SZEMLE

Laki Mihály

Ákos Róna-Tas:
The Great Surprise of the Small Transformation
The Demise of Communism and the Rise of the Private Sector in Hungary
The University of Michigan Press, Ann Arbor, 1997.
289 old.

A szovjet birodalom országaiban a nagy magánvállalatokat és a nagybirtokokat államosították a kommunista hatalom megszilárdulása után. Hamarosan hasonló sorsra jutottak a magántulajdonban levô közép- és kisvállalatok, parasztgazdaságok is.

A városi és falusi kényszerkollektivizálást csak a lengyel parasztgazdaságok, valamint a magyar, a lengyel és a keletnémet ipari, kereskedelmi és fôként szolgáltató kis magánvállalatok egy része kerülte el.

A lengyel és a keletnémet magánkisipar és kiskereskedelem, illetve a lengyel magánparaszti szektor 1945 utáni történetének feldolgozására már akadt vállalkozó (lásd például Anders Aslund: Private Enterprise in Eastern Europe. The Non Agricultural Sector in Poland and the GDR 1945–1983. The Maximillian Press, 1985; Juhász Pál–Magyar Bálint: Néhány megjegyzés a lengyel és a magyar mezôgazdasági kistermelô helyzetérôl. Medvetánc, 1984. 3. szám, 181–209. old.). A magyar szocializmusban fennmaradt vagy újraéledt legális magángazdaság számos részterületérôl, idôszakáról is készültek színvonalas monográfiák és esettanulmányok (például Csillag István: A reprivatizáció. A tulajdon reformja 1988. Szerk., elôszó: Lengyel László. Pénzügykutató Részvénytársaság, Bp., 1988; Gábor R. István–Horváth D. Tamás: Bukás és visszavonulás a magánkisiparban. Adalékok a nyolcvanas évek kisipar-politikájának felülvizsgálatához. Közgazdasági Szemle, 1987. 4. szám, 404–419. old.; Gervai Béla: A kisipar fejlôdése, helyzete és szerepe népi demokráciánkban. Kisiparosok Országos Szervezete, Bp., 1960; Gervai Béla: A magánkisipar 20 éve. Kisiparosok Országos Szervezete, Bp., 1965; Laky Teréz: Eloszlott mítoszok, tétova szándékok. Valóság, 1987. június, 34–49. old.; Rupp Kálmán: Egy termelôszövetkezet melléküzemeinek gazdálkodása. Esettanulmány. MTA Közgazdaságtudományi Intézete, Bp., 1973. [kézirat]; Anna Seleny: Hidden Enterprise, Property Rights Reform and Political Transformation in Hungary. 1991. [kézirat]; Tellér Gyula: A magyar kisipari szövetkezetek története 1945–1962. Szövetkezeti Kutató Intézet közleményei, 84. sz. 1973). Az illegális vagy fekete gazdaság is számos alapos kutatás tárgya volt a hetvenes–nyolcvanas években (például Gábor R. István–Galasi Péter: A „második gazdaság". Közgazdasági, Bp., 1981; Kemény István: Szociológiai írások. Replika Könyvek 1., Szeged, 1992; Kenedi János: „Tiéd az ország, magadnak építed". Magyar Füzetek Könyvei, Párizs, 1981; Héthy Lajos–Makó Csaba: Munkásmagatartások és gazdasági szervezet. Akadémiai, Bp., 1974).

Róna-Tas Ákos a Kaliforniai Egyetem (San Diego) tanára az elsô, aki könyvében a szocializmusbeli magyar magángazdaság teljes történetének bemutatására vállalkozik. Nemcsak számos új részletet ír le körültekintô gondossággal, de arra is ügyel, hogy az írás belsô arányai lehetôleg kövessék a történetnek általa rekonstruált szerkezetét és fordulatait. Eközben új és fontos elméleti állításokat is tesz a létezô szocializmus mûködésérôl és összeomlásáról.

Egy nemzet, egy gyár

Róna-Tas Ákos idézetek, gondolatmenetek alapján arra a következtetésre jut, hogy a marxizmus–leninizmus klasszikusai (a jövô mérnökei) a szocialista gazdaságot hatalmas állami vagy össznépi tulajdonban levô gyárként képzelték el, ahol a központi igazgatóság (a tervezôk) részletes utasításai alapján folyik a termékek és szolgáltatások elôállítása és elosztása. Mindez nem más, mint a múlt század második felében, illetve a XX. század elején kialakult nagyvállalatok és nagy szolgáltató rendszerek (posta, vasút) modelljének átemelése, a hierachikus törzskari rendszer kiterjesztése a teljes gazdaságra, mi több, az államigazgatásra.

A szerzô joggal hangsúlyozza, hogy nemcsak a kommunisták, de a szociáldemokraták is hosszú ideig erôs rokonszenvet mutattak az említett vállalatirányítási módszerek és ezzel párhuzamosan az állami szektor kiterjesztése iránt. (A fasiszta diktatúráktól, a latin-amerikai, afrikai és ázsiai konzervatív vagy éppen forradalmi elnöki rendszerektôl sem idegen a hagyományos nagyvállalati irányítási rendszer iránti vonzódás.)

A kommunisták számára igen fontosak voltak a gyárként szervezett nemzetgazdaságtól remélt hatékonysági többletek. Úgy tûnhetett, hogy így jóval könnyebben megvalósíthatók társadalomátalakító terveik is (nagyobb hatékonysággal tudják uralmuk alá hajtani az embereket), mint egy többközpontú, sok kis szervezetbôl álló rendszerben.

Az 1945 utáni magyarországi Nagy Átalakulás talán legfontosabb része ezért Róna-Tas szerint elsôsorban a totális állami foglalkoztatás rendszerének tudatos kiépítése. Számos érdekes dokumentum felhasználásával ismerteti a nagybankok, a nagy ipari és kereskedelmi vállalatok államosítását, a kiskereskedések felszámolását, a kisiparosok „beléptetését" a kisipari szövetkezetekbe. Nagy figyelmet fordít a munkakerülôket, csellengôket és a vándormadarakat a szocialista munkaerkölcsre szoktató jogszabályoknak és fôként a munkakényszer intézményeinek a bemutatására. Róna-Tas úgy látja, hogy az aktív népesség beterelése a szocialista szektorba kisebb megtorpanásokkal és kitérôkkel ugyan, de megállás nélkül zajlott 1961–1962-ig, amikor erôs kényszerek hatására több százezer gazda lépett be a mezôgazdasági termelôszövetkezetekbe.

A gyáron belül

A hatvanas évek elején nemcsak a „szocialista rendszer alapjainak lerakása", értsd a magánszektor majdnem teljes likvidálása fejezôdött be. Ekkor ért véget (Glatz Ferenc akadémiai elnök kedvenc fogalmát használva) a konszolidáció, és hirdette meg a kommunista vezetés az új szövetségi politikáját. Emlékszünk a Krisztustól lopott szlogenre: „Aki nincs ellenünk, az velünk van." Róna-Tas Ákos szerint a két esemény között szoros a kapcsolat. A társadalmi-politikai bázisát mindig is szélesíteni próbáló rezsim ekkor kapott igazi esélyt arra, hogy egyfelôl a kedvezmények (egészségügyi és nyugdíjjogosultságok) kiterjesztésével, másfelôl a „szocialista életforma alapsejtjeinek" (munkásôrség, szocialista brigádok stb.) megteremtésével és feltöltésével növelje elismertségét és befolyását az immár a szocialista szektoron belül tevékenykedô túlnyomó többség körében.

E nem elhanyagolható törekvések mellett a befolyás növelésének talán legfontosabb eszköze az életszínvonal, ezen belül fôként a magánfogyasztás rendszeres és érezhetô növekedése volt. A fogyasztói szemlélet terjedésének támogatásával nemcsak a javuló életszínvonal keltette elégedettség és jó érzés fokozása a kommunista vezetés célja. A hiánycikkek (tanácsi lakás, telefonvonal, személygépkocsi) soron kívüli megszerzésében, a vállalatok, intézmények kereteinek – értsd elosztható árualapjainak – növelésében és kiutalásában, a kliensek listáinak összeállításban és módosításában a helyi, a területi párt- és szakszervezeti bizottságok és a kommunista párt fô támogatói körét adó kis- és nagyfônökök döntô szerepet játszottak.

A támogatók és kliensek gyûjtése ellen hatott azonban, hogy a hatvanas évek közepén (itt nem tárgyalt okokból) több szocialista országban visszaesett a gazdaság teljesítménye. A magyar gazdaság sem maradt ki a sorból. Néhány éves lassulás után 1965-ben a GDP továbbra sem nôtt az elôzô évhez képest. Különösen érzékenyen érintette a politikai vezetést, hogy az újonnan szervezett mezôgazdasági termelôszövetkezetek teljesítménye messze elmaradt a várakozástól, csökkent a kínált élelmiszer (például a hús) mennyisége.

A gazdasági (benne a külgazdasági) egyensúly megteremtését célzó intézkedések hatására a reálbérek növekedése is megállt. Ilyen körülmények között a magánfogyasztás növeléséhez szükséges jövedelemtöbbletet mind kevesebben tudták megszerezni a szocialista szektorban.

Róna-Tas könyvébôl is kiderül, hogy a magyar politikai vezetés a kitörés fô eszközének a gazdasági reformot tekintette a hatvanas évek második felében. A szerzô számos dokumentumot mutat be, amelyek jelzik, hogy a reformtól elsôsorban az állami-szövetkezeti szektor teljesítményének javulását várták. Ám addig is, amíg ez bekövetkezik, a kommunista vezetôk nem tiltották, hanem tûrték, sôt támogatták a lakosság jelentôs csoportjainak a szocialista szektoron kívüli gazdasági tevékenységét. A legális magánipar és kereskedelem számos korlátozását enyhítették, a kisiparosokra és kiskereskedôkre is kiterjesztették (korlátozással) az általános egészségügyi és nyugdíjbiztosítást. Az állami tulajdont a magánkezdeményezéssel kombináló félmagán tevékenység új és régi formái is terjedtek. A háztáji gazdálkodás ekkor már nem csupán az önellátás, hanem a családi jövedelem növelésének eszköze. Gyorsan nôtt a mezôgazdasági termelôszövetkezetek melléküzemágainak száma is. Itt a vállalkozó, a „melléküzemes" és a nyereség növelésében érdekelt szövetkezeti vezetés megállapodott abban, hogy legalizálják a melléküzemes tevékenységet (lásd Rupp: Egy termelôszövetkezet melléküzemeinek gazdálkodása). A vállalkozó a szövetkezet nevében üzleti szerzôdéseket kötött más vállalatokkal vagy magánszemélyekkel, és az általa termelt haszon meghatározott hányadát a szövetkezetben hagyta.

A magán és félmagán formák gyors terjedése ellenére a munkavállalók túlnyomó többsége továbbra is az állami szektorban maradt. Az óvatosság nem volt felesleges. A hetvenes évek elején a reform ellenfeleinek sikerült csökkenteni az állami vállalatok önállóságát, a kiemelt nagyvállalatok esetében semlegesíteni a piaci verseny hatásait. A reform ellenzôi kampányt indítottak az új magánvállalkozók gerjesztette, szerintük túlzott jövedelemkülönbségek ellen is.

A gyöngék és az erôsek

A könyvbôl megtudjuk, hogy a reform ellenzôi nem kockáztattak sokat, hiszen támadásukat ekkor még a gyöngék magángazdasága ellen folytatták. Róna-Tas fontos felismerése, hogy a magántevékenység elôször a társadalom kisebb alkuerejû csoportjaiban terjedt, olyan rétegekben, akik nem voltak elég erôsek ahhoz, hogy a politikai-gazdasági központokkal folytatott alkuban többletjövedelmekhez jussanak. A politikai vezetés rendre kihagyta ugyan ôket a többletek újraelosztásából, de ezt azzal próbálta ellensúlyozni, hogy támogatta magántevékenységüket vagy legalábbis szemet hunyt felette. Az erôsek, a központ számára fontos szakmákban, területeken dolgozók, a kiemelt nagyvállalatok munkásai és vezetôi, a párttagok és a munkásôrök, az államigazgatás és az igazságszolgáltatási apparátus emberei a hetvenes években még elsôsorban a hivatalos gazdaságban tevékenykedtek, a központ által újraelosztott javak és szolgáltatások mennyiségének növelésében voltak érdekeltek. A magántevékenység visszaszorítását célzó intézkedések hatására az amúgy is csak fél lábbal a magángazdaságban tevékenykedô gyöngék (például a másod- és mellékállásban iparengedélyt váltók, háztájizók) visszahúzódtak az állami-szövetkezeti szektorba.

A hetvenes évek elejének központosítási hulláma, a nagyvállalatokra, központi fejlesztési programokra épülô, az olajárak robbanásszerû növekedésének hatását lebecsülô és ezért a növekedést gyorsítani szándékozó gazdaságpolitika azonban teljes kudarcot vallott. A nehézségek legfontosabb mutatója, a külföldi adósság a hetvenes évek végén gyors ütemben nôtt.

A kényszerítô körülmények hatására a nyolcvanas évek elején a vezetés újra reformokkal kísérletezett. Feloldották az 1968-as tabut, és ekkor már fontos szerepet szántak a tulajdonviszonyok átalakításának. Róna-Tas bemutatja a magángazdálkodás korábbról ismert formáinak, például a háztáji gazdálkodásnak a fellendülését is, de elemzése középpontjába az iparban és a szolgáltatásokban viharosan terjedô új félmagán gazdálkodási formákat állítja. A vállalati gazdasági munkaközösségek, a vállalatokon kívül szervezett gmk-k, kisszövetkezetek tevékenységének leírását a szabályozási környezet alapos elemzése egészíti ki. Róna-Tas a statisztikai adatok és más források feldolgozása során arra az igen fontos következtetésre jut, hogy a nyolcvanas évekbeli újabb fellendülés során az addig a magántevékenységtôl tartózkodó erôsek súlya, szerepe ugrásszerûen nôtt a magyarországi magángazdaságban. A párttagok aránya például rendre nagyobb volt az átlagosnál az új gazdálkodási formákban részt vevôk között. Róna-Tas szerint az erôsek dominálta magángazdaság kialakulása jelentôsen befolyásolta a rendszer további sorsát, hiszen azok, akik korábban az államtól és a párttól függtek, most a piaci tranzakcióiktól várták jövedelmük növekedését. Már nem vagy a korábbinál jóval kevésbé voltak érdekeltek a szocialista rendszer fennmaradásában. Ez, mint késôbb kiderült, javította a rendszer (nem várt) összeomlása utáni békés átmenet esélyeit.

A magyar szocializmus magángazdaságának története itt véget is ér, a könyv azonban nem. A legvalószínûbb olvasó, a friss információkat igénylô amerikai publikum (történészek, politológusok, szociológusok, az átmenettel foglalkozó kurzusok hallgatói) itt sem csalódik. Róna-Tas alapos leírást ad a politikai rendszer átalakulásáról, a magántulajdon szabadságát biztosító jogi és intézményi rendszer kiépülésérôl. Különös figyelemmel kíséri (1993–1994-ig) az új gazdasági elit kialakulását. A menedzserek és a tulajdonosok között szép számmal szerepelnek a régi nómenklatúra fiatalabb tagjai. De az öregebbeket sem kell félteni, viszonylag magas nyugdíjakat élveznek, családtagjaik igen aktívan vesznek részt a hatalom és a vagyon újraelosztásában.

Egy másik interpretáció

A kommunista rendszerek elemzôi gyakran nem választják el kellô gondossággal a rendszer urainak vágyálmait, a rendszerrôl kialakított, szerintük reális kép alapján kidolgozott terveiket és a hivatalos világon kívül zajló (utólag persze nehezen rekonstruálható) események, tömeges cselekvések által is befolyásolt tényleges folyamatokat. Többek között ez magyarázza, hogy a szocialista rendszer egyes kutatói a közvetlen tervutasításokkal vezérelt klasszikus (sztálini) rendszert bizonyos mutatók szerint (növekedés, külföldi adósság) sikeresebbnek, belsô felépítését, döntéshozatali rendszerét tekintve egységesebbnek, áttekinthetôbbnek tartják a reformok és félreformok által megzavart, lassuló növekedést, súlyos eladósodást mutató vegyes (Sztálin utáni) rendszereknél. (Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan címû könyvében [1993], is vannak ilyen értelmû utalások.)

A szocializmus klasszikus (tervirányításos) rendszere, a sztálini korszak azonban minden jel szerint nem a forradalmárok és a propagandisták megálmodta módon mûködött. Egységes logika helyett a gazdasági katasztrófák, esetenként éhínségek és más súlyos rendellenességek (pl. hiányok) jellemezték, széles körben megfigyelhetô volt a pazarlás és a káosz. A rettegô alárendeltek permanens hazudozása lehetetlenné tette a hatékony tervezést és elemzést. A valóságtól elrugaszkodott tervek és utasítások nem várt káros hatásait kampányokkal, agresszív propagandával és az állami terror változatos (és igen költséges) módjaival igyekeztek enyhíteni. Mindezek hatására nem csökkent, hanem tovább szaporodott az alaptalan sikerjelentések, majd az újabb tervezési hibák száma. Az önmagukat erôsítô jelenségek egységes rendszerré álltak össze. Az adminisztratív és a nyílt erôszakot felhasználó koordináció súlyosbodó zavarai közepette nem volt erô (talán már szándék sem) a sokak számára oly vonzó utópiák megvalósítására.

A vállalati és területi önigazgatás (szovjetek), a kollektív fogyasztás, a hagyományos családot felváltó kommunák megteremtésének kísérleteit hamar felfüggesztették. A hatalmon levôk a puszta túlélésre és a közvetlenül fenyegetô katasztrófák elhárítására összpontosítottak.

Ilyen feltételek láttán nem ok nélkül kérdezzük: miért ragaszkodtak (valóban ragaszkodtak?) a tradíció másik fontos eleme, az általános állami foglalkoztatás eszméjéhez? És ha igen, vajon képesek voltak-e terveik kivitelezésére?

A puszta túlélésrôl és a katasztrófák elhárításáról tett állításunkat nem korlátozhatjuk a hatalmon levôkre – ugyancsak erre összpontosítottak a jogaiktól megfosztott, puszta létükben veszélyeztetett alattvalók (a munkások, a parasztok és a haladó értelmiségiek) is. Ôk a gyárat, a kolhozt, a nagy jóléti rendszerek intézményeit a háztartás számára életfontosságú javak megszerzése (ellopása vagy illegális elôállítása) színterének is tekintették. A munkahelyeken élénk információ-, termék- és tevékenységcsere zajlott, amit jól kiegészített a tranzakciók zavartalan bonyolítását segítô vesztegetés. A kockázatot csökkentette, hogy a tervezés hibái miatt rendszeres leállások és rohammunkák évvégi, hóvégi hajrák amúgy is lehetetlenné tették a ösztönzés és számonkérés máshol hatékony módszereinek alkalmazását 7 (lásd Kemény István: Szociológiai írások, ill. Haraszti Miklós: Darabbér. Egy munkás a munkásállamban. Téka, Bp., 1989). A gyáron, szövetkezeten vagy éppen iskolán belüli magánvilág az állami foglalkoztatás Róna-Tas által gondosan bemutatott szabály- és intézményi rendszerébe települve (mint egércsalád a sajtban) mûködött. És nemcsak ott, hanem az ugyancsak a totális ellenôrzés tárgyaként megálmodott lakóterületi világban is (az idôsebbek még emlékeznek: lakógyûlés, házbizalmi, tömbbizalmi, körzeti megbízott), bár ott inkább a kölcsönös kisegítések, kalákák formájában (Sík Endre–Kelen András: Az „örök kaláka". A társadalmi munka szociológiája. Gondolat, Bp., 1988).

Nemcsak a központi irányítás, de a gyárak, szövetkezetek vezetôi, a helyi pártirányítás emberei is keresték a kiutat ebbôl, a hivatalos gazdaság hatékonyságát mindenképpen csökkentô helyzetbôl. Az egyik irányzat, az ellenôrzés, a büntetések szigorításától, sôt egy ideig (nálunk Sztálin haláláig biztosan, Észak-Koreában napjainkban is) a börtöngazdaság kiterjesztésétôl, a gazdaság militarizálásától várt „eredményeket". A másik társaság – gyakorlatias szövetkezeti vezetôk, újító kedvû pártalkalmazottak stb. – megpróbálta integrálni, „becsatornázni" a magántevékenységet a hivatalos világba. Eleinte csak szemet hunytak, ha ilyesmit tapasztaltak – engedékenységükért cserébe lojalitást reméltek és kaptak a nehéz, rohammunkát kívánó idôszakokban. A szövetkezetek szervezését csak „megszilárdulásuk" után folytatták. Nem sokkal késôbb, fôként Magyarországon, az integráció hívei az állami tulajdon és a magántevékenység különös kombinációit hozták létre nem kis leleménnyel. Ezek jelentôs részét Róna-Tas Ákos alapos leírásában is megismerheti az olvasó, bár ô könyvének és kutatásainak rendjét követve elsôsorban az általános állami foglalkoztatás kiépülése utáni mûködésüket vizsgálja.

A történet azonban sokkal elôbb kezdôdött. Magyarországon elôször 1953-ban a Nagy Imre miniszterelnök módosította Rákosi Mátyás erôltetett növekedést és kényszerszövetkezést szorgalmazó gazdaságpolitikáját. Sokan kiléptek a szövetkezetekbôl, iparengedélyt váltottak, ekkortájt kezdôdött a vendéglôk bérbe adása a gebineseknek. 1955-ben újból a kemény vonal hívei kerekedtek felül, 1957 elején azonban, félve a gazdasági visszaesés okozta munkanélküliség kellemetlen következményeitôl, a frissen alakult Kádár-kormány feladta elôdei szövetkezetesítési terveit, újból nôtt a kisiparosok és a kiskereskedôk száma – különösen a mellék-, vagy másodállásban vállalkozóké.

Az elnyomók és az integrálók befolyásának váltakozása 1968 után is folytatódott. Ez, mint láttuk, Róna-Tas könyvében is olvasható. A hetvenes évek erôltetett központosítása és téves beruházási politikája eladósodáshoz vezetett – ezt követte a nyolcvanas évek elején az újabb reform. Az intézkedési csomag a magángazdaság erôteljes integrálásának terveit is tartalmazta.

Míg a magántevékenységet tûrô, támogató reformerek és a nagyvállalatok munkaerô-ellátását a magántevékenységek visszaszorításától a központi hatalom erôsítésétôl remélôk váltakozva próbálták javítani (nem nagy eredménnyel) a szocialista gazdaság teljesítményét, a magántevékenységet folytató háztartások (családok) igen hatékony túlélési stratégiát dolgoztak ki és alkalmaztak. Rugalmasan váltogatták a vállalkozási formákat. A háztartás eszközállománya, a családtagok szakképzettsége pedig lehetôvé tette, hogy a nehéz idôkben visszahúzódjanak az állami szektorba, illetve a háztartásba, a fogyasztásba, a reformidôszakokban pedig (többnyire csak fél lábbal) átlépjenek a magánvállalkozás világába.

Eltérô tanulságok

Róna-Tas felfogásában a szocialista gazdasági rendszernek volt egy felfelé ívelô, majd egy hanyatló szakasza. Az elôbbiben kiépült, a hanyatlás idôszakában pedig szétesett az állami foglalkoztatás univerzális rendszere. Recenzens elôadásában a szocializmus az elsô pillanattól kezdve súlyos mûködési zavarokkal küzdött. Amikor elfogytak a felélhetô tartalékok, a rendszer összeomlott. A zavarok káros hatását csökkentette, gyakran a túlélést segítette a végig jelen levô legális és illegális magángazdaság. Fejlôdés helyett csupán a túlélési tudás halmozódásáról, a technikák finomodásáról beszélhetünk. Sokan ezt hívták reformnak.

Az olvasónak azonban nem kell ezekkel az idôszerûtlen kérdésekkel foglalkoznia. Ha például összehasonlító elemzésre vagy a magyar közelmúlt történetének alaposabb megismerésére vállalkozik, feltétlenül olvassa el Róna-Tas könyvét. Nemcsak sok új információhoz jut, és átfogó képet kap e furcsa szektor történetérôl, de a kitûnôen felépített szerkezetû könyvben eredeti és láthatóan vitára serkentô nézetekkel is találkozhat. És a beteges publikációs kényszer meg az álkönyvek világában mi egyebet várhatunk egy igazi könyvtôl?


Neumann László

Milica Uvalic´, Daniel Vaughann-Whitehead (eds.):
Privatization Surprises in Transition Economies
Employee-ownership in central and eastern europe
ILO–Edward Elgar, Cheltenham, 1997.
306 old.

A privatizáció hazai közgazdasági irodalma mindössze három-négy szakmai folyóiratban publikált cikk erejéig foglalkozik a magyarországi munkavállalói tulajdonnal. Ha leszámítjuk a privatizáció egészét vagy a gazdasági átmenetet általánosságban taglaló közleményeket, a Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP) lehetôségeit ismertetô-propagáló mûveket a tárgyszókeresô könyvtári programok rostáján, a leggondosabb keresés során körülbelül ennyi folyóiratcikk marad fenn. (A menedzseri tulajdonról szóló cikkeket is ide sorolva lásd: Karsai Judit: Management Buy-Out – külföldön és itthon. Külgazdaság, 1993. 2. szám; Karsai Judit: Hiányoznak a kockázatvállalásra kész szereplôk. (Vezetôi kivásárlások Magyarországon) Közgazdasági Szemle, 1994. 2. szám; Laki Mihály: A dolgozók részvételének lehetôségei a privatizációban Magyarországon (Az Egri Malom esete). Közgazdasági Szemle, 1994. 10. szám; Boda Dorottya–Hovorka János–Neumann László: A munkavállalók mint a privatizált vállalatok új tulajdonosai. Közgazdasági Szemle, 1994. 12. szám; Neumann László: „Kizsákmányolt" tulajdonos-munkavállalók? (Egy bútorgyártó Kft. esete) Társadalomkutatás, 1996. 1–2. szám; Boda Dorottya: Tulajdonnal megerôsített munkavállalói pozíciók. Külgazdaság, 1996. 4. szám.) Noha az MRP keretében Magyarországon több mint kétszáz vállalat került 1993–1995-ben a dolgozók tulajdonába, s errôl a napilapok rendszeresen tudósítottak, a gazdasági sajtó az aktuális hírekhez kapcsolódóan rengeteg cikket szánt a jelenség bemutatására, mégis, közgazdászaink alig méltatták figyelemre e tulajdonforma tapasztalatait. Még szembetûnôbb a hiány, ha a „munkavállalói tulajdon" nyugati közgazdasági irodalmával is megismerkedünk. Bár köztudomású, hogy a kapitalista gazdaságokban a tulajdonlás ezen formája – a különbözô ideológiai beállítottságú propagátorok évszázados buzgalma ellenére – a vállalatok elenyészô részére terjed ki, a hatvanas–hetvenes évek óta a jelenségnek szánt elméleti és empirikus munkák száma igencsak jelentékeny.

A téma avatott nyugati szakértôi – a tanácsadó üzletemberek és az elemzô akadémiai elmék is – természetesen azonnal mozdultak, amint többek között a munkavállalói tulajdon is a térségünkben meginduló privatizáció napirendjére került. És mostanra sorra jelennek meg azok a cikkek és könyvek, amelyek a nyugati elméleti irodalommal és gyakorlati tapasztalatokkal felvértezve számolnak be az egyes közép-kelet-európai országokról, az ottani munkavállalók és menedzserek tulajdonszerzésének folyamatáról, e tulajdonforma „mûködésérôl". A sort Joseph Blasi publikációi nyitották meg már 1994-ben, aki az oroszországi privatizációt fellelkesülten és meglehetôsen leegyszerûsítve az amerikai Employee Stock Ownership Plan (ESOP) elsöprô sikerének könyvelte el, majd ezt követték a mértéktartóbb „mainstream" közgazdászok elemzései: mindenekelôtt az angol John Earle–Saul Estrin szerzôpáros, illetve az egy-egy ország gazdasági átalakulásában elmélyülô nyugati szakértôk sokasága. E sorba illeszkednek a jelen könyv szerkesztôi és az országtanulmányokat részben elkészítô nyugati szerzôk is. A két szerkesztô korábban a „profit-sharing", a tulajdoni opció és más ösztönzô bérrendszerek keleti és nyugati tapasztalatairól, illetve a jugoszláv önigazgatásról jelentetett meg cikkeket és könyvet.

Mielôtt a könyv ismertetésére rátérnénk, érdemes azt is fontolgatni, minek köszönhetô a hazai publikációk hiánya? Vajon egyszerûen Közép-Kelet-Európa oly sokszor panaszolt „tudományos gyarmatosításának" a következménye? Nyilván annak is újabb jele, de legalább ennyire okolható a hazai reformközgazdasági felfogás vaksága, vagy finomabban szólva e tudomány túlságos elkötelezettsége a „mainstream" felfogás iránt.

S ami ebbôl a szemszögbôl marginális jelenségnek ítéltetik, az valószínûleg kutatásra sem érdemes. A magyar MRP-s vállalatokról mindeddig csak néhány esettanulmány készült, a kötetben olvasható lengyel vagy oroszországi tanulmányok alapjául szolgáló, a „belsô" tulajdonba került sokaságot reprezentáló vállalati „survey"-re nálunk senki sem szánt kutatási forrásokat. Szinte már történelmi érdekességnek tetszik, hogy a nyolcvanas évek reformközgazdászai nemcsak kutatóként foglalkoztak intenzíven a munkásönigazgatással elsôsorban a jugoszláviai tapasztalatok alapján, hanem reformjavaslataikban is a „vállalati kollektíva" autonómiáját erôsítô véleményeket adtak. Kétségtelen, hogy az ilyen ötletek – melyek közül, mint ismeretes, a Vállalati Tanács meg is valósult – célja inkább a gazdasági szervezetek pártállami kontrolljának lazítása volt, mintsem a „gazdasági demokrácia" önértékû fejlesztése. Mindenesetre a „demokratikus vállalat" eszményét hirdetô reformközgazdászok abban a pillanatban elszakadtak ettôl az áramlattól, amint az „igazi" magántulajdonosok megjelenése – akár a „spontán privatizáció" formájában – politikai realitássá vált.

Az 1992-es magyar MRP törvény is sokkal inkább a politikai akarat szülötte volt, mint a privatizációt megálmodó reformközgazdászoké. A gyakorlati privatizációs politika számára pedig, úgy tûnik, egyébként sem igen volt szükség a privatizáció tényeinek szakmai értékelésére. A magyarországi MRP-k további terjedését alapvetôen meggátoló 1995-ös privatizációs törvény (mely drasztikusan 50 százalékra emelte a vételár készpénzben fizetendô arányát) megalkotásánál fel sem merült az addig munkavállalói kézbe adott vállalatok mûködésének elemzése. Hiába, Kelet-Európa élenjáró privatizátorai más útra esküdtek, melyben a kívánt „tiszta magántulajdonosi" struktúrát nemigen hagyták ilyen zavaros, „harmadik utas" kísértéseknek kitenni. A nemkívánatos modell elutasítását jól példázza JirŠi Vanek története, aki a hetvenes évek elején cseh emigránsként, amerikai közgazdászprofesszorként publikálta a munkavállalói kontroll elméletét megalapozó könyvét. Hiába töltöttek az új Csehország gazdasági miniszterei korábban éveket Vanek tanszékén, a bársonyos forradalom után hazájába visszatért professzor tanácsaiból nem kértek. A sértett – s egyébként mélyen hívô katolikus – idôs professzor végül magához a Pápához fordult, hogy segítené elméletének kelet-európai kibontakozását…

E hosszú bevezetô talán érzékelteti is, hogy ennek a „közgazdasági ténynek" az értékelése erôsen függ az egyes szerzôk értékeitôl, ideológiai alapállásától. A munkavállalói tulajdon valószínûleg egyike azon jelenségeknek, melyek az Egyesült Államoktól Magyarországig egyaránt vitára késztetik a közgazdászokat, s a szerzôk szinte két pártra szakadnak: a lelkes hívôk és megrögzött ellenzôk táborára. Bár a jelen kötet szerkesztôi ebben a felosztásban – mint a

késôbbiekben látni fogjuk – egyértelmûen a hívek közé sorolandók, ugyanez már nem állítható a kötet országtanulmányait író színvonalas szerzôi gárda minden tagjáról. Talán ennek az ellentétnek tudható be, hogy az elméleti elôfeltevések áttekintését olvashatjuk a szerkesztôk bevezetô tanulmányában és jó néhány országtanulmányban is.

Az ismétlések ellenére el kell ismerni, hogy a kötet nagyon színvonalas, jól szerkesztett, monografikus áttekintést ad (talán Albánia és Fehéroroszország kivételével) az összes kelet-közép-európai ország privatizációs útjairól. Így az irodalomban ritkán tárgyalt Ukrajnáról, Romániáról és a jugoszláv utódállamokról is olvashatunk ismertetéseket. Az egyes országtanulmányok nagyjából azonos szerkezetet követnek: az adott ország gazdasági helyzetérôl, a piacgazdaságra való átmenet elôrehaladtáról adott beszámolóval indulnak – sôt a balti országok esetében a tájékozódást segítô alapvetô történeti, etnikai problémákról sem feledkeznek meg. Ezután a privatizáció adott országban alkalmazott technikáiról, a belsô „vásárlóknak" szánt jogi lehetôségekrôl és e tulajdonformák elterjedtségérôl olvashatunk. A tanulmányok nagy figyelmet szánnak annak vizsgálatára, hogy a menedzserek és munkavállalók felelôsségteljes, jó gazdái-e a vagyonnak, tudományosabban fogalmazva: a létrejövô vállalatirányítási mechanizmusok (corporate governance) képesek-e a piacgazdaságban megkövetelt tulajdonosi kontrollt gyakorolni. A menedzseri-munkavállalói tulajdonú cégek gazdasági teljesítményének értékelése átfogja a profitabilitás, struktúraváltás, beruházások, bérek, foglalkoztatás, munkaügyi kapcsolatok és a belsô „gazdasági demokrácia" kérdéseit.

A szükségképpen divergáló országfejezetek és más irodalmi források tapasztalatait a szerkesztôk gondolatgazdag tanulmánya hivatott összegezni. Mindenekelôtt a könyv címében is hangsúlyozott meglepetésre, a menedzseri munkavállalói tulajdon tömeges megjelenésére kívánnak magyarázatot adni. Miért is meglepô ez a fejlemény? Elsôsorban azért, mert ez eredetileg nem állt szándékában senkinek, sem az érintett országok kormányainak, sem a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek, melyeknek alapvetô befolyásuk volt a gazdasági átmenet útjai kialakításában. A könyv szisztematikusan idézi azokat a Világbank- és EBRD-dokumentumokat, melyek szerint kifejezetten „aggasztó", ellenjavallt a dolgozói tulajdon, illetve olyan orosz, cseh, lengyel kormánydokumentumokat, melyek határozottan visszautasítják a nyugati kormányok által küldött szakértôk ilyen jellegû tanácsait. Meglepô fejlemény a menedzseri-munkavállalói tulajdon gyakorisága azért is, mert a „mainstream" közgazdaságtan sem tartja hatékony tulajdoni formának, és nem is nagyon terjedt el a nyugati gazdaságokban. Ehhez képest valóban meglepô, hogy a régió több országában a privatizáció fô formája lett.

A privatizáció Közép-Kelet-Európában alkalmazott technikái között viszonylag kevésbé volt használható a tradicionálisnak tekintett nyugati privatizációs módszer, a részvények közvetlen eladása, hiszen sem a lakossági megtakarítások, sem a kifejlett tôkepiaci intézmények nem voltak adottak. Csak Magyarországon és Észtországban volt viszonylag jelentôs a részvényeladás. Mint ismeretes, a nagyon várt külföldi tôke is csak néhány országban mutatott számottevô érdeklôdést a korábbi állami vállalatok iránt. A tömeges és történelmi léptékkel mérve nagyon gyors privatizációhoz más módszerek után kellett nézni. Így nyertek teret a kuponos privatizáció különbözô variációi Magyarország kivételével minden közép-kelet-európai országban. Csakhogy e „gordiuszi csomóként" felmerült csodamódszer számottevô hátrányokkal is járt. Így a politikai ígéret ellenére nehézségbe ütközött, hogy a teljes lakosság számára egyenlô esélyeket biztosítsanak, és számos országban még a módszer gyorsaságába vetett hit is túlzottan optimistának bizonyult. Gazdasági következményeit tekintve pedig az ingyenes osztogatás az államot is megfosztotta a privatizációs bevételektôl, amire szinte mindenhol számítottak az államadósság visszafizetése érdekében. Ugyanakkor a vállalatok számára sem biztosított forrásokat a szükséges strukturális átalakuláshoz. Az azonnal eladható kuponok, illetve részvények inflációs veszélyt is jelentettek, mert a csökkenô reálbérek mellett az új tulajdonosok erôs késztetést éreztek némi jövedelemkiegészítés megszerzésére. A tömeges privatizációs módszerek legsúlyosabb következménye azonban az így kialakuló diffúz tulajdonosi struktúra volt, mely a vállalat feletti tulajdonoskontroll gyengülését okozta a kritikus átmeneti idôszakban. A tömeges privatizáció tehát nem vezetett sem hatékony tulajdonosokhoz, sem a további tôkebevonás lehetôségéhez. (A szerkesztôk összegzése és az országfejezet is részletesen tárgyalja a cseh kuponos privatizáció speciális esetét, ahol a vagyon és a döntési jogosultságok szélsôségesen koncentrálódnak néhány befektetési alapban, melyeket ráadásul az állami tulajdonú bankok birtokolnak.)

A szerzôk alapvetôen a tömeges privatizációból való kiábrándulással magyarázzák a menedzserek és munkavállalók tulajdonának nagymértékû elterjedését Közép-Kelet-Európában. A tömeges privatizációt létrehozó körülmények változatlanul fennálltak, és második legjobb megoldásként a „belsôknek" lehetett eladni a vállalatokat. Tehát a könyv szerkesztôinek fô magyarázó elve szerint más alternatíva híján („by default"), a gazdasági és politikai környezet kényszerítette a kormányokat a privatizáció ilyen módjának preferálására. Ezért azután a menedzseri-munkavállalói privatizáció potenciális elônyeit is elsôsorban a kuponos módszerhez viszonyítva sorolják fel: még nagyon kedvezményes feltételek mellett is hoz némi bevételt az államnak; nem vezet szélsôségesen diszperz tulajdonosi struktúrához; legalább a foglalkoztatottak körében méltányos tulajdoneloszlás érhetô el; s végül – a körülményeket figyelembe véve – még ez a módszer képes leginkább viszonylag hatékony tulajdonosi struktúrát létrehozni. (Körülményeken itt – a Világbank „corporate goverance" kötetét szerkesztô Aoki álláspontját osztva – a vállalaton belüli szereplôk erôs pozícióját értik, melyet az államszocialista rendszer örökségének tekintenek. Ezen érvelés szerint a neoklasszikus modellben feltételezett független tôketulajdonosi érdek amúgy sem tudna hatékonyan mûködni, miután egyszerûen nem léteznek az ehhez szükséges intézmények: a hatékony tôkepiac, a vállalatértékelés és -ellenôrzés és a menedzsment, illetve az alkalmazottak versenyelvet érvényesítô munkaerôpiaca.)

A munkavállalói tulajdonhoz vezetô privatizáció további okaként, magyarázatként a szerzôk politikai megfontolásokat említenek. A privatizációhoz így lehetett széles társadalmi bázist teremteni, különösen a munkásosztály körében. Azokban az országokban, ahol a vállalati önkormányzatiság már tradíciónak tekinthetô, vagy a szövetkezeti tulajdon nagyon elterjedt volt, ott a privatizáció során felszámolt részvételi formák pótlékaként is értékelhetô a munkavállalói tulajdon. Ámde másfajta kompenzációs logika is fellelhetô számos országban: a tulajdonból való részesedés az átmenet terheit csökkenô reálbérek és munkanélküliség formájában elviselni kényszerülô munkásosztálynak nyújthatott némi elégtételt.

A „by default" elmélet kétségtelenül meggyôzô, s a magyar olvasó is felidézheti az 1992-es MRP-törvény egyik korabeli indoklását: a minden szakértô által kritizált lassú privatizációt, a befektetôi kereslet hiányát. A könyv Közép-Kelet-Európát átfogó adataiból arra következtethetünk, hogy minél fejletlenebbek egy országban a piaci intézmények, annál inkább elôtérbe került a menedzseri-munkavállalói privatizáció. Sôt az érvelés meg is fordítható: ha másfajta kereslet is mutatkozik, már nem olyan fontos a dolgozói tulajdon. Így ez magyarázat lehet Magyarország 1995-ös privatizációs törvényére és mindazon országok gyakorlatára, ahol a késôbbiekben szigorítottak a túlságosan nagyvonalúnak ítélt kezdeti kedvezményeken. Ugyanakkor az alternatív megoldás hiánya is viszonylagos értékû magyarázó elv, hiszen aligha adhat olyan különbségekre kielégítô magyarázatot, hogy a csôd közelében lévô vállalatok esetében Lengyelország miért választotta a menedzseri-munkavállalói tulajdont (az elméletet igazoló módon), míg a nagyjából hasonló helyzetû Magyarországon miért várt tömeges felszámolás az ilyen helyzetû cégekre (ami az elméletnek mégiscsak ellentmondani látszik.) Az 1992-es magyar MRP-törvény példája arra is figyelmeztet, hogy nem kizárólag a gazdasági szükségszerûség és a munkásosztály szavazatainak megnyerését célzó rövid távú politikai racionalitás vezette a döntéshozókat, hanem ideológiai beállítódásuk, társadalompolitikai elképzeléseik miatt is igyekeztek a „hazai kistulajdonos" osztályt megteremteni.

Az 1990–1994 közötti MDF-kormányt és vezetôjét, Antall Józsefet politikai ellenfelei erôsen támadták társadalompolitikai víziói miatt. Antall nézetei éppúgy egy korábbi korszak, nevezetesen a bismarki Németország szociálpolitikájának ideáiból építkeztek, (az I. világháború elôtti német kormányok középosztályt támogató politikájából [„Mittelstandpolitik"], nevezetesen a független iparosok [„Handwerk"] társadalmát létrehívó gyakorlatából), ahogy az 1970-es évek amerikai ESOP törvényhozását megalkotó politikusok ideológiájában is nyilvánvalóan hatott a jeffersoni jelszó: „Amerika legyen a független termelôk országa a városokban és a vidéken egyaránt." A Vaughann-Whitehead és Uvalic szerkesztette kötettôl igazságtalan lenne ugyan ideológiatörténeti megközelítést várni, mégis bizonyos hiányérzetet hagy a politikai, társadalomtörténeti és ideológiai környezet meglehetôsen sommás értékelése. Az egyébként alapvetôen hiteles gazdasági magyarázatok mellett segített volna az egyes országokban alkalmazott privatizációs módszerek megértésében a munkavállalói és menedzseri érdekeket kifejezô, illetve azokkal ütközô erôk politikai küzdelmének bemutatása is. A privatizációt megélt magyar olvasó (és persze a recenzens) számára valószínûbb, hogy e korszakból olyan emlékképek idézôdnek fel, miszerint a potenciális tulajdonosok között mégiscsak folyt némi harc az olcsón megszerezhetô állami vagyonért! A gazdasági nyelvezeten folyó viták ellenére, mintha nem pusztán közgazdasági-szakmai kérdés lett volna az, hogy az egyik vagy a másik tulajdonoscsoportnak kedvezô privatizációs technikát választja-e a kormány, vagy hogy az egyes technikák (azaz leendô tulajdonoscsoportok) milyen kedvezményeket élvezhetnek majd. S talán a magyar szociológusok és közgazdászok sem véletlenül beszélnek technokrata-menedzser szövetségrôl, az állami vállalatok vezetôinek érdekérvényesítô képességérôl (legyen szó akár állami tulajdonban maradásról, vagyonkezelésrôl, a menedzsment kivásárlásáról, vagy a menedzsmentnek kedvezô diszperz tulajdoni struktúráról). Magyarországon ugyanígy beszélhettünk MRP-lobbystákról és szakszervezeti lobbyról, még ha annak privatizációt befolyásoló ereje idônként meglehetôsen kérdéses volt is.

A szerkesztôk tanulmányában a privatizációs politikában gyökerezô magyarázatok kiegészülnek a menedzseri-munkavállalói tulajdon mellett felhozható érvekkel is. Így egyrészt a munkavállalói tulajdon és a döntésekben való részvétel hagyományos, nyugati tapasztalatokkal igazolt elônyeivel: a dolgozók motívációjának erôsödésével és ebbôl fakadóan a termelékenység növekedésével, a menedzsment és munkavállalók közötti belsô konfliktusok esélyének csökkenésével, a munkaszervezeti rugalmassággal és az újításokkal szembeni ellenállás gyengülésével. (Az azonban nem világos, hogy ezek az érvek hol, hogyan és mennyiben hatottak a döntéshozókra.) Másfelôl a közép-kelet-európai átmenet során e tulajdonforma más elônyei is érvényesíthetôk: hozzájárulhatnak a foglalkoztatás bizonyos fokú stabilizálásához, és a profitábilis vállalatok esetén a tisztességes – az életszínvonal javulását eredményezô – munkásbérezéshez, továbbá biztosíthatják a vállalat hazai tulajdonban maradását – amit fôleg egyes politikusok tartanak fontosnak.

Az elôre „várható kockázatok" elsôsorban a munkás-önigazgatás irodalmából ismertek, mely a jugoszláv önigazgatás, illetve a nyugati szövetkezetek tapasztalataira hivatkozik. Mindenekelôtt arra, hogy a munkavállalók hajlamosak magas bérekkel jutalmazni önmagukat, indokolatlanul magasan tartják a foglalkoztatást, miközben nem hajlandók a profitból a szükséges mértékben beruházni a cégbe. Mindez hátráltatja az átmeneti gazdaságokban nyilvánvalóan elkerülhetetlen strukturális vállalati átalakulás lépéseit. Mivel a vállalat tôkeigénye meghaladja a belsô tulajdonosok likvid vagyonát, a cég nagy valószínûséggel külsô pénzügyi forrásokra utalódik. S végül megemlítik, hogy a belsô tulajdonosok meggátolják a külföldi tulajdonosokat abban, hogy részvénytulajdonosokká váljanak. Figyelemre méltó azonban, hogy a szerkesztôk a kockázatokkal kapcsolatban inkább fenntartásaikat hangoztatják, mondván, hogy a közép-kelet európai menedzseri-munkavállalói tulajdon sok vonatkozásban más, mint a nyugati irodalom által hivatkozott esetek.

A munkavállalói tulajdon negatív hatásai nem jelentkeznek olyan élesen, ha csak kisebbségi tulajdonról van szó, ha nem minden dolgozó válik részvénytulajdonossá, ha nem szavazó részvényeket bocsátanak ki a munkavállalók számára, vagy ha a belsô tulajdonosok között is a menedzsmenté a döntô szó.

Az egyes fejezetek és a szerkesztôk összefoglalója is áttekintik a különbözô országokban alkalmazott technikákat. A privatizálandó vállalat részvényeinek 10–20 százalékát minden országban (még a menedzseri-munkavállalói privatizációt alapvetôen elutasító Csehországban is) ingyen vagy kedvezményesen szerezhetik meg a belsô vásárlók. A nagyszámú belsô tulajdonost elôállító technikák azonban országról országra igencsak különböznek: a tömeges privatizáció kuponjai különbözô mértékben érvényesíthetôk a saját vállalat részvényeinek megvásárlásakor, egyaránt találhatunk ingyenes részvényjuttatást, kedvezményes vásárlást, hitelkonstrukciókat (mint az amerikai ESOP mintájára készült magyar MRP-törvény, mely adókedvezményekkel a cég jövendô profitjából engedi visszafizetni a vásárláshoz felvett, ugyancsak kedvezményes kamatozású hitelt) és lízingtechnikákat. A megszerzett dolgozói részvény adta osztalék és szavazati jogok is különbözôk, eltérô a forgalmazhatóságuk stb. A technikák többsége viszonylag kis tulajdonhányad kedvezményes megszerzését biztosítja, illetve a kis-privatizációnál (magyar terminológia szerint elôprivatizációnál) biztosít elônyösebb pozíciókat a belsô vásárlóknak, továbbá jellemzôen összekapcsolódnak az adott ország kuponos technikájával és kárpótlásával. Kivételnek számít az ESOP adaptálása (Magyarország) és a kis- és középvállalatok felszámolásával-végelszámolásával összekapcsolódó eszközvásárlás vagy lízing lehetôsége (Lengyelország tipikus menedzsment-munkavállalói privatizációs technikája, mely az összes privatizált vállalat csaknem 70 százalékát teszi ki).

Ugyancsak átfogó képet adnak a fejezetek, illetve az összefoglaló a menedzseri-munkavállalói tulajdon országonkénti elterjedtségérôl, a többségi vagy kisebbségi tulajdonszerzés esetszámairól. Az adatok pontosságáról azonban nemigen lehet képünk, különösen akkor, ha nem kifejezetten menedzsment- vagy munkavállalói tulajdont eredményezô technikáról van szó. Magyarország esetében például megtudhatjuk, hogy 1994 szeptemberéig 184 esetben alkalmazták az MRP-törvény adta lehetôséget, továbbá azt, hogy a többségi tulajdon, szavazati jogokkal együtt több mint 2700 vállalatnál a menedzsment, illetve a munkavállalók kezében van. A hatalmas különbség a szerkesztôk szerint annak tudható be, hogy egy becslés szerint az önprivatizációs eljárások 43 százalékában a belsô vásárlók jutottak tulajdonhoz. A nagyságrend eléggé meglepô, hiszen kb. 2000 állami vállalat volt Magyarországon a privatizáció kezdetén, így meglehet, hogy a becslés tartalmazza a decentralizációval járó elôprivatizáció vagy a spontán privatizáció eseteit is. Mindenesetre jellemzô, hogy az adat nem a magyar országtanulmányból származik (melyet egyébként Lajtai György jegyez, kiváló esettanulmányokkal gazdagítva a kötetet). Magyarországon ugyanis a privatizációs szervezet hivatalos statisztikái nem tartják számon a többségi, a menedzsment-munkavállalói tulajdont, csakúgy, mint azokat a vállalaton belül született új tulajdonosokat, akik a spontán privatizáció során vagy késôbb, szabályozottabb formában „magyar magánszemélyekbôl álló Kft-k" anonim tagjaiként szereztek tulajdont. A magyar MRP-törvény munkavállalóként kezeli a menedzsereket is, és a belsô tulajdoneloszlás kialakítását az MRP-szervezetekre hagyja. Ennek következtében általában nem lehet tudni, hogy egy-egy cégben milyen részt birtokol a menedzsment. Az ily módon állami segítséggel titokban tartott menedzsertulajdonról ezért azután csak meglehetôsen tág határok között lehetnének becsléseink.

Természetesen a tulajdonosok ilyetén rejtôzködése nem ismeretlen a könyv szerkesztôi számára sem. Bár maguk is többnyire a belsô tulajdoni arányokat elfedô menedzsment-munkavállalói tulajdon (Management Employee Buy-Out, MEBO) fogalmat használják, amennyire lehetséges, elemzéseikben igyekeznek a menedzsment és a munkavállalók szerepét különválasztani, hiszen például Oroszországról közismert, hogy gyakorlatilag a menedzsment kezében vannak az eredetileg munkavállalói részvények is. „Magyarországon a menedzserek voltak az MRP-k fô haszonélvezôi" – írják a szerkesztôk összefoglalójukban. Nem véletlen, hogy az Earle–Estrin szerzôpáros inkább menedzsment által kontrollált munkavállalói cégrôl (Managerially Controlled Employee Owned Firm, MCEO) beszél, a nagy nyugati vállalatoknál (mint az angliai John Lewis Partnership) kialakított fogalom nagyszerûen alkalmazhatónak bizonyult térségünkben is. Mégis, kissé zavarba ejtôk a könyv azon fejezetei, melyek meg sem kísérlik a menedzseri és munkavállalói tulajdont elkülöníteni, s például a Romániáról szóló fejezet egyszerûen a MEBO hatalmas sikerérôl beszél, tökéletesen megfeledkezve a szereplôk azonosításáról.

A könyv legígéretesebb részei azonban az empirikus adatok, melyek a menedzsment-munkavállalók tulajdonában lévô vállalatok mûködésérôl szólnak. Az országtanulmányok bôven szolgáltatnak esettanulmányokat és vállalati survey-adatokat is, melyek igyekeznek összehasonlítani a vizsgált vállalatok teljesítményét más tulajdonformában mûködô cégekével. A privatizáció óta eltelt rövid idô azonban eleve korlátozza ezekben a témákban a megállapítások érvényét, nem csoda, hogy sokszor egy-egy kérdéskörben bôséggel találhatunk a kötetben példákat pozitív és negatív fejleményekre egyaránt.

A térség belsô tulajdonban lévô vállalatainál mindenesetre nem igazolódott az az elméleti tézis, mely szerint túl sok munkaerôt foglalkoztatnának, és képtelenek lennének megszabadulni a feleslegtôl. Nagy átlagban úgy viselkednek, mint az adott ország más tulajdonformában mûködô vállalatai, s ez igaz a munkaerôköltségekre és a struktúraváltásra való képességükre is. Így például az oroszországi belsô tulajdonú vállalatok kapacitás-kihasználtsága nem rosszabb, mint az ottani „igazi" magánvállalatoké. Bár megjegyzendô, hogy éppen az orosz vállalatok esetében a munkavállalói tulajdonú vállalatoknál csorbítatlanul érvényesül a menedzsment kontrollja, így a pozitív gazdasági eredmények aligha ingatják meg a dolgozói tulajdon megrögzött ellenfeleit.

A menedzsment-munkavállalói tulajdon nem ad okot aggodalomra a bérkiáramlás vonatkozásában sem.

A bérnövekedés és a bérkülönbségek általában hasonlók, mint az ország más vállalatainál, nem állítható, hogy például az orosz menedzserek és munkások magas bérrel megjutalmazták volna saját magukat. A reálbér-növekedés még a nagyon profitábilis vállalatoknál sem haladja meg a termelékenység emelkedését. Ugyanakkor helyenként bérnövelés helyett inkább a természetbeni juttatások emelkedtek, illetve szándékosan visszafogták a bérnövekedést, sôt a tulajdonos-munkavállalók átmeneti bércsökkenésbe is beletörôdtek annak érdekében, hogy bizonyos mértékû foglalkoztatási stabilitást érjenek el. A szerkesztôk ezt a fajta kiegyensúlyozott, önmérsékletet tanúsító hosszú távú bérpolitikát nagyon pozitív jelként értékelik, bizonyítékaként annak, hogy ezek a tulajdonosok képesek a vállalataik hatékony és felelôsségteljes irányítására.

Ugyanakkor nehezen mutatható ki a munkavállalói tulajdon és a termelékenység növekedése közötti pozitív kapcsolat. Részben azért nehéz az összehasonlítás, mert több országban valószínûleg korábban is azok a vállalatok vagy „kimazsolázott" vállalatrészek voltak a legjobb adottságúak, melyek menedzsmenttulajdonba kerültek. Másfelôl pedig ebbôl a szempontból elméletileg sem közömbös, hogyan oszlik meg a tulajdon vezetôk és beosztottak között – az erre vonatkozó adat azonban legtöbbször nem ismert. Mindenesetre a könyv esettanulmányai Ukrajnától Bulgáriáig számos látványos példát sorolnak fel a munkavállalók cég iránti elkötelezettségének erôsödésére.

A vizsgált cégek beruházási tevékenységét kutatva a szerkesztôk nem abból a szakirodalmi feltevésbôl indulnak ki, mely szerint a belsô tulajdonosok hajlamosabbak a profitot jövedelemként kivenni a vállalatból, hiszen a térségben számos más belföldi és külföldi tulajdonosra is jellemzô, hogy igyekszik tôkéjét minél hamarabb kivonni a vállalatból. Noha a menedzsment-munkavállaló tulajdonú vállalatok beruházásairól számos esettanulmányos példát és survey jellegû bizonyítékokat is olvashatunk, az olvasó összbenyomása mégis inkább az, hogy e cégeknek komoly nehézségekkel kell szembenézniük, ha hitelhez akarnak jutni. Nehezen állják a versenyt azokkal

a külföldi tulajdonú vállalatokkal, amelyek nemcsak a termelés finanszírozásához rendelkeznek megfelelô mennyiségû saját tôkével, hanem fejlesztési forrásokat is könnyen tudnak bevonni. A magyar tanulmány következtetése egyenesen a dolgozói-vezetôi tulajdonú vállalatok növekvô eladósodottságról és a beruházások nagyon alacsony szinten stagnálásáról beszél. A bankok nem szívesen hiteleznek, mert – amint a lengyel tanulmány írója, Mario Domenico Nuti érvel – a hitel kockázatát nagymértékben növelô tényezônek tekintik a belsô tulajdonlást. Azt azonban nem tudhatjuk, milyen tapasztalatokra alapozzák ezen vélekedésüket, hiszen tömegesen csôdbe ment menedzseri-munkavállalói cégekrôl a kötetben sem olvashatunk, s a magyarországi tapasztalatok sem erôsítik meg ezt a feltevést. Ugyanakkor mind gyakrabban hallható a magyar MRP-s vállalatok vezetôitôl, hogy maguk a bankok könnyen képesek ellehetetleníteni a vállalatokat, amennyiben a mûködésükhöz szükséges forgótôkét sem szívesen hitelezik. Nagy kérdés, valós kockázati tényezô-e a belsô tulajdon, avagy a közgazdasági irodalomban közkeletû elítélô vélekedés válik önmagát beteljesítô jóslattá a bankok gyakorlatában? A hitelezôi döntésekben a „gazdasági várakozásoknak" ugyanolyan fontos szerepük lehet, mint mondjuk az infláció alakulásában. S bár a jelenség nem korlátozódik az átmenet országaira, a probléma súlyossága ezen országok bankrendszerének mûködésével kapcsolatos alapvetô kérdéseket is felvet.

Ellentmondásosak a munkavállalói tulajdon és a külföldi tôke „házasságára" vonatkozó tapasztalatok: a munkavállalók kisebbségi részesedését szívesen látó multinacionális vállalat példája ellenére gyakoribbnak tûnik az ilyen befektetéstôl való idegenkedés, illetve az a „megoldás", hogy a dolgozók, amint lehetséges, inkább eladják részvényeiket a vállalat iránt érdeklôdô külföldinek. Az ilyen esetek óhatatlanul felvetik, hogy esetleg a menedzseri-munkavállalói tulajdon csak átmeneti jelenség a posztszocialista társadalmakban, hosszú távon nem bizonyul életképesnek. Vajon szerepe csak annyi volt-e, hogy hatékonyan járult hozzá az állami irányítás leépítéséhez, ami végül is a privatizáció fô célja volt a régióban (amint ezt a szerkesztôk is hangsúlyozzák értékelésükben), s e feladat elvégeztével már nincs jövôje?

Különösen a lengyel országtanulmány szerzôje, Nuti emeli ki a menedzseri-munkavállalói kézbe került vállalatok tulajdonszerkezetében a privatizáció óta bekövetkezett változásokat. Lengyelországban 1991 végétôl 1993 közepéig a munkavállalók tulajdonhányada 75,4-rôl 66,9 százalékra csökkent, míg nôtt a menedzsmenté 9,8-ról 12 százalékra, a külsô tulajdonosoké pedig 14,8-ról 21,1 százalékra. Bár Magyarország MRP-s vállalatainak tulajdonszerkezet-változásáról a kötetben nem olvasatunk adatot, az feltehetôen a lengyelországinál kisebb, mert az MRP-törvény korlátozza a részvények forgalmát a hitel visszafizetésének idôszakában. A probléma azonban itt is létezik, hiszen közismert néhány menedzseri-munkavállalói tulajdonú cég esete, melyeknél a belsô tulajdonosok végül kénytelenek voltak eladni részvényeiket a cég likviditási problémái miatt. Az esetek érdekességét az adja, hogy e cégek korántsem voltak reménytelen helyzetben, de a belsô tulajdonosok képtelennek bizonyultak mûködtetni, a fejlesztéshez szükséges hitelhez hozzájutni. Az így végbemenô „másodlagos privatizáció" során a cégfeljavításra specializálódott vásárló jelentôs vagyonhoz juthat az elsôdleges privatizációkor szokásosnál kedvezôbb áron, és megkerülheti azokat a kikötéseket is, melyeket az állam esetleg igyekezett érvényesíteni az eredeti privatizáció során. A végeredményben közpénzekbôl dotált kedvezményes tulajdonszerzés elônyeit így a vállalatokat átvevô külsô magántôkések élvezhették.

Látványos változásokról nem számolhatnak be a szerzôk a munkaügyi kapcsolatok és a kollektív szerzôdéskötés területén sem. A szakszervezetek számos vállalatnál aktívan részt vettek a privatizáció folyamatában, mintegy „kijárói" voltak a munkavállalók kedvezményes tulajdonszerzésének. A privatizáció utáni állapotokról csak annyit tudhatunk meg, hogy ezeknél a vállalatoknál nem csökkent a szakszervezeti befolyás és a kollektív szerzôdéskötés gyakorisága. Ez elsôre nem tûnik hírértékû információnak, talán azért, mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy manapság a térség minden országában rohamosan csökken a szakszervezeti jelenlét, különösen a „valódi" magántulajdonú vállalatoknál és a zöld mezôs külföldi beruházásoknál. Ráadásul munkavállalói tulajdon esetén várható, hogy a menedzsment – éppen a tulajdonosi érdekközösségre hivatkozva – ítéli feleslegesnek a szakszervezetet. Meglepô ugyanakkor, hogy szinte semmit sem olvashatunk a szerkesztôktôl a szakszervezetek lehetséges szerepérôl a kifejezetten dolgozói tulajdonú vállalatoknál: sem arról, hogy a munkavállalók mint tulajdonosok érdekképviseletében szerepe lenne (ahogyan az amerikai ESOP-vállalatok egy részénél történik), sem pedig arról, hogy erôfeszítéseket tennének annak érdekében, hogy a felkínált „gazdasági demokrácia" intézményei valóban a dolgozók irányításban való részvételének fórumai legyenek. Ugyanakkor az országtanulmányok több esetben felhívják a figyelmet arra, hogy a részvétel igencsak formális, például Bogdan Lissovik Oroszországról szóló tanulmányában kiemelten foglalkozik ezzel a problémával, sôt a Rock–Klinedinst szerzôpáros a diagnózison túlmenôen gyakorlati javaslatokat is tesz Bulgáriával kapcsolatban.

Noha az országtanulmányokból kirajzolódó kép nem bizonyítja a menedzsment-munkavállalói tulajdon fölényét, sôt problémamentesnek sem tekinthetô valamennyi ilyen vállalat sorsa, azért arra mégiscsak alkalmas, hogy az egyes nyugati tanácsadók és pénzügyi szervezetek által festett sötét kép hitelességét megkérdôjelezze. Nem véletlenül idézik kutatási eredményeik összegzése után a szerkesztôk ismételten a Világbank 1996-os évkönyvének megállapítását, mely szerint Oroszországban a belsô szereplôk tulajdonszerzése „aggasztó", mert a „munkavállalói tulajdonú cégek gyöngítik a tulajdonosi kontrollt; a belsô tulajdonosok általában nem képesek a vállalatot friss tôkéhez és új szaktudáshoz juttatni; elijesztik a szaktudást és tôkét hozó külsô befektetôket. A menedzserek és munkavállalók egyszerûen megakadályozzák a külsôk részvényvásárlását. Sôt, a belsô tulajdonosok magasabb béreket szavazhatnak meg, még akkor is, ha ezáltal csökken a profit." A szerkesztôk vélhetôen úgy gondolták, a Világbank leegyszerûsítô értékelése nevetséges elôítéletnek tûnik a sokrétû elemzést felmutató könyv meglehetôsen komplex képe mellett. Csakhogy a kötetben felsorakoztatott, sokszor ellentmondásos tények arra figyelmeztetnek, hogy túl korai lenne még végérvényes értékelést adni a menedzseri-munkavállalói tulajdon teljesítményérôl Közép-Kelet-Európában.

A kötet szerkesztôi végül politikai jellegû ajánlásokat is tesznek a menedzseri-munkavállalói tulajdon továbbfejlesztése érdekében, melyekben szintén a „mainstream" közgazdasági értékelésbôl adódó szakértôi javaslatokkal vitatkoznak. Az egyik csomóponti kérdés a munkavállalói részvények átruházhatósága. Sok nyugati szakértô és pénzügyi szervezet (például az EBRD) szorgalmazza, hogy a kormányok garantálják a részvények forgalmazhatóságát. Fôként arra hivatkoznak, hogy a másodlagos forgalom során kialakulhasson más tulajdoni-szervezeti forma is, ami jobb tulajdonosi kontrollhoz, rugalmasabb döntéshozatalhoz vezetne. Az oroszországi, baltikumi, horvátországi tapasztalatok szerint azonban az ilyen szabályozás a részvények gyors koncentrációját eredményezi a menedzsment vagy külsô magánbefektetôk kezében. Az ezekben az országokban erôsen csökkenô reálbérek mellett nem csoda, hogy a munkavállalók igyekeznek némi gyors jövedelem-kiegészítéshez jutni. A kötet szerkesztôi ezért fontosnak tartják, hogy átmeneti forgalmazási korlátozásokat építsenek a szabályokba, abban reménykedve, hogy ezalatt kialakul a „tulajdonosi mentalitás".

A másik kérdéskör a menedzser és munkavállaló-tulajdonos befolyásával kapcsolatos. Egyrészt a szavazati jogot biztosító vagy nem biztosító részvények kérdésérôl folyik vita, melyben a szerzôk a döntésekben való dolgozói részvétel pozitív tapasztalataira hivatkozva a szavazó részvény megoldás mellett érvelnek. A belsô tulajdonlás várható kockázatát csökkentheti, ha a menedzserek és munkavállalók csak kisebbségi részesedéshez jutnak. A gyenge tulajdonosi kontroll erôsítésére a Világbank szakértôi külsô szereplôk részvételét, mintegy felügyelô szerepét látnák megoldásnak a cégeket irányító testületekben. Egy másik megoldás lenne, ha nem megfelelô teljesítmény esetén – megfelelô jogi konstrukciók révén – a cég irányítása külsô hitelezô vagy garanciát vállaló konzorcium kezébe csúszna át automatikusan. Egy harmadik elképzelés szerint a hitelezés visszavonásának veszélye is éppen elegendô fegyelmezô erô lehet. E javaslatok kapcsán a szerzôk – a hitelezéssel kapcsolatos közép-kelet-európai tapasztalok alapján joggal – figyelmeztetnek, hogy arra is biztosítékokat kellene nyújtani, hogy az ily módon kontrollszerephez jutó bank se élhessen vissza helyzetével.

A harmadik kérdéskör a foglalkoztatással és bérekkel, illetve a kettô közötti átváltás lehetôségével kapcsolatos. A szerkesztôk véleménye szerint a térség kormányai – fôleg külsô szakértôk hatására – rossz makroökomómiai prioritásokat választottak, és a vállalatok profitábilitásának fenntartása érdekében túl gyakran éltek a vállalatfelszámolások és a tömeges létszámleépítések eszközével. Az elkerülhetetlen strukturális reformok végrehajtásának alternatív megoldására látnak esélyt a munkások motivációjának erôsítésében, a cégek belsô racionalizálásában, a munkaerô-felhasználás rugalmassá tételében, a képzés és mobilitás erôsítésében. A közép-kelet-európai menedzseri-munkavállalói tulajdonú cégek éppen azáltal értek el kiváló eredményeket, hogy a cég életben maradását tekintették fô prioritásnak, és kiegyenlítettebb bér-, illetve foglalkoztatáspolitikájukkal képesek voltak csökkenteni az átmenet társadalmi költségeit.

Ahhoz azonban, hogy a menedzseri-munkavállalói tulajdonú vállalatok ezt a szerepet betölthessék, azokon a problémákon is túl kellene lépni, melyeket a tanulmányok felfedtek.

A friss tôke hiányára, a hitelhez jutás gondjaira optimális megoldásként a kötet szerkesztôi a belsô tulajdon és más tulajdonformák kombinációját ajánlják. Mindenekelôtt a bankok segítôkészebb magatartására és a külföldi beruházókra gondolnak, akik az említett problémák megoldásán túl menedzsmenttudást hoznának e cégekbe, és piaci lehetôségeiket is tágítanák. A szerkesztôk elképzelése szerint a munkavállalói tulajdon ilyen kombinációk esetén képes azt biztosítani, hogy a gazdasági célok mellett az alapvetô szociális célok is megvalósuljanak: a tisztességes munkafeltételek és életszínvonal is elérhetô legyen.

Már csak az a kérdés, hogy ehhez a – legalábbis a recenzens számára nagyon rokonszenves – jövôképhez mit szólnak a bankok és a multinacionális vállalatok. A kötet szerkesztôi és a munkájukat támogató Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), úgy tetszik, inkább a kormányok politikájára képes hatni. Nem véletlenül idézi a könyv bevezetôje az 1989-es Európai Szociális Chartát követôen az Európa Tanácsban 1992-ben elfogadott ajánlást, mely a munkavállalói részvétel-résztulajdon erôsítését célozta a tagországokban. Mivel az ILO saját értékei („tisztességes munka- és életfeltételek") megvalósításának eszközeként kezeli a menedzseri-munkavállalói tulajdont, várható, hogy szakértôi ajánlást bocsát ki errôl. Azt persze nem tanácsolhatja a kormányoknak, hogy több menedzseri-munkavállalói cég létrejöttét segítsék elô – ez úgymond, politikai kérdés, ami az egyes országok kormányainak felelôssége –, de ha a kormányok mégis így döntenének, az ajánlás azokra a technikai megoldásokra irányíthatja figyelmüket, melyek segítségével nagyobb valószínûséggel beteljesülhetnek a dolgozói tulajdon pozitív hatásaihoz fûzôdô várakozások. Ehhez a munkához a közép-kelet-európai országok tapasztalatairól szóló alapos tanulmánykötet kétségtelenül nagyon jó kiindulópont.


Bródy András

Yudit Kiss:
The Defence Industry in East-Central Europe
Restructuring and Conversion
Oxford University Press, Oxford–New York, 1997.
222 old. (SIPRI Monographs.)

Kiss Yudit szorgalmas, figyelmes és szelíden rettenthetetlen vizsgálója korunk politikai gazdaságának. Tárgya itt a botrányoktól terhes hadiipar, pontosabban ennek viszontagságai a tervgazdálkodásról a piacgazdaságra való átmenet idején, négy jellemzô országban: Csehszlovákiában, illetve Csehországban és Szlovákiában, Magyarországon és Lengyelországban.

Amit talált, az elgondolkoztató és elszomorító: a bársonyos forradalmak illúziói a hadiipar újjáélesztésébe torkolltak. A rendszer gyökeres változása elvileg kedvezô körülményeket teremtett volna a demilitarizálás és a civil termelésre való átállás, a konverzió számára. Az ipari termékek nagy része eladhatatlan lett a nyíltabbá váló piacokon. Az ipar és ezen belül a hadiipari termelés is drasztikusan csökkent. De 1994 végére az eredeti célkitûzések és eszmék ködbe vesztek. A nemzetközi kereslet a hadiipar újjáéledéséhez, sôt intenzív újjáélesztéséhez vezetett, bár a kezdetinél lényegesen alacsonyabb, de nyilván nyereségesebb szinten.

A szerzô több okát is látja ennek. A recesszió satujában Nyugat-Európa újra a gazdasági és politikai protekcionizmus felé fordult. Az újonnan megnyíló piacokkal való együttmûködés helyett Európában az államilag is támogatott elzárkózás erôsödött, növekedett a veszélyérzet is a volt Szovjetunió és Jugoszlávia véres belháborúi miatt. A kis régiónak sem pénze, sem segítsége, sem eltökéltsége nem maradt a gyökeres fordulatra. Látva, hogy a kivonulással a fegyverek piacáról nemcsak önmagát fosztja meg a valutától, de mások azonnal át is veszik az elhagyott piacokat, a fennmaradás ösztöne gyôzött az átalakulás részletesebben ki nem dolgozott eszméje felett. Azok a technikai, gazdasági és társadalmi kapcsok, amelyek régóta összefûzték a kormányzó apparátusokat a hadiiparral és a katonasággal, erôsebbnek bizonyultak a jóindulatnál és a józan észnél.

Ezt a tendenciát erôsítette a kibontakoztatott nacionalizmus is. Enyhébb formáiban (Lengyel- és Csehországban) a megreformált haderô a politikai függetlenséget látszott szavatolni. Szlovákiában az erôs hadsereg és az újjáélesztett fegyvergyártás a nemzeti egység szimbólumává vált. A hadi igyekezetet Magyarországon is a Nyugattal való áhított összefonódás fô eszközének és elsô kötelezô feladatának tüntették fel.

Végül pedig mind a négy országban, ahol a régi politikai nómenklatúra vezetôi már letûnôben voltak, szétszóródtak, nyugdíjba mentek vagy munkanélkülivé váltak, éppen a hadseregek káderei vészelték át a legsimábban és legszervezettebben (bár nem engedmény és látszatreform nélkül) a társadalmi megrázkódtatást.

A régió haditermelése és fegyverexportja, nemzetközi összehasonlításban szerénynek vagy akár elhanyagolhatónak is látszik. Mégis, e szektor sorsa és alakulása meghatározónak bizonyult az egyes országokban. Tüske a köröm alatt. A szokásosnál nagyobb profit és az ügyletek titkosításának lehetôsége újból és újból visszahúzónak bizonyul, és bô játékteret ad a volt állampártok kádereibôl képzôdô „old boy network" számára.

A hadiipar már a hidegháború korszakában is sikerrel hárította el a reform minden tétova kísérletét. Az átmenet idején pedig, a hangos szabadpiaci retorika ellenére továbbra is közvetlen állami védelemben és speciális kezelésben részesült. Hiszen a nyugati piacgazdaság is általában az állam kebelén megbúvó, az állam vérét szívó, piacinak vagy piackonformnak alig nevezhetô, a titkolózást és átlagosnál nagyob profitot nemzetbiztonsági ürügyek mögé rejtô pióca-struktúrákat hozott létre.

A szerzô összefoglalásában azt írja: „Eléggé tanulságos, hogy a Cseh Köztársaságban és Lengyelországban – azokban az országokban, amelyek látszólag legkorábban küzdötték le válságaikat – a gazdasági feléledés elsô jelére az újjászervezett ipari-katonai lobby megkezdte harcát a hadi költségvetés növeléséért és központi állami alapokból finanszírozott új és költséges katonai fejlesztési projektumokért. Az újjáéledô gazdaság által létrehozott zsenge erôforrásokat kívánták a hadiipar rekonstrukciójára fordítani, a konverzió és/vagy a hadi termelés csökkenése miatt keletkezett problémák megoldása helyett. Ez a reflex, ami a szûkös erôforrásokat szûk szektor-érdekek felé tereli, megmutatta, hogy a szektor alapvetô természete – amely a katonai célú termelés technológiai sajátságaiból és a katonaság társadalmi pozícióiból fakad – alapvetôen nem változott meg." (217. old.)

Az átalakulás éveiben a közfogyasztás és általában a civil életet ellátó békés ágazatokban új vállalatok létesültek, és elég sok „zöldmezôs" befektetés történt. Ezek súlya egészében nagyobbnak bizonyult, mint a privatizációé és kivásárlásoké. A harci szektorokban azonban szinte egyetlen új gyár sem épült. Az új vállalatokat a korábbi hadiipari vállalatok túlélô részlegeibôl és elemeibôl szedték és foldozták össze. Nem a konverzió, hanem a vállalati konglomeráció került napirendre. Ezt világosan mutatja a cseh és magyar hadiipari kapacitások konszolidációja, a szlovák érdekeltségek, ahol az állam és a hadiipar összefogása a kormányzás legfôbb támasza, ma már BAZ megye elkótyavetyélt kapacitásainak beillesztésével foglakoznak.

A hidegháború éveiben az állam biztosította, hogy a hadiipar ráfordításai elégségesek, az átlagosnál jobb minôségûek és olcsók, néha egyenesen ingyenesek legyenek. A kutatás, fejlesztés, termelés költségeit a társadalomra terhelték – és nem a vállalatokra. Ugyanakkor a vállalatok és a katonaság élvezte a fegyverek termelésébôl és exportjából származó nyereséget. A hadiipar jótékony hatása a technika, a tudomány és a gazdaság fejlôdésére azonban nehezen lett volna kimutatható. A hadiipar szigorúan elzárt, titkos gettóként élt az ágazatok közt. A piaci gazdálkodás körülményei közepette viszont a hivatalos, de titkosságuk miatt nem áttekinthetô és korántsem versengô piacokon, valamint a fekete és szürke fegyverek kereskedelmében igen magas profitokat lehet elérni.

A leszerelés kilátásai tehát rosszak. Nagy tanulság, hogy a piaci erôk, különösen a rövid távú profitra összpontosító érdekek nem elégségesek a konverzió kierôszakolására. Nem várható, hogy egyes országok egyedül és önmagukban megbirkózzanak a problémákkal. Mint Kiss Yudit írja: „Amíg a fegyvergyártás és a fegyverkereskedelem jövedelmezô, az egyéni [azaz országos méretû, B. A.] konverziós próbálkozások idealistának tûnnek, sôt kissé hiábavalónak is." A fegyverkereskedelem nemzetközi ellenôrzése és a nemzetközi konfliktusmegoldó erôfeszítések erôsödése nélkül leszerelés nem képzelhetô el. De mindez manapság erôs politikai és gazdasági érdekeket sértene meg, amelyeket térségünkben is nagy szorgalommal és erôfeszítéssel konzerváltak.

A kutatás Magyarországra vonatkozó részétôl antedatált forradalmáraink és váteszeink meg fognak sértôdni. Már csak amiatt is, hogy a fordulatban a vezetô szerepet – alighanem helyesen – Lengyelországnak tulajdonítja. A lengyel szolidaritási mozgalom, már csak tömegénél és geográfiai kulcshelyzeténél fogva is lehetetlenné tette a keletnémet erjedés szokásos „kezelését". A mi ennél látványosabb „Európa-piknikünk" csak szép átmenet volt a végkifejlet felé – tegyük hozzá: moszkvai engedéllyel piknikeztünk.

A fitogtatottan békés informális magatartás nem terjedt ki a képviselôk régimódi esküszövegére: az államtitkok és ezen belül elsôsorban a hadititkok megvédésére. A szankcionálható és elôírt magatartás, a szemhunyás kötelezettsége jottányit sem változott. Gazdaságilag pedig elsôsorban azzal válunk ki, hogy a már eredetileg is centralizáltabb és kevesebb telephelyû hadiipar koncentrációját még tovább fokozzuk. A szektor kisebb méretû, mint azelôtt, de a szükségesnél (mi a szükséges?) mégis nagyobbnak tûnik, és exporthányada igen jelentôs. Ebben talán nem csak a „piaci erôk" játszottak közre.

A szerzô kutatásai azt mutatják, hogy 1968 után, amikor a magyar gazdaság megindult a liberalizáció rögös és ellentmondásos útján: „a hadiipar majdnem érintetlen maradt, mint a klasszikus parancsgazdaság üledéke. Részletes ötéves tervekkel irányították és ezeket kötelezô erejû éves tervekre bontották. A védelmi terv teljesítésének prioritása volt más gazdasági célokkal szemben. Még a reform haladó periódusaiban is speciális szabályok és engedmények segítették a tervek teljesítését." „A katonai tevékenységben részt vevô vállalatok rendkívül elônyös speciális beruházási és fejlesztési hitelekhez juthattak, alacsony kamatlábbal, egyes esetekben kamatozás nélkül […] Még 1990-ben is, amikor a szektor hanyatlása láthatóvá vált és az egész gazdaság komoly hiányt szenvedett kutatási és fejlesztési forrásokban, a Videoton (a legnagyobb haditermelôk egyike) preferenciális állami támogatásért folyamodott új hadi beruházásra."

Külön gyöngyszem az MDF zavaros uralmi és privatizálási kapkodásaiból Fûr Lajos enyhén szólva változó nyilatkozatainak gyûjteménye: 1990 májusában azt állítja, nincs szükség független magyar hadiiparra, mert a nemzet szükségletei importból kielégíthetôk, augusztusban már megemlíti, hogy a hadiipar újraéleszthetô lenne ott, ahol profitábilis az export, például a katonai jármûvek terén, 1991 áprilisában pedig szükségesnek látja hangsúlyozni egy modernizált magyar hadiipar kívánalmát a seregek ellátására. Hiába, aki civilként katonák közé keveredik, nem tud mindig Veres Péter maradni.

Közben kibontakoznak a hazatérô szovjet sereg eladásai a feketepiacon, a magyar hatóságok és vállalatok igyekezete, a Horvátországnak szállított 10 000 Kalasnyikov ügye, a szovjet adósság ellenében – parlamenti felhatalmazás nélkül – Jelcin által személyesen ránk tukmált és megvásárolt 28 darab MiG-29-es repülôgép, aminek csak vételára is több volt, mint az egész évi hivatalos katonai költségvetés, a fenntartás hasonló nagyságrendû költségeirôl aztán már senkit sem tájékoztattak, csak nagyon hangosan panaszkodni kezdtek a repüléssel tölthetô idô elégtelenségérôl. Mindez csak közvetve befolyásolta ugyan a magyar hadiipar kialakuló új profilját, de világossá teszi, hogy a Varsói Szerzôdés által létrehozott intézményi és személyi kapcsolatok és az ügyek intézésének módozatai még nem hervadtak el, és továbbra is sikeresen kerülgetik új törvényeinket.

Amit Kiss Yudit elôbányászott a korabeli sajtó gyakran zavaros híradásaiból, kormányzati intézkedéseibôl és szóvivôi magyarázataiból, majd kollázsként összeilleszt a magyar hadiipar hánykolódásáról, a vezetô hivatalok tanácstalanságnak álcázott idônyerési taktikájáról, marakodásáról és nyereségvágyáról, az nálam keményebb lelkû embert is pirulásra késztetne. A részletes feldolgozás, úgy látom, csak 1994-ig tart, amikor Széles Gábor menedzseri sikertörténete kezd kibontakozni. (Valamilyen ismeretlen ok miatt e kiváló szervezôt a szerzô több ízben is „Gabor" néven aposztrofálja).

A magyar honvédelem további vonaglásairól tehát nincs beszámolónk, bár a hazánkban lassan bíróság elé került és kerülô (tompa hírlapi nyilvánosságot kapó) perek arra engednek következtetni, hogy „a tatarozás alatt az árusítás háborítatlanul folyik".

Vajon megbízhatónak tekintsem-e a szerzô kutatásait? Hiszen, mint maga is mondja mûve bevezetôjében, adatgyûjtése és beszélgetései nem adtak, mert nem adhattak megbízható és reprezentatív mintát. Ráadásul kénytelen megállapítani, utóbb többször is kiderült, hogy a nyilatkozó hivatalnokok és vezetôk egyszerûen és szándékosan félrevezették.

Az a kép, amelyet a szlovák ZTS Martín gyárban tartott 1993. évi konverziókonferenciáról rajzol, sokatmondó. Miközben a gyár képviselôje sorolja és bemutatja, a résztvevôk pedig áhítattal nézik a gyár „civil" termékeit, a traktorokat és építôipari gépeket, az egyik szemlélô felkiált: „Tank repül felettünk!" No persze, a gyár egy másik, zártabb részének termékét viszi a daru abba a raktárba, ahová a konferencia résztvevôit nem vitték el.

A bizonytalanság nem a szerzô hibája, hanem magából a hadiiparból ered. A titkolózás, a homály, a tagadás, a hazugság a hadi biznisz lényegéhez tartozik. Már maga a fogalom „hadiipari üzem" is ködös és szándékosan meghatározatlan. Hogy csak kapásból említsek egy problémát, amirôl ma oly sok búcsúztató szó esik: a pécsi uránbánya. Hát kérem, az már igazán nem hadiipar, fogja mondani a minisztérium minden szóvivôje. Kérdem én: létrejött volna a hidegháború nélkül? És ha nem volt hadiipari, akkor mi volt, és miért voltak az adatai annyira titkosak, hogy még a magyar fô atomtudós, Jánossy Lajos sem kaphatott információt róluk? És miért nem lehet ezeket még most sem publikálni? És mibe került, nem az üzemelése, csak a bezárása is? Az mind csupa békés és civil kiadás? És soha senki a hadügybôl nem járt még a környékén se, még véletlenül se, semmiféle módon?

De hát én már csak ilyen gyanakvó vagyok, farkast kiáltok, ahol pedig csak mosolygós rókák sündörögnek. Nem tehetek róla, a történelmi korszak tett ilyenné.


Beluszky Pál

Belényi Gyula:
Az alföldi városok és a településpolitika (1945–1963)
Szeged, (Dél-Alföldi Évszázadok 7. 1996.)
211 old., ár nélkül

Az Alföld nehezen adja oda lelkét a fölületes utazónak, de még a „titkát" firtató tanult elméknek is. Ez a táj a közvélekedésben többnyire egyhangú, „lapos", unalmas, poros, „elmaradott" területként jelenik meg; városai meg különösen sok jelzôt kaptak, nemcsak az „utazóktól", hanem a szakirodalomban is: minôsíthették ôket egyszerûen és nyersen „elmaradottnak", „fejletlennek", nevezték „parasztvárosoknak", „faluvárosoknak" vagy „földszintes városoknak", hasonlították ôket Timbuktuhoz is vagy Közép-Ázsia sztyeppe-városaihoz; az agrár- vagy mezôváros minôsítés egyszerû típusjelölô megnevezésnek számít az elôzôekhez képest.

Mindezen jelzôs szerkezetekben ellentét feszül. Ellentét a városok általánosan elfogadott szerepköre s az alföldi városok funkciója között. Az Alföldön, merôben szokatlanul és szabálytalanul a mezôváros (tanyái „segítségével") városi keretekbe szervezte az agrártermelést, s így, kölcsönösségi alapon a mezôgazdasági tevékenység a városodás alapjául szolgálhatott, a mezôvárosokat jórészt agrárnépesség lakta (meglehetôs zavarba hozva ezzel a statisztikai jellegû településvizsgálatokat). Ezért – is – ebben a települési rendben a „városi" és a „falusi" nem különült el egyértelmûen egymástól. A tanyasi nem volt falusi, de vidéki sem, hanem a városi társadalom alkotója. A tanyarendszer, a tanyaelvû településrendszer alapvetô mássága a mezôgazdasági szórványokkal szemben (mely településforma meglehetôsen elterjedt hazánk határain túl is) ugyanis éppen az, hogy a „valódi tanya" egy osztott települési rendszer egyik, nem önálló egysége, s mint ilyen, az anyatelepüléstôl elszakítva meg sem ítélhetô.

A tanya a belterületi lakóházzal együtt alkotott egy lakó- és gazdálkodási egységet; a család és gazdasága a belterületi lakás s a tanya között megosztva funkcionált. Ettôl az egész mezôvárosi társadalom bizonyos térbeli tagolódást kapott.

A falusi és városi elmosódottsága, egymásba csúszása nemcsak a települési rendre, hanem az alföldi társadalomra is jellemzô volt. Az „alföldi útról" elmélkedve Márkus István különösen fontosnak tartotta, hogy a „…falu, a kismezôváros, a nagymezôváros ugyanannak az alföldi, állattartó cívis paraszti vagy kisnemesi, szabad paraszti termelômódszernek és életvitelnek, igényvilágnak, mûvelôdésnek három eltérô nagyságrendû, felfelé haladva mind tágasabb, mind differenciáltabb góca"; ebben a társadalomban „… van átjárás egyik emeletrôl a másikra". Ezen sajátosság „földrajzi" megnyilvánulása volt az érintetlen alföldi településhálózat korában a városok hinterlandjának majd teljes hiánya; márpedig a vonzásterület – a klasszikus értelmezés szerint – a „városság" nélkülözhetetlen alkotója, mert nélküle nincs központi funkció, központi funkció nélkül pedig város.

Ezt az ellentmondást egyes kutatók – mindenekelôtt a geográfus Mendöl Tibor – azzal vélték feloldani, hogy a mezôváros társadalmi egységén (vagy ha úgy tetszik, a közigazgatási határokon) belül választották szét a várost (a jobbára nem ôstermelôk által lakott városmag) a vele összeépült falutól (a mezôváros ôstermelôk által lakott részei), illetve a falusi funkciójú szórványoktól (tanyák). Ezt a szemléletet segítette, hogy a városi funkció és a településkép között is ellentmondások feszültek. Már a középkor nyugatról érkezô utazói elcsodálkoztak az egyes, számukra falusias képet mutató településekben zajló városias tevékenységeken (vásárok, kereskedôk, kézmûvesek stb.). Az erôs önkormányzatok, a jelentôs gazdasági-politikai-igazgatási autonómia, a szoros együttélés a reformált egyház polgárosult irányzataival, a falaik közt mûködô egyházi iskolákkal, közép- és fôiskolákkal, az általános írásbeliség, írni-olvasni tudás olyan tömegeket nevelt a mezôvárosokban, melyek az Alföld egészét magasabb társadalmi nívóra emelték, mint amilyenen az ország legtöbb nagytája állt (legalábbis a XVII– XVIII–XIX. században).

Az alföldi „modell", az alföldi mezôváros története során többször került válságba. A XVI. században, a török hódítás nyomán a külsô fenyegetéssel, a fizikai pusztulással, a gazdaságuk erôszakos tönkretételével kellett szembenézniük. (Épp azokban az évtizedekben, amikor az agrártermékek európai konjunktúráját kihasználva igen nagy tôkét halmozhattak volna fel, megalapozva egy esetleges késôbbi, más irányba forduló fejlôdést is.) A XVII. század végén, a XVIII. század elején a török kiûzését követôen visszafeudalizálódás fenyegeti a mezôvárosokat. A feudális birtok- és jogrend felszámolása után épp az „alföldi út" tápláló forrása apad el, nevezetesen a feudális makrokörnyezet és a re- és posztfeudális viszonyokat ötvözô mikrovilág egymásmellettisége. Ezen utóbbi válságot a XIX. század ötvenes éveiben kibontakozó agrárkonjunktúra évtizedekig elfedi ugyan, de a századfordulón már élesen vetôdik fel a kérdés: a mezôvárosok helyt tudnak-e állni az új városfejlôdési szakaszban, milyen helyet foglalnak el az átformálódó településhálózatban, ôrzik-e a sajátosságaikat a megváltozott viszonyok között is? A századforduló táján ugyanis már a magyarországi városfejlôdés mozgatórugói közül is a gyáripar került az elsô helyre, s a nagyvárosok sorában egyre inkább az ún. „tercier szektor" (a kereskedelem, pénzpiac, az oktatási-mûvelôdési-tudományos funkciók, a szolgáltatások és így tovább). Ráadásul az agrárkonjunktúra „alkonya" a mezôvárosok gazda(g)ságának alapját, a gabonatermelést hozta nehéz helyzetbe (csökkenô árak, értékesítési gondok). Végül a második világháború utáni társadalmi-politikai berendezkedés a mezôvárosok (tanyák) létalapját szüntette meg. Ám míg a mezôvárosi fejlôdés XVI–XIX. századi szakaszáról meglehetôsen kimunkált képpel rendelkezünk, XX. századi történetük szintézise várat magára.

E feladat egy részét végezte el Belényi Gyula, megvizsgálván helyzetük alakulását egy rövid (1945– 1963), ám a mezôvárosok számára kritikus idôszakban. Bevezetésként a szerzô áttekinti a mezôvárosok 1945 elôtti pályáját. Az elsô világháború elôtti idôszak „történéseit" a gazdag szakirodalom alapján összegezte, inkább a jelenségeket mutatván be, mintsem a „másság" okait kutatva. Így a mezôvárosi kérdéskörben kevéssé tájékozott olvasóban meglehetôsen sok kérdés maradhatott megválaszolatlanul (csak a példa kedvéért: miért nem éledt fel a török kiûzése után az Alföld faluállománya – amint ez a Dunántúlon többé-kevésbé megtörtént –, miért nem költöztek ki a mezôvárosi polgárok véglegesen tanyáikra, mikortól s milyen formában alakult ki az Alföld s a többi országrész között a centrum–periféria viszony – kialakult-e –, mennyiben tért el az Alföld társadalma, a mezôvárosok társadalma más országrészek helyi társadalmaitól, valóban elmaradottnak minôsíthetô-e az Alföld gazdasága, s ha igen, mely idôszakokban és így tovább). Megválaszolatlan e kérdések közül talán a legfontosabb: e jellegzetességek, „másságok" összeállnak-e sajátos „képletté", „alföldi úttá", s ha igen, mi az alföldi út kialakulásának végsô oka és esszenciája? Szakfolyóiratnak készített recenzióban persze még számos kérdés feltehetô lenne (miért nem említi akár csak érintôlegesen a szerzô bortermelô mezôvárosainkat, elsôsorban a hegyaljaiakat, melyek sok rokon vonást mutattak az alföldiekkel; a Pest megyei mezôvárosok közül miért a nem „alföldi utat" járó Nagykátát vonja vizsgálatai körébe s Kiskunlacházát, Ráckevét, az egykori „tipikus" mezôvárosokat nem; szerencsés-e a vizsgálatba vont települések lélekszámküszöbét 10 ezer fôben meghatározni? stb.). A két világháború közötti helyzetet elemzô alfejezet viszont már részben eredeti források (fôleg népszámlálási adatok) alapján készült, s így érdemleges mondanivalói vannak ezen idôszak alföldi városairól (városi funkcióik mindmáig erôsen vitatott fejlettségérôl, társadalmukról, demográfiai folyamataikról stb.).

A könyv azonban nyilván a címben megadott bô másfél évtized (1945–1963) történéseinek elemzése céljából íródott, s témája kettôs: a korabeli településpolitika értékelése, illetve az alföldi városok helyzetének ez idô tájt való alakulása, részben (?) éppen a településpolitika hatására.

A szerzô a korai „szocialista" településpolitika megrajzolásával számottevô mértékben bôvítette ismereteinket e korszakról, az „ötvenes évekrôl". Munkája a szaktudományok mûvelôi számára hiánypótló, s a szélesebb olvasóközönség körében is érdeklôdésre tarthat számot, hiszen olyan kérdéseket tárgyal, mint például a „falurombolás" gondolatának eredete. Magyarországon is készültek ugyanis tervezetek a „szocialista falumodell" kialakítására, a „gazdaságtalan"(?) 1200–1500–3000 lakos alatti kistelepülések megszüntetésére, ezerkétszáz-ezerötszáz település elsorvasztására. Ismerteti a szerzô a tanyapolitika alakulását, a tanyavilág gyors likvidálásának, az ún. tanyaközségek kialakításának elképzeléseit, illetve gyakorlatát. Szó esik Erdei Ferenc sajátos – szomorú –, korábbi vélekedéseinek szögesen ellentmondó szerepérôl az ötvenes évek agrár- és tanyapolitikájának végrehajtásában. Belényi Gyula bôséges levéltári forrásanyag s a korabeli szakirodalom tanulmányozása után tekinti át a „szocialista" településhálózat-tervezés kialakulását, szervezeteinek-intézményeinek ténykedését, a településpolitika ideológiai-politikai-szakmai forrásait, az elsô településhálózat-fejlesztési elképzeléseket, koncepciókat, melyek alapelvei azután a késôbbi dokumentumokban, javaslatokban, így a sokat vitatott 1971-es OTK-ban (Országos Településhálózatfejlesztési Koncepció) ismét életre keltek, hogy a hetvenes–nyolcvanas években majd ténylegesen formálják az ország térszerkezetét, a településhálózat alakulását. (Feltehetôen nem oly mértékben, mint azt akár bírálói, akár védelmezôi feltételezték; az OTK ugyanis inkább „legitimálta" a gazdasági kényszereket, az ágazati törekvéseket, egyes lobbik – például a megyeközpontok politikai-gazdasági elitje – céljait. Az OTK „hibái" is elsôsorban a politikai-társadalmi berendezkedésünk milyenségére vezethetôk vissza, eredményei pedig az „objektív" gazdasági folyamatokra.) A szerzô a szûkebb értelemben vett településpolitikai elképzelések és gyakorlat mellett kitér a közigazgatási reformtervezetekben testet öltô településhálózat-fejlesztési javaslatokra, mindenekelôtt a Nemzeti Parasztpárt, pontosabban az Erdei Ferenc, Bibó István, Mattyasovszky Jenô s munkatársaik által kidolgozott „városmegye" javaslatára (mely a megyéket megszüntetve „valós" térszerkezeti egységekre, mintegy 90 városra és vidékükre – vonzáskörzetükre – kívánta a közigazgatás területi beosztását alapozni, „föléjük" pedig régiókat szervezni), melyet mellôztek ugyan a „fordulat éve" utáni közigazgatási reformelképzelések kidolgozása során, ám utóélete mindmáig tart, s a nyolcvanas években, a város környéki igazgatás átmeneti bevezetésével halvány mása néhány évig a gyakorlatban is mûködött. Kár, hogy a szerzô más pártok közigazgatási elképzeléseit nem ismertette, pedig ezek Gyarmati György idevágó kutatásai nyomán ma már szintén hozzáférhetôk, s ha kevésbé kidolgozottak is, mint a Parasztpárt javaslata volt, szemrevételük nem lett volna felesleges. Ugyancsak kitér a szerzô a ma már kevésbé ismert – s „saját korában" is kevesebb hivatalos elismerést elnyerô – ún. rajoniskola tevékenységére, a gazdasági-társadalmi élet s a közigazgatás keretéül szolgáló rajonok (gazdasági körzetek) kijelölésének-felkutatásának kísérletére. E munkálatok termékei jobbára – geográfiai – szakfolyóiratok hasábjain kallódnak.

Az említett kérdéskörök – településhálózat-tervezés, településpolitika, a közigazgatás területi beosztására vonatkozó reformelképzelések, rajonírozás – eddigi legteljesebb, forrásértékû összegzését adta könyvében Belényi Gyula, mely e témakörben „kikerülhetetlen" munka. Néhány kritikai megjegyzést azonban ehhez a fejezethez is tennék. Néhol meglepô a szerzô „irodalomkezelése". A fenti kérdésekkel több mint két évtizede behatóan foglalkozó, folyamatosan publikáló geográfus kutató, Hajdú Zoltán eredményeit Belényi alig használta, tucatnyi folyóiratcikke közül mindössze egyre hivatkozik, nem említi az ötvenes évek „megyereform"-munkálatairól írt tanulmányait, illetve kutatási eredményeit. Nem használta a rajonírozási kísérleteket, javaslatokat értékelô geográfiai irodalmat sem, csakúgy, mint a történész, Timár Lajos vonatkozó történeti-földrajzi munkáit (különösen a két világháború közötti városhálózatról írottakat). Nem sikerült meggyôzôen bemutatnia a településpolitika és az alföldi településhálózat, a mezôvárosok viszonyát. Ezt nem helyettesíti a településhálózat-fejlesztési, közigazgatási rajonírozási javaslatok Alföldre vonatkozó részeinek tételes felsorolása. S nem igazán kaptunk lényegre törô, lényeglátó elemzést az alföldi városok háború utáni évtizedeirôl, még akkor sem, ha elismerjük, hogy a városfejlôdés egyes feltételeinek – például az Alföld lakosságszámának alakulása, a kitelepítések és népességcserék, a földosztás, a közigazgatási beosztás változásai, agrárpolitika, a kulákság elleni intézkedések, iparpolitika, lakásépítés stb. – áttekintése sok információt, esetenként eddig ismeretlen információt tartalmaz, s egyes következményeket is elemez (például a népesedési folyamatok, a foglalkozási átrétegzôdés, iparosítás stb.). A geográfus recenzens számára némiképp érthetetlen az az eltökéltség, amellyel a történész szerzô mellôzi a térképeket; a Bibó–Mattyasovszky kötetbôl átvett, a városmegyéket bemutató térképen kívül egyetlen saját szerkesztésû térképet mellékelt könyvéhez, pedig a tárgyalt témakörök egynémelyike szinte kiált a térképi ábrázolásért.

Ugyancsak fájlalhatjuk, hogy Belényi Gyula csak 1963-ig követi nyomon a településpolitika s az alföldi mezôvárosok viszonyát. A könyv épphogy exponálja a drámát; bemutatja a konfliktust, megismerjük a szereplôket, de elmarad a második-harmadik felvonás, a végkifejlet. Mert többé-kevésbé konzisztens településpolitikával, deklarált településfejlesztési célokkal csak a hetvenes évek legelejétôl rendelkezett az ország (1971: OTK); addig legfeljebb tervezetek, ideologikus jelszavak, a koncepciók egyes kiragadott elemeinek megvalósítási kísérletei léteztek. S az alföldi mezôvárosokban is csak a hatvanas évek derekától kezdtek „történni a dolgok" (persze a tanyavilág „leválasztása", a kollektivizálás, a parasztpolgárosodás eredményeinek szétzúzása stb. is épp eléggé megrázta a mezôvárosokat): az alföldi városok „struktúraidegen" iparosítása, a mezôvárosi tradícióktól merôben eltérô, sablonos városépítési gyakorlat (lakótelepek, a „mezôvárosias" városközpontok uniformizált, erôszakos „modernizációja" stb.), az agrárlakosság arányának drasztikus csökkenése és így tovább. Az aktívvá váló településpolitika s az alföldi városok felgyorsult változásainak összevetése, a kölcsönhatások számbavétele, a „végeredmény" értékelése adhatna igazán képet e sajátos településhálózatú táj s a sablonos (mondhatnánk: internacionalista) településfejlesztési elképzelések konfliktusairól. Csak remélni lehet, hogy a szerzô e feladatra is vállalkozik.

Ha a mezôvárosi fejlôdés – pontosabban a volt mezôvárosok helyzetének alakulása – háború utáni évtizedeinek szintézise nem történt is meg, a „szocialista" településpolitika forrásvidékének felderítésével e tárgykörben mellôzhetetlen munkát tett elénk Belényi Gyula.


Scott M. Eddie

Evan Mawdsley, Thomas Munck:
Számítógép a történettudományban
Kalauz kezdôknek
Ford.: Turi László.
Osiris Kiadó, Budapest, 1996.
289 old., 980 Ft
(Osiris Könyvtár. Történelem)

Ez a könyv fedi az alcímében foglaltakat: úgy magyarázza el, miként kell használni a szövegszerkesztésre, az adatok kezelésére és elemzésére, valamint a szövegelemzésre szolgáló személyi számítógépet, hogy nem veszi adottnak az olvasó elôzetes jártasságát a számítógépek és a számítások terén. A könyv egyszerû, de korántsem egyszerûsít: a számítógép minden egyes használati módját azzal vezetik be a szerzôk, hogy elmagyarázzák, miként mûködik a számítógép és a software, s az alkalmazás illusztrálására valóságos történelmi példákat idéznek. Nekem nagyon tetszik ez a fajta megközelítés, mert a szerzôk így tudtára adják az olvasónak, hogy a számítógép eszköz, nem pedig olyan mágikus masina vagy varázsszer, melyet közönséges halandó fel sem foghat. Segíti a számítógép elsô használóit, hogy megszabadulhassanak aggodalmaiktól.

Noha manapság talán már nem is akad történész, akitôl teljesen idegen lenne a számítógép, gondolom, nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem: többségük csupán szövegszerkesztésre veszi igénybe. Nekik is sokat nyújt a könyv, melyben az adatbázisoknak szentelt fô fejezet (II. rész) azért igen értékes, mert bemutatja, hogyan hasznosíthatók az adatbázisok a számszerû és kvalitatív információk rendszerezésében. A történésznek nem kell a számok megszállottjának lenni ahhoz, hogy a könyvet hasznosnak találja: a szerzôk valójában éppen ennek bebizonyításán fáradoznak, azoknak a történészeknek szánják tehát mûvüket, akik rendes körülmények között egyébként nem sokat foglalkoznak számadatokkal.

A könyv fô erôssége, hogy megfosztja misztikumától a számítógépet, és érzékelteti, miként használhatják fel a „hétköznapi" emberek nem kvantitatív elemzési célokra (szövegelemzésre is). A „mainstream" történészek és a történész egyetemi hallgatók számára ezért eszményi bevezetô lehet a számítógép történetírásban való használatát tekintve. A szerzôk legfôbb mondandója tehát, hogy a számítógép pusztán eszköz, nem pedig öncél. Gondolkozz, mielôtt a számítógéphez nyúlsz. Mindannyian idôrôl idôre megfeledkezünk errôl az alapvetô tanulságról, aminek azután rendre meg is fizetjük az árát az elvesztegetett idôvel és csalódásainkkal. Megéri tehát, ha gondolatainkat már az írás megkezdése elôtt rendszerezzük, és éppúgy megéri, ha a kezünkben lévô információt még azelôtt rendbe tesszük, hogy a gépbe táplálnánk. Ez esetben sokkal hasznosabb elmagyarázni az olvasónak, hogyan tárolja az adatokat egy relációs adatbázis, mint részletezni, miként kezeli ôket a software. A szerzôk megmutatják, hogyan szerkeszthetjük különálló csoportokba a pontosságukat és teljességüket tekintve vegyes információkat, ahhoz hasonló módon, ahogy az ember a cédulákra jegyzett adatokat egyébként rendszerezni szokta. Az olvasó így meggyôzôdhet arról, hogy az információ elôállítása nem pusztán a számítógép vagy a software sajátosságaihoz alkalmazkodva történik, hanem a kutatási cél érdekében. A szerzôk tudatosan kerülik az egyes számítógépek és software-ek tárgyalását, inkább a gép és a különféle programcsomagok fô jellemzôire összpontosítanak. Ez szerencsés választás, hiszen a könyvbôl világosan kiderül, hogy a megírásakor és eredeti, 1993-as angliai megjelenésekor még nem láthatták elôre sem a hardware, sem a software hallatlan fejlôdését. A processzorok és az operációs rendszerek hatásfoka ma már sokkal nagyobb, következésképpen a könnyûszerrel hozzáférhetô software-ek teljesítôképessége is jobb, ráadásul könnyebben is használhatók az 1993 elôttiekhez képest. A könyv így talán még idôszerûbb, mint korábban, és ezért is különösen örvendetes, hogy megjelent magyarul.

A szöveg három fô részre oszlik, amit glosszárium, válogatott bibliográfia és két függelék egészít ki. Az elsô függelékben a néhány példában idézett skót népszámlálás adatállományáról ejtenek szót, a második függelék egy ma már némileg túlhaladott könyvészeti összeállítást közöl a CD-ROM és az online történettudományi hasznosításáról. A magyar kiadó is kiegészítette a mûvet egy felettébb hasznos bibliográfiával, melyet Benda Gyula és Halmos Károly állított össze Számítástechnika, kvantifikáció és történelem címmel. Ennek alapján az olvasó a témáról magyar nyelven, bár olykor külföldi szerzô tollából megjelent írásokról kap kellô tájékoztatást.

A könyv elsô része (Alapismeretek) három fejezetet foglal magában.

A szerzôk az elsô fejezetben bemutatják a számítógép történetírói alkalmazását; a másodikban elmagyarázzák, mit tartalmaz és hogyan mûködik a gép; a harmadikban pedig a történész által felhasználható szövegszerkesztést tárgyalják. A fejezetek rövidek, lényegre törôk, és nem kívánnak elôzetes ismeretet a számítógéppel kapcsolatban. A magyarázatok világosak, a szerzôk soha nem fölényeskednek az olvasóval.

A második rész úgy vezet be az adatbázisokba, hogy példaként az 1851-es brit népszámlálás Skóciára vonatkozó kéziratos alapadatait használja. Az adatokat a számlálóbiztosok lajstroma alapján összeállított népszámlálási könyvek tartalmazzák. A negyedik fejezet elején a szerzôk ismertetik, az adatok miféle rendszerezésére és strukturálására van szükség, mielôtt betáplálnánk ôket a gépbe. Az ötödik fejezet témája a rekordok kiválasztása az adatbázisból és elemzése. Nagy hangsúlyt kap annak megvilágítása, miért és hogyan gyûjtötték össze és rögzítették az adatokat. A szerzôk kitérnek arra a problémára is, amely abból fakad, hogy az egyes számlálóbiztosok egymástól elütô módon rögzítették az adatokat. Az a törekvésük, hogy megértessék az olvasóval az adatok természetét és korlátaikat is, igencsak dicséretre méltó. Hiszen túl sokan használnak úgy adatokat, hogy soha nem foglalkoznak a minôségükkel vagy a pontosságukkal. Az a történész, aki tudatában van a mainstream történetírásban megkívánt forráskritika kívánalmainak, ebbôl a fejezetbôl nyomban megérti, hogy az adatforrások kritikai vizsgálata ugyancsak elengedhetetlen.

A hatodik fejezet azt taglalja, hogyan bôvíthetô az információ a kódolás és a strukturálás révén, a második rész utolsó, hetedik fejezete pedig az egyszerû statisztika használatát mutatja be. A szerzôk oly módon tárgyalják a bemutatott statisztikai eljárásokat, hogy feltételezik az olvasó teljes járatlanságát ezen a téren. Ezért a bevezetések olyan kérdésekre felelnek, amiket a történész valószínûleg feltenne az elemzésre váró információval kapcsolatban.

A harmadik rész (Források, eszközök és megközelítések) a magasabb szintû adatbázis-kezelés bemutatásával indul. Ehhez bizonyító példaként másfajta információt, a francia nemzeti konvent 1792–1795-ös tagjairól készült „kollektív biográfiát" veszi igénybe. Az olvasó itt megtudja, mi a különbség a szekvenciális file és a relációs adatbázisok között, és láthatja, miként használható fel a számítógép nem számszerû adatok elemzéséhez. A kilencedik fejezet bevezet a táblázatok és a táblakezelô programok világába, nem feledkezve meg a gép grafikonszerkesztô képességérôl sem. Ezt a munkát az 1917. évi oroszországi választások eredményei alapján végzik el a szerzôk. A tizedik fejezet a létezô adatbázisok használatát taglalja, melyhez példaként a XVII. és a XVIII. század vége közötti dán tengeri vámszedés, valamint a XIV. Lajos kori francia államháztartás adatsorai szolgálnak. A hangsúlyt a szerzôk nemcsak arra helyezik, hogy megértessék az olvasóval, miként lehet az adatokat kezelni, hanem arra is, honnan származnak és mik a korlátaik. A tizenegyedik fejezet a különbözô forrásokból származó adatok összekapcsolásának bemutatásához népszámlálási adatokat és a dániai Odense város XVIII. század végi adóösszeírásának az adatait hasznosítja. Az utóbbit tekintve ebben a fejezetben az is kiderül, hogyan építhetôk be az adatbázisba a lazán vagy kevésbé strukturált adatok.

Az adatbázisok után címet viselô tizenkettedik fejezet témája a szövegelemzés, a hipertext és a számítógéppel segített tanulás. A szövegelemzésrôl szóló gondolatmenet jó bevezetés mind a problémába, mind a számítógépek ilyen célú használatába; a másik két témáról viszont ugyancsak szûkszavúan szólnak a szerzôk. S ez jól is van így, hiszen éppen ezen a területen történt a könyv elsô megjelenését követôen a robbanásszerû változás a technológiában és a technológia történészek általi hozzáférhetôségében.

Egy rövid összegzésben, melynek nincs külön fejezetszáma, a szerzôk sok hasznos tanáccsal szolgálnak.

Elôször azt a problémát vetik fel, hogy miután a történész a saját elôfeltevéseit és mániáit alakítja át számítógép által is használható információvá, ennek szükséges velejárója, hogy a folyamat minden lépését dokumentálnia kell. Ugyanakkor azt is érzékeltetik, mennyiben járul hozzá a számítógép ahhoz, hogy a historikus hatékonyabban mûvelhesse a mesterségét.

Nemcsak a Befejezésben, de a könyvben végig érvényesül azon döntônek szánt közlendô, melyet a folytonos hivatkozás a történész szokványos eszközeire és mesterségbeli fogásaira is hangsúlyoz, nevezetesen, hogy nem kell félnie a számítógéptôl. Nem kell tôle megrettennie, mivel olyan eszközként veheti birtokba, amivel anélkül is megkönnyítheti munkáját, hogy egyúttal kulivá vagy a számok megszállottjává válna. Turi Lászlót és a kiadót csak dicséret illeti, hogy ezt a kitûnô könyvet a magyar olvasók számára hozzáférhetôvé tették.

Fordította: Gyáni Gábor




Ungváry Krisztián

Paul Hollander:
Politikai zarándokok
Nyugati értelmiségiek utazásai a Szovjetunióba, Kínába és Kubába 1928–1978
Ford.: Náday Judit, Lukács Katalin
Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1996.
369 old., 920 Ft

A pártállami idôkben Nyugaton járt magyar turista megdöbbenve tapasztalhatta, hogy az ott mérvadónak és objektívnak tartott értelmiségiek közül a baloldali gondolkodásúak jelentôs része (ôk alkották a többséget) mennyire másként értékelte a létezô államszocialista rendszereket, mint azok, akik bennük éltek. E recenzió szerzôje maga is emlékszik, amikor 1984-ben, svájci látogatása alkalmával egy ismerôse – jól keresô pedagógus, aki sohasem járt Kelet-Európában – a „kiváló" magyarországi orvosi és szociális ellátást magasztalta, miközben felháborodottan panaszkodott a súlyos svájci adók miatt. Hollander Pálnak „szerencséje" volt: a történelem forgataga lehetetlenné tette számára, hogy ártatlannak vélje a megvalósult szocializmust. Sem 1945 elôtt, sem utána nem fenyegette az a veszély, hogy bedôljön a hatalmon lévôknek: származása miatt a nyilas rezsim vonta kétségbe az élethez való jogát, majd társadalmi helyzetének köszönhetôen (egyik nagyapja nagyiparos volt) munkaszolgálatosként építhette a szocializmust.

A Politikai zarándokok mellett a szerzô számos más önálló kötetet és esszét publikált a szovjet és az amerikai társadalomról és az antiamerikanizmusról. Bár a szociológusok egy része neokonzervatívnak tekinti, Hollander önmagát inkább „régimódi liberálisnak" nevezné, ami abban is megnyilvánul, hogy elsôsorban a liberális sajtóhoz tartozó Partisan Review, Society, Academic Questions, Contemporary Sociology, Modern Age hasábjain publikált.

Talán egyetlen társadalmi csoport sem írt önmagáról annyi bíráló tanulmányt, mint az értelmiség, melynek persze lételeme a kritikai hozzáállás. A társadalmi rendszerek bírálatáról elhíresültek elsô nemzedékébe tartoznak a Szovjetunióba vagy Spanyolországba zarándokoltak mûvei, elég ha csak Arthur Koestlerre vagy André Gide-re gondolunk, de a Magyarországon kevéssé ismert Malcolm Muggeridge vagy Eugene Lyons is idetartozik. Ekkoriban azonban elsôsorban a forradalmi rendszereket, és nem nyugati apostolaikat kritizálták. Érdekes módon a legmegsemmisítôbb beszámolókat azok írták, akik (mint az elôbb felsorolt elsô három személy is) eleinte lelkes hívei voltak az új rendszernek, mint például késôbb Milovan Gyilasz is, aki sokáig vezetô szerepet játszott a jugoszláv pártapparátusban.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése, de különösen a prágai tavasz eltiprása után indult meg az értelmiségi attitûdök behatóbb vizsgálata. Raymond Aron 1957-ben publikált mûve, mely a sokatmondó Az értelmiség ópiuma címet viselte, tekinthetô az elsô igazán alapos szintézisnek. A „folyamatok dialektikájának" hatására a zenitjére érkezô nyugati Új Baloldal is komoly kritikákban részesült: Hannah Arendt az 1970-ben megjelent Erô és hatalom címû esszéjében szedte ízekre talán a legalaposabban a nyugati értelmiség baloldali vonzalmait, kimutatva, hogy az Új Baloldal, ellentétben hivatkozott forrásaival, nyíltan legitim eszköznek tekinti az erôszakot. A baloldali vonzalmairól leginkább közismert francia értelmiségrôl Tony Judt Past imperfect címmel írt kiváló monográfiát.

Hollander Pál könyve a nyugati értelmiség szocialista zarándokútjait dolgozza fel, és ezzel a XX. század nyugati világának eszme- és politikatörténetéhez szolgáltat magyarázatot. A feldolgozás egyszerre tematikus és kronologikus: egy-egy fejezetet szentel az értelmiség definíciójának, az utópia szerepének, és ezután következnek a Szovjetunióról és Kínáról szóló beszámolók. A vendéglátás technológiájáról, majd az értelmiség természetérôl és elidegenedésérôl szóló fejezet zárja az olvasmányos a kötetet.

Az úgynevezett humanizmusra hivatkozó baloldali utópiák országhatároktól és nemzetektôl függetlenül évtizedekre – ha nem évszázadnyi idôre – lázba hozták a társadalmi elit jelentôs részét. Az értelmiség egy részének a baloldali gondolat a XX. század afféle új vallásos mozgalma lett köszönhetôen az egyre növekvô elidegenedettségnek, és – 1945 után – a radikális jobboldali kísérletek többszörös csôdjének: „Ha semmi egyéb nem, az sikerült Joseph McCarthynak, hogy kitörölhetetlenül rossz hírbe hozta az antikommunizmust az értelmiségiek között" (24. old.), írja a szerzô. Hozzátehette volna, hogy ehhez a III. Birodalom és a holocaust talán még nagyobb mértékben járult hozzá, különösen az európai értelmiség számára.

1989 után a rendszerváltó értelmiség Magyarországon keservesen tapasztalhatta, hogy az új parlamentáris hatalom sokkal kevésbé tart tôle és figyel rá, mint a pártállam idejében. Érthetô, hiszen nem létkérdés az írott szó ellenôrzése. A nyugati értelmiségi is csak a baloldali diktatúrákban érezhette társadalmi státusának fontosságát, hiszen vendéglátói kitüntetett figyelemmel kezelték, és elsô benyomásra saját értelmiségükkel is sokat törôdtek (persze csak akkor, ha az uralkodó ideológia szolgájának szegôdtek, de éppen ez maradt homályban a zarándok elôtt). Az értelmiség megtévesztéséhez az is hozzájárult, hogy a radikális baloldali utópiákban nem rejlett értelmiségellenesség. A baloldali diktatúrák vezetôinek elsô generációja, ellentétben a késôbbi bürokrata párttitkárokkal, jórészt maga is értelmiségi imázst jelenített meg – ami a jobboldal vezéralakjairól éppen nem volt elmondható. A liberális demokrácia „fullasztónak" vélt toleranciájával szemben a Szovjetunióban paradox módon még az értelmiségiek üldöztetése is az értelmiség fontosságát bizonyította.

Ez a baloldali értelmiség a médián keresztül jórészt „piacosította" saját frusztrációját. Elég, ha csak a vietnami háborúra (illetve a Watergate-botrányra) gondolunk: az általuk okozott közfelháborodás amerikai elnökök sorsát döntötte el, és mind a mai napig szinte liturgikus témája Hollywood filmgyártásának is. A közvéleményformáló értelmiség nyomása még arra is elegendônek bizonyult, hogy megakadályozza a nicaraguai kommunistaellenes gerillák támogatását. Morális felháborodásuk azonban meglehetôsen egyoldalú volt: megbélyegezték ugyan az USA fegyveres beavatkozását és imperialista politikáját, de mélyen hallgattak arról, hogy a nicaraguai vagy észak-

vietnami rendszer az emberi szabadságjogoknak még azt a minimumát sem engedélyezte, amit például a dél-vietnami rezsim biztosított. Tiltakoztak a Kuba ellen alkalmazott USA-szankciók ellen, miközben nem tartották szükségesnek, hogy a Fidel Castro által kivégzett, bebörtönzött vagy munkatáborba zárt emberekkel is szolidárisak legyenek.

A kommunista rendszerek által elkápráztatottak névsora azért olyan félelmetes, mert reprezentatív személyekrôl van szó: többek között Jean Paul Sartre, Thomas Mann, Egon Erwin Kisch, Gabriel Garcia Márquez, Upton Sinclair, Henry Barbusse, Noam Chomsky, Pablo Neruda, Salman Rushdie, George Bernard Shaw, Simone de Beauvoir, Susan Sontag, Julian Huxley (Hollander ennél természetesen sokkal többet sorol fel). Kiváló gondolkodók, jelentôs mûvészek. De van egy ijesztô, közös vonásuk, hogy (különbözô ideig) mindnyájan kritika nélkül olyan rendszereknek tettek propagandisztikus szolgálatot, mint a sztálini Szovjetunió, Mao Kínája, Pol Pot Kambodzsája, Castro Kubája vagy a sandinisták nicaraguai diktatúrája. Valójában, Hollander szerint, a tökéletes világ iránti legbensôbb vágyuk, vagy csak a fennálló világ iránti ellenszenvük áldozatai voltak.

Néhány reprezentatív példa: Noam Chomsky, a híres nyelvész mind a mai napig mesének és kitalációnak tartja, hogy a vörös khmerek uralma alatt népirtás történt. Szerinte csak néhány ezer embert végeztek ki, ezeket is csak ott, ahol a vörös khmer uralom még nem szilárdult meg, és mindezt nagyrészt „bosszúból" tették, ami ugye bocsánatos bûn (a valóságban Pol Pot csekély hároméves uralma alatt több mint egymillió ember – a lakosság kb. 15 százaléka pusztult el). Salman Rushdie Nobel-díjas író a sandinista vezetôket a világ legközvetlenebb politikusaiként jellemezte: „Életemben elôször találkoztam olyan kormánnyal, melyet támogatni tudnék […] a nicaraguai alkotmány felér egy Bill of Rigths-szal, amit nem állíthatnék a britanniai törvénykönyvrôl", elhallgatva azt, hogy ezeknek a „nyílt" és „közvetlen" vezetôknek soha nem állt szándékukban megméretni magukat demokratikus választásokon, és soha nem mondtak volna le hivatalukról. Igazából nem is érthetô, hogy Rushdie késôbb miért Angliában, nem pedig Nicaraguában keresett menedéket. Amikor megkérdezték, mi a véleménye arról, hogy Szolzsenyicint üldözik hazájában, Pablo Neruda, aki Nixonölés címmel is írt verset, és mindig kiállt a jobboldali rezsimek üldözöttei mellett, csak ennyit válaszolt: „Nem kívánok részt venni egy ennyire személyes indulatokkal teli vitában. És nem szeretném, ha szavaimat szovjetellenes propagandára használnák fel. Végül is a kapitalista országokban több olyan regényíró van, aki összeütközésbe került a kormányzattal, mint a szocialista rendszerekben. [Sic!] Az ember már nem tudja, ki mit mond […] kezd a könyökömön kijönni ez az egész." (81. old.) Neruda részrehajlása nem véletlen: haláláig hûséges maradt a Szovjetunióhoz, melyrôl csak úgy írt, mint ahonnan „az emberi lét minden zuga felé erkölcsi lecke árad […] az egész emberiség tudja, hogy ott a gigászi igazságot munkálják ki" (123. old.). Ezeket a sorokat ráadásul 1949-ben vetette papírra, akkor, amikor már sokkal kevesebb lehetôség volt félrelátásra, mint a harmincas évek elején.

G. B. Shaw a nagy éhínség idején járt a Szovjetunióban: mielôtt átkelt volna a határon, kihajította a vonat ablakán az összes magával hozott élelmet, mondván: az élelmiszerhiány csak ellenséges propaganda: „Érkezése másnapján a tiszteletére rendezett ebéden a Mertropolban […] Shaw körülnézett az étteremben és ravaszkásan megkérdezte: »hol lát maga itt élelmiszerhiányt?«" A tudomására jutott halálos ítéletekrôl pedig csak így nyilatkozott: „nem engedhetjük meg magunknak, hogy megjátsszuk a moralistát, amikor vállalkozó szellemû szomszédaink […], [az oroszok] hogy biztonságosabbá tegyék a világot a tisztességes emberek számára, bölcsen és humánusan likvidálnak egy maroknyi kizsákmányolót és spekulánst" (137. old.). Egy másik amerikai utazó, Edmund Wilson 1936-ban megjelent könyvében a Szovjetunióról azt tartotta a legszükségesebbnek leírni: ott „úgy érzi az ember, hogy a világ fölé magasodó morális csúcspontra érkezett, ahol sohasem huny ki a fény" (118. old.). Különös szavak ezek, ha meggondoljuk, hogy Wilson utazásai közben e „morális csúcsponton" verték le mustárgáz bevetésével a tambovi parasztfelkelést, és ebben az idôben zajlott az ukrajnai és kazahsztáni milliós áldozatokat követelô, mesterségesen létrehozott éhínség is, a kaukázusi törzsek elleni irtóhadjáratról nem beszélve.

Hollander könyve 1995-ben jelent meg ugyan, lényegében az 1981-es kiadás egy fejezettel bôvített fordítása. Mivel a hozzátoldott fejezet 1989-ben íródott, sajnos számos azóta már publikált napló, visszaemlékezés, például Romain Rollandé nem szerepel, annak ellenére, hogy feldolgozásuk igencsak szükséges lett volna.

A szerzô a szocialista országokkal csak érintôlegesen, az utazók kapcsán foglalkozik – a rendszerek bemutatása nyilván meghaladta volna a kötet kereteit. Annak az olvasónak, aki kellô mélységben nem tájékozott a szocialista országok történetében, sok minden homályos marad, mivel errôl a könyvben alig talál információt. Mindenképpen kár, hogy a szerzô a zarándoklatok kapcsán keveset foglalkozott az elôzményekkel: az 1918 elôtti Oroszországba zarándoklók (Rainer Maria Rilke is ide tartozott) tekintélyes csoportjáról például nem ír. Bár a magyar olvasó számára érdekes lenne, érthetô módon nem szerepelnek a kötetben a magyar politikai zarándokok: Nagy Lajos és Illyés Gyula is meglehetôsen félreinformált a Szovjetunióról megjelent útibeszámolójukban. Az 1945 utáni lelkes hangú tudósításoknak, a kommunista párt burkolt, majd nyílt egyeduralmát kellett legitimálniuk. A magyar lakosságnak, az orosz megszállás miatt, sokkal behatóbb ismeretei és élményei voltak a szovjet rendszerrôl, mint a nyugat-európainak, és ezért Boldizsár Iván vonalas beszámolója vagy Veres Péter kolhozokat dicsôítô mûve korántsem keltett olyan hatást, mint az idézett nyugati értelmiségiek munkái.

Hollander könyvének fordítása egyenetlen, de a magyar kiadás legsúlyosabb hiányossága, hogy nem tartalmaz névmutatót, ami pedig egy ismert közéleti személyiségek megnyilatkozásait feldolgozó mûben alapvetô lenne. Ennek kapcsán a lektor is gondolhatott volna arra, hogy a magyar olvasónak nem sokat mondanak az USA-ban jegyzett értelmiségiek nevei: nem ártott volna a névmutató mellé rövid életrajzot is csatolni. Ez talán nem drágította volna meg jelentôsen a kötetet, viszont lehetôvé tette volna az amerikai értelmiségi világban járatlan kelet-európai olvasó számára, hogy megértse annak jelentôségét, mennyire közismert emberek nyilatkozatait tartalmazza az egyébként kiváló könyv.

Tévedés ugyanis azt gondolni, hogy csak néhány valóságtól elrugaszkodott humán értelmiségi gondolkozott ilyen sajátosan. Pszichológusok, jogászok, igazságügyi szakértôk, diplomaták, hivatásos társadalomkritikusok is tömegével dôltek be a baloldali rendszerek propagandájának, sôt a helyszínen járva meg is erôsödtek elôítéleteikben. Pedig aki akarta, a vendéglátók minden igyekezete ellenére is láthatta volna, hogy propaganda és valóság nincs összhangban egymással (nem véletlen, hogy a harmincas években a Szovjetuniónak a saját kommunistáik által immunizált magyar, német, román diplomatákat nem sikerült megtévesztenie, ellentétben például az amerikai nagykövettel).

Scott Nearing amerikai társadalomkritikus például az NDK-beli tapasztalatairól azt írta, hogy ott „az ország irányításában nem alkalmaznak semmiféle kényszert" (47. old.), miközben minden kelet-európainak szemet szúrhatott, hogy az NDK-ban épültek ki a KGST országok közül talán a leginkább a pártállami diktatúra elnyomó szervei, és volt idô, amikor mindenki szeme láttára, kampányszerûen verték le a kelet-berlini háztetôkrôl a nyugat-berlini adókra beállított televízóantennákat. D. N. Pritt angol ügyvéd és királyi tanácsos szerint a harmincas években a szovjet börtönök „némelyike már nem is nevezhetô börtönnek, mint ahogy gyakorlatilag már nem is azok: inkább nyitott vagy félig nyitott táborok, illetve teljesen nyitott kommunák vagy kolóniák ezek. […] Nincs az a sok fölösleges korlátozás, amelyekkel az angol börtönök túlszabályzott rendje a rabokat körülveszi. […] Nem csoda, hogy az ilyen »börtönökben« az ott lakók zöme […] továbbra is ott akar maradni, hogy gyermekeit is abban a környezetben nevelhesse fel, mely visszasegítette ôt a normális életbe." (133. old.) Anne-Luise Strong szerint „a szovjet átnevelési módszerek olyan ismertek és hatékonyak, hogy a bûnözôk olykor maguk kérik felvételüket a börtönbe" (133. old.).

A baloldali rezsimek iránt érzett rajongás sokaknál vallásos révületbe csapott át: „Vegetáriánusok lelkendeztek elragadtatottan a szovjet vágóhídakon […] Voltak akik buzgón kiálltak a humánus marhavágás mellett, de szemükben a hála könnye csillogott, amikor feltekintettek a GPU-parancsnokság komor épületére." (109., 104. old.)

„A teoretikus embert csakis a lehulló lepel gyönyörködteti, s legnagyobb kéjének, kielégülésének tárgya, ha a lecsupaszítás sikeres mûveletét ô maga végezheti el" (67. o.), idézi Nietzschét a szerzô, magyarázatot keresve az értelmiség kritikai magatartásának motivációjára. Arra utal vele, hogy az ember elsôsorban saját magának és környezetének kritikusa, és ezzel többnyire meg is elégszik, ha kritikája teljesen lefoglalja gondolkodását. Mindenki, aki kritikájával egyetért, szövetségesnek tûnhet ilyenkor, és elkerülhetetlenül pozitív érzelmeket vált ki.

Ez a kétarcúság érhetô tetten a progresszív nyugati értelmiség viselkedésében is. A tôke mohóságát, a túlzott katonai kiadásokat, a fajgyûlöletet, a szegénységet, a munkanélküliséget, melyet a baloldali rendszerek olyannyira kárhoztattak, valóban csak elítélni lehetett.

Az utópia iránti vágyra jó példa, amit Walter Laqueur tapasztalt Stockholmban a hetvenes években: „miután heves vitát folytatott a diákokkal, akik hazájukban és általában a nyugati világban tapasztalható szabadsághiányra panaszkodtak, megkérdezte tôlük, hogy melyik ország a legvonzóbb a számukra. A válasz: Albánia. A diákok közül senki sem járt ott, és eszük ágában sem volt odamenni." (39. old.) George Kennan, a híres történész is ugyanezt tapasztalta: „Albániát egyszerûen úgy kapták fel, mint egy jókora bunkósbotot éles szöggel a végén, amivel jól oda lehet sózni a társadalomnak, a hagyományoknak, a szülôknek […] Úgy látszik, a rajongásaikat […] a nyugat, elsôsorban pedig a saját társadalmuk iránt érzett gyûlölet határozza meg." (39. old.)

Külön érdekesség, hogy a Szovjetunió és a többi baloldali diktatúra azokban az idôkben örvendett a legnagyobb tekintélynek a nyugati értelmiség körében, amikor a legbrutálisabb elnyomás dühöngött bennük, míg a rendszerek lazulása maga után vonta a rajongók csalódását is. A jelenség nem véletlen: az értelmiség par exellence autoritás-, de nem feltétlenül totalitásellenes. Maga az „értelmiségi" fogalom is a Dreyfus-ügy kapcsán terjedt el: azokra alkalmazták, akik az autoritással szemben definiálták magukat, és kritikusan viszonyultak az államhoz. Az autoritással szemben minden racionális lény, leginkább pedig az értelmiség több-kevesebb fenntartással viseltetik. Nem így a totalitarizmussal: ez mint afféle szekularizált vallás, racionális lényeket is tömegesen hatalmába tud keríteni, s vele szemben természeténél fogva automatikusan megszûnik a kritikai attitûd.

A nyugati baloldali értelmiség „vallásosságigényét" bizonyítja az a számtalan, szinte eksztatikus és néha erotikus jegyeket is hordozó megnyilatkozás, mellyel a „zarándokok" a szocialista világ természeti jelenségeit és állampolgárait írják le: „homogén világ, ember és állat és növény, levegô és fa és föld: egyetlen nagy egész darabjai, amelyek lassan keringtek középpontjuk a nap körül. […] éreztem a […] föld, az állat és az ember egy ütemre lüktetô pulzusát" (123. old.), jegyezte fel egy utazó az orosz faluról a harmincas évek éhínségei idején. „Vajon Oroszországot szemelte volna ki a sors, hogy a görög ideálokhoz közelítô, új viszonyt alakítson ki az emberi testtel, amit a kereszténységtôl megfertôzött országok sohasem lennének képesek kialakítani?" (125. old.) – tette fel a kérdést egy másik utazó, aki a kapitalista világ vékonyka asszonyaival állította szembe a Szovjetuniót benépesítô „sûrû, testes, egészséges nôket" (125. old.).

Hollander könyve csak néha utal rá, milyen mértékben tudta befolyásolni a baloldali értelmiség attitûdje a nyugati politikát. A kelet-európai olvasót pedig különösen foglalkoztathatja e kérdés, hiszen a játék valójában az ô bôrére ment. Végsô soron a baloldali értelmiség által vehemensen támadott reagani „csillagháborús" tervek adták meg az utolsó lökést a szovjet rendszer összeomlásához. Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy valami hasonlóra talán korábban is sor kerülhetett volna, ha ezt nem gátolja a Szovjetunió sokáig meglévô morális támogatottsága, ami aztán az afganisztáni háború és egy utasokkal megrakott Boeing repülôgép lelövése után a minimálisra csökkent. Hollander mûve nem ítél, az olvasó azonban kénytelen elgondolkozni az írástudók felelôsségén, akik a kommunista rendszerek legitimálásában közremûködtek.


Fülöp Márta

Csíkszentmihályi Mihály:
Flow – az áramlat
A tökéletes élmény pszichológiája
Ford.: Legéndyné Szabó Edit.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.
399 old., 1391 Ft

A komplex érzelmek kutatása meglehetôsen elhanyagolt területe a pszichológiának; az érzelemelméletek is inkább az alapérzelmek, például az öröm vagy félelem eredetével és természetével foglalkoznak. Annak ellenére, hogy a boldogság életünk egyik legfontosabb érzelme, s a boldogságra való törekvés az egyik legfôbb motivációnk és energiaforrásunk, valójában igen kevés kutatás foglalkozott azzal, mit is jelent boldognak lenni. Míg a legtöbb érzelem tudományosan úgy írható le, mint jól körülírt reakció egy meghatározott eseményre, addig a boldogság életünk egyfajta globálisan pozitív értékelése, és rendkívül nehezen körülhatárolható. Csíkszentmihályi „flow" – vagyis „áramlat" – elmélete az egyik erre tett kísérlet. A szerzô azért nevezte áramlatnak azt az érzelmi és tudatállapotot, amelynek a kötetet szentelte, mert arra lett figyelmes, hogy a legizgalmasabb, legélvezetesebb eseményeket az emberek gyakran úgy írják le, mint spontán, erôfeszítés nélküli mozgást, lebegést, mintha áramlat sodorná magával ôket. A „flow" erôs összpontosítás során létrejövô tudatállapot, amely energiát szabadít fel, és olyan élmény, amelyet nevezhetünk boldogságnak vagy a tökéletes élmény állapotának. Ilyenkor a tudatba áramló információ összeegyeztethetô a célokkal, és a pszichikus energia szabadon áramlik, vagyis az illetô annak szentelheti a figyelmét, hogy elérje célját, mivel nincs zavar, amelyben rendet kellene teremtenie, és nincs olyan fenyegetés, amellyel szemben az énnek meg kellene védenie magát.

A legtöbb kutató hagyományos kérdôíves vizsgálatot alkalmazott a boldogság okainak és összetevôinek feltárására. A vizsgálati alanyoknak a kutatók által felsorolt lehetséges boldogságforrásokból ki kellett választaniuk, melyek vonatkoznak rájuk, vagyis melyek megléte esetén élnek át boldogságot. Az ilyen típusú, leginkább statisztikai eredményekhez vezetô vizsgálatokat Michael Argyle angol szociálpszichológus foglalta össze 1987-ben megjelent, A boldogság pszichológiája címû könyvében. Csíkszentmihályi Mihály, aki a Chicagói Egyetem pszichológiaprofesszoraként több évtizeden át dolgozott az optimális emberi létezés elméletének kidolgozásán, viszont azt vizsgálta, milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy az ember élvezze, amit tesz, s ennek eredményeképp képes legyen elôsegíteni mind a saját egyéni, mind pedig a társadalom fejlôdését.

A tevékenység nyújtotta öröm nagyon komplex, éppen ezért igen nehezen mérhetô jellemzôje életünknek. Valójában nincs is jelenleg tudományosabb megközelítése, mint a személyes beszámolók. Csíkszentmihályi és munkatársai több mint nyolcezer interjút készítettek e témával kapcsolatban. Eleinte olyan emberekkel interjúztak, akik sok idôt és nagy energiát fektettek bele valamilyen nehéz és bonyolult tevékenységbe, amely ugyanakkor semmilyen kézzelfogható jutalommal nem kecsegtetett. Aztán mindennapi embereket kértek arra, mondják el, mikor érzik kiteljesedettnek az életüket, mikor élvezik a legjobban, amit csinálnak, mikor örülnek. Kidolgoztak egy másik, meglehetôsen szokatlan eljárást is. Vizsgálati személyeiket arra kérték, egy héten át viseljenek magukon elektronikus jelzôkészüléket, és ha a készülék megszólal, jegyezzék le, mire gondolnak éppen, és hogy érzik magukat. Összesen 250 ezer ilyen, elektromos személyhívón keresztül küldött választ elemeztek az évek során, és azt az érdekes eredményt nyerték, hogy a vizsgálati személyek az örömteli állapotot kulturális hátterüktôl, életkoruktól és iskolai végzettségüktôl függetlenül nagyon hasonlóan írták le.

A tökéletes élményhez szükséges feltételeket több pontban lehet összefoglalni. Az elsô és leglényegesebb a célra irányultság. A világos célok útmutatóul szolgálnak. Ha az életet nem egymástól független vagy inkoherens események sorozataként fogjuk fel, hanem mint valamilyen távolabbi cél felé vezetô utat, könnyebben dolgozzuk fel a nehézségeket, mert nem örökre determinálókként fogjuk fel ôket, hanem átmeneti akadályokként, amelyeket az úton számos más, remélhetôleg kedvezôbb tapasztalat követhet. A hosszú távú célok mellett biztosítani kell a rövid távú, azonnali visszacsatolást is, vagyis a „flow" egyszerre foglalja magába a hosszú és a rövid távú célokat és a sikeres teljesítésükrôl kapott visszajelzést. Csíkszentmihályi számos olyan példát említ, amikor egy adott cselekvésrészletrôl kapott közvetlen visszajelzésnek nagy szerepe van, például a futónál, a táncosnál, a sakkozónál, a sebésznél vagy a sziklamászónál. E tevékenységeknek az a közös jellemzôjük, hogy szakmai jártasságot igénylô szabályaik vannak, és azonnali kiértékelést tesznek lehetôvé. Más tevékenységek esetében, például egy pszichoterápiában bonyolultabb megállapítani, hogy a folyamat megfelelôen halad-e a cél felé, hiszen egy beteg kezelése akár tíz évig is eltarthat anélkül, hogy a terapeuta biztos lehetne a végeredményben. Ilyenkor a közbülsô célok, egy-egy jól sikerült ülés segíthet a motiváció és az áramlatélmény fenntartásában.

A „flow" érzéséhez szükséges az is, hogy képesek legyünk teljes mértékben arra figyelni, amit éppen csinálunk; elmerülni, koncentrálni úgy, hogy tevékenységünk spontánná és automatikussá váljon. Ilyenkor a feladat egymás utáni követelményei rendet parancsolnak, s kiküszöbölik a tudatba betörô rendezetlenség zavaró hatását, vagyis minden olyan tudattartalmat, amely elvonná a figyelmünket (például a kudarctól való félelmet vagy a szorongást). Megszûnik az énérzékelés, az önreflexió is, az áramlatban lévô egyén szinte eggyéolvad tevékenységével. Míg a mindennapi életben mindig figyelünk arra, mit gondolnak rólunk mások, milyen benyomást kelt viselkedésünk, addig az áramlatérzés esetében nem alkalmazunk ilyen énvédô technikákat. Megváltozik az idôérzékelés is: az órák úgy telnek, mint a percek, míg a percek óráknak tûnhetnek.

Az áramlatélmény leírásának egyik hibája, hogy a szerzô gyakran jól ismert, sok kutatási eredménnyel alátámasztott pszichológiai jelenségeket ír le, de nem nevezi meg vagy átnevezi ôket, és nem teszi világossá lehetséges összefüggéseiket a „flow"-val. Ilyen például az, amikor az áramlatélmény egy másik alapvetô vonását tárgyalja, nevezetesen azt, hogy csak akkor váltódhat ki, ha a feladat által kínált kihívás összhangban van a feladatot végzô személy készségeivel, vagyis ha a feladat ebben az értelemben optimális. Ebbôl a leírásból világos, hogy az áramlatélményre elsôsorban azok az emberek képesek, akik teljesítmény- és sikerorientáltak, hiszen minden pszichológiai vizsgálat szerint ôk azok, akik nem választanak se túl könnyû, se túl nehéz feladatokat, hanem az optimális kihívásokat kedvelik.

Ahogy a könyv nem használja a teljesítménymotiváció sokat kutatott fogalmát, ugyanúgy nem szól a belsô (intrinsic) és a külsô (extrinsic) motivációról sem, helyettük maga alkotta elnevezésekkel autotelikus és exotelikus tevékenységekrôl beszél. Az exotelikus tevékenységeknél egy képzeletbeli külsô jutalom a motiváló erô. Az áramlatélményhez vezetô autotelikus tevékenységeket viszont, amelyeket az egyén nem valami jövôbeni haszon vagy külsô jutalom nevében, hanem pusztán a tevékenységbôl származó öröm miatt végzi, a belsô motiváció vezérli.

Minden olyan tevékenység, amely önmagában hordozza jutalmát, esélyes arra, hogy ezt az „emelkedett" tudatállapotot elôidézze. A szerzô leginkább a testtel kapcsolatos tevékenységek és a munka területén dolgozza ki, mit is ért ezen. Kedvenc példái a szikla- és a hegymászás. Bár ezen tevékenységek viszonylag kevés ember mindennapjainak velejárói, a szerzô olyan érzékletesen beszél az általuk átélhetô tökéletes élményrôl, a cél tudatáról, a fáradtság legyôzésérôl, a test feletti uralom fizikai és pszichikai örömérôl, hogy az olvasó szinte kedvet kap hozzájuk. Meghatározott feltételek mellett tökéletes élményt nyújthatnak más, a testtel kapcsolatos tevékenységek is, például a sport, a tánc, a jóga és a keleti harcmûvészetek.

A munkatevékenységet hangsúlyosan tárgyalja a szerzô mint áramlatforrást. Egyrészt a felnôtt emberek életük jelentôs részét munkával töltik, tehát nem közömbös, hogy azt mint mindennapi kötelezô kényszert vagy az én kiteljesedését szolgáló, örömszerzô tevékenységet fogják-e fel. Az, hogy egy ember számára a munka milyen jelentéssel bír, a szerzô szerint alapvetôen nem a munka természetével, hanem azzal függ össze, hogy képes-e azt intellektuálisan és érzelmileg komplex tevékenységgé alakítani, és feloldódni benne. Ily módon a nehéz, fáradságos és az unalmas munka is a „flow" forrásává válhat.

A munka és az erôfeszítés jelentôsége más formában is megjelenik a könyvben. Csíkszentmihályi azzal érvel, hogy a mindennapi felfogással, a „common sense"-szel ellentétben életünk legszebb élményei nem passzív, befogadó, ellazult állapotban érnek bennünket, hanem akkor, ha keményen megdolgozunk értük: nehezen elérhetô célokat tûzünk ki, testi vagy szellemi teljesítményünket megfeszített akarattal a végletekig fokozzuk, és meghaladjuk önmagunkat. A boldogság ennek a kemény munkának a szerves következménye. A legtöbbünkben azonban erôsebb az entrópia, az értelmetlen hedonizmus és a legkisebb erôfeszítésre való törekvés, mint a felfedezés kínálta kihívás elfogadása.

Ha közelebbrôl megvizsgáljuk ezt a fogalomrendszert és leírást, azt találjuk, hogy egy célirányos, racionális, puritán emberkép húzódik meg mögötte. Az olyan ember képe, aki az erôfeszítésben, az aktivitásban, a munkában, a teljesítményben és a kihívásban látja és találja meg az örömet, nem pusztán az érzékek hedonista élvezetében vagy a passzív befogadásban, amely nem ad lehetôséget pszichológiai fejlôdésre, az én komplexebbé válására. A könyv érvrendszere akár a protestáns munkaerkölcs megerôsítése is lehetne.

A szerzô azt is leszögezi, hogy az igazán kreatív alkotások szinte soha nem hirtelen belátás, hanem kemény, kitartó munka eredményei. Ez a meggyôzôdés egyben üzenet is az amerikai olvasóközönségnek. Ugyanis az utóbbi húsz évben, amióta a pszichológiai kutatásokban komoly teret kapott a kreativitás fogalma, kialakult az a felfogás, hogy a komoly és jelentôs eredmények eléréséhez nem annyira tudásra, szorgalomra, kitartásra, önfegyelemre, egyfajta aszketizmusra van szükség, hanem egy adottságra, nevezetesen a kreativitásra. A kreatív egyénnek nem kell jól tanulnia, nincs szüksége komoly szakértelemre: egyszer csak minden elôzmény nélkül pattannak ki agyából az anyagi sikert és társadalmi elismerést hozó gondolatok. Ebben az értelemben a „flow" állásfoglalás a keményen dolgozó, önmagára támaszkodó, saját erôforrásait maximálisan kihasználó, teljesítménymotivált hagyományos amerikai protestáns ideálkép mellett.

Amíg a szerzô megmarad a „flow" élményének általános és elemzô leírásánál, állításait az interjúkból hozott példák jól követhetôen illusztrálják. Amikor azonban az áramlatérzést a maga meglehetôsen vázlatosan és felületesen kidolgozott tudatelméletébe igyekszik ágyazni, nagyon is vitatható és ingoványos területre téved. A tudat e felfogás szerint nem más, mint szándékainknak megfelelôen elrendezett információhalmaz, autonóm és tudatosan uralható, és az embernek tudattartalmának megváltoztatásával ki kell fejlesztenie magában az arra való képességet, hogy a külsô körülményektôl függetlenül élvezetet találjon valamiben.

Nagyon is érthetô ôsi vágy az emberben, hogy úgy érezze, képes uralkodni a tudata felett, kontrollálni és aktívan befolyásolni a vele történteket, nem csupán passzív elszenvedôje sorsának. Amióta azonban Freud közismertté tette a tudattalan fogalmát, végérvényesen megdôlt az addig uralkodó szemlélet, mely szerint ha az ember nem ura a világegyetemnek, legalább maradéktalanul ura a saját tudatának. Bár a pszichoanalízis – mint kellôen nem bizonyított tudományos elmélet – a kilencvenes évek amerikai akadémikus közegében lényegében talaját vesztette, Freudnak ezt az állítását a mai kognitív pszichológia vagy viselkedésterápia sem vonja kétségbe, és még a legracionálisabb közgazdasági elméletek is számolnak az emberek nem racionális viselkedésével. Csíkszentmihályi tehát „megfeledkezik" a tudattalan hatalmáról: arról, hogy nem tudunk mindig mindent a tudatunk racionális kontrollja alá vonni; hogy az emberek nemritkán annak ellenére viselkednek irracionálisan, hogy pontosan tudják, mi lenne az adott helyzetben a leginkább célravezetô, racionális viselkedés. A neurotikus betegek például elhatározhatják, hogy nem félnek, ha el kell hagyniuk lakásukat, de hiába tudják, hogy nem fenyegeti ôket veszély, félelmüktôl nem képesek megszabadulni. Bár a célok meghatározóan fontosak, az, hogy elérjük-e ôket, nagyon komplex belsô feltételrendszer, az egész személyiség munkája, nem pusztán ráció, figyelemkoncentráció vagy kreativitás kérdése.

Ahhoz, hogy a tudat a szándékainknak megfelelôen elrendezett legyen, meg kell tanulnunk uralkodni a fiziológiai késztetések, az intellektuális funkciók és az érzelmek felett – állítja a szerzô. Az áramlatélmény valójában a tudatban uralkodó harmónia. A negatív érzelmek megzavarják a tudat feletti uralmat, lelki entrópiát idéznek elô, a fájdalom, a félelem, a harag, az aggodalom, a szorongás, a féltékenység esetében a pszichikai energia szétszóródik. Ha valaki harmóniában él magával, nem számít, mit csinál, mi történik vele, nem fogja pszichikai energiáját ezekre a zavaró érzelmekre vesztegetni. Elgondolkodtató azonban, mennyire törekedjünk – ha ez egyáltalában lehetséges – egy olyan emberi ideálra, amely mindig összefogottan harmonikus, és soha nem engedi közel magához a szorongást, a félelmet, a haragot és más, általában nem kellemes, de a személyiségünket esendôen emberivé tevô érzelmeket.

A tudat autonómiájának, egyfajta függetlenségének hirdetése az egyén és társadalom közötti viszonyra vonatkozó állásfoglalás is. Mindazok, akik a társadalmi tényezôknek jelentôséget tulajdonítanak, fontosnak tartják, hogy a külsô körülmények mennyire szolgálják a társadalom tagjainak jólétét. Mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy a külsô körülmények belsô észlelését, értelmezését, átélését kell módosítani ahhoz, hogy az egyén jobban érezze magát. Csíkszentmihályi amellett érvel, hogy a fájdalom és a gyönyör egyaránt a tudatban keletkezik, és csakis ott létezik. Ily módon a tudat irányítása szabja meg az élet minôségét: az ember boldoggá vagy boldogtalanná teheti magát pusztán tudatának megváltoztatásával, ha kialakít egy belsô jutalmazási rendszert, és ezáltal függetlenül a külsô történésektôl.

A tudat feletti uralom jelentôségét a könyvben többek között „E" példája képviseli, aki elôször mindent és mindenkit elveszített a háború alatt, majd halálosan megbetegedett, de mindent visszaszerzett, beleértve az egészségét is. Ma árad belôle az energia, és élete minden egyes percét élvezi. Csíkszentmihályi ezt azzal magyarázza, hogy „E" képes volt megfegyelmezni, nem volt hajlandó improduktív és hiábavaló gondolatokra vagy tevékenységekre fecsérelni a figyelmét. Bár senki nem vitatja a belsô megküzdési stratégiák fontosságát, e példa mégis sok kérdést vet fel: állítható-e például, hogy „E" azért menekült meg a halálos betegségbôl, mert megfegyelmezte a figyelmét, és csak produktív dolgokra gondolt, azaz mindazoknak, akik halálos betegségben meghalnak, összevissza csapong a figyelmük, és nem elég produktív a gondolkodásuk?

A hangsúly, úgy tûnik, túlságosan eltolódik a belsô feldolgozás felé, és ezáltal túl nagy felelôsség helyezôdik az egyénre, és kevés a külsô dolgokra, például a társadalomra. Ha azt állítjuk, hogy pusztán belsô képesség kérdése az, hogy valaki – mint például Viktor Frankl – értelmet találjon a koncentrációs tábor szenvedéseiben, vagy hogy a kétoldali végtagbénulásban szenvedô, a vak, a hajléktalan is tekintheti ezt élete legpozitívabb tényének, akkor egyben azt is mondjuk, hogy mindazok, akik a szerencsétlenségben nem érzik jól magukat, maguk tehetnek errôl, nem pedig mindazok a társadalmi vagy más természetû körülmények, amelyek a személyes tragédiák mögött állnak. „Az a képesség, hogy elfogadjuk a szerencsétlenséget és a szükségbôl is erényt kovácsolunk, nagyon ritka ajándék. Akiknek van belôle, azok az örök túlélôk, talpraesettek és bátrak" – írja Csíkszentmihályi, megfeledkezve arról, hogy talán néha nagyobb bátorság nem elfogadni a szükséget, és nem erényt kovácsolni belôle, hanem küzdeni ellene még akkor is, ha az ember nem feltétlenül gyôzedelmeskedik. A humanisztikus pszichológia egyik fô alakja, Maslow például azt mondta, hogy a normalitás nem az, ha valaki abnormális körülmények között épeszû marad – mert az azt jelenti, hogy az abnormálisat nem abnormálisként fogja fel –, hanem az, ha összeroppan. Bár ez a gondolat vitatható, és természetesen mindenki fontosnak tartja, hogy azok, akiknek igazán komoly nehézségekkel kellett szembenézniük az életük során, e traumák ellenére, ezekkel együtt is örömet tudjanak találni az életükben, valószínûleg furcsállnánk és meglehetôsen nárcisztikus kijelentésnek tartanánk, ha valaki azt mondaná: „Megölték az egész családomat, és ebbôl tanulva most már igazán tudom élvezni az életet." Vajon lehet és kell-e, hogy a sorscsapásokat belsô erôink segítségével pusztán örömteliként fogjuk fel? Erény-e, ha mi örömet lelünk olyan helyzetekben, amelyeket mások elviselhetetlennek találnak? Ideális-e, ha a nehéz és méltatlan körülmények személyesen megoldandó egyéni, szubjektív érzelmi problémákká degradálódnak? Meg lehet-e úszni a komoly tragédiákat gyász és kétségbeesés nélkül?

Az amerikai pszichológiai könyvkiadásban gyakoriak a laikus olvasóközönség számára készült, olvasmányos, sok példát bemutató, színvonalas ismeretterjesztô könyvek, amelyek ugyanakkor komoly tudományos munka eredményeire támaszkodnak, jóllehet az alkalmazott tudományos módszerekrôl, adatokról és statisztikai összefüggésekrôl legfeljebb a könyv végén, a jegyzetek között számolnak be. Az adatok tudományos feldolgozását a szerzôk cikkekben, a szaklapokat olvasó szakmai közönség számára készítik el. Az ismeretterjesztô könyvek nélkülözik a tudományos precizitást, a szerzôk megengedik maguknak, hogy általánosan fogalmazzanak, nem kellôen végiggondolt kijelentéseket tegyenek, állításaikat ne támasszák alá ellentmondást nem tûrôen. A Flow is ezek közé a könyvek közé tartozik. Fontos jelenséget ír le, nagyon élvezetes, színvonalas, de könnyen támadható formában. Erénye, hogy nem olyan „boldogságelixír" típusú, a viselkedésterápia ma már meglehetôsen komplex elveit primitíven felhasználó amerikai könyv, amely az utóbbi években dömpingszerûen árasztotta el a hazai könyvpiacot. Szerencsére távol áll a „hogyan legyünk könnyen, gyorsan sikeresek és boldogok" típusú receptkönyvektôl, már csak azért is, mert nem tartja a boldogságot se könnyen, se gyorsan, se erôfeszítés nélkül elérhetô dolognak. Azt hangsúlyozza, hogy az örömteli élet mindig egyedi alkotás, és nem lehet recept alapján megvalósítani.

Az életet minôségibbé és gazdagabbá tevô „flow" leírása, amely Csíkszentmihályi jelentôs kortárs pszichológiai életmûvének egyik kulcsfogalma, ma helyet kap az egyetemi tankönyvekben és a legújabb, érzelmeket tárgyaló szakkönyvekben is, egyben egy egész könyvsorozat egyik állomása. Az elsô kötet, amely a szerzô és munkatársai által összegyûjtött rengeteg anyag alapján született, az áramlatélmény eredeti modelljét írja le, és Beyond Boredom and Anxiety (Túl a szorongáson és az uralmon) címmel, 1975-ben jelent meg. Ebben a szerzô azt vizsgálta, miként lehet az unalom és a kudarctól való szorongás Szküllája és Karübdisze között megtalálni az örömszerzô tevékenységek optimális sávját. A kutatások tudományos összefoglalása az Optimal Experience: Psychological Studies of Flow in Consciousness (A tökéletes élmény: Pszichológiai vizsgálatok a tudat áramlásáról) címû kötetben látott napvilágot 1988-ban. Ezt követte a Flow 1990-ben, amely a képzett nagyközönséget ismerteti meg a „boldogság" pszichológiájával, és ahogy azt a szerzô a bevezetôben megjegyzi, még Bill Clintonnak is a kedvenc olvasmánya. Csíkszentmihályi legújabb kötete, az 1996-ban megjelent Creativity szerves folytatása az elôzôeknek, mert az áramlatélmény, valamint a tudományos felfedezés és alkotás összefüggéseit tárja fel száz jelentôset alkotó kreatív emberrel készült interjú és harmincéves kutatómunka alapján, nagyon érdekes és olvasmányos formában. Jó volna, ha ez utóbbi kötet mellett e gazdag és színes életmû néhány más írása is megjelenne magyar nyelven. Így a serdülôkutatásokra nagy befolyást gyakorló két munkája, az 1984-ben kiadott Being Adolescent: Conflict and Growth in the Teenage Years (Serdülôkor: Konfliktus és fejlôdés a teenager korban), valamint az 1993-ban megjelent és nagyon nagy sikert aratott Talented Teenagers (Tehetséges serdülôk).
 


Klaus Schreiner

Gábor Tüskés, Éva Knapp:
Volksfrömmigkeit in Ungarn
J. H. Röll, Dettelbach, 1996.
615 old.
(Beiträge zur vergleichenden Literatur- und Kulturgeschichte. Quellen und Forschungen zur Europäischen Ethnologie 18)

A középkori és kora újkori népi vallásosság témájában folytatott rendszeres és kitartó kutatás eredményeit egyesíti ez a könyv. A két szerzô 1984 és 1992 között írt, a vallásos kultúra késô középkori és barokk formáit és funkcióit tárgyaló cikkeinek egyberendezett kivonata. Impozáns, átfogó kézikönyv született egyéni munkájuk összefoglalásából. A gyûjtemény tematikus és metodikai koherenciájából világosan, pontosan megfogalmazott megfigyelések következnek, ezekre alapozódik a szerzôk kutatásának és ennek a munkának szerkezete.

Az anyag öt fô témakörre tagolódik: „szentkultusz" (15–110. old.), „zarándoklatok" (11–277. old.), „konfraternitások" (279–353. old.), „a kegyességet közvetítô személyek" (355– 442. old.), „képek mint a kegyességhez elvezetô eszközök" (443–574. old.). A függelék (576–611. old.) táblázatos formában nyújt információt a szentek katakombáiban fellelhetô ereklyék megszerzésérôl és transzlációjáról, valamint a konfraternitások létrehozóiról. Részletes bibliográfia mutatja be a vallásos társaságok német nyelvû publikációit, és a jezsuita Nádasi Jánosnak, a XVII. század egyik igen termékeny írójának elsô kiadásait, kéziratait, illusztrált munkáit.

Tüskés Gábor és Knapp Éva kutatásai döntôen a XVII. és XVIII. századra irányulnak. Célkitûzésük, hogy „a források mélyreható vizsgálata alapján" (11. old.) rávilágítsanak a helyi sajátosságokra, láthatóvá tegyék a kölcsönhatásokat az európai és a magyar helyzet között. Igen értékessé teszi a könyvet a gazdag adatforrás valamennyi témában és területen, amit a szerzôk kutattak. Elmélyült kutatómunkával számos ismeretlen, eddig homályban maradt adatot tártak fel, felderítettek sok új, figyelmet érdemlô tényt. Különösen jellemzô mindez alapkutatásuknak, a zarándoklatok és konfraternitások kérdéskörének vizsgálatában.

A kegyesség fogalma a két szerzô meghatározásában hiedelmek és cselekvési formák kulturális rendszere, szerves része a kultúrának (562., 565. old.) Vallásos hitre épülô, tudatosan megformált társadalmi-kulturális beállítottság és viselkedésmód, amely a különbözô társadalmi rendszerek és kulturális folyamatok irányító mechanizmusaként mûködik (562. old.).

A teoretikus sejtéseket magas fokú empirikus fegyelemmel kezelik. A kegyesség mint a különbözô társadalmi szervezetek indikátora, ahogyan a forrásokból feltárul, egyfajta viselkedésmód, amelyre egyformán hatnak az egyes embereknek a mulandót a mulandóságon túlival összekötô üdvözülési szándékai, az egyház oldaláról kiinduló fegyelmezô erô, és nem kisebb mértékben a politikai és társadalmi érdekeltségek. A kérdéskör politikai aspektusának bemutatására számos esetet hoznak a szerzôk. Nepomuki Szt. Jánost a politikus szent példájaként mutatják be. Kultusza „az állami szimbólumokhoz kapcsolódón jelentôs", értelmezhetô úgy, mint „az állam és a monarchia austriaca dinasztikus ideájának megtestesítôje és megszilárdítója" (94. old.). Rámutatnak a zarándoklatok és a vallásos társulatok törökellenes megnyilvánulásaira. Úgy rekonstruálják ezeket a kegyességi formákat, mint amelyek különféle vallásos gyakorlatok és jótékony szolgálatok gyûjtôhelyei.

A szentkultuszban – ahogy a szerzôk látják – visszatükrözôdik „a társadalom különbözô csoportjainak gondolkodás- és viselkedésmódja" (97. old.). A kölcsönhatásokat vizsgálják a társadalmi és vallásos differenciálódási folyamatok között, és azt a kérdést, milyen arányban vettek részt férfiak és nôk, nemesek, polgárok és parasztok a zarándoklatokban. A zarándokcsoportok társadalmi rétegzôdésében kutatják az idôbeli változásokat. Valószínûnek tartják, hogy a XVIII. század közepén kezdôdô kulturális izoláció eredményeként a nemesség és – alig észrevehetôen – a középosztályok aránya visszaesik az alsóbb néprétegek részvételéhez képest (267. old.).

A zarándoklatok és konfraternitások közös sajátságaira vonatkozó irodalomból láthatjuk, a kegyesség milyen módon formálja és tükrözi a kulturális folyamatokat. Egyes fejezetcímek önmagukért beszélnek: Irodalmi és mûvelôdési programok a barokk kori konfraternitások publikációiban (323–353. old.), vagy A mirákulumirodalom mint társadalomtörténeti forrás (251–277. old.). Forrásközpontú kutatással keresni választ kultúr- és társadalomtörténeti kérdésekre, ez a vezéreszméje valamennyi, a könyvben összegyûjtött tanulmánynak.

Magyarország a szerzôk véleménye szerint „a közép-európai kegyesség sokszínûségének, határozott különbözôségeinek hû visszatükrözôje" (570. old.). Kétségtelenül igaz ez, „mivel Magyarországot centrális helyzetébôl, gyûjtômedence és átjárási útvonal szerepébôl adódóan elérte szinte minden irányzat és divatáramlat" (uo.). A hatások befogadása lehetett késedelmes, de az egyidejûség esetei szintén gyakoriak voltak.

Az osztrák–magyar zarándoklatokat etnikumok és kultúrák közötti kölcsönhatások példájaként szokás bemutatni, „a barokk kori népi kultúra kölcsönös kapcsolódásai" példájaként (245. old.). A szerzôk többször felteszik a kérdést: a szentkultusz és a zarándoklatok a kulturális csere közvetítô eszközei voltak-e, s ha igen, milyen formában voltak azok? Válaszuk, hogy vallási téren bizonyosan voltak átvételek. Feltételezik, hogy világi kultúrformák közvetítéséhez is hozzájárulhatott a barokk korszak vallásos gyakorlata (275. old.), ezt a tézisüket azonban nem tudják empirikusan alátámasztani.

Ahogyan a szerzôk az „úgynevezett népi kegyesség" (569. old.) fogalmát használják, készséggel elfogadhatjuk, s azt is, hogy felhívják figyelmünket, a népi kegyesség koncepciója a „felvilágosodás elit konstrukciója" (563. old.). Hasonlóan hangsúlyos megállapításuk, hogy a magas kultúra és a népi kultúra határai viszonylagosak, könnyen átjárhatók (252. old.). A konfraternitások kiadványai tanúskodnak arról – emelik ki a szerzôk –, hogy nem lehet éles határvonalakat húzni annak megállapításában, mi volt a társadalom különbözô rétegei számára hozzáférhetô irodalom (352. old.).

Számos érv erôsíti meg ezt az állítást. Léteztek a társadalom egyes rétegeire jellemzô kegyességi formák, volt szerepe a csoportérdeklôdésnek, de sui generis népi kegyességrôl mint képzetek és magatartásmódok zárt rendszerérôl (563. old.), amely az átlagember értelméhez és vallásos szükségleteihez szabott, nem beszélhetünk. A társadalomtörténet egyértelmûen igazolja: a XVII. és XVIII. századi konfraternitások „átfogják a társadalom valamennyi rétegét" (318. old.). Ami nem zárja ki azt, hogy léteztek a szociális kontextusból eredô sajátságosan elkülönült tagozódási formák (538. old.). „Zarándokok a társadalom valamennyi rétegébôl toborzódtak (133. old.). Igaz ez akkor is, ha „Budaszentlôrinc elsôsorban a felsôbb osztályok, a nemesség és a királyi udvar kedvelt zarándokhelye" és „Újlak fôként a közeli mezôvárosi polgárok és parasztok zarándokhelye" (171. old.) volt. A császári család tagjai éppúgy elindultak zarándokútra, mint a kézmûves és paraszt származásúak. Esterházy Pál herceg (1653–1713), a katona és államférfi, tagja volt a Rózsafüzér Társaságnak Máriacellben, és szorgalmasan szervezte a nyugat-magyarországi birtokain élô jobbágyok ezreinek búcsújárását oda. Máriacell volt a legfontosabb zarándokhely Közép-Európában, amely összekapcsolta a Habsburg-fennhatóság alatti területek valamennyi népét (210. old.). Vezetô szerepet játszott a magyarországi zarándoklatok történetében.

A kiadott mû meggyôzô erejét a szerzôk munkáját alátámasztó sok szövegrészletnek és illusztrációnak köszönheti. A könyvben tömör leírás és elemzés váltakozik, az elbeszélô megfogalmazási mód ötvözôdik a teoretikus reflexióval. A kiadók jóvoltából gazdagon illusztrált munka, így az olvasónak megvan a lehetôsége, hogy a képanyagra vonatkozó fejtegetéseket kövesse.

A szerzôk összekapcsolják a hagyományos néprajz módszertanát a korszerû kultúr- és társadalomtörténet közelítési módjával. Gondosan megadják a vizsgált jelenségek tér- és idôbeli koordinátáit. Kiválóak a térképek, táblázatok és a számadatok. Az egyes tanulmányokat szakmai alaposság jellemzi, szorosan kapcsolódnak egymáshoz a tekintetben, ahogy a narratív kutatások és az ikonográfia legújabb módszereit használják. A kutatás tárgya a kegyesség új formáinak egyházi és társadalmi feltételrendszere. A szerzôk meghatározzák a laikusokból, klerikusokból vagy a vallási rendekbôl kikerülô személyek és csoportok körét, amely kezdeményezô, újító módon részes a búcsújárások szervezésében, a szentek ereklyéinek transzlációjában, vallási társaságok alapításában. Kutatják azoknak a laikusoknak a társadalmi hovatartozását, akik átveszik az ilyen vallási kezdeményezéseket, s mintaképként követik saját kegyességi életük kialakításában. A szerzôk egyformán figyelnek a vallásos tudat aktív formálóira és a befogadó rétegekre. Bemutatják, milyen közvetítési módok épültek ki az érintkezésekben, miként mûködtek egymás mellett a közvetítés írott és íratlan formái. A különféle szövegek és szövegfajták állandósult használatának vizsgálatából megállapítják, milyen vallási, társadalmi és politikai funkciójuk volt az egyes szövegeknek. Azzal, hogy szövegek és képek kölcsönhatásaira rámutatnak, jelentôsen hozzájárulnak a barokk kori grafika legutóbbi években megkezdôdött újrafelfedezéséhez.

A középkori kegyességi formák kutatásának hagyománya van a középkori tanulmányokban. A kora újkor kegyessége még mindig jórészt „terra incognita". A szerzôk nagy érdeme, hogy útjelzôket állítottak több ilyen feltáratlan területen.

A világos kérdésfeltevés rávezet a pontos válaszra. A szerzôknek sikerült a magyar tudományos kutatást a nemzetközi kutatás kontextusába helyezni azáltal, hogy központi kérdésnek tekintették, hogyan kapcsolódtak a kora újkorban Magyarországon kialakult kegyességi formák az általános európai vallásgyakorlathoz, és mi volt sajátosan magyarországi jelenség. Igen sokat tanulhatunk a könyvbôl a tárgyalt témákat és a módszertani sokféleséget illetôen.

Egyedül azt hiányoljuk, hogy nincs az olvasót segítô index, ami a könyv értékes, gazdag anyagában megkönnyítené a tájékozódást.
 

Fordította: Nádasi Judit



Orlovszky Géza

Szörényi László:
Memoria Hungarorum
Tanulmányok a régi magyar irodalomról
Budapest, Balassi Kiadó, 1996.
219 old., 950 Ft

Kissé szokatlan olyan tanulmánykötetrôl recenziót írni, amelynek tanulmányai már több mint egy évtizede napvilágot láttak, megállapításaik többnyire bekerültek a szakmai köztudatba, gyakran hivatkoznak rájuk, sôt némelyiküket megtaláljuk az egyetemi magyar szakos kötelezô olvasmányok listáján is. Mégis feltétlenül hasznos és örömteli ezt a tizenkét írást így összegyûjtve, a Balassi Kiadó elegáns, szürke sorozatában újra viszontlátni. Teljesen feleslegesnek érzem az utószóban a szerzôi mentegetôzést; van „értelme ezen elszórt szövegek összegyûjtésének", még akkor is, ha egy írás eredeti, elsô megjelenése nem obskúrus helytörténeti kiadványban, hanem mondjuk az Irodalomtörténeti Közlemények vagy a Magyar Könyvszemle hasábjain történt. Manapság, amikor már frissen végzett pályatársaink is kötetbe szerkesztve adatják ki elsô könyvkritikáikat, Szörényi László tudományos munkássága talán egy bôrkötéses életmûsorozatot is bízvást megérdemelne.

A tanulmányok a hetvenes és a nyolcvanas évtizedben készültek; némelyikük érdekes módon öt-hat évet is „pihent" az elsô megjelenésig. A legkorábbi (Faludi Ferenc a könyvvizsgáló) éppen 1970-ben, a legutolsó (Verseghy Káldi-értekezésének tudomány- és mûvelôdéstörténeti háttere) 1987-ben. A szerzô helyenként, ahol idôközben a témával kapcsolatban jelentôs új publikációk születtek, frissítette, bôvítette az eredeti jegyzetanyagot. Egy tanulmány pedig, a Dugonics András életmûvét bemutató dolgozat, jelentôs mértékben bôvebb az 1985-ben megjelent elsô redakció szövegénél.

Az itt közölt tizenkét tanulmányon – ahogyan általában a tipikus Szörényi-tanulmányon – kétségkívül érzôdik egy bizonyos befejezetlenség, alkalmiság. A legendás idôzavarban élô szerzô életmûve javát a határidôk szorításában, kéziratleadások, kon-ferenciaszereplések idôpontjainak kényszerében alkotja. Emlékszem olyan nyilvános szereplésére is, ahol a briliáns adatfeltáró tanulmány felolvasását (valójában a vége felé már szabad elôadását) a téma közepén e szavakkal szakította meg: „Hölgyeim és Uraim, idáig jutottam". Természetesen a Szörényi-értekezések már mások által is többször fölemlegetett befejezetlensége sokkal összetettebb jelenség. A szerzô hihetetlen olvasottsága, felkészültsége, és az ebbôl következô termékeny asszociációk burjánzása igen szûkösen férhet csak el a konferencia-elôadás vagy a folyóirat-tanulmány kínálta szûkös keretek között. Különösen a tanulmányok rendkívül tartalmas jegyzetanyagának olvasgatása közben érezhetô, hogy sokszor egyszerûen nincs szíve visszatartani a birtokában lévô információkat. Megtudjuk például Rákóczi Ferenc életének egyik jelentéktelen epizodistájáról, az ifjú fejedelmet 1690-ben Prágába kísérô Adalbert Franz Hossmannról, hogy holmi kocsis félévi bére fejében 25 forintot vételezett a kiváló Scheligowsky Vencel atyától, egy új-prágai rendház rektorától (számla mellékelve: 73. old.). De azt is tudja – Faludi Ferenc könyvvizsgálói tevékenysége kapcsán –, hogy az úgynevezett Jézus-ima fontos szerepet játszik J. D. Salinger egyik regényében (99. old.). Szörényi minden bizonnyal Magyarország egyik legolvasottabb embere (az olvasott szó „literátus" jelentésében). A XVI–XVIII. század magyar vonatkozású szövegei egy jelentôs részének ô a legjobb – ha nem egyetlen! – ismerôje. Nyelvi kompetenciája szinte utolérhetetlen; az ÚMIL-ban úgy olvasom, latin–görög–perzsa szakon szerezte diplomáját. A szerzô anyagismerete, a kiadatlan forrásokra is kiterjedô tájékozottsága a XVII–XVIII. század hazai (és nemcsak magyar nyelvû) irodalmának monografikus összefoglalására predesztinálná. Ha irodalomtörténészi habitusától idegen a korszakmonográfia kissé izzadságszagú mûfaja, úgy nagy témájának, a nemzeti epika formálódásának történetét várhatnánk tôle elsôsorban. Abban is követhetné tudósi példaképét, Tarnai Andort (aki emlékének a kötetet is ajánlotta), hogy legalább egyetlen nagymonográfiát tetô alá hoz.

Visszatérve a kötet írásaihoz, az itt újraközölt tizenkét tanulmányt talán csak az az egy dolog köti össze, hogy mindegyikük a régi magyar irodalom valamely elfeledett, elhanyagolt, mondhatni: feltáratlan jelenségét vizsgálja. A kánon szélárnyékában szomorkodó szerzôknek szentel figyelmet: Dugonics Andrásnak, Verseghy Ferencnek, Ungvárnémeti Tóth Lászlónak. A „nagy nevek" esetében is a ritkábban emlegetett szövegekkel, a kevésbé ismert életszakaszokkal foglalkozik elôszeretettel: Szenci Molnár Albert latin költészetét veszi nagyító alá; Balassi török bejtjeinek forrásvidékét feltérképezve a szúfi misztikáról értekezik; Faludit mint a határokon vizsgálatra elkobzott könyvek fôellenôrét mutatja be; Rákóczi csehországi tanulóéveinek környezetét próbálja rekonstruálni; alapos tanulmányt szentel a már saját korában sem olvasott XIX. századi hazai neolatin költészetnek. Szörényi nem esik abba a hibába, hogy túlértékelné tárgyát: „Szenci Molnár [latin] versei azonban – s ezzel visszatérünk a színvonalas szerkesztôtôl a hét bölcs költôjéhez – a derék középszer unalmas képviselôi" (46. old.). Megértô iróniával képes értékelni a maguk jelentôségének megfelelôen az elmúlt századok verselgetô dilettánsait: „Különleges színfolt Valentini János znióváraljai, szlovák anyanyelvû plébános kötete: Lucubrata opuscula in unum collecta (1808). Legtalálóbban ôstörténeti bukolikának nevezhetjük. Pásztori versekben üdvözli fônökét, a besztercebányai püspököt, s megírja plébániája történetét – de a legrégibb ókortól kezdve. Kiderül belôle, hogy a szkíták, a hunok, a filiszteusok, az elsô krétaiak, az amazonok, a macedónok, Mithridatész, a gall királyok és – eredetileg – a Habsburgok is mind szlávok voltak!"

Örömmel fedez fel elkallódott, lappangó tehetségeket: „Perecsényi Nagy László Nagyváradon, 1804-ben jelentette meg Orodias címû kötetét. Ez a furcsa, már életében elfeledett, Arad megye egy falujába húzódott, latinul és magyarul is sokat író nemes megérdemli, hogy mûvérôl lefújjuk a port." (183. old.) Nem mulasztja el felhívni a figyelmet a regisztrálásra, esetleges továbbgondolásra méltó finomabb intertextuális összefüggésekre. Példának íme egy jellegzetes Szörényi-féle felismerés: „Nemcsak az tanulságos, hogy miképpen alakította tizennégy soros és retorikai ornatusszal felékesített disztichonos epigrammává az eredetileg hétsoros és szûkszavú verset, hanem az is, hogy külön jegyzetben hívja fel a figyelmet arra: a II. Frigyes óta eltelt századokban mennyire kevéssé változtak meg az egyes nemzetek jellemvonásai. Így számolhatunk azzal, hogy a magyar romantika hajnalán a nemzetkarakterológiai közhelyek kialakítására a hagyományos retorikán túl hatott a szicíliai költôiskola császári tagjának verse is." (Horváth Mihály exjezsuita fordításáról van szó; 187. old.)

Az irodalomtörténet epizodistái, a minores felé irányuló szeretetteljes figyelem meghatóan rokonszenves. A téma, a tanulmányozott szövegek iránti alázatában szinte az „ideális olvasóvá" változik át. Képes egyesíteni magában több irodalomtörténeti korszak iránti érzékenységet, poétikai–retorikai eljárások, allúziók iránti fogékonyságot, felismerve a szövegekben potenciálisan benne lévô értelmezési dimenziókat és esztétikai értékeket. Egy példa a „finom" olvasatra: „Bravúros az az epigrammája, amelyben az Éjt, ezen antik istennôt szólítja meg: a vers kezdete a hódolaté, a folytatásban azonban felszólítja az istennôt fátyla, a sötétség fellebbentésére; jól tanúsítja, hogyan habozik a költôi szándék a felvilágosodott allegória és egy modernebb szimbolikus nyelvhasználat között." (Szerdahelyi György Alajosról van szó, 180. old.) Ôszintén képes lelkesedni egy-egy szellemes szójátékért: „A piarista Simonchich Imre szójátékot alkot: részben a Deukalión által a vízözön után hátradobott kôbôl származtatja Bona Pax=Bonapartét, másrészt Canova nevét elvágja, hogy egy Cano Varadini, vagyis »éneklek Nagyváradon« szerkezetbe illeszthesse. A szegedi minorita Tóth Kamil TERTINA nevébôl elôbb a TE TRINA anagrammát gyártja, hogy azután a következô verset írhassa: Sol, et honor Vatum, quem Gallia, Roma, Vienna, / Iure colit; nunc Te gloria Trina manet" – 185. old.). Elismeréssel adózik a szakmai hozzáértéssel kivitelezett verstani teljesítményeknek: „[Kézy Mózes] Opuscula poetica (1822) címû kötetét olvasgatva inkább csak hagyományos, noha kétségtelenül fölényes biztonsággal megalkotott alkalmi verseket találunk. A leghatásosabb az idôsebb Wesselényi Miklósnak, az erdélyi ellenzéki vezérnek halálára írott gyászvers. A költô egyedül tébolyogva sír a mezôn, midôn látomása támad. Szent ligetbe jut, ahol égi fény világítja meg Wesselényi gyászpiramisát. Mellette sírnak a »Prisca Fides« és a »moestae Camonae«. Majd Melpomené és Clio méltatják az elhunyt érdemeit, végül fiát magasztalják."

A szerzô különös, szinte szépírói érzékenységre valló tehetsége, hogy képes megszólaltatni a forrásokat. Legszebb példája ennek a múlt századvég nagy irodalomtörténészeit idézô mesélôkedvnek a Heltai Gáspár és az inkvizíció címû tanulmány. A vizsgálat középpontjában klasszikus filológiai jellegû probléma áll: Heltai 1670-ben, Kolozsvárott megjelenô Hálójának forrásait kutatja. A példás szakszerûséggel megoldott forrásfeltárás azonban lehetôséget nyújt számára egy kerek és nem tanulságok nélkül való történet elmesélésére. „Az 1550-es évek végén, amikor e rémhistória lejátszódott – kezdi a mesét –, az inkvizíció éppen »szerepválságban« volt. A zsidókat többnyire már kiirtották vagy kiüldözték az országból, a portugáliai úgynevezett »új keresztények« még nem kezdtek el átszivárogni a határon, a valenciai moriszkók ellen egy ideig felfüggesztették az eljárást. A lutheri eszmék behatolása és az ellenük folytatott harc azonban új életre galvanizálta a megrozsdásodott szervezetet. Az állam és az Egyház hálája – mint látni fogjuk – nem is maradt el, ráadásul a fôinkvizítor megmentette ingadozó állását." Több lapon keresztül meséli a történetet a maga jellegzetes, vitriolosan ironikus, áthallásos stílusában: „1559. május 21-én Valladolidban nagy néptömeg elôtt el is égették az eretnekek elsô csoportját. Szentháromság vasárnapja volt, és az »elôadás« nagy sikert aratott, egy eretnek kivételével mind megbánta bûnét és kegyelmet kért, kínzás közben pedig kölcsönösen feljelentették egymást. Herresuelóról, az egyetlen makacsról meg is jegyezték a nézôk, hogy arca olyan ördögi, mintha máris a pokolban volna, együtt mesterével, Lutherrel." (20. old.)

Szörényi értekezô prózájának másik jellegzetes fogása a tartalomfelmondás. A Dugonics András életmûvét bemutató tanulmányához számításaim szerint mintegy húszezer lapnyi szöveget – köztük kéziratos és latin mûvet is bôven – kellett végigtanulmányoznia. Velünk, akik nem valószínû, hogy egyhamar követni fogjuk felfedezôútján, nagylelkûen megosztja olvasmányélményeit. A Jólánka címû terjedelmes regény cselekményének például Karinthyhoz méltó kétlapos zanzáját nyújtja: „Hû társát, Pörnyést útközben elveszíti Gyulafi, mert az túl sokat eszik egy romlott sajtból, pedig egy jóindulatú kísértet elôzôleg álomban figyelmeztette is, hogy vigyázzon. Honvár országában a királyban fölismeri nagyapját, anyjának, Dévának nemzôjét. Most megismert nagynénje, Rúsa, bele is szeret a daliás hadnagyba, miután kiszeretett a férfiruhába öltözött Márnából, a honvári királyfi, Lébék által elcsábított és teherbe ejtett leánykából, aki Sepelnek (azaz Csepelnek), Árpád fôlovászmesterének lánya. Gyulafi a kétségbeesett Márnát megmenti az öngyilkosságtól, és miután Lébék felakasztotta magát a mestergerendára, balkézrôl való özvegyét elismerteti apósával, aki a megszületett gyermeket, Tökölit elfogadja utódjának. [...] Gyulafi továbbmegy, de a kijátszott Rúsa megátkozza. Az átok fog is rajta, mert az ifjú – miután tanúja volt Hengeri, az Etelka Karjelben intrikusa kerékbe törésének – megérkezik ugyan Karjelba, de még sokáig nem egyesülhet Jólánkával. Kertészlánynak öltözve lopakodik be Jólánka várába, és több száz oldalon keresztül, folytonos tamburázás közben hitegeti boldogtalan szerelmesét, miközben minden kertészlány beleszeret..." És így tovább. A Dugonics-tanulmány ítéleteiben egyébként nem tudjuk nem felismerni a szellemi rokonnak kijáró elismerést: „Dugonics legerôsebb oldala a horror és az erotika. Szépen példázza ezt a második kötet V. szakasza, ahol Hipispilé borzongatóan kegyetlen kivégzésérôl értesülünk, s rögtön utána arról, hogyan ébred fel a szerelem Médeában." Témája bemutatása során a szerzô sohasem feledkezik meg arról, hogy sorra vegye a korábban megszólaló irodalomtörténész elôdjei véleményét. Általában kerüli a leleplezô kioktatásokat, a nyílt polémiát. A szövegekre az eltérô történeti korszakok során rárakódó olvasatokat inkább begyûjteni, eredményeiket kumulálni igyekszik. Az eredeti mûvek és a források beszéltetésével képes meggyôzni minket arról – legerôsebben éppen Dugonics esetében –, hogy alapos kiigazításokra érett meg az az irodalmi kánon, amely a XVIII. század második felének értékelésében egyoldalúan a felvilágosodás eszméihez mint középponti értékhez való viszonyt helyezte elôtérbe. Felhívja a figyelmet az utólag zsákutcának bizonyuló stíluseszmények, irodalmi programok belsô értékeire és a saját korukban kifejtett, mára elfelejtôdött pozitív hatásaikra. Dugonics például amellett, hogy sok tekintetben a nagyromantika számára egyengette az utat, olvasni tanított, és egy elképzelt dicsôséges múlt megálmodásával formálta a nemzettudatot. Mosolyogtató délibábos hazafisága népszerûsítette Sajnovitsék nyelvrokonság-elméletét. Vagy ki tudja ma már, hogy a számtani alapmûveletek magyar elnevezéseit a piarista polihisztornak köszönhetjük?

Szörényi prókátora, közbenjárója, irodalmi ügynöke is tanulmányai hôseinek. A történetek szimpatikus, emberséges magaviseletû, nemes cselekedetet végrehajtó szereplôit megdicséri, a rosszakat megrója, a pribékektôl érezhetôen undorodik. Innen, ebbôl a magatartásból magyarázódhatik a kötet többrétegû, Horányi Elektôl kölcsönzött címe is: Memoria Hungarorum, azaz „magyarok, akikre emlékezünk" (genitivus objectivus), illetve „magyarok, akik emlékeznek" (genitivus subjectivus). A kötet borítójára helyezett embléma – avagy helyesebben: symbolum – is Horányi Elek 1775–1777 között Bécsben kiadott háromkötetes latin nyelvû írói lexikona címlapjáról származik. A képen viharos tengeren, dagadó vitorlákkal hajózó háromárbocos látható. Jobbról a felszakadó esôfelhôk közül elôtörô napfény, szalagon latin felirat: „Provehimur non praemio, sed patriae amore" – ami valami olyasmit jelent, hogy ne a jutalomért, hanem a haza szeretetébôl hajózzunk. A maximaszerûen megfogalmazott jelmondatot Szörényi László is büszkén vállalja. Az azonosulás gesztusával idézi az Utószóban az egykori piarista tudósnak az irodalomtörténet feladatáról írott szavait is: „Minden csinosabb nemzet ítélete és közvéleménye szerint dicséretes intézmény volt minden idôben, hogy a kiemelkedô szellemek képét az ékesszólás élô színeivel lefessék, és a nemtelen sötétségbôl elôásva ôket, a napvilágra állítsák, mintha újra az éltetô leget szívnák – céljuk volt ezzel a magasztos gondolkodásra és merész elszánásra való ösztönzés. Ezen okból az ókorban a görögök és a rómaiak, a mi korunkban pedig a franciák, angolok, olaszok és németek azt akarták, hogy polgártársaik cselekedetei [...] fennmaradjanak, hogy az utókor tanulja meg a hitványságot kerülni, a derékséget pedig követni és megvalósítani..." Haszonelvû irodalomszemlélet, a múlt mint az erényes élet példatára – bizony, a jelenleg divatozó nómenklatúra szerint ez a program legfeljebb az elômodernség bélyegét érdemelheti. Kétségtelenül hiába keresünk a szövegekben a hermeneutika vagy a dekonstrukció divatjának tett rituális gesztusokat. Vagy, hogy közelebb menjünk a tanulmányok keletkezésének idejéhez: nem találjuk a strukturalizmus vagy a beszédaktus-elmélet felhasználásának nyomait sem. (Az igazság kedvéért meg kell vallanom, hogy egy helyen, a 15. lapon, Galeotto filozófiai nézeteinek antik forrásaival kapcsolatban hivatkozás történik Jurij Lotman kultúratipológiájára.) A szerzô szóhasználatából feltûnôen hiányoznak a karakteres szaktudományos terminusok, különösen azok, amelyek erôteljesen kötôdnek valamely elméleti iskola nyelvjátékához. Leginkább a klasszikus retorika fogalomtára és szemlélete mutatható ki a szövegekbôl. Szörényi Lászó irodalomtörténészi módszerének legfontosabb jellemzôje a múlt történeteinek újramondása a forrásfeltárás segítségével.

A szerzô egy korábbi tanulmánykötetérôl írva Dávidházi Péter súlyos fenntartásokkal élt egy August Böckh-i értelemben vett rekonstruktív filológia mai vállalhatóságával kapcsolatban. A magam részérôl nagyobb megértésre hajlanék a szerzô elkötelezett irodalomtörténészi ethoszát illetôen, különösen hangsúlyozva azt a tényt, hogy a szóban forgó szövegek az 1970-es, 80-as évtized kontextusában, az akkori idôk nyilvános beszédének intertextuális dimenziójában szólaltak meg elôször. A szerzô éppen Dávidházi említett kritikájára reflektálva maga is fontosnak érzi megvédeni és egyszersmind manifeszt formában, programszerûen hangsúlyozni tanulmányírói intencióinak eme vonulatát: „A 70-es, 80-as években, amikor ezeket a tanulmányokat papírra vetettem, nyilván (újra) mûködött az a meggondolás, amely a magyar irodalmat a kétféle Minerva vagy Pallasz dicsôségének jegyében akarta magyarázni. Kultúránkat ellensúllyal lehetett felmutatni egy merôben más kiindulású világkép árnyékában."

A középkori hermeneutika közhelye, hogy egy szöveg szó szerinti (tulajdonképpeni jelentésben vett) értelmezésére még legalább két magasabb értelmezési szint építhetô. Az allegorikus olvasat átvitel révén rejtett, általánosabb érvényû jelentéshez jut el, míg a morális (tropologikus) értelmezési szint az egyéni üdvösségre vonatkozó erkölcsi tanításokat tár fel. (A Szentírás esetében létezik negyedik szint is: az anagogikus, a végsô dolgokra, vagyis az eszkatológiára vonatkozó tanítás.) Bizonyos történeti korszakokban erôteljesen megnövekedhet az uralkodó olvasói kódokban az allegorikus értelmezés iránti fogékonyság. A korlátozott elbeszélhetôség körülményei között kikerülhetetlen az allegorézis szerepének megnövekedése. Az akasztott ember házában minden beszéd a kötélrôl nem szól. Másként: Móricka szavaiban akkor is meg fogjuk találni a szalonképtelen utalásokat, ha éppen kínosan ügyel az öncenzúrára. Írás közben Szörényi tudatában van e több szinten folyó hermeneutikai folyamatnak. Partnerei voltak ebben a (késô) Kádár-korszak allegorézisre különbözô alapállásokból olyannyira fogékony értelmezôi közösségei. Az áthallásokra fogékony értelmezô a könyvvizsgáló Faludi alakjába szívesen látta bele saját, a hatalommal szembeni megalkuvásokra kényszerülô értelmiségi létének dilemmáit. Le tudja fordítani magának azt a passzust is, ahol Szörényi arról beszél, milyen értelemben válhattak példaképévé az ifjú Rákóczinak késôbbi ideológiai és politikai ellenfelei, a jezsuiták. „Megkockáztatom azt a feltevést, hogy a kérlelhetetlen, megalkuvást nem ismerô harci elszántság, a heroizmus olyan megragadó, személyiségformáló tényezô, amely adott esetben eredeti tartalmától függetlenedhetik, és új tartalommal feltöltôdve szabhatja meg egy életút célját." Lehetetlen figyelmen kívül hagynunk a kínálkozó történelmi allúziókat, amikor az inkvizíció koncepciós pereinek mûködési mechanizmusáról olvasunk. Módszerét maga Szörényi leplezi le 1989–1990-ben íródott Hosszúlépés címû kisprózákat tartalmazó kötetében. Az egyik történetben az írás irodalomtörténész hôse a római magyar zarándokoknak megmutatja a San Stefano Rotondót, a magyarok egykori római nemzeti templomát:

„– Mi ez, fiam? – kérdezi egy bácsi, borzalommal vegyes kíváncsisággal.

Éppen olyan képre bámult, ahol ügyes hóhérok forró ólmos kádban fôznek három mártírt, Vitust, Modestust és Crescenciát.

– Tetszik tudni, itt volt hajdan a pretoriánusok laktanyája. Ôk kínozták és végezték ki a római mártírokat a tizennégy nagy keresztényüldözésben. Az ô vértanúságukat ábrázolják a freskók.

– Pretoriánusok? Kik voltak azok?

– Hát olyan római ávósok, tetszik tudni.

Egybôl mindent megértettek."

A múlt itt nem egyszerûen példatárként jelenik meg, nem a magistra vitae; múlt és jelen kölcsönösen egymást értelmezi, olvassa. Az inkvizíció pribékjei összemosódnak az Andrássy út 60. kékparolis ávósaival, a történetben feloldódik a történelem. Nincs szükség rekonstrukcióra, hisz ahogy egykor volt, úgy van ma is. A történelem uralkodó alakzata (ahogyan Szörényié is): az irónia. Lehetséges, hogy a szerzô a modernitást mégiscsak az innensô felérôl súrolja?

Ha már a Hosszúlépésre, Szörényi önanekdotákból felépített szórakoztató és megható prózakötetére került a szó, hadd idézzek föl egy másik példázatos történetet is. A kötet egyik kisprózájából, a Cserkészkönyv címûbôl értesülünk arról, hogy a forradalmat követô zûrzavaros hónapokban a szerzô illegális cserkészcsapatot szervezett. „Igazolványokat gyártottam rajzpapírból, cserkészliliommal és Kossuth-címerrel. Megvolt vitéz Temesy Gyôzô Cserkészkönyve: ebbôl kiindulva ismertettem a cserkészélet alaptörvényeit, és kidolgoztam a próbák rendjét. A zöld nyakkendôket csak akkor vettük fel, mikor egy-egy kiránduláson beértünk az erdôbe." A továbbiakban viszontagságosan alakult a cserkészcsapat sorsa, a szerzô cserkésszerûtlen magatartásért kénytelen volt sorra kizárni társait. Hacsak idôközben nem kényszerült (káromkodásért) önmaga kizárására is, a szerzô jogfolytonossága máig töretlen. Az erdôbe érve nyilván ma is felölti a zöld nyakkendôt. Ha nem, szellemi értelemben akkor is viseli visszavonhatatlanul. Az allegória applikációját (magyar szóval: a rászabást) bárki elvégezheti.

Végül talán én is megengedhetek magamnak egy, a szerzôrôl szóló anekdotát, amely talán illusztrálhatja azt is, amit a történelem iróniájának szoktunk nevezni. A reneszánsz-barokk kutatók lelkes és összetartó társaságának a hetvenes évek elejétôl kezdôdôen hagyományává vált május végén tudományos konferenciát tartani valamely történelmi hagyományokkal rendelkezô magyar városban. A két-három napos tanácskozások rituális lezárása az utolsó estén rendezett társas vacsora. Ezeken a vacsorákon, már kellô mennyiségû bor elfogyasztása után szokásos volt népdalok, munkásmozgalmi indulók dallamára írott rögtönzött csasztuskákban feldolgozni az ülésszak eseményeit. Amikor Szörényi a népi csúfolódások karneváli szokása felelevenítésekor a munkásmozgalom rekvizítumaihoz nyúl, egy, a népi-nemzeti hagyományba erôszakosan beoltott hajtás visszametszését, rituális „varázstalanítását" végzi el. Nem nehéz felismernünk ebben a spontán módon formálódó intézményben a bahtyini karneváli életérzés megnyilvánulását. Szolgálta egyrészt a komoly tanácskozás, a viták okozta feszültségek oldását, a kiengesztelôdést, másrészt lehetôséget nyújtott a megszólalni még nem merô hallgatóság, a jelen lévô diákok véleményének, a „nép szavának" megnyilvánulására, a konferencia tiszteletlen újraértelmezésére, a megjelent (és sokszor kényszeredetten nevetgélô) hatalmasságok kötöttségtôl mentes demokratikus kifigurázására. A közismert mozgalmi dalok ad notam felhasználása hasonlóan a kisajátítás, a megszelídítés, a domesztikáció gesztusát jelentette. A csasztuskabrigád középpontja természetesen mindig Szörényi volt, aki a született forradalmárok elszánt pátoszával tudta harsogni az obszcenitásokkal alaposan megtûzdelt indulókat. A csasztuskázás nemes hagyománya a rendszerváltás utáni években valahogy elhalt. Amikor hosszabb idô eltelte után Szörényi (mint exnagykövet) újra megpróbálta feleleveníteni a régi szokást, már nem volt az igazi. A produkciót a jelen lévô (egyházi egyetemen tanuló) hallgatók részérôl teljes értetlenség fogadta: nem értették, milyen kontextusban hangzik most el az Internacionálé.
 


Keresztesi József

Vilém Flusser:
Az írás
Van-e jövôje az írásnak?
Ford.: Tillmann J. A., Jósvai Lídia.
Balassi Kiadó–BAE Tartóshullám–Intermedia, Budapest, 1997.
135 old., 600 Ft

Vilém Flusser könyve az írás korszakának a végérôl szól. A könyv szerint az írás a körkörös, át nem járható mitikus gondolkodás korszakát váltotta volna fel, jellemzôje a linearitás, a történeti-politikai tudat: „az írás feltalálása elôtt semmi sem történt, minden csak megesett" (11. old.). Ám jött az írás, plusz az ezzel járó történelem, és kiteljesedett az a nyugati kultúra, amelynek ezúttal – Flusser szerint – a végéhez értünk. Ami most jön: a digitalitás, a képek totálisan átjárható kultúrája. Az átmenet korát éljük ugyan, de tulajdonképpen félig-meddig már „történelem utáni helyzet" van (97. old.).

Az írás Flusser szerint nem más, mint „az írásjelek sorokba rendezése". A történelem, amely az írás által jött létre, és az írás gesztusához kötött, szintén ezen a módszeren alapszik, tehát nyugodtan rábízhatjuk a gépekre: „jobban, gyorsabban és variáltabban csinálnak majd történelmet, mint ahogy ezt mi bármikor tettük" (12. old.). A humán kultúra funkciói mind átültethetôk az „1–0" alapú, az ember idegrendszerének felépítését szimuláló digitális kódba (121. old.), tehát automatizálhatók, így „az írás programozás általi meghaladásával elértük a történelem célját. Minden magatartás profán, tudományos, funkcionális, politikamentes lesz, s az emberek szabaddá válnak ahhoz, hogy magatartásuknak maguk adjanak értelmet" (53. old.). Ez annál is könnyebben megtehetô, mivel a világból kiolvasható jelek önmagukban nem hordoznak értelmet, hanem csupán mi kölcsönözzük nekik; ezáltal a felismerés által „minden kritika elérte célját, a felvilágosítás tökéletes gyôzelmet aratott, s már nem marad más kritizálható vagy tisztázható dolog. […] Valamennyi kritérium, érték és mérés »ideológiai«, és […] a kiolvasható dolgok (a jelentések) mögött semmi sem áll." (72. old.)

Az írás halálával elkövetkezô képi kultúra minden tekintetben új korszakot nyit. A jövô az agyfolyamatok képi kivetítése, „hogy ezáltal megszabadítsuk a pszichológiai, filozófiai, teológiai ideológiáktól és teljes mozgásba hozzuk". Az ezzel a koncepcióval szemben kifogást támasztók, „a betûrendes történeti gondolkodáson nevelkedett kritikusok és felvilágosítók a fiziológiai feltételeitôl szabadulni kívánó gondolkodás legfôbb akadályává válnak" (122. old.). Flusser, miközben képtelen visszafojtani az írás halála fölötti zokogását, hangsúlyozza, hogy „minden olyan alfabetikus kísérlet, mely a szakadéknak a »digitális« irányába történô áthidalására irányul, kudarcra van ítélve, mind saját lineáris, célratörô struktúráját viszi bele a digitálisba és ezzel elfedi azt" (133. old.).

Az okoskodás körbeforgó szerkezete – a lineáris, kritikai gondolkodás inkompetens a digitális kultúra megítélésében, hiszen az túllépett a lineáris gondolkodás logikáján, amely épp ezt a túllépést kérdôjelezné meg stb. – arra késztet, hogy kicsit hátrább lépve, némi távolságtartással vegyük szemügyre tárgyunkat (és ne engedjünk a „strukturálisan fasiszta" (98. old.) jelzô csábításának, mert az nem vezetne sehová).

Hol áll Flusser, amikor nekrológot mond az írás – egyszesmind a történelem, a lineáris gondolkodás, az egész nyugati kultúra – fölött? Aki a nekrológot mondja, rendszerint élô személy, és a síron kívül helyezkedik el. Minden más kombináció meglehetôsen bizarr benyomásokat ébresztene: meglehetôsen frivol vállalkozás egy kultúraként felfogott hagyomány haláláról beszélni úgy, hogy a beszélô maga is két lábbal benne áll az adott hagyományban. Másfelôl nemcsak frivol, hanem problematikus is, hisz ennek a kultúrkritikai halotti beszédnek szintén létezik a maga nem elhanyagolható eszmetörténeti hagyománya.

Flusser beszéde természetesen nem léphet ki az általa elparentálandó hagyományból: érvelése történeti mintákkal és történetileg alakuló toposzokkal bír. Ha a teljesség igénye nélkül fel szeretnénk sorolni néhányat ezek közül, elsô nekifutásra olyan, távolról sem elhanyagolható példákon akadna meg a szemünk, mint az Übermensch-prófécia, a vicói corsi e ricorsi koncepciója (vö. 130–131. old.), az aranykor-képzet (21. old.) vagy maga az egész világvége-hagyomány. Ennek fényében nyilvánvaló, hogy Flusser ahistoricitása valójában történetileg artikulálható elôfeltevésektôl terhes, ám azoktól eltekinteni kénytelen álláspont: amennyiben saját koncepciójának történetiségére reflektált volna, úgy megkérdôjelezôdne a gondolatmenet és az ahhoz csatolt „mégis írni" autenticitása.

Flusser az írás végnapjairól szólva ugyanis – ír. Ennek igazolásául írása tárgyát hozza fel. Az írás célja, „hogy az ábécét megmagyarázzuk, az írást leírjuk. Más megmagyaráznivaló és leírnivaló egyébként nem létezik." Ezzel mintegy igazolni is véli saját ahistorikusságát: „a jövôt leírni anynyit tesz, mint azt a régi gondolkodásba belegyömöszölni, megmutatni, hogy […] a régibôl ered, tehát a régibôl magyarázható. Az újban éppen az az új, hogy leírhatatlan, s ez annyit jelent, hogy értelmetlenség az új megmagyarázására irányuló törekvés." (126. old.)

Az alfabetikus és digitális korszak közti markáns törésvonal nem csupán az utóbbi kritizálhatóságát zárja ki, hanem megalapozza azt a gesztust is, amelyet a mû negatív teleológiájának nevezhetnénk. Valami jönni fog (sôt már itt is van), amirôl azonban képtelenek vagyunk világos benyomást nyerni: „el sem tudjuk képzelni, mi mindent fogunk a jövôben érzékelni és átélni" (63. old.). Úgy látszik, a negatív teleológia negativitása a „mégis írni" gesztusának tartóssá válását, pózzá merevedését alapozza meg.

A történelembôl kilépni igyekvô flusseri ember egy alapvetôbb szinten is szembesülni kénytelen saját történetiségének csapdájával. A mitikus, a történeti-lineáris és a digitális idô etapjai maguk is történetet alkotnak, egymásra következve, lineárisan. A linearitás ezek szerint nem csupán az alfabetikus, történeti gondolkodás alapstruktúrája volna. Amennyiben a lineáris, történeti emlékezet megmarad – márpedig megmarad, hiszen a bábeli könyvtár vízióját Flusser nem meri megkockáztatni: ez ugyanis minden kulturális kapaszkodó, tehát az emberi létezés elvesztését jelentené (128. old.) –, úgy a gondolkodás nagy korszakainak linearitása rajtunk hagyja kitörölhetetlen bélyegét.

Az automatizáció által kiváltott flusseri szabadságnak azonban van egy, a fenti kifogásoknál súlyosabb problémákat indukáló elôfeltétele, nevezetesen az „1–0" kód már említett totális kiterjeszthetôsége. Minden mentális és mûvészi aktus (élménymodell), minden etikai imperatívusz („kell"-formula) visszavezethetô a „ha/akkor" propozícióra, tehát minden magatartás programozható, a méltóságot adó viselkedésmódok is.

Egyfelôl természetesen nyilvánvaló, hogy minden „kell"-formula átírható „ha/akkor"-formulákká (Flusser példája: „a »Tiszteld apádat és anyádat« […] parancsolatba foglalt magatartás ilyen típusú aktómákba szedhetô: »Tápláld betegen fekvô édesanyádat rizskásával.«" [52. old.]). Másfelôl azonban nehéz volna tagadni, hogy ezek a „ha/akkor"-formulák sosem meríthetik ki a nekik értelmet adó „kell"-formulák tartalmát: a méltóságot adó emberi magatartásformák csak e tartalmak által maradnak azok, amik. A magatartáselemekre bontás és automatizálás nem tünteti el az egész aktusnak értelmet adó, automatizálhatatlan „kell"-formulát.

Már csak azért sem, mert kérdéses, hogy egyáltalán létezik-e egyértelmûen visszakereshetô, statikus „kell"-mag. Az etikai magatartásformák programozhatósága csak a már bírált ahistorikus alapállásból lenne elképzelhetô. A „kell"-ek és a „ha/akkor"-ok ugyanis kulturálisan és történetileg csúszkálnak egymáson, a „Tiszteld apádat és anyádat" például egész más „ha/akkor" formulákká is konvertálható, lásd „Vidd föl betegen fekvô édesanyádat a szent hegyre meghalni", vagy: „Állj bosszút szüleid gyilkosain." Mondhatjuk erre, hogy ezek a „ha/akkor"-formulák épp az emberi gondolkodásból kitörlendô „pszichológiai, teológiai, filozófiai ideológiák" termékei, de hát melyek nem azok? Errôl az álláspontról nagyon nehéz lesz megvédeni az emberi méltóságot, hiszen ezen ideológiák termékei tulajdonképpen mi magunk vagyunk (mint ahogy Flusser könyve is az).

A történelem programozhatósága mögött egzisztencialista indíttatású, pesszimista antropológiai-teológiai koncepció húzódik meg. A különféle olvasási stratégiákat elemezve a szerzô arra a következtetésre jut, hogy ezek három alaptípusa, a kommentáló, a szófogadó és a kritikai hozzáállás egyaránt kudarchoz vezet: a szöveg banális túlbeszéléséhez, autoritássá emeléséhez vagy kritikai „agyonolvasásához" (76–79. old.). A „mégis írni" gesztusa az olvasás, a kommunikáció lehetetlenségébôl táplálkozik.

A reménytelen alaphangot erôsíti, hogy a kiûzetés bibliai mítoszát elemezve a bûnbeesés hogyanjáról és – fôként – miértjérôl semmit sem tudunk meg. A kiûzetés célja, „hogy a világot (és benne magunkat) leírhassuk, magyarázhassuk, felfoghassuk és uralhassuk" (17. old.). A kiûzetés ezek szerint szükséges rossz volna, ami azáltal, hogy bûnbeesés nélkül történik, kifejezetten abszurd jelleget ölt. Figyelemre méltó azonban, hogy az írás korszakának elején rögtön felvetôdô árulásprobléma, amely magában hordja minden teodícea alapkonfliktusát, ismét visszatér az írás korszakának végén. Az árulásstruktúra a flusseri világkorszakok elméletének meghatározó jellegzetességévé válik.

Az árulók ezúttal a szkriptírók lesznek: „Aki szkriptet ír, testestül-lelkestül átadta magát a képkultúrának. […] Ez a történelem szörnyû elárulása, amelyet a szkript-író követ el." (115–116. old.) Miért „szörnyû" ez az árulás, amikor az íráskultúra azért járja a végét, mert meghaladottá vált? Hisz a szkriptíró csak a történelem beteljesedésének folyamatát gyorsítaná fel. Ha a Nagy Történet árulásstruktúrát igényel, minden dolog szörnyûvé, de legalábbis abszurddá válik: az ember a történelem beteljesedésének csupán eszköze, még ha ez számos szempontból üdvtörténeti jellegûnek bizonyulna is.

Elbeszélésének antropológiai, etikai, illetve teológiai vonatkozásaiban egyaránt mélységes pesszimizmusa ellenére Flusser mégis megtalálni véli a képkorszak eljövetelének emberi szemszögbôl megragadható értelmét: „valójában minden emberi magatartás, legyen az elôírott vagy sem, tekintettel a halálra (a halál szükségszerûségére) abszurd, s alapjában véve minden elôírásnak mindig is az volt a célja, hogy ennek az abszurditásnak értelmet kölcsönözzön. Ha az elôírásokat az emberekrôl áthárítjuk az apparátusokra [vagyis a „kell"-formulákat „ha/akkor"-formulákká konvertáljuk – K. J.], az emberek szabadon adhatnak értelmet az apparátusok abszurd viselkedésének […]. [a] programozás mögött rejlô szándék az, hogy az emberek szabaddá váljanak a világ s önnön életük értelmezésére." (52–53. old.)

Mindemellett azért nem mondhatjuk, hogy kérdések nélkül maradnánk. Kérdés, hogy ha minden emberi magatartás abszurd, az elôírások áthárítása, a programozás, mi több, az értelmezés miért ne lenne az? Kérdés továbbá, hogy az elôírások kényszerével együtt az abszurd magatartást is a gépek nyakába varrhatjuk-e? Kérdés, hogy bármilyen szabadon értelmezzük is a világot, eloldva a lineáris gondolkodás kötöttségeitôl, a gépek meg fognak-e halni helyettünk?

Az idézett passzus azonban bennünk hagyja egy másik, az eddigieknél gonoszabb kérdés fullánkját is. Ha a világ alapvetôen abszurd, értelemadásra szoruló, és ez az értelemadás tökéletesebben elvégezhetô a mesterséges intelligenciák által, miért az írás korszaka iránti nosztalgikus mélabú? Az írás értelmetlenségének tudatában miért az el nem fojtott zokogás, a „mégis írni" póza?

Flusser nemcsak általános, kultúrkritikai nézôpontból katasztrofista, hanem személyes álláspontját tekintve még rá is tesz erre egy lapáttal: noha a lehetô legélesebben látja a világméretû változást, mégis ott marad a süllyedô hajón. Ez a kényszer beszédmódjának belsô logikájából következik. Kényszerû hagyományba ágyazottságának fentebb már bemutatott csapdáját a prófécia gesztusával próbálja kikerülni: megpróbál terpeszben állni a két világ között, hisz ebbôl a helyzetbôl fakadna többlettudása. Eszközei tehát nem az érvek, hanem a kijelentések. Ennek ellenére kénytelen minden eszközzel felvértezni magát a kritikai érvelés ellen: gondolatmenete ugyanis csak gesztusára nézve prófécia, pozíciójánál fogva nem az. Nincs mögötte küldetés, a beszélô senkinek sem a szócsöve, beszéde csupán saját kijelentéseit tartalmazza.

Amíg egy kultúra bukása mellett úgy érvelek, mint az adott kultúra része, addig a dolog természeténél fogva életben tartom azt. A profetikus pozíciót elfoglalni ezzel szemben annyit tesz, mint részben kívül kerülni a játéktéren. Ezt a lépést Flusser a „mégis írni" gesztusával igyekszik megtenni, egyszerre akar kinn és benn is egeret fogni. A próféta pozíciója azonban nem mindig jár együtt valódi próféciával, a „mégis írni" bevallottan értelmetlen gesztus, amely így küldetés helyett a prófécia egészének ellentmondó pózzá szelídül (134. old.). A történelem beteljesedését prófétáló ember sírhat ugyan a tovatûnô történeti korszak fölött, ám ennek a sírásnak képtelen lesz hiteles módon értelmet adni: az abszurdat abszurddal tetézi.
 


Németh Csaba

Maimonidész:
A tévelygôk útmutatója
Ford.: Klein Mór.
Logos Kiadó, Budapest, 1997.
1151 old., 2912 Ft

Az 1997-es év végén a Logos Kiadó kiadásában megjelent a „zsidó Arisztotelész", Maimonidész munkája, A tévelygôk útmutatója.

Az arisztoteliánus filozófia és a középkori vallásbölcselet iránt érdeklôdôk több ízben is találkozhattak a Logos Kiadó könyveivel. Elôbb az arisztotelészi Metaphysica új, Ferge-féle fordítása és annak – ha forrásait mindig nem is, de a közös evidenciák és tudás középkori szellemét idézô – kommentárja (1992) keltett vihart a hazai (klasszika-)filológiában. Hasonlóképpen zavarba ejtô kiadvány a középkori zsidó filozófiáról szóló antológia (Guttmann–Husik–Scheiber: Maimonidész. Zsidó filozófia. Bp., 1995), amely meglehetôsen jól reprezentálja a századelô és a negyvenes évek tudományosságának Maimonidész-képét.

Móse Maimuni vagy görögösen Maimonidész (1135/38–1204) arabul írta meg az Útmutatót. Ebbôl két héber fordítás készült: Samuel ibn Tibbon és Jehudah al-Harizi munkái. Mindkettôt lefordítják latinra is: az elôbbibôl az igényesebb Johannes Buxtorfius-féle fordítás készült (Basel, 1629), az utóbbiból Jacob Monteno készített fordítást – ez utóbbit adja ki 1520-ban Párizsban Augustinus Justinianus (Dux seu Director dubitantium aut perplexorum – reprint: Frankfurt, Minerva, 1964). Ez utóbbit szokták a skolasztika által ismert verzióval azonosítani. Mi a Logos Kiadó jóvoltából az eredeti arab szöveg fordítását tarthatjuk újra kezünkben. Kiemelkedô jelentôségû, hogy ez a magyar fordítás sorrendben a harmadik a modern fordítások közt – csupán a német és a francia elôzte meg.

Igen fontos és amúgy fellelhetetlen forrást adott ki tehát a kiadó. Ugyanakkor e fordítás kiadása egyszerre heroikus és rezignált vállalkozás. Egy százéves fordításról van szó ugyanis – és újrafordítására nincs remény, hiszen maga a szerkesztô írja a kötet fülszövegében: „belátható idôn belül olyan avatott fordító felbukkanását nem lehet remélni, aki a középkori arab és héber nyelvben éppúgy jártas lenne, mint a korabeli filozófiában, illetve rabbinikus irodalomban."

A továbbiakban nem annyira a kiadás tartalmára reflektálok: részint az arab nyelvtudás hiánya miatt, részint mert ezt megteszi helyettem a lassan bontakozó, magyarul olvasható Maimonidész-irodalom: Leo Strauss tanulmánya (A tévelygôk útmutatójának irodalmi karaktere. In: Uô: Az üldöztetés és az írás mûvészete. Atlantisz, Bp., 1994), Heller Ágnes Utószava, Rugási Gyula cikke (Móse Maimuni és a filozófia vigasztalása. BUKSZ, 1997. Tél). Inkább arra a kérdésre kívánok válaszolni, miért is zavarba ejtô a tekintélyes kötet.

A kötetbe belelapozva úgy tûnik, mintha a kiadás célja az lett volna, hogy hozzáférhetôvé és használhatóvá tegye Maimonidész munkáját. De mi újat ad ez a kötet egy régi szöveg reprintjén túl? Maimonidész több mint ezer oldalas szövegét mutatók és két értekezés teszi (könnyebben) kezelhetôvé. Ilyen mutató a tartalomjegyzék, amely utal a fejezetek tartalmára (ez nincs meg a reprintben). Kapunk név- és tárgymutatót (külön mutatót kapnak a héber szavak is); megvan a mutatója mind a biblikus, mind a rabbinikus szöveghelyeknek – és ezen túl még egy (meglepôen bôséges) errátumot is kapunk e szöveghelyekhez. Ezt a filológiai jellegû apparátust „hozza mozgásba" a két tanulmány. Az elsô az Útmutatót arabból héberre fordító Samuel ibn Tibbon (al-Harizival is polemizáló) szómagyarázata. „Elsô kézbôl", a fordítótól kapjuk meg Maimonidész rendszerének fogalmi hálóját. A második tanulmány (bár több joggal mondhatnánk esszének vagy esszétanulmánynak) egy utószó Heller Ágnes tollából. Heller Ágnes bevallottan nem filozófiatörténeti utószót ír: sokkal inkább azt mutatja be, „miért »aktuális« ma Maimonidész mûve".

A kötet egésze készen áll tehát arra, hogy folytasson egy – érdemben talán soha el nem kezdett – dialógust: középkori zsidó vallásfilozófia szólít meg minket magyar nyelven. Mindez több okból is örvendetes: mind középkori szövegekbôl, mind vallásfilozófiai mûvekbôl csak igen kevés olvasható magyarul – a magyarra fordított zsidó vallásfilozófiára idáig jóformán csak Philón, Leo Strauss és Rosenzweig e témájú mûveit lehet felhozni.

Ebbe az örömbe azonban jócskán vegyül üröm is. A könyvet felütve a hazai könyvkiadást ismerô vizsgálódó már nem igazán ütôdik meg azon, hogy a belsô címlappal szemben ezt találja: „felsôoktatási tankönyv, forráskiadvány a középkori bölcselet tanulmányozásához". Sajnálatos, hogy egy ilyen fontos mûvet ma csak így lehet kiadni. A kötet „érdemi" hibái inkább a filológiai apparátust vizsgálva tûnnek elénk.

A kötet fôszövege magyar nyelvû fordítás. Az a tény, hogy száz évvel ezelôtt egy (a korabeli tudományosság által nyilván joggal kiválónak tartott) teljes fordítás készült egy (szintén kiváló) francia fordítás figyelembevételével, azt bizonyítja, hogy a korabeli magyar orientalisztika világszínvonalú volt. De ma nekünk mit bizonyíthat az, hogy a százéves fordításhoz egy errátumon kívül más szövegkritikai apparátus nem járul? Az elmúlt száz év akár hozott újabb fejleményeket a Maimonidész-filológiában, akár nem: a szerkesztôk dolga az, hogy „elszámoljanak" ezzel a száz évvel. Jelezni kellene, hogy a Munk által kiadott arab szöveg ma mennyire tekinthetô megbízhatónak – és erre egy komolyabb errátum kiválóan alkalmas lehetett volna. A kötet errátuma ugyanis Maimonidész szövegének csak biblikus és rabbinikus idézeteire terjed ki – így zavarba ejtô a nem filológiai igényekkel fellépô Elôszóból mellékesen olyanokat megtudni, hogy fordításunk „például az Útmutató ajánlásában Joszéf ben Jehuda ben Simon helyett Joszéf ben Jehuda Ibn Aqnint jelöli meg".

A kötet (inkább csak vágyott) filológiájánál maradva: egy ilyen régi magyar fordítást mindenképpen célszerû lett volna összevetni Munk kritikai kiadásának újabb, Issachar Joel által kiadott redakciójával (Junovitch, Jeruzsálem, 1930/31), vagy (ha arabul tudót nem lehet találni) legalábbis a mai nyugati fordításokkal. A legszembeszökôbb hibákat talán már két másik fordítás (például az angol és a német) segítségével korrigálni lehetne. Lehetne – de a kötet szerkesztôi sem itt, sem a Zsidó filozófia-kötetben nem adják meg sem a nyugati fordítások, sem az újabb Maimonidész-szövegkiadás adatait. Így hát kénytelenek vagyunk tekintélyi érvekre hallgatva megbízni a fordításban, mai kontrollfordító és lektor nélkül. Az olvasóban talán jogos bizalmatlanságot ébreszthet, ha figyelembe veszi a Klein-fordításhoz mellékelt biblikus-rabbinikus errátum gazdagságát: lektor hiányában ki tudja, hány (a fenti ben Simon–Ibn Aqnin-féle) korrigálatlan hiba rejtôzhet még a szövegben? És hovatovább az is különös, hogy van a kötetben egy errátumunk, amelyrôl nem derül ki, a fordítás helyei mihez képest helytelenek: a Munk által annak idején kiadott arab szöveghez, vagy francia fordításához képest, vagy esetleg a Logos Kiadó munkatársai által kikeresett biblikus-rabbinikus helyekhez – netán egy frissebb külföldi kiadás helymutatójához viszonyítva? (Mindenesetre az ilyen hibák kijavításának a helye az errátum, és semmiképp nem az elôszó).

Egy ilyen terjedelmû kötet kezelését a név- és tárgymutató nagymértékben megkönnyíti. Ez a hasznos segédlet azonban bôvebb is lehetne: kiadásunkban a legnagyobb jóindulattal is csak körülbelül 260 tételt találhatunk. Összehasonlításul: a sokat kárhoztatott 1520-as latin kiadás (reprint: Minerva, Frankfurt, 1964.) mutatója közelítôleg 450 tételt tartalmaz.

A szöveget kísérô két kiváló tanulmány sem pótolhat egy korrekt filozófiatörténeti – és nem filozófiai – bevezetôt, amely megismerkedtethetne a „nyugati" Maimonidész-kutatás jelenlegi állásával. Ezt a szerepet sajnos a Zsidó filozófia-kötet eleve nem tölti be; az ott lefordított szövegek ugyanis (az elsô kiadás és a copyright évét tekintve) az 1908., az 1914. és az 1940-es év tudományosságát tükrözik. A kötetben közölt magyar Maimonidész-bibliográfia 1945 elôtti anyagának java része elérhetelen, az azutáni pedig leginkább a népszerûsítô tudományos irodalom szintjén áll. Ugyanez a kötet közöl ugyan egy tizenkét tételes, frissebb bibliográfiát is – ez a bibliográfia viszont nem Maimonidészrôl és mûveirôl, hanem késôbbi (és leginkább keresztény) recepciójáról szól.

Az Útmutató-kötetbôl azonban végül valamelyes képet mégiscsak kaphatunk a mai Maimonidész-szakirodalomról – de sajnos ez sem a szerkesztôt dicséri, hanem a kötet utószavát író Heller Ágnest. És éppen ez az utószó okozza a kötet legnagyobb, groteszk meglepetését. Megdöbbentô, hogy Heller Ágnes, aki egyrészt teljesen inkompetensnek vallja magát mind a középkori, mind a középkori zsidó filozófiában, másrészt akinek a felkérés szerint az lenne a dolga, hogy arról írjon, miért aktuális ma Maimonidész – nos ez az „outsider" Heller Ágnes frissebb és használhatóbb Maimonidész-bibliográfiát ad, mint akár a Maimonidész. A zsidó filozófia-kötet. Az effajta malôrök elkerülésére szolgálhat például egy filozófiatörténeti bevezetô.

Ibn Tibbon munkájának fordítói – Schmelowszky Ágoston és Visi Tamás – példaszerûen bánnak a szöveggel: az ô jegyzeteik nyomán járva már valóban meg lehet ismerkedni a középkori arab és zsidó arisztotelianizmussal. Heller Ágnes „tanulmánya" pedig olyan olvasmányos esszé, amely olvasásra érdemessé teszi a szöveget, kérdésként teszi fel Maimonidész kérdéseit, újragondolhatóvá teszi válaszait.

Az Útmutató e kiadása olyan szöveghalmaz, amely mögül hiányzik a következetes szerkesztôi koncepció. Sokszor elengedhetetlen információk, alapvetô jegyzetek hiányoznak mind a fôszöveg értelmezéséhez, mind az érdeklôdô olvasó továbbvezetéséhez. Más kiadóknál általános gyakorlat, hogy a könyv élére olyan (nem annyira méltató) bevezetés kerül, amely megad egy értelmezési keretet a kötet írásaihoz. Ez nem mindig hálás munka, de együtt jár a szerkesztés felelôsségével, s nem lehet azzal pótolni, hogy kiváló, jelentôs és reprezentatív alakok is írnak a kötetekbe. A dolgok mai állása mellett könnyen megeshet, hogy az Útmutatót jó száz-százötven évig sem adják ki (és nem is fordítják le) még egyszer újra – így ez marad a hozzáférhetô, bevett magyar fordítás. Ilyen távlatokban gondolkodva például megfontolandó, elégséges-e ekképpen konzerválni egy szöveget. A jelentôs és reprezentatív alakok mellé érdemes lett volna felvenni több „jelentéktelen" filológust, akik jegyzeteikkel talán több hasznot hajtanak a Maimonidész iránt valóban érdeklôdô olvasóknak.

(Végül egy adalék a Maimonidész. Zsidó filozófia recepciótörténetéhez.

A könyv immár nemcsak tudományos életünknek része, hanem a

szépirodalomnak is. Hazai Attila Budapesti skizójának fôhôse, Feri Ibn Khaldún Bevezetés a történelembe címû kötetével [Osiris, Bp., 1995] így veti össze a Maimonidészt: „Mondjuk, jó benne, hogy eredeti szövegek vannak benne lefordítva. Egy letûnt kor tudósától még baromságokat is érdekes olvasni, én legalábbis szeretem az ilyet. Ez nem olyan lesz, mint a Maimonidészrôl szóló könyv, amit itt vettem a múltkor." [Balassi, Bp., 1997. 15. old.])


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu
 
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/