Csak a személyes megszólítottság
okán meg valamiféle felelôsségérzetbôl
írom ezt a választ. A rekontrakritika éppoly érdektelen
és felesleges mûfaj, mint a kontrakritika, mint ezt Kerényi
Ferenc (Nem)válasza is jól jelzi a BUKSZ elôzô
számában. Kihívójának van egy pontos
meglátása: párbajjal kéne elintézni
ezeket a dolgokat, mint ahogy én Nagy Pál írását
is kezdettôl párbajkihívásnak tekintettem. Úgy
vélem azonban, nem volna tisztességes golyóváltásainkat
a köz papírján folytatni ,,fedáksárikritikáig"
tettetve, mintha ,,a kritika tisztességérôl" vagy más,
hasonlóan zengzetes közérdekrôl lenne szó.
Nem kívánom Nagy Pál
írását elemezni vagy tételesen válaszolni
rá, és nem kívánom cáfolni, ami nyilvánvalóan
nem igaz benne. A dokumentumok visszakereshetôk, s jórészt
úgyis magamat ismételném, ahogyan Nagy Pál
is teszi. Az olvasó egyedül is megítélheti, hogy
az általam kiragadott mondatokon mennyit segít, ha visszahelyezik
ôket a kontextusba; hogy csúsztatásaim mennyire aljasak;
s egyáltalán képet alkothat arról az inszinuációról,
kiragadott idézéstôl, csúsztatástól,
személyeskedéstôl mentes, higgadt és tisztességes
közírásról, amelynek ideája Nagy Pál
elôtt lebeg.
A vitapontok többségében
a párbaj amúgy is tárgytalan volna. A Nagy Pál
könyvében és ellenrecenziójában érintett
témák jelentôs részéhez egyikünk
sem ért. Igazán nevetséges volna, ha klasszika-filológiai,
elméleti fizikai vagy agysebészeti kérdésekrôl
vitatoznánk itt, ,,párbaj a sötétben" címmel.
(Bár a korong még Kerényi Károly átírásában
is phaistosi lenne és nem ,,Phais-tos-i".) Vannak azután
témák, amelyekhez csak egyikünk ért. Készséggel
elismerem például, hogy a ,,szôrös" terminust
hibásan használtam, s ezennel kijelentem, hogy helyette ,,cikcakkos"
értendô. Az ,,egy" határozatlan névelô
használatáról viszont nem vagyok hajlandó vitatkozni,
ez egy ilyen nyelv, egy ilyen stílus: ez egy ilyen eszpreszszó.
(Mellesleg stílusbravúr az is, ha valaki harmadik személyben,
a saját nevén emlegeti önmagát, ad notam ,,Ön
elfelejti, hogy Torgyán Józseffel beszél...")
Maradnának azok a kérdések,
amelyekrôl, így vagy úgy, mindkettônknek van
valami fogalma. ,,Így vagy úgy", ez azt jelenti, hogy Nagy
Pál a ,,kreativitás belsô melegéhez" ragaszkodik,
én pedig olyasmikhez, hogy egy bizonyításból
legalább a bizonyítandó tétel kiderüljön,
vagy hogy egy érvrendszeren belül ne mondjon ellent egymásnak
két tényállítás. De e kérdések
terén sem harcolnunk kellene, hanem valamilyen formában együttmûködnünk,
lévén itt egy közös ügy: nagyjából
az avantgárd meg- és elismertetése. Mind Nagy Pál
könyve, mind az én recenzióm - mindkettô a maga
eszközeivel és a maga hibáival, tévedéseivel
- ebbe az irányba próbált evickélni.
Képzeljük el egy pillanatra,
hogy a kezdet kezdetén (a könyv megjelenése elôtt)
,,intézményesen" egy oldalon állunk. Ha mondjuk lektorként
vagy szerkesztôként olvasom a kéziratot, ugyanezeket
a hibákat soroltam volna fel, persze más regiszterben. Nagy
Pál a javaslatok egy részét elfogadta volna, s ezek
a hibák nem láttak volna napvilágot. Nem így
történt, és ez nem meglepô, mivel nem vagyok sem
lektor, sem szerkesztô. De ezt a munkát sajnos más
sem végezte el. Ez volt a könyvvel szemben egyik legfontosabb
kifogásom (s lám, Kerényi Ferencnek ugyanez a konklúziója
a maga párbajában).
A hibajegyzék azonban recenziómban
is betöltötte funkcióját: Nagy Pál fél
évig dolgozott a recenzióval nagyjából azonos
terjedelmû válaszon, feldolgozott egy rakás könyvet,
beszerzett egy rakás adatot, és könyvének következô
kiadása bizonyára jobb lesz. Van-e értelme vitatkozni
a kritika funkciójáról ilyen hatékonyság
mellett? Mindezt nem azért mondom, mintha igényt tartanék
a szereplésre a második kiadás köszönetnyilvánításai
között.
A hibák kipécézésének,
kijavításának nem az a tétje, hogy Nagy Pálnak
van-e igaza, vagy nekem. Ha talált egy, az enyémnél
frissebb és pontosabb forrást Arthur Cravanról, az
örömmel és izgalommal tölt el, s kész vagyok
tôle tanulni. A tét az, hogy ostobaságok ne jelenjenek
meg, vagy ha mégis, akkor helyesbítôdjenek. És
ezt aligha segítik elô a kínos magyarázkodások,
hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a phaisztoszi korong nem CD (ehhez
jön még a Népszabadság Hétvége
melléklete mint autoritás); hogy Kr. e. 300 körül
Rómának még semmiféle befolyása nem
volt Itálián kívül; hogy a szövegnyelvészet
magyarul nem ,,szövegtudomány"; hogy a Golf-áramnak
nincs köze az Arab-öbölhöz; hogy Gizike és a
gôzeke között van egy árnyalatnyi különbség.
Recenziómat tehát nem kell párbajban megvédenem,
sem pedig bocsánatot kérnem érte, mert jól
mûködött: jobbító tevékenységre
serkentette a szerzôt.
Sajnos nem minden területen,
hiszen kifogásaimnak csak egy része vonatkozott a könyv
ilyen, könnyen orvosolható ,,nyerseségeire". (10-12-nél
azért persze több volt, néhányat terjedelmi okok
miatt kihagytam, és eleve sem törekedtem teljességre.)
A koncepcionális kifogásokra Nagy Pál vagy nem reagál,
vagy sértésként visszautasítja ôket.
Kontrarecenziója ugyanakkor e megjegyzéseimet jórészt
visszaigazolja, s a könyvben csak sejtett hibák valósággal
felragyognak fényében: néhány dolgot tisztábban
látok most, mint a recenzió írásakor.
Nagy Pál mûvének
tudományos elfogadhatóságát elsôsorban
nem az kérdôjelezi meg, hogy ô mûvész is,
hanem az, hogy mozgalmár. Agitátor, propagátor, apologéta,
aki folyamatosan és erôszakosan meg akar téríteni
saját hitére, melynek lényege, hogy az ,,új
mûfajok" eleve magasabb rendûek, korszerûbbek és
a korral adekvátabbak, mint a ,,hagyományosak". Ez a tétel
természetesen támadható és védhetô,
de racionális érvekkel nem bizonyítható és
nem is cáfolható: hit, meggyôzôdés kérdése.
Van persze olyan helyzet, amikor
a hitvitázó indulat és retorika helyénvaló.
Lakatos István ízetlen, személyeskedô kirohanása
Nagy Pál és Papp Tibor ellen a Hét évszázad
magyar versei új kiadásának utószavában
éppen ilyen: maga sem érvel racionálisan, hanem hittételeket
hangoztat. Errôl a megnyilvánulásról tényleg
el kell mondani, milyen részrehajló és kirekesztô,
mennyire méltatlan a kiadványhoz, sôt magához
a szerkesztôhöz is. De például Falus Róbert
harminc évvel ezelôtti kijelentése, mely 2300 évvel
ezelôtt élt költôkre vonatkozik, nem tekinthetô
ilyen célzott, aktuális sértésnek.
Általánosságban
védekezni és ellentámadni felesleges. Azokkal szemben
lehet érdemes az ,,új mûfajok" legitimitását
bizonyítani, akik ezt kétségbe vonják, de Nagy
Pál könyvének potenciális és valós
olvasói (szerénytelenül magamat is beleértve)
nem ilyenek. Jórészt ez az indulatos legitimizálás
teremti a kötet és az ellenrecenzió elméleti
homályát. Mert Nagy Pál nem kiszélesíteni
kívánja olvasója látókörét,
hanem átfókuszálni, amikor (mintegy az ,,ellenfelet"
becsmérelve) a ,,hagyományos" mûfajok illegitimitását,
inadekvát voltát bizonygatja. Ez a klasszikus avantgárd
meggyôzési metodika azonban meglehetôsen avult és
meglehetôsen hatástalan, ráadásul bántó
ellentmondásokhoz vezet. Egyfelôl, úgymond, már
a régi görögök, például Szimiasz is
írtak képverset (autoritásra hivatkozó legitimáció),
másfelôl már régen ,,nem görög a haraszt"
(a legitimációforrás inadekvátságára
hivatkozó delegitimációja).
Az ellenrecenzióban alig
találunk mást, mint tekintélyérvet. A vitapontok
jelentôs részére Nagy Pál azzal válaszol,
hogy boldog-boldogtalant elôcitál, Lyotard-tól Kenyeresig,
Erdélytôl Derridáig, függetlenül attól,
van-e az illetôknek valami közük az adott vitaponthoz.
Alátámasztja-e Nagy Pál igazát, ha Erdély
Miklós is ott volt, amikor Bob Wilson darabját látta?
(Azért sem mondom el, hogy én kivel láttam az Átreidákat.)
A kinyilatkoztatott, oszthatatlan igazság birtokosává
avatja-e Nagy Pált, ha egy nizzai tanszéken meg még
öt, tíz, száz másikon foglalkoznak azokkal a
problémákkal, amelyekkel ô? Átháramlik-e
Derrida és Kristeva autoritása Fred Forest ,,kitûnô
avantgárd mûvészre", ha együtt emlegetik ôket?
S átháramlik-e Fred Foresté Nagy Pálra? (Arról
ugyanis nem esik szó, hogy osztaná is nézeteit.)
A tudományosság ismérve
azonban nem a szavakban rejlik. Ha valaki használja a ,,dekonstrukció"
szót, attól még nem lesz tudományos; különösen
nem, ha a dekomponálás vagy egyszerûen a széthullás,
felbomlás szinonimájaként használja. (Egyébként,
minthogy a dekonstrukció fogalma Derridánál a logocentrikus
világképtípus, a transzcendens ideológiák
kritikáját jelenti, nem biztos, hogy jól áll
a Derrida-hivatkozás annak is, aki ennyire mélyen gyökerezik
az aufklérista fejlôdéshitben: ami újabb, szükségszerûen
jobb is.) S persze tudományos beszédben a ,,modern" meglehetôsen
jól definiált kultúrtörténeti, történetfilozófiai
fogalom, nem lehet a technológiai korszerûség jelölésére
is használni. Nem sorolom tovább. A tudomány mindenesetre
pontosabb ismérvekkel rendelkezik a ,,dilettánsok kiszorítására",
mint a kortárs mûvészet.
Erre megint lehetne az a válasz,
Nagy Pál ,,a filológiai pontosságon túl" itt
,,a kreativitás belsô melegét" hozza mûködésbe.
Na, itt kellene elôvenni Lyotard-t, a másik kötelezô
olvasmányt. ,,A tudományos tudás megköveteli
egy nyelvjátéknak, a denotatívnak az elkülönítését
és a többi kizárását." A posztmodern tudomány
fenntartja a jogot a nyelvjátékok közötti váltásra,
de reflektálja e váltásokat: ,,explicit módon
benne van az a diskurzus, amely azokról a szabályokról
folyik, amelyek azt érvényessé teszik." Nagy Pál
tudományosságára ez a legkevésbé sem
áll: miközben az ,,új mûfajok" legitimációjáért
harcol, nem foglalkozik saját tudása legitimációjával,
és könnyedén átugrál a diskurzusok, nyelvjátékok,
legitimációforrások között, anélkül,
hogy egyáltalán észrevenné. Ezért képtelen
megérteni, hogy miért nem vonatkoztatható egymásra
(mindkettôt magába foglaló metadiskurzus nélkül)
Wittgenstein és Donald O. Hebb szövege. (Lásd még
Foucault: A diskurzus rendje.)
Nem az a baj, hogy mi nem beszélünk
egy nyelven, hanem hogy maga Nagy Pál nem beszél egy nyelven.
Ugyanaz történik, mint amikor a védhetetlen ostobaságot
nyilatkozó politikust pártja azzal védi meg: ,,ez
írói munkásságának része". (Ezt
a kifejezést persze utóbb ironikus delegitimációra
is használták: most nem errôl beszélek.) Vagyis,
ha egy kijelentés egy adott diskurzuson belül nem kívánt
értelmet hordoz, egyszerûen áttoljuk egy másikba.
Kontextustól függôen ez nevezhetô cinizmusnak vagy
posztmodernnek (a dekonstrukció felszínesebb képviselôi
gyakran élnek vele), a párbeszédet vagy akár
magát a denontatív beszédet azonban lehetetlenné
teszi. És jönnek az ilyen mondatok: ,,Ezt bizonygatni felesleges,
aki szemellenzô nélkül néz szét a mai világban,
mint evidenciát élheti át."
Ez utóbbi minôsítés
a könyv és az ellenrecenzió talán legfontosabb
(legitimációs célzatú) tételmondatára
vonatkozik: ,,a vizualitás szerepe korunk irodalmában jelentôsebb,
mint az oralitásé, a verbalitásé". Hogy is
van ez? Az oralitásra persze igaz (sôt triviális) a
tétel, de a verbalitásra aligha. Nagy Pál nagyvonalúan
összemossa a két fogalmat. Pedig az irodalom mindig verbális,
azaz szavakban megnyilvánuló, tehát nyelvi; de csak
akkor orális, ha (szájon át) elôadják.
Most adjam fel a szótárt kötelezô olvasmánynak?
A párbaj elhárításának
végsô oka tehát ez: kihívóm nem párbajképes.
Békés szándékomat hadd jelezze mégis
egy ünnepélyes ígéret: soha többé
nem írok Nagy Pál mûveirôl és személyérôl.
Hadd menjen ô a saját útján, a kreativitás
belsô melegében, nem bánom, akár a fénynél
is sebesebben.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu