Zoltai Dénes2 elôször 1972-ben megjelent kötete a háború után magyarul napvilágot látott átfogó, kézikönyvméretû esztétikatörténetek sorában a második, s egyben utolsó: csak a hihetetlenül érdektelen és olvashatatlan „Gilbert-Kuhn" elôzi meg.3 Zoltai kötetének felépítése teljesen szokványos: elindulunk „a kezdetektôl", a görögök költészetrôl, zenérôl stb. való gondolkodásától, majd a keresztény középkoron, reneszánszon és felvilágosodáson át a klasszikus német filozófiai esztétikákig és a romantikusokig jutunk; Hegel természetesen külön fejezetet kap, a múlt század második fele és a századforduló feltérképezése után pedig századunk esztétikai törekvéseit is bemutatja a kötet. Ez utóbbi fejezetnél váratlanul mûfajt is váltunk: immár „elméleti-történeti vázlatot" olvasunk.
A szerzô sem bevezetéssel, sem utószóval nem terheli olvasóját, így kikövetkeztethetetlen a kötet módszertani elképzeléseit, koncepcióját, elméleti preferenciáit megalapozó elmélet. Zoltai kötete leginkább egy nagyra nôtt enciklopédia-szócikkre emlékeztet, amely elsorolja a fontosabb szerzôket, esztétikával gyanúba keverhetô mûveiket, s az azokkal kapcsolatos sztenderd megállapításokat; a történet pedig pusztán az idôrend követésében merül ki.4
Elôre kell bocsátanom, hogy a recenzióban nem annak vizsgálatát tartom a legfontosabbnak, milyen az egyes alapfogalmak, szerzôk vagy korszakok tárgyalásának mélysége vagy aránya Zoltai könyvében. Sem azt, hogy mennyiben tér el a jelen bôvített kiadás az elôzô háromtól (hogy például hol érhetô tetten, és hol nem, az elôszóban kinyilvánított, kicsit sejtelmes intenció: a „megfogalmazás felfrissítésének szándéka"). Továbbá nem kutatok apróbb hibák, tévedések vagy pontatlanságok után sem. Ugyanis egy „rövid történettel" állunk szemben, amelynek kimondottan nem „az a feladata, hogy a szorosabban vett szakkutatáshoz hozzájárulva új tudományos eredményeket közöljön", hanem „világosan tagolt áttekintést" igyekszik nyújtani (5. old.). Ezért nem volna jogos, ha bármilyen értelemben „teljességet" várnék el ettôl a kötettôl, vagy ha fôként saját mániáimat kérném rajta számon. Amit fontosabbnak tartok felvetni Zoltai újra kiadott és bôvített5 könyve kapcsán s úgy vélem, ez joggal fel is vethetô –, az az, hogy vajon mi lehet a tétje az esztétika története megírásának? Történik-e, történhet-e valami akkor, amikor valaki befûzi Continental írógépébe az üres papírt vagy új dokumentumot nyit a Wordben (normál-sablonnal) – azaz: akár régi, akár modern szerzôvel van dolgunk – és felírja: „Az esztétika (rövid) története"? Miben reménykedhet (a honoráriumon kívül)? S mi miben reménykedhetünk?
Az esztétikatörténet-írásnak számos módja lehetséges.6 Mindenekelôtt a szerzô dönthet úgy, hogy csak bizonyos korszak(ok)ra koncentrál. Továbbá, többen is osztani látszanak azt a nézetet, hogy csak a XVIII. századtól kezdve értelmes vállalkozás az esztétika történetének megírása, azaz az önálló diszciplínává válástól és ennek közvetlen elôzményeitôl. Ez arra mindenképpen figyelmeztet, hogy amennyiben mégis úgy döntünk, „az elsô közösségek" és „a primitív tudat mélyrétegei" (7. old.) – tekintsünk most el e szintagmák problematikusságától – képezik a kiindulást, hogy aztán a fenséges fogalmának Lyotard-féle újraalkotásáig és Habermas posztmodernizmus-kritikájáig jussunk, akkor legalábbis reflektálni kellene a történeti folyamatosság néhány jelentôs törésére, jelentôséggel bíró megszakadására és újraindulására. Minél hosszabb a történeti út, amelyet követni próbálunk, annál nehezebb megmondani, mi is a közös, mondjuk, Platón Iónjában, Diderot Színészparadoxonában és Heidegger A mûalkotás eredete címû mûvében. A tárgy, a téma vagy a szerzôk érdeklôdése, célja, attitûdje? Avagy az égvilágon semmi lényegileg közös nincs bennük, csak a történetíró (holisztikus) érdekei kívánják meg az egy történeten belüli tárgyalásukat, olykor akár felszínes egybecsengések vagy hasonlóságok alapján? Hiszen ha egyrészt a hagyományosan az esztétikával társított alapfogalmak, másrészt ezek referenciája, tartalma, jelentôsége stb. is jelentôs és korántsem feltétlenül fokozatos vagy szerves módon változik, akkor egyre nehezebb összetartani a sokféle szerzôt és mûvet. A legkevésbé sem tûnik célszerûnek az az eljárás, amelyet Zoltai választ, hogy megpróbál egy idôtlen, normatív definíciót adni, az esztétikát a tárgya felôl meghatározni: „Az esztétika kitüntetett tárgya a munkatevékenységtôl így vagy úgy elhatárolódó »mûvészeti termelés«, tehát ama láncolat, amely az alkotástól az újraalkotáson (elôadáson) át végül is a mûvészeti »fogyasztásig«, a befogadásig terjed." (8. old. – kiemelés az eredetiben) Az ilyen meghatározások vagy túlságosan tágra sikerednek és semmitmondóak, vagy annyi kivétel és/vagy cáfolat állítható melléjük, hogy értelmetlenné válnak. Zoltai definíciója azonnal kizárja a modern esztétika genezisének kutatását. A modern értelemben vett esztétikai szemlélet, amely a klasszikus poétikák átörökítette tudástól szinte teljesen függetlenül kezd formálódni a XVIII. század legelejétôl, éppen a természet új típusú érzékelésébôl, észlelésébôl nô ki: Addisontól Kantig. Az ítélôerô kritikájának szépségre és különösen a fenségesre hozott példái nagyon tanulságosak: egyértelmûen a természeti képek, képzôdmények, látványok dominálnak. Az emberi alkotás, a „mûvészeti termelés" csak késôbb válik meghatározóvá és központi jelentôségûvé ebben a beszédmódban: csak akkor, amikor a géniusz valóban isteni kreátorrá válik, amikor a kanti produktív képzelôerô Fichténél és a fiatal Schellingnél intellektuális szemléletté emelkedik, amikor az esztétika már a teológia vagy a metafizika helyébe lép, s büszkén állíthatja magáról A német idealizmus legrégibb rendszerprogramjában: „A szellem filozófiája esztétikai filozófia." Ez persze rendkívül izgalmas és bonyolult folyamat. A közkeletû esztétikai gondolkodást még ma is jórészt meghatározó romantikus mûvészetfilozófia, és annak mûalkotás- és zseni-fogalma szinte a felismerhetetlenségig magába olvasztja XVIII. századi elôzményeit, azokat a meghatározó, s utólag esztétikainak nevezhetô tapasztalatokat – a hegyvidéki utazások lenyûgözô természetélményétôl a gótikus (rém)regényekben megjelenô hátborzongató mindennapi csodákig –, amelyeknek egyszerre volt érzékelést és érzékenységet konstituáló szerepük, morális és politikai relevanciájuk és teológiai konnotációjuk. Egy esztétikatörténész számára talán az ilyen átrendezôdések és színeváltozások jelenthetnék a legérdekesebb és a jelen számára sosem érdektelen tárgyat.
A „mûvészeti termelés" koncepciója a XVII. századig látszólag jól tartható. Bár itt is súlyos nehézségek támadnak; hiszen Zoltai még azt is hozzáteszi: a „mûvészeti termelés" láncolatát az „esztétika tudománya" „fogalmi elemzéssel" közelíti meg, s ennek az elméletnek a története könyvének tárgya. Mármost például Arisztotelésznél – akirôl elsô helyen azt tudjuk meg, hogy szintén „az antik rabszolgatartó rendszer védelmezôje" (28. old.) – a szigorú értelemben vett tudomány: az okok tiszta tudása, s legkevésbé sem tartalmazza a poétikát (vagy a retorikát), azaz a Filozófus „esztétikáját". A poétika a teoretikus, gyakorlati és produktív tudásfajták közül a legutóbbihoz tartozik:7 az esztétika mint szigorú értelemben vett tudomány nem létezett Arisztotelész számára (maga a terminus sem, de ez szinte mellékes is8). Ha eltekintünk is a középkortól (az alapvetôen politikai és teológiai kérdésekkel foglalkozó ikonoklaszta-vitától vagy a késôbbi „fényesztétikának" titulált reformtörekvésektôl, amelyeknek csak meglehetôsen áttételes közük lehet a „mûvészeti termelés" koncepciója értelmében elgondolt esztétikához), s csak a klasszikus poétikák újjáéledését és uralmát nézzük a XV–XVII. században, akkor azt láthatjuk, hogy a leggôzösebb neoplatonikus írások kivételével e traktátusok jobbára tényleg az irodalmi vagy képzômûvészeti alkotás létrehozásának általános (mesterségbeli) szabályaival foglalkoznak, amelyek egyben a mûvek megítélésének szabályai is, azaz illeszkednek Zoltai termelési láncolatához – leszámítva azonban a tudományosság vagy teoretikus reflexió igényét. A nagy öreg, Meyer Howard Abrams9 kissé didaktikus, de elsô közelítésnek elfogadható tájolása szerint az Arisztotelésztôl a XVII. századig tartó mûvészetekrôl szóló beszéd egy „alkotási paradigmába" illeszthetô, ahol a mûvész, a poéta, a „csináló" egy mesterség, tehkné birtokában készíti el a mûvet (a poémát, a „csinált dolgot") meghatározott gyakorlati célok kedvéért. A XVIII. századtól megjelenô „észlelési paradigma"10 viszont már alapvetôen felforgatja ezt a világos, pragmatikus és szimmetrikus modellt. Létrejön ugyanis egy sajátos szemléletmód és a neki megfelelô sajátos, korábban nem létezô tárgy: azaz a modern értelemben vett esztétikai szemlélet11 és az autonóm mûalkotás fogalma.
Ez utóbbi abramsi „paradigmán" belül merül fel az esztétikum filozófiai szintû tárgyalásának igénye. A modernség és az esztétika tehát egyidôs, s nem is független egymástól. Talán ettôl lehetne igazán izgalmas az esztétika története: antropológia, politika, morálfilozófia; azaz a bennünket valamilyen mértékben ma is meghatározó (immár valóban filozófiai, elméleti szintû) beszédmódokat esztétikai terminusok hatják át és szervezik. Paul de Man szerint Schiller esztétikai leveleivel kezdôdik az a tradíció, amely mintegy „domesztikálja" Kantot, s amelyben az esztétikai válik a szervezô középponttá. Az esztétikait folyamatosan újraértékelik: példaadó, egyesítô kategóriaként, a nevelés, sôt az állam modelljeként merül fel Schopenhaueren át – bizonyos értelemben – Heideggerig vagy éppen Matthew Arnoldig.12 Nem célszerû lebecsülni az esztétikának ezeket a beszivárgásait más területekre, ugyanis ma is meghatározók: például a tanító néni megkéri a kedves szülôket, hogy az osztályterem szépítésében legyenek a segítségére, mert az esztétikus környezet elôsegíti a gyermekek harmonikus fejlôdését. Schiller elôtt ez keveseknek jutott volna eszébe,13 s persze Heidegger után keveseknek illene, hogy eszébe jusson. S mégis. Ez is a történész érdeklôdésére esetleg számot tartó sajátossága az esztétika történetének, hogy csak bizonyos szerzôknél és korokban kidolgozott eszmék mutatkoznak tartósnak, a közgondolkodást meghatározónak, mások pedig nem: hogy mit írt Nicolai Hartmann vagy pláne Derrida vagy Jauß vagy éppen de Man, az csak nagyon-nagyon keveseket érdekel. Miért? Nem jött volna még el az ô Schillerük?
Közhely ugyan, mégis felmerül Zoltai kötetének forgatása közben, hogy egy történet elmondásának akkor van értelme, ha nem szorítkozik szinte kizárólag az adatközlésre (ez ugye elvileg is lehetetlen, hiszen a megszámlálhatatlanul sok történeti tény közül szükségképpen válogatni kell, s ennek a válogatásnak mindenképpen van elméleti alapja, s akkor már üdvös, ha a történész reflektál erre), hanem világosan körvonalazódó intellektuális érdekeket szolgál, azaz a történeti problémák, ahogy maga a történeti konstrukció is, a szerzôt foglalkoztató kérdések megválaszolási kísérleteiként merülnek fel. Az ez idáig a kezembe került egyik leginspirálóbb esztétikatörténet, Alfred Baeumler (a késôbbi derék náci) mûve például a modern individuum megszületése történeteként írja meg az esztétika történetét; annak az individuumnak, amelynek válsága súlyos életproblémát jelent a szerzô számára. Vagy hivatkozhatnék a nemrégiben magyarul is megjelent Grassi-kötetre,14 amely egészen a végletekig viszi azt a történészi eljárást, hogy a múlt vizsgálata alapvetôen megoldások keresése a jelen problémáira: Grassi az antik szépség-elméleteket a XX. századi mûvészetek által felvetett kérdések felôl olvassa. Ezzel szemben is tehetôk persze módszertani ellenvetések, de ez az „elkötelezettség" még mindig sokkal ígéretesebb és szívderítôbb, mint a sztenderd tézisek kronologikus elsorolása.
Zoltainál nem találni világosan körvonalazódó konstrukciót, sôt a kifejtés egyébként sem szárnyaló menete még meg is törik a IX. fejezetnél. Váratlanul kapunk kétbekezdésnyi módszertani fejtegetést, benne a könyv fedôlapjára is kiemelt állítással: „Az esztétikai elmélet történésze is a jelen talaján áll; nincs oka vagy joga felfüggeszteni ítéletét csak azért, hogy a világért se tévedjen. Álláspontokat bemutatva ítélnie is kell […]. Lehetôleg tárgyszerûen tájékoztatni: ennek formája itt és most csak a vázlat lehet." (218. old.) A történészi ítélés tehát csak itt kezdôdne el? Nem lehet esetleg némi feszültség a jelen talaján álló ítész karakánsága és a „tárgyszerû" tájékoztatás vállalt követelménye között? (S miért kell újból megerôsíteni, hogy a kifejtés csak vázlatos lehet?) Ha karakteres ítéletek után kutatunk, akkor legfeljebb ilyesmiket találunk: Dilthey megértésrôl és élményrôl alkotott elmélete Gundolfnál – a szöveg úgy sejteti: szükségképp – odavezet, hogy „az értelmezô végül is azt olvassa ki a mûbôl, amit akar, vagy amit késôbb a politikailag is trónra ültetett barbárság önigazolásul igényel" (223. old.); vagy: „Ingarden fenomenológiai hermeneutikája végül is nem adott kulcsot az esztétikai érték, a mûben megjelenített történeti-nembeli tartalom elméleti megfejtéséhez" (228. old.); vagy: „A mûvészetnek mint »az igazság mûködésbe lépésének« heideggeri hermeneutikája pont helyett kérdô- és gondolatjellel zárul." (234. old.) Ha most nem vizsgáljuk is azt, hogy az ehhez hasonló ítéletek mennyiben megalapozottak és mennyire árnyaltak, akkor is hiányzik annak a pozíciónak a kifejtése, ahonnan Zoltai ítél.
Hiányzik, de sejteni azért ezt is lehet. Az ominózus IX. fejezetben szinte csak Lukács György nem kap legalább enyhe feddést, sôt némi pátosz vegyül a róla szóló rész konklúziójába: „Mondatok, Lukács esztétikai elméletének nagy pillanatai; értelmük felfejtéséért érdemes újraolvasni a fô mû két vaskos kötetét napjainkban is, a szocialista kísérlet, egy nem reális szocializmus összeomlásának korában is." (253. old.) Igaz, az elsô kiadás felôl nézve Lukács jelentôsége erôsen csökkent: ott még az ô öregkori befejezetlen esztétikája jelentette a „rövid történet" végkifejletét, s a lehetséges jövô nem volt más, mint a Lukács által megkezdett mû befejezése. Lukács a jelen kiadásban már csak egyike századunk jelentôs esztétáinak, még ha nem kap is kritikát; ezzel eltûnik a korábbi kiadások télosza, miközben szinte minden egyéb marad változatlan: a történet végképp fejetlenné válik. A jelen kötetben is végig a lukácsi (marxi) kifejezésekbe ütközünk: a tárgyalt szerzôk politikai szimpátiái, az elméleteikbôl következô politikai következmények vagy éppen társadalmi osztály-meghatározottságuk emlegetése, a töretlen progresszió gondolata és az egyes szerzôk ehhez való viszonya – például: „Platón esztétikai elméletét mégsem lehet korlátoltnak vagy regresszívnek minôsíteni" (27. old.), fellélegezhetünk hát –, a mûalkotásoktól elvárt „történeti-nembeli tartalom" vagy „világszerûség" stb. mind-mind ismerôs. A nosztalgiát keltô nyelvi-stilisztikai jegyeknél persze sokkal fontosabb annak a fogalmi készletnek a mûködése, amelyre a szerzô nem reflektál, s amely azért meghatározza történetének szerkezetét, súlypontjait. Zoltai tehát nem fejti ki saját elméleti álláspontját, azt pedig végképp elhallgatja, hogy az általa használt nyelvnek némi köze van Lukács filozófiai-esztétikai beszédmódjához, annak pedig a hegelihez;15 holott már Hegel kirekeszti a (mûvészeti) szép tudományából a természeti szépet: az esztétika a szépmûvészet filozófiája lesz – s ezt követi Zoltai is. A szépmûvészeté, amely a vallás és a filozófia mellett az egyik „módja az isteni, a legnagyobb emberi érdekek, a szellem legátfogóbb igazságai tudatosításának s kimondásának".16 Az isteni vagy a nembeli érzékileg jelenik meg a nagy mûvekben: ezért aztán Zoltainál a történeti kifejtést jórészt az határozza meg, milyen mértékben tudatosodik, tudatosodik-e egyáltalán, a különbözô korok mûvészetelméleteiben ez a koncepció. Így nem csoda, hogy a modern értelemben vett esztétika létrejöttét, annak a természeti széphez és fenségeshez fûzôdô kitüntetett viszonyát és filozófiai érdekeit, nem „tiszta" mûvészetfilozófiaként, hanem teológiai, morálfilozófiai és politikai diskurzusok által átszôtt esztétikai beszédmódként, attitûdként, érzékenységként való megjelenését az európai szellemtörténetben – ahogy fentebb már kifogásoltam – meglehetôsen mostohán kezeli: a XVII–XVIII. század esztétikatörténetén gyanús gyorsasággal jutunk túl. Ennek a sokrétûségnek természetesen van folytatása a klasszikus német filozófiai hagyományban, amely Zoltai számára, Lukács közvetítésével, meghatározó. Az esztétikaival eredetükben szorosan összefüggô modern politikai, egzisztenciális és morális problémáknak – azaz, az egyedi és az általános közötti közvetítés kérdéseinek – a megoldási kísérletei a „rendszerfilozófiákban" általában az esztétika területére tolódnak át. Már Kant kritikai rendszerében Az ítélôerô kritikájának lenne a feladata feloldani az érzéki és az intelligibilis világ kínosan problematikus kettôsségét, megteremteni az átmenetet; Fichte és a fiatal Schelling „esztétikai filozófiája", kis túlzással, ennek az átmenetnek a kidolgozásaként is olvasható. Lukácsnál pedig majd az esztétika központi kategóriája, a különösség lesz az, amely igyekszik az egyedi és a totalitás között kapcsolatot teremteni.17
Természetesen elvben senkinek se lehet kifogása az ellen, ha valaki lukácsi alapon kíván esztétikatörténetet írni, különösen ha egyértelmûvé teszi filozófiai hátterét (hogy az elkötelezettség szót most ne is használjam). Ugyanakkor ez egy fontos elméleti kérdést vethet fel, amelyre végezetül még röviden ki szeretnék térni: lehetséges-e például lukácsi alapon esztétikatörténetet írni?
Vagy általánosabban fogalmazva: alkalmas-e minden esztétikai álláspont arra, hogy onnan érdekfeszítô és egyúttal történetileg tartható (azaz a tárgyalt szövegeken és szerzôkön ne túlzottan nagy erôszakot tevô) esztétikatörténet szülessen? Egyrészt, mondjuk, a szenzualista vagy észlelési esztétikák nem nagyon rendelkeznek történeti affinitással; másrészt azonban a hegeli alapokon nyugvó, történetfilozófiai beágyazottságú esztétikák is problematikusak lehetnek. (A történetiség itt persze az esztétikai eszmény, a szépség, történeti fejlôdésében való megragadását jelenti, s nem az esztétikának mint diszciplínának a történetét.) Az „igazi marxista" számára, mondja Lukács, az esztétika története nem lényegtelen: „Marx azt mondja minden emberi aktivitásról: nem tudják, de teszik. Ez áll az esztétika történetére is." Azaz a Marx elôtti esztétikák is juthattak már helyes felismerésekre, ráérezhettek a „társadalmi-történelmi fejlôdés ama dialektikájára", amely lehetôvé teszi a mûvészet számára, hogy konkrét sorsokban, történetekben megélhetôvé tegye számunkra a nembelit. Az esztétika történetének csak az lehet a feladata, hogy „adekvát módon [ábrázolja] a történelem egyenlôtlen fejlôdésének azt a paradox folytonosságát, mely végül Marxhoz vezetett."18 A történetet itt elnyeli a filozófiai program.19 Ezen az úton nem jutunk messzire: csak Hegelig vagy Marxig – de legfeljebb Lukácsig, ahogy Zoltai „rövid történetének" elsô változataiban. Nem ez a megfelelô hely annak részletes taglalására, hogy nem pusztán a történetfilozófiai ihletettségû esztétikák és a saját elmélettörténetük közötti viszony problematikus; általában minden esztétikatörténész rendkívül nehéz helyzetben van, és súlyos, mindig vitatható döntéseket kell meghoznia. Példaként csak McCormick fentebb
(6. jegyzet) idézett kiváló könyvére hivatkozom, amelyben a XVIII. század esztétikájának történetét kétféleképpen is megírja: kapunk egy Dantóra alapozó analitikus és egy Gadamert követô hermeneutikai olvasatot, majd ezek elemzô összehasonlítását és kritikáját. A szerzô megállapítja, hogy mindkét történeti vázlat számos egyszerûsítést tartalmaz, de – teszi hozzá – „az elkerülhetetlen pontatlanságok ellenére ezek rendkívül hasznos sematizációk", amelyekben persze távolról sem csupán pozitivista történészi intenciókat lelhetünk fel. Hasznosak, mert „éppen annak nyújthatják világosabb szemléletét [perspective], hogy honnan ered a jelen – nem szükségképpen a lehetô leggyümölcsözôbb – mûvészetértelmezése".20 Ezzel a sematizmussal, ha kanti értelemben gondoljuk el, persze visszajutunk a közvetítés jól ismert státusához, itt: azon átmenet megteremtésének szükségességéhez, amely az extenzív és konkrét történeti valóság és az erre vonatkozó történeti konstrukció alapjaként szolgáló mûvészetelmélet általánossága között helyezkedik el. Az esztétika története maga is annak a romantikus mûalkotás-fogalomnak a képére formálódik, amely már eleve történeti konstrukció.
Úgy tûnik, valóban sok a baj az esztétikával: felemésztheti saját történetét, s persze a története(i) is magát az esztétikát. S mégis: Kant tanár – amikor a fügefalevél történelmi jelentôségén mereng, mondván, megjelenésében az ész mûködése fedezhetô fel, hiszen az érzékektôl megvonás teszi a puszta nemi vágyat bensôségesebbé és tartósabbá – azt mondja: „A vonakodás volt az a fogás, amely a pusztán érzéki ingert ideálissá tette, s a pusztán állati vágytól fokozatosan a szerelemhez, s ezzel a pusztán kellemestôl a szépségben lelt tetszésig vezetett"21 – kell-e ezen túl még az esztétika civilizációs jelentôsége és aktualitása mellett érvelni?
Érdemes tehát próbálkozni.
1 Tágabb értelemben persze a XIX. század végének és a XX. századnak számos fontos teoretikus törekvését (vagy e törekvések meghatározó szegmensét) „esztétikainak" vagy esztétikai jellegûnek is lehet nevezni: Kierkegaardtól és Nietzschétôl kezdve Heideggerig, a fiatal és az öreg Lukácstól Adornóig, vagy éppen a cultural studies mai divatjáig stb. A recenzióban mindvégig ennél szûkebb értelemben használom az esztétika kifejezést: nagyjából a szubjektum és objektum közötti speciális – mert egyszerre érzéki és intellektuális –, antropológiai szempontból kitüntetett viszony filozófiai megragadási kísérleteit értem rajta.
2 Zoltai Dénes Lukács György tanítványa volt. Évtizedek óta jelentôs alakja a magyar esztétikai gondolkodásnak. A zeneesztétika mellett különösen a német romantikusok és Hegel esztétikájával foglalkozott, utóbbi Esztétikai elôadásainak elsô két kötetét is ô fordította. Negyedszer kiadott esztétikatörténeti kézikönyve semmiképp nem nevezhetô a szerzô reprezentatív munkájának, ezért az errôl szóló kritika sem szolgálhat Zoltai munkásságának általános értékelésére.
3 Katherine Everett Gilbert – Helmut Kuhn: Az esztétika története. Gondolat, Bp., 1966. Lukács Györgynek az Adalékok az esztétika történetéhez címû (tanulmány)kötete, valamint a Szerdahelyi István és a Nagy Endre által írott egy-egy magyar esztétikatörténet jóval kisebb igénnyel készült.
4 Egyetemi jegyzetet, azaz tankönyvet olvasnánk? Az egybekezdésnyi 1972-es elôszó azt állítja, hogy a könyv „esztétikatörténeti tárgyú elôadások nyomán" készült; ugyanakkor azok számára, akik „keresik az elméleti-történeti tájékozódás támpontjait". A mostani kiadáshoz írott bekezdésben pedig explicite „kézikönyvrôl" („használható és olvasmányos" kézikönyvrôl) esik szó, nem tankönyvrôl. Noha rendkívül szûkszavúak és kicsit képlékenyek az 5. oldal állításai, mégis valószínûbbnek látszik az, hogy a szerzô szeme elôtt nem pusztán oktatási célok lebegtek.
5 A kötet belsô lapja legalábbis „átdolgozott és bôvített kiadásról" beszél, a szerzô viszont rögvest hozzáteszi: „[b]ôvítésekre nem törekedtem". (5. old.) Talán ezt tisztázni lehetett volna a Kiadóval.
6 Néhány ismertebb e századi esztétika- vagy kritikatörténet: B. Bosanquet: A History of Aesthetics. Sonnenschein
& Macmillan, London, New York, 1904.; George Saintsbury:
A History of Criticism and Literary Taste in Europe. 2 vols., Blackwood, London, 1908.; Alfred Baeumler: Das Irrationalitätsproblem in der Ästhetik und Logik des 18. Jahrhunderts bis zur Kritik der Urteilscraft. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1981. (1. kiadás: 1923); René Wellek: A History of Modern Criticism: 1750–1950. 4 vols., Yale University Press, Hew Haven, London, 1955.; L. Venturi: History of Art Criticism. Dutton, New York, 1964.; Monroe Curtius Beardsley: Aesthetics from Classical Greece to Present: A Short History. New York, 1966.; Wladyslaw Tatarkiewicz: History of Aesthetics. C. Barrett (ed.), 3 vols., Mouton, The Hague, Paris, 1970–1974.; Luc Ferry: Homo Aestheticus. L’invention du gouˆt à l’âge démocratique. Grasset, Paris, 1990.; Terry Eagleton: The Ideology of the Aesthetic. Blackwell, Oxford, Cambridge, 1990.; Peter J. McCormick: Modernity, Aesthetics, and the Bounds of Art. Cornell University Press, Ithaca, London, 1990.; Jean-Marie Schaeffer: L’art de l’âge moderne: l’esthétique et la philosophie de l’art du XVIIIe siècle à nos jours. Gallimard, Paris, 1992.
7 A Nikomakhoszi etika 6. és 9. könyve, amely szintén tartalmaz tárgyunk szempontjából releváns fejtegetéseket, pedig a gyakorlati tudásfajtához tartozik.
8 Zoltai megállapítása, hogy „a mûvészeti mimézis elvileg egyenértékû a tudományos valóságmegismeréssel" (29. old.), ezért aligha tartható.
9 A megjelenése óta megkerülhetetlen The Mirror and the Lamp szerzôje (The Mirror and the Lamp. Romantic Theory and the Critical Tradition. Oxford University Press, New York, 1953).
10 Meyer Howard Abrams: From Addison to Kant: Modern Aesthetics and the Exemplary Art. In: Studies in Eighteenth-Century British Art and Aesthetics. Ralph Cohen (ed.), University of California Press, Berkeley, Los Angeles, London, 1985. 16–19. old.
11 Gadamer szerint, ha meg akarjuk ragadni a szemlélet modern kori jelentôségét, akkor olyan régi filozófiai fogalmakhoz kell visszanyúlnunk és ezekhez való viszonyát megvizsgálnunk, mint a logosz, a núsz, a dianoia, a theória vagy éppen a fronészisz. Vö. Hans-Georg Gadamer: Anschauung und Anschaulichkeit. In: Neue Hefte für Philosophie, Heft 18/19 (Anschauung als ästhetische Kategorie), Göttingen, 1980. 3. old.
12 Paul de Man: Aesthetic Ideology. Andrzej Warminski (ed.), University of Minnesota Press, Minneapolis, London, 1996. 130–131. old.
13 Schiller ebben végsô soron a skolasztikus mûveltségeszménnyel szemben megfogalmazódó humanista tradíció örököse, ugyanakkor ô már egy fichtei szubjektumkoncepcióra alapozhatja az esztétikai képzést, aminek következtében annak várható következményei sokkal mélyebben határozzák meg közös világunk, a modern európai kultúra egészének konstitúcióját. Vö. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Gondolat, Bp., 1984. 76–77. old.
14 Ernesto Grassi: A szépség ókori elmélete. Tanulmány, Pécs, 1997.
15 Pedig, azon túl, hogy közhely, még Lukács is explicite vállalja, pl.: a hegeli esztétika „koncepciójának filozófiai egyetemessége és szintézisének történelmi-szisztematikus módja még hosszú ideig példamutató lesz minden esztétika felépítése számára." Az esztétikum sajátossága. Akadémiai, Bp., 1969. I. kötet, 10. old.
16 Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Esztétikai elôadások. Akadémiai, Bp., 1980. I. kötet, 9. old.
17 Ahogy Lukács centrális jelentôségû realizmustana attribútumaiban és szerkezetében a romantikusok szimbólummal kapcsolatos elgondolásait idézi, a különösségben a romantikus idealizmus mûalkotás-fogalma ismerhetô fel: a különös mû kitüntetettsége abban áll, hogy esetében az egyetemes igazság konkrét képe áll elôttünk – ahogy a jeles marxista Eagleton megjegyzi. Vö. Eagleton: i. m. 323–326. old.
18 Lukács György: Adalékok az esztétika történetéhez. Magvetô, Bp., 1972. I. kötet, 16–17. old.
19 „A mûvészet vagy az esztétika történetének problé-
máit nem szándékozom tárgyalni. Csupán az volt számomra fontos, hogy az általános elmélet szempontjából jelentôs
tényeket és fejlôdésvonalakat megvilágítsam […] vagy olyan szerzôket és mûveket idézzek, amelyek valamit – helye-
sen vagy jelentékeny módon hamisan – elsônek mondtak
ki, vagy olyan véleményeket, amelyek egy bizonyos tény-
állás szempontjából különösen jellegzetesnek látszanak" – mondja Lukács Az esztétikum sajátosságában (15–16. old. – kiemelés: Sz. E.). Az explicite történeti szempontok nélküli elméleti kifejtés tehát nem sokban látszik különbözni – ha különbözik egyáltalán – az imént idézett esztétikatörténeti koncepciójától.
20 McCormick: i. m. 97. old. (kiemelés: Sz. E.)
21Immanuel Kant: Az emberi történelem feltehetô kezdete. In: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Gondolat, Bp., 1974. 95. old.
Zoltai Dénes fontosabb írásai:
Önálló kötetek:
A zeneesztétika története
I. Éthos és affektus
Zenemûkiadó, Budapest, 1966. 307 old.
(2., javított kiadás: 1969.)
Ästhetisch-philosophische Probleme der Musik
des 20. Jahrhunderts
(Ujfalussy Józseffel) Akadémiai,
Budapest 1966. 99 old.
A modern zene emberképe Zeneesztétikai tanulmányok
Magvetô, Budapest, 1969. 569 old.
Ethos und Affekt. Geschichte der philosophischen Musikästhetik von den Anfängen bis zu Hegel
(Übers. von Béla Weingarten)
Akadémiai–Akad. Verlag
Budapest–Berlin, 1970. 271 old.
Az esztétika rövid története
Kossuth, Budapest, 1972. 343 old.
(további két kiadás:
1978., 1987.)
Bartók nem alkuszik
avagy az úgynevezett esztétikai kompromisszumról
Cikkek, tanulmányok
Magvetô, Budapest, 1976. 283 old.
Menschenbild moderner Musik (Übers. von Gáspár Soltész)
Akadémiai, Budapest, 1978. 156 old.
Egy írástudó visszatér
Lukács György 1945 utáni
munkásságáról Kossuth, Budapest, 1985. 249
old.
Az esztétika rövid története
Helikon, Budapest, 1997. 286 old.
(4., átdolgozott és bôvített kiadás)
Tanulmányok és szerkesztések:
Elôszó
In: W. Benjamin:
Kommentár és prófécia
Gondolat, Budapest, 1969. 5–28. old.
Adorno és a zenefilozófia negativitása
In: Th. W. Adorno: Zene, filozófia, társadalom. Esszék
Gondolat, Budapest, 1970. 5–31. old.
Válogatás, összekötô szöveg és utószó
G. W. F. Hegel: Esztétika. Rövidített
változat. Gondolat, Budapest, 1974. 449 old.
Szerkesztés (Szerdahelyi Istvánnal)
Esztétikai kislexikon
(3., átdolgozott és bôvített kiadás)
Kossuth, Budapest, 1979. 752 old.
Válogatás, szerkesztés, bevezetô
és jegyzetek
A. W. Schlegel–F. Schlegel:
Válogatott esztétikai írások Gondolat, Budapest, 1980. 726 old.
Elôszó
Lukács György: A különösség mint esztétikai kategória
Lukács Archívum. Magvetô, Budapest,
1985. 9–32. old.
Közreadás, elôszó
A német idealizmus legrégibb rendszerprogramja
Magyar Filozófiai Szemle, 29. 1985.
3–4. szám, 805–812. old.
Közreadás, elôszó
F. W. J. Schelling: Jénai esztétika
1803 (Henry Crabb Robinson jegyzetei alapján). Filozófiai Figyelô, I. 1986.
50–88. old.
Szöveggondozás és elôszó
F. W. J. Schelling: A mûvészet filozófiája (A kéziratos hagyatékból)
Akadémiai, Budapest, 1991. 431 old.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
buksz@c3.hu