Thomas Kuhn,
a kövek és a fizika törvényei

Thomas S. Kuhnnak, a második világháború utáni idôk legnagyobb hatású angolszász filozófusának tavaly júniusi halála sok hosszú és tiszteletteljes nekrológot váltott ki. E nekrológok többsége tudománytörténészként méltatta ôt, nem filozófusként. Kuhnnak nem lett volna kifogása e megjelölés ellen, pedig félrevezetô kissé.

Ha én nekrológot írtam volna, két okból is hangsúlyozom, hogy Kuhn nagy filozófus volt. Elôször is, azt hiszem, a ,,filozófus" név a legmegfelelôbb olyasvalakivel kapcsolatban, aki átrajzolja a kultúrát - aki új és ígéretes gondolatokat fogalmaz meg az emberi tevékenységek fontos területeinek viszonyáról. Kuhn éppen ilyesfajta gondolkodásmódot kínált nekünk - olyan gondolkodásmódot, amely sok különféle diszciplína önképét és retorikáját átformálta.

Másodszor pedig azért nevezném nagy filozófusnak, mert mélységesen sajnálom, hogy Kuhnt filozófus kollégiáim legjobb esetben is csak a filozófusközösség másodrendû polgárának tekintették. Néha egyenesen betolakodóként kezelték, aki illetéktelenül avatkozik be egy olyan diszciplínába, amelyhez nincs meg a megfelelô képzettsége. Nem szeretném túlzottan komolyan venni a filozófusok és a nem filozófusok közti, meglehetôsen bizonytalan különbségtételt, s kifejezetten utálnám élesebben meghúzni ezt a határt. De bosszantónak találom, hogy azok, akik a ,,valódi filozófus" címkét önmagukról és barátaikról szólván megtisztelô címnek szánják, Kuhnt megfosztanák e megtiszteltetéstôl.

Kuhn az egyik bálványom volt, mivel A tudományos forradalmak szerkezetének (1962) elolvasása után úgy éreztem, mintha valamiféle hályog hullott volna le a szememrôl. Az a tény, hogy mintegy oldalról jutott el a filozófiai kérdésekig - Ph.D.-jét fizikából szerezte, s azután a XVII. századi tudomány történetével kezdett foglalkozni -, igencsak gyenge érvnek tûnt föl nekem, hogy kizárjuk sorainkból.

Kuhnt a filozófiaprofesszorok elsôsorban azért igyekeztek tisztes távolságra tartani önmaguktól, mert az angolszász filozófiát az úgynevezett analitikus hagyomány uralja - e hagyomány azzal büszkélkedik, hogy a filozófiát közelebb vitte a tudományhoz, s leválasztotta az irodalomról vagy a politikáról. Filozófusai a legkevésbé sem szeretnék megkérdôjelezni a tudomány kitüntett helyzetét - nem szeretik, ha azt mondják nekik, mint Kuhn tette, hogy a tudomány sikerei nem a ,,tudományos módszer" alkalmazásából fakadnak, s hogy az egyik tudományos elmélet felváltása a másikkal nem a kemény, hûvös logika eredménye, hanem ugyanúgy megy végbe, mint a politikai intézmények váltakozása.

Kuhn azzal rajzolta át a leginkább a kultúra képét, hogy megmutatta, a természettudósok sem rendelkeznek kiváltságos hozzáértéssel a valósághoz vagy az igazsághoz. Hozzájárult a tudományágak hagyományos hierarchiájának lebontásához, amely még Platón osztott vonal hasonlatára nyúlik vissza. E vonal a zûrzavaros anyagi világot köti össze a tiszta szellemi világgal. Platón hierarchiája szerint a matematika áll a csúcson, amely csak tiszta logikát használ, nem él retorikával, s az irodalomkritika és a politikai szónoklás van legalul - ezek fôként retorikát használnak, s lényegében semmiféle logikával nem élnek.

Kuhn elmosta a logika és a retorika közti különbségtételt, mivel kimutatta, hogy a forradalmi elméletváltozás nem végigvitt következtetések eredménye, hanem terminológiai változásé: megváltoznak az igazság jelöltjének tekinthetô terminusok, s ezzel a relevancia kritériumai is. Kétségbe vonta, hogy léteznének ,,a tudományos érvelésnek" olyan kánonjai, amelyeket Galilei elfogadott, Arisztotelész azonban nem.

Ezzel pedig segített idejétmúlttá tenni azt a kérdést, hogyan indíthatjuk el diszciplínánkat a tudomány igaz útján. E kérdést tette fel Kant a filozófiával kapcsolatban, s erre javasolt Husserl és Russell eltérô megoldást. E kérdésre adott választ B. F. Skinner, amikor azt javasolta, hogy a pszichológusok korlátozzák vizsgálódásukat az olyan fogalmakra, mint ,,inger", ,,válasz", ,,kondicionálás" és ,,megerôsítés". E kérdésre adott választ Northrop Frye, amikor megalkotta a mítoszok taxonómiáját, afféle kartotékrendszert, amelyet a jövendô irodalomkritikusok azután feltölthetnek anyaggal.

Kuhn természetesen egyedül nem tehette volna idejétmúlttá e kérdést. Segített neki ebben az analitikus filozófia önkritikája - a kései Wittgenstein, Quine, Sellars, Goodman és mások mûvei -; ez az önkritika volt az analitikus filozófia legfontosabb témája akkoriban, amikor A tudományos forradalmak szerkezete elôször megjelent.

Ezek az önkritikus filozófusok ifjúkorukban mindannyian elfogadták Russell felfogását, amelynek értelmében a ,,logika a filozófia lényege", s a filozófiáról alkotott képét: a filozófia eszerint összetett problémákat bont le elemi összetevôkre, és ezek segítségével elemzi ôket. Idôvel azonban kételkedni kezdtek abban, hogy létezne valami ,,logikának" nevezhetô dolog, amely az ilyesfajta elemzés vezérfonalául szolgálhat, s hogy vannak elemi összetevôk, amelyekre az öszszetett problémákat vissza lehet vezetni. Azok a fogalmak, amelyeket Russell az ilyesfajta elemi összetevôk példájának tekintett - érzetadatok, a logikai kötôszavakhoz hasonló univerzálék világos és elkülöníthetô ideái -, nem tûntek már kielégítônek. Goodman rámutatott, hogy az elemi szint maga is függ a leírás megválasztásától. Sellars Kuhnhoz hasonlóan kimutatta, hogy nem létezik nem esetleges módszer arra, hogy az érzéki tapasztalatokat az ,,elme számára adott" és az ,,elme által kivetített" érzetekre osszuk fel. Wittgenstein feltette a kérdést: ,,miért gondoljuk, hogy a logika valami fenséges dolog?" Quine és Goodman Skinner nyomán úgy érvelt, hogy talán helyesebb volna, ha a logikát az emberi viselkedés szabványszerûségének tekintenénk, nem valamiféle szellemi erônek, amely ezt a viselkedést alakítja.

Senki sem állította, hogy a Quine által ,,empiricista dogmáknak" nevezett - s Russell vagy Carnap által magától értetôdônek tekintett - tézisek bírálói ,,nem valódi filozófusok". E kritikusok ugyanis nem veszélyeztették a szakmai önbecsülést, az öntömjénezés szokását, amelynek nyomán még a legönkritikusabb analitikus filozófust is örömteli melegség járta át, amiért a megfelelô idôben születhetett - abban a korban, amikor a filozófia világos, szigorú és tudományos vállalkozássá lett. Kuhn azonban veszélybe sodorta ezt az önbecsülést, mivel könyve olvastán az analitikus filozófusokban fel kellett hogy merüljön a kérdés, vajon a ,,tudományos világosság és szigor" valóban olyan világos, szigorú és tudományos elképzelés-e, mint addig feltételezték.

Én magam is némiképp népszerûtlen lettem az analitikus filozófusok között, mivel könyveimben és cikkeimben igyekeztem levonni Kuhn újfajta kultúraképének némely tanulságát. E tanulságok levonása azt követelte, hogy túllépjek saját szakmai elôéletemen. Huszonéves koromban Carnap és mások munkái nyomán nekem is meggyôzôdésemmé vált: a filozófusoknak igyekezniük kellene, hogy ,,tudományosabbak" és ,,szigorúbbak" legyenek. Egy ideig még arról is meg voltam gyôzôdve, hogy ennek legjobb módszere a szimbolikus logika elsajátítása. (Miután a doktori vizsgáim letételéhez el kellett olvasnom Gödel egyes tételeinek bizonyítását, hûvösen leereszkedô lettem az olyan filozófusokkal szemben, akik filozófiai képzésük következtében nem voltak képesek megbirkózni a logikai szimbólumokkal.) Amikor elértem a harmincadik életévemet - ekkoriban jelent meg A tudományos forradalmak szerkezete -, kételkedni kezdtem benne, hogy a kreatív analitikus filozófusok, ellentétben az analitikus filozófia favágóival, valóban ,,analitikus módszert" használtak volna. Úgy láttam, hogy Quine, Sellars és Wittgenstein egyszerûen briliáns gondolkodók a maguk szeszélyes és szabad módján.

Afelôl is kétségeim támadtak, hogy a szimbolikus logika több-e, mint a stiláris elegancia eszköze, s hogy a nevezetes világosság és szigor, amelyre kollégiám (és egy idôben magam is) oly büszkék, nem annyiban áll-e, hogy szívesebben foglalkoznak bizonyos típusú kérdésekkel, s teljesen figyelmen kívül hagynak másokat. Amennyire átláttam a dolgot, nem attól voltunk mi ,,analitikusak", hogy a ,,fogalmi analízis" vagy a ,,formállogikai vizsgálat" nevû módszert alkalmaztuk. Egyszerûen az kötött össze bennünket, hogy mindanynyian elég komolyan vettük Carnap és Russell bizonyos nézeteit ahhoz, hogy megpróbáljuk cáfolni ôket.

Kuhn elképzelése a tudománytörténetrôl mint ,,tudományos mátrixok" történetérôl sokat segített abban, hogy eljussak az analitikus filozófia ilyesféle felfogásához. S úgyszintén sokat segített a paradigma fogalma. A tudományos forradalmak... elolvasása után az analitikus filozófiát már csak egyfajta filozofálásnak láttam a sok közül, nem pedig olyan felfedezésnek, amely a tudomány igaz útjára vezérli a filozófiát. Ez bizonyos feszültségeket eredményezett köztem és kollégáim között, akiknek többsége úgy vélte, hogy Kuhn legfeljebb annyit bizonyított, hogy Carnap ,,konfirmációs logikája" néhány apróbb kiegészítésre szorul. Ezen kollégáim nem gondolták, hogy Kuhn mûvének bármiféle metafilozófiai implikációja lehet.

Lassanként ráébredtem, hogy Carnap és Russell egy újfajta filozófiát talált fel, ahogy Arisztotelész, Locke és Kant is elôttük. Mindegyikük új tudományos mátrixot teremtett, s ezzel új filozófiai tradíciót - olyan tradíciót, amelyet azok vittek tovább, akik komolyan vették az alapítók terminológiáját és érveit. Kuhn felfogása szerint az analitikus filozófia a Carnap és Russell által javasolt modell hasznának tesztelésébôl áll. A modell esetleg gyümölcsözônek bizonyul, de az is lehet, hogy csak a régi és fáradt filozófiai vitákat újítja meg azáltal, hogy újfajta zsargonban fogalmazza meg ôket. Ezt majd az idô dönti el. Nincs azonban semmiféle a priori garanciája annak, hogy a szimbolikus logika vagy a híres ,,szigor és világosság", amellyel az analitikus filozófusok oly szívesen ékítik fel magukat, végül kifizetôdônek bizonyul. Semmi okunk azt gondolni, hogy Carnap vagy Russell filozófiai modellje ,,tudományosabb" vagy akár szigorúbb, mint Hegelé, Husserlé vagy Heideggeré. Mindössze annyit mondhatunk, hogy a könyveiket könnyebb megérteni.

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy Kuhn szerint a ,,tudományosság" fogalma üres. Mint más homályos és inspiratív gondolatot, ezt is többféleképpen kitölthetjük és konkretizálhatjuk. Ennek egyik módja, ha megkérdezzük, pontos elôrejelzéseket tesz-e az adott diszciplína, s hasznosítható-e a mérnöki tervezésben, az orvostudományban vagy más gyakorlati területeken. A Galilei-féle fizika jól szerepelt e teszt szerint, az arisztotelészi viszont nem nagyon. A Harvey elôtti orvostudomány kevesebb megerôsített elôrejelzést tudott felmutatni, mint a Harvey utáni. De Kuhn arra is rámutat, hogy értelmetlen, ha a predikció sikerét arra hivatkozva magyarázzuk, hogy Galilei vagy Harvey ,,tudományosabb" gondolkodók voltak, mint Arisztotelész vagy Galénosz. Inkább arról van szó, hogy mivel megmutatták, hogy sokkal több mindent jelezhetünk elôre, mint addig reméltük, e két tudós megváltoztatta a ,,tudomány" jelentését, s a ,,hasznos elôrejelzések megtétele" ezentúl fontosabb eleme volt a ,,jó tudós" definíciójának, mint korábban.

Mindenesetre a tudományosság efféle megszilárdításának nem sok értelme van a filozófiával kapcsolatban. A filozófusok sosem tettek sikeres elôrejelzéseket, s nem is próbálkoztak ilyesmivel. A metafilozófia esetében tehát a tudományosság kritériumát másként kell megállapítanunk. Az egyik kézenfekvô alternatíva, hogy a tájékozott kutatók egyetértését elnyerjük. A fizika csodálói elsôsorban azért szemlélik bizalmatlanul az irodalomkritikusokat, mert úgy tetszik, sosem jön létre konszenzus egy szöveg helyes értelmezését illetôen: a vélemények nemigen konvergálnak. A másik végleten a matematikusok általában egyhangúlag vélekednek arról, hogy egy teorémát sikerült-e bizonyítani vagy sem. A fizikusok közelebb állnak a matematikusokhoz, a politikusok és a társadalomtudósok viszont a spektrum irodalomkritika felôli végének közelében helyezkednek el. Az analitikus filozófusok azt állították - mint kiderült, nem túl meggyôzôen -, hogy az analitikus filozófusok inkább képesek konszenzusra jutni, mint a nem analitikus filozófusok, ebben az értelemben tehát tudományosabbak.

A probléma az, hogy nem nehéz elérni az interszubjektív egyetértést arra vonatkozólag, kinek sikerült valamit bebizonyítania, s ki vallott kudarcot, ha jó elôre rögzítjük a siker kritériumait. Ha gyors megkönnyebbülésre vágyunk, erôs fájdalomcsillapítót veszünk be, noha a gyógyszernek késôbb lehetnek különféle sajnálatos mellékhatásai. Ha tudjuk, hogy a tudománytól pontos elôrejelzéseket várunk, akkor gyorsan dönteni tudunk versengô elméletek között (habár e kritérium egy idôben a ptolemaioszi rendszert favorizálta volna a kopernikuszival szemben). Ha tudjuk, hogy szigorú bizonyításra vágyunk, akkor szemügyre vesszük a matematikusok bizonyításait, s annak adjuk a fôdíjat, aki a legtöbb teorémát bizonyította be (bár ez esetben a díj mindig egy tudományos favágónak jut, akinek teorémái teljesen érdektelenek). Nem ilyen egyszerû viszont interszubjektív egyetértésre jutni, ha a siker kritériumai megsokasodnak, s még nehezebb, ha akárki megállapíthatja a maga kritériumát. Mindig növelhetô a filozófiai konszenzus, ha a filozofálást skolasztikusabbá és aprólékosabbá tesszük, s mindig csökkenthetô, ha ambiciózusabb filozófiára vágyunk.

Kuhn olvasása engem és másokat arra a gondolatra vezetett, hogy a kultúrát, ahelyett, hogy egy ismeretelméleti-ontológiai hierarchia szerint rendeznénk el, csúcsán a logikus, objektív, tudományos teljesítménnyel, alján pedig a retorikus, szubjektív és tudománytalan produktumokkal, inkább egy szociológiai spektrum szerint kell elképzelnünk, amely a kaotikus, kritériumait állandóan változtató baloldaltól vezet az önelégült jobboldalig, s ennek kritériumai, pillanatnyilag legalábbis, rögzítettnek tekinthetôk.

Ha ilyesfajta spektrumot képzelünk el, akkor egy-egy diszciplína történetét elemezhetjük a balfelé mozduló forradalmi korszakok és a jobbfelé tartó stabil, unalmas periódusok - a Kuhn által ,,normál tudománynak" nevezett állapot - váltakozásaként. A XV. században, amikor a filozófia javarészt skolasztikus volt, a fizika pedig állítólag arisztoteliánus, a fizika és a filozófia egyaránt a jobboldalon álltak. A XVII. században mindkettô meglehetôsen nagy mértékben elmozdult balfelé, de az irodalomkritika még sokkal jobboldalibb volt, mint a romantika után. A XIX. században a fizika megállapodott, jobbfelé tolódott el, s a filozófia kétségbeesetten próbált utána menni. A XX. században azonban a filozófia végül szintén megállapodott; eltérô hagyományokra szakadt szét (,,analitikus", ,,kontinentális"), amelyek mind azt állították, hogy ôk csinálják a ,,valódi filozófiát", s amelyeken belül a szakmai sikeresség kritériumai meglehetôsen világosak voltak. E tekintetben - mivel hiányzik valamiféle nemzetközi konszenzus azt illetôen, ki végez komoly munkát - a filozófia még mindig inkább a mai irodalomkritikához hasonlít, mint a mai természettudományokhoz.

A diszciplínák viszonyának ezen új, kuhniánus és szociologikus felfogása nem gyötri magát azzal a kérdéssel, hogy az egyes tudományágak szigorú kutatási módszerrel dolgoznak-e, vagy hogy tudást vagy puszta véleményeket állítanak-e elô. Amióta a szociológusok rákaptak Kuhnra, könnyebben állíthatják, hogy Weber és Durkheim nagy szociológus volt, noha egyikük sem ismerte a statisztikai elemzés módszertanát, amely ma a szociológiai képzés egyik alapja. Ennek révén azt is elismerhetik, hogy azok a kortárs szociológusok, akik nem használják a statisztikát (például David Riesman vagy Richard Sennett), ettôl még tökéletesen tiszteletre méltó képviselôi a szakmának. Vagy vegyünk egy másik példát: amióta a pszichológusok olvasni kezdték Kuhnt, az a kérdés, hogy a freudi mélypszichológia éppolyan ,,tudományosan tiszteletre méltó"-e, mint Skinner kísérletei a galambokkal, nem tûnik már olyan sürgetônek. Adolf Grünbaum azon kevés tudományfilozófusok egyike, aki megvizsgálta, hogy Freud általánosításai ellenôrizhetôk-e.

A társadalomtudományokon és a humán diszciplínákon mostanra végigsöpört a kuhnizáció, s ennek jele, hogy mindinkább elfogadják: nincs egyetlen modellje a jó munkának egy akadémiai diszciplínán belül, a jól végzett munka kritériumai történetileg változtak, s alighanem változni is fognak. Noha az analitikus filozófia némiképpen kibújt ez alól, még itt is növekszik a historizáló készség: azaz könnyebben elismerik, hogy nem sok értelme, ha a filozófiatörténetet értelmes és értelmetlen írásokra osztjuk, s hogy akár Hegel és Heidegger filozófiája is tekinthetô hasznosnak.

A Kuhn-utáni kísérletek azonban, amelyek arra irányulnak, hogy a vitathatótól a vitathatatlanig terjedô spektrummal váltsuk fel a hagyományos platóni hierarchiát, két típusú ember esetében még mindig makacs ellenállásba ütköznek. Az egyik az a fajta analitikus filozófus, aki büszkén ,,realistának" nevezi magát, s aki az általa ,,relativizmusnak" címkézett dologban egész kultúránkat fenyegetô nyilvánvaló és azonnali veszélyt lát. (E típus legjobb példája talán John Searle, aki engem Kuhnnal és Derridával együtt a veszélyes relativisták közé sorolt.) ¹ A másik típus az a természettudós, aki élvezi a maga örökletes pozícióját az ismeretelméleti-ontológiai hierarchia csúcsán, s nem szívesen mondana le róla. E tudósok azt állítják, hogy Kuhnt ,,egyetlen valódi tudós" sem veszi komolyan.

Az ilyesfajta tudósok úgy gondolják, semmi szükségük a tudományfilozófiára, ha egyszer ôk maguk tudósok. Nem kell elgondolkodniuk a tudományfilozófusok vitáin vagy azon, miben nem értenek egyet a ,,realista" filozófusok Davidsonnal, Putnammel vagy a magamfajta Kuhn-tanítványokkal. Úgy tûnik, azt hiszik, a tudományfilozófusoknak oly módon kellene tesztelniük a tudomány természetérôl alkotott nézeteiket, hogy megkérdezik a bennszülötteket - például fizikus barátaikat arról, vajon helyesen értik-e a fizikát.

Steven Weinberg, fizikai Nobel-díjas tudós ez utóbbi gondolkodásmód példája. Weinberg a The New York Review of Booksban ² közölt bölcs és mértéktartó cikkét ,,Sokal tréfájáról" (egy álcikkrôl, amely az úgynevezett posztmodernista nézeteket a fizika legújabb eredményei alapján védelmezi) azzal rontja el, hogy a szokásos Kuhn-ellenes tudós ördögûzésével zárja: senki sem veszi komolyan Kuhnt, aki otthon van a fizikában. Íme, hogyan mûveli Weinberg a tudományfilozófiát:

,,Amikor azt mondom, hogy a fizika törvényei valóságosak, ezen azt értem, hogy nagyjából ugyanolyan értelemben (bármi legyen is ez) valóságosak, mint a kövek a mezôkön, és nem ugyanolyan értelemben (ahogy [Stanley] Fish sejteti), mint a baseball szabályai. A fizika törvényeit vagy a mezôkön heverô köveket nem mi teremtjük, s néha fájdalmasan kell ráébrednünk, hogy tévedésben leledzünk felôlük, például amikor jól beleverjük a lábujjunkat egy kôbe, amit nem vettünk észre, vagy rájövünk, hogy tévedtünk (ez a legtöbb fizikussal megesik). De azok a nyelvek, amelyeken jellemezzük a sziklákat vagy megállapítjuk a fizikai törvényeket, társadalmilag létrehozott nyelvek, így azzal a hallgatólagos feltevéssel élek (amellyel a mindennapi életben mindannyian élünk a kövekkel kapcsolatban), hogy a fizika törvényeirôl szóló kijelentéseim egyértelmû megfelelésben kötôdnek az objektív valóság bizonyos vonatkozásaihoz. Másképp szólva: ha valaha intelligens lényeket fedeznénk fel egy távoli bolygón, és lefordítanánk tudományos munkáikat, azt látnánk, hogy ugyanazokat a törvényeket fedeztük fel mi is, ôk is... A tudományos ismeret objektivitását tagadta Andrew Ross és Bruno Latour és (ahogyan én látom) olyan nagy hatású filozófusok is, mint Richard Rorty és a néhai Thomas Kuhn, a legtöbb természettudós azonban magától értetôdônek tekinti.

Azért jutottam arra, hogy a fizika törvényei valóságosak, mert velük kapcsolatos tapasztalatom semmilyen alapvetô módon nem tér el a kövekkel kapcsolatos tapasztalatomtól. Azok számára, akik nem élnek együtt a fizika törvényeivel, azt a nyilvánvaló érvet tudom felhozni, hogy a fizika törvényei, ahogy mi ismerjük ôket, mûködnek, és nincs más ismert mód a természet szemlélésére, amely hasonló értelemben mûködne." ³

Úgy képzelem, Weinberg azt hiszi, itt éppolyan bölcsen és mértéktartóan fogalmaz, mint a cikk elsô felében. De nem ez a helyzet. Egyszerûen csak füstölög. Úgy dobálózik olyan szavakkal (,,objektív valóság", ,,egyértelmû megfelelés" stb.), amelyek végeérhetetlen filozófiai vizsgálódások és viták tárgyai, mintha ô is és a köznapi olvasó is pontosan tudná, mit is jelentenek, s nyugodtan figyelmen kívül hagyhatná azok álmûveltségét, akik egész életüket azzal töltötték, hogy rájöjjenek, miféle jelentést tulajdoníthatunk e szavaknak - ha egyáltalán valamilyet.

Weinberg Kuhnt puszta szofistának tekinti. S egyszerûen azért érzi magát feljogosítva erre, mert azt hiszi, hogy fizikusként ô a legfelsôbb ítélôszék a fizikai törvények ismeretelméleti-ontológiai státusának kérdéseiben. Az a lehetôség, hogy Kuhn az ismeretelméleti és az ontológiai státus fogalmát esetleg mindenestül idejét múlttá tette, s vele együtt az objektív és az egyébfajta valóság közti különbségtételt is, meg sem fordul a fejében.

A cikk elején Weinberg bölcsen megjegyzi, hogy egyes kiváló tudósok lélegzetelállító filozófiai következtetésekre jutottak igencsak korlátozott empirikus evidencia alapján (Heisenberget és Prigogine-t említi, de említhette volna Piaget-t és Ecclest is). Joggal feddi meg ezeket az embereket, amiért átlépték a hatáskörüket, de nem veszi észre, hogy ô maga is éppen ezt teszi. Feltételezi, hogy nem kell tanulmányoznia annak a vitának a kontextusát, amelyhez hozzá akar szólni: elegendô, ha beront és mindenkit szépen helyre tesz. Úgy véli, hogy egy fizikus, pusztán mert fizikus, mindent tud a fizika és a kultúra viszonyáról, s ezért meg tudja ítélni a fizika és az egyéb emberi tevékenységek viszonyára vonatkozó filozófiai vitákat is.

Hasonlítsuk össze Weinberg tanúságtételét a fizikai törvényekkel való kapcsolatáról az ódivatú erkölcsteológus tanúságtételével Isten Akaratának megtapasztalásáról. Ez az Akarat, mondja nekünk a teológus, sokkal inkább hatalmas kôre hasonlít, mint a baseball játékszabályaira. Nem mi teremtettük az uzsora és a szodómia tilalmát, noha természetesen félreértelmezhetjük - s ez arra hasonlít, mondja ô, mint amikor beleütjük a lábunk ujját egy kôbe. Mivel megfelelôen hosszú ideig élt együtt az erkölcsi törvénnyel, s bensôséges viszonyba került vele, úgy érzi, biztosíthat bennünket afelôl, hogy az erkölcstan és az objektív valóság között éppolyan egyértelmû megfelelés van, mint a geológiában. Az ateista relativisták szofizmáit - mondja teológusunk - senki sem veszi komolyan, aki otthon van e területen.

Weinberg azt állítja, a mindennapi életben mindannyian felismerjük, hogy ,,egyértelmû megfelelés" áll fenn a között, amit a kövekrôl mondunk, és ,,az objektív valóság aspektusai" között. Felkérem tehát a kedves közönséges olvasót, nézzen önmagába mint a kövekrôl folytatott társalgás köznapi résztvevôje, s mondja meg, felismert-e valami hasonlót. Ha igen, minden filozófus hálás lenne a részletekért. Vajon a kövekrôl szóló mondatok (például: ,,A követ nehéz felemelni") alanya és állítmánya egyaránt ilyen egyértelmû megfelelésben áll a valósággal? Biztos, hogy a nehezen felemelhetôség az objektív valóság aspektusa? Elvégre elképzelhetô, hogy a szomszéd könnyedén felemeli. Nem annyit jelent-e ez, hogy pusztán a szubjektív valóság aspektusáról van szó?

Vagy talán a mondat egésze állna egyértelmû megfelelésben az objektív valóság egy adott aspektusával? Miféle aspektus ez? A kô? Vagy a kô az adott kontextusban - mint a kertészkedés akadálya? Különben is, mi egy ,,aspektus"? Az, hogyan néz ki valami egy adott kontextusban? Nem objektívabbak-e egyes kontextusok másoknál? Nem lehet, hogy csak a részecskefizikus alkot a kôrôl olyan képet, amely az objektív valóság aspektusa? - számos kiváló ,,realista" filozófus van ezen a nézeten. Nem lehetséges-e, hogy a kô másféle, nem fizikusi leírásai egyre kevésbé objektívak, ahogy a róla szóló mondat egyre képzeletdúsabbá válik? Vagy talán a kô minden leírása egyenértékû ismertelméleti szempontból? - ezt a felfogást támogatja a legtöbb hozzánk hasonló ,,relativista" filozófus.

S ha már itt tartunk, nem mondana valamit errôl a megfelelésrôl - sok gondot okozott ez a fogalom a filozófusoknak. Vajon a megfelelés relációja a megfelelôen képzett emberi lények azon képességébôl ered-e, hogy elsô pillantásra vitathatatlan állításokat fogalmazzanak meg egy kôrôl? S híján van-e e kívánatos relációnak azon képességük, hogy vitathatatlan állításokat fogalmazzanak meg a csatár cseleirôl vagy támadásáról? Vagy az idevágó megfelelés kauzális, fizikai dolog volna (mint
Saul Kripke mondja)? Vagy a megfelelés fogalma oly reménytelen, hogy - ,,a valóság pontos ábrázolásával" együtt - mindenestül ki kell vetnünk a filozófiából (mint Donald Davidson javasolja)?

Jó néhány hasonló rejtéllyel állhatnék még elô, de gyanítom, Weinberg nem értené, mire föl. Az a különbség köztünk, hogy én benne vagyok a filozófiában, ô viszont nincs. Én a megélhetésemért gyártom és gyúrom az ilyen rejtélyeket. S Kuhn is éppen ezt tette. Ha nem akar foglalkozni az ember az ilyesmivel - ha nem akar elgondolkodni azon, mit ért az olyan szavakon, mint ,,objektív", ,,megfelelés", ,,mûködik" és ,,nem mi teremtettük", s ha úgy képzeli, hogy a ,,valóságos" szóra megfelelô magyarázat, ha annyit mondunk, ,,hát tudja, mint a kövek" -, akkor jobb, ha nem gondolja, hogy jobban érti a fizikai törvények ismeretelméleti-ontológiai státusát Kuhnnál (még ha ezen törvények némelyikét történetesen éppen ô maga fedezte is fel). Kuhn és én talán nagyon rosszul tesszük, hogy feladjuk a diszciplínák hagyományos platóni hierarchiáját, de hogy valóban így van-e, azt csak akkor tudhatja meg az ember, ha maga is foglalkozott a dologgal.

Weinberg kötôdése a hagyományos platóni hierarchiához abban a bekezdésben a legnyilvánvalóbb, ahol kijelenti: ,,az, amit Herbert Butterfield a történelem whig értelmezésének nevezett, a tudománytörténet esetében legitim állítás, ellentétben a politika- vagy a kultúrtörténettel, mivel a tudomány kumulatív, és lehetôvé teszi a siker vagy a kudarc határozott megítélését." ⁴

Valóban tartózkodna Weinberg - mondjuk - a rekonstrukciós alkotmánykiegészítések vagy a New Deal államközi kereskedelmi klauzulája következtében megjelenô alkotmányjogi változások sikerének vagy kudarcának határozott megítélésétôl? Valóban vitatkozna azokkal, akik úgy vélik, hogy a költôk és a mûvészek elôdeik vállán állanak, s a versírás vagy a képfestés kumulatív tapasztalataira támaszkodhatnak? Valóban úgy véli, hogy amikor a parlamentáris demokrácia vagy a regény történetét írja meg az ember, akkor nem szabad whigmódra kumulatív folyamatként ábrázolnia tárgyát? Vajon meg tudná-e mondani, milyen formát öltene e kulturális területek nem whig, legitim története?

Kétlem, hogy Weinberg jobban tudja, mit ért ,,legitim"-en, ,,határozott"-tan és ,,kumulatív"-an, mint ,,egyértelmû megfelelés"-en. A szándéka azonban világos: a természettudományt szeretné megtartani a kulturális rangsor csúcsán.

Remélem, nyilvánvaló, hogy nem alacsonyabb szintre akarom sorolni a természettudományt e hierarchián belül. Inkább arra szeretnék ösztönözni mindenkit, hogy hagyjon fel a ,,valódi" és az ,,objektív" szavak használatával az ilyesfajta rangsorok felállításakor. A diszciplínákra vonatkozó kérdést a vonatkozó kérdéssel szeretném felcserélni. Éppolyan butaságnak számomra, ha a diszciplínákat vagy a kulturális tevékenységeket ilyesfajta rangsorba akarjuk állítani, mintha a szerszámok vagy a kerti virágok hierarchiáját akarnánk megalkotni.

Úgy látom, hierarchiaellenes céljaimat jól szolgálja, ha Kuhn nyomán elfogadom, hogy ,,akár tudatában vannak ennek az egyes tudósok, akár nem, arra képezték ki és azért jutalmazzák ôket, hogy bonyolult feladatokat oldjanak meg - legyenek ezek instrumentális, elméleti, logikai vagy matematikai feladatok -, amelyek a fenomenális világ és közösségük erre vonatkozó hiteinek találkozásánál jelennek meg". ⁵ Kuhn e megjegyzését úgy értelmezem, hogy érvényes minden diszciplína minden mûvelôjére - a fizikára éppúgy, mint a jogra, a filozófiára éppúgy, mint az orvostudományra, a pszichológiára éppúgy, mint az építészetre.

Az én értelmezésem szerint Kuhn látásmódja egyformán kezeli a fizika, a filozófia, a regény és a parlamentáris demokrácia történetét: emberi lények igyekeznek továbbfejleszteni elôdeik régi problémákra adott megoldásait, oly módon, hogy közben egyes újonnan megjelenô problémákat is megoldjanak. Kuhn szerint e területek mindegyikén fel kell adnunk a ,,dolgok valódi lényegéhez való közelítés", vagy ,,a dolgok lényegének pontosabb megragadása", vagy a ,,találjuk ki, hogyan kellene csinálni valójában a dolgot" gondolatát. Mindezek helyébe azt az elképzelést állíthatjuk, amely szerint a régi sikerekre támaszkodva jelenlegi problémákkal igyekszünk megbirkózni.

Kuhn célja, mint egyszer megfogalmazta, az volt, hogy ,,megfossza értelmüktôl azokat az állításokat, amelyek szerint az egymást követô tudományos nézetek egyre valószínûbbek vagy egyre közelebb kerülnek az igazsághoz és az állítólagos, elmétôl független külvilághoz". ⁶ E javaslat kétségtelenül sokkolja a józan észt, nem beszélve azok önbecsülésérôl, akik megszokták, hogy a diszciplínák hierarchiájának csúcsán foglalhatnak helyet. De afféle egészséges sokk ez, amilyet minden nagy filozófus kiváltott a korabeli józan észbôl. A filozófia nem olyan terület, ahol a nagyságot a közösség régi intuícióinak szentesítésével éri el az ember.

Ennyit tehát tiltakozásul az ellen, hogy Weinberg azon az alapon igyekszik elhessegetni Kuhnt, hogy nem ismeri kellôen intim közelségbôl a fizika törvényeit. Végezetül azonban zavarba ejtô vallomást kell tennem: Kuhnt alaposan zavarba ejtette volna az, amit itt a védelmére felhoztam.

Kuhn úgy gondolta, hogy a fizikusok csodálatosak, s ambivalens volt a véleménye a magamfajta filozófusokról (a csak marginálisan ,,analitikus" fajtáról - arról a típusról, akibe jókora adag irodalmi érdeklôdés szorult, kedveli a metaforát, és az intellektuális puhányok egyéb tüneteit mutatja). Hôsei javarészt fizikai Nobel-díjasok voltak, s minél ,,világosabb és szigorúbb" volt egy filozófus (vagyis minél inkább hasonlított Carnaphoz), Kuhn annál jobban kedvelte ôt. Mint egyik nekrológja megjegyezte, Kuhn általában jobban kedvelte a kritikusait a híveinél.

Az interjúiban Kuhn igyekezett elhatárolni magát ,,Rorty relativizmusától" és más drukkerek írásaitól, akik a kuhni doktrínákat olyan filozófiai álláspontokba szôtték bele, amelyeket ô nem talált túl vonzónak. De noha vagy tizenöt éven át kollégák voltunk, sosem voltam képes megérteni, miért gondolta, hogy ,,relativistább" vagyok nála, s pontosan hol tértem szerinte rossz vágányra. Mindig azt reméltem, hogy ha egyszer megjelenik az a könyv, amelyen élete utolsó tíz évében dolgozott - s amelyben újragondolta A tudományos forradalmak... kiváltotta vitákat -, akkor majd Kuhn-idézetekkel bizonyíthatom neki, hogy lényegében ugyanazt a tant hirdetjük.

Azt a tényt, hogy Kuhn zavarba ejtônek találta a mûve iránti lelkesedésemet, azzal szoktam megmagyarázni magamnak, hogy néha összekeverte a fizika állítólagos ismeretelméleti-ontológiai privilégiumát illetô kritikát a fizika esztétikai és erkölcsi nagyságának bírálatával. E nagyságot én magam is elismerem. Örömmel egyetértek C. P. Snow-val abban, hogy a modern fizika az emberi elme legszépségesebb teljesítményei közé tartozik. Boldog vagyok, ha meglepônek nem találom is a dolgot, amikor Weinberg azt mondja, hogy az övé még mindig olyan terület, ahol a legnagyobb felfedezések ismeretlen fiataloktól származnak - ahol egyetlen tanulmánnyal nemzetközi elismerést vívhat ki az ember, s ennek az elismerésnek semmi köze az akadémia politikájához, egyszerûen a kiválóság gyors és megérdemelt jutalma.

Azt hiszem, Kuhnt annyira lenyûgözte ez az erkölcsi és esztétikai nagyság, hogy azt gondolta, a régi platóni hierarchia lebontására irányuló kísérletnek mindig társulnia kell a természettudomány iránti tisztelet gesztusaival - olyan hagyományos gesztusokkal, amelyekkel én nem mindig fárasztottam magam. Talán igaza volt. De ennek ellenére ragaszkodnék ahhoz, hogy igen hasznos volna, ha megszabadulnánk a régi kvázi-platóni rangsortól, s olyan szellemi környezetet teremtenénk, amelyben a kiváló tudósok nem érzik magukat feljogosítva arra, hogy a Weinberg-féle rögvalóságos retorikával jöjjenek elô. Kuhn azért volt századunk egyik leghatásosabb filozófusa, mert legalább annyit tett e hasznos vállalkozás érdekében, mint bárki más elôtte - még Wittgensteint is beleértve.

Jegyzetek

1 Lásd Does Academic Freedom Have Philosophical Presuppositions? címû cikkemet. In: The Future of Academic Freedom. Szerk.: Louis Menand (Chicago University Press, 1996). A cikk Searle Rationality and Realism: What Is at Stake? címû cikkére (Daedalus, 1993) ad választ.

2 Steven Weinberg: Sokal's Hoax. The New York Review of Books 8 (1996. augusztus), 11-15. Magyarul: Sokal tréfája. Beszélô, 1996. 6. sz. 172-178. old. (Pap Mária fordítása)

3 Weinberg: i. m. 176-177. old.

4 Weinberg: i. m. 178. old.

5 Thomas Kuhn: Afterwords. In: World Changes: Thomas Kuhn and the Nature of Science. Szerk.: Paul Horwich. MIT Press. Cambridge, 1993., 338. old.

6 Kuhn: i. m. 330. old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu