Hárs György Péter

Medusa tükre eltörött


Ferenczi Sándor:
Klinikai napló 1932
Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta
Judith Dupont
Ford.: Vég Katalin
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996.
234 old., 2480 Ft


Jegyzetek

Narkissos, Perseus, Medusa és a víztükör

Vannak mondatok, amelyek mintha kísérnék/kísértenék gyanútlan olvasójukat. Valóban olyanok, mint a kísértetek: a legvalószínûtlenebb helyeken és pillanatokban bukkannak elô. Míg végül, a velük szó szerint azonossal és a különbözôvel való sokszori szembetalálkozásban egyszer csak elnyerik saját, csak rájuk jellemzô értelmüket: testüket a gondolkodás evilágában.

Ezért is kell önmagam helyreigazításával kezdenem. Jó pár éve – egy másik napló kapcsán – írtam le a következô sorokat: „Minden szembenézés – így a napló is – tükör: fegyelmet és felelôsséget kényszerít ránk; vagy köribénk zárul, hogy önmagunkat csodáljuk a világ minden rezdülésében. A naplóíró archetípusai Narcissus és Perseus. [...], akiket sorsa is a Gorgóval való örökös küzdelemre ítélt, [azoknak] a mitológia bûvös tükre mindig pajzs is kellett hogy legyen." Írásom címe abból a Naplóból vett idézet: „Az egyik én valék...". Azt gondoltam, az implikált alapállásból „minden napló szellemi burka magyarázható; amennyiben alkotói oldalról tekintve minden napló szembenézés".1 Ferenczi naplója döbbentett rá, hogy akkori elgondolásom féloldalas. S adta ajándékul hiányzó másik felét.

Az „az egyik én valék" másik oldala a leplei alatt egyre testesülô „ez vagy te" mondat. Hollósnál például így hangzik el: „Az elmebeteg pedig? – Tat tvam aszi! Te vagy az!"2 Két évtizeddel késôbb Lacannál viszont: „Az alanynak alanyhoz fordulásában, amelyet mint lehetôséget fenntartunk, a pszichoanalízis elkísérheti a pácienst az »ez vagy Te« eksztatikus határáig, ahol feltárul számára sorsa halandó mivoltának sejtelme, de nem pusztán a mi analitikusi praxisunk hatalmán múlik, hogy elvezessük ôt addig a pillanatig, ahol megkezdôdik az igazi utazás."3 Ferenczi Naplójában, ami idôben két elôzô forrásunk között helyezkedik el, ez áll: „A támadó elijesztése úgy, hogy azonosul vele, tükröt tart neki (tat tvam aszi: ez vagy te)." (184. old.) E szanszkrit kifejezésnek pszichoanalitikus szövegekben nem elôfordulása, hanem a fordulásának mikéntje meglepô. Ferenczi szellemében megpróbálom iménti idézetünket beilleszteni „egy aktuális és egy emlék sorozatba",4 ahol is az emléksorozatot a pszichoanalízis tükörelméletei jelentik, az aktuálist pedig a Napló kontextusa és mûfaja.

A „tükörelméletek" címszót persze hiába keresné bárki is a pszichoanalízis szótáraiban. Amiket itt ezen a néven egybefoglalok, azok az elgondolások csupán az „ez vagy te" vándorló mondata által kijelölt értelmezési keretben tartoznak össze. Végigkövethetôk viszont a pszichoanalízis tükörfelfogásának változásai; az, hogy a tükörmetafora mikor mire alkalmazódik. Úgy vélem, az értelemváltozások jól jelzik a pszichoanalitikus szemléletmód és az elméleti hangsúlyok elmozdulásait. Ebbôl a szempontból kerülnek egymás mellé a narcizmus, a tükörstádium, a róheimi „bûvös tükör" és a Ferenczi-napló elméletei. Ez tehát nem az elsôdleges és másodlagos narcizmus, a tükörstá-dium stb. tartalmi összevetésének a helye, noha utalni fogok azokra az elemekre, amelyek az egyes elméletekbôl kapcsolódnak a Ferencziéhez.

Az „ez vagy te" mondat három elôfordulása a következô három értelmezési lehetôséget nyitja meg: (1) Hollósnál – fölismerni a másikban (a másban) önmagunkat, és fölismerni önmagunkban a másikat (a mást); (2) Lacannál – az önmagunkból létrejött másikból létrehozni önmagunkat, és fölismerni magunkban önmagunkat és a másikat; (3) Ferenczinél – megmutatni a másiknak a másikat, azáltal, hogy magunkban (magunkból) a másikat létrehozzuk.

E három mezôben világosan másutt artikulálódik a tükör két „oldala" közti hasadás helye, azaz a térbe beálló tükörlap maga. Hollósnál a beteg és az egészséges között, Lacannál a moi és a je között, Ferenczinél pedig az én és az elfojtott én között tükrözôdik a felismerés fénye. Három pszichoanalitikus tapasztalat artikulációja ez. Az elsô a freudi analitikusé, a felnôtté, aki a tükröt mozgatva a belátás szintjén átjárhatóvá teszi az egészséges és beteg közti határokat.

A második egyrészt a gyermeké, aki a visszatükrözött Gestalttal örömmel azonosul, korábbi szétdaraboltságára késôbbi egységessége révén ismerve rá; de az analizálté is, aki regressziójában képes újratalálkozni nárcizmusának fikciós, nyelvileg és társadalmilag meghatározott énje kialakulása elôtti önmagával. A harmadik tapasztalat az analizált-analitikusé, azé a gyermekfelnôtté, aki önmaga képes tükörré válni. Három tükörkép jelzi eredményként e folyamatokat: az elsô a megérthetô tükörkép vagy a tükörképként megérthetô másik; a második a szerethetô tükörkép (narcizmus); a harmadik pedig a megértô tükörkép, az én kialakulása elôtti vagy az én feladása révén kialakult lenyomat.

Ami a Ferenczi-féle kontextust elválasztja a többitôl, az az a nézôpont, ami az értelmezési mezôt nem a visszatükrözött, hanem a visszatükrözô oldaláról artikulálja. A Ferenczi-napló elôtti és utáni pszichoanalízis tükörfelfogása így minden különbözôsége ellenére is egyetlen tengely mentén rendezôdik el; tükrét a tükörbe nézô oldaláról tekinti. Ezt a szemléletet a vonatkozó mítoszok szokásos olvasata valóban indokolja. Narkissos történetét Kerényi például a következôképpen meséli el: „tizenhat éves korában pillantotta meg elôször a tükörképét, amikor a Helikón egyik forrása fölé hajolt, a boiótiai Thespiai közelében, ahol különösen tisztelték Eróst. Narkissos beleszeretett a tükörképébe, és elepesztette a vágy, vagy megölte magát teljesületlen szerelmében."5 Persze hogy a visszatükrözô vízzel, az élettelen, látszólag passzív felülettel mint a mítosz szereplôjével nem foglalkoztak a narcizmuselméletek. Narkissosnak a pszichoanalízisben kisebb karriert befutott komplementer története – amit „a vágy tragédiájá"-nak6 mintájára az agresszió komédiájának nevezhetünk – Perseus és Medusa nevéhez fûzôdik. Perseus, hogy anyját Polydektéstôl megmentse, fölajánlja, hogy elhozza a királynak Medusa fejét. Aki azonban Medusa arcát megpillantja, holttá dermed. „A hérosznak ki kellett tapogatnia [az alvó] Medusa nyakát, elfordítva fejét, hogy a maszkszerû ábrázatot meg ne pillantsa. Azt is mesélték, hogy [Athéné] a Gorgó fejét egy ragyogó pajzs tükrében mutatta meg neki",7 így sikerült azt levágnia. E történet sorsa is a hagyományos, hôsök felôli olvasat, mint Narkissosé, illetve, egy másik vonal mentén, a Medusa-fô pszichoanalitikus értelmezése levált a történetrôl, s önállósodása mintegy elfojtotta Perseust.

A két teljes történet összetartozása viszont nyilvánvaló, ha kiemeljük közös elemeiket. Ilyen a víz (Medusa a tenger uralkodónôje), a megdermedés (alvás – Medusa, narkotizálás – Narkissos, hipnózis – Medusa, megmerevedés – Perseus), a védekezés (Perseus) és annak lehetetlensége (Narkissos, Medusa), a pusztító (víztükör) és segítô (pajzs) tükörkép, az egységes testkép (Narkissos) és a feldarabolt test fantáziája (Medusa), a szereplôket fenyegetô vagy elérô vágy és halál. Ez az összetartozás nem jelenik meg a pszichoanalízis tükörelméleteiben.

Róheim, a tükörtörés és a szemmelverés teo-retikusa a freudi pszichoanalízis szellemében elemzéseit még Oidipusszal kapcsolta össze. A vele – ebbôl a szempontból – elméletileg némiképp rokonítható Lacan a tükröt idôben hátrébb, a preödipális szakaszba tolta, a hatodik és tizennyolcadik hónapos kor, az autoerotizmus és a narcizmus közé. Az elsô én-vázlatot létrehozó tükörstádium olyan azonosulási „dráma", ami a másodlagos azonosulások alapjaként a másokkal való azonosulás és a nyelvi alany kialakulása elôtt játszódik le. „Miként Narcissus hajolt saját tükörképe fölé, úgy folyik össze az én azzal, amit másikként észlel."8 Az egységes testkép kialakulása kelti életre a korábbi feldarabolt test fantáziáit. Hogy jobban érthessük Ferenczi eredetiségét, kiemelem itt azokat a fogalmi csomópontokat, ahová Lacan a tükörstádiumot köti, s amelyek mind megjelennek Ferenczi Naplójában is. Ezek: a fötalizáció (vö. Róheim)9 mint az emberi lény filogenetikus sajátossága, az elhárító mechanizmusok (vö. Anna Freud)10 entogenetikus sorrendje és a mimikri általánosabb biológiai jelensége. Ferenczinél azonban mindezek elôjelet váltva szerepelnek: a fötalizációt a „wise baby", a „bölcs csecsemô" képe testesíti meg, az elhárító mechanizmusok helyét az „önvédelem nélküli befolyásoltság" veszi át, a mimikri pedig magának a tükörnek a tulajdonsága lesz.

Az elôjelek megváltozását az magyarázza, hogy Ferenczi még korábbra helyezi a maga tükrét, s nem egyszerûen hátrébb, hanem a lacani felületre merôlegesen. „A tükörstádium elsô momentumában a kisgyerek szembetalálja magát a primér imágóval, amelynek szemlélése teljesen »hipnotizálja« ôt, eltûnve a »másik« képmásában, mintha teljes léte a másik képmásába szívódott volna fel."11 Erre a beolvadási vágyra vezet vissza a lacani szemlélet minden halálvágyat. Lacan Narkissosát ugyanakkor megmentheti az összeolvadástól, a vízbe szédüléstôl az Apa neve; s az elidegenítô funkció mûködésbe lépése magával vonja az agressziót. Ferenczi Medusája nem akar beolvadni a vízbe: ô belül van azon. A tenger (Thalassa) együtt ringó közegében sem a beolvadás vágyát, sem az agressziót nem ismeri. Emiatt, a lacani tükör mögé, a tükörlétig való visszalépés miatt válik a Ferenczi-naplóban a mimikri egyszerre egy fejlôdési szakasz és egy pszichés mûködésmód olyan közös rendezôelvévé, amelynek mentén a Napló úgynevezett fôtémái (a kölcsönös analízis, a trauma, a gyermek mint pszichiáter, a fragmentáció stb.) elrendezhetôk. S túl ezen: a Naplóban a mimikri több szinten van jelen. Szövegünk olyan sokszorosan önreflexív szöveg, amelyben a mimikri leírt elméletként, megélt gyakorlatként és a naplóírás kereteként (mint mûfaji jellemzô) is megjelenik.
 
 

Mimikri(zis)
 
 

Lacan és Ferenczi persze nem ugyanarra gondolt, amikor mimikrirôl beszélt. Ezt a jelenség szerteágazó volta részben magyarázza. Ezért is pontosabb úgy fogalmazni, hogy elméleteikben nem egyformán teszik manifesztté a különbözô mozzanatokat.

A mimikri etológiai fogalma szorosan összefügg az álcázáséval. Leegyszerûsítve azt mondhatjuk, hogy a mimikri egy az álcázás módjai közül, az álcázás pedig a mimikri lehetséges funkcióinak egyike. Az álcázáshoz tartozik a védôszín, a holtnak tettetés (autokatalepszia) és a szín- és alakutánzás. A mimikri egy külsô jellemzô utánzása; tág értelemben ide tartozik a védôszín, a szín- és alakutánzás, szûkebb értelemben egy másik, védett állatfaj utánzata. Az utánzott faj egyedei általában védekezôszervvel/fegyverrel rendelkeznek, így a mimikri a védekezés/támadás/ártalmatlanság utánzás révén való védekezés/ártalmatlanná válás/támadás. Ismert még az önmimikri jelensége,12 a saját fajtárs utánzása, aminek célja általában nem a védekezés mentén jelölôdik ki, hanem libidinózus jellegû; nem az elijesztést és nem az észrevétlenné válást, hanem a vonzalom felkeltését szolgálja. A mimikri ezek alapján úgy is meghatározható, mint olyan (magatartás)változást kiváltó (magatartás)változás, amelynek lényege szerint az egyed az adott idôben rá nem jellemzô vonást mutat. A mimikri térbeli játék az idôvel: elôre- vagy hátravetít egy filo- vagy ontogenetikus állapotot – s a filogenetikai múlt és az ontogenetikai jövô képei sokszor egybeesnek.13 Az értelmezés csapdája az, hogy a kiváltott magatartásváltozás az utánzott múltra vagy az utánzott jövôre reagál-e jelenbeliként. Ha az utánzott jövôre reagálunk aktuálisan jelenbeliként, az nem más, mint a trauma gyökere: felnôtt válasz egy gyermeki kísérletre. Ha az utánzott múltat tekintjük jelenbelinek, az pedig az analitikus „érzéketlensége", az ismétlés emlékezéssé változtatásának elmulasztása, az eredeti számonkérése az utánzaton.14

A tükörstádium leírásakor a mimikri jelenségét Lacan valójában éppen csak érinti. A tükörstádium funkciója, az elsô én-vázlat megteremtése, leginkább az önmimikrivel rokon: individuumként jelenni meg az adott fajon belül, megnyitva így a társas viszonyulások terét. Lacan biológiából vett példái (vándorsáska, nôsténygalamb) szintén ebbe az értelmezési keretbe illenek bele: „E tények a homeomorfikus azonosulás rendjébe tartoznak, s ez a fajta azonosulás maga is beletartozik a szépség mint alakító és mint erogén tényezô tágabb problémakörébe. A homeomorfikus azonosulás eseteiként felfogott mimikri tényei sem kevésbé érdekesek itt számunkra, amennyiben a tér jelentésének problémáját vetik fel az élô szervezet számára."15 Lacannál elsôsorban a szemantizált tér az, ami a tükörstádiumot a valódi mimikrivel összeköti, a téri szemantika azonban mindkét esetben másképp szervezôdik. A kérdés ugyanis az, hogy jelentôként vagy jelentettként artikulálódik-e az egyed/egyén a térviszonyokban. A tükörstádiumnál a jelentettet mint jelentettet önmagának egy külsô jelentôben való fölismerése hozza létre. A gyermek itt nem visszatükröz, hanem önmagát azonosnak ismeri föl a (tükör)képpel, majd azonosul ezzel a kép(zelet)belivel. Az azonossal való azonosulásnak ezzel az esetével szemben a mimikri lényege a különbözôvel való azonosulás. A mimikri Ferenczinél is magának a tükörnek a tulajdonsága vagy képessége; a folyamat lényege a tükörré, a másik jelentôjévé válás. A mimikrizáló nem magát ismeri föl, hanem a másikat tükrözi vissza.

A Napló mimikri-felfogásának elemei már a Thalassában megjelennek: „Az a gyakran felvetett kérdés, vajon a szerelem hipnózis-e és az általunk képviselt azon felfogás, hogy a hipnózis tulajdonképpen szerelem, egységes megoldásra talál most már azáltal, hogy mindkettôt az anya–gyermek viszonyra vezettük vissza; ezt a felfogást kibôvíthetjük filogenetikusan ôsibb elôdökre való utalással (az állatok halálszínlelése, mimikri)."16 A kibôvítés itt fölvetett lehetôsége a Naplóban teljesedik ki; több történik annál, mint amit az idézett hely sejteni enged. Új rendbe állnak össze az alvás, a hipnózis, a szerelem, a halál és a mimikri fogalmai. A mimikri dinamikai magyarázatával Ferenczi már 1932. január 24-én megpróbálkozik: „(X) A mimikrirôl. Hogyan erôlteti rá a környezet az állat- vagy növényfajokra saját színét?

A környezetnek magának (sarkvidék) nem áll érdekében a medve bundáját fehérre színezni; ebbôl csak a medvének származik haszna. Elméletileg azonban nem kizárt, hogy egy magasabb rendû elv, például az egyén és a környezet, beleértve a természet egyetemes nyugalomra törekvését, folyamatosan a veszély és szenvedés felhalmozódásának a kiegyenlítésén munkákodik. Ez az elv teszi, hogy a környezet átengedi saját színét az egyénnek, és segít ez utóbbinak felölteni a külsô színt. Érdekes példája az egyéni és egyetemes törekvések sikeres összekapcsolódásának; individuál-kollektivizmus." (47. old.) Ez az eszmefuttatás az elhíresült R. N. esettel17 kapcsolatban fogalmazódik meg; így többek közt a narkózissal, a szuggesztióval és a testrôl való lehasadással összefüggésben. Megjelennek azok az elemek – „magasabb rendû elv", „a természet egyetemes nyugalomra törekvése", „veszély és szenvedés" –, amelyek majd a mimikrielmélet kiteljesedésébe is belejátszanak. Ugyanakkor Ferenczi itt még ingadozik az „átengedés" és a „ráerôltetés" mechanizmusai között, az engedés kibékítô elvét itt az „individuál-kollektivizmus" jelenti. A megoldandó probléma: miért formázhatja valaki a másik jelentôjét – azaz tükörré válásunk a másik döntésének vagy a mi képességünknek a kérdése-e.

A rákényszerítés és az átengedés egyaránt a másik döntései, amikkel szemben az elszenvedés vagy engedés és a másik jelentôjévé válni akarás (a mimikri szûkebb fogalmának értelmében) áll. Hogy a döntés vagy akarat momentuma ebben a helyzetben egyik oldalon se játsszon szerepet, hogy a mimikrizáló ne kényszernek engedjen, de ne is akarja az átalakulást, hogy a tükör valóban önállótlan felület legyen – ahhoz a következtetéshez Ferenczinek hosszabb gondolati utat kellett megtennie. Eközben mind több ponton fordult szembe a hagyományos freudi elmélettel – a Napló, „a Nagy Mû ígérete",18 az utolsó tanulmányok mûhelye, a Freudtól való tudatos elkülönbözôdésnek is története.

„Abban a pszichés folyamatban, amelynek jelentôségét még maga Freud sem méltányolta eléggé – s ez a folyamat nem más, mint az azonosulás a tárgykapcsolat elôfokaként –, mostanáig nem méltányoltuk eléggé egy, a mi számunkra már elveszett, de mégis létezô reakciómód mûködését, bár lehet, hogy egy egészen másfajta reakcióelv mûködésérôl van szó, amire talán a reakció elnevezés már egyáltalán nem is illik; tehát az az állapot, amelyben minden önvédelem és védekezés kizárt, és minden külsô hatás belsô ellenmegszállás nélküli benyomás marad. Eme helyzetkép legtömörebb összegzésére talán dr. Thompson19 talált rá ezzel a kijelentésével: az emberek életük kezdetén még nem rendelkeznek individualitással. Ide tartozik az az állításom, hogy az egészen kicsi gyermekek hajlamosak az elmúlásra (megbetegedés, halál), és hogy náluk túlsúlyban van a halálösztön; talán a benyomásokkal szembeni különleges érzékenység (mimikri) is csak az élet- és érvényesülési ösztön gyengeségének a jele, sôt talán már egy kezdôdô, de valahogyan feltartóztatott halál. De ha ez igaz, és ez a fajta mimikri, az önvédelem nélküli befolyásoltság az élet eredeti formája, akkor merészség, sôt igazságtalanság volt ráfogni erre a csaknem motilitás nélküli szakaszra, amely természetesen valószínûleg intellektuálisan is inaktív, az általunk egyedül ismert és megszokott önvédelmi és hallucinációs mechanizmusokat (vágyrezdüléseket). A hallucinációs szakaszt tehát egy még tisztán mimetikus periódus elôzi meg; a kínnak végül itt is vége lesz, de nem úgy, hogy a külvilágot megváltoztatják, hanem úgy, hogy az élô szubsztancia enged, azaz részlegesen feladja az éppen csak hogy megkísérelt, gyenge érvényesülési törekvéseket. Következmény: azonnali beletörôdés, és az egyén azonnali alkalmazkodása a környezethez." (157–158. old., Ferenczi kiemelései.)

Noha Ferenczi itt a pszichoanalízis freudi fogalmi kereteit használja, a halálösztön–életösztön dichotómiát, a „mimetikus szakasz" bevezetése nem egyszerûen az egyedfejlôdés pszichológiájának provokációja. A gyermeki lélekrôl alkotott freudi elképzelések kritikája – a bejegyzés címe: A felnôttpszichológia átvitele a gyermekekre (falsum) – magában foglalja az elhárító mechanizmusok érvényességének korlátozását; s magával vonja az „elveszett reakciómód" visszavezetését egy „reakcióelv"-re, amelynek jegyében ez a korai szakasz zajlik, de ami ettôl függetlenül is kifejti mûködését, és amit Ferenczi egyre kevésbé tud majd a halálösztön–életösztön adta keretekbe beleilleszteni. És természetesen ez a kritika magával vonja a mimetikus szakaszban bekövetkezett sérülések és kezelési módjuk újraértelmezését. Ferenczi még ugyanaznap (június 30-án) továbbgondolja a felvetôdô kérdéseket:

„A szkizofrénia nem más, mint »fotokémia« mimikri-reakció, az önérvényesítés (revans, védekezés) helyett. (Dm.: a szkizofréneket valójában már az elôtt éri trauma, mielôtt személyiségük lenne.) A természetben a fotoszenzibilis »mimikri-reakció« ôsibb, mint az önfenntartás és az érvényesülés reakciója. A látszólag egyáltalán nem létezô és a tudomány által is figyelmen kívül hagyott második elv (a lecsillapítás reakciója) az ôsibb (gyermekesebb). A helytelen (irritáló) nevelés következményeként látszólag elveszett. »Elfojtott jóság«: ezt az analízis tagadta – vagy csak egy magasabb régióban ismerte el. (Pfister!) Az analitikusok saját komplexusaikat (gonoszságukat, rossz szándékukat) a korai idôszakban sérültekre (szkizofrének) is alkalmazni akarják. Helytelen! Sôt, még a neurotikusokat is vissza kell vezetni a traumatogén gonoszságon túlra (behind), a bizalomteljes jóságig. A második »elv« az ôsibb." (159–160. old., Ferenczi kiemelései.)

Ez a második elv ugyanaz, mint amit az „egyetemes nyugalomra törekvés magasabb rendû elveként" (vö. jan. 24.) már ismerünk. Az önzésen egyszerre van innen és túl; „gyerekesebb" (hiszen a még kialakulatlan egóval rendelkezô gyermek az, aki nem lehet egoisztikus) és „felnôttebb" is (ahogyan a gyermeki önzésnél felnôttebb a lemondásra képes anyai szeretet). A mimikri hozzákapcsolódik itt Ferenczi egy másik gondolatához „a természetben uralkodó maszkulin és feminin elvrôl" (vö. február 23.):

„A lemondáshoz való alkalmazkodásnak ez a képessége talán csak akkor magyarázható, ha feltételezzük, hogy létezik a természetben az egoisztikus önérvényesítés mellett egy második alapelv, a jóvátétel elve; tehát: önzés (gyermekesség, férfiasság) kontra anyai szeretet, azaz jóság. Itt esetleg utalni, analógia gyanánt a szervetlen világban végbemenô gázkompresszió és végeredményben a cseppfolyósodás tényére, a mimikrire a biológiában stb. Ekképpen olyan ez, mintha a természetnek csak az lenne fontos, hogy valahogyan békét teremtsen. Békét (Friede) a vágyak kíméletlen kielégítésével (Befriedigung), avagy békét az önmegtagadás által." (156. old., Ferenczi kiemelései.) Ferenczi még ekkor (június 28.) is úgy gondolhatta, hogy ez „csupáncsak egy látszólag jelentéktelen módosítása lenne a freudi élet- és halálösztön-hipotézisnek. Ugyanazt más nevekkel illetném. Az érvényesülés és a békéltetés ösztöne együtt alkotják a létet, azaz az életet az egész világegyetemben." (66. old.) A következô néhány nap bejegyzései azonban azt mutatják, hogy gondolkodása megváltozott. A dolog pikantériája, hogy a változást vagy inkább ennek vállalását az ötvenedik születésnapjára éppen Freudtól ajándékba kapott Encyclopaedia Britannica olvasása katalizálta: Descartes-nak a szenvedélyrôl és Melabranche-nak a végtelenrôl kifejtett nézetei. Az itt leírtak elôrevetítik a szakítást a hagyományos ösztönelmélettel: „A magasabb rendû (és etikus) emberi tudás visszatérés a kiegyezéshez – vagy a megnyugtatás elvéhez, mely minde-

nütt jelen van. [...] A szenvedély tisztán egoisztikus, az »igazság« (»truth«) minden létezônek közös kincse. [...] A »mindenki reagálása mindenre« (az univerzumban) korábban jelen van, mint az önvédelmi szervezôdés (egyéniség)." (163. old., Ferenczi kiemelései.) Ugyanis éppen a szenvedély kérdése lesz az, ami végül az önálló „nyugalmi ösztön" felvételéhez vezet. A szenvedélymentes pretraumatikus és nyelvzavar elôtti állapot összeférhetetlen a szenvedélyekkel terhelt freudi ösztöntannal. Ahogyan a szenvedélymentes ideális analitikusi beállítódás is ellentétes a „szenvedélyes", poszttraumatikus és nyelvzavarra épített tudománnyal: „Még a tudomány is »szenvedélyes«, mikor csak az egoisztikus ösztönöket látja meg és ismeri el. [...] A halálösztön gondolata túl messzire megy, már-már szadisztikusan színezett; a nyugalmi ösztön (Ruhetrieb) és a felhalmozódott »fölösleges« öröm és kín megosztása (közlése, sharing) az igazi, vagy ott az igazi, mielôtt mesterségesen – traumatikusan – megzavarták." (204. old., Ferenczi kiemelései.)

A mimetikus szakasz autoplasztikus reakciómódja versus elhárító mechanizmusok és a jóság elve versus halál- és életösztönök után a megzavarás, a trauma lesz a harmadik téma, ami érzékenyen érinti a freudi elméletet. A traumára a személyiség kialakulása elôtti módon való reagálás, a visszatérés egy ôsibb mechanizmushoz egyaránt megváltoztatja a neurotikusok, az analitikus és az analízis megítélését. „Ekképpen talán nem helyes a kényszerneurotikusoknál a jóság és a túlzott jóság minden megnyilvánulását a kompenzált vagy túlkompenzált szadisztikus agresszivitásra visszavezetni. Ha az analízisben reprodukálódott, és újfajta módon belátás és részvét útján elrendezôdött mindaz a szenvedés, ami a tudattalan agresszivitást kiváltotta, és még ha a rémület rétegeit, szorongásos és fóbiás struktúráit is lebontották, még mindig nyitott kérdés marad, hogy végül is mi tette a gyermeket képessé arra, hogy ilyen intelligens, az ember legszívesebben azt mondaná, önzetlen alkalmazkodási formát találjon ahelyett, hogy (mint az a nyilvánvalóan gyakran megtörténik) védekezô és dacos maradt volna, és elpusztult volna. Az embernek eszébe jutnak a természet olyan csodálatos folyamatai, mint a mimikri, és különösen a szimbiózis." (161. old.)

Láthatólag többirányúak trauma és mimikri összefüggései. A kényszerneurotikusokban munkáló jóság, a mimetikus szakasz öröksége ugyanaz, mint amihez a neurotikusokat általában az analízisnek vissza kell vezetnie. A mimetikus szakasznak, a nyugalmi ösztön vagy a mimikri reakcióelve uralmának trauma vet véget, ugyanakkor e szakasz jellemzô reakciómódját késôbb ugyancsak trauma váltja ki. „Jól kivehetô, hogy hasonlóan a ráerôltetett szeretethez, a legkülönbözôbb nem ellenállhatatlan és nem leküzdendô ingerek (gyûlölet, rémület stb.) közül nemcsak a szexuális, hanem másfajta ingerek is kiválthatnak mimikrizáló hatást." (183. old.) Amennyiben a mimikri a másik jelentôjévé válás, annyiban a mimikrireakció ismétlôdésekor bizonyítékot szerezhetünk a trauma valós eredete, a múltbéli jelentett tényleges tette vagy viselkedése, például a szexuális erôszak megtörtént volta mellett. A mimikrielmélet így hozzájárulna a traumatikus esemény valósnak vagy képzeletbelinek minôsítése körül folyó viták eldöntéséhez.

Másrészt, minthogy a mimikri tágabb értelemben a környezet visszatükrözése, így útmutatással szolgál a kezelés technikájára nézve is. A mimetikus szakasznak véget vetô traumával, a támogató környezete kedvezôtlenre fordultával az egyén az én kialakulása elôtti reakciómódhoz is fixálódik. „Az analízisnek képesnek kellene lennie arra, hogy megteremtse az Én felépítéséhez szükséges, annak idején nélkülözött kedvezô környezetet, és ily módon véget vessen a mimikriállapotnak, ami, mint egy kondicionált reflex, csak ismétlésekre késztet." (212. old.) Az ismétlési kényszernek a mimikri vonatkozásában nem csupán negatívak a következményei. Az ôsi reakciómód megismétlésére vezeti vissza Ferenczi az objektív észlelés, a beszéd és az absztrakt gondolkodás kialakulását. Az autoplasztikus szakaszba való regrediálás új értelmet ad az ôrültek téveszméinek és az okkult jelenségeknek is. Az okkult képességeket a trauma elôttihez való visszatérés, az objektív észlelés, az absztrakt gondolkodás és a beszéd „normális" képességét a trauma ismétlése hozza létre. Ferenczinek a szimbólumról mint egy katasztrófának és a katasztrófa elôtti azonosságnak a nyomáról a Thalassában kifejtett nézetei visszhangoznak ebben a fölfogásban. „A beszéd nem más, mint utánzás. A taglejtés és a beszéd (hang) a környezet tárgyait utánozza.

A »ma-ma« utánzás-varázslat. (Anyamell) Az elsô »ma-ma«: mikor az anyamellet megvonják. (Freudnál az elsô gyermekjáték.) Az egyedülléttôl való félelem okozza a traumás »fotohiperesztéziát« (fény- és zajérzékenységet); kemotrofikus szerkezetmódosulás, amely mellett részint (talán csak ideiglenesen) feladják az önérvényesítést, és a külvilág az Ént plasztikusan formálhatja. Az Én egy részét azonban megkíméli a rombolás, sôt megpróbál ebbôl a rombolásból (hegekbôl) hasznot húzni. A traumatikus mimikri-benyomásokat az Én számára hasznos emléknyomokként használják fel: »kutya« = vau-vau. A kutyától megrémülve kutyává válok. Egy ilyen tapasztalat után az Én a (meg nem zavart) szubjektumból és a trauma-behatás által objektummá vált részbôl áll = emléknyomok = állandó utánzás; (a beszéd nem más, mint a trauma elbeszélése)." (127. old., Ferenczi kiemelései.)
 
 

Gorgó-fô – Medusa alvilági karrierje
 
 

A mimikrielmélet mitológiai összesûrítését Ferenczi Medusa alakjában találta meg. Medusa sajátos példája a kétlépcsôs karriertörténeteknek. Levágott

(-hasított, testétôl elvált) feje Gorgó-fôként önálló életet él a mitológia Hádésében, a pszichoanalízisben és Ferenczi mimikrielméletében egyaránt. A hasítás elôtti és utáni Medusa Ferenczinél más-más magyarázattal szolgál arra, hogy miért és hogyan megy végbe a mimikrireakció a mimetikus szakaszt elvágó trauma elôtt és után.

Milyen is valójában Medusa? „Gorgides és Gorgades tengeristennô-nevek voltak. S már azért sem hihetô, hogy a Gorgó szó csakis rút és rettenetes képzeteket keltett, mert gyakran adták a szülôk kislányuknak ezt a nevet, s nyilván nem gondolták, hogy riasztóan ocsmány teremtmények lesznek."20 Hogy mégis Medusa rémisztô képes és/vagy levágott feje maradt meg bennünk, arra nézvést születtek többek közt pszichoanalitikus magyarázatok. Hermann Imre például a szorongás lélektanával kapcsolatban, a „világító szem" élményének elemzésekor kitér a „tükör-nap-szem egyenlet"-re: „A Gorgó-fej eredetileg a villámot ábrázolhatta. Six szerint a régiek a Gorgóról három nézetet vallottak. Kettô ezek közül, hogy ti. a holdban látható, és hogy a villámló felhôt ábrázolja, jól beleillik elgondolásunkba, és jól meg is érthetô, ha a Gorgó-fej ábrázolási módját is tekintetbe vesszük. Nagy, ferde vagy kerek, színes, félelemgerjesztô szemekkel ábrázolták. A harmadik nézet szerint Líbiában valóban élt is. Ezt a véleményt az újabb állatlélektani kutatók közül Zell azzal magyarázza, hogy a Gorgó nem egyéb a gorillánál; régebbi ábrázolásokon a Gorgónak pontosan gorillafeje van, és Hésziodosz szerint nevét borzasztó ordításától vette."21 A Gorgó itt a haragosan fölvillanó szülôi (apai) szem szorongató látványát összesûrítô szimbólum.

Róheim más analitikus megoldást javasol. Akárcsak Hermann-nál, nála is elôtérbe kerül az anya–gyermek duálunió, de a Gorgó nála az anyával kapcsolatos élmények vizuális megjelenítéséhez kötôdik. Az ôsjelenet és a jósok vakságának összefüggéseit elemezve 1946-ban így ír: „És Athéné vajon nem azonos-e a kígyófejû Gorgóval vagy Meduszával, akinek pillantásától mindenki kôvé válik? Valójában a gyermek mindent felfaló tekintete néz vissza ránk valamiképpen az istennô szemébôl.22 S a „néz vissza ránk"-hoz lábjegyzetet téve még kiegészíti: „A szót eredeti és nem metaforikus értelmében használtuk." Ami kérdés marad, az persze pontosan a „valamiképpen". 1952-ben, a szemmelverésrôl írva Róheim ismét visszatekint a Medusára. „Ne feledjük el, hogy a Medusza vagy Gorgó lényegileg maszk vagy fej. Onians kimutatta, hogy a fej nem más, mint a felfelé elhelyezkedô férfi-nemiszerv. Jómagma bôséges bizonyítékokat szereztem arra vonatkozólag, hogy a Gorgoneión a nôi hüvelynek felel meg. [...] Perszeusz, a gyermek az apát helyettesíti, de nem nézhet oda. Vajon nem azért küldte-e el a zsarnok, hogy megszerezze a Gorgó fejét, vagy különben a király elrabolja az anyját? Pontosan ez az, amit ô maga tesz meg."23 Róheim, noha a Gorgót az anyához asszociálta, már közelebb áll a Ferenczi-féle, a traumát a nyelvzavarral is összekapcsoló szemlélethez. Nem véletlenül; ahogyan ezt utóbb idézett írásának egy megjegyzése sejteni engedi: „Ferenczi egyszer az exhibicionizmust a gyermek elijesztésére való eszköznek nevezte. [...] a genitális gesztus felnôtt gesztus, ha az orális büntetéstôl való félelemmel állítjuk szembe."24

Sem Hermann, sem Róheim nem járt messze a Ferenczi-féle megoldástól. Nem a szülô (felnôtt) neme a fontos ebben a történetben; és bár Ferenczinél Medusa a gyermekkel azonos, amit mutat, az mégiscsak az ijesztô felnôtt. „Amikor Medusza félve, hogy levágják a fejét, rémisztô arckifejezést ölt, a bestiális támadónak tart tükröt, mintha azt mondaná: így nézel ki. A támadóval szemben nem áll rendelkezésre semmiféle hatalmi eszköz, és semmi lehetôség ôt belátásra bírni vagy más módon észhez téríteni." (184. old., a helyesírást korrigáltam, H. Gy. P.) Lefordítva ezt a hétköznapok nyelvére: „a grimaszoló gyermek elcsúfítja magát, de csak azért, hogy a másiknak megmutassa, hogy az hogy néz ki." (74. old.)

Ha most újból feltesszük a kérdést, milyen is valójában Medusa, és miért és hogyan képes erre a visszatükrözésre, nem téveszthetjük szem elôl azt a cezúrát, amit történetében fejének (le)hasítása okoz. Perseus megjelenéséig Medusa olyan, amilyen a környezete. A tengerben él, és minden átáramlik rajta; egyanyagú azzal, és együtt ring vele. Medusa ekkor még – Ferenczi szavaival – „oldott állapotú" vagy „cseppfolyós". „Az az ötlet, hogy a gyermeki személyiség még félig »oldott állapotú« (konzisztenciájú), arra a fantáziálásra csábít, hogy feltételezzük: a gyermeki személyiség érintkezése a világegyetemmel – és ezzel együtt az érzékenysége – sokkal nagyobb, mint a már kikristályosodott felnôtté; az sem lepne meg bennünket, ha egy nap bebizonyosodna, hogy ebben a korai állapotban még az egész személy rezonál a környezetre, és nem csak általános helyeken, nevezetesen az érzékszervekben. Az úgynevezett szupernormális képességek, a szenzoriális érzékelésen kívül esô folyamatok felfogása (clairvoyance), valamiféle idegen akarat megnyilvánulásainak átvétele (suggestion par distance) lehet közönséges, köznapi folyamat, mint ahogy az állatok (kutyák) – amelyeknek a személyisége nyilvánvalóan folyton »oldott állapotban« van – szintén rendelkeznek ilyen, látszólag szupernormális képességekkel [...] – Itt az elsô lehetôség arra, hogy megértsük az úgynevezett telegóniát (az anya pszichés tapasztalatainak befolyása a méhében hordott gyermekre). [...] A spiritiszta médiumok, ha egyáltalán produkálnak valamit, képességeiket annak köszönhetik, hogy visszaesnek ebbe a gyermeki bölcsességbe és mindent tudásba." (100–101. old.) A „cseppfolyós" állapot volna tehát az okkult képességeknek és a téveszmék valóságtartalmának egy lehetséges magyarázata. „Én már eleve hajlottam arra, hogy úgy véljem, az ôrültek hallucinációit nem képzelgések [...], hanem a környezetbôl és más emberek pszichéjébôl származó valódi észlelések, amelyek számukra éppen pszichológiai túlérzékenységük révén hozzáférhetôk [....]. Fontos, hogy itt eszünkbe jussanak bizonyos emberek úgynevezett okkult képességei, valamint a két állapot, a paranoia és a pszichés túlteljesítés közötti közeli rokonság és a könnyû átjárás." (81. old.)

Medusa, az „univerzummal" még teljes egészében együtt mozduló gyermek, Ferenczi szerint potenciálisan mindent tudó, mert érzékelését még nem korlátozzák a késôbb kialakuló „ingervédô berendezések" és elhárító mechanizmusok. Ha akad Perseus, aki ekkor megtámadja, Medusa mimikrivel reagál. A történetnek itt nincsen vége. De innentôl ez már a levágott fej története. A „félig oldott" Medusa Perseust nem mindig rettenti el, s a fej (le)hasításával meg-történik a fragmentáció. A Medusa-fô önálló történetét Ferenczi a „wise baby" történetének nevezi.

A (le)hasított fej Perseus hátán elhagyja a tengert, és „progresszióba menekül"; Medusa teste viszont érzelmi és fizikai éretlenségében a tengerben marad. „Teljes érzelmi élete a regresszióba menekült, úgyhogy többé semmiféle érzelmet nem él át teljes egészében, tulajdonképpen sohasem ô az, akivel a dolgok történnek, ô csak más személyekkel azonosul. Miközben tehát érzelmi élete eltûnik a tudattalanságban, tisztán testi érzésekre csökken, a minden érzéstôl mentesült intelligencia hatalmas, de – ahogy mondtuk – tökéletesen érzelem nélküli fejlôdésen megy keresztül: ez a teljesítmény nem más, mint alkalmazkodás. [...] A trauma érzelmileg embrionálissá, intellektuálisan azonban bölccsé tette ôt, olyanná, mint egy teljesen objektív és érzéketlenül értelmezô filozófus. Ami új ebben a folyamatban, az az, hogy a regresszív értelmû realitástól való menekülés mellett létezik egy progresszív menekülés." (206. old.)

A mimetikus szakasznak, a jóság elvének örökségét a fej és a test külön-külön hordozza tovább: a fej a „gyermek pszichiáterré válásával" (180. old.), a test érzelmi azonosulásaival. A különbség persze nem nagy: „Understanding is eo ipso identification" (189. old.). A megértés azonosulás.

Ehhez a mimikri-reakcióelvnek alárendelt azonosuláshoz az én létrejötte után viszont ezt az ént fel kell adni, helyet kell csinálni a másiknak. Az elsô hasítás – Perseus csapása – minta az üreshelyképzéshez és a fragmentációhoz. „Rémület. Egy rész »magán kívül« kerül. Hasadás. Az üressé vált helyet a tá-

madó foglalja el. Azonosulás." (213. old. Ferenczi kiemelése.) A mimikri második, a mimetikus szakasz utáni mûködésmódja tehát: traumatikus élmény – önfeladás/„cseppfolyósodás" – azonosulás/megértés. A trauma valódi oka az ért(het)etlenség. Az élmény érthetetlensége vagy a környezet értetlensége az, ami traumatikus, ami kiváltja a megértés kényszerét.

A fokozódó feszültség végül az én struktúráinak felbomlásához vezet, ily módon az újraformálhatósághoz is, teret nyitva a másikkal való azonosulásnak, ami mégiscsak betölti az értelmetlen ûrt. Ferenczi elméletében objektívnek nevezett észlelésünk, absztrakt gondolkodásunk és emlékezetünk is ilyen maszkképzés, grimaszolás eredménye (vö. Lacan a paranoid megismerésrôl). „Az objektív észlelés feltétele az önelfojtás és önmegsemmisítés." (125. old.) „Az emlékezet tehát az Én sokkhegeinek a gyûjteménye." (126. old., Ferenczi kiemelése.) „Lehet, hogy éppen az Éntôl való elvonatkoztatás, azaz az önérdek (az öröm-kín-minôség) megszüntetése kell a gondolkodáshoz (kapcsolatok létesítéséhez) szükséges energia megszerzéséhez." (127. old.) „Kóros" és „normális" mimikrizálódás között az a különbség, hogy önállósul vagy integrálódik-e, ami az énbôl kiszorult, levált. A terápiás teendôt Ferenczi S. I.-ként jelölt betege így fogalmazta meg: „you must poke the jelly fish" (72. old.). Ki kell „szúrni" a meduzát, hogy az idegen részek kikerülhessenek, s helyüket újból elfoglalhassák az én „kihasadt" részei.25

Az eredeti helycserében, a mimikrizálódás folyamatában Ferenczi az elfojtás mintáját ismeri föl. „Ahelyett, hogy magamat érvényesíteném, a külvilág (egy idegen akarat) érvényesül az én káromra, rám erôlteti magát, és elfojtja az Ént. (Ez az »elfojtás« ôseredeti formája?)" (126. old., Ferenczi kiemelései.)26

Az önelfojtás, a mimikrielv mûködni engedése, a tükörlét az analitikus oldaláról a kölcsönös analízis személyes alapjait jelenti. A kedvezô környezet megteremtése érdekében az anyai hozzáállás, a jóság elve révén képesnek kell lennie a helycserére, arra, hogy kiszolgáltassa önmagát. „Ha az infantilis amnézia megoldásának az a feltétele, hogy a beteg teljesen megszabaduljon az analitikustól való félelmétôl, úgy az analízis kölcsönössége pszichológiailag indokolt." (80. old., Ferenczi kiemelése.)

Van a mimikrielmélet és a kölcsönös analízis kapcsolatának egy másik aspektusa is: a lázadás a „ráerôszakolt" vagy mimikrizált freudi akarat ellen. Ferenczi a kölcsönös analízist egy helyütt kétgyermek-analízisnek nevezte. A kölcsönös analízistôl Ferenczi a maga számára is a kedvezô környezet megteremtését várta, hogy énjébôl kikerülhessenek az apai-freudi elemek, és visszakerülhessenek a sajátjai. „Ez

a »jóság« és engedelmesség [a »hatalom iránti« –

H. Gy. P.] egyébként bosszú is a hatalommal szemben, amelynek így kiüti a fegyvert a kezébôl. Miután csalódtak a szülôkben, a tanítókban és más hôsökben, a gyermekek egymás között szövetkeznek, és baráti kötelékeket hoznak létre." (79. old.)

Orpha és Astra – Medusa égi útja
 
 

Mégis, honnan az intelligencia a „tudós csecsemôben"; honnan a mimikri intelligenciája? És mi a fragmentumok sorsa a hasítás után?

A Napló válaszai két névvel kapcsolódnak össze: Orpháéval és Astráéval. Orpha és Asztra fogalomalkotási kísérletek egy olyan tapasztalatra, ami nem írható le a pszichoanalízis hagyományos szókészletével. Ezt a tapasztalatot nem fedi le sem Narkissos, sem Oidipus mítosza. Orpha és Astra a kölcsönös analízis nyelvében kaptak nevet; nevesítésük annak az ambivalenciának köszönhetô, hogy egyrészt sztereotip viselkedésû és sorsú én-fragmentumok, másrészt viszont az éntôl független, teljes és önálló létezôk. Nem tekinthetôk tehát csupán egy adott én töredékeinek, inkább arról van szó, hogy az énben annak elkülönült, általuk elfoglalt és önállósult részében fejtik ki mûködésüket. Orpha és Astra potenciálisan mindenkiben jelen van, s mûködni kezd abban, aki engedi vagy erre rászorul.

Orpha beleszólt a kölcsönös analízis létrejöttébe is, mégpedig mindkét oldalon: egyaránt, noha nem egyidejûleg szólalt meg a betegben és analitikusában.

„R. N. beteg még azt is elképzeli, hogy a fô trauma idején egy omnipotens intelligencia (Orpha) segítségével (valamilyen teleplasztikus alkalmi szervvel) – úgymond segítségért – átkutatta az univerzumot. Így Orphája már akkoriban rám talált volna, rám, mint az egyetlen személyre a világon, aki speciális személyes sorsa következtében hajlandó és képes jóvátenni a sérelmet." (135. old., Ferenczi kiemlése.) „Szinte leküzdhetetlen bennem az ellenállás, amikor megkísérlem, hogy engedve »Orpha« javaslatának, analizáltassam magam a beteggel, azaz teljesen kiszolgáltatva, relaxálva egy beteg kezére adjam magam." (110. old.) Hogy kicsoda vagy micsoda Orpha, annak megítélése a kölcsönös analízis során változik: „organizáló életösztön", „orphikus erô", „anyai rész", „szupraindividuális intellektus", „omnipotens intelligencia". Talán mindez együtt. Hogy Orpha micsoda, az lehet értelmezési probléma, de hogy Orpha mûködik, az nem cáfolható. Igaz, ezen a ponton Ferenczit sem igazolja más, „csak" az analitikus tapasztalat. De éppen ez a kölcsönös analízis lényege: két ember közösen létrehívott „egyéni" élményének gyógyító igazsága. „Az analitikus érzései összekapcsolódnak az analizált ötleteivel, és az analitikus ötletei (képzeleti képei) az analizált érzéseivel; ily módon a különben élettelen képek eseményekké válnak, a tartalom nélküli érzelmi zûrzavar pedig megtelik képzettartalommal." (43. old.) Maga az értelmesítés a fontos, minthogy az élmény kétségbevonhatatlan tény, még ha tartalma túllép is az empírián és a racionalitáson: „a beteg azonban erre azt válaszolja, hogy aki nem járt ott, nem tudja, milyen nagyon igaza van az ôrülteknek, és mennyire korlátoltak az értelmes emberek. Mindenesetre, ha valaki meg akar érteni valamit az elmebetegségekbôl és a traumás sokkból, ajánlatos, hogy az ilyen kijelentésekkel szemben ne rántsa elô olyan gyorsan racionális fegyverét, hanem gondolkodjon el azon az igazságon, amit éppen a kifelé orientált, hiperszenzibilis elmebetegek hordozhatnak úgymond médiumszerûen." (56. old.)

Aminek a betegek a médiumai lehetnek, az éppen Orpha származási helye, amelynek része, és ahonnan erejét meríti. Orpha, nevéhez híven, jóslatokba is bocsátkozik, ezzel mintegy saját mûködését is magyarázva. „Lehetséges, hogy itt egy negyedik »narcisztikus sérüléssel« állunk szemben, nevezetesen, hogy az intelligencia – amire mint analitikusok is olyan büszkék vagyunk – sem a mi tulajdonunk, hanem olyasvalami, aminek az Én ritmikus kiáramlásával az univerzumba – amely egyedül mindentudó és ennélfogva egyedül intelligens – meg kell újhodnia és regenerálódnia kell." (60. old.)

Astra oda tart, ahonnan Orpha érkezik. Kettejük viszonyát jól megvilágítja a január 12-i bejegyzés Orpha mûködésmódjára vonatkozó részlete. Úgy tûnik, Orpha, az „anyai rész" hozza világra Astrát, kisegíti az énbôl, hogy legalább egy delegált fragmentumnak rá- és belátása legyen. „Egy sajátos lény, aki »cou^te que cou^te« meg akarja tartani az életet (Orpha). Ez a fragmentum játssza az ôrangyal szerepét; vágyteljesítô érzéki csalódásokat, vigasztaló fantáziákat produkál; elkábítja a tudatot és az érzékeket az elviselhetetlenné váló érzetekkel szemben. A második sokk esetében ez az anyai rész másként nem tudott segíteni, mint hogy kipréselte a teljes lelki életet az embertelenül szenvedô testbôl." (39–40. old.) Astra az a fragmentum, aki az értelmes univerzumba kilépett. „Úgy érezte, mintha darabokra tépték volna, vagy, jobban mondva, sikerült magát személye megmaradt részeitôl elszakítania. A lélek végtelen távolságban vagy hatalmas magasságban érezte magát, s minthogy elszakadt a valóságtól, abba a helyzetbe került, hogy így mindazt messzirôl láthatta, ami a személyben és a személy körül végbement." (122. old.)

Míg az intelligens univerzumnak az énbe kerülésével vagy aktivizálódásával az énben Orpha a cseppfolyósodás újraszervezôdését, végsô soron a támadó mimikrizálását segíti elô, addig Astra, a kívül került rész túlmegy ezen a célon vagy állapoton, s magát a legtágabb környezetet, az univerzumot mimikrizálja. „A lélek a koponya egy lyukán át az univerzumba távozik; a messzi távolban ragyog, mint egy csillag (ez lenne a clairvoyance, ami több, mint a támadó megértése; úgymond megérti az egész univerzumot, és így még egy ilyen iszonyatos dolog létezését is képes lesz felfogni)." (209. old.) A külsô nézôpont felvétele azt is jelenti, hogy nem csupán saját sérülése illeszkedik bele egy új, tágabb kontextusba, hanem hogy teljes egészében föltárul maga ez a kontextus is. A realitás megfordulása az, ami a nézôpontváltozással ekkor bekövetkezik; Astra tükrében most megjelenik az, ami a világgal egy síkon s annak mindig csak egy szeletével szemben álló tükörben együtt és egyszerre soha meg nem jelenhetett: „hirtelen belelát a világrend nagyobb összefüggéseibe, a vak erôszakot mint mentális zavart kezeli még akkor is, amikor ez az erôszak gyôz; a mentális zavart meg akarja gyógyítani. Lehet, hogy az, ami az elmebetegeknél nagyzásos tévelyként imponál nekünk, az tartalmazza a reális és jogos lényeget. Az elmebeteg élesen látja az emberiség ôrültségeit." (48. old.)

Talán még egy égi kiegészítés ehhez az égi történethez. Róheim már fölvetette Medusa és Athéné azonosságának ötletét. Athéné, az „elôrelátás", az „anya", a bölcs tanácsok istennôje Gorgópis volt, azaz „Gorgó-arcot hordozó". Kerényi, minden további magyarázatot mellôzve Athéné kapcsán elmond egy történetet, aminek „látszólag nincs Pallas Athénéhez semmi köze". Látszólag Orphához, Astrához és Medusához sem lesz köze annak, amit a történetbôl ide idézünk: „Volt Akherónnak, az egyik alvilági folyónak és Gorgyrának egy Askalaphos nevû fia; Gorgyra a Gorgó név továbbképzett alakja. Más változat szerint az anyát Orphénak, »sötétségnek« hívták.27
 
 

Klinikomédia
 
 

Ne feledjük, 1932. január 7. és október 2. között írt naplót olvasunk. Ferenczi élete és Naplója egymást ennyi ideig tükrözte vissza. Hatvannégy év után jelent meg magyarul (köszönet a fordítónak is). Bálint Mihály 1969-ben tervezte kiadását a Freud–Feren-czi levelezéssel együtt. Elôször 1985-ben jelent meg, franciául. Bálint azért aggódott, hogy a Napló kiadása Ferenczi emlékére nézve lesz nyugtalanító. Az olvasó már tudja, hogy ami a Naplóban nyugtalanító, az önmaga. A fragmentált szövegben, a fragmentált életben és a fragmentált testben végül mindenki magára ismer. Mi másra is való a maszk, az életbôl szövegbe simuló személyiség?

Ferenczi életének és naplójának íródása logikusan tartott az Orphával való azonosulástól az Astrával való azonosulásig, a „teremtményektôl" (84. old.), a kezdettôl a végig, a „meg nem születettségig" (214.old.). Orpha és Astra, akárcsak a Napló többi szereplôje (Freud, Dm. – Clara Thompson, R. N. – Elisabeth Severn, S. I. – Izette de Forest stb. és maga a naplóbéli Ferenczi is) Ferenczi teremtô teremtményei. A tükörbe, amit naplónak hívnak, egy nap beesett a fény, hogy felmutatva ott egy más-világot, a maszkokét, egy másik napon kilépve onnan, másként máshová érkezzen el. A fény távoztával a tükör megszünteti önmagát. A végigvitt fénytörés – tükörtörés.

Medusa vagy a Gorgó, tudjuk, színházi maszk volt. A naplóírás emlékhagyás a múltból, emlék a szerzôtôl, de néha az olvasóról. „Az emlékmaszk talán mindig az Én egy részének átmeneti vagy tartós elhalása árán keletkezik." (126. old., Ferenczi kiemelése.) A szereplôkkel és a majdani olvasókkal való azonosulás komédiája, hogy Ferenczi szerzôi maszkja egyben halotti maszk.

Tat tvam aszi.
 

Jegyzetek
 

1 Hárs György Péter: „Az egyik én valék..." Irodalomtörténet, 1991. 3–4. szám, 629. és 620. old.

2 Hollós István: Búcsúm a Sárga Háztól. Cserépfalvi, Bp., 1990. 57. old.

3 Jacques Lacan: A tükörstádium. Thalassa, 1993. 2. szám, 10. old.

4 Ferenczi Sándor: Katasztrófák a nemi mûködés fejlôdésében. Filum Kiadó, Bp., 1997. 115. old.

5 Kerényi Károly: Görög mitológia. Gondolat, Bp., 1977. 116. old.

6 Erôs Ferenc: Lacan, avagy a vágy tragédiája. Thalassa, 1992. 2. szám, 29–44. old.

7 Kerényi: i. m. 218. old.

8 Erôs: i. m. 36. old.

9 Róheim Géza: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Gondolat, Bp., 1984.

10 Anna Freud: Az én és az elhárító mechanizmusok. Párbeszéd Könyvek, Bp., 1994.

11 Füzesséry Éva: Lacan és az „apa neve". Thalassa, 1993. 2. szám, 50. old.

12 Konrad Lorenz: Az összehasonlító magatartás-kutatás alapjai. Gondolat, Bp., 1983. 179. old.

13 A legkézenfekvôbb példa az individuális halál és az anorganikus nyugalom. Ezt a képet Ferenczi a Katasztrófákban még kiegészíti a következôkkel: „mintha a halálküzdelem szüneteiben regresszív vonásokat is lehetne felfedezni, melyek a meghalást a születés képére akarnák formálni s amelyek által kevésbé kínzóvá válna." (127. old.)

14 Lásd Ferenczi utolsó tanulmányai: Felnôttek „gyermekanalízise". A trauma a pszichoanalízisben. In: uô: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Magvetô, Bp., 1982. 410–452. old.; Nyelvzavar a felnôttek és a gyermek között. In: Buda Béla (szerk.): A pszichoanalízis és modern irányzatai. Gondolat, Bp., 1971. 215–228. old.

15 Lacan: i. m. 7–8. old.

16 Ferenczi: Katasztrófák, 107. old.

17 Az R. N. kezdôbetûkkel jelölt személy Ferenczi egyik amerikai páciense volt (valódi nevén Elizabeth Severn), aki igen gyakran szerepel a Naplóban.

18 Erôs Ferenc: Egy „vásott kölyök": Ferenczi Sándor. In: Csabai Márta–Erôs Ferenc (szerk.): Mélylélektan és kultúra. Gradus ad Parnassum. Szeged, 1998. 43. old.

19 Clara Thompson amerikai pszichoanalitikusról van szó, aki a Napló idején Ferenczi páciense volt, és mint eset Dm. kezdôbetûkkel szerepel a szövegben.

20 Kerényi: i. m. 40. old.

21 Hermann Imre: Az ember ôsi ösztönei. Magvetô, Bp., 1984. 433–434. old.

22 Róheim Géza: A bûvös tükör. Magvetô, Bp., 1984.

429. old.

23 Róheim: i. m. 465–467. és 480. old., Róheim kiemelései.

24 Uo. i. m. 479–480. old., Róheim kiemelései.

25 Poke magyarul ’baszni’-t is jelent

26 Vö. Lacan: i. m. 52. old.

27 Kerényi: i.m. 87. old.
 
 


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/