Ann Jefferson, David
Robey (szerk.):
Bevezetés a modern
irodalomelméletbe
Összehasonlító
áttekintés
Ford.: Babarczy Eszter,
Beck András
Osiris Kiadó, Budapest,
1995.
289 old., 1180 Ft (Osiris
Tankönyvek)
Vilcsek Béla:
Az irodalomtudomány
„provokációja"
Az irodalmi folyamat
Eötvös Kiadó–Balassi
Kiadó, Budapest, 1995.
318 old., 750 Ft
Az irodalomelméletek XX. századi alakulástörténete lehetôvé teszi, hogy e történetet – George Steiner szerint „a forma megtapasztalásának elbeszélését"1 – elsô látásra homlokegyenest ellenkezô axiómákból kiindulva alkossuk meg. Ugyanakkor ez az elmélettörténet, ha önnön legbensôbb logikáját követi, a sokféleség ellentéteként a teoretikus szerkezetek elvi tagadásának radikalizmusát is gerjesztheti. „Az értelmezô-kritikai impulzus elveszíti türelmét aziránt, ami a költészetben – és, vonja tágra a kört Steiner, a festészetben, a zenében – mind a formaelemzéshez, mind pedig a rendszerezô körülíráshoz képest mindenkor összemérhetetlen és redukálhatatlan. A szellemtudományok teóriaigényét szisztematikus türelmetlenségnek nevezném. […] Ez a türelmetlenség napjainkban a tolakodóan szélsôséges nihilizmus vonásait öltötte. Még a jelentés és a forma fogalmait is kétségbe vonja. Szó és világ jelentéses viszonyának mindenfajta lehetôségét megkérdôjelezi. Az elmélet mítoszát a teremtés tényei fölé magasztalja. Észre kell vennünk e kihívás történeti és lélektani gyökereit: a végsô dolgok itt is teológiai természetûek."2 Noha Steiner szkepszise a mûalkotás nyelvéhez képest másodlagosnak ítélt teoretikus beszédformákkal szemben még a szerzô sugallta teológiai következményeket illetôen sem osztható feltétel nélkül, annyiban mégis megfontolást érdemel, hogy a metanyelvek egymásra rétegzôdésének kísértô regressus ad infinituma – azaz: ha az elmélet története többféleképpen rendszerezhetô, akkor e rendszerezések története is ismét több változatban beszélhetô el és így tovább – legegyszerûbben valamely elôfeltevésrendszer kizárólagosság-igényének érvényesítésével akadályozható meg. Márpedig mind a túlbeszélés dinamikája, mind pedig egyes szemléletformák ideologikus kimerevítése hatással van az idô és a történet tagolására. Míg a struktúraelvû megközelítések határtértéke az idôtlen ôsjelenség (volt), s a dekonstrukció végtelenített iróniája, popularizált változataiban, a logosz szigorától eloldódó játékosság nirvánájával kecsegtet, addig az irodalmi hermeneutika fogalmisága, mely az esztétikai tapasztalatot hatástörténeti összefüggésében ragadja meg, s a recepcióban megújuló hagyományviszony jelentôségét hangsúlyozza, mintha nemcsak korszakmeghatározónak, de kizárólagosnak is látná azt a megértésmodellt, amelyben, szerinte, az idôbeliség eszkatologikusan megjelölt alakzatait végérvényesen fel kell váltania a kommunikatív szótörténéshez fûzött remény tematikusan meghatározatlan célképzetének. Ám hogy úgy látjuk, a „túlburjánzó" elméleteknek a „szemantikai bizalom"3 hiányát felrovó, mûveket védelmezô Steiner érvelése mégis kevésbé hívható párbeszédre, mint a jelentésrögzítés mûveletét környezô teoretikus gyanú, annak oka nyilvánvaló: a modernség kialakulásával kezdôdô idôszak irodalomtörténetének vizsgálata jószerivel elképzelhetetlen a századunk számottevô irodalomelméle-teinek fejlôdésirányát is megszabó nyelvszemléleti paradigmaváltás következményeinek tudomásulvétele nélkül. Továbbá: a kritikai diskurzustól megtisztított mûalkotás eszméjét az is cáfolja, hogy a (közeli s távolabbi) múlt szövegeinek befogadására irányuló számos erôfeszítés épp az „értelemegész" megragadhatóságát vitató közelítésmódoknak köszönhetôen lehetett eredményes. Szemléletesen példázza ezt egy, az olvasati fundamentalizmusnak jóval kiszolgáltatottabb „irodalmi" ágazat, a bibliai hermeneutika e századi fejlôdésútja. Itt egyebek közt épp az üdvtörténeti elbeszélések poétikai szempontú újraolvasása adta azt a lendületet, amely – olyan eltérô kontextusokban, mint például Northrop Frye mítoszkritikai szintézise, Paul Ricoeur metaforaelmélete, Geoffrey Hartman vagy Harold Bloom pszichoanalitikus posztstrukturalizmusa, de mindenekelôtt különbözô érdekeltségû egzegéták termékeny dialógusa a tanítás alapszerkezetérôl s ezen belül az Isten- és emberkép történeti-narratív meghatározottságáról – a poliszémia „fékezhetetlenségének" belátása nyomán vezetett el a hagyomány számos bennfoglalt (és, mint azt a rabbinikus és a patrisztikus írásmagyarázat újrafelfedezése jelzi, nem belemagyarázott) tartalmi mozzanatának a kiaknázásához.
Ily módon az újraolvasás változatai az elmélet konstitutív többféleségének azt a következményét is láthatóvá tették, hogy a „poétikum" megközelítése az értékelés szempontjaitól függ, s hogy létezésének és körülhatárolhatatlanságának egyidejû feltételezése nem vezethet más irányba, mint „a bevallottan érdekektôl függô differenciálás"4 felé. Az irodalmiság általános mibenlétének közös tudását ugyanis eleve szétfeszíti ama kettôsség, hogy némelyek szerint „azokkal a szövegekkel érdemes foglalkozni, amelyek elébe mennek a tömegek jól felfogott érdekének", mások szerint „azokkal, melyeket a tömegek tényszerûen olvasmányuknak tekintenek".5 Sôt: az elméleti differenciálás történeti pluralizálására is szükség van, hiszen többféle értékelô rendszerezés is élhet egymás mellett, ama tétel jegyében, miszerint: „a kánonok a jelen metaforái. A jelen kezdeményezéseit visszavetítik a múltba".6 A Szegedy-Maszák Mihály mondatában szereplô többes szám – a különbözôképpen metaforizálható jelenkorra utalva – a történeti konstrukciók egyidejûségének azt a tanulságát is jelzi, hogy az egymás mellett létezô „irodalmak" csak tágabb értelmezô kontextusokban válnak, R. Barthes szavával, „mûvek" sorából „szövegekké". A szövegek „írható", azaz továbbmondható nyitottsága kezeskedik azért, hogy az olvasó fogyasztói magatartását a társszerzôi tevékenység váltsa fel.7 E tágabb összefüggések persze nemcsak az irodalomról való beszéd és a vele határos társdiszciplínák változatos együttállásait mutatják fel, hanem azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy az irodalomelmélet bejárta útszakaszokhoz eltérô értékítéletek is társíthatók. Az természetesen kérdés marad, hogy az elmélet története nem szorul-e szükségképpen egy olyan „metadiskurzus" margójára, amely, mintegy emeletes birtokviszonyt létesítve, „az elmélettörténet elméletét" beszéli el, a tényszerûségek összekapcsolásának valamely kitüntetett módja szerint, s amelyben a töredékesség vállalása nem a feladat mennyiségébôl adódó módszertani elhatározás lesz, hanem a megértés minôségi-szerkezeti velejárója.
A közelmúltban Budapesten megjelent két összefoglaló munka – az Ann Jefferson és David Robey szerkesztette Bevezetés a modern irodalomelméletbe címû kötet, valamint Vilcsek Béla könyve, Az irodalomtudomány „provokációja" – egyaránt „relativisztikus álláspontot foglal el és a lehetséges alternatívák skáláját hangsúlyozza".8 A Bevezetés bevezetése így pontosítja a szerkesztôi pozíció meghatározást: „Álláspontunk relativisztikus, de nem pluralisztikus; azaz nem gondoljuk, hogy a különféle elméletek összeegyeztethetôek egymással, ellentétben azzal az idônként hangoztatott véleménnyel, amely szerint az irodalom különféle megközelítései a tárgy különféle aspektusait világítják meg, s ezért együttvéve egyetlen átfogó képet adnak ki."9 Vilcsek Béla hasonló utat tart követendônek: „A cél nem lehet más, mint a modern irodalomtudomány azon eredményeinek a minél teljesebb és elfogultságoktól mentes, az értékelô és a kétkedô mozzanatokat egyaránt felmutató összefoglalása, amelyek irodalomról való gondolkodásunkat gazdagíthatják. Ez nem történhet másképpen, mint az elmúlt idôszak és korunk legjelesebb alkotói tevékenységének [sic!] és írásainak módszeres áttekintésével."10 A szigetországi szerzôk tanulmányait egybegyûjtô Bevezetés mindazonáltal szem elôtt tartja azt a kettôs kritériumot, amely alapján a vázolt teóriák értékelhetôk. A szerkesztô-szerzôk szerint az elmélet köztes helyet foglal el a „gyakorlati irodalomkritika" és az irodalomtudomány mint „ôt is magába foglaló tudományág" között: „az irodalomelmélet nemcsak a kritikai véleménykülönbségek kezelésének eszköze, de megteremtheti egy racionálisabb, adekvátabb és öntudatosabb irodalomtudomány alapjait is. […] Az elmélet nemcsak megvilágítja vagy finomítja a gyakorlatot, de erôsen támaszkodik is rá; azok a kérdések, amelyeket a kritikusok és a tudósok az egyes szövegekkel kapcsolatban tesznek fel, végsô soron ugyanolyan jellegûek, mint azok, amelyeket az irodalomelmélet az irodalom egészét illetôen vet fel."11 E közvetítô és egyben korrekciós szerep nem áll távol attól, amit Gadamer a hermeneutika központi problémájaként ismert fel: az alkalmazás feladatától,12 s amit a phronészisz arisztotelészi fogalmát elemezve a puszta technikai tudás fölé is rendelt: „A technikai tudás, ha valahol adva van, bizonyára mindig feleslegessé tenné, hogy még önmagunkkal is tanácskozzunk arról, amire a technikai tudás érvényes."13 Vele szemben „az önmagunkkal való tanácskozás (eubulia) tökéletessége" jellemzi azt az „erkölcsi tudást", amely „elvileg nem rendelkezhet a megtanulható tudás elôzetességével": egyszerre irányul az „eszményképekre" s válaszol „a pillanatnyi szituáció követelményeire".14 Az irodalomelmélet kritikai funkciója annyiban rokonítható a phronészisz (technikai) alkalmazásával, továbbá az irodalomelmélet távolsága a szöveg „konkrét teljességét" (F. R. Leavis)15 közvetítô, az elvont fogalmiságot inkább akadályként kezelô kritikától annyiban mutat hasonlóságot a phronészisz egész-vonatkozásával,16 amennyiben az irodalomelmélet sem feltétlenül ragaszkodik rögzített irodalmi kánonok kereteihez, és – noha praktikusan többnyire összefonódik az elemzô olvasással – nem is „tartozik" válasszal a pragmatikus szempontú kérdésre: hogy csakugyan „hasznosítható"-e az értelmezô gyakorlatban; hiszen minden mást – a didaxist is – megelôzôen nyelviség és létezés, beszéd és megértés összefüggésének az irodalommal közös és az irodalom létmódjában megszólaló kérdésére keres választ. Az elmélet ezek szerint olyan tartomány, ahol az irodalmi mûvek megértésének szándéka túllép önmagán. Viszonya a kritikához nem az összetartozás, nem a párharc és nem az alá- vagy fölérendeltség, hanem a párbeszéd, amelyben tere van mind az együttmûködésnek, mind a függetlenségnek.17 A Bevezetés programja nem is zárja ki ezt az eshetôséget, amikor a könyv felépítésében is kirajzolódó határt von a „szigorúan irodalmi elméletek" (az orosz formalizmus, a modern nyelvészet poetológiai vonatkozásai és az angolszász újkritika) és a „lényegesen tágabb megközelítésmódot alkalmazó elméletek" (a párizsi strukturalizmus, a recepcióelméletek, a pszichoanalízis, a marxizmus és a feminista kritika) között. Ezzel együtt a fogalmi építmények értékességéhez rendre odaérti a mûértelmezés gyakorlatához való hozzájárulásukat. A praxis elsôbbsége az angolszász empirizmus hagyományából is következik, vagyis abból a kritikai szemléletbôl, amelynek zárkózottsága a német filozófiai spekulációval szemben csak az utóbbi évtizedekben enyhült. Ám ha ez megmagyarázható is, az már kétséget ébreszthet, ha az esztétikának – mint az irodalmat „a mûvészet, a szépség és az érték általános fogalmainak szûrôjén át" vizsgáló filozófiai diszciplínának – korlátozott irodalomtudományi jelentôségét hangoztatják18 a modern irodalomelmélethez képest. A nyelvi megalkotottság s a poétikai és retorikai hatásfunkció problémájának elôtérbe kerülése ugyanis közelrôl érinti az irodalmi mûvek befogadásának elsôrendûen esztétikai tapasztalatát. Természetesen a világos különbségtétel módszertani produktivitása éppoly vitathatatlan, mint a tömör és logikus ismertetések célszerûsége: a kötet ezért, Babarczy Eszter és Beck András szabatos fordításainak és terminológiai megfontoltságának is köszönhetôen, s az „importjellege" miatt gyakran (s a bármely tudomány szférájában csak hátráltatásra alkalmas termékvédô regionalizmus szellemében) kárhoztatott szaknyelvi kifejezéskészlet szerencsés adaptációja folytán, tankönyvként is bevezetôül szolgálhat. Nem annyira a vállalkozás szakmai minôsége, mint inkább a mûfaj ambivalenciája az, ami visszafogja a tájékozódás lendületét. Az ezúttal is kötelezônek tartott parlamentáris rutin, amely bemutatott szemléletformáknak, a kronológiáról sem megfeledkezve, egyenlô esélyt szeretne biztosítani, „az egymással ellentétben álló elméletek" közti választásnak ugyancsak a politika világából ismerôs reduktív értelmét idézi, amennyiben a vázlat nem alapozhat meg tudást, csupán felkeltheti az ismeretszerzés igényét. Ami nem kevés, de nem is helyettesítheti az elméletek igazságigényével való szembesüléshez nélkülözhetetlen reflektáló olvasást, amelynek a mindenkori „alapmû" gondolatmozgásához kellene igazodnia. Az egyes tanulmányírók felkészültségébe vetett bizalom láthatatlanná teszi a tájékoztató eligazításnak azt a jóhiszemû, de hatásaiban kétségesnek is mutatkozó stratégiáját, mely – világok, a nyelvben konstituálódó s a nyelvhasználó létérzékelését döntôen befolyásoló univerzumok különbségérôl lévén szó – olyannal kecsegtet, amit nem adhat meg. Hiszen minden többszerzôs bevezetésnek visszatérô jellegzetessége a kihagyások elsôre alig észlelhetô vaktérképe, amelynek bonyolultságáról az olvasó csak a továbbvezetô irodalmat tanulmányozva alkothat fogalmat magának. (E szóban forgó kötet kiemelkedôen értékes tulajdonsága, hogy valamennyi fejezetét szakirodalmi kitekintés, a könyv egészét pedig a szerkesztôk által fontosnak ítélt idegen nyelvû munkák bôséges könyvészete, valamint, a fordítók jóvoltából, a magyarul is hozzáférhetô szövegek válogatott bibliográfiája zárja.) Készlet és kínálat összefüggésében ilyenkor azért sem beszélhetünk választásról, mert az elméletek, ha mégoly ellentétes(nek tûnô) premisszákra támaszkodnak is, összefüggô intertextuális mezôt alkotnak, amelynek kölcsönhatásai, az elsajátítás mûködéstörvénye szerint, a kizárásos döntések helyett az összjáték kiszámíthatatlanságára utalt belátások sorozatát eredményezik, s ezekben a belátásokban együtt jut érvényre az önmagát teremtô nyelvnek az értelmezô kívülállását meghiúsító mozgása és az a szabadságmozzanat, amely a nyelv történései közepette az egyediség princípiumát hordozza. Jefferson és Robey elôszava céloz is erre, amikor megjegyzi, hogy (az olvasó) a majdani választás „alapját nem szükségképpen az irodalomelmélet keretein belül találja meg".19 Ugyanis az értelem metapoétikai megtapasztalhatóságának a területei oly módon transzcendálják a szorosan vett irodalomkritikai beszédmódokat, hogy közben megôrzik a vele való kölcsönösségüket. E kölcsönösség nem az egyes iskolák meglátásai között késztet döntésre, de természetesen hatással van arra, hogy mely kezdeményezés milyen hangsúllyal jut majd szóhoz az olvasó értékválasztásaiban.
Az egymással vitázó irányzatok mellérendelô-enciklopédikus elôsorolása alighanem kevésbé produktív kezdeményezés, mint egy jól körülírt hermeneutikai perspektívába helyezkedô, „részrehajló" történetmondás. Ilyen például Hans Robert Jauss rekonstrukciója, amely az esztétikai tapasztalat történetét mint az idegen általi önmegértés sokáig feledésre ítélt élvezet-princípiumának a platonizmus tekintélyétôl való függetlenedését vázolja fel,20 egyként magához vonzza a továbbgondolás és az ellentmondás olvasatformáit; vagy Terry Eagleton marxista irodalomelméleti bevezetôje,21 mely látványos, olykor mulattató ideológiai egysíkúságával is hozzájárul, hogy számtalan éles (és szellemes) észrevételének mérlegelô befogadására az ösztönzô vita jegyében nyíljék alkalom. Hiszen amióta Gadamer, a teológus R. Bultmann Vorverständnis-fogalmát is hasznosítva, maradandó érvénnyel fejtette ki az elôítéletnek a megértésben betöltött pozitív szerepét, nemcsak kívánatosnak, hanem az interpretáció elengedhetetlen mozzanatának mutatkozik az értelmezô saját horizontjára adott reflexió. Ám Jefferson és Robey könyvében az a kritikai fölény, amely más, angol nyelvterületen készült munkákban is gyakran segíti elô egy szenvedélymentes olvasói pozíció elfoglalását és (a new criticism alapelveinek folyamatos jelenlétével) az analitikus közelítést az egyediségében szemlélt mûstruktúrához (jelen esetben a sorra vett teóriákhoz), némi tanácstalanságot árul el akkor, amikor az irodalomtudomány függelmi viszonyai közül egyeseknek szerfeletti jelentôséget tulajdonít, másoknak minimálisat sem. Egy példa: a marxizmus irodalomfelfogásának – más szociológiai megközelítéseket jószerivel mellôzô, s a könyv arányaihoz képest hosszadalmas – részletezése a magyar kiadás olvasójában kényelmetlen reminiszcenciákat kelthet. (Meglehet, még azokban is, akik a tanulmány szerzôjével legalább részben nézetközösséget vállalnak. S különösen akkor, amikor az elkötelezett tanulmányíró elefántot kerget vissza a posztmarxista múltfeldolgozás porcelánboltjába, midôn, ha mégoly árnyaltan is, rehabilitálja Lukács György realizmus-dogmáját.22) Az ilyen eljárást azonban már az eredeti kiadás olvasóinak némelyike is egyoldalúnak találhatta, ha – egy másik példát kiragadva – Paul Ricoeurnek nem csupán az itt érintett, a nyelvészet és a szövegértelmezés szûkebb kérdéskörére vonatkozó írásaival ismerkedett meg, hanem a Bevezetés keletkezése idején már készen álló, s ugyancsak itt rangján alul kezelt Élô metafora23 meglátásaihoz kapcsolódó szintézissel, az Idô és elbeszéléssel is.24 (Kivált pedig, ha kézbe vette a Tenmagadat mint mást25 címû tanulmánykötetet, amely egy fenomenológiai etika megalapozó szempontjaival, az „ipse és az idem ontológiai különbségét"26 kimunkálva teremt a marxizmusétól merôben eltérô, ám társadalomelméletileg nem kevésbé releváns kapcsolódási lehetôségeket az önazonosság és az alteritás egymásban-léte, valamint az elbeszélés vizsgálata között.) A csonkító olvasat harmadik mintája lehet Hans Robert Jauss egy irodalmi hermeneutika felépítése érdekében tett kísérletének leírása, melyben azt olvassuk (Ian Maclean megfogalmazásában), hogy „noha Jauss nagy figyelmet fordít az irodalom és a társadalmi valóság kapcsolatának bonyolult problémájára, ennek eredményeit némiképp kétségessé teszi a gyakorlati és költôi nyelv – mára megkérdôjelezett – formalista megközelítésének kritikátlan elfogadása, valamint az a tény, hogy a recepcióesztétika a gyakorlatban »zárójelbe teszi« a kritikus saját történeti szituáltságát az általa vizsgált két történeti objektum, (az elváráshorizont és a szöveg) relativista felfogásával".27 Míg a mondat elsô részével maradéktalanul egyetérthetünk, a második, túl azon, hogy adós marad a „relativista" jelzô indoklásával, a Jauss-szal szemben felhozható legitim érveknek sem hagy helyet: hiszen Jauss esztétikumfogalma épp a jelen elváráshorizontjáról alkotott képzet viszonylagosítást nélkülözô leegyszerûsítése, s az esztétikai megismerés történetiségének determinisztikus képlete miatt szorulhat felülvizsgálatra, illetve gondolható tovább egy „élvezô megértés" tágasabb koncepcióiban. Ha, a szerzô szerint, „annak demonstrálásával […], hogy az egyik olvasat érvényesebbnek mondható, mint a másik", a „jelentés" és a „jelentôség" fogalmát megkülönböztetô E. D. Hirsch Jr. „súlyos csapást mért a kritika szubjektivista iskolájára",28 akkor azt kell mondanunk; e súlyos csapás egy olyan épületet sújtott, amelybôl az ellenség jó ideje kivonult, s átköltözött egy másikba. Ám ott a tananyagot már nem a megismerô alany és a megismert tárgy merev szétválasztása képezi. Az Érvényesség az értelmezésben címû munka diadalként való ünneplése ezért, minden pátosz ellenére, Hirsch jelentôségét csorbítja – hogy méltán vagy méltánytalanul-e, az az interpretációval foglalkozók nyitott beszédközösségében dôlhet el. És sorolhatnánk tovább is, nem annyira a hiányokat, amelyek talán kevésbé róhatók fel egy, az elsô lépésekhez fogódzót kínáló (valójában ennél jóval többet teljesítô) könyvnek, hanem az aránytévesztéseket, amelyek alkalmasint az elsô lépések iránytévesztéseit jelezhetik elôre. Ezzel együtt a könyvbôl nyerhetô információk sokasága, mindenekelôtt a „szigorúan irodalmi elméletekkel" foglalkozó 1–3. fejezet tárgyszerûsége és a Modern pszichoanalitikus kritika címû, Lacan munkásságát középpontba helyezô tanulmány okfejtése a rendszerezô együttlátás didaktikailag is fontos állomását jelentheti abban a folyamatban, amelyet a néhány magyarra fordított sztenderdmû, illetve szöveggyûjtemény kiadása mellett folyóirat-publikációk – köztük magyar szerzôktôl származó, az európai és amerikai irodalomelméletek távlatteremtô befogadásáról tanúskodó tanulmányok és tanulmánykötetek – sora indított el, s amely eszményi esetben további szemléletmeghatározó irodalomkritikai munkák megjelenésével folytatódhatik.
A XX. századi irodalomelmélet értékelésének Vilcsek Béla könyvében, Az irodalomtudomány „provokációjá"-ban felépülô szerkezete nem csupán abban tér el a Jefferson–Robey-féle Bevezetés koncepciójától, hogy benne, mint arra már a cím és az alcím (Az irodalmi folyamat) is utal, a szöveg uralkodó intenciójaként a hagyománytörténés polemikus folytonosságának hangsúlyozása s az irodalomtörténet-írás megújításának jaussi programjából származó ösztönzés azonosítható, hanem abban is, hogy a könyv az újabb elméleti kezdeményezések magyarországi befogadásának elôtörténetét egyfelôl az irodalmi szövegalkotás és -értelmezés szerves kölcsönfüggésének, másfelôl a nemzetközi és a hazai mûhelyek közössé vált eredményeinek áttekintésével kísérli meg. A magyar századelôig visszanyúlva s „pozitivizmus és szellemtörténet – egymást cáfoló és erôsítô elemeket egyaránt tartalmazó – kölcsönhatását és így összetartozását", közelebbrôl Tolnai Vilmos irodalomtudományi módszertanának összetevôit29 szemügyre véve azt erôsíti meg, hogy az irodalom spekulatív megközelítése éppúgy nem idegen a magyar értelmezôi hagyománytól, ahogyan az alkotói ihlettôl sem – noha Vilcsek tényként kénytelen leszögezni (ami az elsô kitételt illeti, vitatható érvénnyel), hogy „irodalomelméleti szakembereink […] ritkán mutatják be módszereiket a magyar irodalom történetének példáin, irodalomtörténészeink munkáiban viszont elvétve tûnnek fel a század európai mozgalmainak kérdésfeltevései".30 Vilcsek tehát, ha nyíltan nem mond is ellent Jefferson és Robey észrevételének, amely szerint „hogy az írók mit gondolnak az irodalomról, annak többnyire csekély hatása van arra, ahogyan a kritikusok és a tudósok közelítenek hozzá",31 az elmélet fogalmát a szervesség demonstrálása érdekében a lehetô legtágabban kezeli. A vizsgálódási területének ilyetén kiszélesítésébôl adódó, jóformán uralhatatlan feladatot azzal a módszerrel véli mégis teljesíthetônek, amely az alkotói önértelmezésben rejlô elméleti lehetôségekre s a szerzôi élményre vonatkozó kérdést „az irodalmi közlés- vagy kommunikációs folyamat" közismert ábrájához igazodva fordítja át a szövegmûvek hatásvizsgálatának tárgyalásába. E processzualitás kettôs tartalmát – egyrészt azt, amely a kommunikáció klasszikus, háromtényezôs (alkotó–mû–befogadó) modelljében nyilvánul meg, s másrészt azt, amely az elméletírás idôbeliségéhez mint a megértés hatástörténeti folyamatához társul – lenne hivatott szemléltetni a kötetkompozíció, amely az elsô két fejezetben szinkrón, a többiben pedig diakrón metszetet nyújt az irodalomértelmezés teoretikus képleteirôl. Vilcsek, az újraolvasás és a tanúsító újramondás nem titkolt lelkesedésével, s azzal a meggyôzôdéssel, hogy „ha az áttekintés korrekt és célratörô, mûközeli és követhetô, hozzájárulhat az irodalomtörténet és irodalomelmélet, tudományosság és mûélvezet, elmélet és gyakorlat kettôsségének feloldásához is",32 a Magyarországon még mindig kétkedéssel kísért, noha elvitathatatlan eredményeivel intenzíven jelen lévô és saját történettel rendelkezô elméleti gondolkodás létjogának megerôsítésére és népszerûsítô tolmácsolására vállalkozik.
Összeállítása a voltaképpeni bevezetést megelôzô ismertetés státusát tartja fenn magának,33 s ezzel elejét igyekszik venni ama gyanúnak, mely a jelölt és jelöletlen idézetek, illetve kommentárjaik szekvenciájaként megszerkesztett szöveg esetlegességeivel szemben merülhet fel – így azzal az elliptikus eljárással szemben is, amely a kiválogatott részletek egybefûzésének figurális jellemzôit: a szaggatottságot, a mozaikszerûséget, az összevonásokat, a stílus elegyességét hozza létre. Az ennek nyomán képzôdô jegyzetforma azonban, a benne felismerhetô pedagógiai gondnak, a tipográfiailag is elkülönített szemelvények karakterességének és a láthatóan nagy ismeretanyagot nemcsak megmozgató, hanem aprólékosan fel is dolgozó adaptációs munkának dacára az elsietettség jegyeit viseli magán. A kétféle – a kötet írójától származó és a közvetített –, vagy más megközelítésben négyféle – a korábban lefordított textusokból megszólaló, az ad hoc fordításban keletkezô, a magyar szerzôk tanulmányaiból ismert, valamint a saját – „hang" összevegyítése az olvasót különösen is érzékennyé teszi a sok helyütt eltüntetett szöveghatárok akarva-akaratlanul felbukkanó jeleinek észlelésére, s arra indítja – mivel egy ilyen észlelés megbízhatósága nem lehet maradéktalan –, hogy a grammatikailag hibás vagy stílustalan mondatokat a szerzôi figyelem kihagyásaira vezesse vissza. Következésképp az olyasfajta megállapítások, hogy az irodalomtörténet orosz formalista-strukturalista felfogásának „megközelítésében a forma változásával változik az adott valósághoz való hozzáállás is",34 és az olyan inverziós szószerkezetek, mint „a hermeneutikai tudományos gondolkodás"35 az olvasást inkább akadályozzák, mintsem elôsegítenék. Máskor a tudományos-értekezô nyelv egyenletességét indokolatlanul megbontva, a láttató szándék uralkodik el (például az alábbi, érzelmileg telítettebb mondatpárban: „Az irodalmi mûalkotás nincsen készen, amikor elkészül. Amikor szerzôje leteszi kezébôl a tollat vagy kiemeli gépébôl a sûrûn teleírt papírlapot"...) .
A gondolatsorokat torlasztó, egyszersmind fellazító kompiláció zavaró vonása az is, hogy pontatlan szóhasználat esetén nehéz eldönteni, mi kelti a homályt: a jelöletlenül idézett szöveg következetlensége, a kompilátor fogalomtévesztése vagy csupán figyelmének lanyhulása. Például Vilcsek Béla könyve értékes kitérôt tesz, amikor megemlékezik a hermeneutikai hagyomány biblikus gyökereirôl s az újraértelmezések eseménytörténetérôl,36 amely az irodalomtudomány késôbbi formációit is megelôlegezi; ám alighanem Luther Mártonról és követôirôl állíthatná több joggal, hogy az eredeti forrásokra visszanyúlva a kanonikus – és nem a „klasszikus" – „szövegekben lévô mértékadó, de idôközben eltorzított [? inkább eltorzult], félreértelmezett vagy meghamisított tartalmat kívánják megtalálni és visszanyerni".37
Ilyeneken is múlhat, hogy az irodalomtudományi panoráma mint egyszemélyes teljesítmény mennyiben képes nemcsak felerôsíteni azt a dilemmát, amely végigkíséri a válogatást, hanem elômozdítani is e fejlôdô tudományterület „nemzeti hagyományával" is számot vetô egységesebb kompendium létrejöttét. A dilemma abból fakad, hogy a szerzôi befogadástörténet személyes jellegét is reprezentáló, ezért olvasói szemszögbôl bizonyára eklektikusnak tetszô ismerettár óhatatlanul el is bizonytalanítja, mondjuk, azt az egyetemi vagy fôiskolai hallgatót – a hozzáértett olvasók közül ô kerülhet elsô helyre –, akinek látószögét egy hierarchikusan tagolt választék nemhogy szûkítené, hanem, a mûvelôdés idôtényezôjére tekintettel, inkább tágítaná (a londoni Bevezetés lényegre törô, kommentált bibliográfiái ezért pontosabb orientációt ígérnek).
A tárgyilagosság és
az adatsûrûség csábítása Vilcsek
Béla munkájában is a pozitivista irodalomtudomány
„provokációja" ellenében hat. S ha nem feledkezünk
meg arról, hogy az irodalomelméleti irányzatok hátterében
mûködô vagy elôterébe lépô filozófiai
vonatkozások kényszerûen elnagyolt bemutatása
szinte csak az emlékeztetésnek és/vagy a hiányérzet
felkeltésének a feladatát látja el, még
bonyolultabbnak tûnhet fel az összegzô áttekintés
és az irányadó elméleti szövegek virtuális
hálózata közt fennálló rész-egész
viszony. Holott ennek kellene az elméleti gondolkodás dinamikus
közegét megalkotnia, mivel az érintett összefüggések
variációs lehetôségei nemcsak hogy kimeríthetetlenek,
hanem egyben a létidô személyes és kollektív
tapasztalata felvetette kérdésekre is tartogatnak újabb
és újabb válaszokat, s így egymás korrekcióiként
is felfoghatók. A kérdések egyenjogúságát
vélelmezô igazságosság sem tekinthet el tehát
az „igaz" bennfoglalt kritériumától s annak megfontolásától,
hogy a hermeneutika, az értelmezés elmélete, nem csupán
egyike az irodalomelemzésben felhasználható módszertani
vázlatoknak, hanem az elméletek értelmezésének
legáltalánosabb kerete, amely saját történetét
is megújítja. Az irodalomtudomány „provokációjá"-nak
roppant ismerettárával és vállalt részlegességével
szemközt oktalanság volna a „ki maradt ki?" vagy a „kitôl
mi maradt ki?" kérdésének dacos feszegetése
– tanuláskor azért érdemes is együtt használni
Jefferson és Robey Bevezetésével –, azt azonban talán
megkockáztathatjuk, hogy az elmélet fejlôdésrajzának
a nyitó fejezetben elôrejelzett és nagy vonalakban
felvázolt interpretációja végül a pozitivizmust
a „(de)konstruktív irodalom(tudomány)"-nyal összekötô
lineáris-kronológiai rend gazdagon illusztrált látványában
valósul meg, illetve ezzel cserélôdik fel. A történet
átlátható struktúrája, a háromtényezôs
közlésfolyamat különbözôképpen
is bôvíthetô sémája38 azonban így
egyedül nem alkalmas arra, hogy érzékeltesse azt az
éles konfliktust, amely az egymás ellenében megfogalmazódó
és egymásra utalt, s a metafizikai és etikai kérdésirány
idôszerûtlenségét megkérdôjelezô
igazságintenciók között feszül, (s amely helyenként,
a tárgyalt bevezetésekben egyébként alig említett
Paul de Mannál is szenvedélyes akklamációkkal
szakítja meg az értekezés higgadt beszédét).
Vilcsek Béla kézikönyve, amely ambícióját,
a tájékozódás sokirányúságát
tekintve a magyar szakirodalomban elôzmény nélkülinek
mondható, az utóbbi években közzétett
áttekintések és szöveggyûjtemények39
mellett már azzal is elismerést vívhat ki magának,
ha felkelti az igényt e konfliktus koncentráltabb hatástörténeti
megközelítése iránt. Ám egy, a nyelviség
és a megismerés közös történetének
fejlôdéslogikájával is számot vetô
bevezetésbôl az is kiderülhetne, hogy a meghatározottság
és szabadság dialektikája a poétikaival érintkezô
spekulatív diskurzusformákat nem kényszerítô
erôvel, de nem is a tetszôlegesség nevében vonja
be az elméletalkotásba. Az e kettôsségben körvonalazódó
arányt – a nyelvi és a nyelven túli tapasztalat ontológiai
társíthatóságát: a beszédben
konstituálódó transzcendenciaigényt és
a „kívüliség" eredendô beszédre utaltságát
– szem elôtt tartva az irodalom úgy is szemlélhetô
lenne, mint az értelemkeresô egzisztencia produktuma, a világ
szóbeliségének és a mindenkor más általi
személyes meg- és kiszólítottságnak
a helyszíne. Ahol az eredettôl való elszakítottság
tapasztalata és a várakozás elmozduló horizontja
az emberi szót megelôzô és e szót meghaladó
pillanat metaforáiról a szakadatlan keletkezés dinamikájára
terelheti a figyelmet; de ahol épp a létesülô
kezdet ideje ajánlhatja fel azokat az alkalmakat, melyek a szövegek
„plurilógusában" elmúló jelen és megjelenô
múlt együttes jelentôségének a megértését
vetítik elôre.
1 George Steiner: Von realer Gegenwart. München–Wien, 1990. 118–119. old.
2 Uo.
3 Vö. Steiner: i. m. 129. kk.
4 Volker Bohn: Der Literaturbegriff in der Diskussion. Zur Abgrenzung des literaturwissenschaftlichen Gegenstandsbereichs. In: Uô. (szerk.): Literaturwissenschaft. Probleme ihrer Grundlegung. Stuttgart–Berlin–Köln–Mainz, 1980. 16. old.
5 Bohn: i. m. 17.
6 Szegedy-Maszák Mihály: Minta a szônyegen. A mûértelmezés esélyei. Bp., 1995. 87. old.
7 Lásd Roland Barthes: S/Z. Paris, 1970. 10. old.
8 Jefferson–Robey: i. m. 21. old.
9 Jefferson–Robey: i. m. 21–22. old.
10 Vilcsek: i. m. 12. old.
11 Jefferson–Robey: i. m. 14. old.
12 Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Bp., 1984. 223. old.
13 Gadamer: i. m. 227.
14 Uo.
15 Jefferson–Robey: i. m. 13. old.
16 Vö. Gadamer: i. m. 226. old.
17 Vélhetôen ennek a lehetôségnek a következetesebb végiggondolása is hozzájárulhatott volna, hogy az 1996. tavaszán a Jelenkor lapjain és az Élet és Irodalom hasábjain lezajlott „kritika-elmélet-vita" egy oppozíció kiélezése helyett a konszenzus és disszenzus egyidejûségét megalapozottan vállaló véleménycsere békésebb retorikai közegét alakítsa.
18 Jefferson–Robey: i. m. 7. old.
19 Jefferson–Robey: i. m. 23. old.
20 H. R. Jauss: Ästhetische Erfahrung und literarische Hermeneutik. Frankfurt am Main. 1991. fôként 90–103. old.
21 Terry Eagleton: Literary Theory. An Introduction. London, 1983.
22 Lásd Jefferson–Robey: i. m. 189–232. old.
23 Paul Ricoeur: La métaphore vive. Paris, 1975.
24 Paul Ricoeur: Temps et récit I–III. Paris, 1983–1985.
25 Paul Ricoeur: Soi-même comme un autre. Paris, 1990.
26 n Paul Ricoeur: L’attestation: Entre phénoménologie et
ontologie. In: Jean Greisch, Richard Kearney (szerk.): Paul
Ricoeur. Les métamorphoses de la raison herméneutique. Cerf, Paris. 1991. 397. old.
27 Ian Maclean: Olvasás és értelmezés. In: Jefferson–Robey: i. m. 189. old.
28 Maclean: i. m. 155. old.
29 Részletesebben: lásd: Bogoly József Ágoston: Ars philologiae. Tolnai Vilmos és az irodalomtudományi pozitivizmus öröksége. Pécs, 1994.
30 Vilcsek: i. m. 7. old.
31 Jefferson–Robey: i. m. 8. old.
32 Vilcsek: i. m. 14. old.
33 Uo.
34 Vilcsek: i. m. 148. old.
35 Vilcsek: i. m. 212. old.
36 Vilcsek: i. m. 210–211. old.
37 Vilcsek: i. m. 211. old.
38 Vö. Vilcsek: i. m. 51–59. old.
39 Kanyó Zoltán–Siklaki István (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudományok körébôl. Bp., 1988; Szili József (szerk.): A strukturalizmus után. Érték, vers, hatás, történet, nyelv az irodalomelméletben. Bp., 1992; Bókay Antal: Az irodalomtudomány alapjai. Szombathely, 1992; Dobos István (szerk.): Bevezetés az irodalomelméletbe. Szöveggyûjtemény. Debrecen 1995; Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei I–II. Szöveggyûjtemény. Pécs, 1996.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
buksz@c3.hu