Lengyel László
A rendszerváltó elit tündöklése
és bukása
Helikon Kiadó, Budapest, 1996.
261 old., 798 Ft
A rendszerváltozás, a demokratizálódás és a demokrácia konszolidációjának folyamatai számtalan politológus érdeklôdését felkeltették az utóbbi huszonöt évben. Az összehasonlító vizsgálódások középpontjába olyan kulcsfontosságú területek kerültek, mint Dél-Európa, Latin-Amerika, újabban pedig Közép-Kelet-Európa, ám a politikai filozófiákkal foglalkozók is kutatásokat végeztek ezeken a tájakon. Az elitek szerepének tanulmányozása és értelmezése már korábban is olyan gondolkodók kedvenc területe volt, mint Platón, Pareto vagy Dahl. Éppen ezért nem meglepô, hogy némi figyelemre tarthatnak számot az átalakulóban lévô társadalmak elitjeirôl szóló tanulmányok. Témájuk természetébôl fakadóan a kortárs alkotmányozási változásokról, a sokkterápiáról és a pártalapításról és -átalakításról szóló írások - legalábbis implicit módon - az elitekrôl alkotott elméletekbôl táplálkoznak. Így aztán nem nehéz azt vélelmezni, hogy A rendszerváltó elit tündöklése és bukása címû könyv potenciálisan hozzájárulhat a magyar (és talán a Magyarországon kívüli) átalakulási folyamatok jobb megértéséhez. Lengyel László legújabb könyvérôl szóló recenziónk leginkább a ,,politikatudomány" szemszögébôl szeretné értelmezni e munkát.
A rendszerváltó elit tündöklése és bukása címû kötet számos aspektusa zavarba ejtô. Az elsô ilyen elem maga a könyv felépítése. Általában azzal szoktam kezdeni egy könyv tanulmányozását, hogy elolvasom a bevezetôt, majd az összefoglalást futom át. Amennyiben ezek a részek érdekesnek bizonyulnak, áttérek a tartalomjegyzékre és a mutatóra, és azokat a témákat keresem, amelyek a korábban kifejtett érvelés vagy teória gerincét képezik. Az ilyen típusú szövegolvasás lehetôvé teszi, hogy ezek után az elsôtôl az utolsó oldalig némi irányítás segítségével haladjak, és kövessem a szerzô szándékait. Lengyel összesen háromoldalas bevezetôvel kezdi, mely tele van tûzdelve Shakespeare Szentivánéji álmából vett elvont fogalmakkal és hivatkozásokkal, ám semmi magyarázattal nem szolgál arra, mi fog következni a további oldalakon. Összefoglalása avagy a könyv utolsó gondolatsora, ahol a konklúziót remélem megtalálni, leginkább anekdotafüzérnek tûnik, amellyel egy tisztességesebb közélet iránti vágyakozásának ad hangot. Ám szinte semmi fogódzót nem ad arra nézvést, mirôl szóltak és mi mellett érveltek a korábbi oldalak. A tartalomjegyzékre pillantva sem leszünk sokkal okosabbak, míg az index, ... nos, ebben a könyvben nincs mutató.
Mindezekkel felvértezve a következô kérdést kell feltennünk: mi Lengyel argumentuma? Vagy társadalomtudományi szempontból nézve: mi az elmélete? Röviden összegezve kimondható, hogy Lengyel nem mutatott fel egyetlen elméletet sem, talán azért, mert nincs neki, és ez a zavar második forrása. Vagy talán az olvasóra hagyja elmélete kibogarászását. Mindezek után egyáltalán nem meglepô, hogy ebben a könyvben kevés hivatkozás van empirikus munkára. Az elemzés itt inkább a diskurzusok osztályozása, illetve a diskurzusok mögött húzódó értékek és attitûdök értelmezése. Amiket Lengyel összegereblyézett könyvében, azok anekdoták, leírások, irodalmi hivatkozások, politikai és társadalomkritikák, diskurzuskategorizálások és vizsgálatok halmaza, amelyek végül nem álltak össze se zsurnalisztikus, se tapasztalati, ám filozofikus írásgyûjteménnyé sem. Könyvét nem tarthatjuk közgazdász vagy politológus, történész vagy társadalomfilozófus mûvének, legjobb esetben is csak egy szónok alkotásának. Így a zavar harmadik forrásával kapcsolatos kérdést úgy vethetjük fel: milyen közönségre gondolt Lengyel, amikor A rendszerváltó elitet írta?
A könyv alapvetôen kronologikus rendben épül fel. Az elsô hat fejezet a Kádár-korszakkal foglalkozik, az 1960-as évek konszolidációjától Kádár haláláig. Lengyel bizonyos értelemben megvizsgálja a hatalom megosztását a Kádár-korszakban, figyelembe véve a következô premisszát: Kádár alatt a presztízs és a hatalom elsôsorban nem a pártkádereken keresztül érvényesült (ahogy más szovjet csatlósoknál), hanem különbözô elithálózatok segítségével. Ezeknek a hálózatoknak a legfôbb szerepe az volt, hogy megvédjék elitjük érdekeit. A rendszer patrónusainak és klienseinek különbözôsége, illetve Kádár s elvtársai idegenkedése miatt, amit az univerzális, a történeti és a filozófiai kérdések iránt éreztek, a magyar eliteknek tökéletesíteniük kellett azokat a diskurzusokat, amelyek a magyar politikai és gazdasági élet különféle viszonyaival foglalkoztak (például a Szovjetunióhoz fûzôdô kapcsolatról, az ipari káderekrôl vagy a második gazdaságról szólót). Az akkori elit és nem elit diskurzust a különleges élethelyzetek (Lebenslüge), illetve az az elutasítás is alakította, amely a holocaustot, a nemzeti kérdést vagy 1956-ot övezte (második fejezet). A párt kivonulása a magánéletbôl és a magyar életszínvonal javítását szolgáló törekvések szintén befolyásolták ezt a diskurzust: megjelent egyfajta kérkedés a magyarok anyagi körülményeivel, különösen román vagy bolgár összehasonlításban (lásd harmadik fejezet). A könyv negyedik fejezete bemutatja az MSZMP reformszárnyának a diskurzusra gyakorolt hatását az 1980-as évek végén, míg az ötödik fejezet Kádár utolsó napjainak a jellegzetességét tárgyalja, összehasonlítva Macbeth és II. Richárd végnapjaival, a hatalom átruházásának szempontjából.
A hatodik fejezet az Antall-korszakkal foglalkozik. Itt Lengyel azt állítja, hogy az MDF legnagyobb hibája diskurzusa megalkotásában rejlett. A néprôl és nemzetrôl szóló széles körû és viszonylag könnyen érthetô nyelvezet lassacskán átalakult az ujjal való mutogatás és a kirekesztés nyelvévé. Azzal, hogy különbözô csoportokat ,,nem-keresztény"-nek és ,,magyarellenes"-nek címkéztek, 1994-re sikerült elidegeníteni maguktól a magyar választók többségét. Mi több, egy idô után a kádárizmus kegyetlen kritikáját figyelemre se méltatta a lakosság, hiszen, Lengyel értékelése szerint, a kádári nyolcvanas évek szociális és értékrendszerének jelentôs része tovább élt az 1990-es években is.
Könyvének utolsó három fejezete Horn Gyula és az MSZP vezetési stílusát és diskurzusát vizsgálja. Lengyel azt állítja: annak ellenére, hogy Hornék eltávolodtak a magyar polgárnak címzett diskurzustól, az mégis megértette. A diskurzus, amit kialakítottak, a nyugati hatalmaknak és nemzetközi intézményeknek szólt (lásd az Európai Unióval, az IMF-el, a Világbankkal, a NATO-val kialakított kapcsolatot). Részben ez a váltás a felelôs, hogy hiányzik a hitelesség a kortárs magyar közéletbôl. A politika csakúgy, mint a Kádár-korszakban, abból áll, hogy a reformokat csak a válsághelyzetek megjelenése után vezetik be. A morális alapokat nélkülözô közélet csakúgy, mint Nyugaton, egyszerûen a korrupcióval szövôdött össze. Lengyel szerint bizonyos szempontból ez vezetett a kádári reformok utolsó állomásához és a rendszerváltáshoz, amelyben a válság - gazdasági értelemben a korrupció, a mindent eluraló önzés és erkölcstelenség - a politikai rendszer állandóan lehorgonyzott ,,vasmacskájává" vált.
Lengyel ezen a ponton haloványan felrajzolt egy elméleti csontvázat, amelyre meglehetôsen kevés húst tapasztott. Ez a csontváz a következôképpen néz ki: a változó intézményes struktúrák és a külsô körülmények ellenére a magyar politikai és gazdasági elit feltûnôen egységes maradt, legalábbis a kádári konszolidáció éveitôl kezdôdôen a rendszerváltozáson át napjainkig. Ennek az egységnek pedig a legfôbb vonása az elit azon képessége, amellyel alkalmazkodni tud a körülményekhez, hiszen képes bárminek megfelelni. Lehetséges tehát Lengyel homo kadaricusára úgy tekinteni, mintha Kenneth Arrow racionálisan cselekvô hôse kelt volna életre. Azonban ahogy fentebb már említettük, Lengyel nem dolgozott ki tisztán egyetlen elméletet sem, és nem kísérel meg egyetlen teóriát sem igazolni szisztematikusan. Így aztán könyve nem értékeléssel vagy elutasítással, hanem egyfajta antiösszegzéssel zárul, amelyben a szerzô megjósolja a folytatódó káoszt, a korrupció burjánzását és a szakszerûség kihalását a magyar közéletbôl. Lengyel konklúziójában különösen feltûnô - és talán zavarba ejtô is, amennyiben rendszerezett vizsgálatra és összegzésekre vagyunk kíváncsiak -, hogy prófétaként Messiást kíván a magyar politikai életbe: ,,... sehonnan se tûnik fel az a pozitív, politikai, gazdasági és erkölcsi tôkét felhalmozó, erôs és határozott >>hôs<<, aki neki tudná lendíteni a gazdaságot. [...] De talán [...] születnek olyanok, akik elhiszik, hogy fontosabb évtizedes építményeket emelni, mint a maguk úszómedencéjét." (201. old.) Ebben az idézetben Lengyel reménykedik, hogy a jövôben már nem az önérdekûen racionális választás lesz a magyar üzleti és politikai elit ,,vezércsillaga". Lengyel László a politikai bölcs szerepében tetszeleg: a magyar politikai élet Keresztelô Szent Jánosának képzeli magát.
Könyvében Lengyel igazából sehol sem határozta meg, pontosan kikbôl áll a rendszerváltó elit. Nagy terjedelemben foglalkozik az MSZMP vezetô személyiségeivel (különösképpen Kádár Jánossal), költôkkel és írókkal, kiemelkedô káderekkel, kissé kevesebb figyelmet szentel a vállalati menedzsereknek, viszont kimerészkedik a tágabb értelemben vett magyar közéletbe is. Így Lengyel túlságosan nagy területet jelölt ki vizsgálatához, a diskurzuselemzéshez szintén. Mivel nincsen világos elképzelése arról, kik alkotják az elitet (vagy az eliteket), képtelen arra, hogy szisztematikus összegzését adja attitûdjeiknek és szerepeiknek. Úgy tûnik, éppen ez a kettôsség gátolja meg a koherens összegzés elérésében. Az állítás, hogy napjainkban az ország és társadalma újfajta eklekticizmuson és posztmodern alapon nyugszik, talán egyetlen kísérlete a fogalmiságra (bár igencsak könnyû ,,egérútnak" látszik ez a megoldás, ha a komoly összegzéseket vesszük alapul). Ezzel a magyarázattal merôben különbözô formációkat és személyiségeket csoportosít az ,,egyetlen elit esernyôje" alá, ahelyett, hogy felismerné és megnevezné azokat a sajátos jegyeket, amelyek a különbözô elit alcsoportok közötti jelentôs különbségeket jelölik.
Mivel A rendszerváltó elit
tündöklése és bukása címû könyv
mögött nem áll empirikus kutatás, a kötet
leíró és retorikus jellegû. Lengyel néhány
megjegyzése és megfigyelése azonban bizonyos éleslátásról
tanúskodik, és további mérlegelést és
tanulmányozást igényel. A 27. oldalon bevezetett ,,életstílus-nacionalizmus"-terminus,
melyet a harmadik fejezetben továbbfejlesztett
az ,,életstílussal való kérkedéssé",
érdekes megközelítése a nemzeti öntudat(osság)
tanulmányozásának, különösképpen
a Kádár-korszak idején, összevetve Ausztriával
és Romániával. Míg a ,,hagyományos"
vagy etnikai nacionalizmus diskurzusát szinte teljesen elfojtották
ebben az idôszakban, addig a nemzeti büszkeség a magyar
életforma mutatóival való kérkedésben
jutott kifejezésre, például az erôs forint,
a hétvégi víkendházak vagy a külföldi
utak felemlegetésével. Sajnálatos módon azonban
Lengyel nem megy mélyebbre vizsgálatában, és
nem alapozza meg eme koncepcióját. Az olvasónak az
az érzése, hogy nem egy potenciálisan értékes
fejezetet olvasott egy politológustól, hanem a magyar társadalom
egy puszta - bár agyafúrt - megfigyelôjétôl
kapott egy kommentárgyûjteményt (akihez hasonlóan
e recenzió olvasói szintén megfigyelôk).
Lakatos Imre írta: ,,az intellektuális ôszinteség abból áll, hogy az ember pontosan meghatározza azokat a feltételeket, amelyek érvényesülése esetén hajlandó feladni pozícióját". Lengyel két szempontból sem felel meg Lakatos tételének. Elôször is, nem ad világos összegzést elméletérôl vagy pozíciójáról. Ez vezet természetesen második hiányosságához, hiszen a ködös teóriákat és álláspontokat nem ütközteti az empíriával. Léteznek Magyarországon az elitekrôl, a politikai tudásról és kultúráról használható adatsorok, és ezek mind hozzáférhetôk. Ám ilyen adatokat és tanulmányokat nem hívtak segítségül A rendszerváltó elit tündöklése és bukása címû könyv megírásakor. Ebben az értelemben Lengyel kötete nem áll össze politikatudományi munkává. Lengyel László könyvével a publicisztikai írásokat gazdagította, nem pedig a politikatudományi és filozófiai vagy társadalomtudományi kutatásokat. Nézetei nincsenek világosan megfogalmazva és ellenôrizve, s talán az éppen ôt követô magyar politológusnemzedék fogja ôket kiigazítani.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu