Kapitány Ágnes- Kapitány Gábor
Rejtjelek 2.
Fejezetek a mindennapi élet antropológiájából
Kossuth Kiadó, Budapest, 1995.
252 old., 750 Ft

Ez az írás a Kapitány házaspár rejtjelfejtô sorozatának második kötetével foglalkozik, mely a könyv szerzôinek szándéka (és a kötet alcíme) szerint a ,,mindennapi élet antropológiájába" kínál bevezetést. Az alcím egyszerre ígéretes és problematikus. Ígéretes, mert a Kapitány házaspár implicit módon a kulturális antropológia viszonylag új, a nyolcvanas években központi szerepet nyert kategóriájának, a ,,mindennapi élet" fogalmának magyarázó erejét emeli ki. Ugyanakkor két okból problematikus is: egyrészt azért, mert a ,,mindennapi élet" terének és idejének leválasztása a társas lét más szféráitól szükségképpen önkényes, és emiatt mindenképpen magyarázatra szorul.

AMATÕR ANTROPOLÓGIA

A szerzôpáros, úgy tûnik, nem érzi fontosnak, hogy könyvében pontosan meghatározza, miben különbözik a ,,mindennapi élet" az ,,ünneptôl", a ,,közélettôl" vagy a ,,nyilvánosságtól", illetve, hogy ezeknek a megkülönböztetéseknek mi a relevanciájuk és jelentésük különbözô konkrét élethelyzetek, praxisok, diskurzusok, szokások elemzése esetén. Másodszor, a ,,mindennapi élet antropológiája" kifejezés majdhogynem tautologikus, hiszen az amerikai kulturális antropológia és a brit társadalomantropológia egyaránt hagyományosan a ,,mindennapi élet" tanulmányozásával foglalkozik, amennyiben nem szorítkozik pusztán az ,,ünnepek", az ,,elitkultúra" vagy a ,,politikai közélet" elemzésére, hanem a ,,hétköznapok", a ,,népi kultúra" vagy a ,,személyes tér" kutatását is egyenrangúnak tartja. Ez a majdnem-tautológia tulajdonképpen egy társadalomkutatói érzékenység hazatérésérôl árulkodik: az antropológia szemléletmódja a történetírás, a politikatudomány és a társadalomfilozófia területén tett kirándulása után új jelentéstartalmakkal felszerelkezve érkezett vissza a kulturális antropológia diszkurzív mezejébe.

Mindez természetesen csak egyetlen kiragadott probléma a kötetbôl, ám jól jelzi, hogy a Rejtjelek 2. szerzôi a könyv elején közölt diszciplináris önmeghatározásukkal (9. old.) szemben nem igyekeznek a kulturális antropológia elmélettörténeti és módszertani hagyományában elhelyezni magukat, nem törekednek állást foglalni az antropológia belsô vitáiban. Ehelyett a kulturális antropológia tudományát és felhalmozott ismereteit csak mintegy apropóként kezelik rejtjelfejtô gyakorlatokkal teli kézikönyvükben: például nem hivatkoznak egyetlen antropológus munkájára sem, holott az ajánlott irodalom kötet végén található jegyzékében elsôsorban antropológusok (és szociálpszichológusok) munkáit sorolják fel. A kötet felépítésének ismertetésére és elemzésére visszatérek, de azt a következtetést már most megelôlegezem, hogy a Rejtjelek 2. diszciplináris mûfaját és alkalmazási körét nem könnyû meghatározni. Noha a könyvet didaktikus szerkezete és helyenként Öveges professzori hangütése alapján a ,,népszerû tudományos" kézikönyvek közé lehetne sorolni (együtt például Gerald Durrell Amatôr természetbúvár címû szellemes megfigyelési segédletével és terepkalauzával), mégis az a sejtésem, hogy a szerzôpáros egyetemi tankönyvi státust szánt a kötetnek. Erre utal a részletes ,,módszertani bevezetés" is. Elemzésem egyik célja, hogy megvizsgáljam: milyen elméleti és módszertani területeken van vagy nincs átfedés a Kapitány házaspár által írott kötet mondanivalója és az elsôsorban az angolszász országokban intézményesült kulturális antropológia episztemikus hagyománya között. Ezt a vizsgálódást természetesen a magyarországi kulturális antropológiai oktatás és kutatás kontextusában is el kell helyezni, mivel a könyv megjelenése és ,,antropológia" címkével ellátása ebbôl a szempontból szimptomatikusnak tekinthetô.

A KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA SZAKMÁVÁ VÁLÁSA

A kilencvenes évek elsô felében Magyarországon a kulturális antropológia népszerûségével messze kimagaslott a többi társadalomtudományi diszciplína közül. Ez egyrészt abban nyilvánult meg, hogy a különbözô kulturális antropológiai programokra évrôl évre egyre több egyetemista iratkozott be: vagy azért, mert rokonszenvesnek találta a kulturális relativizmus toleranciáját, vagy azért, mert életidegennek tartotta a kvantitatív, pozitivista társadalomkutatási módszereket, vagy pedig azért, mert vonzotta az egzotikum. Így vagy úgy, frissessége és újszerûsége miatt sokan üdvözölték a kulturális antropológia intézményesített megjelenését a budapesti, pécsi, miskolci egyetemi oktatásban.

Másrészt az is jelezte a diszciplína népszerûségét, hogy divatos lett a sajátos kulturális antropológiai nézôpontra, szemléletre (akárhogy értelmezzék is) hivatkozni a történészek, kultúrszociológusok, esszéisták körében. A népszerûség és a divatosság azonban oda vezetett, hogy még a diszciplináris határok kellô tisztázása, illetve a kulturális antropológiai hagyományba illeszthetô kutatások elvégzése és a kapcsolódó értekezések publikálása elôtt képzetlen és önjelölt antropológusok foglalták el a diszciplináris mezô nagy részét, rontva ezzel a tudományág hitelét és hírnevét. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a diszciplináris határok tisztázására történtek már kísérletek. A BUKSZ hûséges olvasói talán emlékeznek a Niedermüller Péter és Sárkány Mihály közötti eszmecserére a néprajz és a kulturális antropológia hasonlóságairól és különbözôségeirôl [Niedermüller Péter: A néprajztudomány válaszútjai avagy a kultúrakutatás elméleti dilemmái. BUKSZ, 1989. Tél, 79-84. old. és Sárkány Mihály: Vágyak és választások. BUKSZ, 1990. Nyár, 288-294. old.] Niedermüller egyik sok változatban megjelent, a ,,hagyományos néprajz" és a kulturális antropológia közötti határt élesen megvonó tanulmányára [például Niedermüller Péter: Paradigmák és esélyek. Replika, 1994. 13-14. szám, 89-129. old.] a Replika szerkesztôinek felkérésére számos, különbözô színvonalú válasz és hozzászólás érkezett: a Replika 13-14. és 15-16. szám. Az amerikai szociológia és a kulturális antropológia határvidékét mérte fel, elmélettörténeti perspektívában Vörös Miklós: Határesetek. Replika, 1994. 15-16. szám, 239-262. old.)

Az intézményes bizalom hiányának eredményeként a rendszeres kulturális antropológia oktatás még nem jutott túl az alapfokú képzés szintjén, és kiterjedt antropológiai kutatásról sem nagyon lehet beszélni az anyagi források szûkössége miatt. Kivételek és reménykeltô kezdeményezések természetesen vannak, de jól jelzi a diszciplína hazai helyzetét, hogy az OTKA pályázati rendje nem ismeri el a kulturális antropológiát a néprajztól és a szociológiától különbözô, autonóm tudományágként, vagy hogy az amúgy angolszász jellegû társadalomtudományi tanszéki struktúra kialakítására törekvô Közép-Európa Egyetem (CEU) sem tervezi a közeljövôben antropológia program indítását.

Mivel az alapfokú kulturális antropológiai képzés csak 1990-ben indult meg Magyarországon, nem lenne méltányos a professzionalizmus elsôdleges kritériumaként az ,,egyetemi végzettséget" megjelölni. Helyette kétféle mércerendszert alkalmazhatunk: az egyik a kulturális antropológiai ismeretek mélysége és a kutatási tapasztalat, a másik a kulturális antropológiát konstituáló szakterületeken való jártasság szerint vonja meg a professzionalizmus határait. Az elsô kritériumrendszer öt elemet foglal magába: 1. a kulturális antropológia elméleti hagyományának, egymást felváltó paradigmáinak és egymás mellett létezô episzteméinek ismerete; 2. a nemzetközi elméleti irányzatokban való tájékozottság; 3. a hazai kulturális antropológiai jellegû kutatások és oktatási tapasztalatok ismerete; 4. kiterjedt empirikus kutatás a ,,résztvevô megfigyeléses" terepmunka és levéltári kutatás ötvözésével; 5. a nemzetközi konferenciákon való aktív részvétel és a szakmai munka nemzetközi elismertsége. Ezeknek a kritériumoknak a kulturális antropológia magyarországi mûvelôi közül csak kevesen felelnek meg; igen ritka, hogy valaki egyszerre legyen az antropológia elméleti problémáinak elemzésében járatos oktató és gazdag etnográfiai terepmunka-tapasztalatokkal rendelkezô kutató.

A professzionalizmus második mércerendszere a fent említett 3. ponton alapszik: a magyarországi kulturális antropológiát konstituáló szakterületeken végzett munkák kritikai szintû ismeretén. A kulturális antropológia magyarországi egyetemi oktatása minden tanszéken nélkülözi a hazai, az angolszász, német és skandináv modellek alapján antropológiainak nevezhetô kutatási hagyományok integrálását. Az ideális helyzet persze az volna, ha lenne egy magyar Bronislaw Malinowski vagy Franz Boas, aki képes integrálni a jelenleg különbözô tanszékeken elszórtan folyó kutatásokat és kurrikulum-építéseket. Az integrált antropológiaoktatás idealizált modellje támaszkodhatna arra a tanszéki szerkezetre, melyet az amerikai kulturális antropológia ,,alapító atyja", Franz Boas hozott létre. A boasi modell, mely négy, mai szemmel nézve már igencsak különbözô szakterületet fog öszsze, számos amerikai egyetemen még ma is mûködik: a posztgraduális képzésre jelentkezô hallgatónak legalább alapfokú ismereteket kell szereznie etnológiából (kulturális antropológiából), antropológiai nyelvészetbôl, régészetbôl és fizikai (biológiai) antropológiából. A sajátosan magyar (elsôsorban német mintára épülô) diszciplináris fejlôdés alapján a kulturális antropológia egyetemi oktatásának, a boasi modelltôl eltérôen, ideális esetben hat szakterület egységére kellene építkeznie. Ezek a következôk:
1. az ,,idegen" kultúrák tanulmányozásával foglalkozó etnológia (Völkerkunde),
2. a hagyományosan ,,paraszti" kultúrákat leíró tárgyi néprajz (Volkskunde),
3. a népi kultúrák sajátos tudáskészletét és szokásait kutató folklorisztika,
4. a nyelvhasználat és kommunikáció kulturálisan eltérô módjait elemzô szociolingvisztika,
5. a szociális problémák iránt érzékeny, antropológiai jellegû ,,terepmunkát" is alkalmazó szociográfia, és
6. a különbözô (elit és populáris) kulturális folyamatokat leíró és értelmezô társadalomtörténet. A budapesti, miskolci és pécsi egyetemi kulturális antropológia programok e hat szakterület közül csak hármat-négyet oktatnak, nem utolsósorban azért, mert az egyes diszciplínák képviselôi között mély szemléleti szakadék tátong.

A felsorolt kritériumok alapján pontosabban meghatározhatjuk a Kapitány házaspár könyvének diszciplináris helyét. Nyilvánvaló, hogy a Rejtjelek 2. szerzôi nem törekedtek a közép-európai etnológia és néprajz hagyományos tematikájának és szemléletének a követésére: az egzotikum és az idealizált paraszti kultúra tanulmányozása helyett a ,,saját" kultúra ,,mindennapjainak" feltérképezésére vállalkoztak. Szemben a Rejtjelek 1. szociálpszichológiai jellegû motivációkutatásával, a szerzôpáros ebben a könyvében a ,,szimbólumok" és ,,szimbolikus jelenségek" vizsgálata során a ,,mindennapi viselkedés" kulturális meghatározottságait, a viselkedésben rejtjelezett ,,mögöttes tartalmakat" kutatja (lásd 7. és 11-12. old.). Noha a megfelelô szakirodalom pontos és eligazító jellegû idézése szinte teljesen hiányzik, a módszertani bevezetô részbôl mégis kitûnik, hogy a szerzôk a ,,kultúra rejtjeleinek" értelmezéséhez a humán etológia, a szociálpszichológia, a szociolingvisztika és az interpretatív antropológia sajátos módszertani egyvelegét javasolják. Az adatokat nem a klasszikus résztvevô megfigyeléses terepmunka segítségével, hanem különbözô tipikus gesztusok és viselkedésminták, populáris képek és képi megjelenítések, illetve jellegzetes narratív elemek és szövegdarabkák összeválogatásával teremtik elô. A szakirodalmi olvasottság, elmélettörténeti jártasság és a terepmunka-tapasztalat hiánya alapján tehát jó okkal megkerdôjelezhetô a Kapitány házaspár kulturális antropológiájának szakmai értéke. A további mûfajtisztázás és a professzionalizmus számonkérése helyett azonban konkrétabb, tartalmi kérdésekkel szeretnék foglalkozni: a könyv tematikus felépítésével, a használt kultúrafogalom tisztázatlanságával, a képi reprezentáció politikai vonatkozásaival, illetve a könyv egyetemi oktatásban való alkalmazhatóságával.

A KÖNYV FELÉPÍTÉSE: KIS SZIMBÓLUMHATÁROZÓ

A Rejtjelek 2. tulajdonképpen kompendium, olyan szimbólumok, narratív elemek és képi megjelenítések gyûjteménye, melyek segítségével a Kapitány házaspár szándéka szerint a mindennapi élet rejtelmeiben tájékozódni lehet. A könyv tizenegy fejezetre tagolódik: a módszertani bevezetôt kilenc tematikus fejezet és egy rövid befejezô rész követi. A tematikus fejezetek tagolása (A hatalom jelei; Falu-város; Mûvelt nép; Értékrendszerek és lakások; Hogyan nevelünk szavakkal?, Világkép-jelek, Kultúrák, ha találkoznak, Az interpretációk különbségei, Manipulációs technikák) azt ígéri, hogy a merevebb kategóriarendszerek felvázolásától haladunk a kategóriák, tények, információk, szimbólumok interpretálásának sokfélesége és manipulálhatóságának lehetôsége felé. A kötet átolvasásásakor azonban nem érezni, hogy a szerzôk ezt a logikai-narratív rendet következetesen megvalósítanák. Az egyes fejezetek csak lazán kötôdnek egymáshoz, és az alkalmazott fogalmi keretek is gyakran ellentmondanak egymásnak. A falusi és városi lét idôszemléletben, térhasználatban, nyelvi jelekben megnyilvánuló különbségeinek elemzése után a társadalom ,,kulturális-mûveltségi blokkokra" tagolása (,,az elit", ,,a közép", ,,a mélyben") következik, majd a ,,szokáskövetô-hagyományôrzô" és a ,,polgári-individualisztikus" értékrendszer szimbólumelemzésen alapuló szembeállításán a sor. A szerzôk mindhárom esetben elismerik, hogy az általuk felállított kategóriák határai nem húzhatók meg élesen, de arra nem térnek ki, hogy már a kategóriák megalkotása is problematikus, episztemológiai és mikropolitikai értelemben egyaránt.

Elôször is, a Kapitány házaspár a társadalomtudományokban kikristályosodott elemzési kategóriákat tényként kezeli, és ehhez válogatja a megfelelô szimbólumokat és jeleket. Ha azonban valaki a ,,mindennapi élet antropológiájának" elkötelezett híve, akkor figyelembe kellene vennie, hogy a világ dolgait, az embereket és viselkedésüket osztályozó kategóriák megalkotására nemcsak a társadalomtudósok vagy kultúrakutatók képesek: ilyen kategóriák naponta képzôdnek a legkülönfélébb társas kapcsolatokban, kulturális interakciókban. Az antropológus inkább arra törekszik, hogy ,,alulról felfelé", vagyis induktív módon építkezzen, ne pedig egy elôre elgondolt rendszerhez válogasson illusztrációkat.

Másodszor, el kell ismerni azt is, hogy az értékrendszerek és szimbólumok befolyásolják ugyan, de nem határozzák meg az embereket mindennapi dolgaik intézésében, véleményük megformálásában és döntéseik meghozatalában. Az emberek többsége sokkal bonyolultabb személyiséggel és élettörténettel rendelkezik ahhoz, hogy gondolatait és cselekedeteit pusztán egy adott társadalmi-kulturális kategóriába lehessen tagolni. Sokkal gyakoribb a ,,határsértés", a társadalmi státusok és kulturális hovatartozás pragmatikus keverése és váltogatása, mint azt a Rejtjelek 2. szerzôi sugallják. Mi több, igen gyakori a személyiség, az identitás pastiche-szerû felépítése, vagy több gravitációs pont körül mozgó, folyamatos változása. Lehet jelekbôl és szimbólumokból felépülô kulturális modellekrôl beszélni, de sokkal nagyobb a jelentôsége a jelek, szimbólumok, modellek pragmatikus használatának, vitatásának, elvetésének és átformálásának.

Harmadszor és mindebbôl következôen, az értékrendszerek és szimbolikus jelrendszerek statikus elemzését ki kell egészíteni létrejöttük, tudatos vagy kevésbé tudatos elôállításának antropológiai és történeti vizsgálatával. Kétségtelen, hogy az emberek mindennapi tevékenységeik során különbözô hagyományokból, ideológiákból, értékrendszerekbôl merítenek: bizonyos helyzetekben urbánusnak, más helyzetekben vidékiesnek, egyszer értékmentôen konzervatívnak, másszor individualisztikusan kreatívnak mutatkoznak. De a különbözô diszkurzív mezôk is hatnak egymásra: amit a televízióban hallunk és az újságban olvasunk, része lesz az esti családi vagy baráti beszélgetéseknek; amit a családban és a baráti körben, az iskolában és a munkahelyen megtanulunk, befolyásolja a média által közvetített ismeretek, szemléletmódok, interpretációk értékelését is. Fontos és figyelemre méltó, hogy a Kapitány házaspár kiemeli a média által terjesztett hírek és a történelmi események egymással versengô értelmezéseinek meglétét (198-212. old.), de szükség lett volna arra is, hogy e ,,belsô kulturális viták" elemzését kiterjesszék a nappaliszobákban, a sörözôkben vagy a munkahelyen folytatott eszmecserékre is.

A KULTÚRA: KÖZTES VAGY MÖGÖTTES?

Egy kulturális antropológiai kézikönyv szerzôinek tisztában kellene lenniük azzal, milyen kultúrafogalmat használnak, és e használatnak milyen episztemológiai következményei vannak. Az egyetlen kísérlet a ,,kultúra" mibenlétének meghatározására a módszertani bevezetôben található, eszerint a kultúra ,,a társadalom és az egyén (a társadalmi tudat és az egyéni tudat, a társadalmi cselekvés és az egyéni cselekvés) összekötôje" (9-10. old.). A szerzôpáros rögtön ezután azonban ,,az egyén kultúrájáról", majd ,,az egyén egyes sajátosságait meghatározó" kulturális jelenségekrôl ír (10. old.), egybemosva három lehetséges (és elmélettörténetileg jelentôs) kultúradefiníciót. A kultúra ,,összekötô" szerepe kissé homályos, hiszen nem világos, pontosan mit is köt össze mivel, hogy a valóságban léteznek-e olyan egymástól élesen elkülöníthetô entitások, mint ,,társadalmi tudat" és szigorúan vett ,,egyéni tudat". Nem világos az ,,összekötés" mibenléte és jellege sem, bár ez talán legközelebb Bourdieu elképzeléséhez áll, amely a habitus és a diszpozíció fogalmaival próbálja lebontani a strukturalista determinizmus és a pszichológiai alapú módszertani individualizmus közötti éles választófalat. Összekötôn talán a nyelvet értették, ám nehezen tudom elképzelni egy ,,társadalom" és egy ,,egyén" nyelvi kommunikációját: ez számomra a ,,társadalom" elfogadhatatlan megszemélyesítését jelentené. Az ,,egyén kultúrája" kifejezés arra utal, hogy a kultúra elemei és a kulturális jelenségek birtokolhatók vagy legalábbis az egyénhez rendelhetôk. A szerzôk ezzel a kulturális jelenségek és folyamatok tárgyiasított és dologiasított aspektusaira korlátozzák a ,,kultúra" fogalmának jelentését, ami nemcsak a kulturális antropológia hagyományának mond ellent, hanem a könyv által sugallt kultúraszemléletnek is. Végül az ,,egyén sajátosságait meghatározó kulturális jelenségek" kifejezés egyfajta kulturális determinizmust sugall, melyben az egyén különbözô kulturális folyamatok passzív és védtelen tárgyává válik.

Az eddigiek alapján úgy tûnik, a Kapitány házaspár a kognitív és szimbolikus antropológia sajátos egyvelegét kínálja. A kultúra a kognitív megközelítés szerint egyfajta enciklopedikus tudáskészlet, ismeretrendszer, melynek elsajátítása révén az egyén az adott társadalom teljes jogú tagjának tekintheti magát. Ez a nézet természetesen több okból is problematikus, hiszen kulturális kompetenciával az is rendelkezhet, aki nem sajátítja el a ,,teljes" tudáskészletet, másrészt a kognitív folyamatokon kívül más, például politikai jellegû megfontolások is befolyásolják, hogy kit tekintenek ,,kulturálisan kompetensnek". (Minderrôl bôvebben lásd Az antropológia és a néprajzi kutatás politikuma címû írásomat. Replika (1994) 13-14. szám: 169-174. old.) A szimbolikus antropológia szemantikai megközelítése a kultúrát jelek és a hozzájuk kapcsolódó jelentések rendszerének tekinti - és a könyv szerzôi leginkább erre az álláspontra látszanak helyezkedni. A szimbolikus antropológia azonban a kognitív antropológiához hasonlóan elhallgatja, hogy egy adott ,,jelnek" a kontextustól (tértôl, idôtôl, konkrét emberi kapcsolattól) függôen többféle jelentése is lehet, és hogy az egyének és csoportjaik folyamatosan vitáznak arról, mi is a megfelelô, korrekt vagy normális jelentés. A Kapitány házaspár könyve ezekbe a vitákba nem vezet be: nem próbálja meg az adott társadalomban a domináns diszkurzus által propagált vagy egyszerûen kézenfekvônek tartott jelentés alternatíváit feltérképezni, sôt még a poliszémia lehetôségének felvetését is elmulasztja. A rejtjelfejtés során a szerzôpáros sok esetben megelégszik a legbanálisabb jelentés közlésével, ami különösen a képaláírásoknál szembetûnô: ,,A bár, az alsó helyzetûek kultúrájának álomvilága" (100. old.), ,,A díszesség mint hatalomjelzô" (színes képek a 25. oldallal szemben) vagy az arab turistákat ábrázoló ,,Idegenek" (191. old.).

A KÉPI MEGJELENÍTÉS POLITIKUMA

A Rejtjelek 2. ebbôl a szempontból a leginkább problematikus: a képszerkesztéssel kapcsolatos hanyagság vagy annak az eredménye, hogy az intellektuális rejtjelfejtô mindenki más értelmezési alternatívája fölé helyezi a sajátját, vagy pedig annak, hogy kritikátlanul elfogadja a közhelyszerû, banális jelentéseket. A kulturális antropológia mûvelôi a diszciplína történetének legutolsó huszontöt évében arra törekedtek, hogy minél kevésbé helyezzék saját értelmezéseiket és magyarázataikat a ,,bennszülött" értelmezései elé, illetve hogy minél pontosabban beszámoljanak az általuk vizsgált társadalmon vagy szubkulturális közösségen belül létezô értelmezési vitákról. A szimbólumok jelentésváltozásának nyomon követése és a helyes jelentéssel kapcsolatos helyi kultúrharcok tétjének rekonstruálása nélkül az antropológiai kutatás inherens történetiségét és politikumát tagadnánk meg.

Az a felirat, amely egy éjszakai bár színpadán táncoló, mosolytalan, meztelen nôket az ,,alsó helyzetûek kultúrájának álomvilágaként" aposztrofálja, megfeledkezik számos, az antropológiai érzékenység segítségével feltárható és feltárandó ,,részletrôl". Például valóban megengedhetik-e maguknak e kultúra képviselôi, részesei azt, hogy kifizessék a bár belépôjének borsos árát? Honnét származnak ismereteik az éjszakai bárról, ha nincs alkalmuk személyesen megtapasztalni az ,,álomvilágot"? Talán egy olyan kulturális térbôl, melynek mások is lakói, akiknek esetleg hozzájuk hasonló ,,álmaik" lehetnek? Az éjszakai bárba betérés jelentésskálája sokkal szélesebb, mint azt egy leegyszerûsített osztálykultúra-elemzés sugallja. Például nemcsak a ,,kulturális tôkével" rendelkezô értelmiségi látogathat el egy éjszakai bárba a reflexív szemlélôdés és kritikai véleményformálás céljával, hanem bárki más is. Az is lehetséges, hogy a bár leggyakoribb látogatói között tehetôsebb férfiakat fogunk találni, de az is, hogy nôket. Mindezt terepmunka nélkül nem állapíthatjuk meg: anélkül csak az elôítéletek és sztereotípiák igazíthatnak útba. Különös az is, hogy a ,,kulturális-mûveltségi blokkokról" szóló fejezetben Bourdieu La Distinction címû könyvére nem utalnak a szerzôk, holott az az ,,osztálykultúra" kutatásának Magyarországon is jól ismert klasszikusa (mely egyébként eredetileg 1979-ben jelent meg, és nem 1989-ben, mint azt ajánlott irodalomjegyzék mutatja).

A díszességet a befolyásos hatalmi státus jelzôjeként felfogni megint csak elnagyolt értelmezés: ez igaz lehet az abszolutizmus korának barokk mûvészetére, mely valóban az aprólékos díszítés és az impozáns méretek segítségével igyekezte szimbolizálni a mindenható hatalmat. A kora kapitalizmus gazdasági hatalmát kiépítô protestáns holland kereskedôk és angol iparosok puritán erkölcse azonban nem engedte meg a barokkos ornamentikát, miként a bankok biztonságot és erôt sugárzó épületei sem a frivol díszítések segítségével érik el hatásukat. A díszesség sok esetben nem a bôség, hanem a bôség iránti vágy, nem a hatalom, hanem a kicsinyes hatalmaskodás jele (vö. 30. old.). A hatalom szimbolikus kiegészítôinek hivalkodó fogyasztásával és e fogyasztás másolásával kapcsolatosan nehezen érthetô, miért nem hivatkoztak a szerzôk Thorstein Veblen magyarul is megjelent klasszikusára, A dologtalan osztály elméletére. (A vebleni elmélet releváns kritikáját nyújtja Colin Campbell: A modern fogyasztói étosz rejtélye. Replika (1996) 21-22. szám, 117-137. old.) A hatalom más, a Kapitány házaspár által tárgyalt jeleivel kapcsolatosan is ki lehetne mutatni, hogy nem mindig az a jelentésük, mint ami elsô benyomásra vagy sokadik elôítéletre kézenfekvônek tûnik. Például a 24. oldalt követô, színes képeket tartalmazó blokk elsô oldalán a szerzôk két, gondosan kidolgozott fejdíszt viselô afrikait és két, punkfrizurát viselô európait szerkesztettek egymás mellé - mindenféle képaláírás nélkül. Ez a képszerkesztési megoldás a legbanálisabb olvasat számára nyit utat, különösen egy olyan kötetben, mely nem ösztönöz a képek reflexív, a kontextusra is figyelô elemzésére.

Az ,,idegeneket" ábrázoló képpel is hasonló episztemológiai és etikai kifogásaink támadhatnak. A kontextust adó fejezet a ,,kulturák találkozásáról" és az interetnikus kapcsolatokról szól; a kép közvetlen környezetében a szerzôk elôször az emigráns lét lelki megterheléseit elemzik, majd a kirekesztôdéstôl a teljes asszimilációig áttekintik a lehetséges ,,alkalmazkodási formákat", melyekkel ezek a lelki megterhelések kezelhetôk (190-191. old.). Noha a kulturális antropológia az ,,akkulturáció" fogalmával még a harmincas-ötvenes években részt vett az itt idézett kategóriák kidolgozásában, azóta a diaszpóra-közösségek antropológiai vizsgálata túlhaladt a kategóriák egyszerû rögzítésén és a magatartásminták osztályozásán. Az elmúlt két évtizedben sokkal inkább az emigráns lét kulturális megnyilvánulásai, a hazáról alkotott sajátos elképzelések és az otthon maradottakkal fenntartott kapcsolat módjai érdeklik a diaszpóraközösségek antropológus kutatóit. (A bevándorlók közösségépítésének és az anyaországgal való kapcsolattartásának kiváló történeti antropológiai elemzését kínálja Fejôs Zoltán: A chicagói magyarok két nemzedéke 1890-1940. c. könyve [Közép-Európa Intézet, Bp., 1993.]) A képszerkesztéssel kapcsolatos elfogadhatatlan hanyagság azonban elsôsorban abban mutatkozik meg, hogy egy ilyen szövegkörnyezetbe egy gazdag, jól öltözött arab turistát és két, csadort viselô társát (feltehetôleg feleségeit - megkérdezésük nélkül ebben nem lehetünk biztosak) ábrázoló képet illesztettek. Mivel a férfi kezében fényképezôgép van, és mögöttük az elmosódott háttér egy európai város épületeit sejteti, jó okunk van feltételezni, hogy nem emigránsokat mutat a fénykép. Természetesen a turisták is valamilyen szempontból ,,idegenek", de annál feltûnôbb, hogy az interetnikus kapcsolatokkal foglalkozó fejezet e kép disszonáns közlésén túl nem foglalkozik a turizmus és az expatrióta (diplomata, külképviselô, egyetemi vendégtanár, vendégmunkás stb.) lét sajátosságaival. A példákat tovább lehetne sorolni, de már ennyi is elégséges a kritikai megjegyzések alátámasztására.

Szemben a könyv hátsó borítóján található beharangozóval, e sorok írója nem gondolja, hogy a kötet szerzôi képesek a ,,rejtjelekben kódolt jelenségek" ,,valódi jelentésének" feltárására.

JÓ-E, HOGY VAN AMATÕR ANTROPOLÓGIA?

A Rejtjelek 2. nem alkalmas egyetemi tankönyvnek, mivel nincsenek benne a diszciplína határait megerôsítô fejezetek, melyek bizonyos kulcsfogalmak gondos meghatározásának adnának helyt vagy röviden áttekintenék a kulturális antropológia diskurzusteremtô, paradigmatikus figuráinak elméleti munkásságát. Az elmélettörténeti vonulat teljesen hiányzik a könyvbôl és a fogalomtisztázó részek is hiányosak. Kutatási segédletként azonban mindenképpen figyelemre méltó gyûjtemény, hiszen az egyes fejezetek végén található gyakorlatok alkalmasak arra, hogy fejlesszék a középiskolások vagy a kezdô egyetemisták antropológiai érzékenységét és problémalátását, hogy begyakoroltassanak bizonyos kvalitatív adatgyûjtési módszereket. Mindazok ellenére, ami eddig elhangzott, úgy gondolom, hogy a vállalkozás sikeresnek tekinthetô - mert jó, hogy van amatôr antropológia is.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu