Válasz Laki Mihálynak
(BUKSZ, 1997. Nyár., < > )

  Laki Mihály félreértelmezi Antal Lászlónak a restrikciós gazdaságpolitika bírálatáról alkotott elméletét és hozzá kapcsolódó értelmezésemet. Pedig könyvemben szó szerint idézem Antalt - mint ahogy most is. Antal a keresletkorlátozó gazdaságpolitika forrását és önmagát erôsítô voltát azzal magyarázza, hogy ,,... a mindenkori gazdasági feszültségek a döntéselôkészítôk számára a belföldi felhasználás növekedésével fenyegetô vásárlóerô-többletként jelennek meg. Az így kimutatott szabad vásárlóerô elvonása azonban nem vezet a remélt egyensúlyhoz, mert számításba véve a vállalatok magatartását is, az eredmény a termelésnövekedés további (most már nem az objektív piaci korlátokkal összefüggô - kiemelés Sz. E.) lassulása lesz [...] Közvetlen következményként nem feltétlenül a termelés esik vissza, hanem az alkalmazkodóképesség gyengül a választható döntési variánsok szûkítésével. Az ilyen okok miatt bekövetkezô veszteségek a következô fázisban újra vásárlóerô-felesleget jelentenek a termelôk számára, és ezzel a folyamat megy tovább. Ha a spirál már beindult, akkor kialakul egy olyan belsô tehetetlenségi erô, amely egyre nehezebbé teszi a folyamat megállítását."
  Antal tehát azt állítja, hogy a folyamatos keresletkorlátozás önmagában is rontja a vállalatok alkalmazkodóképességét (ezt saját empirikus kutatásaim is alátámasztják), elsôsorban az általa keltett állandó bizonytalanságon keresztül. Ez vezet végül is a keresleti többlethez, melyet folyamatosan meg kell csapolni.
  Antal nem állítja, hogy a verseny hiánya, illetve nem kielégítô mértéke, valamint az egyedi kedvezmények, mentességek túlburjánzó rendszere nem fontos tényezôje a szocialista vállalatok gyenge teljesítményének és alkalmazkodóképességének - ez egész szellemiségétôl távol állna. De adott értékelésében mégsem erre, hanem az alkalmazott gazdaságpolitika közvetlen következményeire hegyezi ki a problémát. Szemben Lakival, akit Antalt citálva csak a versenyviszonyok korlátozottságából és az egyedi újraelosztási mechanizmus mûködésébôl származó hatások érdekelnek.
  Antal felületes értelmezése valójában bevezetése velem szemben megfogalmazott kritikájának. Ennek lényege az, hogy szerinte nem tulajdonítok különösebb jelentôséget az erôsödô versenyviszonyoknak, az ezek nyomán fokozódó piaci kényszernek és ezzel a magán- és állami tulajdonban maradt vállalatok - és igazgatóik - javuló alkalmazkodási képességének. Lakinak igaza van abban, hogy ezt a problematikát tanulmányaimban nem érintem - a vizsgált makrogazdasági jelenség természetét nem ez határozza meg elsôsorban. Mivel azonban Laki feldobta a labdát, nem térhetek ki a kérdés elôl.
  A tanulmány megírása óta is folytatott empirikus kutatásaim szerint az elmúlt években a gazdaság kisvállalkozói körében kétségtelenül erôsödtek a piaci verseny, az önszabályozás elemei. Sôt a piaci alkalmazkodókészség fejlesztése nélkül ma már a nagy gazdálkodó szervezetek sem tudnak tartósan fennmaradni. (Eredményeim egybecsengenek Voszka Éváéival. ¹ A jelenség okait most nincs módom taglalni.) Ez nem mond ellent annak, hogy a nagyvállalati, nagyvállalkozói, nagybanki kör gazdasági hatalmi pozíciói alapján továbbra is képes tompítani, vagy adott esetben akár ki is iktatni a rá nehezedô piaci nyomást. Ezt jelzi, hogy jelentôs állami kedvezményeket tud kiharcolni a maga számára, mint arra Voszka Éva rámutat, elsôsorban a redisztribúció rejtett csatornái közremûködésével. ² Matolcsy György ennél is tovább megy, azt állítva, hogy az új gazdasági erôcentrumok képesek a piaci mechanizmusok mûködésének az egészen közvetlen befolyásolására is, vagyis arra, hogy magán e mechanizmus mûködésén keresztül szivatytyúzzanak át jövedelmeket önmaguk számára a gazdaság többi területérôl. ³ Kutatásaim szerint ez részben oka, részben következménye belsô versenyük korlátozásának. (Emlékeztetnék ugyanakkor arra, hogy a ,,két kapura játszó", vagyis a piac és a különbözô szintû hatalmi hierarchiák felé egyaránt rugalmas nagyvállalat nem a rendszerváltással jelenik meg a magyar gazdaságban. Már a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején végzett kutatásaimban felfigyeltem eme kettôs stratégiát folytató, nagy gazdálkodó szervezetekre, melyek vezetôit akkor ambivalenseknek neveztem. ⁴ Számuk és jelentôségük a nyolcvanas évek vége felé haladva folyamatosan nôtt, majd kettôs magatartásuk a rendszerváltás folyamatában vált az egyedül követhetô stratégiává.)
  A nagy gazdálkodó szervezeteknek az a törekvése, hogy nyílt, de fôként rejtett eszközeikkel közvetlen befolyást gyakoroljanak az újraelosztás irányát meghatározó gazdaságpolitikára, az MDF vezette kormánykoalíció idején, ⁵ majd a szociálliberális koalíció hatalomra kerülése után is érzékelhetô volt. Békesi programjának megvalósítására számos más tényezô mellett a vaskohászati és szénbányászati lobby ellenállása miatt nem kerülhetett sor. De enyhén szólva a Bokros Lajos nevével fémjelzett stabilizációs gazdaságpolitika sem jelentett minden gazdálkodó szervezet számára azonos feltételeket. Matolcsy György szerint a program meghirdetése óta a belföldi gazdasági szereplôk felé erôsen megkeményedett a költségvetési korlát, ami részben következménye, részben oka annak, hogy a külföldi gazdasági szereplôk számára a piaci korlát felpuhult. ⁶ (Utóbbiak egyik legfontosabb jele a kereskedelmi mérleg deficitjének igen szoros összekötôdése a külföldi érdekeltségû vállalati szektorral.) Magam differenciáltabbnak látom a helyzetet: a jelenleg alapvetôen vegyes tulajdonban lévô hazai nagybankok képesek voltak magának a költségvetési korlátnak a lazítására is. Mint arra a Pénzügykutató Rt. legújabb jelentése ⁷ rámutat, ,,a hitel-, adós- és bankkonszolidációk papírforma szerint lezárultak ugyan, az állami konszolidáció kevésbé nyílt formában azonban 1996-ban is folytatódott". (A jelentés elsôsorban a nagybankokat jelöli meg a rejtett konszolidáció kedvezményezettjeiként.)
 A Bokros-csomag egyik deklarált célja az volt, hogy jövedelemátcsoportosítást hajtson végre a ,,fogyasztói szférából" a ,,gazdálkodói, vállalkozói" szférába. Az idézôjeleket szándékosan használtam, a valóságban ugyanis nem e kategóriák szerint differenciálódik sem a gazdaság, sem a társadalom. A Bokros-csomag más tényezôkkel is együtt hatva, valójában olyan szivatytyúként mûködött, mely a vagyonokat és a jövedelmeket a közszférából, valamint a döntôen hazai piachoz kötôdô kis- és középvállalati szférából és a körükhöz tartozó társadalmi csoportoktól a nagy gazdálkodó szervezetek és az ôket vezérlô, valamint hozzájuk kapcsolódó társadalmi csoportok felé áramoltatta át. ⁸
  De visszatérve Antal tételére, fel kell tennünk a kérdést, hogy a Bokros-csomag meghirdetése óta vajon nem mutatkozott-e tendencia a restrikciós spirál felgyorsulására? Megítélésem szerint ennek vannak jelei. Még a mérsékelt, kormányhoz közel álló Pénzügykutató Rt. is elismeri, ⁹ hogy a ,,hûtés" túl jól sikerült, Matolcsy pedig egyenesen keresleti és kínálati sokkról beszél - közvetett hatását tekintve részben ennek következménye a külkereskedelmi mérleg romló egyenlege. ¹⁰ Bár a kormány szerint a kialakult egyensúlyhiány a lassan mégiscsak beinduló növekedés körülményei között is kezelhetô, hosszabb távon fennáll egy újabb keresletkorlátozó beavatkozás szükségességének lehetôsége. Ennek pedig az az oka, hogy kínálati oldalon nem jöttek létre azok a szerkezeti változások, melyek a tartós, a külsô egyensúlyi helyzetet legalábbis nem radikálisan rontó növekedéshez szükségesek. Ennek csak része az, hogy a külkereskedelmi mérleg romlása igen szorosan a külföldi érdekeltségû szektor növekvô (a gazdaságpolitika által elsôdlegesen támogatott) térhódításával kötôdik össze. ¹¹ Elôrejelzésemnek megfelelôen a radikális keresletkorlátozás igen keményen visszavetette a belföldi piachoz erôsen kötôdô kis- és középvállalatok nem pusztán fejlôdési, de túlélési lehetôségeit is. (1996-ban a 2,3 százalékos ipari terméktöbbletet teljes egészében az ipari export növekedése eredményezte, mivel a belföldi eladások tovább mérséklôdtek. Utóbbival összefüggésben az ötven fônél kevesebbet alkalmazó cégeknél csökkent a termelés. ¹² )
  A radikális keresletkorlátozó gazdaságpolitika következményei azonban jóval túlmutatnak a közvetlen értékesítési problémákon. Empirikus kutatásaim szerint a kis- és középvállalkozásokra fokozottan igaz, de a nagyvállalatokra is érvényes, hogy nem bízva a gazdaságpolitika kiszámíthatóságában, csak korlátozottan fogalmaznak meg stratégiai célokat, alapmotivációjuk a puszta túlélés, a pillanatnyi válságelhárítás. ¹³
  A Privatizációs Kutatóintézet jelentése szerint a kormány 1996 második felében egy csendes gazdaságpolitikai félfordulatot hajtott végre, a gazdaságpolitika hangsúlyát a belföldi kereslet emelésére és a gazdasági növekedés újbóli beindítására helyezte. A reálkeresetek és a beruházások bôvülése erôteljesen és azonnal hatott a gazdasági növekedésre. ¹⁴ Hogy a kialakult pozitív folyamatok mennyire lesznek tartósak, az egyelôre nyitott kérdés.

  Nem tekinthetô barátságos gesztusnak, hogy Laki talán leghevesebb kritikájával egyik publicisztikai írásomat (Ki eszi meg a tyúkot?) illeti. Különösen azt az állításomat, mely szerint a kormányzati apparátusok gazdasági helyzetértékelése, miként a múltban, most is politikafüggô, és látványosan az volt a Bokros-csomag bevezetése körüli idôszakban.
  Tudvalevô, hogy egy publicisztikai írástól nem követeltetik meg az állítások empirikus igazolása. No de ezt nem kitérésnek szántam. Az apparátusok elfogulatlanságát tesztelendô, pillantsunk bele a Pénzügyminisztérium néhány jelentésébe, a kritikus 1993-as, 1994-es évekre koncentrálva:
  A Pénzügyminisztérium illetékes fôosztályának 1993. decemberi elemzése megállapítja a külsô egyensúlyi helyzet romlásának tényét és a külsô egyensúlyi feszültségek élezôdését prognosztizálja, másfelôl azonban ezt a megindult egészséges gazdasági növekedés velejárójaként és átmenetiként értékeli. ,,Az ötven fônél többet foglalkoztató vállalkozások körében az év elején még csökkent, majd stagnált a termelés, a harmadik negyedévben azonban már a közép- és nagyvállalati kör is többet termelt az elôzô év azonos idôszakához mértnél. Ez a jelenség - amennyiben tartós marad - minôségi változást jelenthet, azt, hogy a struktúraváltás kényszerét leginkább elszenvedô, de potenciálisan legalább részben életképes vállalkozások - részben a kormányzati válságkezelési eszközök hatékony hasznosítása révén - túljutva a legnehezebb feladaton már a kilábalás felé haladnak. Ez [...] megalapozhatja a további növekedést. ¹⁵
  Az 1994. márciusi elemzés (két hónappal vagyunk a választások elôtt) hasonló hangnemû. Az egyensúlyi feszültségeket nem értékeli élesebbnek, mint korábban, és a kedvezô tendenciák erôsödésére hivatkozva többek között lehetségesnek tartja, hogy az ipari termelés az év folyamán még 2-4 százalékkal bôvüljön. ¹⁶
  1994. november végére (hat hónappal vagyunk a választások után és három hónappal a Bokros-csomag bevezetése elôtt) gyökeres fordulat következik be a helyzetértékelésben - visszamenôlegesen is: az egyensúlyi feszültségek élezôdésének erôs hangsúlyozása után az elemzés leszögezi: ,,az export stagnálása, valamint a behozatalnak a belföldi felhasználásnál gyorsabb növekedése jól mutatja, hogy nemzetközi versenyképességünk romlott, a hazai termelés tekintélyes része a belföldi piacon sem versenyképes". ¹⁷
  1994 decemberében (két és fél hónappal vagyunk a Bokros-csomag bevezetése elôtt) többek között a következôket olvashatjuk: ,,A gazdaság teljesítôképessége a 90-es években folyamatosan csökkent [...] 1994-ben a gazdaság növekedésnek indult. Ez a növekedés alapvetôen még nem a gazdaság szerkezetének korszerûsödésére vezethetô vissza..." stb. ¹⁸
  Az elemzéseket a Pénzügyminisztérium ugyanazon részlege készítette.
  De visszatérve még a Bokros-csomagra, egyetlen írásomban sem állítottam, hogy az 1994-95-re kialakuló külsô egyensúlyhiány nem igényelt komoly beavatkozást. Azokkal értek egyet, akik például a forint árfolyamának erôs leértékelését feltétlenül - már korábban - szükségesnek tartották. ¹⁹ A jóléti rendszer minden társadalomszerkezeti koncepciót nélkülözô szétverésének megindítását azonban súlyos hibának tartom, annál is inkább, mert ezekkel az intézkedésekkel nem lehetett és nem lehet komoly költségvetési megtakarítást elérni (a költségvetési hiány tetemes részét a bankszféra felé áramló kamatok teszik ki), ugyanakkor az általuk közvetített üzenet erôsen romboló: a társadalmi szolidaritás felmondását sugározzák (még akkor is, ha ilyen korábban csak felülrôl diktáltan és nyomokban létezett).

  Tanulmányaim hiányossága, hogy bennük nem fogalmazom meg egzakt módon azt az elitdefiníciót, mellyel dolgozom. Laki Mihály helyesen állapítja meg, hogy elitértelmezésem C. W. Mills felfogásához áll legközelebb, aki elitpozíción mindig is nyersen hatalmi pozíciót értett. ²⁰ Ugyanakkor Laki azt is állítja, hogy idônként a fogalmat normatív értelemben használom, a bibói predesztináltságot, a társadalom vezetésére való elhivatottságot értem rajta.
  Két megjegyzésem van ezzel kapcsolatban.
  Egyrészt az elit normatív, kiválasztottságot és erkölcsi követelményeket megfogalmazó értelmezése alapvetôen nem Bibótól, hanem Paretótól és eszmetársaitól származik. ²¹ Másrészt a magam értelmezésében támaszkodom is Paretóra, meg nem is. A második világháború utáni elitelméletek szellemiségéhez kapcsolódóan - ezek teljes mértékben szakítanak az elitek normatív megközelítésével ²² - az elitek mintaadó képességét értékmentesen leírható szociológiai, szociálpszichológiai jelenségként, nem pedig erkölcsi követelményként, a kiválasztottság jeleként értelmezem. Az elitpozíció hatalmi pozíciókénti értelmezése és az elitek mintaadó képességére vonatkozó tétel - vagyis az, hogy az általuk követett értékrendszerek és érdekérvényesítési metódusok bonyolult áttételeken, gyakran tudattalan mechanizmusokon keresztül igen nagy részt a médiumok közremûködésével magatartásmintaként jelennek meg és hatnak a többi társadalmi szereplô számára (majdnem pontosan így szerepel ez a meghatározás A széttöredezô világ címû tanulmányomban) - nemhogy kizárják, inkább erôsítik egymást. Egyfelôl a hatalmi pozíció normaformáló lehetôséget és funkciót is jelent (ennek nem feltétlenül kell tudatosan megfogalmazódnia a hatalom alanyai számára, már csak azért sem, mert magatartásmintaként nem a sugározni akart, hanem a valójában követett értékek, érdekérvényesítési metódusok funkcionálnak), másfelôl a normák erôs befolyásolásának lehetôsége a már kialakult hatalmi viszonyok egyik stabilizátoraként mûködhet. (Nem feltétlenül mûködik így, ebbe azonban most nem akarok belemenni.)
  Ehhez kapcsolódóan válaszolok Laki azon bírálatára, mely szerint egyfelôl a karrierutak és az értékrendszerek, magatartásminták szerinti elkülönülésük alapján a nagybankok menedzsereinek alapvetôen három típusát (a technokratákat, a bürokratákat és a yuppie-ket) különböztetem meg, másfelôl ugyanakkor azt állítom, hogy a technokraták nemcsak a bankszféra, de a gazdasági elit egészének mintaadói is. Ez az ellentmondás valóban feldolgozatlan tanulmányaimban. Arra gondolok (mélyinterjús tapasztalataim azt bizonyítják), hogy bár a bankárok és a gazdasági elit különbözô szereplôinek, csoportjainak értékrendszere, ideológiája, mentalitása számos ponton eltér egymástól, érdekérvényesítési metódusukban inkább a közös elemek dominálnak. Ezek lényege - mint már érintettem - a ,,két kapura játszás", a különbözô szintû hatalmi bürokráciák és a piac iránti azonos vonzódás, a mindkét szférában egyaránt megnyilvánuló érdekérvényesítô törekvés (és képesség). E magatartásmodell kialakulásában és stabilizálódásában pedig az azt szocializációs örökségként hordozó technokraták - a késô kádári technokrácia - mintájának döntô szerepe van.
  Laki kétli, hogy a nagy számban készített mélyinterjúk és kérdôívek alkalmasak az attitûdök és értékrendszerek feltárására, ,,a kulturális minták, az értékek átadásának követésére". A kérdôíveket tekintve ezzel egyetértek, mindig is mély averzióim voltak a kizárólag e módszerre támaszkodó attitûd- és értékvizsgálatokkal szemben. A mélyinterjúkkal kapcsolatban más a helyzet, mert nagyon sok függ attól, hogyan és mit kérdezünk. A magam által választott módszer lényege az volt, hogy értékeltettem interjúalanyaimmal életútjuk legfôbb állomásait, és véleményüket kértem az aktuálisan legégetôbb társadalmi problémákról.
  Ha már a módszertani kérdéseknél tartunk, csak röviden jegyzem meg, hogy nem hiszek az egyedül üdvözítô metodikákban. Meggyôzôdésem - és empirikus vizsgálataim során ezt igyekszem követni -, hogy csak a fellelhetô (és finanszírozható) módszerek egyidejû alkalmazása, pontosabban kombinálása teszi lehetôvé a vizsgált szociológiai jelenség árnyalt megismerését. A hatalmi szerkezet kutatása emellett nagyon speciális problémákat (értelmezhetô-e itt a reprezentativitás, hogyan ellenôrizhetô és dokumentálható az infomációk igazságtartalma stb.) is felvet.

  Laki túl sommásnak tartja a hazai elit teljesítményérôl alkotott elmarasztaló véleményemet, ezt azonban sajnos úgy teszi, hogy egyetlen (a könyv bevezetôjében szereplô) mondatom kiragadásával illusztrálja állítását. Felveti továbbá azt a kérdést, hogy hogyan, milyen jellemzôkkel lehet mérni az elit teljesítményét. (Hogy az elmaradt etnikai háborúk és népirtás az elit pozitív teljesítményére utal, azt nyilván iróniának szánta.)
  Köztudott, hogy a mérés kvantitatív kategória, ezért ez az eljárás bonyolult és hierarchikus társadalmi jelenségek (vagy más megközelítésben, alapvetôen kvalitatív, minôségi fogalmak) tesztelésére csak korlátozottan alkalmazható. ²³ Az elit teljesítményének lehetnek mennyiségi mutatói, ezek azonban önmagukban nem sokat árulnak el annak lényegi vonásairól.
  Laki azonban ezt követôen többé-kevésbé jól interpretálja azt a mögöttes feltételezésemet, mely szerint az elit teljesítményének egyik legfontosabb jellemzôje, hogy adott idôszakban képes-e az ország elôtt álló alternatívák felismerésére. Ezen kérdésfelvetéshez kapcsolódó dilemmái részben jogosak. Bonyolult filozófiai kérdés és történelmi vita tárgya, hogy vajon a mulasztás, a ki nem használt lehetôségek, a fel nem ismert alternatívák boncolgatása még a tudomány világába tartozik-e. (Mindazonáltal a magyar közgazdasági hagyományt idézve, a halasztás és mulasztás Kornai János egyik legjelentôsebb mûvének ²⁴ legfontosabb kategóriái közé tartozik.) Számos írásomban amellett érveltem, volt reális esély arra, hogy a gazdasági hatalom jelenlegi erôs koncentrációja ²⁵ helyett egy alapvetôen közép- és kisvállalatokhoz kapcsolódó és (vagy) a dolgozói tulajdon különbözô formáit is integráló széles tulajdonospolgárság alakuljon ki hazánkban, megalapozva a középrétegek újraformálódását. Mint ahogy ezzel összefüggésben arra is, hogy az ország (legalábbis néhány tényezôt tekintve) komparatív elônyei mentén tagozódhasson be a világgazdaságba. Ehhez kapcsolódóan fogalmaztam meg azt a valóban kemény állítást - melyet legújabb kutatásaim csak még jobban alátámasztanak -, hogy az államszocializmus után hatalomra kerülô elitek ezt az alternatívát súlyos kreativitáshiányuk és önzésük következtében képtelenek voltak felismerni. Más megközelítésben: érdekeiket a könnyebb ellenállás vonalán mozogva érvényesítették. ²⁶ (Komparatív elônyön elsôsorban az államszocializmusban a középrétegekben felhalmozott tudástôkét, a részben ehhez kapcsolódó alkalmazkodókészséget és tanulási készséget, valamint a második gazdaságban felhalmozott piaci készségeket értem. Itt jegyzem meg, hogy Laki Mihálynak mint közgazdásznak tudnia kellene, hogy a komparatív elôny sohasem abszolút elôny - egy kevésbé fejlett ország számára azokhoz a termelési tényezôkhöz és képességekhez kötôdik, melyek tekintetében a centrumoktól való lemaradás viszonylag a legkisebb. Mint ahogy ad absurdum olyan országot feltételezni, melynek egyáltalán nincsenek komparatív elônyei, ad absurdum olyan társadalmi fejlôdési szakasz tételezése is, mely ilyeneket egyáltalán nem hoz létre.)
  A meg nem valósult alternatívák empirikus igazolása lehetetlen. Mégis, minden ország értelmisége számára az ezekhez kapcsolódó disputa a nemzeti identitás megformálásának fontos része, mint ahogy fontos része annak is, hogy az új helyzetekben az új alternatívák könnyebben felismerhetôvé váljanak. (Ez vonatkozik mindazokra az örökzöld dilemmákra is, melyeket Laki felsorol.)

  Az értelmiség árulása címû fejezetre azért nem reflektálok, mert az a korábbiaknál is erôsebb elfogultságot és indulatokat tükröz.
  Egyetlen észrevételt kivéve.
  Az indulatok tárgyát képezô Feljegyzések a cethal gyomrából címû tanulmányomra az érintett ,,csoport" tagjai részérôl eddig érkezô reakciók a korábbiaknál is nyilvánvalóbbá tették számomra, hogy igazam volt, amikor azt állítottam: a volt demokratikus ellenzék tagjai az igazság egyedüli letéteményesének tekintik magukat, a kritikát nem tûrik, érvkészletük gyengülését pedig agresszív elhallgatással vagy ex katedra elutasítással kompenzálják. (Ezek a jegyek részben Laki recenziójában is kimutathatók. Nem elsôsorban a benne megfogalmazott minôsítésekre gondolok. Hanem arra, hogy a szerzô attitûdje a ,,szétszedés", nem pedig a könyvben megfogalmazott problémákhoz kapcsolódó saját, új gondolatok megfogalmazása volt. Ezért vitánk a lényegi kérdéseket sajnos nem érinthette igazán mélyen.) Ez az intellektuális magatartás pedig minden mozgalomtörténet és szociálpszichológiai tankönyv szerint a válság jele.
  További, ezzel összefüggô és súlyosan önsorsrontó magatartásra utaló jel, hogy az egyre inkább széttöredezô csoporton belül megkezdôdött a belsô ellenség felkutatása. (A mostanság leginkább támadottak - többek között Lányi András, a Kritika folyóirat, valamint jómagam - annyiban tekinthetôk még körön belülieknek, hogy következetesen azt a baloldali liberális értékrendszert képviselik, mely a demokratikus ellenzék fénykorához kötôdik. Csak - pontosabban éppen a szerep lényegének megôrzéséért - fel akarják tárni azokat az értékrendszer kettôsségébôl fakadó belsô ellentmondásokat, melyeket a történelmileg új helyzet immár kendôzetlenül felvet. És ez elkerülhetetlenné teszi például a piac és demokrácia problémamentes összeegyeztethetôségének illúzióján való túllépést. A velük szemben megnyilvánuló kemény agressziót közvetlenül ezek a törekvések magyarázzák.)
  Nincs kedvem cáfolni Laki állítását, miszerint titkon nosztalgiám lenne a régi rendszer iránt. Ha annak ideológusai jobboldalinak bélyegeztek (nem beszélve a hatalom egyéb akcióiról), a mostaniaknak viszont (a legenyhébb minôsítést idézve) túlságosan baloldali vagyok, akkor valószínûleg nem is foglalok el olyan rossz pozícióit. (Amit az is mutat, hogy a régi és új ideológiagyártók és egyéb minôsítôk nemritkán ugyanazok.)
  A baloldal azonban valóban válságban van. De mára válságba került a liberalizmus és a konzervativizmus is. Ennek gyökerei túlmutatnak a magyar problémákon. Döntô okuk, hogy egyszerre egymást erôsítôen következett be a kollektivista kísérlet bukása, valamint a jóléti államba és a piac láthatatlan kezébe vetett hit megingása. (A dilemma erôsen kapcsolódik ahhoz, amit Bródy András a kétszáz éves ciklus leszálló ágának problémáiról egy döntôen közgazdasági logika alapján felvet. ²⁷ )
  Másfelôl azonban a szolidaritás, a szabadság és az örök emberi értékek tételezésének eszméi sohasem kerülhetnek válságba. Csupán konkrét megvalósulásaik. Az ebben rejlô dilemmára adott válaszkísérletek éppen most rendezik át az értelmiségen belüli választóvonalakat - nemcsak Magyarországon, de szerte a világban. Mint ,,cethalas" tanulmányomban írtam, elsôként - már és még - a kritikai és apologéta funkciót betöltô értelmiség elkülönülése válik a korábbiaknál markánsabbá. Hogy a két oldal ideológiái milyen konkrét értékek köré fognak szervezôdni, és az egyes oldalak milyen konkrét eszmék mentén fognak belsôleg tagolódni, az egyelôre nyitott kérdés.
 

Jegyzetek

1 Voszka Éva: A dinoszauruszok esélyei. Nagyvállalati átalakítás és privatizáció. Helikon Kiadó, Bp., (megjelenés alatt).

2 Voszka Éva: A redisztribúció újjáéledése. Pénzügykutató Rt., Bp., 1993.

3 Matolcsy György: Eredeti tôkeátcsoportosítás Magyarországon. A tôkeszivattyúk mûködése a 90-es években. Századvég, 1997. nyár.

4 Szalai Erzsébet: Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdekek. Közgazdasági, Bp., 1989.

5 Szalai Erzsébet: Perpetuum mobile. Nagyvállalatok az államszocializmus után. In: Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Pesti Szalon-Savaria University Press, Bp., 1994.

6 Matolcsy György: Kiigazítás recesszióval. (Kemény költségvetési és puha piaci korlát). Közgazdasági Szemle, 1997. 7-8. szám.

7 Törékeny stabilizáció. Jelentés a magyar gazdaság 1996. évi folyamatairól. Pénzügykutató Rt., 1997.

8 Részben bizonyítja ezt Rendszerváltás és a hatalom konvertálása c. tanulmányom. Szociológiai Szemle, 1997. 2. szám.

9 Lásd a 7. jegyzetet. Törékeny stabilizáció, i. m.

10 Lásd a 6. jegyzetet. Matolcsy: i. m.

11 Uo.

12 Lásd a 7. jegyzetet. Törékeny stabilizáció, i. m.

13 Részletesen bizonyítják ezt Angyal Ádám: Vállalati vezetôk az ezredforduló küszöbén. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Vezetési és Szervezési Tanszék, 1997., és most feldolgozás alatt álló empirikus kutatásaim.

14 Lásd a 6. jegyzetet. Matolcsy: i. m.

15 Az 1993. évi gazdasági folyamatokról. 9-10 sz. Tájékoztató. Pénzügyminisztérium, 1993. december.

16 Áttekintés az 1993. évi és az 1994. év eleji gazdasági folyamatokról. Pénzügyminisztérium, 1994. március.

17 Az 1994. évi gazdasági folyamatokról. 8-9. sz. Tájékoztató. Pénzügyminisztérium, 1994. november.

18 Forrás nem idézhetô.

19 A Kopint-Datorg korábbi javaslatát idézi Köves András és Szamuely László Élbolyban - haladunk? c. cikkében. Kritika, 1997. július.

20 C. Wright Mills: Az uralkodó elit. Gondolat, Bp., 1972.

21 Például Wilfredo Pareto: Traité de sociologie générale. Lausanne-Paris, 1917.

22 Ezen elméleteket John Higley foglalta össze Elite Theory after Marxism c. tanulmányában (Az Elites and New Rules of the Game c., a Budapesti Közgazdasági Egyetemen, 1997. április 25-27-én rendezett konferenciára benyújtott tanulmány.)

23 Lásd például Theodor W. Adorno: Szociológia és empirikus kutatás. In: Tény, érték, ideológia. Gondolat, Bp., 1976.

24 In: Kornai János: Erôltetett vagy harmonikus növekedés. Akadémiai, Bp., 1972.

25 Lásd a 8. jegyzetet. Szalai: Rendszerváltás... i. m. és Pitti Zoltán: Egészen eredeti tôkefelhalmozás Magyarországon. Társadalmi Szemle, 1997. 8-9. szám

26 Részletesen: Szalai: Rendszerváltás... i. m.

27 Bródy András: "dondászat, avagy van-e kétszáz éves ciklus? Beszámoló egy új kutatás kísérletérôl. Közgazdasági Szemle, 1994. 1. szám; Hogyan is mozog a világ. Mozgó Világ, 1996. 4. szám.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu