Miért éppen a test? Miért a test problémájával foglalkozó cikkek, könyvek, folyóiratok, egyetemi kurzusok özöne, áradata? Ha kiindulópontként elfogadjuk is a szociális és fizikai test egymásra vetülésének, tükrözôdésének a tanulmánykötetben számos ponton alátámasztott tézisét, mindenképp árnyalnunk kell. Featherstone és munkatársai a test problémájának (a probléma testének?) boncolgatását, elsôsorban a fogyasztói társadalom e századi történetének és konfliktusainak, illetve az identitás szociológiai mozzanatainak kontextusában elemzik. Mindannyian a Theory, Culture and Society elnevezésû brit társadalomtudományi társaság köréhez tartoznak, amelynek azonos nevû folyóirata és könyvsorozata jelentôsen hozzájárult a testtel kapcsolatos szociológiai, kulturális antropológiai, kritikai-elméleti beszédmód alakításához.
A tanulmánykötet is ezen hagyományok és szellemiség jegyében született. A korábban említett „áradatból" ez az elsô magyar nyelven megjelent gyûjtemény.1 A magyar fordításban is „jó szöveg" a kérdéskör továbbgondolására inspirál, mert a test és a fogyasztói kultúra, az életmód, az étrend és az öregedés problémáiról szóló tanulmányai a nyolcvanas évekbôl származnak, bár Bryan Turner bevezetése már a század- és ezredvég néhány jellemzô dilemmájának bemutatásával zárul. A kötet a téma iránt érdeklôdô pszichológust arra ösztönzi, hogy az ott megjelenô szociológiai és kultúraelméleti megközelítést kiegészítse a sajátjával. Már csak azért is, mert a testtel kapcsolatos mai társadalomtudományi diskurzus egyik legizgalmasabb – a kötetben azonban sajnálatos módon nem tárgyalt – kérdése éppen a test „belsô" és „külsô" felszínei, illetve a köztük lévô határ természetét firtatja.
A fenomenológiai, pszichoanalitikus és szociológiai válaszkísérletek ismerete nélkülözhetetlen, ha a test történeti és társadalmi alakváltozásait vagy a testet mint „posztmodern metaforát" kívánjuk megérteni.
Bryan Turner bevezetô tanulmánya a szociológia és a társadalomelmélet vonatkozó eredményeit, állításait, azok múlt századi antropológiai elôzményeit veszi sorra. Kiemeli, hogy a modernizmus kritikája Nietzsche munkájából merítkezik, s azt állítja, hogy a test döntô fontosságú a modernitás dilemmáinak feldolgozásában.
Nietzsche megkérdôjelezte a tudatosság primátusát a szubjektivitás létrehozásában, s a testet sokkal inkább szociokulturális termékként, semmint az egyén belsô, pszichológiai, „mély" tartalmainak externalizációjaként fogta fel. A Nietzsche-követôk (Foucault, Lingis, Deleuze és Guattari stb.) számára a test szociális objektum, olyan felszín, amelyre az intézményes (diskurzív) hatalom írja jeleit, és amely alkalmi és felszínes kapcsolatba kerül más testekkel. A szöveggel teleírt, textualizált test metaforája szerint a test üres lap vagy anyagi felszín, amely kész a jelentés befogadására, hordozására és átadására. „Íróeszköz" a toll vagy ecset, de a sebészkés, a lézersugár, a ruha, a diéta vagy a testedzés is. Írható a testre pedagógiai, jogi, orvosi vagy gazdasági üzenet, szabályok és törvények, amelyek az emberi húsból társadalmi szubjektumot formálnak, aki (ami) képes munkára, termelésre, de manipulálható, értelmezhetô, „olvasható" is.
Michel Foucault szerint a civilizáció vívmányai – bármennyire szublimáltak vagy deszenzualizáltak is – nem kevésbé kegyetlenek vagy testiek, mint elôdeiké.2 Foucault-t a történelmi események és változások anyagi, testi „ára", a hatalmi rendszerekbe való testi „befektetés" érdekli. Míg Nietzsche szerint a test a tudás aktív kiindulópontja és ágense, Foucault szerint a tudás csak társadalmilag elismert formájában létezik, a hatalom pedig Nietzsche erôkoncepciójával szemben egy finom, változó hálózat, amelynek nincs eleve adott alakja vagy formája, elkülöníthetô célja. Foucault szerint a hatalom, különösen a fegyelmezés és normalizáció társadalmi keretei között, a szubjektum vágyát és élvezetét használja a tudás létrehozására. A test puszta anyagiság, egyfajta médium, amelyre a hatalom, a tudás és az ellenállás írja üzeneteit, amelyet megfigyelnek, amelybôl információ nyerhetô, amelyet intézmények fegyelmeznek. A hatalom nem a gondolatok vagy ideológiák által ellenôrzi a testet, hanem felügyeli a test mûködését és interakcióit az új tudásformák létrehozása érdekében. Foucault A szexualitás története címû mûvében3 biohatalomnak nevezi ezt, olyan hatalomnak, amely az egyén és a társadalom mindennapi életét és viselkedését a legapróbb részletekig szabályozza.
Ha a testet a társadalom (hatalom, tudás stb.) üzeneteinek puszta célpontjaként, üres lapként tekintjük, nem kaphatunk kielégítô magyarázatot arra vonatkozóan, hogy az üzenet, a szöveg ráírása hogyan hozza létre aktív módon magát a testet. Michel de Certeau szerint léteznie kell valamiféle ellenállásnak a test, „a puszta hús" oldaláról, valaminek, ami megelôzi az írást, ami rajta kívül van.4 A „test mint felszín" textuális megközelítése figyelmen kívül hagyja az (aktív) belsô, pszichés tartalmak kifejezését, az egyéni, „privát" üzenetek közlését. Ha a testet úgy fogjuk fel, mint különbözô felszínek, energiák és erôk hálózatát, szervek, folyamatok és anyagi jelenségek összekapcsolódását, akkor figyelmen kívül hagyjuk azt a teljességet, egységet, amely képes a szubjektivitás kifejezésére, érzelmek, élmények, attitûdök, nézetek átélésére és közvetítésére. A textológiai-diskurzív modellek mellett így mindenképp figyelmet kell szentelni a fenomenológiai-pszichoanalitikus megközelítésnek is. Így lesz „teljes a test", így hozható létre valamiféle korporealitás. A két megközelítés valóban a test két felszínét jelenti: egy „belsô" felszínt, a pszichés realitást, ahol a mögöttes jelentést, amely valamiféle belsô tartalom externalizációja, kell megfejteni; és egy „külsô" felszínt, amely passzívabb, szétdarabolhatóbb, olvadékonyabb, képlékenyebb, s amely kívülrôl telik meg jelentéssel. A társadalmak – és testek – történetében természetesen azok a legválságosabb pillanatok, amikor a test töredezettsége egyszerre jelentkezik „belülrôl" és „kívülrôl".
Miként azt a tanulmánykötet mindhárom szerzôje felveti, az ideges, széttöredezett, dekadens test (a testtel kapcsolatos társadalmi kontroll problémájával szemben – vagy azt kiegészítve) sokak szerint a sajátos fin de siècle válság egyfajta szimbóluma. Már a múlt század kilencvenes éveiben is, a szexualizált test problémájának elôtérbe kerülésével egy idôben, a test lett a kulturális válság egyik szimbóluma. A XX. század végén a test egyenesen apokaliptikussá válik: az iránta való aggodalom a kémiai hadviselés, a természetes élôhelyek elpusztítása, a legyôzöttnek hitt járványok felbukkanása és az általános elöregedés fenyegetésében fogalmazódik meg. A veszélyt, rizikót, fenyegetést jelzô információáradat hatására egyre inkább kialakul az emberek fejében egy „árnyékbirodalom" képe, ahol az ártalmatlan felszín mögött mindenütt ott leselkedik a veszély, akár mikrobák, akár gépek, akár emberek képében. Talán legjobban szemlélteti ezt az orvostudományi diskurzus, ahol a preventív medicina és az egészségnevelés képviselôi által konstruált „rizikóviselkedés", „rizikócsoport", „rizikótudatosság" fogalmak lassan a laikusok mindennapi szókészletének részévé válnak, és „válságidôszakról" lévén szó, egyre növekszik – a századfordulón felbukkanó ideges betegségekkel kapcsolatos reakciókhoz hasonlóan – az orvostudomány és az egészségnevelés üzeneteinek morális súlya.
Érdekes megfigyelni a változást csupán egy másfél évtizedes idôszakon belül. A Mike Featherstone és Mike Hepworth által elemzett („George és Lynne", avagy a középgenerációs életstílus, 108–126. old.) populáris képregény fôszereplôi, George és Lynne napjainkban valószínûleg más viselkedésformák bemutatásával reklámoznák a fogyasztói életstílust, mint 1982-ben. Az eredeti képregényben szereplô házaspár paradicsomi állapotot sugall: egy férfi és egy nô felhôtlen boldogságban él együtt, szinte mindig mezítelenül, s tobzódnak a hedonista örömök élvezetében. Ezen örömök közül mára egy egészen biztosan kiiktatódott: Lynne valószínûleg nem napozik már a kertben, hogy bôre szép barna legyen – az „egészséges" barnaság mára a múlté, elûzték a Nap „káros" sugarai, a napbarnított test az egészség és a test iránti felelôtlenség mutatójává vált.
A jelenkori társadalmi és politikai diskurzus morális pánikja nem véletlenül választja a testet a veszély és az aggódás metaforájaként. Társadalmi válságok idején, amikor a domináns identitásformák és „testek" (a hatalmat birtokló és a szimbólumot manipuláló csoportok) fenyegetetté válnak, gyakran megjelenik a test határainak fenntartásával és tisztaságával kapcsolatos aggodalom.6 Megjelenési formái igen változatosak, attól a szándéktól kezdve, hogy különbözô országok megvédjék magukat a bevándorlók, menekültek stb. képében jelentkezô „idegen testektôl", az intellektuális diskurzus megtisztítására tett törekvésekig. A kirekesztés és konfliktus ezen formái nem csupán a külsô ellenséggel szemben nyilvánulnak meg, hanem kellemetlen érzéseket, szorongást ébresztenek a domináns testen belül is.
A „kemény test" a Másikkal szembeni fizikai és pszichológiai határként jelentkezik. A test a fogyasztói kultúrában címû tanulmány (70–108. old.) szerint a hetvenes években megjelenô egészségtudatosság, a „belsô környezet" védelme után a nyolcvanas években a hangsúly a test határaira helyezôdik. A test edzése, karbantartása a keményebb, határozottabb test létrehozását tûzi ki célul.
A testedzés, a test határainak éles kontúrokkal való megrajzolása, megszilárdítása, megkeményítése sokak szerint századunk egyik leghatékonyabb normalizáló eszköze.7 Ha a testet úgy tekintjük, mint a hatalom által definiált társadalmi és szexuális normák szó szerinti megtestesülését, a szépség és egészség kérdései hangsúlyozottan szociopolitikai problémák lesznek. A testiség így az engedelmesség és a lázadás nyilvánvaló eszközévé válhat.8 A fogyasztói társadalomban azonban ez igen ellentmondásos viszonyulásokat hoz létre, hiszen – ahogy Mike Featherstone is írja – a fogyasztói kultúra a testet kiáltotta ki az öröm hordozójává, a testet, amely egyszerre vágyat keltô és vágyakozó. Ha mindezt az étkezéssel kapcsolatban nézzük – és itt meg kell jegyeznünk, hogy Bryan Turner Az étrendrôl folyó diskurzus címû, egyébként kitûnô társadalomtörténeti tanulmánya (59–69. old.) adósunk marad a XX. század végi diskurzus bemutatásával és értékelésével –, megállapíthatjuk, hogy a jelenkori fogyasztói kultúra egyfajta „double-bind" helyzetet alakít ki, egyszerre hangsúlyozva a fogyasztást mint evést és mint koplalást vagy fogyókúrázást, ily módon a bulimiás (a mértéktelen evési késztetés és az ételtôl, kövérségtôl való undor hálójában vergôdô) személy viselkedését állítva követendô normaként. Ha a szójátéknál maradunk, a magyar kifejezés, fogyasztói társadalom tökéletesen megfogalmazza ezt az ambivalenciát. Ennek egyik végpontját jelzi az anorexia nervosa nevezetû kórkép, amely korunk hisztériájává vált. Míg a második világháború elôtt kifejezetten ritkának tekintették ezt a viselkedészavart, mára rendkívül elterjedtté vált, elsôsorban a nôk körében, párhuzamosan azzal, ahogyan a hisztéria klasszikus formái szinte teljesen eltûntek.9
Korunkban a test mérete és alakja a személyes belsô rend szimbólumává vált. A vékony, izmos test lett az ideál, mely jelzi, hogy az illetô ügyel arra, hogyan jelenjen meg mások elôtt, kontrollálja gyermeki impulzusait, akaraterôvel, energiával rendelkezik.
A test kiemelkedései, domborulatai elleni harc azt jelzi, hogy „semmi nem türemkedhet ki", minden kontrollált, szabályozott. A kövérségtôl való rettegés mélységét mutatja az az amerikai vizsgálat is, amelynek során az 500 megkérdezett közül 190-en (!) a „Mitôl fél legjobban?" kérdésre azt válaszolták: „az elhízástól".10 Ez a félelem felfogható úgy is, mint szorongás a test káoszra való hajlamától, a vágy, az impulzusok kontrollálatlan elôtörésétôl. Ez pedig nem feltétlenül csak az elôbbiekben említett „fegyelmezetlenségre" utal, hanem feltehetôleg egy olyan jelenségre, amely újabb megvilágításba helyezheti az étkezéssel, annak zavaraival, sôt magával a testtel kapcsolatos problémákat.
Eddig ugyanis – a textuális-diskurzív megközelítés legtöbb képviselôjéhez és a recenzió tárgyát képezô kötet szerzôihez hasonlóan – nemi identitás nélküli, „semleges" testekrôl beszéltünk. Ám az éhség, a bekebelezés, a felfalás hagyományosan mindig is a nôi szexualitás, a hatalom és a vágy metaforája volt. Ez tükrözôdik például a „férfifaló nô", a „vagina dentata", az elnyeléssel fenyegetô boszorkány képeiben.
A nôi éhség (és vágy) mint általános kulturális metafora fogalmazódik meg a középkori boszorkányüldözést elôíró Malleus Maleficarumban: „Méhe szájának megtöltése érdekében [a boszorkány] még az ördöggel is hajlandó szövetkezni".11 A nôiség hagyományosan a testiséggel asszociálódik a mitológiában, a tudományban, a vallásban. Az önfegyelem hagyományosan „férfiasként" kódolt viselkedésforma, míg a testi spontaneitás különbözô formái „nôiesként" jelennek meg. A diétázás, fogyókúrázás ilyen értelemben felfogható úgy, mint az én nôi – „éhes", „veszélyes" – és férfi – „spirituális", „fegyelmezett" – oldalai közötti küzdelem. A nôi vágy mint „másik", „különös", „fenyegetô", különösen problematikussá válik a nemi szerepek átalakulása idején. Ilyen idôszakokban megjelenik a valódi „fogyasztó nô" képe – a vámpír, a boszorkány, a hárpia. Peter Gay szerint korábban soha nem jelentek meg a nôk – mûvészi, irodalmi ábrázolásokban – olyan horrorisztikus kasztrátorként, vámpírként, mint a XIX. század végén, amikor függetlenné válásuk kapcsán tetôzött a nôk kontrollálhatatlan „éhségével" kapcsolatos szorongás.12 Tegyük hozzá: ugyanez figyelhetô meg napjainkban, és ennek talán egyik legtökéletesebb reprezentációja Madonna, korunk pop-kultúrájának nôi bálványa, aki valódi „posztmodern nôként" naponta kész változtatni alakját, egyszer vérszívó vámpírként, femme fatale-ként, másszor jó kislányként jelenve meg. Egyfajta „boszorkányûzésrôl" lenne tehát szó a jelenkori anorexiás problémák esetében? Ez a „boszorkányûzés" talán összevethetô azzal, ami a századfordulón történt a hisztériával kapcsolatban: a tudománynak, amely a XVII. század óta birtokában volt azoknak az eszközöknek, amelyekkel a testet és annak zavarait tanulmányozni lehet, vissza kellett szereznie a test határainak átjárhatóságát a hisztériás betegektôl, „kiûzni" belôlük, s ily módon orvosi nyelvre fordítani irracionális, spirituális asszociációikat, logikus, mechanikus, racionális magyarázatokkal helyettesítve ôket. A hisztéria – vagy ahogy sokan nevezik: misztéria – áttetszôvé, átjárhatóvá teszi a testet, felidézve az irracionalitást, és ezért kihívást jelent a tudomány számára.
Sigmund Freud a hisztéria jelentéseinek világossá tétele és racionalizálása révén visszavitte a (hisztériás) testet – és a (nôi) vágyat – a tudomány fennhatósága alá, határozott vonallal jelezve a test határait. Ily módon a test bináris megközelítésének egyik fô XX. századi kiindulópontja és a társadalomtudományi és kulturális diskurzus egyik meghatározó tényezôje a pszichoanalízis szexualitáselmélete lett. Megfogalmazódott ugyanis, hogy a test megélésének és jelentéssel való felruházásának inherens feltétele a szexuálisan különbözô testek kasztrált vagy fallikus státusa. Ilyen értelemben tehát a nemek különbözôségét a fallosz dichotomizálja. A testtel és a szexualitással kapcsolatos diskurzusra legnagyobb hatással természetesen az a freudi gondolat volt, hogy bármely testrész, testi folyamat vagy tapasztalat képes a szexualizálódásra. Mindez szorosan kapcsolódik Freudnak az én nárcisztikus genezisével kapcsolatos elméletéhez, amelyben arra jutott, hogy a szubjektum nem maradhat semleges vagy indifferens saját teste vagy testrészei vonatkozásában.13 Vagyis a testnek önmagában is van (libidinózus) értéke, a test jelentésteli, a testi folyamatok és a jelentésrendszerek közötti összekötô kapocs szerepét pedig az ösztönök töltik be. Elizabeth Grosz szerint ez a jelentésteliség az oka, hogy az ember képes öngyilkosságra vagy éppen teste éheztetésére, kínzására, mint például az anorexiás viselkedészavarok esetében.14 Freud szerint az én genezise a test libidinózus felépítésének lelki térképe. A nárcizmus bevezetése címû mûvében leírja, hogy az én egyfajta térkép, ám nem a valódi vagy anatómiai testé, hanem azé a libidinózus erôé, amellyel a szubjektum megszállja saját testét.15 Az én tehát olyan belsô ernyôhöz hasonlít, amelyre a test külsô felszínének képei vetülnek, egyfajta érzéki felszín, amely egyrészt a „belsô" pszichés tényezôket, másrészt pedig a test „külsô" felszínének reprezentációit jelenti. Jacques Lacan szerint ez az „imaginárius anatómia" segít megmagyarázni az organikus okokkal nem rendelkezô hisztériás betegségek különbözô manifesztációit – ilyen volt például az ájulás, a tussis nervosa, a légszomj stb. a XIX. században, vagy ilyen lett az asztma, az allergiás reakciók és az anorexia nervosa napjainkban.16 A hisztériás képtelen elfogadni a kasztráció tényét, nem képes eltávolodni az eredet színhelyétôl, a helyszínrôl, ahonnan származik, ott akar lenni az ôsjelenetnél, „beleragad" az ödipális helyzetbe, nem képes azonosulni sem az anyával, sem pedig az apával, jelen kíván lenni, ott akar lenni, ô akar lenni az anya és az apa is. Az anorexia nervosa mint a modern kor hisztériás manifesztációinak egyike ilyen értelemben nem egy kontrollját vesztett diétázási forma, hanem egyfajta gyászreakcióként értelmezhetô a preödipális (azaz kasztráció elôtti) test és az anyával való testi kapcsolat elvesztése miatt. Nosztalgiáról beszélhetünk, és nem a jelenkori sovány test (patriarchális) ideáljával való túlzott azonosulásról, hanem éppen annak elutasításáról, az ellene való tiltakozásról. Nem is feltétlenül arról van itt szó, amit sok feminista kritikus a sovány nôi test mint „tisztán a reproduktivitásra való korlátozás" elleni tiltakozásként fogalmaz meg, és nem is pusztán arról, amit a másik oldalon az elhízott, formátlan, „fegyelmezetlen" test reprezentál a (patriarchális) hatalom elleni tiltakozás szempontjából.17 A különbözô magazinok divatfotóin, reklámokban látható nôi modellek – „testmodellek", „ideális testek" –, kultúránk „ikonjai" erotikusak, anélkül, hogy azt sugallnák, pozitív kapcsolatban állnának másokkal, önszeretet jellemzi ôket, az adás, a gondoskodás, a törôdés, az anyaság teljes hiányával.18 A képek sokszor veszélyt, agresszivitást sugallnak, bizonytalanságot, éretlenséget. Igen ritkán találkozunk az integritást elért, felnôtt nôkkel (és férfiakkal) ezekben a reprezentációkban (a modellek valódi életkora sem éri el sok esetben a felnôttkort). Kifinomultság és vadság egyszerre van jelen a képeken. Sokak szerint az éretlen, mégis erotikus, bizonytalan, mégis tökéletes és ezért szorongáskeltô „vad" nôk képei jellemzô módon sugározzák a társadalom ambivalenciáját, bizonytalanságát a nemi szerepekkel és elsôsorban az egyenjogúsított nôkkel kapcsolatban. Valami más is „megtestesül" azonban ezeken a képeken, és a magyarázatért ismét a pszichoanalízishez, illetve a testkép problémájához kell fordulnunk.
A stabil testkép vagy imaginárius anatómia megköveteli, hogy az egyén pontos információval rendelkezzék másokhoz való viszonyáról, el tudja különíteni a test külsô és belsô viszonylatait, az aktív és passzív pozíciókat, és meg tudja határozni önmagát mint nemiséggel rendelkezô szubjektumot.
Paul Schilder – akinek gondolataiból Lacan is merített a tükörstádium leírásakor – Freud nárcizmus-koncepciója alapján abból indul ki, hogy a testkép pszichikai és elsôdlegesen libidinózus konstrukció.19 Schilder szerint a gyermek teste és testi tapasztalatai nem csupán saját endogén érzéseinek terméke, hanem egy olyan ernyô, amelyre rávetülnek, majd internalizálódnak az anya – és a kultúra – vágyai, félelmei és reményei. A pszichés vagy libidinózus hatások befolyásolják a testi változásokat is, és különbözô testi vagy lelki zavarok hatására a testkép jelentôs módosulásokon mehet keresztül. Ez utóbbi magyarázatára szolgál – bár ellentétes elôjellel – az úgynevezett „fantomtestrész", illetve a hisztéria és a hipochondria problémája. A fantomtestrész kifejezés arra a testi élményre vonatkozik, amikor egy elvesztett testrészt vagy szervet – ami nem csak végtag lehet – a személy létezônek érez, fáj, bizsereg, lüktet stb., mintha még mindig ott lenne. A testrész elvesztése után az idô múlásával egyre torzabb, fantomszerûbb lesz ez az érzés, ami megerôsíti, hogy ez a testreprezentáció a saját pszichológiai és fiziológiai törvényeinek engedelmeskedik. Jacques Lacan szerint a fantom az elvesztett testrész libidinózus emléke, egyfajta nosztalgia a test egységére, teljességére, a szubjektum nárcisztikus élményére a test teljességét illetôen. Ennek éppen ellenkezôje a deperszonalizáció, ami megvonja a libidót a privilegizált zónáktól, vagy akár az egész testtôl. A hisztéria és a hipochondria esetén viszont a libidó a szexuális jelentéssel rendelkezô zónákról olyanokra helyezôdik át, amelyek egyébként nem kapcsolódnak a szexualitáshoz, legalábbis genitálisan nem. Így tehát a testkép bizonyos részei átveszik a szexuális elfojtás alá esô zónák szerepét, ami nyilvánvaló megváltoztatja a testkép egészét. A különbözô testrészek, szervek, zónák és folyamatok jelentése labilis, bizonyos körülmények között a test bármely zónája átveheti egy másik jelentését.
A testkép közvetítô szerepe segítségével tehát különbözô jelzések, üzenetek küldhetôk a külsô/belsô, testi/lelki, individuális/szociális csatornákon. A testképbe a tárgyak igen széles skálája beépíthetô: ruhák, ékszerek, más testek és tárgyak, amelyek intim, élô és akár libidinózusan megszállott részei is lehetnek a testképnek.
Itt azonban ismét felmerül a határ problematikája. Ha elfogadjuk, hogy bármely tárgy a testkép részévé, a libidómegszállás célpontjává válhat, a test kiterjesztésének végtelen lehetôségeivel találkozhatunk, ami magyarázatul szolgálhat a test határainak védelmével kapcsolatos szorongásokra, különösképp azon tárgyakkal kapcsolatban, amelyek köztes státust töltenek be a test és a testen kívüli között. „Átmeneti" tárgyak ezek, a test különbözô „leválasztható" részei, a test melléktermékei, amelyeket Lacan az objet a, Julia Kristeva pedig az abject kategóriájába sorol.20 Azok a tárgyak, amelyek valaha a test részei voltak, mindig megôriznek valamit annak tulajdonságaiból, és a testkép perifériás, elmozdítható részei maradnak, mágikusan kapcsolódva a testhez. Julia Kristeva leírja a megszemélyesült horror azon típusait, amelyek a különbözô testrészek és testhatárok jelentôségét jelzik a szubjektum és a kultúra számára. Kristeva számba veszi azokat a feltételeket, amelyek mellett a tiszta és megfelelô test, az engedelmes, törvénytisztelô, szocializált test megjelent. Ennek ára az abjekció. Az abjekt természetesen nem a test tisztátalan részeire vonatkozik, hiszen önmagában semmi sem piszkos. A tisztátalanság sokkal inkább olyasvalamire utal, ami nincs a helyén, ami megzavarja, aláássa a rendet. Az abjekt kijelöli a potenciális veszélyt, és mindig lehetséges fenyegetésként áll elôttünk. A test társadalmi és kollektív fantáziák, reprezentációk színtere lehet: nyílásai és felszínei a kulturális marginalitás határait, a társadalmi átjárhatóság ki- és bejáratait jelzik, a konfrontáció és a kompromisszum területei. A test megtisztítását szolgáló rituálék ilyen értelemben a kulturális homogeneitás metaforái.21 Mindezek a kérdések különösen érdekessé válnak napjainkban, amikor a fertôzés – rég legyôzöttnek és elfeledettnek hitt –, világméretû járványok, az AIDS, az Ebola, a hongkongi influenza stb. formájában ismét veszélyeztet.
Az idegen testektôl való félelem természetesesen megjelenik a „valóban idegen" anyagoktól – kémiai, szintetikus anyagoktól, gépektôl stb. – való rettegésben is. A „vissza a természethez" nosztalgia azonban feltehetôleg nem csupán a biológiaitól eltérô, a test határain belül „jogosan" tartózkodóktól különbözô természetû jelenségekre, az általuk a pusztulás képeit felidézô fenyegetésekre, a halálra vonatkozik, hanem az élet keletkezésével, a születéssel, reprodukcióval kapcsolatos félelmekre is.
Az utóbbi években tömegesen gyártott tudományos-fantasztikus filmekrôl, melyekben az emberek helyét gépek veszik át, könyvtárnyi tanulmány, elemzés született. Ezen elemzések közül igen figyelemre méltóak azok, amelyek ezekben a – sokszor végletes – technológiai fantáziákban az anya nélküli teremtés szorongáskeltô képét fedezik fel.22 Ezek a félelmek igencsak valóságos történésekhez kapcsolhatók: a modern orvostudomány és technika legforradalmibb eredményeihez – születésszabályozás, mesterséges megtermékenyítés, lombikbébi, klónozás stb. –, amelyek, kétségbevonhatatlan, mégis kétséges elônyeik ellenére mind hozzájárulnak a reprodukció jelenkori kríziséhez. Ezek a technológiák ugyanis a legalapvetôbb, legôsibb – bibliai – eredetkérdéseket fenyegetik: az ember mibenlétét, az ödipális dilemmát, illetve a szubjektivitás és a tudás kapcsolatát. A természetessel, az ôseredetivel, az anyával kapcsolatos nosztalgia olyan fátylat jelent, melyet félrelibbentve nem egyéb tárul szemeink elé, mint éppen a határnélküliség, a differenciálatlanság rémképe. A reprodukció forrásaként szereplô anyai tér ellen intézett totális támadás ugyanis a szubjektum és objektum, az én és a másik közötti elhatárolódás összeomlását jelenti. Felmerülhet természetesen a kérdés, hogy nem éppen az apai ellen intézett támadásról van-e szó, hiszen mindezt felfoghatjuk úgy is, mint a reproduktív anyai behatolását az apa terébe – ahol a reprodukció „önmagától" mûködik, nem kell hozzá külsô ágens. Bármiként van is, mindkét esetben érvényes lehet Baudrillard azon kijelentése, hogy a reprodukció lényege szerint ördögi, hiszen valamiféle alapvetô, fundamentális dolog megingását jelenti, azaz az identitás, az eredet és az eredeti veszélyeztetését.23 (Walter Benjamin szerint mindig van valami borzongató a fénykép általi reprodukcióban: a pillanat valósága, eredetisége elvész a megsokszorozásban.24) Ha Mary Ann Doane javaslata szerint a science fiction filmek robotjait, gépszörnyeit, technológiáját – és sokkal kevésbé szimbolikusan az orvostudomány reprodukciós vívmányait – az anyai vonatkozásában szemléljük, felvethetjük, hogy ezek a technológiák éppenséggel a szorongáskeltô, preödipális, a reprodukció terén is – Baudrillard kifejezését használva – ördögi természetû ôsanya kontrollálását jelentik, mindeközben azonban aláássák annak pozitív és nosztalgikus aspektusait. Az anya biológiai szerepe a reprodukcióban ugyanis szorosan kapcsolható a tudás társadalmi funkciójához. „Csak az anya személye a biztos", hangzott évezredeken keresztül, mára azonban ez a bizonyosság is szertefoszlani látszik. Az anya figurája tehát egyfajta értelemben a bizonyosság lehetôségét garantálta a történeti tudásban. Nélküle meginog az eredettörténet, meginog a narratívum. Mindebbôl úgy tûnik, hogy csak a testtel való kapcsolat – az „összemelegedés", érzéki szolidaritás – az, ami egyedül biztosítani tudja a reprodukció stabilitását. A technológia által reprezentált „idegen testekkel" kapcsolatos rettegés tehát az adott szimbolikus rend összeomlásának traumájára vonatkozik.
A testtel kapcsolatos – fenomenológiai, pszichoanalitikus és textuális, diskurzív – megközelítések számbavétele után feltételezhetjük, hogy valószínûleg nem a belsô/külsô testfelszínek jelentôségét hangsúlyozó álláspontok vetélkedése fogja eldönteni, van-e, és ha igen, milyen a társadalomtudományok számára általánosan elfogadható testmodell. Ugyancsak nem ez fogja eldönteni a cikk elején idézett „miért éppen a test?" kérdést, hanem sokkal inkább a határ problémája. A határé, amelynek létezése, átjárhatósága vagy átjárhatatlansága határozza meg az identitás mindenkori státusát. Hiszen ha nincs határ, nem létezik „belsô" és „külsô" sem, ha azonban a határ nagyon merev, fojtogatóvá, a „lélek börtönévé" válik, amennyiben viszont túlságosan átjárható, meginog a rend, és így a szubjektivitás is fenyegetett lesz.
A határ, a test szó szerinti felszíne szimbolikus jelentôségének tökéletes példáját láthatjuk Peter Greenaway Párnakönyv címû filmjében. A film hôsnôje, Nagiko gyermekkorában minden születésnapján a következô köszöntôt kapja apjától: „Amikor Isten megteremtette az embert, agyagból megalkotta az elsô alakot, ráfestette a szemét, a száját és a nemiszervét. Azután, félelmében, nehogy az emberek elfelejtsék a nevüket, neveket is festett, mindenkinek külön." Amíg a köszöntô szöveget hallgatjuk, tanúi vagyunk, ahogy Nagiko apja az ujjával négy betût fest a kislány homlokára, orcáira és ajkára. Nagiko életét ez a gyermekkori élmény határozza meg, ennek következtében felnôtt korában csak olyan férfiakkal képes szeretkezni, akik hajlandók a testére írni. Egy idôsebb szeretôje testére ír, majd azt lefényképezi, így létrehozza elsô „könyvét", s a mûvel felkeres egy gazdag, mûvelt, befolyásos, dekadens, homoszexuális kiadót, aki elutasítja a könyvet. Nagiko elcsábítja a kiadó fiatal fiúszeretôjét, Jéroˆme-ot, további mûveit a fiú testére írja, s azokkal tovább ostromolja a kiadót. A kiadónak azonban nem a „testkönyvekrôl" készült fényképek, reprodukciók kellenek, hanem maga a test, annak is a „határai", szimbolikus és szó szerinti értelemben. A film egyik legmegrázóbb jelenete, amikor közömbös kukásemberek egy szürke, homályos hajnalon kiöntik a kiadó épülete elôtt a halott fiú testének belsô tartalmait (foucault-i értelemben: a szöveg ráírása, az üzenet bevésése után a testnek el kell pusztulnia), majd azt látjuk, ahogy a kiadó a Jéroˆme lenyúzott bôrébôl készült és leporellóként összehajtogatott könyvet, amelyen az írás mellett tisztán kivehetôk a halott fiú testrészeinek lenyomatai, meztelen testére teríti, tulajdonképpen testével olvassa azt. A szerelmi háromszög (Szentháromság, ahol a harmadik csúcson a nô helyezkedik el25) történetben végül is a nô szerzi meg, szerzi vissza a könyvet, az írást, a határt a gazdasági-szellemi és erotikus hatalommal rendelkezô kiadótól (aki hatalmában mégis megingatható, hiszen dekadenciája a hanyatlást, homoszexualitása a másságot jelzi). A film ebben az olvasatban a nôiség – anyaság –, a nôi kultúra (spontaneitás? irracionalitás?) gyôzelmét jelzi. A két férfi, Jéroˆme és a kiadó halála után Nagiko birtokolja a textualizált testfelszínt, annak összes jelentésével, övé a határ átjárhatósága feletti kontroll. Feltehetjük a kérdést, jó helyen van-e nála, jó helyen van-e egy nônél a testkönyv, a Szimbolikus Rend határa? Julia Kristevával kérdezhetjük, valóban bekerül-e a nô a Szentháromságba, valóban a „nôk kora" következik-e, illetve hogy a testtel kapcsolatos szorongások az általános századvégi válság tüneteként jeleznek-e hasonló „veszélyeket", mint az elôzô századfordulón: a nôi princípium elôretörését, a racionalitás, a Rend végét, a társadalom „halálát"? Greenaway filmje megnyugtató és „igazságos" válasszal szolgál: Nagiko, lányuk egyéves születésnapján, egy virágzó bonsai alá temeti Jéroˆme bôrbe kötött „könyvét", eltemeti, elzárja a tudatosság, a tudás, a hatalom elôl. Az egyéves – Nagikóval azonos napon született – gyerek így élhet tovább, a határ így van jó helyen, nem birtokolhatja, nem manipulálhatja senki, nem is tud róla ezek után senki…
Vajon lesz-e poszt-posztmodernizmus? A kérdés
(Bryan S. Turner: A test elméletének legújabb fejlôdése,
7–51. old.) a fentiek alapján nem véletlenül merült
fel egy A test címet viselô könyvben. A test vége
mint a világ vége apokaliptikus látomásával
szemben talán valamiféle biztatást adhat a tudomány
is, így például Philip Mellor és Chris Shilling,
akik szerint nem ez az elsô, és feltehetôleg nem is
az utolsó testreformáció a történelemben.26
És hogy milyen lesz a poszt-posztmodernizmus? Ha a modern projekt
olyan irányban halad tovább, hogy az érzéki
emberi testet csupán a fogyasztás eszközeként,
a kizsákmányolás célpontjaként tekinti,
Mellor és Shilling szerint tovább folytatódik hanyatlása
a banalitás felé. Ha azonban kiderül, hogy ez tovább
nem tartható, akkor a középkori testet jellemzô
szenvedélyesség és csapodárság fog elôtörni
a nyugati világban. A kérdést feltevô Bryan
Turner pedig így válaszol: talán egy „modern rokokó"
kor felé haladunk, ahol a nyilvánosságtól való
elfordulás, individualizmus, szentimentalizmus lesz jellemzô.
De vajon meddig kell minderre várnunk? Ha valóban csak egy
fin de siècle válságról van szó, akkor
az Eiffel-tornyon felállított visszafelé számláló
óra szerint már csak 550 napot.
1 Röviddel a kötet kiadását követôen jelent meg a Replika Test/kép száma (28/1997).
2 Michel Foucault: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Gondolat, Bp., 1990.
3 Michel Foucault: A szexualitás története. A tudás akarása. Atlantisz, Bp., 1996.
4 Michel de Certeau: Des outils pour écrire le corps. Travers, 1979. 14–15.
5 Elizabeth Grosz: Volatile Bodies. Toward a Corporeal Feminism. Indiana University Press, Bloomington, 1994.
6 Mary Douglas: Purity and Danger. An Analysis of the Concepts of Pollution and Taboo. Routledge, London, 1980.
7 Suzanne Bordo: Reading the Slender Body. In: Mary Jacobus, Eveyn Fox Keller, Sully Shuttleworth (eds.): Body/politics. Routledge, London, 1990. 83–113. old.
8 Lásd Foucault: Felügyelet és büntetés, i. m.
9 Bordo: i. m.
10 Suzanne Bordo: Unbearable Weight. Feminism, Western Culture and the Body. University of California Press, 1993.
11 Idézi: Bordo: Unbearable Weight, i. m.
12 Peter Gay: The Bourgeois Experience. Victoria to Freud. Oxford University Press, New York, 1984.
13 Sigmund Freud: A nárcizmus bevezetése. In: Sigmund Freud: Ösztönök és ösztönsorsok. Metapszichológiai írások. Filum, Bp., 1997. 15–41. old.
14 Grosz: i. m.
15 Freud: i. m. 15–41. old.
16 Jacques Lacan: Some Reflections on the Ego. International Journal of Psychoanalysis, 34 (1953).
17 Mary G. Winkler: Model women. In: Mary G. Winkler, Letha B. Cole: The Good Body. Ascetism in Contemporary Culture. Yale University Press, New Haven–London, 1994. 215–232. old.
18 Winkler: i. m.
19 Paul Schilder: The Image and Appearance of the Human Body. Studies in the Constructive Energies of the Psyche. International Universities Press, New York, 1978.
20 Julia Kristeva: Powers of Horror. An Essay on Abjection. Columbia University Press, New York, 1982.
21 Lásd Douglas: i. m.
22 Mary Ann Doane: Technophilia. Technology, Representation and the Feminine. In: Jacobus, Keller, Shuttleworth (eds.): i. m. 163–177. old.
23 Jacques Baudrillard: Simulations. Semiotext(e), New York City, 1983.
24 Idézi Doane: i. m.
25 Julia Kristeva: A nôk kora. In: Csabai Márta, Erôs Ferenc (szerk.): Freud titokzatos tárgya. Pszichoanalízis és nôi szexualitás. Új Mandátum, Bp., 1997. 237–256. old.
26 Philip Mellor–Chris Shilling: Re-forming the Body. Religion, Community and Modernity. Sage, 1997.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
buksz@c3.hu