknak) is jó szembenéznünk ezzel a paradoxonnal már most, a kezdeteknél, de mindenképpen azelôtt, hogy – kiábrándulva egyébbôl – csodákat és végleges megoldásokat várnánk (immár) tôle. Judith Butler megfogalmazásában ez így hangzik: az ebben a szemléletben fogant kutatásoknak – talán mindenekelôtt – dekonstruálniuk kell magát azt a szubjektumot (a “Nôt”), amelynek nevében a feminizmusok megjelennek a társadalmi nyilvánosságban, még azon az áron is, hogy ezzel éppen ellenzôinek szolgáltatnak újabb érveket. Ha a feminizmus nem kerüli el a képviseleti politikák csapdáját, akkor – a nacionalizmus logikája szerint muködve – megengedhetetlenül homogenizál, elrejti a “mi”-szubjektum belsô differenciálódásait, esszencializál és adottságként kezelt törésvonalakat tételez más szubjektumokkal szemben. Társadalomtudományos érdeklôdésünknek – e paradoxon tudatosítása mellett – egy másik hangsúlyváltásra is érzékenyen kellene reagálnia: mégpedig arra, mely a “nôre” való odafigyelésben nem szigeteli el a “nôt” a férfitól, illetve a nemi identitást a többi egyéni és kollektív identitástól, hanem ellenkezôleg, éppen ezek kölcsönhatásait, illetve a nôk és férfiak közti társadalmi különbségek és egyenlôtlenségek termelôdését teszi a rákérdezés tárgyává. Illetve azt figyeli meg és konceptualizálja, hogy miként zajlik a feminista identitáspolitika mint a “nôi identitással” való politizálás “munkája”: miként rendel hozzá a nôk bizonyos kulturális kategóriákkal definiált, elképzelt közösségéhez egy bizonyos társadalmi pozíciót és mit/hogyan tesz annak érdekében, hogy a méltónak talált meghatározást és helyet mások által is elismertesse. A társadalmi nemek perspektíváját és a feminista szemléletet vállaló vizsgálatnak ezért talán mindenekelôtt az a hozadéka, hogy miközben elkötelezettje egy bizonyos értékrendszernek, azt egyidejuleg dekonstruálni is tudja, és kölcsönösségében mutatja meg, miként néz ki az egyik társadalmi szubjektum a másik reprezentációjában, miként látja, mondjuk a “centrum” a “perifériát” és fordítva.
Akár rokon-, akár ellenszenvet táplálunk vele kapcsolatban, tudjuk, a kognitív megközelítés (metaelmélet) már-már paradigmává vált a természettudományos pszichológiában, és nagy szerephez jut az alkalmazott lélektan(ok)ban is. Metodológiai értelemben, úgy tunik, abszolút vonatkoztatási ponttá vált. Nem is olyan nagy túlzással: aki biztosítani akarja helyét a természettudományos pszichológiában, az magára aggatja a kognitív jelzôt, publikációiba gondosan beilleszti néhányszor a “(mentális) reprezentáció” terminust, s biztos lehet benne, helye van a bevett diskurzusban. Másrészt a kognitív pszichológia az akadémikus pszichológiát, a természettudományos módszertani kánont (illetve annak vélt vagy valódi egyeduralmát) ért kritikák, támadások fô célpontja. Egyik magját alkotja a megismeréstudománynak, ezzel intézményesítve interdiszciplináris kapcsolatait a biológiával, filozófiával, nyelvészettel, logikával, számítástudománnyal; sôt bizonyos fokig még olyan, távolabb esô diszciplínákkal is, mint a fizika vagy az antropológia. S noha tizenöt-húsz év óta egyre nagyobb teret kap a lélektan egyetemi oktatásában itthon is, ez az elsô magyar nyelven megjelent, bevezetô jellegu tankönyve. Úgy vélem, Eysenck és Keane munkája – noha, mint látni fogjuk, alapvetô kérdésekben mutat hiányosságokat – használható tankönyv, és képes lesz betölteni azt a szerepet, amire szerzôi és a magyar kiadásban közremuködôk szánták.
A könyv egyik értéke a hosszú Bevezetô. A szerzôk a kognitív szemléletmód kialakulásával, módszertanának legjellegzetesebb vonásaival és elméletképzésének sajátosságaival ismertetik meg itt – természetesen elemi szinten – az olvasót. A kognitív pszichológia ma már igen szerteágazó, sokrétu, módszertana pedig a “kezdô” számára egyáltalán nem magától értetôdô; mielôtt megpróbálnánk benne elmélyedni, nem árt legalább sejteni, miért éppen úgy közelít tárgyához, ahogyan. Annál is fontosabb ez, mert a lélektan számára állandó tehertétel, hogy tudományos formája mellett létezik hétköznapi, “népi” változata is – az a bizonyos folk pszichológia, amelyrôl annyit beszélnek-írnak az utóbbi évtizedekben filozófusok, pszichológusok és a rokon tudományok képviselôi. A pszichológusokat idôrôl idôre azzal is megvádolják, hogy egyszeruen csak “újraírják” kultúrájuk implicit lélektanát. Ez a kognitív pszichológiát tekintve egészen biztosan hamis vád, de nem nehéz kimutatni, hogy hétköznapi nyelvhasználatunk és intuíciónk beszüremkedése a tudományos lélektanba igen sok gondot okoz az utóbbi számára (gondoljunk csak például a tudatosság oki szerepe kapcsán újra és újra “körberágott” csontokra: mintha a pszichológusok minden generációja újratermelné ugyanazokat a félreértéseket, a legtiszteletreméltóbb folyóiratok oldalain). A kognitív pszichológiában ez különösen így van, hiszen szemben a meghaladott közvetlen elôddel, a behaviourizmussal, újra sokat beszélünk az emberek belsô, mentális folyamatairól, s ez a beszédmód nagy felületet kínál a valójában “illegitim”, a hétköznapi nyelvhasználatból és gondolkodásból származó (ál)problémák, (ál)konstruktumok és (ál)magyarázatok számára. Ahhoz, hogy valóban megértsük a kognitív pszichológia metodológiáját, nem csak a közte és elôdei (a behaviourizmus és a tudatlélektan) közötti különbséget kell megérteni (ez, véleményem szerint, a könnyebbik feladat), hanem kellô távolságot kell teremtenünk hétköznapi pszichológiánktól is. Ebben is segít a kötet bevezetô fejezete.
Eysenck és Keane könyve Magyarországon hozzájárulhat a kognitív pszichológia és a kognitív tudomány egyfajta “demisztifikálásához” is. A szerzôk viszonylag részletesen ismertetnek olyan fogalmakat, mint a modularitás, a konnekcionista modellezés, a komputációs elemzés stb. Olyan konstruktumok, illetve elemzési módszerek ezek, amelyekrôl rengeteget beszéltek a kognitív pszichológiában az elmúlt néhány évben, és bevett fogalmai, illetve eszközei lettek e tudomány mindennapi muvelésének. A kifejezések ugyanakkor – legalábbis itthon – bizonyos fokig “buvös szavak” maradtak, melyeket az értôk a legutóbbi évekig csak ritkán ejtettek ki a tágabb szakma képviselôi vagy a diákok elôtt.
A kognitív pszichológia történeti gyökerei és módszerei persze Eysenckék szemüvegén át nézve sem látszanak nagyon másnak, mint amik, noha a hangsúlyok egyediek, s ennyiben a beavatottak számára is érdekesek. (E sorok írója például azt találta, hogy a “kognitív forradalomról” általa kialakított szcenárióban elfoglalt helyéhez képest a szerzôk jóval kisebb szerepet látszanak tulajdonítani Noam Chomskynak.)
A kötet tizenkét fejezete a mai kognitív pszichológia egy-egy nagy témakörét tárgyalja. Ezek tulajdonképpen önként adódnak: nehéz elképzelni kognitív pszichológiai tankönyvet az észlelés, az emlékezet, a figyelem, a problémamegoldás stb. részletesebb tárgyalása nélkül. Biztos vagyok benne, hogy ezekkel a fejezetekkel senki sem lesz elégedett, akinek szukebb szakterületét képviselik: esetlegesnek fogja tartani azt, hogy a szerzôk éppen melyik oldalait emelik ki az adott kérdéskörnek, milyen empirikus adatokat tartanak említésre méltónak, s mely modelleket tárgyalnak. Szeretném már elôre megvédeni Eysenckéket. Egy olyan tudomány esetében, ahol gyorsan bôvül és gyakran értékelôdik át gyökeresen a kanonikus tények halmaza csakúgy, mint a rá épített modelleké és magyarázatoké, egy bevezetô tankönyvnek aligha lehet több célja, mint hogy “indoktrinálja” a diákot az alapvetô problémákkal, az alapvetô módszerekkel és az alapvetô magyarázattípusokkal. Véleményem szerint a szerzôk az “illusztrációk segítségével történô indoktrináció” feladatát jól és anélkül oldják meg, hogy szükségtelen részletekkel untatnák a diákot. A kognitív pszichológia iránt már elkötelezett olvasó pedig mindemellett örömmel fogja megállapítani, hogy végre magyarul is egyetlen tankönyvben sorakoznak annak nagy nevei: Herbert Simoné, David Marré, Broadbenté, Jerome Bruneré, Rumelharté és sok más, ma már klasszikusként hivatkozott kutatóé – azaz az idônként talán önkényesen kiválasztott illusztrációk mellett jelen van e tudomány elmaradhatatlan, emblematikus metszete is, egyfajta “kognitív minimum”.
A hagyományos általános lélektani tankönyvi fejezetek közül itt hiányzik a motivációkat tárgyaló. Régen megfogalmazott kritika már a kognitív pszichológiával szemben, hogy elhanyagolja ezt a területet, az emberi viselkedés szervezôdésének dinamikus oldalát. Kár, hogy a szerzôk ebben is csatlakoztak a “fôáramhoz.” A motiváció kétségtelenül mellôzött területe ugyanis nem terra incognita a kognitivista számára, s csak sajnálhatjuk, hogy Eysenck és Keane nem vállalkozott arra, hogy felvázolják térképét.
A könyv további erénye ezzel szemben, hogy sok helyütt klinikai példák (amnézia, diszlexia, pszichiátriai zavarok stb.) segítségével villantja fel a tárgyalt kognitív elméletek alkalmazási lehetôségeit. A kognitív pszichológia elsôsorban alaptudomány, az egyetemeken és kutatóintézetekben muvelt lélektan, az angolszász országokban is. Magyarországon (ahogyan a kontinentális Európában általában) ez még inkább így van, és ezért szerencsés, hogy elsô magyarul megjelent tankönyve fontosnak tekinti, hogy alkalmanként utaljon a laboratórium falain túli felhasználására.
A magyar nyelvu kiadás gondozói mindent megtettek, hogy a könyv erényeit a magyar olvasó is élvezhesse. Bocz András fordítása jól olvasható, s noha néhány megoldása kétségtelenül vitatható, alapvetôen mégis pontos és szakszeru. (Egy példa a vitatható esetekre: a “subliminal perception” kifejezést “tudatalatti észlelés”-nek magyarította; talán a “tudatküszöb alatti észlelés”, esetleg a “küszöb alatti észlelés” pontosabb lett volna.) A kötet végén, ahogyan az eredetiben is, helyet kapott a jól használható név- és tárgymutató, az angol bibliográfia mellé pedig egy magyar nyelvu szakirodalmi válogatást is csatoltak a szerkesztôk.
Lényeges ugyanakkor, hogy lássuk, mindez – azaz: maga a tankönyvben megjelenô problémahalmaz és a tárgyalt magyarázatok – miért csak illusztratív érvényre tarthat igényt.
Eysenck és Keane könyvével ebbôl a szempontból nem az a gond, hogy nincs benne minden, hanem az, hogy a szerzôk nem teszik világossá: mi az, amit maguk is nagyon fontosnak tartanának, ám pusztán terjedelmi okokból mégsem beszélhetnek róla.
Annál is inkább, mert a könyv terjedelmi határai nemcsak tematikus korlátokat szabtak a szerzôknek (nyelv és gondolkodás kapcsolatát például alig több mint két oldalba suríttetve velük), de leszukíttették a kognitív pszichológia által vizsgált jelenségek és kínált magyarázatok idôbeli felbontását is. A kognitív pszichológia és a kognitív tudomány vizsgálódásai, mint jól ismert, olyan folyamatokra irányulnak, melyek jellegzetesen három idôbeli nagyságrendben zajlanak. Az elsô, legalacsonyabb szint a másodperces nagyságrend, az “on-
line” viselkedésszervezés idôbeli felbontása. (Lefelé ez a nagyságrend a néhány ezredmásodperces, felfelé, elsôsorban az emlékezeti kutatásokban, a néhány éves nagyságrendig terjedhet.) Ezen a szinten az “intelligens viselkedés” közvetlen, proximális okaira vagyunk kíváncsiak, itt helyezkedik el a kísérleti kognitív pszichológia “magja”. A következô szint az egyedfejlôdés hónapokban-években skálázott idôbeli mintázata: ez a kognitív fejlôdéslélektan területe, ahol már nem az adott viselkedések közvetlen okaira, hanem viselkedéses képességek kialakulásának folyamatára, illetve ontogenetikus okaira vagyunk kíváncsiak. A harmadik, legnagyobb idôbeli nagyságrend, amelyben a kognitív pszichológia mozog, az evolúciós folyamatoké: az ide tartozó, tízezer–egymillió éves felbontással dolgozó elemzések során mai viselkedéses képességeink legtávolabbi, disztális okait kutatjuk. Eysenck és Keane persze jogosan döntött úgy, hogy kizárólag a legszukebb idôbeli skálán mozgó kutatásokra összpontosítanak – ám fontos lett volna erre a kényszeru választásra is felhívni a figyelmet. Annál is inkább, mert a könyvben mellôzött kognitív fejlôdéslélektan, illetve evolúciós pszichológia igen gyorsan fejlôdött az elmúlt 10–15 évben, s olyan izgalmas empirikus és konceptuális eredményeket mutatott fel, melyek nemcsak az on-line viselkedésszervezésrôl alkotott elképzelésekre gyakoroltak nagy hatást, de jelentôsen formálták az emberi elme alapvetô szerkezetérôl és eredetérôl alkotott képünket is.
Végül elérkeztünk ahhoz, amit e sorok írója a könyv legfontosabb hiányosságának tart.
Noha kétségtelen, hogy Eysenck és Keane nagy rálátással rendelkezik a kognitív pszichológiára, talán éppen e széles perspektíva hátterén válik igazán feltunôvé és sajnálatossá, hogy a könyv két fontos szempontból kívánnivalót hagy maga után. Egyrészt, meglepô módon, úgy tunik, mintha Eysenck és Keane alábecsülné a kognitív pszichológiát, másrészt mintha nem értenék pontosan, mi annak központi fogalma. A szöveget olvasva az a benyomásunk, használható tankönyvet írtak egy olyan tudományról, amelynek nem pontosan látják relevanciáját és koherenciáját. Tudom, e kijelentés legalábbis provokatívan hangzik: megpróbálok hát röviden érvelni mellette.
A kognitív pszichológia – hacsak nem értelmezzük túl szuken és véleményem szerint tévesen – valójában egy olyan tágabb módszertani keretbe illeszkedik, amely mindenfajta komplex viselkedést mutató rendszer természettudományos megértését tuzi ki célul. Ezen belül persze kitüntetett figyelmet kapnak azok a rendszerek, melyek a Homo sapiens “típusba” tartoznak, ám ez csak azért van így, mert a kognitív pszichológiát s általában a pszichológiát, történetesen, tudomásunk szerint, ebbe a típusba tartozó egyedek uzik – azaz nem valamilyen, e tudomány lényegét érintô megfontolásból. A kognitív pszichológia metodológiájában semmi sincsen, ami kizárólag az emberre szabatott volna. (Metodikájának egy része már humánspecifikus, sôt felnôtt- vagy éppen csecsemôspecifikus, de ez megint nem a megközelítés alapvetô logikájából fakad.) A krédó tulajdonképpen megkapó egyszeruséggel fogalmazható meg: “figyeld meg a rendszer viselkedését és a környezetet, melyben lezajlik, s ha a viselkedés nem magyarázható elemi inger–válasz kapcsolatokkal (s persze igen sok esetben ez a helyzet), akkor hivatkozz a rendszer belsejében található reprezentációkra és a rajtuk végzett muveletekre mint a viselkedés közvetlen okaira.” Azaz: a viselkedéses képességek magyarázata, a szervezeten belül feltételezett reprezentációs struktúrák és az azokon végzett muveletek segítségével. Ez egyfajta univerzalitásigény (mindenfajta komplex viselkedést mutató rendszer magyarázata; relevancia), amely mindig a reprezentációs terminusokban történô elméletképzésen nyugszik (koherencia).
Mindezt fontos volna látni és láttatni. Nem pusztán önmagáért, hanem azért is, mert ez teszi lehetôvé, hogy a kognitív pszichológia a megismeréstudomány keretei között jól illeszkedjék a rokon diszciplínákhoz (hiszen a reprezentációk fogalma értelmezhetô a filozófus, a nyelvész, a számítógépes modellezô stb. számára), s általánosabban, a természettudományos világképhez; másrészt, mert ebbôl a krédóból kiindulva sokkal könnyebben érthetô, miért teszi fel éppen azokat a kérdéseket, amelyeket feltesz, s miért használja éppen azt a módszertant, amelyet használ.
(Gyorsan szeretném közbevetni, hogy az univerzalitásigény jelen esetben nem jelent sovinizmust. Sokatmondó ezzel kapcsolatban Chomsky álláspontja: a kognitív metaelmélet létrejöttében talán legnagyobb szerepet játszó teoretikus, aki igazi forradalomnak tekinti a kognitivizmus megszületését, meglehetôsen szkeptikus azzal kapcsolatban, miféle kérdésekre terjedhet ki a természettudományos pszichológia hatóköre.)
Eysenck és Keane könyvében ez az egységesítô szemléletmód nincs igazán jelen: valahogy úgy tükrözôdik benne a kognitív pszichológia, mintha témák és megközelítési módjaik laza szövedéke volna, egyfajta tudománytörténeti-szociológiai “akcidencia”, mélyebb “esszencia” nélkül. Már a könyv elején kifejtik, hogy e tudományt három nagy szemléletmód: a kísérleti kognitív pszichológia, a kognitív neuropszichológia, illetve a megismeréstudomány szövedékeként látják és mutatják be. Ez jogosnak látszik, ám éppen egy bevezetô tankönyvben fontos lenne explicitté tenni, mi kapcsolja össze ezt a három perspektívát, s ezt nem is olyan nehéz megfogalmazni. A kísérleti kognitív pszichológus tisztán viselkedéses adatokból próbál következtetni az elme reprezentációs architektúrájára; a kognitív neuropszichológus ehhez agysérülésekbôl származó adatokat is használ, s igyekszik következtetéseket levonni belôlük ezen architektúra agyi szervezôdésére és lokalizációjára vonatkozóan is; a számítógépes modelleket alkotó kognitív tudós munkáját pedig az a meggyôzôdés vezérli, hogy gépében az emberi elmében muködôkhöz egyre inkább hasonló – s végsô célként: azokkal funkcionálisan ekvivalens – reprezentációs mechanizmusokat szimulálhat.
Az, hogy Eysenck és Keane perspektívája a kognitív pszichológiára nézve inkább történeti-szociologikus, mintsem logikai-konceptuális, jól tetten érhetô abban, ahogyan a “reprezentáció” terminust alkalmazzák. Ez, ismétlem, kétségtelenül nemcsak a kognitív pszichológia, de a megismeréstudomány alapvetô fogalma is. A könyvben az elsô hat fejezeten át mégis csak elvétve kerül elô, majd egy egész fejezetet szentelnek neki a szerzôk. Itt egészen jó bevezetôt adnak ugyan a fogalomhoz, s jelentôségét is igyekeznek hangsúlyozni, ám nehéz megérteni, miért éppen ezen a ponton teszik ezt, ahelyett, hogy már a könyv elején világossá tennék: a kognitív pszichológia szemszögébôl nézve az emberi elme reprezentációk bonyolult architektúrája, amely a komplex viselkedést szervezi, és a kognitív pszichológust ez az architektúra érdekli. Annak muködése (hogyan szervezi az intelligens viselkedést), és eredete (a kognitív fejlôdés, illetve az elme evolúciós története). Minden, a kognitív pszichológiában értelmesen feltehetô kérdés végsô fokon ezekre vezethetô vissza.
Egy univerzális érvényre igényt tartó tudomány, gondolhatnánk, legyen nyíltan is ambiciózus. A kognitív pszichológusok mintha túl szemérmesek lennének ehhez. Eysenck és Keane tankönyve legalábbis ezt mutatja.
A tankönyv fogyatékosságai teszik a recenzens számára érthetôvé annak alcímét: Hallgatói kézikönyv. Ez világosan jelzi, hogy a muvet nem magányos befogadásra szánták, a folyamatban eleve kijelölt helye van az oktatónak is: az ô vállán van annak felelôssége, hogy pótolja az írott szöveg hiányosságait. Ha ô képes megfelelni ennek a feladatnak, jól használható és hasznos tankönyvvé teheti Eysenckék munkáját.
Ez a könyv közgazdászoknak, ezen belül is elsôsorban külkereskedelemmel foglalkozó, angolul olvasó kutatóknak íródott, egy idôben és térben egyaránt determinált speciális téma, a kis rendszerváltó országok külkereskedelmi reorientációjának dokumentálási és értékelési igényével. A tanulmánykötetet szerkesztôként jegyzô Gács Jánost nem kell bemutatni az olvasóközönségnek: az évek óta a IIASA-nál (International Institute for Applied Systems Analysis), Laxenburgban dolgozó közgazdász annak idején a magyarországi külkereskedelem liberalizálását megelôzô tudományos munka egyik vezéregyénisége volt. A kötet gazdaságfilozófiai alapállása sem okoz meglepetést, hiszen abban a körben, ahol feltehetôleg forogni fog, evidenciaként kezelik, hogy a fejlôdés kulcsa a világkereskedelmi integráció sikere és ezen belül az exportteljesítmény, valamint a külpiaci orientáció szerves beépülése a mindennapok gazdaságpolitikájába.
A kötet egyelôre magyarul nem olvasható, noha a szerzôk a Bevezetés és Összefoglalás fejezet egy újabb változatát a közelmúltban magyarul is megjelentették. Ha a teljes anyag lefordítására a mai pénzszegény idôszakban valamilyen csoda folytán sor kerülne, kérdés, hogy idôközben
nem veszítene-e aktualitásából. A statisztikai adatok ugyanis 1994-ben “kifutnak”, s bár a szöveges értékelés még többnyire képes volt foglalkozni az 1995. évi eseményekkel is, a kétéves nyomdai átfutással már az összefoglaló fejezetek sem vehették fel a versenyt. A recenzens által feltett alapkérdés mindezek után elsôsorban az, hogy sikerült-e a szerzôknek megragadni a szakzsargonban csak “piacváltásként” aposztrofált külkereskedelmi átmenet lényegét, folyamatait és akadályait? El tudták-e mondani a Közép- és Kelet-Európa (KKE) országaira tipikus, maradandó történéseket, egyszersmind felhívták-e a figyelmet a köztük lévô különbségekre? És végül: van-e a munkának ma is érvényes tanulsága és évek múltán is vállalható forrásértéke? Remélem, az alábbi okfejtés után e kérdésekre is egyértelmuek lesznek a válaszok.
A kötet szerzôcsapata nyolc kis átmeneti gazdaság exportorientált vállalatainak körében készített 150 esettanulmányt, amelyek alapján hét országtanulmány – Bulgária, Észtország, Magyarország, Lettország, Románia, Szlovákia és Szlovénia – készült el. Az országok kiválasztása során a kis méret volt a meghatározó szempont, de fontos volt az is, hogy az átmeneti gazdaságra utaló tipikus folyamatok mellett be lehessen mutatni a területi-politikai szervezôdés szempontjából stabil országokat és újonnan alakultakat is. A szokásostól eltérôen ezúttal a háttéranyagokat is kiadták. Az érdeklôdôk ingyen hozzájuthatnak a kiválasztott vállalatokról szóló konkrétumokhoz: megismerhetik azok alapvetô profilját, tulajdonviszonyait, méreteit, külkereskedelmi tevékenységét és fontosabb adataikat, ami a rendszerváltó országokról – különösen az új, “egzotikusabb” utódállamokról rendelkezésre álló empirikus információk szegényessége miatt különösen figyelemre méltó.
A kutatás azzal a hipotézissel indult, hogy a rendszerváltást követô makroökonómiai stabilizáció fázisa 1994–1995-ben mindenütt lezárult, és a KKE-országokban az exportsiker ettôl kezdve fôként a mikrogazdasági tényezôk függvényében jött létre, ha létrejött, és maradt el, ha elmaradt. A tematika ezért a hangsúlyt – és az országtanulmányoknak ez az igazi nóvuma – a vállalati szféra empirikus kutatására helyezte, bár az általánosabb összkép érdekében a tanulmányíróktól elvárták az 1988– 1994 közötti idôszak külkereskedelmének értékelését is.
Hogyan feleltek meg Közép-Kelet-Európa korábban többé-kevésbé zárt kis átmeneti gazdaságai a KGST összeomlása után bekövetkezett kihívásnak? Milyen tényezôk akadályozták és akadályozzák a világkereskedelembe integrálódás folyamatát? Mennyire sikerült a világkereskedelembe integrálódni, és várható-e az, hogy a folyamat tartós lesz? Az export növelésének akadályai külsô tényezôkkel és keresleti hatásokkal függtek-e össze, vagy inkább a kínálat problémáival voltak magyarázhatók? Hogyan képes az állam elômozdítani a kivitelt, miközben mind kevesebb befolyást tud gyakorolni a gazdálkodókra? Hogyan küzdik le a vállalatok az export elôtt álló akadályokat, fejlesztettek-e ki speciális stratégiákat? Milyen szerepet játszik a külföldi tôke a versenyképes exportpotenciál kialakulásában? A tanulmánykötet szerzôi – miközben láthatóan a külkereskedelmi folyamatok kivitellel kapcsolatos aspektusaira koncentráltak – arra törekedtek, hogy a feltett kérdésekre rendszerszemléletu és általánosítható magyarázatokat adjanak.
A szerzôk rámutatnak, hogy 1990 után, de különösen az 1994–1995 körüli idôszakban a vizsgált országokban – az évenkénti hullámzásoktól eltekintve – mintegy 30–50 százalékos exportexpanzió ment végbe, ami az export dollárértékének az OECD-országokban ugyanekkor megfigyelt 19, és a fejlôdô világban mért 23 százalékos növekedésének tükrében jelentôs teljesítmény, még ha a mérést és az országteljesítmények egybevetését a különféle statisztikai problémák meglehetôsen nehézzé teszik is. (Gondoljunk például az újonnan alakult országok múltbeli adatainak bizonytalanságára, az ezekbôl számított növekedési becslések megbízhatóságára, legyen szó az exportról, a GDP-rôl stb.) Ez az export – a szerkesztôk szerint – kulcsszerepet játszott a kis rendszerváltó országok transzformációs válságának enyhítésében, a GDP alakulásában.
Egyértelmu sikertörténetrôl lenne szó? Bôrünkön éreztük, hogy aligha. A szerzôk mégis kimondják, hogy meghatározó a politikacsinálók felelôssége az exportvezérelt növekedés feltételeinek biztosításában. S ha a gazdasági növekedés és az export mutatóinak együttmozgása statisztikai adatokkal minden egyes országra és minden egyes évben nem igazolható is, az export primátusát valló gazdaságfilozófia hosszabb távon érvényesülô igazsága ezen a pragmatikus alapon aligha vonható kétségbe.
A vizsgált országok számos vonatkozásban eltérnek egymástól, és sok a különbség köztük az exportfolyamat zavartalansága, dinamizmusa, zökkenôi, gátjai és nehézségei tekintetében is. Romániában, Bulgáriában és Lettországban a kivitel növekedése csak jelentôs késéssel indult be. Magyarországon, Romániában és Lettországban (utóbb Bulgáriában is) idôközben kínzó gonddá vált a külkereskedelmi mérlegegyensúly felborulása. Az egyes országokban az export növekedési üteme széles határok között mozgott, alapjai mindmáig borulékonyak, stabilitása bizonytalan. Az adminisztratív és vámakadályok felszámolása sem volt ellentmondásmentes folyamat, egyik félnél sem: a nyugati piacok megnyitása mellett maradtak fenn bizonyos korlátozások is, mint ahogy az import liberalizálása az átmeneti gazdaságokban mindmáig visszalépésekkel terhelt. Legfeljebb kivételesen alakultak ki a tartós komparatív elônyökön alapuló árukapcsolatok, és a bizonytalan körülményekre jellemzô, hogy sok helyütt a finanszírozási problémák miatt meggyengült az exportôrök gazdasági helyzete. Mégis kirajzolódik, hogy a vizsgált idôszak nemcsak társadalmi és politikai szempontból, hanem a világkereskedelmi integráció szempontjából is fordulat volt az átmeneti országokban.
Pedig ahány ország, annyiféle gazdasági “sors” és annyiféle exporttrend. Az 1990 elôtt is létezett három ország – Románia, Bulgária és Magyarország – közül 1990 és 1995 között egyedül a magyar gazdaság volt képes az export dollárértékének (bár visszaesésekkel tarkított) növelésére. Az adósságprobléma rendezése érdekében a nyolcvanas évek második felében már erôltetett román exportoffenzíva gyorsan kifulladt. Teljesen más a képlet a bolgárokkal, akiket a többi országnál sokkal jobban meggyötört az átállás, a mély és szerves KGST-beágyazódás egyenes következményeként. (A gyors exportnövekedés ellenére 1995-ben sem Bulgária, sem Románia nem tudta elérni saját 1989. évi exportteljesítményét.)
A minta országainak egy részére erôsen hatott a világkereskedelem 1993. évi recessziója. Másutt éppen ekkor az új államiság megteremtésének problémái borzolták a kedélyeket a legszembetunôbben. Az ember azt gondolná, hogy a nyolc országnak a kötetben közölt ábráin az exportteljesítményeket jelzô oszlopok hullámzása mögött aligha van szabályszeruség: a növekedés hol elôbb, hol késôbb következik be, hol erôsebb, hol gyengébb, hol egyenletes, hol visszaesésekkel tarkított, hol ma is tart, hol az utolsó vizsgált években már nem volt tapasztalható. A külsô szemlélô számára a statisztika “ránézésre” legfeljebb az exportnövekedés általánosan megfigyelhetô jelenségérôl tudósít, és a nyugati piacok gyakran már közhelyszeruen emlegetett felértékelôdését mutatja. A szerzôk vitathatatlan kutatási teljesítménye, hogy bebizonyították, a korábbi politikai erôviszonyok átpolarizálódása a kereskedelemben – a lényeget tekintve – minden kis rendszerváltó országban hasonlóan zajlott, mint ahogy mindenütt kimutathatónak bizonyult a felszínen megfigyelt exportsikerek mögött az export növekedését gátló tényezôk egész sora is.
Noha a kilencvenes évek fordulóján az egymás ellen ható tényezôk eredôje a kivitel növekedését eredményezte, a külkereskedelmi siker – a szerzôk szerint – mégis bizonytalan és ingatag alapokon nyugszik. Ez a megállapítás egyszersmind úgy is interpretálható, hogy míg a bekövetkezett piacváltás visszafordíthatatlan, az egyidejuleg elért exportteljesítmény távolról sem örök: az átmeneti gazdaságokban manapság éppen az export elôtt álló akadályok leküzdése és a versenyképesség erodálódásának megakadályozása a legfontosabb a fejlôdés tartóssága és történelmi perspektívái szempontjából.
Végigtekintve az egyenként 20–40 oldal terjedelmu országtanulmányokon, az Összefoglaló megállapítja, hogy a versenyképesség alakulását tekintve mindenekelôtt az árfolyam és a reálkamatláb hatása bizonyult meghatározónak. Noha a kilencvenes évek közepén ahány KKE-ország, annyiféle árfolyamrendszer muködött, az átmenet idôszakában több közös vonás is megfigyelhetô volt.
A szerkesztôk ezek közül a korai stabilizációs törekvéseket, az infláció leszorítására tett – többnyire sikeresnek bizonyult – erôfeszítéseket és ezek összhatásaként a nemzeti valutának ugyancsak szinte általánosan megfigyelt reálfelértékelôdését mutatják ki. Elkerülhetô volt-e a nemzeti valuta reálfelértékelôdése? Hogyan hatott a vállalatok export-versenyképességére a jegybankok stabilizációs politikája, az adott ország reálbéreinek színvonala és a bérnövekedés lehetôsége? – teszik fel a kérdést.
A relatíve magas vagy erôteljesen növekvô bér- (energia, hitelezési és politikai, valamint piackockázati) költségeket a szerzôk fontosnak tartják a kínálatoldali akadályok között. Noha a kezdeti nagy leértékelést alkalmazó stabilizációs politikák hatására a KKE-országok viszonylag gyorsan fokozni tudták a munkaintenzív termékek kivitelét, az így szerzett komparatív elônyök a termelékenység jelentôsebb vagy lassú növekedésének elmaradása esetén hamar szertefoszlanak: a (dollárban mért) bérelôny a valuta reálfelértékelôdése és/vagy a reálbérek növekedésének hatására a legtöbb országban eltunt vagy eltunôben van. Nem jártak jobban azok a KKE-országok sem, amelyek az olcsó nyersanyag- és energiaárakra alapozták a versenyképességet, mert az energiaárak belföldön jelentôsen nôttek, és az energiaigényes termékek gyártása megdrágult. Az elemzés arra a következtetésre jut, hogy az exportôrök versenyképességének romlása elsôsorban ott következett be, ahol a dollárban számított bérköltségek relatíve magasak voltak, növekedésük is lehetséges volt, és a valuta folyamatos reálfelértékelôdésének idôszakában nem hajtottak végre jelentôsebb leértékelést. Mint ahogy ez például Magyarországon történt – teszik hozzá.
Ezzel kapcsolatban érdemes azonban jelezni, hogy a magyar gazdaság kilencvenes évek elején tapasztalt makrogazdasági folyamatainak értelmezésében, a külsô egyensúly felborulásának okait kutatva, a reálbér-alakulás színvonalával, illetve ennek a versenyképességre gyakorolt hatásával kapcsolatban két szélsôséges álláspont volt tapasztalható. A szakértôk széles köre akkoriban úgy gondolta, hogy “...a túlzottan magas bérek és személyi jövedelmek és az ezekkel is összefüggô túlzott fogyasztás volt a felelôs a [...] folyó fizetési mérleg hatalmas deficitjéért”. A másik álláspont szerint – amely Oblath Gábor kutatásai nyomán fôként a KOPINT-DATORG Konjunktúrajelentéseiben fogalmazódott meg – “a külsô egyensúlyhiány mögött a kompetitív szektorok [...] kínálati problémái húzódtak meg”. Az utóbbiak természetét elemezve Oblath arra a következtetésre jutott, hogy “...a csupán reálbércsökkentésen alapuló stabilizációs politika kifejezetten ronthatja a kompetitív szektor nemzetközi versenyképességét [...] vagyis a külgazdasági egyensúlyhiány fennmaradását, esetleg növekedését készíti elô”. A vitának aztán a Bokros-program reálbércsökkentô, egyben a csúszó leértékelést megindító intézkedései vetettek csattanós véget.
Visszatérve a kis rendszerváltó országok kivitelét korlátok közé szorító akadályokra, szólni kell az exportfinanszírozás problémáiról, amelynek hátterében a rendkívül magas hitelkamatok álltak. (1994-ben a vizsgált KKE-országokban a hitelkamatok reálértéke a szlovákiai 4 százalék és a lettországi 30 százalék között szóródott, Magyarországon 13–16 százalék volt.) Az összefoglaló értékelés megállapítja, hogy az egyes országok monetáris és költségvetési politikájának eltérései ellenére, általános problémának bizonyult a pénzügyi nehézségek, valamint a rossz hitelekkel küszködô bankok miatt a betéti és hitelkamatok közötti jelentôs rés
csakúgy, mint a kereskedelem pénzügyi infrastruktúrájának mindenütt megfigyelhetô gyengesége.
Az exportexpanzió kereslet- és kínálatoldali tényezôin végigtekintve a válaszadó menedzserek mindenütt úgy érezték, hogy az exportteljesítmény szempontjából az öröklött körülmények, a belföldi akadályok többet nyomtak a latban, mint a külsô piacokon emelt korlátok. Pedig az egyes országokban meglehetôsen másként zajlott a liberalizálás, eltérô volt a nyitottság mértéke, máshogy terjedtek el a vegyes vállalatok, igencsak mást és mást értettek privatizáción, mégis – gyorsabb vagy lassabb, ösztönösebb vagy tudatosabb fejlôdés ide vagy oda – a menedzserek szinte kivétel nélkül fontosabbnak mutatták be az exportfolyamat belföldi (kínálatoldali) akadályait, mint a keresletoldali (külpiaci) gátakat. Ezt a nem várt egybecsengést a szerzôk – utalva arra, hogy szubjektív értékítéletrôl, és nem valamiféle bizonyított megállapításról van szó – a nyugati piacvédelem erôsségérôl vallott elterjedt nézetek fényében igen figyelemre méltónak minôsítették.
Azok számára, akik a kilencvenes éveket a világnak ezen a térfelén élték át, ez a kutatási eredmény talán nem is olyan meglepô, mint a külföldön élô szerkesztôk számára.
A sikeres exportálók – a kivitel alakulását a centrumba állító kutatási tematika egyenes következményeként – valamelyest túlreprezentáltak a mintákban, körükben pedig feltehetôleg az átlagosnál gyakrabban fordul elô a teljes vagy a többségi külföldi tulajdon, menedzsereik között sok a külföldi szakember. Az utóbbiak ítéletalkotása során teljesen természetes, hogy azokhoz a fejlett piacokhoz viszonyítanak, amelyeket megszoktak, ahol anyavállalatuk adja a készséges hátteret. Ebben a háttérben számukra az igazi akadály a még csak formálódó piacgazdaság részpiacainak fejletlensége, intézményhálózatának gyengesége, a bürokrácia, a termelési tényezôk olykor szélsôséges árviszonyai stb. Eközben esetleg maguk egyáltalán nem érzékelnek piacra jutási gátakat, vám és nem vám jellegu akadályokat, mondjuk Nyugat-Európában, noha mások számára a társulási egyezmények után és ellenére is teljesen evidens ez utóbbiak létezése.
A belföldi tényezôk fontosságának értékelésekor a szerzôk rámutatnak, hogy a vizsgált idôszakban az árfolyam változásának függvényében gyakran fordult elô olyan helyzet, hogy sok exportôr számára a belföldi piac átmenetileg profitábilisabbnak bizonyult az exportnál. Ebben szerepet játszott az is, hogy a liberalizálás után megélénkült importverseny hatására jelentôsen javult a termékek minôsége egy olyan idôszakban, amikor közel 40 százalékban csökkent az ipar belföldi kibocsátása: a kevesebb, de jobb termék a belföldi piacok összehúzódása ellenére olykor a korábbinál könnyebben és jobban eladhatónak bizonyult. A felszínen megfigyelhetô exportexpanzió tehát ebbôl a szempontból is – helyenként és idônként – két, egymással szemben ható folyamat eredôje volt: a kihasználatlan kapacitások hatására a bel- és a külpiacok egyaránt felértékelôdtek, ugyanakkor a belsô piac relatí-
ve nagyobb jövedelmezôsége olykor gyengítette is az exportkényszert.
Az exportteljesítmény ellenében ható belföldi akadályok között a kutatók általánosnak találták a gazdasági intézmények fejletlenségét, a finanszírozási problémákat, az alultôkésítettséget, a hitelszukét, a privatizáció okozta bizonytalanságot és a korábbi kapcsolati rendszer felbomlását. Mindezen túl erôteljesen fékezte a vállalatok exportaktivitását az ugyancsak általános információhiány, a gyakorlati piac-, illetve jogismeret kezdeti hiánya, a nyelvtudással és a külkereskedelem technikájával kapcsolatos problémák, a muszaki elôírások, fogyasztói normák és igények nem kielégítô ismerete, az értékesítéshez kapcsolódó szolgáltatások szegényessége, valamint a halovány készség és képesség a rugalmas piaci reakciókra. A nyugati partner piaci erôfölénye ebben a helyzetben törvényszeruen vezetett az export jövedelmezôségének folyamatos romlásához, a kényszeruen vállalt elônytelen szállítási körülmények, fizetési feltételek következtében.
A kormányok egyik országban sem mutattak fel különösebb sikereket az export differenciált módszerekkel történô elôsegítése érdekében. A következtetés nem az, hogy a gazdaságdiplomácia nem szolgálta a kereskedelmi kapcsolatokat, hiszen valamennyi ország jelentôs erôfeszítéseket tett a nagy piacok szabadkereskedelmi megállapodásainak (EU, EFTA és CEFTA) megkötésére. A szerzôk szerint ebben aztán ki is merült a felsô szintu tevékenység, s magára hagyták a kis exportôröket, nem építették ki a minimális kereskedelmi és pénzügyi infrastruktúrát sem, nem oldva meg az exportfinanszírozást, a biztosítási, garanciális és más banki szolgáltatásokat. Sôt kimutatják, hogy a meglévô adó- és vámrendszer is nem egy esetben az exportérdekek ellenében fejtette ki hatását. Ebbe az irányba hatott a korábbi külföldi kereskedelmi kirendeltségek átgondolatlan felszámolása, amelynek hatására elveszett az a szakismeret is, amely egy racionális átszervezéssel akár még megmenthetô lehetett volna.
A számottevô bel- és külpiaci akadályok ellenére az 1989–1990 és 1995 közötti idôszakban az export a vizsgált országokban – tendenciajelleggel – általában mégis gyorsabban nôtt, mint a GDP reálértéke, eltekintve az 1993. évi, eltérô ereju, de mindenütt tapasztalt átmeneti ütemcsökkenéstôl vagy visszaeséstôl. Ebbôl a szerzôk arra következtettek, hogy a vállalatok, noha érzékelték a bénító akadályokat, még erôsebben érezték, hogy a szukülô piac hatására az export válik a túlélés feltételévé, azaz létrejött az exportkényszert elôhívó, évtizedekig hiába várt gazdálkodási környezet. Az alkalmazkodás feltétele a hatékonyság növelése lett, ami ezúttal egyet jelentett a túlméretezett kapacitások csökkentésével, a szükségtelen gépek, berendezések és készletek leépítésével, a kiürült üzemek bezárásával, a felesleges munkaerô elbocsátásával, a teljes tevékenység reorganizációjával. Ebben a folyamatban – konkrét formáinak eltérése ellenére – mindenütt meghatározó szerepet játszott a privatizáció, ezen belül a külföldi tôke beáramlása, ami a befektetôi magatartáson át hosszabb távra is befolyásolta az exportteljesítményeket.
A transzformációs idôszak talán leginkább vitatott területérôl, a közvetlen külföldi tôkeberuházások hatásáról az exportra és a kelet–nyugati integrációra külön elemzés készült. Richard E. Stern szerint a kilátások akkor a legjobbak, ha a vállalatok külföldi stratégiai befektetô tulajdonába kerültek. Tanulmányában kimutatja, hogy a közvetlen külföldi tôkebefektetés a KKE-országokban már elérte azt a szintet, hogy exportnövelô hatása bizonyítható. S noha a szerzô szerint az internacionalizálódás szintje még kezdetleges és a legtöbb országban még nem gyakorol érdemleges hatást a gazdasági növekedésre (Magyarország itt nem említett kivétel), már megjelentek az újszeru vállalatközi kapcsolatok, és a kooperáció fejlôdése kiterjedt az együttes fellépésre is a külpiacokon.
A kelet-európai országok (ezúttal köztük szerepel Csehország is) és az Oroszország közötti kereskedelem perspektíváit boncolgató másik tanulmány – Vladimir Drebencov rendkívül érdekes, úgynevezett tükörkutatása – mindenekelôtt arra összpontosít, hogy az egymás piacairól kiszorult rendszerváltó országoknak van-e esélyük a belsô árukapcsolatok korábbi szintjének elérésére. Noha Köves András már 1994-ben leírta, hogy “A gazdaságpolitika esetleges intencióitól függetlenül és a kereskedelem fenntartásában (megújításában) érdekelt erôs csoportok megléte ellenére Közép- és Kelet-Európa stratégiai kereskedelmi reorientációja nem fordítható vissza”, a kérdésfeltevés – még most is érzékelhetô egyes megnyilvánulások tükrében – ma sem idejétmúlt.
A tanulmány részletesen elemzi mindazokat az okokat, amelyek a kelet-európai országok kínálati szerkezetére, a mesterséges specializáció miatt koncentrált, kevéssé diverzifikált áruszerkezetre és a beruházási javak túlsúlyára vezethetôk vissza, és ami magyarázza, hogy ez a kínálat nem volt összhangba hozható a megcsappant kereslettel. A kis rendszerváltó országok struktúraváltása csak enyhítette ezeket a feszültségeket, miközben – végre belekóstolva a nyugati fogyasztási cikkek és iparcikkek sosem látott minôségébe – az orosz piac ráutaltsága is csökkent a másutt értékesíthetetlennek bizonyult “baráti” kínálatra.
A KGST árucsere és finanszírozási mechanizmusának szétesése, a Varsói Szerzôdés megszunése, következésképp a katonai kereskedelem radikális visszesése éppúgy hozzájárult a gazdasági kapcsolatok leépüléséhez, mint az orosz külkereskedelem liberalizálása, mely utóbbi hatására a nyugati versenytársak szinte lesöpörték a reklám-, hirdetés-, marketing-, valamint a pénzügyi és más kereskedelmi szolgáltatások terén versenyképtelen KKE-termelôket és termékeiket az orosz piacról. Jelentôs akadálynak bizonyult az exporttevékenység fokozásával szemben az importhelyettesítésnek prioritást adó orosz iparpolitika is. A tanulmány írója szerint ugyanebbe az irányba mutat a KKE-országok NATO-tagságának perspektívája is, hiszen ezzel egyszersmind eltunt a katonai célú termékkereskedelem növelésének távlati lehetôsége is.
Drebencov szerint a regionális kereskedelem összehúzódása a korábbi KGST-blokkra jellemzô mesterséges gazdasági kapcsolatok következménye. Az árustruktúra elemzése után a szerzô arra a következtetésre jut, hogy bár egyes árucsoportok exportjának vannak és lehetnek a mainál jobb perspektívái, az orosz piacokon soha többé nem lehet azt, annyit és úgy eladni, mint régen. S bár az utódállamok piacaira exportáló vállalat ma még speciális körülményekkel és súlyos akadályokkal találhatja szembe magát, mindinkább számítani kell arra – figyelmeztet az elemzô –, hogy a versenykörnyezet és a kereskedelem technikai körülményei szempontjából a piacok különbsége egyre kevésbé lesz érzékelhetô.
A közismert jelenségeket összefoglalva, az olvasó számára legfeljebb az a meglepô, hogy a magyar tapasztalatok mennyire egybecsengnek a többi országéival. Márpedig, ha így van – és bizonyára így van, hiszen a speciális politikai különbségek ellenére még az észt és lett kereskedelem elemzése is ugyanazokra a következtetésre vezetett –, akkor a vizsgált tendenciák nem termék- vagy országspecifikusak, hanem rendszerspecifikusak; más szóval a valaha volt “szocialista” egymás közti kereskedelem színvonala és struktúrája örökre a múlté.
Utoljára, de nem utolsósorban szólni kell a szerkesztô, Gács János külön tanulmányáról, amely akár egyfajta szintézisként is felfogható, hiszen lényegében nem más, mint az országtanulmányokban leírt és a sorok között elmondott gondolatok tematikus újragondolása.
Az exportösztönzés kormányzati politikáinak értékelése kapcsán a szerzôt fôként az állami intervenció megmaradt lehetôségei foglalkoztatják, eközben azonban a kereskedelempolitikák szinte minden vetülete terítékre kerül, az árfolyampolitikától az importszabályozásig. Gács a kilencvenes években kialakult kereskedelempolitikákat komplex transzformációs folyamat részeként elemzi, mely utóbbit, a kereskedelem szempontjából tekintve, négy alapvetô összetevôre bontja: a piacgazdasági átmenetre, a kereskedelem reformjára, a makroökonómiai stabilizációra és a struktúraváltásra. Kimutatja, hogy a piacgazdasági átmenet idôszaka – éppen mert már semmi nem a régi, de még nem is a kifejlett új – kaotikussága miatt nem írható le piacgazdasági fogalmakkal, sem az állami beavatkozás, sem a piacmuködés szempontjából. A külkereskedelem liberalizációja a KKE-országokban mutatott ugyan rokon vonásokat a fejlôdô országokban megvalósított reformokkal (elmozdulás a közvetlen állami beavatkozások felôl az ármechanizmus kiterjedtebb érvényesülése s a protekcionizmus enyhülésének irányába), de alapvetôen el is tért azoktól. A különbség elsôsorban abból fakadt, hogy a volt szocialista országok kormányai lényegesen gyorsabban emelték fel az import elôtti adminisztratív sorompókat, mint a fejlôdô országok, s ezzel visszaszorították az importhelyettesítô tevékenységeket. A kivitel azonban a liberalizációt követôen nem jutott pótlólagos ösztönzéshez, sôt helyzete romlott, mert a transzformációs visszaesés során az egész hazai termelési bázis annyira meggyengült, hogy ettôl az export sem tudta magát függetleníteni. A makroökonómiai stabilizáció az árfolyamszabályozáson és a hiánygazdaság felszámolásán át, a struktúraváltás pedig a KGST-orientáció megszunésén és az EU-, illetve EFTA-integráció megindulásán át hatott a kereskedelempolitikára.
A kereskedelempolitika – az elemzés szerint – nem volt mentes hibáktól és tévedésektôl, túlzásoktól és gyakorlatlanságtól sem. Sok esetben visszaütött a gyors és átmeneti védelem nélkül megvalósított liberalizáció, és a védernyô nélkül maradt vállalatok tömeges tönkremenetele már csak átmeneti állami támogatással, importkorlátozásokkal, a devizaszabályok szigorításával stb. volt elkerülhetô. Az exportösztönzés megengedett (horizontális) módszereinek alkalmazását a gyakorlatlanság és az intézmények kialakulatlansága mellett a régi, intervenciós reflexektôl való félelem éppúgy akadályozta, mint a költségvetés szukössége. És ami megint csak ismerôs: a többi kis rendszerváltó ország vállalatai ugyancsak azt érzékelték, hogy piaci erejük a szovjet utódállamokban és a nyugati piacokon egyaránt kevésnek bizonyul. Miközben mindenütt élénk vita folyik a különféle ipari szektorok versenyképességérôl, az iparpolitika célszeru prioritásairól, a gyakorlatban egyetlen országnak sem sikerült kiérlelt iparpolitikát létrehoznia.
Az állami intervenció eszközei között a tanulmányban részletesen szerepel az árfolyampolitikák, valamint az exportszabályozás elemzése, utóbbin belül egy ritkán emlegetett terület, az export vám és nem vám jellegu akadályainak bemutatása. És itt ismét szükségesnek látszik megszakítani az ismertetés fonalát.
Mivel az exportboom a vizsgált országokban szinte mindenütt az importszükségletek jelentôs emelkedésével járt, az exporttevékenység kiterjesztésének egyik legfôbb akadályává az importtal kapcsolatos fizetôképesség vált. A fizetésimérleg-probléma miatt a szabadkereskedelmi szerzôdések mellett és ellenére több országban megfigyelhetô volt egy, a liberalizációval párhuzamosan zajló, hatásában azzal ellentétes, noha jóval korlátozottabb és idôben is eltérô intenzitású folyamat, aminek lényege a nyitás után is jogszerunek minôsülô korlátozások keresése, az importbeáramlást fékezô újabb, nemzetközileg valamelyest prezentálható és kisebb-nagyobb körben elfogadtatható, piacvédelmi hatású intézkedések életbe léptetése. A CEFTA-országok egymás közti, belsô (intern) együttmuködését ezek a törekvések éppúgy lefékezték, mint KKE-országok legnagyobb kedvezményes (extern) forgalmát, sôt a kelet-nyugati kereskedelmet is. Hiba volna feltételezni, hogy a vámpótlékok és hasonló lépések vállalt határidôre történt felszámolásával egyben ezek a hajtóerôk is szertefoszlottak a térségben. Elég, ha arra a nem egészen tisztázott szerepre gondolunk, amit a külföldi tôkerészesedésu vállalatok játszanak egyfelôl az importvolumen alakulásában, másfelôl a különféle egyedi preferenciák kijárásában (különleges vámvédelem, önkormányzati és kormányzati engedmények stb.).
Az exporttámogatásokat, a gazdaságdiplomáciát, az exportfinanszírozási rendszert, valamint a vállalati szerkezetváltás kormányzati menedzselését értékelve Gács arra hívja fel a figyelmet, hogy noha a kilencvenes évek közepén a térség országaiban az állami intervenció nem volt jelentôs, s tuzoltás jellegu intézkedésekre korlátozódott, nem szuntek meg azok a tényezôk, amelyek bármikor elôhívhatják az intervenció növekedését. Ennek alapvetô okát abban látja, hogy az exportbázisú termelés nem nyugszik szilárd alapokon és fejlett infrastruktúrán, a keleti és a nyugati piacokon egyaránt elônytelen versenypozíciókba kényszerült, és támogatásra szorul. Ez a támogatás megvalósulhat külföldi tôkeberuházással vagy az exportôröknek nyújtott kormányzati “rásegítéssel”. A helyzet paradoxona, hogy bár az exportpromóció nemzetközileg megengedett lehetôségei korlátozottak, mégis sokkal több mozgásteret hagynak, mint amit a KKE-országok ismerethiány, gyakorlatlanság, bizonytalanság, költségvetési gondok és más problémák miatt mindeddig képesek voltak kihasználni.
Végezetül érdemes rögzíteni, hogy ez a tanulmánykötet az elsô egységes, piacgazdasági normák szerint készített átfogó elemzés a térség országainak az átmenet idején szétzilálódott, majd újrarendezôdött külkereskedelmérôl. A magyar gazdaság ismert folyamatai így – a Csermely Ágnes írta országtanulmánynak is köszönhetôen – szélesebb összefüggésrendszerbe kerülve, gyakran a megszokottól eltérô interpretációt kapnak, olykor újszeru, máskor általánosabb következtetések levonásához nyújtanak alapot. Fontos az az általános mondanivaló is, amit a tanulmányok közvetítenek bel- és külföldre, és aminek az a lényege, hogy noha a fejlôdés mindenhol viharos volt és gyors, az ellenható tényezôk sem voltak jelentéktelenek. A további világkereskedelmi integrálódás szempontjából pedig egyenesen elengedhetetlen, hogy az exporttevékenységet még mindig többé-kevésbé gátló akadályokat széles köruen felismeréjük és tudatosan elkerüljük.
A balti átalakulás hazánkban kevéssé ismert, pedig két szempontból is szinte laboratóriumi kontrollcsoportnak tekinthetô. Egyfelôl: a szovjet birodalomból érkezve e nyersanyagszegény, kicsiny és külgazdaságérzékeny országokra elvileg sokszorosan érvényesnek kellett volna lennie mindannak, amivel a posztszovjet térség elhúzódó válságát magyarázzák. Másfelôl a közép-európai orzságokból is jól ismert vitákra és kérdésekre sajátos, gyakorta radikálisan liberális megoldásokat adva e térség ma már Európa egyik gazdasági sikertörténetét tudhatja maga mögött. Az infláció megtörése, a tartós gazdasági növekedés kialakulása, az új piaci intézmények eredményes bevezetése és a kereskedelmi kapcsolatoknak a világpiacra történt átterelése mind ütemét, mind mértékét, sôt idôigényét tekintve is meglepte a nemzetközi megfigyelôket. Miközben Oroszországban 1997-ben állt csak meg a termelés visszaesése, Ukrajnában és Kazahsztánban még ekkor sem, a három balti ország ebben az évben már a negyedik növekedési évet tudhatta maga mögött. Ez pedig nem csekély eredmény, hiszen egy évtizede még közhelyszámba ment, hogy e kis országok a Szovjetunióból kiszakadva életképtelenné válnak. Persze, ami közismert és elterjedt, még lehet téves vélekedés is – mint a mellékelt példa mutatja.
Az sem érdektelen, hogy miközben a nyersanyagokban gazdag és erôs kormányzati hagyományú Oroszország csak az átalakulás ötödik évében tudta megfékezni az inflációt, a balti államoknak erre két év elégnek bizonyult. Az is érdekes, ahogy a régóta egy blokként kezelt országcsoport egyes tagjai közt szinte kezdettôl fogva különbségek mutatkoznak, méghozzá mind a gazdaságpolitika jellegzetességeiben, mind eredményeiben. Így aztán nem is annyira meglepô – hiszen már az 1994. évi eredmények ismeretében várható volt –, hogy az Európai Unió is különbséget tud és kényszerül tenni e távolról oly egyforma államok közt, teljesítménymutatóik alapján.
A Haavisto szerkesztette kötetnek két összefoglaló fejezete is van: egy az elején, egy a végén. Közte a tanulmányok két csoportra oszlanak: a gazdasági folyamatokat leíró-elemzô és az általános rendszerváltozást elemzô elméleti írások, amelyekben a balti államok legföljebb szemléltetô eszközökként, példákként merülnek föl, ha egyáltalán fölmerülnek. Az egyes írásmuveket olvasva szembeszökô, hogy a hagyományos közgazdasági elemzés módszereire támaszkodó leíró dolgozatok milyen avulékonyak: nemcsak az egyes számok, adatok, hanem a hozzájuk szorosan kötôdô kérdésfölvetések is azok.
A mából visszapillantva például a transzformációs és reorientációs válságot vég nélküli depressziónak láttató, a belsô kereslet hiányára visszavezetô s ezért ódivatú állami aktivizmust sürgetô fölvetések már nemcsak a javaslatokat nézve, hanem szemléleti keretük és megközelítésmódjuk tekintetében is kimondottan muzeális értékunek látszanak az 1994–1997. évi eredmények tükrében. Így – nem is olyan meglepô módon – az általános elméleti fejtegetések bizonyultak idôtállóbbnak, bár ezek átütô erejét vagy újdonságértékét is kikezdi az elmúlt néhány év fejlôdése. Például a tények által meghaladottá vált az a megközelítés, amelyik el sem tudta képzelni, hogy az intézmények – köztük az informálisak is – öntanulás, kísérlet és tévedés útján is létrejöhetnek, sôt így sokkal inkább valószínu, hogy valóban létre is jönnek, mint a tudatos állami politika tervszeru és áldásos tevékenységének gyümölcseként. Ez a balti térségben talán még szembeötlôbb, mint Közép-Európában.
A független jegybanktól a többpárti demokráciáig, a stabil pénztôl a muködô jogrendig terjed az a kör, ahol a balti államokban – sokszor a nemzetközi szervezetek kifejezett tanácsa ellenére – spontán módon jöttek létre azok a megoldások, amelyeket az intézményi vákuum létével érvelô szociologisztikus megközelítések némelyike még néhány éve eleve kizártnak vélt. S míg a nagyon is összehasonlítható helyzetu Fehérororszországban vagy Kirgizisztánban e fejleményekkel szemben a szovjet korszak pályájától való függôség túlsúlya érvényesül, Ukrajnában talán még inkább, a baltiak pályafüggôségtôl való eltávolodása és megszabadulása elméletileg és gyakorlatilag egyaránt érdekes.
Miben áll a balti különösség? – teszi föl mindjárt a kötet elején az alapkérdést a szerkesztô. Válasza kettôs: a baltiak a gyenge intézményekre radikálisan liberális gazdaság- és társadalompolitikai válaszokat adtak, másfelôl a nyitottság, a gazdaságpolitikai radikalizmus és a társadalmi egybetartás megôrzése egymásra épülve kövezte ki a siker útját. Mindegyik országban érvényesült az a felismerés, hogy a tényleges jólét nem az állami ígérvények, hanem a gazdaság jövedelemtermelô képességének a függvénye; ezért a gazdaságot lelohasztó és a vállalkozást a feketegazdaságba szorító adórendszer egyben szociálisan is gyengébb eredményre vezet, még magasabb fejlettségi szint mellett is. A balti államok – a közép-európaiaktól eltérôen – igen kemény költségvetési egyensúlyi politikát folytattak a teljes átalakulási idôszakban: a bevételkiesést az állami költekezés arányos visszametszése követte, méghozzá haladéktalanul. A gyors valutareform és az eredményes stabilizáció jelentôsége épp az orosz–ukrán–kazah kontrollcsoporthoz képest tunik ki. Érdekes, hogy az IMF óva intette a baltiakat az önálló valuta bevezetésétôl, holott a posztszovjet térség bizonyára nem optimális valutaövezet, s a nyolcvanas évek tapasztalata alapján az sem volt irreális föltevés, hogy a balti bankvezetés a moszkvainál kevésbé képes a pénzérték stabilitásának ôrzésére. Haavisto kiemeli: a balti tapasztalat egyértelmusíti, hogy a tartós növekedés forrása a belföldi megtakarítási és beruházási klíma megfelelô fenntartása, a megtakarítást beruházássá változtató pénzügyi intézményrendszer, nem pedig a sok milliárd dolláros külföldi pénzinjekció (12. old.).
Az önmagát az utolérés és túlszárnyalás ideológiájával igazolni próbáló szovjet korszak teljesítményének összegzô kritikáját adja Niels Mygind tanulmánya, amikor kiemeli: míg 1940-ben Észtország és Lettország az egy fôre jutó GDP tekintetében Finnországgal állt egy szinten, 1990-re már csak az utóbbi 40 százalékát teszi ki (19. old.). Ez a becslés megfelel a szovjet GDP-rôl készített újabb módszertani elemzések eredményének, amelyek 1990-re a török színvonalra tették a szovjet fejlettségi szintet, amin belül egyfelôl a hadiipar, másrészt a balti régiók és Moszkva emelkedett ki.
A tanulmány plasztikusan mutatja be a három balti állam közti különbségeket, az egyik esetben a szabadversenyes, ámde az orosz ajkú nemzetiséget erôsen korlátozó észt modellel, a másikon a nemzeti értelemben békés, ámde az elnöki rendszert puha politikával társító litván úttal. Litvánia sajátossága a kuponos privatizálás mellett az is, hogy az elsô stabilizációs kísérlet a jobboldali kormány alatt megfeneklett. Ez a gyors kudarc vezetett “Vilnius eleste” után ahhoz, hogy a baloldali kormányzat 1994 márciusától az igen kemény megszorításokkal járó valutatanács intézményét vezette be, majd a stabilizációt követôen “tankönyvszeru” növekedési politikára váltott.
Mygind kiemeli: a keletnémet tartományokhoz hasonlóan, ahol a határidôre lezárt magánosítás 275 Mrd DM kimutatott veszteséggel járt a vagyonügynökség számára (emellett környezeti és néhány más kiadást a tartományok, illetve más intézmények költségvetése tartalmaz), a gyorsan lezárt észt privatizáció is népgazdasági szintu közvetlen veszteséggel járt. Ez gazdaságelméletileg nem meglepô ugyan, politikailag azonban váratlan volt. Kiderülhet, hogy egy folyamat sebessége önmagában mindenképp tökéletlen, esetenként és bizonyos szempont szerint félrevezetô mutató lehet csupán. Az észt privatizálásnál csak a litván volt gyorsabb, ahol – Csehországtól eltérôen – a kuponos, vagyonosztogatásos módszert általános jelleggel alkalmazták. Így egyetlen év alatt magánkézbe került minden, amire akadt vevô, de a külföldi muködô tôke szerepe elhanyagolható maradt. A gazdasági visszaesés mértéke is Litvániában mutatkozott a legnagyobbnak: 1990–1993 között 53 százalék, míg Lettországban 48 és Észtországban 39 százalék (Magyarországon 18, míg Lengyelországban 12 százalék). Ez két tanulság megfogalmazására is alkalmat ad. Egyrészt jól látható, hogy a lassabb, kíméletesebb átmenet nem kisebb, hanem nagyobb költségekkel járt szerte a térségben, így a szociális érzékenység hangoztatása tetemesebb szociális költségekre vezetett. Másrészt, mint Mygind megfogalmazza (52. old.), a magántulajdon térnyerése önmagában, gyorsasága mellett sem elégséges válságellenes politikaként, mert hatása csak a többi gazdasági keretfeltétel együttesében, így a stabil pénz, a muködô jogrend és a nyitott kereskedelmi rendszer kialakításával és a forráselosztás megjavításával hoz eredményt.
Seija Lainela és Pekka Sutela írása összehasonlító módszerrel elemzi az önálló valuta bevezetésének útját a három balti országban. A tanulmány üdítôen tér el a “helyes megoldást” sugalló közgazdasági elemzésektôl, amelyekbôl e kötet is tartalmaz néhányat. A szerzôk épp azt emelik ki, hogy az észt tankönyvi keménységtôl a litván fokozatosságig nagyon különféle utakon és nagyon különféle idôzítéssel és technikákkal lehet hasonlóan jó eredményre jutni.
Hans Aage a közszolgáltatások helyzetét vizsgálva kiemeli: amilyen mértékben csökkent az egyes országokban a közterhek behajthatósága, annál elkerülhetetlenebb a szociális szolgáltatások szintjének hanyatlása (99–100. és 111. old.). Minél gyengébb az állam, annál kevesebbet tud a csökkenô jövedelmekbôl – Litvániában 70, Észtországban “csak” 40 százalékos jövedelemkiesés mellett – központosítani, s annál jobban elpusztulnak a közszolgáltatások is.
A szerzô kiemeli: nem az állam kiterjedtsége, hanem muködôképes, hatékony volta szükséges a társadalmi költségek mérsékléséhez és a társadalmi integráció fönntartásához. Ez bizonyára nem olcsó, hanem jól muködô, ha tetszik, elitisztikus államigazgatást jelent.
Tor Wegerland a nemzetközi kereskedelem gravitációs modelljével vizsgálja, milyen irányban tudnak bekapcsolódni a baltiak a nemzetközi kereskedelembe. Nem meglepô módon a gépipart, a könnyuipart és az elektronikát emeli ki, méghozzá ezen belül is a sajátos igényekre dolgozó kis- és középcégek körét. A szovjet munkamegosztáshoz kötôdô hagyományos viszonyokat a szerzô a fejlôdés legfontosabb hosszú távú akadályai közt említi (140. old.), aminek fölszámolása a tartós fejlôdés alapföltétele volt. Ugyanakkor a történelmi örökségbôl adódóan a vasút, a tengeri szállítás és a kikötô mint kereskedelmi kapu hosszú távra is a baltiak komparatív elônyei közé sorolható.
Pavel Pelikan írása nem kötôdik a balti kérdéskörhöz, hanem az átalakulás egyik kulcskérdését, a magánosítás szükségességét tárgyalja elméleti alapon. Gondolatmenetének maradandó eleme (160–163. old.), amikor bemutatja: privatizálni nem ideológiai, hanem gazdasági okok miatt kell. A vállalatok vállalkozásba adása, a menedzserszerzôdések és hasonlók nem adnak rendszerszeru választ arra, hogy a rosszul muködô vállalatvezetôket ki és mikor váltja le. A vállalkozások téves döntései így halmozódhatnak, a kiigazítás csak a csôd formájában, vagyis lórúgásszeruen és megkésve érvényesül. Ezzel szemben, a tôkepiaci értékelés mellett, a vállalati részvények adásvétele, az árfolyam és a menedzseri piac együttesen és folyamatosan ellenôrzi a vállalkozások teljesítményét, s idejekorán történô kiigazításra ösztökél. További fontos és pótolhatatlan szempont (166. old.) az, hogy a tôkepiac melletti mai elkötelezôdés a holnapi nyereségesség forrása, vagyis ez az intézmény teszi meghaladhatóvá a többek által kárhoztatott vállalatgazdasági csôlátást. E fejtegetésbôl az is belátható (171. old.), hogy az állam eleve és elkerülhetetlenül épp ott és abban a leggyengébb, ahol és amiben a piac gyengeségére hivatkozók a leginkább állami sürgés-forgást várnának el iparpolitika, struktúrapolitika vagy válságkezelés hívószavakkal.
A politikailag kijelölt és ily módon függô vezetôk karrierje nem kötôdhet a vagyon maximálásához. És épp ezt láthattuk 1992–1996 között a hazai reorganizációs és vállalatkonszolidációs programokban is.
Az elméleti gondolatmenet szinte elkerülhetetlen velejárójaként csakis a kuponos módszert találja megfelelônek. Ebben is benne rejlik a mai közgazdaságtant jellemzô egyoldalú deduktivitás gyengéje, amennyiben az általa hangoztatott elvi sajátosságok egyáltalán nem számolnak a kuponos rendszer elkerülhetetlen velejárójaként létrejövô fináncoligarchikus rendszerrel. Kimarad az összképbôl, hogy az értékesítési technika csupán az egyike a tulajdoni megoszlást makroszinten meghatározó számos tényezônek. Az eladói és a vevôi oldalon – különösen, ha a nemzetközi összefüggéseket sem zárjuk ki eleve – egy sor tényezô összjátéka alakítja a keresletet és a kínálatot. A kormányzati elkötelezettség – mint a hazai példából is jól látható – sokkal fontosabb lehet az értékesítési technikánál.
A kötetnél maradva, fontos ismét fölidézni: Litvánia gyorsabban privatizált ugyan Észtországnál, a makrogazdasági eredmények azonban az utóbbinál voltak jobbak, mert az összfolyamatot eredményesebben irányították. Az átalakuló országok teljes körét tekintve pedig épp a magánosítási módszerek sokszínusége, az eljárások heterodoxiája bizonyult eredményesnek, ezért sehol sem ragaszkodtak “elvszeruen” egy-egy technikához. Csehországban kuponos módszerrel a vagyon egyharmadát adták el, míg Magyarországon a kedvezményes technikák a kárpótlástól a dolgozói részvényvásárlásig terjedtek.
Gunnar Eliasson az átalakuló gazdaságok egyik Achilles-sarkának számító beruházási hajlam kérdésével foglalkozik, elméleti igénnyel. A szerzô meggyôzôen igazolja (183. old.), hogy a beruházások nem elsôsorban a kormányzati ösztönzôktôl nônek vagy maradnak el, hanem a megfelelô intézmények lététôl vagy hiányától. Tôkepiac híján lehetetlen azt elérni, hogy a mai beruházási elkötelezôdés holnaputáni nyereséggel járjon, továbbá, hogy a politikai és az üzleti jellegu kockázatok egymástól élesen elkülönüljenek és számszerusíthetôkké váljanak. A kockázatok piacát (194–196. old.) a deregulálás és az új életre keltett jogalkalmazás együttesen szavatolja, ahol az egyik oldalon a csôd fenyegetése, a másik oldalon az új piaci szereplôk belépésének szabadsága biztosítja a vállalati muködés versenyközegét és eredményességének ellenôrzését. Csak ha e minimum- vagy küszöbértékek megteremtôdtek, jogos elvárni, hogy a külföldi befektetôk jelentôs, stratégiai jellegu muködô tôkebefektetésekre szánják el magukat. Mivel ez utóbbi a záloga annak, hogy az Eliasson által a kompetencia, a vezetési ismeret és a piaci kapcsolati háló hármasával leírt fejlesztési együttes létrejöjjön, majd erre épülve a növekedés fönntarthatósága biztosítható legyen, ez a megközelítés közvetve azt is igazolja, hogy a hazánkban 1989-ben, 1992-ben, majd 1995-ben végrehajtott három sokkterápiás kezelés nemcsak szükséges, hanem helyesen ütemezett és elkerülhetetlen is volt. Fordított eljárással, illetve a vállalati gazdálkodást megkeményítô számviteli és csôdeljárási szabályok híján az ország tôkevonzó képessége, utóbbi nélkül pedig modernizációs potenciálja messze elmaradt volna a gyakorlatban kialakult szinttôl. Ez magyarázza azt is, miért jött hozzánk –
közepes makrogazdasági teljesítményünk ellenére – a külföldi befektetéseknek a fele 1990–1997 között.
Thorvaldul Gylfason írása formalizált módszerekkel vizsgálja a szerkezeti alkalmazkodás és a tartós növekedés összefüggését. A szerzô kiemeli: szerkezeti változások nélkül, a régi torzulások megszüntetésében való késlekedéssel a növekedés (212. old.) nem következik be. Minél nagyobb a kezdeti torzulás, annál nagyobb a növekedési potenciál, ámde ennek megvalósítása a forrásallokálási torzulásokat megszüntetô, beruházáspárti gazdasági vonalvezetés mellett érvényesülhet csupán. Mivel a szovjet birodalomból történô kiválás e változásoknak elôfeltétele volt, indokolatlannak látszik az az elképzelés, ami a keresletszukülô, depresszív – azaz átmeneti – elemeket hangsúlyozza a tartós, dinamikus irányzatok ellenében.
Michael Intriligator írása az intézmények szerepét vizsgálja a gazdasági átalakulásban, inkább az orosz, semmint a balti példa elméleti általánosításával. A régi institucionalista iskola szemléletébe illô reformkritikai írásában a szerzô elsôsorban az intézményi vákuum tézisével érvel (222–223. old.). Eszerint a régi tervirányítást már lebontották, a piaci rend még nem jött létre, így tehát kaotikus, vagy rosszabb esetben kriminálkapitalista viszonyok alakulnak ki, s ezek fognak tartósulni is (226. old.). A szerzô által vélelmezett örökös helyben járás leküzdésére e helyütt tiszteletre méltó nyíltsággal fogalmazódik meg a harmadik út igénye (225. old.), vagyis az, hogy piacgazdaság helyett a tervirányítás és a jóléti állam közt valahol félúton elhelyezkedô, aktivista kormányzati szerepvállalásra épülô (227. old.) modellt körvonalaz. A szerzô helyesen emeli ki a tulajdoni jogosítványok – a polgári jog és jogalkalmazás és a stabil pénz – mint a közhatalom által létrehozandó és biztosítandó közhasznú jószágok – kiemelkedô szerepét a piaci rend muködôképességének biztosításában (230–231. old.).
A vele a kötet zárófejezetében vitába szálló Oldrych Kyn ezzel szemben méltán hangsúlyozza (263–265. old.), hogy az intézmények kiemelkedô szerepének elismerésébôl még elméleti szinten sem következik az állampárti fölfogás, aktivista kormányzati szerepfelfogást pedig végképp nem indokolt és nem is lehet levezetni belôle. Az Intriligator szorgalmazta aktivista politika (236–238. old.) azonban nemcsak elméleti szinten vonható kétségbe. A kötet tárgyát képezô – de általa nem vizsgált – balti államokban ugyanis épp azt látjuk, hogy szinte hayeki spontaneitással jönnek létre korábban nem létezô intézmények, hogy a gazdaság szereplôi gyorsan és eredményesen igazítják hozzá várakozásaikat és cselekedeteiket a megváltozott peremföltételekhez. Ezzel szemben az ukrán, a kazah és a fehérorosz fejlôdésnek épp az a közös vonása, hogy az állam maga próbál a hiányzó piaci intézmények helyébe lépni, nem várja ki és nem engedi meg a spontán szabályok kiépülését, megpróbál elhárítani minden olyasmit, ami korábban “nem volt szokásos vagy bevett”, és ennek eredményeként létrehozza a – bírálói által a szabadpiacnak tulajdonított – szukített újratermelést is. Ez esetben a természettudományokhoz hasonló helyzetbe kerültünk: két laboratóriumban, egymás kontrollcsoportjának tekinthetô szereplôk párhuzamosan alkalmaznak ellentétes szemléletu és értékrendu programokat. Az eredmények így nem vezethetôk vissza véletlenekre, történeti örökségre vagy más esetleges tényezôkre. Az ukrán és a lengyel, a magyar és a fehérorosz, a moldáv és a szlovén fejlôdés összemérhetô, az eredmény egyértelmu, legalábbis évtizedes távon.
Tad Rybczynski kiemeli a költségvetési politika meghatározó szerepét. Szerinte egyes szerzôk monetáris és árfolyampolitikai agnoszticizmusát az teszi lehetôvé, hogy végeredményben mindhárom balti országban az államháztartási politika rendkívül felelôsségteljes volt, s alátámasztotta az árstabilitást célzó technikai törekvéseket. Utóbb a szerzô (246–248. old.) általános érvénnyel is kiemeli: az eredményesség szempontjából ez fontosabb, mint a másik részterületen kialakított konkrét technika.
E megállapítás kontrolljaként épp a lengyel és a magyar példa adódik, ahol a költségvetési politika idôrôl idôre keresztezi a monetáris politika eredményeit, a kiadások növelésére irányuló nyomásokkal szembeni engedékenysége révén.
O. Kyn zárótanulmánya kiváló katalogizálását adja a tervirányítás öszszeomlását magyarázó elméleti irányzatoknak, s e fölismeréseket a balti viszonyokra alkalmazza. A szerzô kiemeli az államközpontú gondolkodás súlyos és maradandó torzító hatását. Eszerint (256–257. old.) épp ez nyilvánul meg abban, hogy hét évtizednyi állam vezérelte fejlôdés kudarca után a közéleti szereplôk jó része továbbra sem tud mást elképzelni, mint egy mások által vagy más elvek alapján muködtetett állam vezérelte társadalmat. Eszerint a meghatározó fejlôdési különbség ott jelentkezik, hogy abszolút nulláról indulva kell-e a plurális gazdaság és társadalom alapelveit és muködési rendjét “bevezetni”, avagy itt – legalább az informális intézmények és az emlékek szintjén – már meglévô, elrejtett vagy elfojtott készségek reaktiválására kerül sor, mint a balti és a közép-európai országokban. A szerzô szigorú bírálatban részesíti a kötetbe fölvett, ámde általa eltérô alapállású szerzôket. Ez a – nyilvánvalóan utólagos felkérésre született – zárófejezet eljárásként nem elegáns megoldás, még akkor sem, ha személy szerint osztom a legtöbb észrevételt. Egyrészt a “helyes álláspont” benyomását kelti, ami kissé bizarr. Másrészt láthatólag nem ad(tak) módot a bíráltaknak a védekezésre, ami a letunt korszakot idézi.
A kötet elônye, hogy kevéssé ismert, de érdekes országokról és sok párhuzamra emlékeztetô átalakulási történetekrôl és elméletekrôl számol be. Hátrányai közé tartozik, a hosszú átfutási idô mellett, az elméleti és az empirikus fejezetek gyenge egymásra épülése, a kötet kialakulatlan szerkezete. És persze visszatérô jelenség, hogy bennszülöttek – jelen esetben észt, lett, litván, vagy a térségben élô orosz – még mutatóban sem szerepelnek. Ez – úgy tunik – általános jelenségként rögzül, immár nem csupán a nemzetközi szervezetek kiadványaiban. A források közt az eredetiek nem jelennek meg – részben azért nem, mert a kutatás általános alulfinanszírozása miatt meg sem születnek, részben pedig a fejlett világban ismét általánossá váló csak önmagát idézô mentalitás okán. S ezen ismét el lehetne gondolkodni – mindkét oldalon. Végül – a kissé búval bélelt tranzitológia háttereként – érdemes fölidézni, hogy 1997-ben a 11 százalékosnál is gyorsabban növekvô Észtország és a 6 százalékkal növekvô Lengyelország egyaránt monetáris és fiskális eszközökkel kényszerült huteni a “sokkterápia által romba döntött” gazdaságát.
Az elsô bekezdés a könyv tárgyát a gazdaságtan nyomorfészkének, a marxi gazdaságtant meddônek, a keleti kutatók eredményeit pedig soványaknak nevezi. Ez nem okvetlenül buzdít a kötet elolvasására.
A hat országról szóló beszámoló (Oroszország, Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Kelet-Németország és Jugoszlávia) arra a kérdésre válaszol: “Mi volt a gazdaságtannak mint tudománynak a hatása a rendszerek fejlôdésére?” A tanulmányok mindegyike láttató, eléggé mérlegelô és szabatos. Önkritikus bennfentesek írták, megfelelô töredelemmel a túl soká táplált hiú remény miatt. Amit dokumentálnak, az lényegében a sztálini dogmatizmus lépésrôl lépésre történô veszôdséges aláásása és a tervgazdálkodás gubancainak bogozgatása a hosszas szakmai viták során. Hogyan fordul a szakma lassan, de elkerülhetetlenül a rendszer ellen, miért és hogyan kívánja reformálni, demokratizálni, és végül hogyan fordul egyre nyíltabban szembe vele, amikor 1968-ban a Szovjetunió eltiporja a Prágai Tavaszt.
A könyv függeléke tizenkilenc jeles kelet-európai közgazdászt jellemez, akik jól ismertek, egyesek kimondottan világhíruek. Ezek mellett a bevezetô tizenkét további tudóst említ, akik “reputációjukat a nyugati, fôként amerikai tudományos közösség tagjaiként szerezték meg”. Rendben van, bár mindkét lista hiányos. A tudós valahonnan a baloldalról indul, és egyéni irányba bontakozik ki. Ki tud akár csak tíz hasonlóan jól ismert kortársat, teszem azt japán, spanyol, portugál, dán vagy belga közgazdászt felemlíteni, otthonülôt vagy Amerikába vándoroltat? Ha nem, akkor miért szóljuk le az elôbbi harmincegy (és a többiek) teljesítményét? Miért szentelünk könyvet az állítólagos eredménytelenségnek? És a régi bal bomlását szemlézve különbséget kellene tenni Kantorovich, Lange, Kornai, Goldman, Behrens, Horvát és a többiek egymástól jócskán eltérô üzenetei, valamint a hivatalos ideológia közt is.
De Wagener professzor csak a matematikai gazdaságtanról és tervezési modellekrôl tud melegebben szólni. Ebben is úgy informálták, hogy például az input-output számítás azért vesztett csatát a hagyományos módszerrel szemben, mert túlságosan merev (15. old.). Tévedés. Csupán a gazdasági fômuftikat nem gyôzték meg a számok. És azért nevezték el “merevnek” a számítást, mert sehogy sem lehetett úgy forgatni, hogy igazolja az önkényes és ostoba célokat. Utóbbiakat a hagyományos módszerek valóban jól kiszolgálták. Ez volt az igazi különbség.
Azt is állítja, hogy “Az ortodox marxi politikai gazdaságtan igen kedvezôtlenül ítélte meg a mennyiségi megközelítést”. Megint csak a fômuftik voltak azok, akik nem turték a számok ellentmondását sem. És: “A nyugati elemzô marxizmusnak [...] nem volt, vagy csak kevés a befolyása.” Hát a hivatalos közegekre valóban nem. Ami igaz: Sraffától Morishimáig csak a lelkesek követték, fordították, kommentálták ezt az irodalmat. Ms. Glückaufovától (prágai Econometriai Labor) Pesten keresztül Novoszibirszkig. A dogmatizmussal szemben oppozíció csak azoktól jöhet, akik elolvasták Marxot, és nem hagyják abba az olvasást.
Günther Krause, aki a keletnémet fejleményeket vizsgálja, figyelmeztet, hogy félrevezetô, meddô és történelmietlen úgy értelmezni a jelenségeket, mint amelyek egyszeruen és kizárólagosan saját összeomlásukhoz vezetnek. Németországban “a politikai erôk és a kritikus ellenzéki szellem hosszan lappangó konfliktusának nyílt kirobbanása” valamivel késôbb történik meg, mint a többi országban; csak 1976-ban, az óvatosan és körülményesen fegyelmezgetô rendszer miatt. A német tudósok a legrendszeretôbbek és legkevésbé újítók a keleti láger tagjai közt. Valamint a legtehetetlenebbek, nyelvtudás és utazhatás híján. A váltás késôbbi és élesebb. De igen veszélyesnek biznyult az, hogy az avítt téveszméket úgy leplezték le és döntötték romba, hogy ugyanakkor nem vitatják korabeli nyugati ikreiket. A tervgazdaság összeomlása jottányit sem javít a piaci gazdálkodáson. Nem teszi barátibbá vagy megértôbbé. A pökhendi és diadalmaskodó “nyugati” magatartás gyakorta csak sót szór a sebekbe.
Krausét folytatva el kell gondolkoznunk azon, hogy ezek az idôk nem éppen a fényes elmélet napjai Nyugaton sem. Keynes után Friedman következik, a monetarizmus, a chicagói iskola, a neoliberalizmus és a “washingtoni konszenzus”. A világos részletek, az áttekinthetôség, szakszeruség, a jó tervezés és költségvetés, a multiszektorális gazdaságtan és a teljes foglalkoztatottság elmélete helyett tényekre nem támaszkodó spekulációk terjednek el. Aztán késôbb, a gyorsabb számítógépekkel és jobb programozással elönti a világot a tények áradata, amik megcáfolják a divatos teóriák többségét. Mindezek ellenére a nyugati gazdaságtudomány büszke és magabiztos marad. Holott – a keleti térség összeomlásán kívül – nincs oka a dicsekvésre. A Kondratyev-hullám leszálló ágában máig is kétségbeejtô pénzügyi mizériákkal küzd. Még a munkanélküliség magas rátája is elégtétellel tölti el.
Tartok tôle, hogy az ausztriai iskolától örökölt keleti elméleti fölény alátámasztást nyer attól a kemény iskolától, amit a gyakorlattól kapott. A tapasztalat megtanította arra, hogy ne higgyen se ideológiákban, se tantermi modellekben. A tárgyalt kötetben azonban nincs teoretikus diszkusszió vagy történelmi áttekintés, mert hangsúlyozottan nem ez a módszere. Szerzôit és beszámolóit behatárolja az institucionális és szisztematikus közelítés megszabottsága. Arról kell beszámolni, mik voltak a henye hatóságok intézkedései az egyes országokban, mik voltak a reformlépések, az elosztás és az ösztönzés változásai. A reformökonómia, akár a reformkonyha: szakácskönyv. Receptek gyujteménye a fôzés, konzerválás és tálalás kivitelezésére.
A magyar beszámoló is gondosan elkerül minden mélyebb ökonómiai és politikai kérdést. Egyetlen szó nem esik Lukács Györgyrôl, holott 1956 egyik nagy alakja. Pedig nem rejtette véka alá gondolatait a demokrácia szükségességérôl. De a hatalom nem kedvelte, és a Lukács-viták csak a mélyben érlelték a gondolkodást. Nagy Imrét, hiába volt a földreform végrehajtója, közgazdászprofesszor, Rákosi ellenlábasa, az 56-os forradalom miniszterelnöke, a beszámoló szimplán “kevéssé ismert hivatalnoknak” titulálja (165. old.). A referensek szerint nincs saját véleménye, és (1954-ben) “csupán a Központi Vezetôség titkos határozatát hozta nyilvánosságra”. Mégiscsak szólni illenék írásairól, központi szerepérôl 1956 antisztalinista forradalmában (Lukács meghatározása) és mártíriuma fordulatairól.
Lakatos, aki a London School of Economics menhelyére távozik, és akit a szerkesztô több helyütt is idéz elôszavában, elvont teóriái miatt szintén elkerüli a szemlézôk figyelmét. Mélyen hallgatnak Kornai valódi elméleti érdemeirôl is. Kornai könyve a szocialista rendszerrôl méltán híres, de éppen azok a teoretikus eredmények maradnak említetlenül, amelyek révén rendszerzni tudta kutatásait.
Ha majd a “Nagy Illúzió” vége Nyugaton is eljô, és a brüsszeli apparátus kirívó hatalmaskodása a gazdaságok és tudósok felett nyilvánvalóvá és mindenkit bosszantóvá válik, szomjasan fogják nyelni Kornai szavait a hullamerevséggé váló centralizációról, a kiválasztott keveseket szolgáló puha költségvetési korlátokról és a mindent elnyálazó jóságos paternalizmusról. Akkoron hangosan és fájdalmasan fognak nyivákolni. Jobb lenne, ha ott is tanulnának egyet s mást a “keleti” országok hasonló és most már borítékolható kalandjaiból. Azokról a fura gazdaságokról, amiket magasröptu, de alacsony tapasztalatú hivatali hatalmasságok irányítanak. Nemes, de gyakorlatiatlan eszmék alapján, melyeket annál inkább harsognak, minél kevésbé hisznek.
Bár elektronikus köntösben, Brüszszel ügymenete egyre jobban hasonlít a KGST protokolljaihoz.
Örömmel és kíváncsian vettem kézbe Ferber Katalin könyvét, mert úgy éreztem, jócskán itt van már az ideje, hogy valaki, többéves kinttartózkodás után, méghozzá európai nôként feltárja: nem fenékig tejfel a japánok élete, a “csodának” bôven megvoltak az árnyoldalai. Kíváncsiságomat csak fokozta, hogy még jól emlékeztem egy, a nyolcvanas évek elején Amerikában megjelent kiváló könyvre, amely már akkor felhívta a figyelmet a “Felkelô Nap” árnyékaira (Jared Taylor: Shadows of the Rising Sun. Morrow & Co., New York, 1983). Így mindenképpen bátor és szép vállalkozásnak tetszett ugyanerrôl a témáról valami újat alkotni a hazai szakirodalomban. Ráadásul a japán gazdaságról mostanában érkezô – s persze a szenzációéhes sajtó által túl is dramatizált – aggasztó hírek még további “kedvezô” keretet is teremtettek egy kritikus hangvételu munka megjelentetéséhez két szempontból is. Egyfelôl mindenképpen idôszerunek látszott volna “a helyére tenni” mindazt, ami az ún. japán modellben maradandónak tunik és megtartásra, vagy akár más nemzetek-gazdaságok által való átvételre is érdemes. Véleményem szerint ugyanis ezek a tényezôk – például a szorgalom, takarékosság, kitartás, csoport (a család, cég, ország) érdekeinek elôtérbe helyezése az egyénével szemben, a hosszú távú szemléletmód – vannak többségben. Másfelôl pedig elkelt volna az intô szó: a hagyományok és a változ(tat)ások elegyítése arányának módosításával a japánok bizonyára képesek lesznek úrrá lenni nehézségeiken, és a “húzzunk hasznot kényszerhelyzetünkbôl” jól bevált gyakorlatát alkalmazva talán mégsem a kudarc, hanem a további siker kapujában állnak, amelyen átlépve úgy lesznek képesek fokozatosan idomulni a nemzetközi közösség “normáihoz”, hogy közben megôrzik saját identitásukat is. Én legalábbis ezt a “forgatókönyvet” tartom a legvalószínubbnek, valamint a világ és Japán szempontjából is a legkívánatosabbnak.
Sajnos sok szempontból csalódnom kellett. Legfôképpen azért, mert a címben nyelvileg sem világosan megfogalmazott ígéret, miszerint most a japán siker(ek) áráról lesz szó, mindvégig beváltatlan maradt. A szerzôben magában is megfogalmazódhatott e hiányérzet, amikor kéziratának elsô felén – a Japán “befejezetlen” múltját, nemzetállamiságát, háborúhoz és békéhez való viszonyát, oktatási rendszerét, bürokratikus irányítóapparátusának kialakulását tárgyaló fejezetein – túljutva konkrétan is jelezte: most már tényleg “egyetlen kérdésre, a címben ígértre keresünk választ; [sic!] mi a mai japán gazdaságban és társadalomban a siker ára?” (73. old.) De ugyanott – önkritikusan? – mindjárt ki is mondta: “A válasz nyilvánvalóan nem pusztán e kötet fejezeteiben található.” Mégis élt bennem a remény, hogy a késôbbiekben még a hazánk számára is hasznosítható pozitív és negatív tapasztalatok megfogalmazására is sor kerül, hiszen Ferber a szinte gazdaságfilozófiai mélységu kérdést is felvetette: “Ismerve a kelet-ázsiai gazdaságok sikeres modernizációját, s a nem egy közép-európai országban lassan egy évtizede tartó »átmenet« gyötrelmes, társadalmi tekintetben visszafordíthatatlan kárait és veszteségeit, a kérdés elkerülhetetlen; [sic!] mi a piaci racionalitás társadalmi ára, s van-e bármiféle garancia arra, hogy valóban a piaci racionalitás alapján viselkednek a gazdaság szereplôi?” (74. old.) De erre a kérdésre sem találtam meg a választ a kötet hátralévô lapjain.
Csalódásom másrészt abból fakadt, hogy a szöveg szinte teljes terjedelmét a homályos megfogalmazások, nyelvi és nyelvhelyességi pontatlanságok tarkítják. A fenti idézetekben is jelzett helytelen (másutt felesleges) pontosvesszô-használaton, függô kérdések végére tett kérdôjeleken túl, a fésületlen mondatok, egymással egyeztetetlen mondatrészek már-már értelemzavaróvá válnak. (Mit csinált a felelôs szerkesztô? Megkapta-e a szerzô átolvasásra a végsô nyomás elôtt a nyomdai levonatot?) Mit kezdjen az olvasó az olyan mondatokkal, mint például “Japán Kelet-Ázsia egyik szigetcsoportja, de [sic!] történelmi értelemben ázsiai ország” (20. old.). Vagy “az osztály és a tanár közötti viszony az alá- és fölérendeltség szabályai szerint zajlik” (45. old.), “a cég technológia môködését [...] az NTT szakemberei biztosították” (66. old.), vagy “a minisztériumi alkalmazottak parlamenti (bizottsági) meghallgatásának semmiféle szankcionáló következménye nincs, ez csak a rendôrség letartóztatásakor[?] merül fel” (92. old., lábj.), és “a földreform kivételével minden más, az amerikai megszállók által betiltott gazdasági szervezetet visszaállítottak” (107. old.). Vajon hogyan maradhatott benne a szövegben két egymás utáni “dadogós” mondat: “Ázsiában elôször Kínában vezették be a szakképzett bürokrácia felvételi vizsgáit a XVI. századi Ming-dinasztia uralkodói vezették be. A japán bürokratikus válogatás alapelveit Japán is Kínától vette át.” (88. old., 80. lábjegyzet). Hogyhogy nem szúrt szemet senkinek, hogy a “társadalmi mobilizáció” nem azonos a társadalmi mobilitással (89. old.)?
Ezek a pontatlanságok annál is bántóbbak, mert – mint nyilván a szerzô is számtalanszor megtapasztalhatta kintléte során – a választott témakör, de egyáltalán bármi, ami Japánhoz kapcsolódik, eleve a minôség, a precizitás asszociációját váltja ki az olvasóból. A japán hivatalnokok egymást többszörösen ellenôrzô és ezért végül is valóban hibátlan munkavégzése, vagy a feldolgozóipari vállalatok úgynevezett minôségi körei által meghirdetett szinte selejt nélküli (zero-defect) termelése egyaránt szerves részét képezi a japán sikernek, így felejthetetlen élménye a hosszabb idôt Japánban eltöltô külföldieknek. Magam például mindig is emlékezni fogok arra, hogy vendégprofesszorságom idején az engem meghívó, rangban felettem álló japán professzor milyen alapossággal dolgozott egy angol nyelvu tanulmányom japánra fordításán, ügyelve, hogy mindenütt pontosan a megfelelô árnyalatot kifejezô szót használja.
Csodálkoznom kellett azon is, mennyire következetlenül szerepelnek a könyvben a japán nevek vagy más idegen eredetu szavak. Hol magyaros átírással és vezetéknév-személynév sorrendben, hol angolosan, néhol vegyesen, másutt se így, se úgy (pl. “Taivan” és “taivani”). S ha már a neveknél tartok, kicsit furcsállottam, milyen határozottsággal nevezi Ferber bizonyos forrásmuvek szerzôit az általa vizsgált részterület “(egyik) legjobb”-jának. Ugyanakkor az egész kötetben szakmai szempontból egyetlen magyar nevet tartott egyáltalán említésre érdemesnek, annak a Papp Istvánnak a nevét, aki – Svédországban élô zeneszerzôként – egy rövidebb idôt az egyik japán egyetemen (de nem, mint Ferber írja, a Hitotsubashin, hanem a Chuón) is eltöltött…
Szerencsére azért Ferber Katalin – négy év munkáját összegzô könyvével – elkerülte a Japánról írni szándékozókra leselkedô, maga által is idézett veszélyt: “Egy japán közmondás szerint, aki egy hetet tölt Japánban, az könyvet ír az országról, aki egy hónapot, az egy tanulmányt, aki pedig egy évnél hosszabb ideig van a szigetországban, az semmit nem tud írni errôl az egészen »más« világról.” (19. old.) Néhány igen értékes elemzéssel ô is hozzájárult a hazai japanológia kutatási eredményeihez.
Ezek közé sorolható az Állami vagy magán? címet viselô fejezet (65–74. old.), amelyben sikeresen mutatja be, hogy “a magán vagy nem magán, azaz állami, közületi muködtetésu intézmények (vállalatok) dimenziói a japán gazdaságban mennyire eltérnek az európai, de méginkább az angolszász fogalmaktól”, és hogy “a japán hatósági cégek mindegyike tulajdonviszonyait, muködési körét, valamint feltételeit (ár, bér) tekintve »rugalmas«. Bármely magánvállalat átalakulhat hatóságivá, s a hatósági cégek akár magáncégekként is muködhetnek.” “E vállalatok [...] nem »public« jelleguek, mert semmiféle publikus ellenôrzés nincs velük kapcsolatban.” “A több mint egymillió foglalkoztatottat eltartó szektor egésze rendkívül fontos, gazdasági vagy szociális formában muködô, összekötô csatorna a magánszektor, valamint a bürokratikus államapparátus között.”
Méltán olvashattuk a Külgazdaság 1997. márciusi számában az állami irányításból “ejtôernyôsként” a magánszektorban landoló “mennyei küldöttekrôl” szóló fejezet (79–101. old.) rövidített változatát, minthogy ez valóban nóvumként szerepelt a hazai szakirodalomban. Ebben – egyebek mellett – igen fontos megállapítása Ferbernek, hogy “a japán politikai elit, a gazdaságit is ideértve, az utóbbi fél évszázadban nem vagyoni, hanem státusalapon ôrizte meg elitpozícióját. Japánban pusztán vagyoni (»újgazdag«) alapon ma sem lehet bekerülni az elit tagjai közé.” (Magam megjegyzem, a társadalom egalitárius beállítódásáról tanúskodnak azok a rendszeresen publikálásra kerülô felmérések, melyek szerint a japánok több mint 90 százaléka a középosztályhoz tartozónak vallja magát.)
Végül ugyancsak Ferber érdeme, hogy kellô hangsúllyal irányítja az olvasók figyelmét a japán központi költségvetést szinte “hagyományosan” kiegészítô – japán betuszóval – ZTK-ra vagy FILP-re (a Fiscal Investment and Loan Programra), amelyet én talán állandósított pótköltségvetésnek neveznék (105–126. old.). Bár e részben kicsit idegennek tetszett a marxizmus japánbeli szerepének taglalása, csak dicsérni lehet a szerzô Brian McVeigh-tôl vett gondolatsorát, amikor leszögezi: “A japán állam hatékonysága nem az intézményi rendszerrel, vagy az ott alkalmazottak létszámával mérhetô. Éppen azért kicsi a bürokrácia, mert a szabályok, intézményes és szokásrendszeren alapuló elvárások áttekinthetô, egyértelmu állami elvárásokat testesítenek meg. A japán állam muködése azért hatékony, mert nem a látható intézmények, illetve szabályok szereznek érvényt a mindenkori uralkodó elitcsoportok akaratának.” Ez azonban – véleményem szerint – nem más, mint annak elismerése, hogy mind a mai napig meghatározó szerepet játszanak a konfucianizmus alapelvei, vagy ahogy a szerzô is jelzi: “[az állami intézmények] muködése azért hatékony, mert az egyének életében »természeti adottságként« jelenik meg”. Ugyanezért nem tudom osztani Ferber egy korábbi fejezetben sugallt véleményét, miszerint a “»harmonikus« vagy éppen »konfliktuskerülô« Japán-kép” túlzottan sematikus lenne. Más kérdés, hogy a történelmének egyik legnagyobb átalakulási folyamatát átélô Japánban milyen “új” emberi vonások jutnak majd a felszínre, ha a kreativitás, az egyéni szempontoknak a csoportokénál fontosabbá válása nyer teret.
A második költségvetés kapcsán ismertetett, úgynevezett közvetett finanszírozás rendszere ugyancsak hasznos segítséget nyújt a japán gazdaság muködési mechanizmusának jobb megértéséhez. Különös szemléltetô erôvel bír ebbôl a szempontból a könyv utolsó szövegoldalán szereplô mindössze második táblázat, amely – bár forrásmegjelölés nélkül – jól illusztrálja a felhasználási (és nem forrásoldali, mint ahogy ott szerepel) prioritások módosulását. Nagy kár, hogy az adatok 1981-gyel véget érnek, s hogy az egyes oszlopok “összesen” adatai rendre jócskán meghaladják a 100 százalékot…
Gondolom, nem csupán a recenzens érezte hirtelen végeszakadtnak Ferber Katalin munkáját: a kötet végén valamiféle összegzésre mindenképpen vállalkoznia kellett volna. Az alig kétoldalas Utóhang meglehetôsen homályos tartalmú és forrásmegjelölés nélküli idézetre alapozott “végkicsengése” csak növeli az olvasó hiányérzetét. Ha másról nem, legalább a további siker zálogáról még elmondhatott volna annyit, hogy a már évekkel ezelôtt beharangozott adminisztratív reformoknak, az ún. deregulációnak vagy Big Bangnek csak akkor lesz bármi foganatja, ha nem nyögvenyelôsen, egy fél évtizedre elnyúlóan léptetik életbe.
Az 1984-ben megjelent és torzóban maradt Magyarország története, az Elôzmények és magyar történet 1242-ig címu kötet óta idôrôl idôre felmerült a korai magyar történelem összefüggô, szakszeru, de ugyanakkor olvasmányos feldolgozásának szükségessége. Ennek az igénynek tett korábban eleget Engel Pál (Beilleszkedés Európába a kezdetektôl 1440-ig.Bp., 1990), Draskóczy István (Magyar nép története. Bp., 1991. 3. kiad.), Bertényi Iván (Szent István és öröksége. Magyarország története az államalapítástól a rendiség kialakulásáig (1000–1440. Bp., 1997), Kristó Gyula (Magyarország története 895–1301. Elsô változata Bp., 1984. Egyetemi jegyzetként), s legutóbb Zsoldos Attila. Hagyományos “történelemkönyv” megírására törekedtek, gondolatmenetüknek megfelelôen kronologikus rendbe fuzve fel és rendezve el a magyar történelem eseményeit, egyedül Zsoldos vállalkozott rá, hogy szakít a megszokott sémákkal, s egy, legalábbis Magyarországon “rendhagyó” történeti kézikönyvet ír. Mint a bevezetôben megjegyezte “…szakítva az idôrendet követô elbeszélés kötöttségeivel, lehetôvé válik olyan történeti folyamatok egybefüggô tárgyalása, melyek egyébként csak több részre tagolva lettek volna beilleszthetôk az elôadás menetébe. A választott megoldás mellett szóló további érvként vettem figyelembe, hogy az eseménytörténet tudatos háttérbe szorításával olyan jelenségek bemutatására nyílik alkalom, amelyeknek egy hasonló terjedelmu hagyományos feldolgozás esetén szükségképpen alig jutott volna tér.” Ebben persze ô sem áll teljesen elôzmények nélkül, a XV. század vonatkozásában Fügedi Erik járt elô jó példával (Uram királyom… A XV. század hatalmasai. Bp., 1974), miként a hazai középkori társadalomtörténeti kutatást megújító Mályusz Elemér vagy Szucs Jenô maradandó eredményei is beépültek a munkába. A szerzô elöljáróban tett megjegyzéseiben nincsen semmi meglepô, három évszázad eseményeit az Árpád-kor társadalmának tükrében kívánja megismertetni az olvasóval. Joggal jegyzi meg, hogy ily módon “a korszak eseményeit alakító vagy elszenvedô ember kerül elôtérbe, lehetôséget nyújtva a társadalom általános képének bemutatása mellett egy-egy jellemzô vagy éppen különleges egyéni életút felvázolására is”. A recenzens rögtön megjegyezheti, hogy régóta szükség volt erre a mufajra, s inkább azon lehet csodálkozni, hogy ilyen sokáig kellett várni a megjelenésére. A módszertani újításra Zsoldost persze szakmai múltja és érdeklôdése is “predesztinálta”. Bolla Ilona és Gerics József szellemi iskolájában, az ELTE-n, majd a Történettudományi Intézetben Engel Pál mellett a középkori magyar társadalomtörténeti kutatás egyik elismert egyéniségévé vált, aki a várjobbágyság átalakulásáról, az egységes nemesség kialakulásáról írt alapvetô tanulmányaival bizonyította már forráskezelési kvalitásait, társadalomtörténeti problémák iránti fogékonyságát és nem utolsósorban jó stílusát. (Csak néhány kiragadott példa: A várjobbágyi birtoklás megítélésének változásai a tatárjárást követô másfél évszázadban. Aetas, 1990. 3. szám, 5–34. old.; Terra hereditaria és szabad rendelkezésu birtok. In: Unger Mátyás emlékkönyv. Szerk. E. Kovács Péter, Kalmár János, V. Molnár László. Bp., 1991. 23–37. old.; Jobbágyok a királyi várszervezetben. Történelmi Szemle, (34), 1992. 1–2. szám, 1–15. old.)
A könyv szerkezete következetes és jól áttekinthetô: a források, az események színtere, az események rendje, a király, királyné, herceg, fôpap, szerzetes, báró, oligarcha, nemes, keleti és nyugati bevándorló, szolga, szabad paraszt címet viselik az egyes fejezetek. A kötetet kronológia, irodalomjegyzék, képek, térképek, és ami igazán meglepô egy hazai kiadványban, gondosan összeállított személy- és helynévmutató zárja.
A Források fejezetben meggyôzô képet kapunk az elbeszélô és okleveles forrásokról, az írásbeliség muhelyeirôl. Joggal utal arra a hazai sajátságra, hogy középkori “annales” kéziratok vagy nem készültek a nyugat-európaiakhoz hasonló nagy számban, vagy valami furcsa véletlen folytán éppen nálunk pusztultak el, az egy ún. Pozsonyi Évkönyv kivételével. A szerzô példásan óvatosan utal a szakirodalom ellentmondó adataira, esetleg itt is megtehette volna, megjegyezve, hogy újabb vélemények – Kristó Gyula (A történeti irodalom Magyarországon a kezdetektôl 1241-ig. Bp., 1994. 125–126. old.) – kétségbe vonják a lehetséges pannonhalmi eredetet. Itt emeljük ki, hogy kivételes toleranciával hivatkozik a fontosabb kérdésekben a szemben álló véleményekre, például a honfoglaló magyarság létszámakor vagy a tatárjárás pusztítása mértékének becslésekor, s csak finoman érzékelteti – ha szükségét látja –, melyik véleményt érzi valószínubbnek. A krónikákról szólva helyesen jegyzi meg, hogy – ismét nyilván nem véletlenül – a világkrónikák mufaja szinte teljesen hiányzott a középkori Magyarországon. A Mátyás korabeli Drági Tamás-féle kéziratban megôrzött Johannes de Utino nyomán szerkesztett világkrónikát egyedüli volta miatt mégis említésre méltóvá teszi, jóllehet korszakunkon túlmutat (Veszprémy L.: Az Ôsgesztától Bonfiniig. Iskolakultúra, 1997. 11–32. old.). Találó összefoglalást kapunk a problémákkal terhes Ôsgesztáról, valamint a rendkívül rétegzett ún. XIV. századi krónikaszerkesztésrôl, III. Béla egykori jegyzôjének, Anonymusnak Gesztájáról, valamint Kézai Simon szinte évekre pontosan datálható munkájáról. A legendák mellett Zsoldos utal a hazai historiográfia gyöngyszemére, az itáliai Rogeriusnak a tatárjárásról szóló, éles szemu társadalmi megfigyelésekben gazdag írására; beszél a törvények és oklevelek forrásértékérôl. A tízezer darabra becsült, a tôlünk keletre fekvô országokhoz képest páratlanul gazdag okleveles anyag számszerusíthetô gyarapodása, megsokszorozódása a XIII. század folyamán jól megragadhatóvá teszi az írásbeliség robbanásszeru terjedését, az igazgatás és jogszolgáltatás szakszeruségének – igaz még az oralitás keretei között mozgó – megerôsödését. Ismét csábító alkalom lett volna grafikusan érzékeltetni az okleveles anyag számbeli alakulását, miként a szerzô tette egy korábbi munkájában (Pannon enciklopédia. A magyarság története. Bp., 1994. 10–72. old.).
A természetföldrajzi bevetô igen hasznos része a könyvnek; minden, a korral foglalkozó monográfiának, beleértve a hadtörténeteket is, szerves részét kellene alkotnia. A történelem folyamán határaikat változtató történeti földrajzi egységek, Szlavónia, Horvátország, Erdély, valamint az ország szomszédainak fekvését nem árt már jó elôre tisztázni. Az úthálózatot méltán tárgyalja külön, ismerete elsôrangúan fontos a köz- és gazdaságtörténet megértéséhez: elég, ha az Anonymus krónikája helyneveibôl leszurhetô tanulságokra utalunk. Bizony, egy térképvázlat az úthálózat bemutatására igencsak e fejezet lapjaira kívánkozik. A könyv szerkezetébôl következik, hogy a magyar történelem kronologikus tárgyalására 12 oldal jutott. Ez talán a lehetségesnél is kevesebb, s különösen a diákok számára ennél bôvebb terjedelem volna szükséges. Igaz, a kronológia, valamint a többi Magyarország-történet, amelyek hagyományosan idôrendben tárgyalják az eseményeket, nyújtanak némi eligazítást. Ennek eredménye sok esemény tömörített, kényszeruségbôl elnagyolt tárgyalása. Legyen itt szó a halicsi hadjáratokról, II. András keresztes hadjáratáról, a tatárjárásról vagy III. András uralmának nemzetközi hátterérôl. Persze, a tatárjárásról és következményeirôl nem is egy helyen találunk fejtegetéseket, ami a tárgymutató szükségességére hívja fel a figyelmet, hiszen az egyes idôszakokra és eseményekre vonatkozó információk a könyvben szükségszeruen szétszórtan találhatók meg, s az olvasó számára egy ilyen segédeszköz nélkülözhetetlen. Egy késôbbi kiadásban meggondolandó, hogy az itt említett információkat esetleg másképp osszák el a fejezetek között.
Új fejezetek is beilleszthetôk lennének. Mindenekelôtt itt kellett volna tárgyalni az országnak a nemzetközi kapcsolatokban elfoglalt helyét, megrajzolni az európai körképet, ami éppen a terjedelmi korlátok miatt némiképpen elsikkad. A jelen szerkezetben, Engel könyvéhez hasonlóan, a nemzetközi kapcsolatok, a közép-
európai hatalmi politika tárgyalása is megérdemelt volna egy tízoldalas fejtegetést. Hasonlóképpen meggondolandó, hogy a muvészeti teljesítményeket is tárgyalni kellene, ami jelen formájában teljesen hiányzik a könyv szöveges részébôl. Igaz, a Marosi Ernô és Wehli Tünde szerkesztette, jól hasznosítható, világos gondolatmenetu muvészeti atlasz csak a közelmúltban jelent meg (Az Árpád-kor muvészeti emlékei. Bp., 1997). A nemesi életmód, lovagi kultúra, anyanyelvuség és latinitás, írásbeliség és oralitás, fegyverzet és hadikultúra – a szerzô által egyébként kedvelt – témaköre is megérdemelt volna egy-két oldalt, s Zemplényi Ferenc összefoglalása (Az európai udvari kultúra és a magyar irodalom. Bp., 1998) alapján épp elég újdonságról lehetne tájékoztatni a nagyközönséget. Ha külön fejezetet nem is, a heraldikának is szenteltünk volna néhány utalást, miként azt – személyes okokból is – például Bertényi Iván nem mulasztja el említett muvében. Az utalások rögtön jól illusztrálhatók is lennének! Miként a Dobszay László által felvázolt liturgiatörténeti új eredmények is megérdemeltek volna néhány mondatot az egyházszervezés kereteinek ismertetése közben (A középkori magyar liturgia István kori elemei. In: Szent István és kora. Szerk.: Glatz Ferenc. Bp., 1988. 151–155. old., valamint a Vigiliában megjelent tanulmányai).
A királyok, királynôk, hercegek tárgyalása közben kiegyensúlyozott s élvezetes képet kapunk a királykoronázásról, a trónöröklési szokásjogról, a vándorló királyi udvar összetételérôl és jogszolgáltatási kötelezettségeirôl, a királyi várszervezet és adópolitika gyakorlatáról, a királynék származásáról vagy éppen termékenységérôl. Hasonlóképpen világos az egyházakat tárgyaló, a világi és szerzetes papságot bemutató rész. Meglehet, hogy egyszeruen idôrendi magyarázata van annak, hogy a szerzô nem hasznosította Szovák Kornél tanulmányát a Pápaság és Magyarország címu kötetbôl (Magyarország és a Szentszék kapcsolatának 1000 éve. Szerk. Zombori István. Bp., 1996. 25–26. old.), ahol érdekes, némiképpen ellentmondó fejtegetések olvashatók Kálmánnak 1106. évi, az invesztitúráról való állítólagos lemondásáról. Az újabb értelmezés szerint ez csak Boso bíboros pápai kamarás jámbor szándéka volt, amit a pápai udvarban a XII. század közepén írásba foglaltak ugyan, de a történeti valósághoz vajmi kevés köze lehetett. Helyesen hívja fel a figyelmet e fejezet a legkorábbi fennmaradt magyarországi teológiai alkotásra, Szt. Gellért Deliberatiójára, ám megemlékezhetett volna arról is, hogy Gellértnek még egy további kisebb írástöredéke is fennmaradt, sôt be is mutatták a legutóbbi nagy budapesti kódexkiállításon (Kódexek a középkori Magyarországon. Szerk.: Vízkelety András. Bp., 1985. 83. old.). A közérthetôséget segítik a fogalommagyarázatok, például az olvasó megtudja: a szimónia elnevezése arra a bibliai történetre utal, amely szerint Simon mágus az apostoloktól pénzen akarta megvenni lelki hatalmukat.
A kötet a világi társadalmi rétegek bemutatásának megkezdésével válik igazán izgalmassá, a szakember számára változatlanul élvezetessé, az átlagolvasó számára azonban némiképp nehezebben követhetôvé. Az ispánságok, vármegyék kialakulása, az udvari tisztségek felvázolása még könnyen követhetô, noha a rendkívül tanulságos folyamatot egy-egy megye/megyecsoport térképvázlattal illusztrált kialakulásának ábrázolása még plasztikusabbá tette volna. Ezzel szemben a nemesi karrierek bemutatása jól kiválasztott konkrét példák (Gutkeledek és Básztély nembeli Rénold pályája, majd késôbb a Nánabeszterek életútja) alapján és a szuk terjedelembôl nekik szánt 4–4 oldal mutatja
a szerzô jó érzékét a szerkesztésbeli súlypontok megragadásához. A nemesi nagybirtok és a tartományuraság kialakulását lezáró alfejezet végén kiváló példát találunk a hazai történettudomány újabb, a köztudatba még nem teljesen átkerült eredményeinek bemutatására. A nagy jelentôségu újítás kikutatása Gerics József nevéhez fuzôdik. Felfigyelt ugyanis arra, hogy III. András uralkodása alatt, de legszebben az 1298. évi törvényekben tetten érhetôen, Magyarországon a tanult fôpapok a királyi hatalom védelmében érvényesítették a klasszikus rendi hatalommegosztás elvét: a király az egyházat és az “országot” megtestesítô nemességet mint rendeket képviselô tanácsosokkal együtt intézi az ország ügyeit. Ennek megfelelôen az 1298-ban tartott pesti gyulés a rendi országgyulés ismérveinek maradéktalanul megfelelt, s így – nem feledve a IV. László kori elôzményeket – a maga nemében az elsônek tekinthetô.
A könyvnek nagy érdeme, hogy a már említett nehezebben emészthetô fejezetekben kísérletet tesz a szabad– szolga–nemes–jobbágy jogállás fejlôdését tárgyaló hazai történeti historiográfiában, illetve a tankönyvirodalomban tetten érhetô fogalmi káosz tisztázására. Az egyébként kristálytiszta fejtegetések eredményeként az olvasó szembesül a közszabad és szolga közti különbséggel, megtudja a “királyi szerviens” terminus eredetét. Nem árt megismételni, hogy a királyi szerviens nem szolga, jogállásának alapját éppen a közszabadság adja. A szerviensek kapcsán egyszer persze nem ártana utalni az intézmény nyugati mintáira, a korban több országban jelentkezô társadalmi-katonai reformra. A francia példa lehetôsége kézen fekvô, miként Ladányi Erzsébetnek a katonai kommunák kapcsán sikerült nem oly régen bizonyítania a francia joggyakorlat mintakép jellegét (Az önkormányzat intézményei és elméleti alapvetése az európai és hazai városfejlôdés korai szakaszában. Bp., 1996).
A társadalmi mozgások eredményeképpen a nemességrôl a XIII. század közepére eltérô nézetek alakultak ki a királyi udvarban és a nemesi társadalomban. A kor társadalma a nemesi elnevezés használatát kiterjesztette: “valamely közös jog által egységbe rendezett közösség [...] legkedvezôbb helyzetben lévô, a közösségen belül elôkelônek számító csoportjának tagjait tekintette az illetô közösség nemeseinek.” (152. old.) Az országos nemesek mellé a társadalom újabb nemesi csoportokat kísérelt meg odaállítani. Így lettek nemesek a várjobbágyokból, s születtek meg a partikuláris, “helyi” nemesség szepesi, turóci, erdélyi, szlavóniai változatai, amihez az új nemesek még századok múltán is igyekeztek ragaszkodni, s a címben sejtett kiváltságot jogi fórumokon érvényesíteni. A nehézségeken csak részben segített az 1267. évi törvény, amely azonosította a szerviens és nemes fogalmát. Az egységes nemesség kialakulásának folyamata hosszan elhúzódott, az erdélyi nemesek Károly Róbert alatt, a szlavóniak csak Nagy Lajos alatt kapnak az országos nemesekkel azonos jogokat.
A szolgák rétegén belül is fontos volt a kötött szabadság szerint, illetve a teljes alávetettségben élôk közti különbségtétel. Igen lényeges, hogy az elôbbiek közé tartoztak a királyi udvar népei közül a sokat emlegetett, nagy jövôju várjobbágyok. E rétegnek valóban jó esélye volt arra, hogy érdemeinek köszönhetôen, a királyi nemesítô aktus révén az országos nemesek közé kerüljön. Találó a szerzô által felhozott példa is: az uralkodók Vas megyében 1271 és 1281 között 70 várjobbágyot nemesítettek, s eközben – meglehet nem hiánytalanul – 84 vasi várjobbágyról van tudomásunk. A nemesség XIII. század végi egységesülésével párhuzamosan alakult ki a világi magánbirtokon mai értelemben vett jobbágyparasztság. A név a magánföldesúri jobbágyoktól eredt, utalva az emelkedés tényére: “jobbágy, azaz elôkelô”, számos a közszabad létbôl átszármaztatott kiváltsággal, noha a megszunt szolgai létbôl eredô korábbi tulajdonosi hatalom továbbélt a földbirtokos bírói joghatóságának formájában.
A mai tankönyvírók számára igen jól használható összefoglaló alfejezetek szólnak a bevándorolt népelemekrôl, s az általuk benépesített területekrôl (izmaeliták, besenyôk, zsidók, jászok, kunok, románok, székelyek, latinok, szászok, hospesek és városfejlôdés). Ismét talán egyszeru idôrendi oka van, hogy a szerzô a kunok kapcsán saját lényeges eredményére nem hivatkozik. Ti. a magyar hadtörténetírás szégyenére a Hód tavi csata vitatott idôpontját – úgy véljük véglegesen – éppen Zsoldosnak sikerült egy tanulmányban bizonyítania (Téténytôl a Hód tóig. Az 1279 és 1282 közötti évek politikatörténetének vázlata. Történelmi Szemle, 39. 1997. 69–98. old.). Eszerint az ütközetre 1282. szeptember 17. és október 21. között került sor.
A szerzô által is vallott folyamatosság jegyében valóban elvárható egy olyan Magyarország-történet, amely nem szakadna meg 1301-nél. Zsoldos egyébként maga is foglalkozott a várjobbágyok sorsának 1301 utáni alakulásával. A praktikus okokból kialakított korszakhatár Árpádok és Anjouk között éppen társadalomtörténeti szempontból egyszeruen nem létezik, s hamis képet sugall, hasonlóan az 1526-os korszakhatárhoz. Sokkal több köti össze, mint választja el a két korszakot, s ez csak még jobban tudatosítja az Árpád-kor, különösen pedig a XIII. század meghatározó jelentôségét a késôbbi magyar történelem szempontjából.
A sorozat idôrendben következô kötete szerzôjének, E. Kovács Péternek nem lesz könnyu dolga, ha a Zsoldos által követett szempontok szerint tárgyalja majd az 1301–1526 közötti magyar történelmet. Mindez a kötet értékeit nem csökkenti, sôt megállapítható, hogy a hazai könyvkiadásban igen ritka “magas szintu népszerusítô történelem” mufajának jól sikerült alkotását veheti kézbe az olvasó.
A kötet élvezetét csak apróbb sajtóhibák zavarják meg, ami a hasonló kiadványokban megszokottaknak csak töredéke, például az 55., 129., 202., 204. oldalon, a névmutatóba csak tévedésbôl került be, illetve maradt ki Hippo püspök (Szt. Ágoston), Csút helyett Csôt premontrei monostora (kétszer is hibásan), Citeaux (az “i” háztetô ékezettel), vagy Nursai (!) Szt. Benedek neve. Az élôfejnek az oldal aljára történô áthelyezése (“élôláb”) igen zavaró, a kötet egészének tipográfiája azonban megnyerô, noha a térképek és ábrák egy részének a kötet végérôl a szöveg közé helyezése, szemben a kötet végére kötött, a szöveggel – a hazai könyvkiadói gyakorlatnak megfelelôen – minden közvetlen kapcsolatot nélkülözô képválogatással, valamint a Fügedi és Szucs muveiben található statisztikai ábrák átemelése vagy éppen újak készítése a kötet tankönyv jellegét erôsítette volna.
Sávai János az erdélyi ferences iskolákról összeállított munkája két részre tagolódik: az elsô 260 oldalon az erdélyi ferencesek és iskoláik XV–XIX. századi történetét monografikus jelleggel tárgyalja, bemutatva a csíksomlyói kolostor és iskola, majd a mikházi kolostor és az ottani iskola, végül pedig a kantai iskola történetét; a második rész, a 262–439. oldalon egy, a tárgyhoz kapcsolódó okmánytárt közöl, közreadva a ferences szerzetesek leveleit, a tanulók névsorait, az iskolák anyagi gondjaira vonatkozó dokumentumokat.
A szerzô mindjárt a kötet bevezetésében többes szám elsô személyben leszögezi, hogy e mu megírásakor “nem a minden részletre kiterjedô szaktudományos vizsgálódás vezetett, nem is vezethetett, mert nem vagyunk sem történészek, sem a levéltári tudományokban szakemberek” (9. old.). Ez a könyv valóban nem annyira tudományos monográfiának, mint inkább klasszikus értelemben vett hitbuzgalmi munkának tekinthetô, amely az igaz székely embert formáló iskolák erkölcsi példájával egyszerre hadakozik az “alkoholba szédülô, ön- és nemzetpusztító” iszákosság és a “gyorsan pénzt termô nyomdai termékek”, a “népbutító, erkölcstelen, fogyasztói társadalmat reklámozó szemét” ellen (136. old. és passim).
A kötet bemutatja a ferences rend történetét a világban és Magyarországon, majd ismerteti az erdélyi ferencesek történetét, elsôsorban régebbi ferences rendtörténeti kéziratok alapján – azokat gyakran fél oldal-egy oldal terjedelemben átmásolva –, az újabb szakirodalmat alig használja. Bár rendkívül adatgazdag, sok olyan megfogalmazást is használ, amelyek elavult szemléletét joggal furcsállhatjuk.
Például az olvasó értesülhet arról, hogy “Mohács, melytôl e kort számítjuk, önmagában még nem lett volna forrása a bajoknak”, hanem valójában három csapás érte az országot: a pártviszály, a törökök elôrenyomulása és “a fanatikus eretnekség felforgató tevékenysége”, amin a protestantizmus terjedését kell értenünk. “Erdélyben nem csupán arról van szó, hogy új vallási közösségek lépnek be. A szászok formálisan elszakadnak az egyháztól”, rajzolja meg a szerzô az erdélyi reformáció sajátos képét (33–34. old.). Az sem felel meg a modern katolikus egyháztörténetírás felfogásának, ahogyan a reformációt a köznépre erôltetô fôurakról ír: “A gazdasági elnyomáshoz társult, hogy egyre nyíltabban kényszerítették a népre az új vallásokat, hiszen elôbb a lutheranizmus, kálvinizmus, majd az unitárius vallás lépett föl elemi erôvel.” (103. old.)
A szerzô azt sugallja, hogy a magyarság számára a mohácsi vésznél nagyobb katasztrófa volt a reformáció, majd azt a – mai szakirodalom tükrében némileg meglepônek tunô – véleményt is megtudjuk, miszerint csak Ferdinánd király miatt “fokozódott a török dühe”, és került oszmán kézre Buda, amelyet pedig a szultán nem is akart elfoglalni: “A megszálló akkor nem foglalni, hanem Ferenc francia király szövetségében jön” (35. old.). Sávai János forrásként használt kéziratainak szerzôi szemmel láthatólag még a töröknél, sôt a protestánsoknál is jobban gyulölték a Szapolyai Jánossal, a “magyar” királlyal szembeszálló Habsburg uralkodót, Ferdinándot. Ô volt az, aki “az erdélyi egyháznak az egyetemes egyházzal való kapcsolatát elvágta”, és “ezzel mind lelki, mind szellemi épülést szolgáló intézményeit végsô pusztulásra ítélte” (36–37. old.). Eltekintve az ódon, felekezeti sérelmeket felhánytorgató megfogalmazástól, logikailag is nehezen érthetô, hogy az erdélyi reformáció terjedéséért még csak nem is a protestáns erdélyi fejedelem, János Zsigmond, hanem csakis a katolikus Ferdinánd a felelôs. A Habsburg uralkodónál is rosszabbul járt Petrovics Péter temesi ispán, ez
a “hitehagyott istentelen ember”, értsd: Kálvin követôje. Róla szólva kiderül, hogy a XVI. században nemcsak a reformáció, hanem a nem magyar néplélek is pusztított Erdélyben: “A délszláv elem honol Erdélyben János királytól kezdve Izabellán, János Zsigmondon át. Petrovicsban pedig tombolt.” (38. old.) Szapolyai János apja a magyar nádor volt, anyja német hercegnô, Izabella királyné apja a lengyel király, anyja milánói olasz, ezért közös gyermekükben, János Zsigmondban a délszláv elem csak nagyon-nagyon áttételesen fejthette ki káros hatását.
A tanulmány a továbbiakban a rendtörténeti kéziratok alapján igen sok adatot felvonultatva ismerteti a ferences rend történetét Erdélyben, ezekbôl a fejezetekbôl számos fontos részletet, eddig ismeretlen adalékot megtudhatunk a magyar és a bosnyák ferencesek életérôl, erdélyi muködésérôl, térítéseirôl, az itteni ferences iskolákról. A világos szerkezet hiánya, az idôrendet teljesen figyelmen kívül hagyó elôadás azonban nemcsak az olvasó számára teszi gyakran nehezen követhetôvé ezt az adatgazdag munkát, de néha maga a szerzô sem ismeri ki magát a saját szövegében: 1610 körül – olvashatjuk a 46–47. oldalon – Váradi Gáspár vezeti a csíki kolostort, “ha egyáltalán volt kit vezetnie”. Pár oldallal korábban egy másik rendi kéziratot másolva azonban a szerzô világosan megírta, hogy 1610-ben a csíki kolostorban négy szerzetes élt: Váradi Gáspár házfônök, Kecskeméti Ambrus és Szederjesi Mihály atyák és Jászberényi Péter laikus segítô testvér (24. old.).
A kellô szakirodalmi tájékozódás hiánya sajnos óhatatlanul megboszszulja magát: a könyv az erdélyi fejedelmekre vonatkozó adatait a 104. oldalon egy XVIII. századi rendtörténeti kéziratból meríti, “amelyet Erôss Modeszt atya vett át az 1830-as években. Az eseményeket egy bizonyos »Cserey úr« elôadásából veszi.” Talán nem tévedünk, ha ebben az ismeretlen “Cserey úrban” Erdély legnagyobb történetíróját, Cserei Mihályt véljük felfedezni. Sávai János a 173. oldalon megállapítja, hogy Apafi Mihály erdélyi fejedelmet a török alatt élô egyetlen becsületes keresztény uralkodónak tartotta egy bizonyos “Jan Sobieski lengyel tábornok”. Az idézet kelte: 1684, ekkor ez a tábornoknak vélt Sobieski már tíz éve III. János néven lengyel királyként uralkodott.
A könyv elsô részéhez, amely tanulmányként tárgyalja az erdélyi ferencesek és iskoláik történetét, majdnem kétszáz oldalas, gazdag anyagú függelék csatlakozik. Igaz, ez kevesebb annál, mint amit a kötet bevezetése ígér, mely szerint “könyvünk végén közreadjuk Nagy Mózes egyetlen, nyomtatásban megjelent munkájának utánnyomását” (9. old.). Ezt a reprintet azonban az olvasó éppenúgy hiába keresné, mint azt a XVIII. századi ferences kéziratot, amelyrôl a 139. oldal azt mondja, hogy “a dokumentumot kötetünk végén, a Függelék II-ben közöljük”, ilyen függelék azonban egyáltalán nincs.
A valóban közölt függelék a katolikus missziók történetét világszerte összefogó és irányító bíborostanács, a Hitterjesztés Szent Kongregációja (latin neve: Sacra Congregatio de Propaganda Fide) római levéltárából publikál 131 dokumentumot. A válogatás szempontjairól a szerzô nem ír, a közölt levelek jó részének nincs köze a tárgyhoz, ugyanakkor ezekben a levéltári kötetekben a közzétett iratok mellett sokkal fontosabb, az erdélyi ferences iskolákra vonatkozó alapvetô dokumentumokat találunk. Örülnünk kell azonban minden Erdélyre vonatkozó és eddig ismeretlen okmánynak. A kiválasztott és lemásolt iratok közzétételének módja azonban sajnos nem felel meg a tudományos forráskiadás követelményeinek.
Nem kell ahhoz a korszakkal foglalkozó “történésznek vagy levéltárosnak” lenni, hogy tudjuk, milyen fontos egy oklevél hátlapja. Ma sem mindegy, hogy valaki feljegyzését a jó barátjának vagy egy miniszternek írja, és még kevésbé az, hogy a címzett mit jegyez a levél hátára: azonnali intézkedést vagy irattárban elfektetést ír-e elô, esetleg röviden ráírja a véleményét az ügyrôl. Mindezt ebben a kiadásban hiába keresnénk. Ennél is fontosabb hiányosság azonban, hogy a közölt szövegek kiadását egyáltalán nem kísérik jegyzetek, ezeket pedig minden valamirevaló forráskiadástól joggal elvárhatnánk. A kötetben nincsenek szövegkritikai jegyzetek, márpedig megint csak nem kell akadékoskodó levéltárosnak lennünk, hogy belássuk: egy forrás, az abban közölt információk értékeléséhez elengedhetetlenül fontos például, hogy az irat a szerzô saját kezu, eredeti feljegyzése-e, vagy csak kései másolat. Egy forráskiadásnak ezenkívül a levelekben közölt személyeket, földrajzi neveket, utalásokat stb. jegyzetekben kell megmagyaráznia, vagy ha ez nem sikerült, arra illik utalnia. Ezt valószínuleg Sávai János is így gondolta, mert a közölt 131 iratból egyetlenegyet, a 82. számút alapos jegyzetekkel látott el, megadva az olasz szövegben említett falvak magyar és román nevét – a többi irat esetében azonban ez elmaradt. Hogy miért épp ez az egy irat érdemelte ki az alapos jegyzeteket, nem derül ki, mégis találhatunk rá magyarázatot. A 82. számú dokumentum a moldvai csángókkal foglalkozik, így ebbe könnyen átemelhetôk voltak a Benda Kálmán szerkesztésében, 1989-ben megjelentetett Moldvai csángó magyar okmánytár helynév-azonosításai. Sajnálatos, hogy a többi iratnál ez elmaradt, megnehezítve az olvasó dolgát
a források értelmezésénél, egyúttal megakadályozva az ellenôrzés lehetôségét is. Ha a források kiadója megkísérli a személyek és helynevek azonosítását, bizonyára kiderült volna, hogy a Pék Istvánnak olvasott nevu – bár egyébként kalligrafikus betukkel helyes alakban kiírt – katolikus nemesúr a korabeli erdélyi politika egyik fôszereplôjével, a csíki fôkapitánnyal, Petki Istvánnal lehet azonos, és egyik misszionárius sem az ilyen formában természetesen azonosíthatatlan Popresából(!), hanem a Bihar megyei Papmezôrôl keltezte levelét.
Hasonló félreolvasások a megszólításokban és a rangokban, címekben is gyakoriak, márpedig ezek világosan kijelölték kinek-kinek a helyét a XVII. század társadalmában: a címek felcserélése ezért jókora zurzavart okozhat. Az olvasó joggal lepôdhet meg, miért tiszteli meg az egyik levélíró a Hitterjesztés Szent Kongregációjának titkárát a csak a kardinálisoknak kijáró eminenciás uram megszólítással. E példából mindjárt kiderül, hogy a látszólag oly felesleges titulusok milyen fontosak. A címzett ugyanis, mint az eminenciás uram megszólítás is elárulja, nem a római Kongregáció titkára volt, hanem Kollonics Lipót bíboros, gyôri püspök – azaz a levelet nem is Rómába, hanem Bécsbe küldték (412. old.). Nem kevésbé kelthetett volna feltunést ebben a korban, amely a rangoknak és címeknek oly nagy fontosságot tulajdonított, hogy Kollonics viszont egyszeruen “fôtisztelendô uramnak” titulálta “Cybo bíborost” – az említett Edoardo Cybo azonban nem kardinális volt, ahogy Sávai János írja, hanem a Kongregáció titkára (410. old.). Ugyanezt az Edoardo Cybo titkárt a 408. oldalon a forráskiadvány regesztája egyenesen a Hitterjesztés Szent Kongregációja prefektusának, azaz bíboros-elnökének is megteszi, márpedig a különbség e két rang között nem volt kisebb, mint a XX. század végén a Központi Bizottság elsô titkára és annak titkára között.
Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a szövegekben hemzsegô félreolvasások teljesen megbízhatatlanná teszik magát a forrásközlést is. Nem is kell az eredeti dokumentumokat elôvennünk, elég a kiadott iratokba beleolvasnunk, hogy lássuk: ez biztosan nem állhatott az eredetiben. A latin nyelvnek szigorú szabályai vannak: az egyes és többes számot, az alanyt és az állítmányt egyezteni kell, nônemu fônévhez hímnemu melléknév nem tartozhat, az egyes elöljárószók meghatározott esetekkel állnak, a passzív és az aktív igeragozást meg kell különböztetni stb. Simándi István kinevezett erdélyi püspök kalligrafikus betukkel írt, rövid levelében például 23 hibát találtam, ezek közül igen sok alaposan módosítja a szöveg értelmét (269. old.). Ludo szó van a haec(!) helyén, commendans áll commendationem, est hic az isthic helyett, intuitos az insuetos olvasata, non aluerit került a non deerit helyére, decorem a defore helyén, recurrerent az olvasata az occurrerent szónak stb. De a latin nyelv szabályai miatt egy-egy fontos helyen lévô, mindössze egybetus eltérés ugyanekkora galibát okozhat, így az in Transylvaniam nem ugyanaz, mint az in Transylvania, mást jelent a possum, mint a possim, a habent, mint a habeat, a confirmationem, mint a confirmationis, a disputatus, mint a disputatum, a difficultatem, mint a difficultates, az acquirunt, mint az acquiruntur, a gravior, mint a graviores, és sorolhatnánk még sokáig. Ezek azok a szavak, amelyeket a forrásközlô elolvasott. Igen sok szót viszont kipontozott, ám jegyzetek híján ezekrôl nem tudjuk meg, miért kerültek pontok a helyükre: nem sikerült kiolvasni ôket, vagy pedig kitört, elhalványodott, tintafolt által takart, esetleg egérrágta lyukak miatt olvashatatlan szavakat pontozott ki a forrásközlô. Máshol az irat dátuma hibás, sok helyen pedig Sávai kihagyott egy-egy sort a levélbôl.
A 281. oldalon Szalinai István ferences szerzetes Rómába küldött levelében nem sikerült elolvasni a már említett erdélyi püspök, Simándi István nevét sem. Ezért az “episcopi Simandi literas, quas mihi missit”, vagyis a “Simándi püspök leveleit, amelyeket nekem küldött” szavak helyén a kiadásban – a levél olasz-latin makaróni-nyelvén – ez áll: “si mandi literas, quas mihi missit”, azaz “küldjék el a leveleket, amelyeket nekem küldött”. A mondat folytatásában pedig ezt olvashatjuk: “remitto nobis, et onero animas fidelium supra corrispondentias vestras”, azaz a leveleket “visszaküldöm nekünk (ez már önmagában értelmetlen!) és a hívek lelkeit levelezésére bízom”. A helyes olvasattal egyszeriben értelmet kap ez a mondat is: “remitto vobis et onero animas fidelium supra conscientiam vestram”, vagyis a leveleket “visszaküldöm Önnek, és a lelkiismeretére bízom a hívek lelkeit”.
A levél zavaros latin szövegébôl idônként értelmes félmondatok bukkannak elô, de ezek általában éppen az ellenkezôjét jelentik annak, mint amit Szalinai leírt. “Teneris nitor alumnos pro ad debetis facile credere, nisi sine probati, et... habeant comendato neque literas”, azaz magyarul: gyengéd fény, diákokat, könnyen hinnetek kell, hacsak kipróbálás nélkül, nincsenek leveleik – ilyen szavak tunnek elô ebbôl a sokszorosan félreolvasott és ezért értelmetlenné torzult szövegbôl. A ferences misszionárius azonban azt írta: “tenetis inter alumnos, propterea non debetis facile credere, nisi hinc probati, et… habeant commendatorias literas.” Azaz: fél, hogy ez az illetô is olyan, mint az, “akit a diákok közt tartotok, ezért nem kell könnyen hinnetek, csak ha innen igazolták ôket… és vannak ajánlóleveleik”. Rómában azt is kikérdezhetik, olvashatjuk Sávai János kiadásában, “quanto fratello piace al Nostro Signore”, vagyis “mennyire tetszik a szerzetes az Úrunknak”. Némileg más áll az eredetiben: “questo fratello de questi paesi, nelli quali stano, come piace al Nostro Signore.” Kikérdezhetik “ezt a szerzetest ezekrôl az országokról, ahol (a szerzetesek) úgy élnek, ahogy az tetszik az Úrunknak”.
Az okmánytár a 328. oldalon egy igen érdekes – bár az erdélyi iskolákhoz kevéssé kapcsolódó – dokumentumot közöl két ferences szerzetes kicsapongásairól. Angélusz páter és társa, egy segítô fráter temetésre mentek Görgény várába, a kolostori fegyelembôl kiszabadulva azonban egy egész hónapig mulatoztak a várban és a faluban, alaposan megbotránkoztatva ezzel a híveket. A szöveg kiadásába azonban sajnos ezúttal is sok hiba csúszott: többek között nem sikerült kiolvasni a dátumot, a levélíró és a vallomástevô nemesúr nevét, hibás a megszólítás, és Sávai János a papot jelentô pater helyett frater-t olvasott a csínytevô Angélusz nevében. A bacchanari (mulatozni) szó helyén a hibás bonbari (leginkább: bombázni, ágyúzni) szót találjuk, a szerzetesek pedig a kiadás szerint a nemesasszony udvarházában laeserunt (ütöttek, vertek), valójában haeserunt, azaz ott ragadtak. A meg nem értett szövegben – ahol a forráskiadó szinte minden vesszôt a mondatok értelmével ellentétesen helyezett el – egy rossz szóköz is kavarodást okozhat. “Inquam, Magnifica Domina Sophia Telegdi”, vagyis “mondom, Telegdi Zsófia nagyságos úrnô” áll az eredeti iratban az egyik nemesúr vallomásában, míg ugyanezt a kötetben így találjuk: “In quam Magnifica Domina Sophia Telegdi”, azaz “akibe Telegdi Zsófia nagyságos úrnô”, olvashatjuk a pajzán szerzetesek és különbözô nemesasszonyok gyanús kapcsolatáról szóló tanúvallomásban. A mulatozás idején Angélusz páter, valahányszor csak kiürítette a poharát, megfújatta a kürtöt, másoknak azonban (a kiadás szerint) ezt nem ígérte meg – valójában nem engedte meg, promisit helyett permisit áll az eredetiben. A szerzetesek többször megtapogatták a szolgálólányt, és illetlen szavakat intéztek hozzá, megkérdezték: “tetszik-e tenéked, ha valaki veled hál?” Sávai János szövegében azonban quodam áll a quaedam helyén, vagyis ez a szolgálólány hímnemu lett volna.
A 282. oldalon e kötet a ferences rend generalis commissariusa, Benignus a Genua rövid feljegyzését közli az önálló erdélyi ferences ôrség felállításáról, a csíksomlyói kolostorról, a kinevezendô kusztoszról. Ez 86 szóból áll, ebbôl 23 olvasata hibás. Álló betukkel adom az eredeti szöveget, dôlt betukkel Sávai János olvasatait, a kisebb betuhibákat most nem jelölve:
Consideratis considerandis erectio custodiae Transiluaniae videtur conveniens (conversens) cum tribus conventibus, qui in praesentiarum (kipontozva) habitantur (habeantur) a fratribus (kipontozva). Quae quidem (Quaedam) custodia poterit separari a provincia Sancti Salvatoris Vngariae et subjici (kipontozva) immediate patribus ministris (kipontozva) et commissario generali (generale), qui pro tempore (pro semper) eandem (kipontozva) regant (kipontozva) illucque providebant (previdebant) de religiosis aliisque necessariis (kipontozva). Item (Ibi) conventus de Cik provinciae Sancti Salvatoris assignetur praefatae (praedictae) custodiae, cui poterit pro prima vice intribui (initiari) custos pater Stephanus Salines, si placuerit Sacrae (a Sacra) Congregationi et Suae Beatitudini, fratres (kipontozva) vero nominentur (kipontozva) de strictiori (kipontozva) observantia (obsequia) Sancti Francisci. Frater Benignus a Genua commissarius generalis (elhagyva).
Az ilyen olvasatok mellett a meglepetések elkerülhetetlenek. A 357. oldalon a 9. jegyzet nem minden büszkeség nélkül állapítja meg, hogy az iraton szereplô “Giovanni Battista Constantini titkár neve nem szerepel a kongregáció titkárai névsorában”. A Hitterjesztés Szent Kongregációja titkárai a Szentszék adminisztrációjában igen fontos tisztet töltöttek be, aláírásaikat dokumentumok ezrei ôrzik. Josef Metzler, a Vatikáni Titkos Levéltár igazgatója, a Hitterjesztés Szent Kongregációja korábbi levéltárosa alapvetô tanulmányokban tisztázta az egyes titkárok hivatali muködésének idejét, jelentôségét. Ha mégis sikerült egy eddig ismeretlen titkárt találni, az joggal számíthat fontos felfedezésnek. A 359. oldalon található “Giovanni Battista Constantini secretario” aláírás helyes olvasata azonban ez: “Signavit patriarca Constantinopolitanus secretarius”, Edoardo Cybo, a Kongregáció említett titkára ugyanis a konstantinápolyi címzetes pátriárka tisztét töltötte be.
Sávai János tanulmánya
és forrásközlései egyaránt igen sok, eddig
ismeretlen adatot tartalmaznak a kora újkori Erdély vallástörténetérôl,
muvelôdésérôl, iskoláiról. Ezért
különösen sajnálatos, hogy a kötet (a sorozat
1993-ban megjelent elsô kötetéhez hasonlóan, lásd
Benda Kálmán–Tóth István György: “A jezsuiták
mecsetje” Egy forráskiadvány margójára. BUKSZ,
1994. Tavasz, 20–25. old.) a források közlésében
és kezelésében egyaránt teljesen megbízhatatlan,
így az olvasó, ha olyasmirôl olvas, amit eddig nem
tudott, sohasem lehet biztos benne, hogy fontos ismeretlen adatokhoz jutott-e,
vagy pedig csak rosszul olvasták el a dokumentumokat.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
buksz@c3.hu