. MCS - Ön nemcsak tagja a Széchenyi professzori ösztöndíj kuratóriumának, hanem Magyar Bálint személyes tanácsadója is. Milyen szerepe volt a felsôoktatás reformjában?

GA - Ebben a beszélgetésben szeretnék ragaszkodni kurátori szerepemhez. Magyar Bálintot huszonöt éve, közös katonáskodásunk óta ismerem. Kapcsolatunk baráti, és nem hivatali. Kreatív, tettre kész ember - ahová ô kerül, ott történik valami. Amikor 1996 januárjában miniszter lett, leültünk beszélgetni. Egyetértettünk abban, hogy hol vannak a felsôoktatás mûködési rendszerének alapvetô buktatói. Így például: a közalkalmazotti jogviszony kötelékében dolgozó oktatók fizetését bértábla szabályozza, és szinte lehetetlenség a teljesítmény elve alapján differenciálni - kiemelkedô teljesítményért nem jár kiemelkedô juttatás. Illetve némiképpen létezik belsô differenciálás, de arról az egyetemek szakmai és gazdasági vezetése dönt, miáltal sok esetben csak még inkább rögzülnek az amúgy is ,,rendies" viszonyok.

MCS - Mit ért rendies viszonyokon?

GA - Az egyetemek - és a tudomány is - egyfajta arisztokratikus köztársaság. Köztársaságnak azért nevezem, mert elvileg szabad a szellem, minden megvitatható és bírálható - kritikai lapok, nyilvános viták épülnek erre a meggyôzôdésre. S arisztokratikus, mert címeket, rangokat oszt meghatározott attribútumok alapján. Vannak kisnemesei, középnemesei, fôrendjei. Királya általában nincs, ha van: detronizálják. A rendies jelzôt idézôjelbe tenném, hiszen teljesítménnyel megszolgált többletjogokról beszélek. (Ilyen többletjog például az - a felsôoktatási törvény is rögzíti -, hogy a vezetôi-oktatói státus erôsebb munkajogi védettséget jelent.) E speciális köztársaság igyekszik maga köré infrastruktúrát teremteni: személyes juttatások rendszerét, kiváltságokat, kutatási pénzek felett diszponáló szervezeteket. Ezek a ,,rendies" privilégiumok aztán segítenek fenntartani arisztokratikus jellegét. Egy akadémikusnak ma már ugyanannyi a havi járandósága, mint egy Széchenyi-ösztöndíjasnak, amit akkor is kap, ha már nem csinál semmit. A középgenerációnak nincsenek kiváltságai - nem mondom, hogy ez baj -, mindenesetre ki kellett találnunk valamit, amivel segítünk azokon a minôségi munkát végzô oktatókon, akik legproduktívabb életkorukban zûrzavaros anyagi viszonyok közt kénytelenek tengôdni. Az ösztöndíjjal tehát kettôs szándékunk volt: díjazni valahogy a kiemelkedô teljesítményt a felsôoktatásban, és beletenni a rendszerbe egy olyan feszültségforrást, amelynek föloldására aztán alappal hozzá lehet nyúlni akár csak a közalkalmazotti bérekhez is.

MCS - A feszültségkeltés szándéka sikerrel járt: márciusban bombaként robbant, hogy az intézmények nem kaptak elegendô pénzt a minisztériumtól arra, hogy az új bértábla szerinti besorolásnak megfelelô összegeket kifizessék dolgozóiknak.

GA - Nem politikai feszültségkeltés volt a szándékunk. A kollektivizáló, nivellatorikus szakszervezeti érvrendszerrel szemben egy - külsô elbírálás alapján, nem a ,,rendi" csatornákon osztott - teljesítményelvû ösztöndíjrendszer logikáját akartuk érvényesíteni, hogy kikényszerítsük az egyetemi oktatók bérének újragondolását.

MCS - Csakhogy nem egészen így történt. Az egyetemek a jól bevált taktikát vették elô: elbocsátásokkal, sztrájkkal fenyegetôzve ,,zsarolták" a minisztériumot, az pedig kínos magyarázatokba bocsátkozott arról, hol is van a pénz. Egyelôre úgy látszik: legalábbis a következô esedékes bértábla-módosításig elmarad az egyetemi reform.

GA - Az egyetemek nálunk még mindig részben a szocialista nagyvállalatok mintájára mûködnek. Azzal a különbséggel, hogy az állam nem nagyon szólhat bele az irányításukba. Autonóm egységek, amelyek, érthetôen, a költségvetéssel szemben igyekeznek minél jobb pozíciót kiharcolni. Ez persze egy lehetséges taktika, de korlátai vannak, méghozzá nem csak a költségvetés részérôl. A felvételiktôl eltekintve nagyon nehéz lenne ugyanis észrevenni, ha tényleg sztrájkolnának-sztrájkolnánk. A diákok vagy bejárnak órákra, vagy nem, az pedig, hogy oktatók nem oktatnak, az olykor amúgy is elôfordul. Az egyetemeken nem lehet olyan attraktív sztrájkhelyzetet elôidézni, mint mondjuk a közoktatásban. A pedagógusok azzal, hogy bezárják az iskola kapuját, otthon tartják a szülôket is. Megtehetik az egyetemek azt is, hogy átalakítják a gazdálkodásukat: próbálnak bevételekhez jutni. Ehhez olyan intézményvezetôk kellenek, akik hajlandók elgondolkodni a piacgazdaságban és a pályázati rendszerekben rejlô lehetôségeken. Természetesen az egyetem profiljától is függ, mennyire képes bevételt termelni.

MCS - Gondolom, a minisztérium erre szeretné ôket ösztönözni.

GA - Nem beszélnék a minisztérium nevében, de az bárki által látható, hogy a tárca mozgástere korlátozott. Nem az a helyzet, hogy a pénzügyminiszter az asztal körül kergetné kollégáját, fogadjon el tôle még egy kis pénzt - kemény költségvetési alkuban kell azt megszerezni. A mûvelôdési miniszternek nyilvánvalóvá kellett tennie, hogy a helyzet tarthatatlan. Máskülönben a pénzügyi tárca miért adna inkább a felsôoktatásban dolgozóknak béremelést, miért ne mondjuk az egészségügyieknek. A minôség honorálása lehetett az a szándék - és egyben hatásos érv -, amellyel hozzá lehetett nyúlni a felsôoktatás támogatási rendszeréhez. Olyan pénzalapokat kellett létrehozni, amelyekre pályázni lehet, és szigorúan minôségi szempontok alapján válogatnak a jelentkezôkbôl. Vonatkozik ez nemcsak a Széchenyi-ösztöndíjra, hanem a kutatás- és a programfinanszírozásra meg a felsôoktatási tankönyvkiadásra is. Az a jó, ha a felsôoktatás minôségi teljesítményekre ösztönöz: a jobbak több kutatási pénzhez jutnak, és egyre több lesz közülük Széchenyi-ösztöndíjas. Hiába egyenlôek jogilag az egyetemek, minôségileg mindig is különböztek egymástól. Tudománytörténeti okok miatt amott erôsebb a húzóereje egy-egy szakmának, mint a másiknak, emitt meg fordítva.

MCS - A minôség elvénél végül mintha fontosabbá vált volna a nemzedéki szempont: a sokat emlegetett ,,középgeneráció" védelme. Lehetett bármilyen jó egy ötvenhat éves oktató, nem pályázhatott.

GA - Az idôsebb generáció jelentôs része - mint már említettem - megcsinálta a maga ,,rendies" alapon mûködô privilégiumrendszerét: az akadémikusok és a tudomány doktorai meghatározott havi juttatásban részesülnek. A középgeneráció már elesett ettôl - hiszen a kandidátusoknak járó élethossziglani díjat néhány éve eltörölték - a magyar felsôoktatás terhe ugyanakkor jelentôs részben az ô vállukon nyugszik. Számukra kerestünk olyan megoldást, amely azt mondja: ha továbbra is jól teljesítesz, akkor biztosítjuk neked egy konszolidált középosztálybeli létfeltételeit - korlátozott idôre. Természetesen mélyen megértem azoknak az ötvenöt év felettieknek a sértôdöttségét, akik nem kerültek be a fôrendek közé, s most még a Széchenyi-ösztöndíjról is lemaradtak. De megfeledkeznek arról, hogy az ösztöndíjat kétezer ember kaphatja meg: az elsô két menetben történetesen az ötvenöt év alattiak. Ha nem itt húzzuk meg a határt - helyzeti elônyük miatt -, elvitték volna az elsô ezer ösztöndíjat a ,,fôrendek". Most már az ötvenöt év felettiek elôtt is megnyílik a lehetôség - a Széchenyi-ösztöndíj építkezô rendszer. Tehát folyamatról, ,,építkezésrôl" van szó.

MCS - Eredetileg az volt az elgondolás, hogy felesleges felsô korhatárt megállapítani, elegendô, ha az elbírálás alapja az utolsó öt év teljesítménye. Ha ennél maradnak, megelôzhetô lett volna az a helyzet, hogy mondjuk két - nagyjából azonos színvonalon dolgozó - docens közül a fiatalabbik többszörösét keresheti, mint ötvenhat éves kollégája.

GA - A Széchenyi-ösztöndíj nem bér, tehát nem jár állandó jelleggel. Az is többet keres, aki elmegy tanácsadónak egy multinacionális céghez, mégsem jut eszébe senkinek ezt kifogásolni. Még egyszer hangsúlyozom: az ösztöndíjat építkezô rendszernek gondoltuk el.

MCS - Márpedig ezt a ,,nemzedéki puccsnak" feltüntetett ösztöndíjat - minden feltételével együtt - a minisztérium eleinte hevesen védelmezte. Majd, mintegy engedve a nyomásnak, a harmadik fordulóban eltörölte a korhatárt.

GA - Ez az ösztöndíjrendszer több ember szellemi terméke, s végsô kihatásában körülbelül kétmilliárd forintos tétel a költségvetésben. Hihetetlen elszántság kellett a miniszter részérôl ahhoz, hogy ezt véghezvigye. Építkezô jellege nem is lehet kétséges, hiszen az elsô évben csupán azok kaphatták meg, akik nem töltötték be a felsô korhatárt, PhD-vel rendelkeznek, és a felsôoktatásban dolgoznak fôállásban. A második évtôl már kiterjesztették az akadémiai intézetekben és a közgyûjteményeknél dolgozó azon munkatársakra is, akik - munkaidejük meghatározott részében - valamely felsôoktatási intézményben oktatnak. Úgy tudom, a harmadik évben az elnyerhetô pályázatok harmadát megkaphatják ötvenöt év felettiek is.

MCS - Többekben feltámadt a gyanú, hogy azért kellett két forduló után eltörölni a korhatárt, mert kiderült: az ötvenöt év alattiak közül a végén már fû-fa megkapná az ösztöndíjat, olyan is, akit inkább el kellene kergetni a pályáról, semmint megtartani. Nem így volt?

GA - Nem. Mivel a kutatóintézetek és a közgyûjtemények munkatársait is bevontuk, a lehetséges pályázók száma hatezer-ötszáz, hétezer ember. Találtunk volna közöttük kétezret, aki érdemes az ösztöndíjra. Más kérdés, hogy olyan leosztást nem lehet csinálni, hogy a kétezer kedvezményezett személyével mindenki egyetértsen. Nincs igazuk azoknak, akik ,,nemzedéki puccsnak" tartották az ösztöndíjat. Az akadémikusok például kezdettôl a nyertesek közé tartoznak, hisz éppen a pályázat kiírása utáni idôben - a Széchenyi-ösztöndíj bevezetésének hatására - emelték a járandóságukat. Megkezdôdött a Bolyai-ösztöndíj rendszerének elôkészítése is, amely - úgy tudom - 1998-tól a harmincöt év alatti korosztályt kívánja támogatni, azokat, akiknek még nincs PhD-jük. Való igaz: van egy olyan nemzedéki mezô - az ötvenöt év feletti nem akadémikusok -, akik eleinte rosszul járhattak, erre találtuk ki a korrekciót.

MCS - Ezek szerint a minisztérium feleslegesen vállalt egy sor nem létezô konfliktust. A tiltakozások hatására mondhatta volna: tessék kicsit várni, mindenki sorra kerül. Ehelyett Patkós András például jogértelmezési kérdésekbe bonyolódott, azt állítván: ,,a nem felsôoktatási intézetben teljes munkaidôben alkalmazottak egyetlen pillanatra sem voltak jogilag kizárva a pályázás lehetôségébôl. [...] Harminc, a felsôoktatásnak elkötelezett kiváló - nem felsôoktatási intézményben alkalmazott - kutató nyert Széchenyi-ösztöndíjat az elsô fordulóban".

GA - Ez az ösztöndíjnak nem tartalmi, hanem jogi aspektusa, amelybe belekerülhettek konfúz elemek, éppen azért, mert Magyarországon ilyen ösztöndíj még nem volt. Patkós Andrásnak igaza lehet, hiszen elôször is sokan pályáztak azok közül, akik két intézmény alkalmazásában álltak. A törvény nem tiltja, hogy valaki két helyen legyen közalkalmazott. A második fordulóban azonban már nem volt feltétel, hogy a pályázónak egyetemen is állása legyen, csak az, hogy tevôlegesen vegyen részt a felsôoktatásban. Ebben már nem volt konfúzió - a jogi viszonyok idônként zûrzavarosak Magyarországon.

MCS - Igaz, hogy az akadémikusokat ,,lebeszélték" a pályázatról?

GA - Igaz. Kizárni nem lehetett ôket, hiszen jogegyenlôség van. Egy ösztöndíj megszabhat korhatárt, tudományos kritériumokat, de nem zárhat ki valakit, aki minden tekintetben megfelelne, csak azért, mert többet ért el, mint más.

MCS - Ízléstelennek tartja, ha akadémikus pályázik Széchenyi-ösztöndíjra?

GA - A saját értékrendembe nem fér bele. Ez nem elvi álláspont, hisz joga van hozzá. Csakhogy önmérséklet is van a világon. Ahogy öregszem, egyre inkább úgy érzem, hogy a formák és az önmérséklet adják meg a világ értelmét.

MCS - A Széchenyi-ösztöndíj létrehozása teljesen ellentétes elôjelû reakciókat váltott ki a felsôoktatásban. A pozitív példa a Budapesti Mûszaki Egyetem, amelynek vezetôi belátták, a különbözô generációk nemcsak egymás rovására járhatnak jól, a differenciálás érdekében pedig belsô forrásokra is lehet építeni. Úgy határoztak, hogy a vezetô beosztású profeszszorokat megkérik, ne pályázzanak, kárpótlásul az ösztöndíj összegének megfelelô pótlékot szavaztak meg számukra. A szegedi bölcsészkar egyik tanszékén ezzel szemben elbocsátással fenyegették meg azokat, akik pályázatot nyernek. Fölkavarodott hát az állóvíz.

GA - Ha volt a Széchenyi-ösztöndíjnak filozófiája, az valahogy Kossuthéra emlékeztet engem - mármint Széchenyi és Kossuth vitájára gondolok. Széchenyi a világot fizikai realitásnak képzelte: én meglököm a szomszédomat, az nekiesik az asztalnak, az asztal feldönti a széket satöbbi. Kossuth ezzel szemben kémiai folyamatokban gondolkodott: ha belehelyezünk egyetlen elemet a vegyületbe, átalakul.

MCS - Csak az nem mindegy, hogyan!

GA - Ha ügyetlen a kémikus, akkor felrobbanhat a kémcsô. A Széchenyi-ösztöndíj kurátoraként igyekszem megkülönböztetni egymástól a használható észrevételeket és az indulati elrugaszkodásokat. A kritikai hangok egy részét a természetes - általam megértett, de nem elfogadott - irigység gerjeszti. Más ellenvetések inkább a hatalmi játék részei. Létrejött ugyanis egy jelentôs juttatásokkal dolgozó rendszer, amely nem áll egyik lobbi ellenôrzése alatt sem.

MCS - Lobbin a ,,fôrendeket" kell érteni?

GA - Az akadémikusok egy részét nyilvánvalóan zavarhatta. Tudok róla, hogy az egyik osztályülésen a tagok egy része azt az álláspontot képviselte, hogy aki Széchenyi-ösztöndíjat kap, azt nem lehet majd akadémikusnak jelölni. Természetesen ôk sem képeznek homogén egységet, hisz a kurátorok közt is van négy akadémikus. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke mindig is támogatta az ösztöndíjat, felismerve jelentôségét. Zavarhatta az ösztöndíj az egyetemek gazdasági igazgatóinak egy részét, hisz a belsô hierarchiát az tartja fenn, hogy ôk rendelkeznek az intézmény pénzével.

MCS - Ha jól értettem, a ,,természetes irigységet" ön némileg elnézôen szemléli?

GA - Igen. A kevés embert megmozgató szegedi aláírásgyûjtést, amelyet - ha jól tudom - Kristó Gyula és Makk Ferenc kezdeményezett, emberileg megértem. A korhatár tágítása segít majd a problémáikon. Kristó azonban olyat is tett, ami etikailag igen nehezen tolerálható: maga ugyan demonstratívan beküldte a pályázatát, másnak azonban nem volt hajlandó ajánlást adni. Ezt inkollegiálisnak gondolom, amit a - hangsúlyozom: érthetô - irigység már nem indokol. Az ellenvetések és az összeütközések ereje egyébként jelentéktelen a Széchenyi-ösztöndíj tudománypolitikai jelentôségéhez mérten. Sôt már-már abszurd a helyzet, hiszen kétmilliárd forint végre azokhoz kerül, akik igazán megérdemlik. Megvan a pénz, el lehet nyerni, ám kiderült, a hierarchikus érdekek védelme némelyek számára fontosabb, mint a teljesítmény alapján kiérdemelt pénz.

MCS - Lát-e összefüggést a professzori kinevezése körüli hercehurca és a kurátori tiszte között?

GA - Nem tudom. Tény, hogy az ELTE-n két ember körül volt kisebb - egyébként tisztességesen lezárt - huzavona: az egyik én voltam, a másik egy kitûnô fiatal biológus, Szathmáry Eörs, aki két héttel a szavazás elôtt vehemensen védelmébe vette a Széchenyi-ösztöndíjat, sôt a korhatár lejjebb szállítását követelte.

MCS - Feltételezem, hogy a felsôoktatás kulcsszereplôit nem érhette váratlanul a Széchenyi-ösztöndíj. Milyen elôzetes egyeztetés történt?

GA - A Rektori Konferenciát tájékoztatták a koncepcióról. A konkrét feltételeket azonban miniszteri rendelet szabályozza, ezek kimunkálásába annak idején többen is beleszóltak, de nem ismerem a részleteket. A törvény módosításának parlamenti vitája - amennyire emlékszem - eléggé eseménytelen volt.

MCS - A törvény úgy rendelkezik: a minimálbér ötszöröse az ösztöndíj összege. Hogyan lett végül nyolcszorosa?

GA - Nem tudom.

MCS - Az ösztöndíj védelmében a minisztérium részérôl az az érv is elhangzott, hogy talán megelôzhetô lenne általa jogi és közgazdasági tanszékek magántanácsadói irodákká alakulása. A már mûködô gazdasági társaságok ,,oktató-vállalkozóit" nem kellett volna valamiképpen kizárni a pályázók sorából? Például olyan módon, hogy nem jogi státust, hanem óraszámot kellett volna elôírni a pályázati feltételek között.

GA - Ez ugyanaz az etikai probléma, amely az akadémikusokkal kapcsolatosan már felmerült. A kuratórium nem játszhatja el sem az erkölcscsôsz, sem a nyomozóhivatal szerepét, hiszen máskülönben beláthatatlan szempontrendszert kellene érvényesítenie. Csak az önmérsékletre hagyatkozhattunk. Az ösztöndíj nem szociális kompenzáció. Azért sem kaphatja meg valaki, mert három gyereke van, de azt sem utasíthatjuk el, aki sokat keres. Nem határozhattuk meg a feltételeket óraszámban, mert akkor esélytelenek lettek volna azoknak a kis szakoknak az oktatói, akik eleve kevés kurzust tartanak. Egy kínai vagy finnugor szak képzési folyamatát nem lehet összevetni a közgazdasági vagy jogi karok iparszerû képzésével. Egy kínai nyelvészeti kurzus lehet, hogy csak heti kettô vagy négy óra - a hallgatók csekély száma meg a tanrend szerkezete miatt. A Széchenyi-ösztöndíjnak éppen az az óriási jelentôsége, hogy úgy ad, hogy közben nem akar elvenni senkitôl, ennyiben a reformkori ethosz örököse. A reformkori jogegyenlôsítés hívei sem úgy képzelték, hogy meg kell fosztani jogaiktól a nemeseket, hanem úgy, hogy adni kell másnak is a szabadságból. A rendszerváltozást követô lassú és keserves átalakulást ez a koncepció nem a csonkolással gondolta kierôszakolni, hanem a belsô kiválasztódás ösztönzésével, amely jobban alkalmassá teszi a felsôoktatást arra, hogy a nemzeti kultúra kiemelt jelentôségû hordozója legyen. Nincs adminisztratív kényszer, nem akarja senki megerôszakolni a résztvevôket - a Széchenyi-ösztöndíj: lehetôség.

MCS - A fôiskolai oktatók azonban csaknem esélytelenek. A statisztika azt mutatja, hogy a nyertes pályázóknak csupán öt százaléka fôiskolai oktató. Nem terveznek számukra valamiféle kompenzációt?

GA - Lehet, hogy fájdalmas belátni, de a fôiskolai oktatók minôsítettségben, teljesítményben általában gyengébbek, mint az egyetemi oktatók. Más-más képzési szinten dolgoznak. Egy ilyen ösztöndíj nem arra való, hogy ezt a szintkülönbséget áthidalja. Aki fôiskolára megy tanítani, az tudhatja, hogy nem egyetemen van.

MCS - Nyilván. A fôiskolai képzésnek azonban nincs meg az ôt megilletô helye a felsôoktatásban, csupán az egyetemi oktatás ,,szolgálóleánya".

GA - Nem a képzés szempontjából közelíteném meg a kérdést. A fôiskolák sok esetben a létezô gazdasági igényekre építkeznek: olyan embereket bocsátanak ki, akiknek elegendô a fôiskolai képzettség. A fôiskola mint intézmény ennyiben rendkívül fontos. A Széchenyi-ösztöndíj azonban az oktatómunkát és a tudományos teljesítményt honorálja. Márpedig az az ember, aki fôiskolán tanít, nem a tudományra oktat, hanem egy alkalmazott szaktudásra. Ez a felsôoktatás szerkezetébôl adódó munkamegosztás.

MCS - Csakhogy a pályázati kiírás a felsôoktatásnak elkötelezett oktatókra számít, nem csupán tudósokra.

GA - Minden pályázó pontszámainak a felét a munkatervre kapja. A munkaterv pedig lehet akár valamely felsôoktatáson belüli újfajta tevékenység is: új szak, új diszciplína meghonosítása. Vagyis ilyen munkatervvel számításba jöhetnek a fôiskolai oktatók is. A szakmai múlt értékelésekor azonban a tudományos teljesítmény a meghatározó, érthetô módon, hiszen azt, hogy valaki mit akar, az hitelesíti, amit már addig megcsinált.

MCS - Mit gondol, milyen következményekkel járhat az a megkötés, hogy annak, aki elnyeri a Széchenyi-ösztöndíjat nem lehet majd oktatói másodállása? Az - egyébként nagyon is rendjénvaló - feltétel azt eredményezheti, hogy azok a vidéki intézmények, amelyek a budapesti oktatók ,,haknijára" épülnek, oktató nélkül maradnak.

GA - Nagyon valószínû, hogy - már csak az öszszegszerûség miatt is - inkább az ösztöndíjat választják majd. A magukra maradt vidéki intézmények pedig kénytelenek lesznek a fiatal oktatók felé nyitni. Nagyon jól ki van találva a rendszer: új szakok, új diszciplínák elôtt tárulnak ki a kapuk. Az eddig kényszerpályán vergôdô intézmények a Széchenyi-ösztöndíjjal egyidejûleg létrehozott, pályázati úton elnyerhetô pénzek segítségével is maguk alakíthatják át a képzési struktúrájukat.

MCS - Szándékoznak tudománypolitikát is beépíteni az elbírálás szempontrendszerébe? Arra gondolok, hogy egyes preferált tudományágak mûvelôi közül esetleg többen nyerhetnek majd.

GA - Nem lesz ilyen rangsor, nem is lehet. Eddig az volt a gyakorlat, hogy a tudományterületek között - élô és élettelen természettudományok, társadalomtudomány - egyenlôen osztottuk el az elnyerhetô pályázatokat. A jelenlegi gyakorlat tehát az, hogy a tudományterületek egymással nem versenyeznek, hiszen ép ésszel nem is lehetne egy ilyen ,,verseny" szempontjait megállapítani. Minden egyes pályázatot négy bíráló néz meg. Kettô értékeli a munkatervet, kettô az oktatói és a publikációs tevékenységet. Ha a két-két bíráló által adott pontszámok között harminc százaléknál nagyobb az eltérés, bevonnak egy harmadik szakértôt. Ezek technikai apróságnak tûnhetnek, de nagyon lényeges részletek. A személyes ellenségeskedést és az értéktorzulásokat próbáltuk kiküszöbölni általuk.

MCS - Az elutasított pályázók közül többen sérelmezték, hogy nem tudhatták meg, ki volt a bírálójuk.

GA - A kurátorok személye és az egyes szakterületek vezetô szakértôinek neve ismert volt és lesz is. Éppen elég ember adta a nevét és az arcát a döntéshez. Nem lenne jó, ha a bíráló személye is ismertté válna - felesleges lenne tovább perszonifikálni az eljárást.

MCS - Lehetne-e finomítani az elbírálás rendjén? Kiküszöbölhetô-e, hogy mondjuk a klasszika-filológusok közül csupán egy-két kiváló kaphat, míg a politológusok közül a közepesek is. A példa esetleges.

GA - Ez nem következhet be. A nagy tudományterületek kisebb tudományágakra bomlanak. Mondjuk, ha a társadalomtudományok összesen 163 pályázatot nyerhetnek el, akkor a beérkezett pályázatok arányában elôre meghatározzuk, hogy az irodalmároknak, a nyelvészeknek, a történészeknek és a többieknek ebbôl mennyi jut. Ha mondjuk, az esztéták harmada nyerhet, akkor hat esztétából meg fogja kapni kettô, függetlenül attól, mennyi a nyerô pszichológus. Létezik azonban alku a tudományágak között - ha úgy tetszik, nevezzük ezt tudománypolitikának.

MCS - Mondana példát?

GA - Hogyne. Ha például az a helyzet, hogy egy adott területen tíz pályázó nyerhet, nem tehetjük meg, hogy az egyik mûvészeti felsôoktatási intézmény kitûnô vezetôjének - aki mondjuk kilencedik helyen áll a rangsorban - adunk ösztöndíjat, a másiknak - aki meg alig lemaradva a tizenegyedik - nem. Azonnal az a látszat keletkezne, hogy nem az egyének, hanem a mûvészeti ágak között rangsorolunk. Ilyenkor, ha van olyan vezetô szakértô, aki azt mondja: nekem tizenhárom helyem van, de meghúzhatom a határt tizenkettônél is, mert azon túl amúgy is jóval gyengébb a mezôny - máris létrejött az alku. `szintén mondom: nincsenek véres vitáink. A problémát inkább azok az esetek okozzák, amikor valaki nem kerül be az ötszáz kedvezményezettbe, jóllehet valamilyen szempontból ez rendkívül méltányos lenne. Erre azt a megoldást találtuk, hogy a listákat a vezetô szakértôk állítják össze ugyan - a bírálók pontszámai alapján -, de minden kurátornak van egy-egy helye, amelyre azok közül jelölhet, akik közvetlenül a ponthatár alatt vannak.

MCS - Milyen szempontok tehetnek méltóvá valakit az ösztöndíjra, aki egyébként nem felelt volna meg?

GA - Mondjuk tudom egy kitûnô tudósról, hogy néhány éve súlyos agymûtéten esett át. Hosszú ideig lábadozott, de most már teljes energiával dolgozik. Az elmúlt öt évben nyújtott teljesítménye azonban gyengébb, hisz lassan épült fel. Nem érdemli-e meg az ösztöndíjat?

MCS - Tehát mégiscsak vannak szociális szempontok.

GA - Ötszázból tizenegy esetben igen. Egy kurátor egy ,,szociális esetért" felelôs. Sok lenne? A rendszeralkotók szeretnek abban hinni, hogy a dolgok tökéletesen racionalizálhatók. Holott sokkal esendôbbek vagyunk annál, mintsem hogy egy totálisan gépies világban jól érezzük magunkat. Az egész XX. század arról szól, mennyire veszélyes a tökéletesen ésszerûen elgondolt világ. Vannak furcsa emberi sorsok. S néha jól jön egy kicsinyke - ellenôrzött és korlátozott - lehetôség arra, hogy érvényesítsük az esendôség jogát. Nem baj, ha az ember kicsit uralja a maga teremtette rendszert, és paradoxonként fogalmazva: érvényesíti az irracionális racionális kontrollját. Az elsô esetben egyébként nem éltem ezzel a jogommal, a második alkalommal igen, akárcsak a többi tíz kollégám. A kuratóriumi ülésen egyébként valamennyien megindokoljuk a döntésünket, de a nyilvánosság elé soha nem kerülhet, kik voltak a méltányosság ,,tárgyai".

MCS - Mit szól azokhoz a pártos bírálókhoz, akik politikai jellegû osztogatást sejtenek a kulisszák mögött?

GA - A Magyar Rádió egyik szélsôjobboldali hangütést sem nélkülözô mûsora valóban vádolt minket ilyesmivel. Gondolni mindent lehet ugyan, de vannak tények. A Széchenyi-ösztöndíj pályázatait minden alkalommal összességében százötven-százhatvan szakértô bírálja el. Egy részük akadémikus, nagydoktor, s mindenki tudományos fokozattal rendelkezik. Szakértelmükhöz nem férhet kétség. A rendszer mûködése az esetlegesen felmerülô emberi elfogultságokat is minimalizálja. Márpedig nincs Magyarországon politikai párt, amely homogén módon ennyi kitûnô tudóst elô tudna állítani mint saját hívét. Egy-egy alkalommal nagyjából másfél ezer ember pályázott. Ki tudja ennyi szakemberrôl, mi a pártállása? Aki közelrôl megnézi a nyertesek névsorát, találhat közöttük a közéletbôl is ismert neveket, például olyanokat, akik az elôzô kormány idején nagykövetek voltak. Az ösztöndíjat nem politikai, hanem szakmai teljesítményük alapján nyerték el.

MCS - Mit gondol, mi lesz a sorsa a Széchenyi-ösztöndíjnak? Azért kérdem, mert - akár dicsérik, akár szidják - kezdettôl a szabaddemokraták nevével kapcsolódott össze.

GA - A Széchenyi-ösztöndíj szerepel a felsôoktatási törvényben, aki tehát mondjuk el akarná törölni, annak törvényt kell módosítania. `szintén szólva nem is nagyon érteném az indokait, hisz ez volt az egyik legfontosabb dolog, ami a felsôoktatásban mostanában történt. Kétezer kiváló kollégámnak legalább négy évig nem kell anyagi problémákkal megküzdenie. Aki erre erôsebb ellenérvet talál, az szóljon. Valóban szabad demokrata miniszter nevéhez fûzôdik a létrehozása, mégis, ez az ösztöndíj olyan, akár a lakmusz: biztosan mutatná, hogy aki megszünteti, az gyûlöli az értelmiséget. De hát szerintem továbbra is felsôoktatás-barát politika lesz Magyarországon - egyszerûen azért, mert ez az ország érdeke.

MCS - Nem is arra gondoltam, hogy bárki is megszüntetné: elég a pályázat feltételeit megváltoztatni, azokat miniszteri rendelet szabályozza.

GA - Csak olyan irányban lehet megváltoztatni, amellyel a minôségi kritériumok semmisülnének meg. Jelenleg mindenki pályázhat, aki a felsôoktatáshoz kötôdik. Az elnyerhetô pályázatok harmadánál az életkori megkötés is megszûnik. Egyetlen lényegi módosítás lehetséges: a PhD - mint feltétel - eltörlése. Onnantól a Széchenyi-ösztöndíj értelmét veszti, hisz pontosan azért jött létre, hogy a nemzeti kultúra a XXI. században is versenyképes legyen. Ehhez pedig elismert, honorált teljesítményekre van szükség.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu