Aczél és korunk
Révész Sándor
Sík Kiadó, Budapest, 1997.
435 old., 1380 Ft

Remélem csak a szerzôi szerénység csalta elô Révész Sándor tollából (vagy inkább számítógépébôl) a szabadkozást azért, hogy ,,kevesebb az elégnél" mindaz, amit könyvébôl Aczél Györgyrôl megtudunk. Ha tényleg ez aggasztaná, azt hiszem megnyugodhat. A 420 oldal után egyszerûen leküzdhetetlen az érzés: émelyítôen sokat tudunk egy émelyítô korszak politikusáról, és ami még ezután megtudható, azt tudni talán már nem is érdemes. Hogy (még)valakik még hány (ugyan)olyan levelet írtak, és hány a hatalom (ugyanakkora) élvezetével megírt válaszlevél lapul még a dossziékban, vagy (ugyanazok) hány mázsa beszédvázlattal és cikkfogalmazvánnyal próbálták emberarcú szoc., szoc. humanista, szoc. patrióta stb. pályán tartani a politikust - nos ez ma még talán érdekes pletyka lehet, de a személy összképén keveset változtathat, a féltve ôrzött személyes dokumentumok történelmi forrásértéke évrôl évre a nullához közelít. (Már csak ezért is érthetetlen az Aczél-hagyaték kurátorainak döntése, miszerint Révész nem nézhetett bele a felhalmozott papírrengetegbe - könynyen lehet, hogy jó ideig ô volt az utolsó, kétségbevonhatatlanul jó szándékú, komoly érdeklôdô, aki biztos nem alantas célokra használta volna fel, amit olvasott.)

Révész könyve után - az ,,overdózis" émelyítô hatását figyelmen kívül hagyva is - az elsô kérdés: megérdemli-e Aczél György személye a történész vagy a politológus figyelmét abban a mértékben, amekkorát ez a könyv - már csak terjedelménél fogva is - sugall? Ha ugyanis igaz, ami Révész könyvébôl kiderül, Aczélnak egész pályafutása alatt, ha egyáltalán, csak elenyészô befolyása volt azokra a fontos külpolitikai, belpolitikai, gazdaságpolitikai, biztonságpolitikai, rendôrpolitikai stb. döntésekre, amelyek az ország sorsát meghatározták, és sokban még ma is meghatározzák. A gazdasági kérdések nem nagyon érdekelték, és nem is értett hozzájuk, a hatalom ,,kemény" köreihez (erôszakszervek, igazságszolgáltatás, sôt a szélesebben vett apparátusbeli káderpolitika) nem fért hozzá (vagy nem is akart hozzáférni). Hogy szorosan vett ,,reszortján" kívül volt-e másba is beleszólása - ezt a könyvbôl -, nem tudjuk meg, vagy nem volt (a szerzô mintha erre hajlana), vagy a szerzô nem járt utána. Révész könyvében a nagy fordulatok - az 1956 utáni restaurációval, a kollektivizálással kapcsolatos döntések, az 1967-68-as gazdasági reform és a hozzá kapcsolódó politikai viták, Csehszlovákia megszállása, a reformellenzék megszervezôdése, a gazdasági reform elleni támadások stb. - néhol hosszabb, néhol csak említésszerû tárgyalásakor Aczél valahogy eltûnik a képbôl, a feldolgozott dokumentumok alapján nem tudni, hogy ezekben a sorsdöntô kérdésekben hallgatásra kényszerült, esetleg csak úgy magától hallgatott, vagy több szava is lehetett, mint annak a lépcsôházi, gusztustalan fecsegônek, aki az 1968-as csehszlovákiai invázió utáni idôszakból idézett beszélgetésekben jelenik meg. Néha felmerül a gyanú, egy némiképp jóindulatú szerzôi szelekció is formálja a képet: nehéz elképzelni például, hogy Aczél - amint azt késôbb állította - ne tudott volna arról, hogy az 1956 utáni tömeges megtorlások Kádár János tudtával történtek, vagy ne ismerte volna Kádár szerepét a Rajk-ügyben. Hogyan magyarázható akkor az antisztálinista reformer töretlen, szervilis lojalitása a pártfôtitkárhoz? Mi láncolta össze a két alakot, mi minden következett ebbôl a viszonyból arra, ami a tárgyalt évtizedekben történt - nos, ezekre a kérdésekre nem kapunk választ.

Mégis - írja Révész könyvének egyik recenzense - Aczél a korszak, ha nem is a leghatalmasabb, ám a legjelentôsebb személyisége volt. De hát miben áll egy politikus személyiség jelentôsége, ha nem a legfontosabb döntésekre gyakorolt politikai befolyásban? Persze nagyon fontos dolog lehet egy könyv megjelentetése vagy bezúzása, egy kiállítás megrendezése vagy bezárása, egy lap betiltása vagy elindítása, egy film elkészítésének engedélyezése - és nemcsak a közvetlenül érintetteknek. Ezt sokan éreztük még így azokban az években. De a kommunista rendszerek összeomlása után szükségszerûen minden más fénybe kerül: azoknak az ügyeknek, amelyekben Aczél befolyása kétségtelenül érvényesült - bármilyen fontosak voltak is azon szûk szereplôi kör számára, amelyen belül ô tetszett egész sorsok, pályák mindenható urának - elenyészô jelentôségük volt azokhoz az eseményekhez képest, amelyek a rendszer sorsát meghatározták, és amelyekbôl a széteséséhez vezetô nagy folyamatok összeálltak.

Révésznek - bevallottan - nem volt kedve, hogy elvégezze a történész unalmas kulimunkáját, és sokat kutakodjon levéltárakban, archívumokban. Így inkább lemondott arról, hogy a korszak nagy, intézményes folyamataiba beágyazva mutassa be, mit tehetett volna, mit tett és mit mulasztott el megtenni a politikus. Ehelyett elsôsorban azt dolgozta fel, amit a kortársak visszaemlékezéseibôl, elbeszéléseibôl tudott meg. De bármily magasra tornyosult is a részt vevô megfigyelôk többségének szeme elôtt Aczél alakja, ha politikusi szerepe csak annyi volt, amennyi ezekbôl az elbeszélésekbôl és a könyvbôl magából is kiderül, legfeljebb azt lehet mondani, hogy túl közelrôl nézték a produkciót.

Ez a perspektívahiba azonban Révész szemléletmódjának is következménye. A kommunista politikus tevékenységének ily mértékû kiemelése a rendszer intézményes történetébôl azt sugallja, hogy az a politika, amelyet Aczél folytatott, ellentétes volt a rendszer természetével. Ezt az álláspontot Révész expressis verbis vállalja is. ,,A kádárista vonások a rendszer formális és intézményes logikájával szemben bontakozhattak ki" - írja (420. old.). Innen aztán már könnyû eljutni oda, hogy a formális szabályok informális áthágása, ,,korrigálása", a konfliktuskezelés és kockázatminimálás Aczél-féle taktikái csak kivételes képességû és a napi politizálás szûkös horizontján messze túllátó politikusok számára adattak volna meg. Holott jól tudjuk - közgazdászok, szociológusok, dokumentumfilmesek munkáiból már akkor is tudtuk -, hogy az intézmények feletti átnyúlás, az informális hálózatok mûködtetése, vagy adott esetben a jogra, a formális szabályokra való hivatkozás (és az azokat mindenáron betartatni akaró ,,betonfejûekre" való mutogatás) a Kádár-kori politika alapvetô alkotórésze volt a gazdaságban, a jogban, a káderpolitikában, és bizonyára a honvédségnél, a belügynél a III/III-ig bezárólag mindenütt. A formalitásnak és informalitásnak ez a szervezetten mûködô elegye alkotta magát a rendszert. Hogy a könyv terminusaiban beszéljünk: a Kádár-korszak lényege nem egy sztálinista intézményrendszer antisztálinista mûködtetése volt - ahogy Révész írja (420. old.) -, hanem egy posztsztálinista rendszer posztsztálinista mûködtetése. Ha a hatvanas-nyolcvanas évek rendszerét sztálinista rendszernek tekintjük, akarva-akaratlanul összehordtuk azt a talapzatot, amelyre az ellenállás hôseként kapaszkodhat fel minden politikus, aki egyszerûen csak a sztálinizmus utáni rendszer szabályait követve politizált. Az izgalmas biográfiai kérdés az lenne, mi is volt az, ami ebben a rendszerben valóban Aczél mûve, mi az, ami ônélküle nem jött volna létre, és mi a rendszer mûködésének sajátos produktuma. De e kérdés megválaszolásához a Kádár-kor finomabb elemzésére lett volna szükség.

Ha azonban elfogadjuk, hogy Aczélnak valóban csak annyi szerepe volt a nagypolitikában, amennyit Révész könyvébôl megtudunk, nem történetírói aránytévesztés-e ennyi munkával ekkora könyvet írni egy alapjában véve jelentéktelen politikai személyiségrôl? Nos, Révész már a könyv címében tudtunkra adja, hogy a könyv nemcsak Aczélról szól. Ahogy a szociológus W. I. Thomas mondotta: ,,... ha az emberek valamely helyzetet valóságosként határoznak meg, akkor annak következményei tényleg valóságosak lesznek." Annak a közegnek - a Kádár-korszak szellemi elitjének - a görbe tükrében, amelyben valóban Aczél volt a gazda, a politikus mitologikus alakként jelent meg: nagy politikai titkok tudójaként, nagy döntések demiurgoszaként, a pártvezér bizalmasaként és súgójaként, vágyott javak és kegyek mindenható uraként, szigorú, de érzô szívû atyaként, aki olykor feddô, olykor jóságos pillantását mindenkor rajta tartja báránykáin. Ez a közeg úgy tekintett Aczélra, mint a magyar politika állandó ellenszélben küzdô, nagy, titkos vezérére - Aczél pedig ezt nemcsak hagyta, hanem élvezte és sugallta is. Ez a közeg egy önálló nyelvi jelenséget teremtett, az ,,Aczél-beszédet". Az ,,Aczél-beszéd" minden este, sok társaságban csobogott. Folyt az állandó mérlegelés: vajon hova kerül a produktum, légyen az könyv, vers, film, cikk a (bizonyára okkal) szeszélyes kult-úr (Petri György) mércéjén. Hitték vagy hinni akarták: jót akar. Aczél volt a haladás, a hozzá való viszony a haladás pártolása, vagy gáncsolása. Az ,,Aczél-beszédre" volt ironikus reakció a késôbbi demokratikus ellenzék köreiben folytatott játék, amely pénzbírsággal sújtotta azokat, akik e nevet társaságban szájukra vették, és ezt a jelenséget növesztette civilizációs léptékûvé Haraszti Miklós könyve ,,a cenzúra esztétikájáról". Révész jól írja le, hogyan jött létre és mûködött ez a mutatvány, amelyben oly sokan járták euforikus révületben a táncot az idol körül. A kommunista rendszer összeomlott, Aczél György meghalt, de ekkorra a mítosz már régen elvált személyétôl, és - a Thomas-aforizma értelmében - önálló történelmi életre kelt, következményei meg nagyon is valóságosak ma is. A diktatúra bukása után ezzel a mítosszal találták szemben magukat mindenekelôtt azok, akik mitologikussá növesztették Aczél alakját, és ekkor nemcsak a mítoszszal, hanem azzal a szereppel is szembe kellett nézniük, amit maguk játszottak a mítosz megteremtésében. Ha Aczéllal már nem is, de ,,Aczéllal" továbbra is együtt kellett élni. Ez már bizony ,,korunk", az egy tôrôl fakadó, azonos funkciókat betöltô Aczél-apológia meg Aczél-démonológia kora, és leginkább ez áll a politikai publicista biográfus érdeklôdésének középpontjában. Révész könyve elsôsorban nem történettudományi, hanem politikai munka, a szerzôt az Aczél-jelenség nem önmagáért, hanem mai politikai jelentése miatt érdekli, és a pálya rekonstrukciója, a tények rendszerbe szervezése, az események, magatartások magyarázatára tett kísérletek deklarált célja az apológia és a démonológia dekonstrukciója. A könyv mércéje e vállalkozás sikere.

Révész, amikor felülrôl néz rá anyagára, amikor reflektál önmagára és arra, amit leírt, mindig egyenesen kimondja, amit Aczélról gondol, és azt is, hogy Aczél szerepének lehetséges megítélései közül melyiket tartja a legrokonszenvesebbnek. Aczél - írja - nem tekinthetô a rendszerváltás elôkészítôjének. Amit tett, a kommunista rendszer fenntartása érdekében tette. ,,Aczél [...] nem azért küzdött, ami 1988-89-ben bekövetkezett, hanem az ellen. Nem azért, hogy a rendszer ellenzéke szabad választásokon megdönthesse a rendszert..." (413.old.). Önmagához a legközelebb állónak azt a megítélést tekinti - vallja be -, amely ,,[a] rendszeren belüli optimalizálási törekvéseknek nem tulajdonít morális értéket, [...] elveti azt a lehetôséget, hogy a diktatúra szolgálatában, mi több a vezetésében is hathat a közjóra irányuló szándék" (419. old.). Van tehát véleménye a tárgyról, mégpedig elég határozott. De néha úgy tetszik, mintha furdalná emiatt a lelkiismeret. Vagy az is lehet, hogy úgy gondolja: a demitizálás annyit jelent, hogy a demitizálónak egyforma távolságot kell tartania minden állásponttól - köztük a sajátjától. Révész úgy érzi: hagynia kell saját álláspontját is ,,kikezdeni", ,,elbizonytalanítani", ,,hezitációba rántani" (419. old.). Így aztán ebben a könyvben (majdnem) mindenkinek egy kicsit igaza van. Ezt vette észre Radnóti Sándor, aki recenziójában megjegyzi, hogy az Aczél és korunk olyan könyv - amelybe ,,mindenki beleolvashatja a magáét" (Radnóti Sándor: Aczél György - közelrôl. Kritika, 1997. 6. szám, 22. old.). Pontosabban szólva azért nem mindenki. Például a ,,démonizálók", akik Aczélban a ,,nemzetpusztítás nagy stratégáját" látják, aligha. `k nem kapják meg a maguk kis igazságdarabját, sôt némi kis démonizálásban is van részük. Azok sem részesülnek sok figyelemben, akik már akkor sem értették, miért kell úgy odalenni attól, hogy egy kommunista politikus már nem tiltja be, sôt szereti Bartókot, bár úgy látja, hogy Schönberg zenéje szélesebb körökben zavart keltene (348. old.). Azok meg még a körkép margóján sem nagyon jelennek meg - pedig sokan voltak -, akiket ez az egész végképp nem érdekelt, az viszont igen, miért nem szabad vállig érô hajjal iskolába járni.

Megkapja viszont az igazsághoz való jogot egy olyan álláspont, amellyel Révész expressis verbis szintén nem ért egyet. Révész azoknak már megadja a ,,hezitációba rántás" lehetôségét, akik úgy látják - Révészt idézve -, hogy a diktatúra elfogadása ,,... nem vethetô fel morális problémaként, minél többet tesz valaki azért, hogy az adott rendszeren belül optimális viszonyok alakuljanak ki, annál pozitívabb a történelmi megítélése" (418. old). Ennek nyilván tisztán lélektani okai is vannak: más a viszonyunk az olyan nézetekhez, gondolatokhoz, érzelmekhez, amelyeket, ha nem tudunk is elfogadni, képesek vagyunk belülrôl, ,,beleérezve" átélni. Aczélt, Aczél környezetét, az Aczél körül nyüzsgô értelmiségieket Révész belülrôl érti meg, és ez egyébként nagy erénye a könyvnek, hiszen így a ,,kívülálló" olvasók is - lényegében mindenki az, 35 év alatt - talán megértik, hogyan folyhatott amúgy jobbra való intellektusok részvételével a részletesen leírt émelyítô és megalázó hatalmi játék.

A beleérzô megértés a biográfus legfontosabb, azonban veszélyes eszköze. Erôs személyiségre van szükség ahhoz, hogy a megértô ábrázolás ne csússzon át észrevétlenül a megértett és ábrázolt cselekedetek igazolásába. Révész, aki semmit sem akar kevésbé, mint Aczél apologétájává lenni, küzd ezzel a nehézséggel. Amikor kívülrôl néz rá történetére, véleménye mindig egyértelmû és lesújtó. De amikor belülrôl érti meg a cselekedetek értelmét és a cselekvôk motívumait, a megértéshez sokszor tapad együttérzés, az ítélethez emberi sajnálat. Igen, Révész sajnálja hôsét, dolgozik benne a részvét, mondja ki nyíltan a könyv fôszövegét záró József Attila-idézettel, és elutasító tartózkodás jelenik meg a hangjában, amikor olyanok véleményét idézi fel - mint például a Molnár Gál Péterét vagy Eörsi Istvánét -, akik az elmarasztaló erkölcsi ítéletet nemcsak Aczél politikájára, hanem személyiségére is kiterjesztik. Nem úgy, mint a korábbi Antall-életrajz írásakor, Aczél esetében Révész számára semmiféle nehézséget nem jelent a beleérzô azonosulás hôsével. Ez a magyarázata annak, hogy ha egymás után olvassuk el az Antall- és az Aczél-életrajzot, a történeti ábrázolás és érvelés fegyelmezett kiegyensúlyozottsága ellenére is különös kontraszt érzôdik: Révész ábrázolásában a diktatúra politikusát sokkal melegebb, megértôbb atmoszféra veszi körül, mint a demokrácia elsô miniszterelnökét.

Az Aczél- és Antall-ábrázolás különbsége azonban nemcsak ,,távolság" vagy ,,közelség" atmoszferikus következménye. Révész persze egyetlen pillanatig sem vonja kétségbe, hogy Antall József a parlamenti demokrácia, Aczél György meg a posztsztálinista diktatúra megyôzôdéses politikusa volt. De abban a pillanatban, amikor megengedi - vagy legalábbis mérlegelendônek tartja -, hogy az ,,adottság és optimum" fogalmait (418. old.) tekintsük az elemzés koordinátáinak, Aczél jobban jön ki az összehasonlításból, mint Antall: Aczél a diktatúra keretfeltételei között az optimumot próbálta meg kihozni, míg Antall makacsul ragaszkodva konzervatív utópiáihoz, kevesebb demokráciát is elegendônek tartott, mint amennyi lehetséges lett volna. Jóllehet Révész sehol sem vonja kétségbe, hogy a legroszszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra, ebben a koordinátarendszerben Aczél pozitív, Antall pedig negatív hôsként jelenik meg ami mutatja, hogy milyen aránytévesztésekkel járhat a történelmi ítélkezés bizonyos mércéinek manapság sajnos gyakori relativizálása.

A megértés és ítélkezés szétválasztását az is nehezíti, hogy a szerzô elfogadni látszik az ,,Aczél-beszéd" fontos tételeit. Amikor a magyarázatot keresi a magyar értelmiség Aczélhoz való ,,különös" vonzódására, a beleélô megértés lendületében Révész sokszor észrevétlenül belecsusszan a hatvanas-hetevenes évek értelmiségi közegének abba a pszichológiailag magyarázható önmitológiájába, amely nélkül egyetlen percig sem lehetett volna elviselni a viszonyt, amelyet a nagy ,,kegygazdálkodóval" kialakítottak. Révész nem azzal foglalkozik, miért volt sokaknak szükségük arra, hogy Aczélt értelmiséginek lássák, és hogyan sikerült magukkal elhitetniük, hogy valóban egy volt közülük, hanem minden további nélkül elfogadja az állítást: Aczél értelmiségi volt, értelmiségiek értelmiségi partnere. Aczélra a kritikai messianizmus volt a jellemzô - írja (299. old.) -, ,,szuverén értelmiségi kommunikátor volt, akiben termelôdtek az ötletek, ideák, gondolatdarabok, [...] tele volt mondandóval, és csak azt a cikket adta ki a neve alatt, csak azt a beszédet mondta el, aminek szuverén birtokosa volt, ami olyan volt, mintha ô fogalmazta volna, ha tudott volna fogalmazni" (173. old.). A politikai vezetésben ,,[ô] félt a legkevésbé attól, hogy a jelent egy konfliktusos, bonyolult problémahalmaznak tekintsék, a jövôt pedig nyitottnak" (171. old.).

Ez utóbbi kijelentés még csak azt mutatja, hogy Révész fiatal és szerencsés, mert nem kellett agyát a kommunista mozgalom különféle klasszikusainak szövegeivel tompítania, akik - különféle változatokban - mind konfliktusos és bonyolult problémahalmaznak tekintették a jelent (a szocializmusnak állandóan mindenféle nehézségekkel kellett megküzdenie) és nyitottnak a jövôt (az osztályellenség ott lapul minden bokorban; vagy ô gyôz le minket, vagy mi ôt). Ami pedig Aczél szuverén szövegeit illeti, úgy emlékszem, hogy a szóban forgó évtizedekben, amikor a fontosabb politikusok beszédeit és cikkeit mazochista buzgalommal tanulmányozta az értelmiség, hogy megfejtse, mi most éppen a vonal, és ki merre áll ehhez képest, az Aczél-szövegek voltak a legbosszantóbbak, mert azért az egy-két, béljóslásra alkalmas mondatért elviselhetetlenül sok unalmas, lapos, máshol és máskor már százszor olvasott és hallott közhelyen kellett átrágnia magát az olvasónak, csupa olyan funkciszövegen, amelynek minden bekezdésén érzôdött az igyekezet, hogy elvegyék az élét minden, kicsit is karakterisztikus gondolatnak - nyilván a ,,ne adjunk fölösleges támadási felületet" jelszóval. Ha Révész nem kapcsolta volna ki saját szövegértô apparátusát, amikor Aczél cikkeit és beszédeit olvasta, kétlem, hogy képes lett volna intellektuális jelentôséget tulajdonítani egy olyan tökéletesen értelmetlen fordulatnak, hogy ,,a demokrácia a szocializmus létformája" (298. old.), vagy annak, hogy Aczél 1977-ben - egyébként szemforgató és cinikus módon - ,,... még a marxisták és ellenségeik közötti vitát is nélkülözhetetlennek nevezi" (uo.), akkor, amikor - mint azt Révész is tudja -, nemhogy a marxizmus ellenségei nem nyithatták ki a szájukat, de még a ,,másfajta" marxistákat is nagy ívben kiröpítették állásaikból. (Ami pedig Aczél - ahogy Révész írja - kincstári megnyilatkozások normáin túlmenô vitapárti megnyilatkozásait illeti - nos, hogy errôl mit gondoltak azok, akik nem írták, hanem hallgatták ezeket a szövegeket, jól illusztrálja egy apró botrány, amely a politikus egyik szokásos ,,vitaindítóját" követte a Fiatal Mûvészek Klubjában, úgy a nyolcvanas évek elején. A bevezetô elôadás utáni zavart csöndben hirtelen felállt a klub clownja, és udvariasan megkérdezte: ,,Kérdezhetek?" Természetesen - válaszolta joviálisan az elôadó. ,,Köszönöm" - ült vissza helyére a kérdezô.)

Ha valóban a szövegekbôl, és nem a közremûködôk körének elbeszéléseibôl indult volna ki, kétlem, hogy Révésznek sikerült volna egyetlen eredeti gondolatot is kibányászni Aczél mûveibôl. Azt viszont nem kétlem, hogy a visszaemlékezô beszéd- és cikkírók azt mondták neki, amit leírt. Nekik valóban szükségük volt arra, hogy elhitessék elôször másokkal, aztán magukkal is, hogy értelmiségi partnerek, és nem alattvalók.

Az ,,Aczél-beszéd" egy másik, talán legerôsebb tételének elfogadása azonban már nem magyarázható pszichológiai tényezôkkel. Eszerint a tétel szerint a magyar szellemi élet produkciója a Kádár-korszakban magasabb színvonalú volt, mint a környezô kommunista országoké, és ez Aczél György mûködésének köszönhetô. A következôket írja: ,,... nem lehet kétséges, hogy a magyar szellemi élet hatalmi okokból elszenvedett felmérhetô és felmérhetetlen vesztesége hatalmas. [...] Természetesen nem a blokk országainak többségében elszenvedett veszteségekhez képest, és nem az adott rendszeren belüli másik, az Aczél-ellenes szárny által képviselt alternatívához képest." (349. old.) Máshol azt hányja Aczél radikális bírálójának szemére, hogy érzéketlen ,,... az értékeknek ama halmaza iránt, amely Aczél nélkül nem jött volna létre vagy nem jutott volna nyilvánossághoz" (150. old.).

Nos, véleményem szerint a tétel egyik fele sem igaz. Bár a különféle kultúrák veszteségeit nehéz lenne összemérni - lásd: mutass egy elveszett zsenit! -, a teljesítményekrôl azonban már pontosabb képet lehet alkotni. Ennek alapján a magyar szellemi élet teljesítménye nem emelkedik ki a vele összemérhetô országok kultúrájának teljestményei közül, és valószínûsíthetô, hogy ez a teljesítmény Aczél György közremûködése nélkül is kb. ugyanígy alakult volna. De nézzük sorban!

Nem tudom, mire gondol Révész, amikor azt írja, hogy ,,a hatvanas, hetvenes évek Lengyelországában [...] nem mindent lehetett megtenni, amit Magyarországon igen..." (151. old), de azt ô sem vitatja, hogy a kor lengyel kultúrája (és hozzátenném: társadalomtudománya) minden téren gazdagabb volt, mint a magyar. Nem hiszem, hogy ez csak azoknak a speciális lengyel történelmi körülményeknek és hagyományoknak az eredménye lett volna, amelyeket Révész amúgy kapásból felsorol, már csak azért sem, mert gazdag és értékes kultúra nemcsak Lengyelországban jött létre a szóban forgó években. Az 1968 elôtti félsztálinista Csehszlovákiában olyan írók munkái jelentek meg, mint Kundera, Hrabal, Skvorecky, Páral, Vaculik, Kohout, Seifert, ekkor készülnek el Forman, Menzel, Passer, Chytilová, Schorm és a többiek filmjei, amelyekbôl ekkor áll össze a cseh újhullám. A filmesek és mások - köztük Václav Havel - ott kísérletezgetnek a kis prágai színházakban, és akárcsak Krakkóban, Prágában sem gond dzsesszklubot találni annak, aki akar. De még a reformok szelétôl meg sem érintett NDK-ban is nemcsak volt, hanem - különféle nehézségek közepette - meg is jelent jelentôs irodalom: Stefan Heym, Heiner Müller, Günther Kunert, Christa Wolf, Volker Braun, Jurek Becker, Monika Maron és mások munkái. És mindez bizony nem egy értékérzékeny Aczél elvtárs, hanem - emlékszik még ezekre a nevekre valaki? - Zenon Kliszko, Kurt Hager és Jirxi Hendrxych kultúrfunkcionáriusok regnálása alatt. Hogy mindez miért volt lehetséges - ennek a kérdésnek a megválaszolására itt most nincs mód. Mindenesetre, azt hiszem, a magyarázatot a sztálinista diktatúrák felbomlása utáni fejlemények általános és a közép-európai kommunista országok mindegyikében fellelhetô sajátosságaiban kell keresni, és nem abban, hogy ki foglalta el a Központi Bizottság kulturális ügyekért felelôs titkárának székét.

De ha valószínûsíthetô - és a példák alapján azt gondolom, valószínûsíthetô -, hogy a magyar szellemi élet Aczél György nélkül is lett volna olyan jó (vagy olyan rossz), mint Aczél György áldásával, akkor a politikus megítélésében nem az a döntô, mi történt volna nélküle, hanem az, mi volt az áldás ára. Révész egy pillanatig sem tagadja, hogy ez az ár nagy volt. Azt sem gondolja, hogy tisztességes dolog politikai fizetséget csalni ki publikálásért, filmbemutatásért, lapengedélyért. De mivel elfogadja azt, hogy az üzlet nem volt tiszta becsapás - a fizetség fejében a magyar kultúra, igaz, szörnyûséges feltételek mellett kapott is valamit, valami olyasmit, amit másképp nem kaphatott volna meg -, nem tud kitérni az ,,Aczél-beszéd" mérlegelô logikája elôl: érvelhetett-e volna ,,hitelesen" Aczél, amikor betiltotta az Eszméletet (182. old.), vagy joggal félt-e a ,,balosoktól", amikor dobozba záratta A tanút (216. old.). Ezért kénytelen - bár vonakodva - megengedni, hogy Aczél megítélésében mégse csak azt kellene számításba venni, milyen rendszer szolgálatában tette és hogyan, amit tett, hanem azt is, hogy az adott rendszerbôl mégiscsak a legjobbat hozta ki.

A kérdés azonban nem az, mit ért meg az ,,optimum", hanem az, megérte-e mindazt ezen az úton elérni, amit más úton is lehetséges lett volna?

A könyv is tárgyal egy innen nézve releváns példát. Nem kétséges, az új Mozgó Világ egy idô után legalább olyan érdekes, ha nem érdekesebb lap lett, mint a régi. Megmaradt azonban egy nagy különbség a kettô között: amit a régi Mozgó elért, arra a közönség úgy tekintett, mint amit harcban vívtak ki és harcban védelmeztek. Ezáltal tett szert a lap és a szerkesztôség figyelemre méltó, hoszszú ideig megmaradó erkölcsi tôkére. Ezzel szemben az új Mozgó Világ egész tevékenysége a ,,hatalomvédte bensôség" terében zajlott, és megjelenhetett a lapban bármi, sohasem jelenthette azt a közönség számára, mint szétvert elôdje.

Persze mondható, hogy ôrült dolog több áldozattal elérni azt, amit kevesebbel is el lehet. De azért nem közömbös, mi az áldozat. Révész könyvébôl is kiderül, hogy a szellemi élet elitje egyik közép-európai kommunista országban sem került olyan közel a politikai hatalomhoz, mint Magyarországon. Ez valóban nagyrészt Aczél György teljesítménye volt. Nem a szellemi produkció színvonalában, hanem ebben volt a lényeges különbség a közép-európai kommunista országok között. Ha ugyanez vagy ugyanilyen produkció konfliktus és harc árán jött volna létre, annak a hatalomhoz való közelség esett volna áldozatul - meg az életnek azok a kis kellemességei, amik ezzel a viszonnyal jártak. Egy kicsit több harctól valószínûleg sem a szellemi élet teljesítménye nem lett volna gyengébb, sem a nyilvánossága szûkebb, legfeljebb a konfliktusok résztvevôinek élete lett volna idôrôl idôre nehezebb.

De az így megvett viszonylagos nyugalom és béke egyáltalán nem volt áldozat nélküli. Nem azért, mintha az írók jobbat írtak, a festôk jobbat festettek és a zenészek szebben zenéltek volna, ha nem ragadnak fel a mézesmadzagra. De legalább nem kellett volna hol agresszivan, hol tudálékosan, hol meg csak a lelkiismeret-furdalástól hebegve telebeszélniük a fejeket - a saját fejüket is - azzal a sok hazugsággal, amitôl még ez a mitológiától, démonológiától megszabadítani akaró könyv sem tudott teljesen megszabadulni. Ekkor talán kicsit másként történt volna mindaz, ami 1990 óta az országban történt, és ekkor talán Révész Sándor inkább Kádár Jánosról írt volna egy vastag könyvet.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu