Csak a személyes megszólítottság okán meg valamiféle felelôsségérzetbôl írom ezt a választ. A rekontrakritika éppoly érdektelen és felesleges mûfaj, mint a kontrakritika, mint ezt Kerényi Ferenc (Nem)válasza is jól jelzi a BUKSZ elôzô számában. Kihívójának van egy pontos meglátása: párbajjal kéne elintézni ezeket a dolgokat, mint ahogy én Nagy Pál írását is kezdettôl párbajkihívásnak tekintettem. Úgy vélem azonban, nem volna tisztességes golyóváltásainkat a köz papírján folytatni ,,fedáksárikritikáig" tettetve, mintha ,,a kritika tisztességérôl" vagy más, hasonlóan zengzetes közérdekrôl lenne szó.
  Nem kívánom Nagy Pál írását elemezni vagy tételesen válaszolni rá, és nem kívánom cáfolni, ami nyilvánvalóan nem igaz benne. A dokumentumok visszakereshetôk, s jórészt úgyis magamat ismételném, ahogyan Nagy Pál is teszi. Az olvasó egyedül is megítélheti, hogy az általam kiragadott mondatokon mennyit segít, ha visszahelyezik ôket a kontextusba; hogy csúsztatásaim mennyire aljasak; s egyáltalán képet alkothat arról az inszinuációról, kiragadott idézéstôl, csúsztatástól, személyeskedéstôl mentes, higgadt és tisztességes közírásról, amelynek ideája Nagy Pál elôtt lebeg.
  A vitapontok többségében a párbaj amúgy is tárgytalan volna. A Nagy Pál könyvében és ellenrecenziójában érintett témák jelentôs részéhez egyikünk sem ért. Igazán nevetséges volna, ha klasszika-filológiai, elméleti fizikai vagy agysebészeti kérdésekrôl vitatoznánk itt, ,,párbaj a sötétben" címmel. (Bár a korong még Kerényi Károly átírásában is phaistosi lenne és nem ,,Phais-tos-i".) Vannak azután témák, amelyekhez csak egyikünk ért. Készséggel elismerem például, hogy a ,,szôrös" terminust hibásan használtam, s ezennel kijelentem, hogy helyette ,,cikcakkos" értendô. Az ,,egy" határozatlan névelô használatáról viszont nem vagyok hajlandó vitatkozni, ez egy ilyen nyelv, egy ilyen stílus: ez egy ilyen eszpreszszó. (Mellesleg stílusbravúr az is, ha valaki harmadik személyben, a saját nevén emlegeti önmagát, ad notam ,,Ön elfelejti, hogy Torgyán Józseffel beszél...")
  Maradnának azok a kérdések, amelyekrôl, így vagy úgy, mindkettônknek van valami fogalma. ,,Így vagy úgy", ez azt jelenti, hogy Nagy Pál a ,,kreativitás belsô melegéhez" ragaszkodik, én pedig olyasmikhez, hogy egy bizonyításból legalább a bizonyítandó tétel kiderüljön, vagy hogy egy érvrendszeren belül ne mondjon ellent egymásnak két tényállítás. De e kérdések terén sem harcolnunk kellene, hanem valamilyen formában együttmûködnünk, lévén itt egy közös ügy: nagyjából az avantgárd meg- és elismertetése. Mind Nagy Pál könyve, mind az én recenzióm - mindkettô a maga eszközeivel és a maga hibáival, tévedéseivel - ebbe az irányba próbált evickélni.
  Képzeljük el egy pillanatra, hogy a kezdet kezdetén (a könyv megjelenése elôtt) ,,intézményesen" egy oldalon állunk. Ha mondjuk lektorként vagy szerkesztôként olvasom a kéziratot, ugyanezeket a hibákat soroltam volna fel, persze más regiszterben. Nagy Pál a javaslatok egy részét elfogadta volna, s ezek a hibák nem láttak volna napvilágot. Nem így történt, és ez nem meglepô, mivel nem vagyok sem lektor, sem szerkesztô. De ezt a munkát sajnos más sem végezte el. Ez volt a könyvvel szemben egyik legfontosabb kifogásom (s lám, Kerényi Ferencnek ugyanez a konklúziója a maga párbajában).
  A hibajegyzék azonban recenziómban is betöltötte funkcióját: Nagy Pál fél évig dolgozott a recenzióval nagyjából azonos terjedelmû válaszon, feldolgozott egy rakás könyvet, beszerzett egy rakás adatot, és könyvének következô kiadása bizonyára jobb lesz. Van-e értelme vitatkozni a kritika funkciójáról ilyen hatékonyság mellett? Mindezt nem azért mondom, mintha igényt tartanék a szereplésre a második kiadás köszönetnyilvánításai között.
  A hibák kipécézésének, kijavításának nem az a tétje, hogy Nagy Pálnak van-e igaza, vagy nekem. Ha talált egy, az enyémnél frissebb és pontosabb forrást Arthur Cravanról, az örömmel és izgalommal tölt el, s kész vagyok tôle tanulni. A tét az, hogy ostobaságok ne jelenjenek meg, vagy ha mégis, akkor helyesbítôdjenek. És ezt aligha segítik elô a kínos magyarázkodások, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a phaisztoszi korong nem CD (ehhez jön még a Népszabadság Hétvége melléklete mint autoritás); hogy Kr. e. 300 körül Rómának még semmiféle befolyása nem volt Itálián kívül; hogy a szövegnyelvészet magyarul nem ,,szövegtudomány"; hogy a Golf-áramnak nincs köze az Arab-öbölhöz; hogy Gizike és a gôzeke között van egy árnyalatnyi különbség. Recenziómat tehát nem kell párbajban megvédenem, sem pedig bocsánatot kérnem érte, mert jól mûködött: jobbító tevékenységre serkentette a szerzôt.
  Sajnos nem minden területen, hiszen kifogásaimnak csak egy része vonatkozott a könyv ilyen, könnyen orvosolható ,,nyerseségeire". (10-12-nél azért persze több volt, néhányat terjedelmi okok miatt kihagytam, és eleve sem törekedtem teljességre.) A koncepcionális kifogásokra Nagy Pál vagy nem reagál, vagy sértésként visszautasítja ôket. Kontrarecenziója ugyanakkor e megjegyzéseimet jórészt visszaigazolja, s a könyvben csak sejtett hibák valósággal felragyognak fényében: néhány dolgot tisztábban látok most, mint a recenzió írásakor.
  Nagy Pál mûvének tudományos elfogadhatóságát elsôsorban nem az kérdôjelezi meg, hogy ô mûvész is, hanem az, hogy mozgalmár. Agitátor, propagátor, apologéta, aki folyamatosan és erôszakosan meg akar téríteni saját hitére, melynek lényege, hogy az ,,új mûfajok" eleve magasabb rendûek, korszerûbbek és a korral adekvátabbak, mint a ,,hagyományosak". Ez a tétel természetesen támadható és védhetô, de racionális érvekkel nem bizonyítható és nem is cáfolható: hit, meggyôzôdés kérdése.
  Van persze olyan helyzet, amikor a hitvitázó indulat és retorika helyénvaló. Lakatos István ízetlen, személyeskedô kirohanása Nagy Pál és Papp Tibor ellen a Hét évszázad magyar versei új kiadásának utószavában éppen ilyen: maga sem érvel racionálisan, hanem hittételeket hangoztat. Errôl a megnyilvánulásról tényleg el kell mondani, milyen részrehajló és kirekesztô, mennyire méltatlan a kiadványhoz, sôt magához a szerkesztôhöz is. De például Falus Róbert harminc évvel ezelôtti kijelentése, mely 2300 évvel ezelôtt élt költôkre vonatkozik, nem tekinthetô ilyen célzott, aktuális sértésnek.
  Általánosságban védekezni és ellentámadni felesleges. Azokkal szemben lehet érdemes az ,,új mûfajok" legitimitását bizonyítani, akik ezt kétségbe vonják, de Nagy Pál könyvének potenciális és valós olvasói (szerénytelenül magamat is beleértve) nem ilyenek. Jórészt ez az indulatos legitimizálás teremti a kötet és az ellenrecenzió elméleti homályát. Mert Nagy Pál nem kiszélesíteni kívánja olvasója látókörét, hanem átfókuszálni, amikor (mintegy az ,,ellenfelet" becsmérelve) a ,,hagyományos" mûfajok illegitimitását, inadekvát voltát bizonygatja. Ez a klasszikus avantgárd meggyôzési metodika azonban meglehetôsen avult és meglehetôsen hatástalan, ráadásul bántó ellentmondásokhoz vezet. Egyfelôl, úgymond, már a régi görögök, például Szimiasz is írtak képverset (autoritásra hivatkozó legitimáció), másfelôl már régen ,,nem görög a haraszt" (a legitimációforrás inadekvátságára hivatkozó delegitimációja).
  Az ellenrecenzióban alig találunk mást, mint tekintélyérvet. A vitapontok jelentôs részére Nagy Pál azzal válaszol, hogy boldog-boldogtalant elôcitál, Lyotard-tól Kenyeresig, Erdélytôl Derridáig, függetlenül attól, van-e az illetôknek valami közük az adott vitaponthoz. Alátámasztja-e Nagy Pál igazát, ha Erdély Miklós is ott volt, amikor Bob Wilson darabját látta? (Azért sem mondom el, hogy én kivel láttam az Átreidákat.) A kinyilatkoztatott, oszthatatlan igazság birtokosává avatja-e Nagy Pált, ha egy nizzai tanszéken meg még öt, tíz, száz másikon foglalkoznak azokkal a problémákkal, amelyekkel ô? Átháramlik-e Derrida és Kristeva autoritása Fred Forest ,,kitûnô avantgárd mûvészre", ha együtt emlegetik ôket? S átháramlik-e Fred Foresté Nagy Pálra? (Arról ugyanis nem esik szó, hogy osztaná is nézeteit.)
  A tudományosság ismérve azonban nem a szavakban rejlik. Ha valaki használja a ,,dekonstrukció" szót, attól még nem lesz tudományos; különösen nem, ha a dekomponálás vagy egyszerûen a széthullás, felbomlás szinonimájaként használja. (Egyébként, minthogy a dekonstrukció fogalma Derridánál a logocentrikus világképtípus, a transzcendens ideológiák kritikáját jelenti, nem biztos, hogy jól áll a Derrida-hivatkozás annak is, aki ennyire mélyen gyökerezik az aufklérista fejlôdéshitben: ami újabb, szükségszerûen jobb is.) S persze tudományos beszédben a ,,modern" meglehetôsen jól definiált kultúrtörténeti, történetfilozófiai fogalom, nem lehet a technológiai korszerûség jelölésére is használni. Nem sorolom tovább. A tudomány mindenesetre pontosabb ismérvekkel rendelkezik a ,,dilettánsok kiszorítására", mint a kortárs mûvészet.
  Erre megint lehetne az a válasz, Nagy Pál ,,a filológiai pontosságon túl" itt ,,a kreativitás belsô melegét" hozza mûködésbe. Na, itt kellene elôvenni Lyotard-t, a másik kötelezô olvasmányt. ,,A tudományos tudás megköveteli egy nyelvjátéknak, a denotatívnak az elkülönítését és a többi kizárását." A posztmodern tudomány fenntartja a jogot a nyelvjátékok közötti váltásra, de reflektálja e váltásokat: ,,explicit módon benne van az a diskurzus, amely azokról a szabályokról folyik, amelyek azt érvényessé teszik." Nagy Pál tudományosságára ez a legkevésbé sem áll: miközben az ,,új mûfajok" legitimációjáért harcol, nem foglalkozik saját tudása legitimációjával, és könnyedén átugrál a diskurzusok, nyelvjátékok, legitimációforrások között, anélkül, hogy egyáltalán észrevenné. Ezért képtelen megérteni, hogy miért nem vonatkoztatható egymásra (mindkettôt magába foglaló metadiskurzus nélkül) Wittgenstein és Donald O. Hebb szövege. (Lásd még Foucault: A diskurzus rendje.)
  Nem az a baj, hogy mi nem beszélünk egy nyelven, hanem hogy maga Nagy Pál nem beszél egy nyelven. Ugyanaz történik, mint amikor a védhetetlen ostobaságot nyilatkozó politikust pártja azzal védi meg: ,,ez írói munkásságának része". (Ezt a kifejezést persze utóbb ironikus delegitimációra is használták: most nem errôl beszélek.) Vagyis, ha egy kijelentés egy adott diskurzuson belül nem kívánt értelmet hordoz, egyszerûen áttoljuk egy másikba. Kontextustól függôen ez nevezhetô cinizmusnak vagy posztmodernnek (a dekonstrukció felszínesebb képviselôi gyakran élnek vele), a párbeszédet vagy akár magát a denontatív beszédet azonban lehetetlenné teszi. És jönnek az ilyen mondatok: ,,Ezt bizonygatni felesleges, aki szemellenzô nélkül néz szét a mai világban, mint evidenciát élheti át."
  Ez utóbbi minôsítés a könyv és az ellenrecenzió talán legfontosabb (legitimációs célzatú) tételmondatára vonatkozik: ,,a vizualitás szerepe korunk irodalmában jelentôsebb, mint az oralitásé, a verbalitásé". Hogy is van ez? Az oralitásra persze igaz (sôt triviális) a tétel, de a verbalitásra aligha. Nagy Pál nagyvonalúan összemossa a két fogalmat. Pedig az irodalom mindig verbális, azaz szavakban megnyilvánuló, tehát nyelvi; de csak akkor orális, ha (szájon át) elôadják. Most adjam fel a szótárt kötelezô olvasmánynak?
  A párbaj elhárításának végsô oka tehát ez: kihívóm nem párbajképes. Békés szándékomat hadd jelezze mégis egy ünnepélyes ígéret: soha többé nem írok Nagy Pál mûveirôl és személyérôl. Hadd menjen ô a saját útján, a kreativitás belsô melegében, nem bánom, akár a fénynél is sebesebben.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu