Karády Viktor:
Zsidóság, modernizáció, asszimiláció
Tanulmányok
Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1997
324 old., 920 Ft
(Kontextus könyvek)

 Az utóbbi években feltûnôen megnôtt a zsidósággal kapcsolatos történeti könyvek száma. A Cserépfalvi Kiadó egyik fô feladatának a zsidótéma tudományos irodalmának a megjelentetését tekinti. Ebbe a sorba illik az a tanulmánykötet is, amely a XIX-XX. századi magyarországi zsidóság legjobb társadalomtörténész-kutatójának biztosít a korábbiaknál nagyobb nyilvánosságot. Sajnálatos azonban, hogy a kiadó a könyvnek egyszerre két címet adott, fejtörést okozva ezzel bibliográfusnak és recenzensnek egyaránt. Eldönthetetlen, hogy melyik cím érvényes: az, amelyik a fenti címleírásban, vagy ami a kötet címoldalán, a borítón olvasható (Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok)?
  Ettôl eltekintve a kiadót dicséret illeti a kevéssé olvasmányos, ám tudományos értéke szerint fontos mû megjelentetéséért, valamint a szöveggondozás alapossága miatt is. Régóta esedékes, hogy Karády Viktor elmúlt évtizedben írt és kis példányszámú folyóiratokban megjelent dolgozatai végre együvé kerüljenek. Közülük persze csak azok, melyek Karády szemléletmódját leghívebben reprezentálhatják. Ezért is tekinti a szerzô mûvét ,,>>bevezetô<< szándékú" könyvnek, melyet - mint reméli - ,,nemsokára tematikusan koncentráltabb" tanulmánykötetek követnek (9. old.). Alkalom nyílik tehát rá, hogy a bíráló akár egyetlen mû kapcsán is kifejthesse a véleményét Karády társadalomtörténeti munkásságáról, amely érezhetô hatással van a hazai társadalomtörténészek fiatalabb nemzedékének sok tagjára.

  Tagadhatatlan, hogy Karády Viktor már azzal újat hozott a hazai zsidóság újkori történetének feltárásában, ahogyan a tárgyát definiálta. Pedig egyszerûen csak magukról a zsidókról kezdett beszélni minden különösebb fogalmi áttétel nélkül. Ennek a tabukat sértô tudományos diskurzusnak szerinte az a jelentôsége, hogy szakít a zsidó múltat illetô elhallgatással, valamint ama eufemisztikus átkategorizálási gyakorlattal, amely a probléma megközelítésének általános kánonja lett
Európa keleti felén. Az utóbbin azt érti a szerzô, hogy ,,a hivatalos marxizmus álszociológiai kliséinek Prokrusztész-ágyába gyömöszölték a zsidóságra történô minden utalást. Így [...] magukról a zsidókról is legtöbbször csak képletesen lehetett hírt kapni, mint a >>plutokrácia<<, a >>kispolgárság<< képviselôirôl, vagy egyszerûen [...] mint >>polgári elemekrôl<<..." ¹
  A zsidóság történetének kérdése 1950 után megszokottá váló ,,hivatalos" és ,,tudományos" szemléletétôl persze csak a többrendbéli kívülálló függetleníthette magát úgy, mint Karády. E téren különös jelentôsége van a ténynek, melyrôl a kötet elsô írása, a szerzôvel Marjanucz László által még 1988-ban készített szakmai interjú tájékoztat (Zsidó identitás és asszimiláció Magyarországon), hogy Karády 1956 óta él külföldön (és a francia tudományos élet részese), valamint, hogy képzettségét, tudományos elôéletét tekintve szociológus, nem pedig historikus. Kívülállóként több lehetôsége nyílt a tabu áthágására, ami azonban semmit sem von le Karády intellektuális bátorságának és tudományos teljesítményének az értékébôl.
  A csend megtörése, valamint a képes beszéd felváltása a téma közvetlen megnevezésének tudományos diskurzusával egyaránt döntô szempont Karády zsidó társadalomtörténeti kutatásainak a megítélésében. Ám félrevezetô lenne a korábban Durkheim, Halbwachs és Mauss hátrahagyott írásainak a sajtó alá rendezésével megbízott, majd a francia egyetemek múltját kutató Karádyt pusztán mint zsidó specialistát beállítani. Mint arról maga is szól, de tanulmányai szintén tanúsítják, a hazai témára szakosodó társadalomtörténészt valójában a XIX. század végi, XX. század eleji magyar tôkés átalakulás foglalkoztatja. Következésképpen a zsidóság is azért érdekes a számára, mert a nagy átalakulás folyamatában erre a népcsoportra történetesen nagy szerep hárult. Magyarán: Karády a zsidó problematikából is éppen csak arra kíváncsi, ami közvetlenül vagy kimutathatóan kapcsolódik az ország gazdasági, társadalmi és szellemi modernizációjához.

  Ez a kutatói kíváncsiság egyúttal határozott szemléleti elôfeltevések kiindulópontja is. Karády felfogása a magyarországi polgári átalakulásról (a modernizációról) röviden így summázható: jóllehet a ,,nemzeti modernizációt" a hagyományos (nemesi) társadalom, pontosabban annak ,,erôs liberális elitje" kezdeményezte és tette politikai programmá, ám tényleges megvalósítása az emancipált és gyorsan aszszimilálódó zsidó felekezeti kisebbség feladatává lett, melynek gazdasági szerepvállalása, polgárosodása és szellemi újítókészsége a modernizáció sikerének fô vagy szinte egyedüli garanciája. Ezért a nagy átalakulásról sok minden elmondható, ha beható vizsgálatnak vetjük alá a zsidó népességet a maga társadalmi valójában.
  Korántsem elôzmény nélküli a koncepcióba foglalt társadalomkép, jóllehet Karády ismételten csak Erdei Ferenc kettôs társadalmi struktúra elméletére utal igazolásul. Ám az eszmetörténeti szálak legalább a századforduló idejébe vezetnek bennünket vissza. Ennek fényében az, amit Erdei a második világháború éveiben papírra vetett, majd kéziratban hagyott, ² kevésbé eredetiségével, mint inkább a szemléleti kánon fogalmi kidolgozottságával emelkedik ki a sorból. A vélekedés tudományos tézissé szilárdítását Szekfû Gyula végezte el a Három nemzedék címû mûvében (1920). Szekfû itt többek között azt állítja, hogy: ,,A kapitalizmus hirtelen fellendüléséhez, az indusztrializmus és pénzüzlet szédületes kifejlôdéséhez a zsidóság szolgáltatta az agyvelôt és embert"; valamint, hogy az ország kulturális haladása ,,alapjában véve nem volt egyéb, mint az értelmiségi pályáknak a zsidósággal való átitatása". ³ A kapitalizmus és a zsidóság ,,szövetségének" Szekfû szerint az a ,,legújabb történetünkre fontos tény" képezi az alapját, hogy ,,az új kapitalizmusban a magyarság nemcsak tôkével nem, de vezetô szellemmel, ipari és kereskedelmi üzembeli munkával sem vett részt". ⁴
  Természetesen Weis István, a Horthy-kor éles szemû konzervatív szociológusa sem idegenkedett a zsidóság e fogalmától, jóllehet ô már a kétségeit sem hallgatja el azt illetôen, hogy hiánytalan-e a honi zsidóság polgárosodása (a polgárosultsága, ahogy nevezi). ⁵
  Nincs tehát abban semmi meglepô, hogy Erdei véleménye szerint ,,a vállalkozás zsidó pálya is egyúttal [...] Ugyanilyen értelemben polgári pálya az az értelmiségi foglalkozás is, amely a vállalkozás keretei között képzôdött ki". ⁶
  A magyar társadalom kettôs struktúrájának röviden vázolt fogalmát rendszerint statisztikai adatokkal szokás alátámasztani. Szekfû elôször vonakodik ugyan tézisét ezúton bizonyítani, néhány sorral lejjebb mégis utal rá, hogy az orvosok 48%-a 1900-ban a zsidókból került ki; ami, szerinte, jelzi a zsidó térfoglalást a ,,jobb keresettel kecsegtetô pályákon". ⁷ Ám késôbb is mindig ez szolgáltatta a koncepció döntô bizonyítékait (Glatz, Hanák). ⁸
  Karádynak a magyar társadalomfejlôdésrôl vallott felfogása ezen az axiomatikusan kezelt fogalmi alapon nyugszik. Amint A zsidóság polgárosodásának és modernizációjának fôbb tényezôi a magyar társadalomtörténetben címû 1989-es tanulmányában kijelenti: nem kísérli meg részletes statisztikai elemzéssel bizonyítani, hogy ,,a modern kori magyar társadalomfejlôdés az uralkodó rétegekben kettôs szerkezetû elrendezést hozott létre", mivel ,,az erre vonatkozó adatok közismertek". ⁹ Majd így folytatja: ,,Így utalhatunk az Erdei Ferenc-féle kettôs struktúra koncepcióra, mely az egyenlôtlen polgári fejlôdés problémakörének talán legismertebb, ha nem is legpontosabb kidolgozását nyújtja." (81. old.) Karády adottnak veszi tehát, hogy a zsidóság ,,egyedülálló szerepvállalása" a kapitalizmus gazdasági, társadalmi és szellemi megteremtésében rejlik. Tanulmányában számba veszi azokat a feltételeket, külsô-belsô adottságokat, amelyek a zsidóságot Magyarországon kivált alkalmassá tették e szerep minél teljesebb betöltésére. Ennek során arra következtet, hogy a honi zsidóság összes társadalmi attribútuma hozzájárult a rá háruló szerep kellô betöltéséhez. A szerzô valójában fordított logikát követ az érvelés során, mivel a modernizáló szerep megszabta feltételekhez méri szereplôit. A minden tekintetben feltûnô mozgékonyság, a racionális gazdasági viselkedés iránti hajlam, az újítókészség, a teljesítményelvûség, a munkaközpontú életvitel és végül a tudás, a szakmai hozzáértés kivételesen nagy becsülete - szerinte ezek a modernizáció fô kívánalmai, melyeknek nálunk a zsidóság helyzeti és belsô adottságai feleltek meg, lévén, hogy e társadalmi képességek ,,a magyarországi zsidóság mintegy eredeti kollektív tulajdonságait képezték". (90. old.)
  Paradox módon még azok a körülmények is ebbe az irányba hatottak, melyek látszólag a zsidóság hagyományos páriasorsának voltak kései következményei: az asszimilációs kényszer, a státuskompenzáció igénye vagy a zsidóságon belüli csoportszolidaritás fenntartása. Egy szó, mint száz: a zsidók ,,csoportsajátos" kollektív jegyei egybeestek a modernizáció követelményeivel, pontosabban, de kimondatlanul: a modernizáció éppen azokra a kollektív tulajdonságokra tartott igényt, melyek a zsidóságon kívül ,,sokkal ritkábban érvényesültek".
  Karády éppúgy szükségtelennek tartja a kettôzött struktúra fogalmának empirikus igazolását, mint az általa kedvvel hivatkozott Erdei vagy a koncepció megannyi híve. Az írásaiban gyakran alkalmazott gondos és aprólékos statisztikai bizonyítások rendre elkerülik az alapvetô tények elemzését, mert a szerzô csak azt a szerepet szánja nekik, hogy az axiómaként tételezett fogalmi alapon álló felépítményt szilárdítsák. De vajon szükség van-e az alap empirikus igazolására, illetôleg milyen eszközök állnak egy ilyen mûvelet rendelkezésére?
  Korábban szóltunk már róla, mikor és hogyan született e nézet a századelô olykor antiszemita célzatú diskurzusaiban. Tudományos pályafutását végigkísérte a magától értetôdôségbôl eredô ,,védettség" bármilyen alapos empirikus igazolással szemben. Erdeinél kivált hiába keresnénk a bizonyítást. A szöveg kétségtelen szuggesztivitásának mélyén, mint Erdei számos egyéb nézete esetében szintúgy, ¹⁰ többnyire nem a szigorúan vett tudományos argumentáció, hanem a szerzôi látásmód ,,eredetisége", a konstrukció racionális felépítése és a kifejtés megejtô zártsága rejlik. Ami pedig a gondolatmenetet tapasztalati érvénnyel ruházza fel, az gyakorta nem több annál, hogy a szerzô ,,élményszerûen ismeri" (mint ahogy Erdei maga írja) az ábrázolt tárgyat. Ennél azonban talán biztosabb alapozásra lenne szükség ama kulcsfogalom esetében, mellyel a XIX-XX. századi magyar társadalomfejlôdés természetét szokás megragadni.
  Az efféle bizonyítás szerkezeti elemzést, a struktúra többszempontú és történeti (a dinamikát sem mellôzô) rekonstrukcióját kívánná meg. Olyanfajta analízis lenne ez, amely a statisztikai és a másfajta (a kvalitatív) bizonyítás eszközeivel egyaránt él, amely tehát nem veszi adottnak a korábbi diskurzusokat, hanem lépten-nyomon szembesíti velük az analízisbôl nyert eredményeket. Lehet, hogy közülük számosat igazol, és hogy a végül kikerekedô kép sokban emlékeztet majd a diskurzusban foglaltra, ám nem kizárt, hogy gyökereiben kérdôjelezi meg annak tantételeit. Ami most számunkra egyedül lényeges: bizonytalan alapra épül az a társadalomtörténeti elemzés, amely kritikátlanul teszi magáévá szemléleti elôfeltevés gyanánt a kettôs struktúra fogalmát.
  Nem véletlen, hogy a társadalomképének fogalmi kiindulópontjait a priori módon kezelô Karádytól annyira idegen az efféle megközelítés, hogy még a zsidóság társadalomszerkezeti rekonstrukciójának sem szentel különösebb figyelmet. S ha egyszeri alkalommal sort kerít is rá, akkor sem vonja le a belôle adódó következtetéseket. A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegzôdésérôl (1910) címû tanulmány tudomásom szerint az egyedüli, melyben Karády valamilyen formában, bár nem túl bôven, a zsidóság gazdasági (foglalkozási) rétegzôdését a belsô felekezeti megosztottsággal (neológok-ortodoxok) összefüggésben felvázolja. Ám már ez a néhány oldal is (252-260. old.) meglepô fejleményekre világít rá, melyek kifejezetten ellentmondanak annak, amit Karády e könyvében vagy a többi tanulmányában állít, és fáradságos statisztikai elemzéssel bizonyít.

1. Amint az korábban is kiderült, Karády szerint a zsidóság mint kollektívum a maga ,,eredeti csoportsajátos" vonásaival vált arra alkalmassá, hogy betöltse a gazdasági és kulturális modernizáló szerepét. A zsidóság ebben adott egysége, minden ezzel ellentétes idônkénti deklaráció ellenére, kulcsfontosságú a szerzô számára. Midôn például kifejti, hogy az asszimiláció nem lehetett teljes, akár nagypolgári szinten sem, mert az asszimilánsok társadalmilag progresszívabbak a befogadóknál, állítását azzal támasztja alá, miszerint: ,,a teljes polgári-demokratikus kibontakozás elvének, melyhez a zsidóságot egyértelmûen kötötték gazdasági és szimbolikus-politikai érdekei", nem felelt meg a nemesi eredetû elit ,,igencsak korlátolt konzervatív-modernizációs programja" (40. old.). Vagy a zsidóság mintegy ,,eredeti kollektív tulajdonságaként" definiált vállalkozói készségrôl azt jegyzi meg, hogy: ,,Ez a gazdasági-vállalkozói racionalitás [...] a modernizáció korszakában is a zsidóság különleges csoportkészségének bizonyult, amennyiben kizárta a státusôrzést célzó, gazdasági célszerûséggel nem vagy kevésbé bíró gazdasági magatartást, mely a patrícius polgárságot, a nemességet, az új keresztény középosztályt és a feltörekvô parasztságot egyaránt jellemezte." (91. old.) Vagyis nem egyik vagy másik csoportjukat, hanem e rétegek egészét. Végül: a zsidóság öröklötten olyan ,,belsô mûveltségtôke" birtokosa volt, amely ,,a zsidóság minden rétegében specifikusan magas és összességében Magyarországon egyedülálló színvonalú iskolázottsági befektetéseivel és sikereivel mérhetô le". (97. old., a kiemelés tôlem, Gy. G.) Az ilyen és hasonló attribútumok szinte csak nekik kínálták fel a modernizáló szerep betöltését a liberális (nemesi) politikai program keretei között, hiszen ,,például a katolikus vallási kötelékkel (s néha, bár sokkal ritkábban, a protestánssal is) összeegyeztethetetlen volt a legtöbb modernizációs ideológiai-politikai elkötelezettség..." (55. old.)

2. Az 1910-re vonatkozóan regionális vetületben vázolt felekezeti és foglalkozási megoszlás korrelálása során viszont Karády, nagyon helyesen, megállapítja, hogy a zsidó népesség ekkor nagyjából felét (!) alkotó ortodoxok kevés vagy semmi jelét nem mutatták a polgárosodásnak, a modernségnek, a gazdasági és szellemi innovációnak. Hiszen: ,,A hagyományos zsidóság bizonyos csoportjainál az üzleti és kereskedelmi foglalkozás gazdasági konzervatívizmusra utalt, a társadalmi mobilitás hiányára és egyúttal egyfajta kulturális üvegházra is, ahol a társadalmi reprodukció a hagyományos foglalkozási szerkezet keretein belül maradt." (256. old.) Késôbb: ,,Úgy tûnik, az ortodox területeken, elsôsorban a keleti ortodoxia vidékén a hagyományos foglalkozás kategóriáinak dominanciája még a magas képzettséget igénylô pályákra is rányomta bélyegét." (260. old.) Végül: ,,Az ortodoxia minden fajtáját - legalábbis hosszú távon - bizonyos mértékû társadalmi és foglalkozásbeli immobilitás jellemezte..." (Uo., a kiemelések tôlem, Gy. G.)

  A nyilvánvaló különbség aközött, amit a szerzô itt és máshol állít, nem tüntethetô el azzal az érvvel, miszerint ô mindenkor csak a ,,polgárosuló" vagyis a neológ, a városi (kivált a budapesti) zsidó népességrôl beszél (55. old.). Nemcsak azért súlytalan ez az ellenvetés, mert akkor mivégre a zsidóság ,,csoportsajátos" és ,,eredeti kollektív tulajdonságaira" történô egyetemleges hivatkozás, ha a népesség tekintélyes, a századfordulón legalább fele részére nem vonatkozik. Ám azért is, mert mit bizonyítanak akkor azok a (foglalkozási) statisztikai mutatók, melyekkel számosan - így Karády is - a zsidóság ,,rendre feltûnôen erôs" (89. old.) polgárosodási teljesítményét mérik. Mint írja: ,,a századfordulón az össznépességnek csak mintegy 5-6%-át kitevô zsidóság a legtöbb szabad értelmiségi, magántisztviselôi és gazdaságilag önálló tôkés csoportnak (kereskedôk, ipari vállalkozók) 40-60%-át szolgáltatta". Sôt, fûzi hozzá, a zsidóság ,,ezeknek a csoportoknak (is) általában legdinamikusabb, legmodernebb rétegeit alkotta..." (82. old.) Majd példaként az ügyvédeket említi, ahol állítólag ,,a vállalati és közületi jogtanácsosság meghonosításával a zsidó ügyvédek a századforduló évtizedeiben a nagyobb városokban túlsúlyra jutottak" (83. old.). A zsidó ügyvédeknek a vállalati és közületi jogtanácsosság meghonosításában játszott úttörô szerepét egyébként semmilyen forrásszerû adattal nem támasztja alá, mivel a hivatkozott tanulmány megadott helyén csak az olvasható: a századfordulón Budapesten túlsúlyba kerültek a zsidók az ügyvédek között, és a századfordulón nôtt az ügyvédek (de nemcsak a zsidó ügyvédek) összefonódása az üzleti élettel. ¹¹
  Egyáltalán, elegendô-e egyedül a foglalkozási statisztika a polgári társadalmi minôség mutatójaként, ha egyébként tudjuk (Karády is tisztában van vele), hogy pusztán az iparos és kereskedô önálló státus további kvalifikációk nélkül semmit sem árul el arról, ki mennyire vált polgárrá. A budapesti nagykereskedôt, aki nyelvében, esetleg nevében megmagyarosodott, aki a neológ felekezetet választotta, illetve esetleg már ki is keresztelkedett, vagy aki kész a vegyes házasságra is, csak a merôben formális ágazati statisztika sorolja a falusi, ortodox, északkelet-magyarországi fûszeressel egy csoportba (így keletkezik a statisztikai mutató). Mélyebb társadalomtörténeti elemzéssel kell kijelölni valamennyiük pontos helyét a struktúrában, melynek eredményeként azután felekezeti hovatartozásában is azonosítható lesz a kifejezetten vállalkozó, kereskedô és iparos réteg. Aligha kétséges azonban, hogy a zsidó felekezeti státus önmagában nem ruházza fel a zsidóságot azzal a ,,különleges csoportkészséggel", amely ,,a magyar társadalomban ritka teljesítményethoszt és munkamorált" kibontakoztatta (91. old.).
  Igaz, Karády néhol megemlíti a polgári középosztály formálódásának egyéb forrásait is, ám hajlik rá, hogy a folyamatból kizárja a magyar elemet: ,,Párhuzamosan alakult ki, jórészt nem magyar eredetû elemekbôl - zsidókból, németekbôl, szlávokból - a tulajdonképpeni polgári középosztály, tehát a modern ipari-kereskedô polgárság és a szabad értelmiség..." (82. old.)
  De vajon történetileg igazolható-e a tézis, mely szerint a mindenekelôtt ,,a szabadpiacon érvényesíthetô vállalkozói készségek és erények a magyarországi zsidóság mintegy eredeti kollektív tulajdonságait képezték"? (90. old.) Karády két ténybôl eredezteti a zsidóság eme csoportsajátos tulajdonságait. Az egyik az ellátott tevékenység, nevezetesen, hogy a zsidóság ,,kezdettôl fogva jelentôs és egyre nagyobb szerepet kapott a kamarai és nemesi birtokok termékeinek értékesítésében s az ehhez kapcsolódó pénzügyletek lebonyolításában" (90. old.). A másik a sajátos feltételrendszer, a páriasors, amely mint ,,különleges kizsákmányolás és elnyomás" felfokozta a zsidóságban a kockázatvállalást, a kompetícióra való készséget, az újítási és alkalmazkodási hajlamot (uo.). Kézenfekvônek tûnô feltételezésekkel van dolgunk, mégis az emancipáció elôtti vagy az emancipáció kezdetén tartó zsidó közösségek történeti elemzései nem mindenben igazolják a hipotézist. Hiszen: a hagyományos zsidó társadalom, benne a kamarai és nemesi árutermelés forgalmazóival és bankáraival, maga is jobbára feudális vagy kvázi feudális formák között élt. Így a múlt század elejéig jószerivel nem is alakult ki olyan szakosodott zsidó kereskedô osztály, amely függetleníthette volna magát a helyi zsidó közösségektôl. Az 1820-1830-as évekig jellemzô maradt, hogy a ,,hagyományos közösségen belül az élet minden aspektusát a sajátos helyi körülményekhez viszonyították; az egyéneket mindenekelôtt és elsôsorban közösségük tagjainak tekintették, amelyben mindegyiküknek megvolt a maga helye személyes adottságaik folytán [...] és egy személy megítélésében a vagyon, a Talmud-tudomány, a vallásosság és a családi származás volt a legfontosabb kritérium". Még a közösségektôl fokozatosan eloldódó vagyonos kereskedôk sem kerültek ki egyik napról a másikra azok hatálya alól. ,,A gazdagok zöme továbbra is a közösség konkrét kontextusában élte az életét, és életstílusuk az ottani hagyományos életstílus volt." Az általuk képviselt új attitûd tehát ,,csupán a létezô közösségi orientációra rárakodó elem volt". ¹² Bizonyára ezzel függ össze, hogy a szóban forgó személyek nem mindig adták egyértelmû tanújelét a vállalkozóvá válás iránti hajlamnak. Amint a reformkori Pest nagykereskedôi kapcsán Bácskai Vera rámutatott: ,,a zsidóság a maga egészében nem [...] a pesti zsidóság egy csoportja [azonban] kétségtelenül fontos vezetô szerepet játszott a gazdasági modernizációban és a polgári értékrend kialakításában". Viszont: ,,A zsidó nagykereskedôknek [...] csak kis csoportja tartozott a kereskedelem és hitelélet modernizációjának úttörôi közé, és [...] szerepük a század elsô felében korántsem volt olyan domináns, mint a késôbbi évtizedekben..." ¹³ Mindez pedig komoly kétségeket támaszt aziránt, hogy a gazdasági-vállalkozói racionalitás a magyarországi zsidóságnak valóban oly mértékben eredeti kollektív tulajdonságát képezte-e, mint azt Karády feltételezi.
  A duális szerkezetû magyar társadalom másik felérôl ugyanakkor többnyire csak azt közli a szerzô, hogy a polgári fejlôdés szempontjából az a zsidóság teljes ellentéte. Ha a zsidóság mint a polgárosodás, a modernizáció alanya mobil, teljesítményorientált, szakmai mûveltséget szerzô, szorgalmas, puritán, egyszóval weberi értelemben klasszikus polgárokból állt, akkor a ,,nem zsidó rétegek" (benne a nem magyar etnikumokkal) az úriember létmintájához igazodtak mobilitásuk folyamán. Ami ,,mindenesetre ellentmondott mind a vállalkozó szellemnek, mind a teljesítményelvnek, mind a munkamorálnak [...] Eszerint, sommásan, a racionális pénzszerzés, a megerôltetô és célratörô munka, a gazdasági, iskolai, szellemi, kulturális stb. teljesítmény keresése valahogy nem úri, hanem zsidó dolog." (91-92. old.)
  Így adható vissza az a ,,sommás" kép, melyre Karády olykor hivatkozik mint nem zsidó társadalomra. ¹⁴ Az immobilitás két ok következménye, vallja. Az egyik a hagyományos uralmi pozíció fennmaradása, a másik a föld mint tulajdonforma dominanciája. Ilyen körülmények között a nem zsidó magyar elit és középosztály egész egyszerûen kívül maradt a piac világán (gazdálkodás, fogyasztás, viselkedés terén), mert elkerülhetetlen gazdasági süllyedését államhivatali pozíciói révén részben ellensúlyozhatta. Amíg tehát a zsidóság csoportsajátos késztetései révén és persze ,,versenytárs" hiján elfoglalta a piaci élethivatásokat, addig ,,a nem zsidó rétegek szakmai mobilitása elsôsorban viszonylag védett (a nem zsidóknak fenntartott) érvényesülési piacok felé irányult: ilyen volt az államhivatal s általában a közületi állások..." Ez utóbbi, tartja a szerzô, ,,képviselhette ugyan a modernizáció egy változatát, de nem a nyugat-európai polgári fejlôdés értelmében". A ,,hivatalnok-középosztálybeli" mobilitásra ugyanis ,,az össztársadalmi polgárosulási hiány nyomta rá bélyegét". (83. old., kiemelés az eredetiben.)
  A vitathatatlanul csak a zsidó polgárosodás ellenpontozására hivatott iménti társadalomkép amellett, hogy statikus, ráadásul empirikusan sincs alátámasztva. Lett légyen szó a múlt század végérôl vagy a XX. század harmincas éveirôl, a képlet mindvégig ugyanaz. Csak hosszú távú modellekben gondolkodó szociológus merevítheti meg ilyenformán a történelem folyamatát egy változatlan struktúra fogalmai szerint.
  Példákon át igyekszem alább bemutatni, miként konstruálja meg Karády a zsidó és a nem zsidó társadalom egymást kizáró ellentétét, nemegyszer komolyan számba vehetô bizonyítékok nélkül. A zsidó és a magyar középrétegek mûveltségbeli szintkülönbségérôl például azt tartja: ,,Amikor a vidéki magyar úri házakban Mikszáth híres anekdotája szerint egyáltalán nem lehetett még könyveket találni, a polgárosuló zsidó családok már obligát módon beszerezték a német klasszikusok (Goethe és Schiller) mellett a hazai klaszszikusok díszkiadásait is..." (97. old.) Azon túl, hogy a kijelentés ténybeli igazsága is erôsen kétséges, vajon elegendô-e Mikszáth anekdotájára alapozni az egyik oldalon azt, amit a másik oldalon még ilyen ,,forrás" sem támaszt alá (a szerzô nem sorakoztat fel adatokat állítása igazolására). Pedig korabeli leltárak nyomán a kérdés érdemlegesen megválaszolható, és saját kutatói tapasztalataim egyáltalán nem erôsítik meg a polgárosuló zsidó családok feltûnô könyvgyûjtô törekvésérôl tett iménti jelentést. ¹⁵ A kérdést természetesen csak további és hasonló forrásokon nyugvó mikroelemzés juttathatja majd nyugvópontra.
  Vagy: Karády szerint a mozgékony, ugyanakkor státusában nem kellôen szilárd és legitim zsidóságnak létérdeke volt a ,,státuskompenzáció", melynek a mecenatúra és az altruizmus keretei között hódolt. ,,E státuskompenzatív mechanizmus folytán a nemzeti vagy helyi közügyekre áldozó honpolgár mintáját Magyarországon a legújabb korban elsôsorban a zsidó polgárság testesítette meg..." - fogalmazza meg a tézist (100. old.). Mind ez ideig senki nem vizsgálta ugyan a kérdést a maga teljességében, elszórt adatokból annyi azért leszûrhetô, hogy az arisztokrácia a dualizmus idején is (és nemcsak a reformkorban, ahogy a szerzô írja) aktív szerepet vitt e téren. Egy nemrég megjelent helyi monográfia tanúsága szerint Nyíregyházán a dualizmus korában az alapítványozók között a nem zsidó vezetô várospolitikusok és értelmiségiek éppoly sûrûn fordultak elô, mint a módos zsidó kereskedôk vagy iparosok és vállalkozók. ¹⁶
  Végül: a keresztény és a zsidó középosztály eltérô gazdasági habitusát a szerzô az ingatlanstatisztika segítségével bizonyítja. Szerinte az, hogy a húszas években a zsidók Budapesten ,,sokkal kevésbé vettek részt" házépítési beruházásokban, mint a keresztények, abból fakad, hogy a ,,dzsentri életformával jellemezhetô" gazdasági beállítottság a státus reprezentációját részesíti elônyben, ami földvagyon (vagy másfajta ingatlan) vásárlására ösztökél. Zsidó oldalon viszont a mozgó tôke, a bárhonnan könnyen kivonható tôkeformák halmozása a vezérelv. A bökkenô a többi esethez hasonlóan itt is az, hogy Karády a konkrét történeti helyzettôl elszakadva, tisztán logikai úton értelmezi a statisztikai adatot. Hiszen, ha igaz, amit az ingatlanbirtoklás zsidóktól idegen voltáról állít, hogyan magyarázza a tényt, hogy 1918 elôtt a zsidó nagypolgárság kezén volt a budapesti bérházingatlanok tetemes, ha nem túlnyomó hányada. ¹⁷
  Egyébként sincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy a húszas években csökkent a zsidók ingatlanszerzési törekvése. 1926-ig érvényben volt a kötött lakásgazdálkodás, majd pedig az évtized végéig elhúzódott a lakbérek végérvényes felszabadítása. A lakáspiac teljes vagy részleges hiánya nem ösztönözte a nagyrészt tehetôs zsidó nagypolgár befektetôket, akik házingatlant nem (mint Karády feltételezi) a saját lakhatásuk biztosítására, hanem - adókedvezményekkel is bátorítva - bérbeadás végett építtettek tömegesen a dualizmus idôszakában. A számottevô keresztény középosztályi beruházás pedig éppenséggel nem a bérház-, hanem az 1924-tôl jogilag is lehetséges társasház-építkezések gyakoriságából következett. S azért inkább ôk, nem pedig zsidó partnereik tûntek ki e téren, mert Trianon nyomán tíz-, sôt százezerszámban települtek át, fôként Budapestre, az erdélyi, felvidéki keresztény középosztálybeliek és kispolgárok, akik vagonlakásaikat lassan elhagyva ekkortájt kerültek jobb lakáskörülmények közé.
  Példáinkban a szerzô láthatóan törekedett az empirikus bizonyításra, gyakorta azonban csak deklarálja a tézist olyan kérdésekben is, melyek ma nemegyszer vita tárgyát képezik történetírásunkban. Így például elkerüli a figyelmét, hogy történetesen a dzsentri s vele együtt a hivatalnok középosztály társadalomtörténeti megítélése napjainkban túlhaladta már a mikszáthi alapokon álló és Erdei által is mûvelt diskurzus kereteit. Éppenhogy megemlítjük, miszerint a századfordulón a minisztériumi, de a megyei tisztviselôknek szintúgy legföljebb a harmada állt földjét vesztett nemesekbôl (dzsentrikbôl), a zömük viszont többgenerációs hivatalnok, kiknek már a szülei és a távolabbi felmenôi sem pusztán nobile officiumként vállaltak hivatalt 1848 elôtt. Ezért, valamint a századvégi képesítési elôírásoknak megfelelés kényszere és egyéb tényezôk folytán kivált a miniszteriális közhivatalnokok bizonyíthatóan közelebb álltak a polgári rétegekhez, mint az egykori kiváltságosok leszármazottainak hagyományos csoportjaihoz. ¹⁸
  De nincs ez másként a ,,védett piacokon befutható" katonatiszti pálya esetében sem (92. old.), amely mind messzebb kerül a nemesi társadalomtól. ,,A dualizmus korában - írja Hajdu Tibor - a Monarchia tisztikara nemesi jellegét feladva polgárosul. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy többségbe kerülnek a polgári származásúak, hanem a követelmények, a tiszti ideál megváltozásában." Sôt a katonaorvosok nemritkán éppen a zsidók közül verbuválódtak. ¹⁹
  Összegzésül: Karády a felekezeti csoport fogalmának kizárólagos elôtérbe állításával és azzal, hogy szinte teljesen lemond a rétegzôdés gazdasági-foglalkozási kritériumának a használatáról, nem képes kellôen kiaknázni az ebbôl a szempontváltásból adódó elemzési lehetôségeket.

  Ha korábban keveselltük az analízist, akkor a zsidó asszimilációt tárgyaló írások kapcsán a statisztikai elemzések bôségét (és elmélyültségét) kell kiemelni. Az asszimiláció képezi a könyv gerincét, a hét tanulmányból négyet kifejezetten e témának szentelt a szerzô. Asszimiláció és polgárosodás (nemcsak a zsidóságnál) úgy függnek össze, hogy egymást feltételezik. Hiszen egyedül a zsidó másság (csoportpartikularitás) formális megszüntetése teheti a zsidókat a nemzetállami keretek közt integrálódó modern polgári társadalom teljes értékû tagjaivá. Ugyanakkor, és ettôl oly bonyolult a magyarországi zsidó asszimiláció folyamata, mivel a ,,polgári" közösségi ideált maguk az asszimilánsok demonstrálják, bennük ölt testet az emancipált modern polgár, a zsidó identitás sem tûnik el végérvényesen. Ezért tekinti Karády olykor még a polgárosodás szempontjából is pozitív értéknek a zsidó csoportszolidaritás fennmaradását, és ilyen alapon állítja, hogy az asszimiláció interaktív folyamat: egyszerre hasonulás és ,,viszontasszimiláció". A beolvadó és polgárosodó zsidók így maguk is asszimilációs góccá válnak, tekintve, hogy az ô polgárosodásuk szüli a polgári lét idôvel általánossá váló normáit. Bárkinek, aki polgári identitásra kíván szert tenni, lett légyen magyar vagy bármilyen más etnikum tagja, olyan attribútumokat kell elsajátítania, melyeket eredendôen a zsidó polgárosodás hozott létre.
  De vajon mitôl feltûnôen sikeres a magyarországi zsidó asszimiláció? Karády válaszként bevezeti az asszimilációs társadalmi szerzôdés fogalmát. E szerint a kölcsönös elônyök racionális belátása áll a dolgok hátterében. A honi zsidóság és a hatalmi kulcspozíciókat kisajátító keresztény elit kölcsönösen érdekelt a zsidóság minél gyorsabb elmagyarosodásában. Egyikük számára ez a jogilag rendezett polgári státust (az integrációt), a másik fél számára az olyanynyira sóvárgott tömeges asszimilációt és feltétlen államhûséget jelenti abban az államban, ahol a kiegyezéskor a magyar etnikum népességbeli aránya csupán 40 százalék körüli. A szerzôdésben ugyanakkor hallgatólagosan arról is megállapodnak a felek, hogy kit milyen hely illet meg. A zsidóság a teljes jogvédelem talaján és teljes állami segédlettel a modernizáció gazdasági és szellemi teendôinek elvégzésére nyer felhatalmazást; a liberális nemesség viszont fenntartja magának az államhatalom uralmi, valamint a presztízshierarchia mintaadó pozícióit.
  Az írásba ugyan soha sem foglalt, ám e nélkül is betartott egyezségnek a dualizmusban volt komoly foganatja, a Horthy-kor évtizedeiben azonban ismételten és egyoldalúan felrúgták. Ám, s ez talán meglepôen hangzik, még a harmincas évek végi, a negyvenes évek eleji hírhedt zsidótörvények után sem enyészett el. Errôl a Zsidótörvények és életfeltételek a szociális jelzôk tükrében (1938-1943) címû kitûnô tanulmányában ad számot a szerzô.
  Különösen becses elemzések szólnak az asszimiláció mechanizmusairól, így a nyelvi beolvadás (Egyenlôtlen elmagyarosodás, avagy hogyan vált Magyarország magyar nyelvû országgá?), a névmagyarosítások és a kitérések (Asszimiláció és társadalmi krízis), illetve a vegyes házasságok (A felekezetek közötti házasságok általános szociológiája a régi rendszer idején) trendjeirôl és konjunkturális okairól. A szerzô maximálisan kiaknázza a gazdag statisztikai forrásbázist, hogy rögzítse az asszimiláció menetét. Karády rekonstruálja elsôként az asszimiláció akkulturáción túli fázisainak történeti etapjait annak a népnek a példáján át, amely az adaptáció szinte összes szóba jövô stratégiáját felhasználta másságának eltüntetése, a minél teljesebb integráció érdekében. S bár a szerzô méltánytalanul mellôzi a téma hazai historiográfiáját, ²⁰ tény, hogy ô hatolt a kutatások során legmélyebbre.
  Az asszimilációs társadalmi szerzôdés általa formulázott fogalma és annak megannyi implikációja azonban problémákat is felvet. Közülük itt csak néhány pontra térhetek ki.
  Elsôként felmerül a kérdés: valóban annyira különleges a magyarországi zsidóság asszimilációja, hogy magyarázatához elengedhetetlen ez az utólagos fogalmi konstrukció? Mirôl is van szó valójában? 1840-tôl van Magyarországon napirenden a zsidó emancipáció ügye, amely elválaszthatatlan a polgári jogegyenlôség, a magántulajdon és a liberális alkotmányosság intézményesítésétôl. Ennek áldásait nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül (a század végére) az ország minden lakosa és kollektívuma egyaránt élvezni fogja. A párhuzamosan zajló nemzeti homogenizáció szorosan kapcsolódik ehhez a folyamathoz. Multietnikus államban a homogenizáció lényegi, talán leglényegesebb része a nyelvi-kulturális asszimiláció kényszere (és az iránta megnyilvánuló készség). Gellner megfogalmazását idézve: ,,a nacionalizmus nem más, mint belépés az írott elit kultúrába, a benne való részvétel, a vele történô azonosulás, amely kiterjedését tekintve egybeesik a teljes politikai egységgel, illetve annak népességével; minderre pedig azért van szükség, hogy összhang jöjjön létre közte és a munkamegosztás, valamint a termelés azon típusa s módja között, melyen a társadalom nyugszik." ²¹ A magyarországi zsidó asszimiláció szintúgy az általános és korabeli európai folyamat logikáját követte, így kevés indok szól valamilyen külön szerzôdéses alku feltételezése mellett.
  Tény persze, hogy a Gellner modelljébe foglalt korlátlan belsô mobilitás perspektívájából a magyarországi zsidó beilleszkedés valóban nem tûnik egészen hibátlannak. Hiszen, amint Karády állítja, az érvényesülési terepek hallgatólagos kijelölésével (és a zsidók ekkénti folytatólagos diszkriminációjával) a felekezeti-etnikai homogenizáció fejében elnyerhetô szabad társadalmi érvényesülés ígérete csak részben vált valósággá. Az emancipált zsidóság ,,elsô nagy értelmiségi nemzedékének" a századfordulón bekövetkezô radikalizálódását például éppen ,,ilyenfajta mobilitásbeli akadályoztatásból" eredezteti a szerzô (52. old.). Feltéve, hogy az állítás igaz (bár mindenképpen finomítandó), akkor sincs válasz a kérdésre: mi az oka, hogy nem egy múlt századi alkotmányos-liberális államban, ahol a zsidóság nem, vagy a magyarországinál kisebb mértékben járult hozzá az új közép- és nagypolgárság kialakulásához, a burzsoázia szintúgy kívül rekedt az állami életen, és nem, vagy alig képviseltette magát a politikai osztályban? Ez történt mind Angliában (egészen a XIX-XX. század fordulójáig), mind Németországban a vilmosi idôszak végéig. Ennek fényében kevésbé meglepô, hogy a honi zsidóság csupán a népességbeli arányának megfelelô mértékben volt jelen a köztisztviselôi karban és az országos kormányzati eliten belül is csak a századelôn tûntek fel elsô exponensei. De nem volt ez másként tôlünk nyugatabbra a nem zsidó származású polgárság esetében sem.
  A zsidóság nyilvánvaló törekvését az asszimilációra és a polgárosodásra Karády szerint mindennél jobban tanúsítja az asszimilációs norma úgymond gyakori zsidó túlteljesítése. Nevezetesen: a zsidóság körében legtömegesebb a nyelvi elmagyarosodás a többi nem magyar etnikummal összevetve - állítja anélkül, hogy meghatározná a nyelvi asszimilánsok németeken, szlovákokon belüli részarányát. Sôt egy helyen azt veti oda, hogy ,,néhány, fôleg városi" csoportjuk kivételével ,,erôteljesen ellenálltak a nyelvi asszimilációnak" (261. old). Ahhoz képest, hogy a németek elmagyarosodó tömegét a statisztika alapján félmillióra, a szlovákokét 400 ezerre szokás taksálni, nem jár el túl méltányosan velük szemben. Továbbá: a zsidók a többi allogén etnikumhoz képest jóval gyakrabban folyamodtak a névmagyarosítás eszközéhez - szögezi le (125. old.).Végül: ,,a zsidóság szekularizációs szintje már a század végén az összes vallási felekezet között a legmagasabb" (95. old.). A többi felekezet körén belüli szekularizáció elôrehaladására nem hoz ugyan semmilyen adatot, ám még aggályosabb, hogy az egyes felekezeteket a szekularizáció mérlege szempontjából közvetlenül veti egybe, tekintet nélkül eltérô társadalmi összetételükre. Márpedig egyebütt maga is írja, hogy a vallásos identitás feladása szinte csak a nagyvárosi polgári középrétegek szokása, így ez a döntés inkább a réteghelyzettôl, mint a felekezeti hovatartozástól függött.
  Szóljunk végül Karády leggyakoribb érvérôl, a több tanulmányában külön is vizsgált zsidó túliskolázás jelenségérôl. Nemcsak az a bajunk az egyébként nem alaptalan tézissel, hogy Karády a felekezetek ilyen szempontú összehasonlításakor rendre alábecsüli a társadalmi rétegzôdés determináló szerepét. Bár egy helyen kijelenti, hogy ,,finomabb statisztikai elemzéssel" kiküszöbölhetôk ,,az iskolázottságra nehezedô osztálytényezôk", s ezzel mód nyílik a ,,tisztán vallásspecifikus iskolázottsági mutatók" kiszámítására. ²² Írása azonban nem gyôz meg bennünket módszerének sikerérôl. Hiszen - adatok hiányában - Karády nemegyszer csak feltételezi, amit késôbb már bizonyítottnak tekint, hogy adott rétegek zsidó (vagy evangélikus) összetevôi jobban ambicionálják gyermekeik iskoláztatását, mint azok más felekezetû tagjai, és hogy feltûnôen jobbak az iskolai teljesítményeik is. ²³ Abban értünk tehát inkább egyet vele, hogy ,,az eddigi kutatások még nem nyújtanak biztos támpontokat az egyenlôtlen szelekció és az iskolai siker társadalomtörténeti összefüggéseinek értelmezésére" (130. old.).
  Gond az is, milyen értelmet tulajdonít a szerzô a zsidóság feltûnô középiskolai és felsôoktatási reprezentációjának. A ,,túliskolázás" valóban az asszimilációs norma túlteljesítésébôl fakad, mint Karády vélelmezi, vagy inkább abból, hogy a zsidóság az iskoláztatást elônyben részesíti a mobilitás más eszközeivel szemben? Az utóbbi esetben a zsidó ,,túliskolázás" annak tükre, hogy a másféle rétegzôdésû nem zsidó népesség az iskolai ,,befektetést" a mobilitás egyéb csatornáival ,,váltja ki". Nem tekintve az immobil társadalmi csoportokat, a felfelé mobil keresztény rétegekbôl számosan inkább a vagyonfelhalmozásban érdekeltek (parasztság), semmint gyerekeik iskoláztatásában. De ez a helyzet a nem szakértelmiségiként, hanem menedzserként vagy puszta tôketulajdonosként érvényesülô zsidó nagypolgársággal is. Amint Lengyel György megállapította: a Horthy-korban a multipozicionális gazdasági elit zsidó származású tagjai ritkábban jártak egyetemre, mint annak keresztény tagjai, mivel ,,egy praktikusabb iskolázási orientáció" jegyében inkább a Kereskedelmi Akadémiára iratkoztak be. S ez, teszi hozzá, az elit korösszetétele folytán ,,nem a numerus clausus hatását tükrözte". ²⁴
  S vajon az iskolázási stratégiákat nem befolyásolja-e, hogy a nyelvi-kulturális homogenizáció következtében az iskola jelentôsége merôben más a zsidók, mint a keresztény magyarok között? Túl azon, hogy a ,,zsidó polgárság számára [...] osztálylegitimációs okokból is fontos volt az igazolt mûveltség kultiválása" (104. old), látni kell, hogy kellô iskoláztatás nélkül a zsidó családokba született gyerekek sem magyarul nem tanulhattak meg a kívánt módon, sem a magyar nyelven írt, a magyar nemzeti kulturális univerzumban született javakhoz nem férhettek hozzá közvetlenül. Az iskola arra szocializálta tehát ôket, amire az egyszerre mobil és asszimiláns honi zsidóságnak a legnagyobb szüksége volt. Hiszen csak ennek eredményeképpen kapcsolódhatott be végre a zsidóság a többségi társadalom kommunikációs világába és készülhetett fel érzelmileg s mentálisan egyaránt a nemzeten, az e ,,képzeletbeli közösség"-en belül immár ôt is megilletô (másokkal egyenrangú) hely betöltésére. ²⁵ Igaz, több volt ez puszta befogadásnál, mivel az elsajátítás során a beolvasztó kulturális univerzum maga is átalakult.
  Emiatt igazán érdekes a zsidó nôk helye és szerepe a zsidó asszimiláció folyamatában. Ha az iskolai szocializáció döntô az asszimiláció sikere szempontjából, akkor az ebbôl közép- és felsôfokon többségükben kirekesztett nôk asszimilációs esélyei igen csekélyek. Ami pedig azért fontos, mert a zsidóság és persze mások asszimilációját sem lehet kizárólag férfi individuumok ,,teljesítménye" alapján elbírálni. A zsidó család, melynek fôként középosztályi szinten a nô a mentális középpontja, nem pusztán annyi, amennyit a mobil és asszimiláns férfiak belôle megjelenítenek. Ezért kifejezetten gyümölcsözô minden olyan megközelítés, amely a nôket s vele a családot is bevonja a zsidó asszimiláció fogalomkörébe. ²⁶ Így nem elég pusztán kijelenteni, hogy ,,a zsidóság szerepe Magyarországon egyedülállóan fontos volt a nyugati polgárnô magatartási modelljének legitimálásában", mivel a századelôn közülük néhány százan még egyetemre is jártak. A többségre ugyanis inkább az volt a jellemzô, hogy ,,a nôk családi szerepnormáit a zsidóságban talán erôsebben megkötötték a vallásgyakorlás hagyományai, mint egyebütt". ²⁷
  Az asszimilációs norma zsidó túlteljesítésének tézisét egyéb megfontolások is gyengítik. Éppen Karády statisztikai áttekintéseibôl tudjuk: a nyelvi elmagyarosodás (amely, mint jeleztük, korántsem volt zsidó specifikum) után a névmagyarosítás, nem pedig a felekezeti kitérés az identitásváltás legtömegesebben választott módja. Ez arra vall, hogy az adaptációs stratégiák gyakorisága fordítottan arányos a megtagadott eredeti identitáshoz kötôdéssel. Természetesen a felekezeti státus volt (és maradt) a zsidó identitás átélésének és demonstrálásának elsô számú forrása. Nem meglepô tehát, hogy ,,a válságos idôszakot leszámítva a zsidó vallásúak körében nem volt nagyobb hajlam a felekezetváltoztatásra, mint a többi vallási közösségben" (306. old.). A norma valódi túlteljesítését tehát éppen a kitérések feltûnô gyakorisága bizonyíthatná, ám 1944-ig ez nem következett be a zsidóság körében.
  Viszont: minél lazábban kapcsolódik adott attribútum a felekezeti identitáshoz, annál könnyebb tôle megválni az adaptáció érdekében. Így a legkisebb ellenállást követve elsôként és legtömegesebben a jiddis nyelvrôl mondtak le az asszimilánsok, mivel ennek ,,a nyelvváltásnak a magán- és közéletben, vagy akár a zsidó hitközségi tevékenységben [...] semmifajta dogmatikus-teológiai akadálya nem volt" (185. old). A névváltoztatás népszerûsége is azzal függhetett össze, hogy a zsidó azonosságtudatnak nem belülrôl fakadó eleme a Habsburg császári rendelettel - elsôként 1788-ban - rájuk kényszerített, esetleg stigmának is érzett német vezetéknév. Mindenesetre nehezebb lehetett vele azonosulniuk, mint a keresztényeknek a generációkon át öröklôdô (familiáris identitást kifejezô) vezetéknévvel.

  A társadalomtörténész Karády nemcsak kutatásai eredményeivel, de sajátos gondolkodásmódjával, érvelési stílusával és elemzési technikájával is felhívja magára a figyelmet. A kiérlelt és zárt kutatói habitus folytán a szerzô mindig ugyanarról és mindig ugyanúgy szól. Ami gyakran vezet ugyan önismétléshez, ám egyúttal az életmû belsô koherenciájáért is jótáll. A szemléleti-módszertani zártság a kétségtelen elônyök ellenére nem mentes a veszélyektôl sem. Elsôsorban a folyamatos önkorrekció, a hipotetikus kiindulópontok idônkénti felülvizsgálatának az esélye csökken a túlzott bezárkózás eredményeként. Korábban utaltam már olyan esetekre, amikor éppen az általa felismert új összefüggések sarkallhatták volna koncepciója újragondolásra, ám a kívánatos és immár lehetséges önreflexió többnyire mégis elmaradt. Hadd emeljem ki Erdei kettôs struktúra fogalmának a szinte dogmaként való tiszteletét. Karády ragaszkodását a benne foglalt társadalomképhez jól mutatja, hogy tanulmányaiban szinte szó szerint ismétli, amit róla el kíván mondani. ²⁸
  Ennek mélyén az lehet, hogy Karády elméletileg rendkívül tudatos történész - szociológus képzettségének ismeretében ez persze nem meglepô. S éppen emiatt, de másért is engem fôként Durkheimre emlékeztet a mód, ahogyan a témáját megragadja és feldolgozza. Pontosabban: Az öngyilkosság szerzôjének megközelítési módszere köszön lépten-nyomon vissza Karády írásaiban. Ez egyfelôl a fogalomalkotás iránti feltûnô készségben, másfelôl a csak statisztikai eszközökre hagyatkozó bizonyításban határozható meg.
  Jóllehet többször említi, hogy a statisztika mellett narratív források adatai is hitelesítik egyes megállapításait (14-15., 287. és 290. old.), ám a kötet (és más írásai) jegyzeteiben kivételesen sem hivatkozik e dokumentumokra. Netán a pszichologizálás minden fajtájától való durkheimi ódzkodás tartja ôt távol a szubjektív források használatától? Ezt sejteti kijelentése, miszerint nemcsak azért támaszkodik ,,szinte kizárólag a hivatalos statisztikai adatokra[...], mert ezek elismerten megbízhatók, hanem azért is, mert lehetôvé teszik a helyzet összetevôinek a maguk komplexitásában és ugyanakkor legobjektívabb formájában való megragadását" (275. old.). Idézett módszertani hitvallása annak a tanulmányának az élén áll, melynek témája: ,,milyen módon élték át az áldozatok" a zsidóüldözések idôszakát? A statisztika ,,objektív" és komplexitást megjelenítô voltán bizonnyal ugyanazt érti, mint Durkheim, aki szerint egyedül a statisztikai információk birtokában deríthetôk fel a kollektív lélek állapotának okai, ,,amelyek közvetítésével nem az elszigetelt egyénekre, hanem a csoportra lehet hatni". ²⁹
  Gondolom, felesleges e helyen hosszan érvelni amellett, hogy a statisztikák objektivitása egyáltalán nem valami magától értetôdô dolog; vagy rámutatni, hogy napjaink társadalom- és kultúrtörténet-írása merôben másként értékeli a szubjektív természetû írott forrásokat, mint a szociológia empirikus tudománnyá válásának élharcosai a századfordulón.
  Aligha kevesellheti bárki Karády statisztikai oknyomozásait, mégis visszatérô tapasztalat, hogy egy-egy tézisét idônként puszta feltevésekre alapozza. Nincs itt terünk annak bemutatására, milyen gyakran folyamodik ehhez az eljáráshoz. A korábban már említett hasonló esetek után így csak egy-két példára utalok.
  ,,A zsidó-keresztény házasságokból származó élô gyermekek számát leghelyesebb a kérdéses zsidó- keresztény házasságoknak a zsidó nôk és férfiak által kötött homogám házasságok megfelelô számaival egybevetni (lásd a 6. táblázatban), vagy még inkább a termékeny korban lévô és vegyes házasságot kötött zsidók összességére vetíteni (de erre nézve egyelôre nincsenek adataink). Bármelyik összehasonlítást választjuk is, igaznak bizonyul, hogy a zsidó-keresztény házasságokból származó gyermekek aránya jelentôsen csökkent a korábbi évekhez képest." (239. old., a kiemelés tôlem, Gy. G.)
  Vagy: elôször megállapítja, hogy ,,nem állnak rendelkezésre közvetlen információk a különbözô társadalmi osztályok vegyes házasságra való hajlandóságáról", utóbb viszont konstatálja, miszerint: ,,a vegyes házasság legfôbb hívei a középosztályból, a polgárságból és - talán - a szervezett proletariátusból [...] kerültek ki" (205. old.). Ez az eredetileg csak óvatos sejtés késôbb cáfolhatatlan ténnyé szilárdul imigyen: ,,a vegyes házasságok a mûvelt középosztályhoz és ezen belül is az értelmiségi réteghez tartozóknál voltak mindig is a leggyakoribbak". (291. old., a kiemelés tôlem, Gy. G.)
  Szintén e téma kapcsán írja, hogy a zsidóüldözés idején kötött keresztény-zsidó vegyes házasságok ,,jól állták ki az idôk próbáját". Legalábbis ezt valószínûsítik bizonyos ,,korabeli dokumentumok és visszaemlékezések", de hogy mifélék, arról nem szól a jegyzetekben.
  A spekulatív módon levezetett empirikus ténymegállapítások további esete, midôn Karády logikai úton jósolja meg azok valószínûségét. Nézzük a példákat. ,,Még ha a kutatás jelenlegi állapotában hiányoznak is az objektív adatok ennek a hipotézisnek a bizonyítására (bár a visszaemlékezések ezt alátámasztani látszanak), valószínûnek tûnik, hogy a [...] lakásra fordított kiadások [...] viszonylagosan csökkentek a zsidóságon belül más [...] kiadásokhoz képest." (284. old.) Sajnos azonban egyetlen visszaemlékezésre sem hivatkozik, hogy állítását hitelesítse. Visszatérô nyelvi forma a nem bizonyított, mégis érvényesnek szuggerált tényközlések esetén az ,,egy alapos történeti etnográfiai tanulmány könnyen felfedhetné" (284. old.), vagy az ,,egy részletesebb tanulmány bizonyíthatná" (301. old.) mondatkezdés. Velük egy-egy állítást készít elô Karády, például, hogy ,,az egymástól társadalmilag nagyon távol lévô zsidó közösségekben egyaránt kialakultak a tezaurált tartalékképzéshez kapcsolódó habitusok" (284. old.); vagy, hogy ,,itt egy általánosabb gyakorlat fejezôdik ki, amelynek célja minden más vallású tanuló távol tartása" a katolikus felekezeti iskoláktól (301. old.).
  A tovább is szaporítható példákból számomra az a legfôbb tanulság, hogy a historikusnak idônként ellent kell állnia olykor még saját fogalmi konstrukciói csábításának is. Miközben készséggel elismerem a fogalmi tisztaság, az elméleti érzékenység fontosságát a történetírásban, ám egyúttal óvnék tôle, hogy olyankor is beérjük pusztán logikai érvekkel, amikor pedig lenne mód a forrásokon nyugvó történetírói bizonyításra.
  Karády könyve jelentôs eseménye hazai társadalomtörténet-írásunknak, és ez a bírálót a méltatás mellett arra kötelezi, hogy a kritikai értékelésre is vállalkozzék.

Jegyzetek

1 Karády Viktor: Zsidóság a jelenkori Közép-Európában. BUKSZ, 1991. Tavasz, 88. old.

2 Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. Valóság, 1976. 4. szám, 25-53, valamint 1976. 5. szám, 36-58. old.

3 Szekfû Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Királyi, Bp., 1940. 337. old.

4 Uo. 246. old.

5 Weis István: A mai magyar társadalom. Bp., 1930. 115-116., 121. old.

6 Erdei Ferenc: i. m. (1976/5), 43. old.

7 Szekfû Gyula: i. m. 337. old.

8 Bôvebben, Gyáni Gábor: Az asszimiláció fogalma a magyar társadalomtörténetben. Valóság, 1993. 4. szám, 22. old.

9 A megállapításhoz tartozó jegyzetben kommentár nélkül említi Zeke Gyula egy Erdei modelljét statisztikai úton verifikáló tanulmányát. A tanulmányt a szerzô azonban azzal zárja, hogy ,,az Erdei-féle kettôs struktúra koncepciónak nem mellôzhetô statisztikai érvényessége van. Hadd legyen az utolsó szó mégis a kételyé, a modell állítása oly súlyos, implikációi oly szerteágazóak, hogy igazságuk nem tisztázható megnyugtató módon a múlt statisztikává (de)formált szeletét vizsgálva". Zeke Gyula: Erdei Ferenc kettôs struktúra modellje a statisztikai empíria tükrében - verifikálási kísérlet. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 1. Salgótarján, 1987. 512. old.

10 Erdei város-, pontosabban mezôváros-fogalma esetében például, lásd Gyáni Gábor: Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok. Századvég, 1997. tavasz, 63-64. old.

11 Mária M. Kovács: The Politics of the Legal Profession in Interwar Hungary. Institute on East Central Europe, Columbia University, 1987. 9., 40. old.

12 Joseph Ben-David: A modern zsidó társadalom kezdetei Magyarországon. Világosság, 1997. 8. szám, 14., 15. old.

13 Bácskai Vera: A pesti zsidóság a 19. század elsô felében. Budapesti Negyed, 8, 1995. nyár, 19., 21. old.

14 Egy helyen említést tesz olyan nem zsidó rétegekrôl, ,,melyek maguk is aktív részt vállaltak a modernizációban". Közöttük is nagy jelentôséget tulajdonít a német eredetû szakmunkásságnak, valamint az asszimilált németek és szlovákok alkotta ,,szakértelmiség egyes csoportjainak" (41. old.).

15 Gyáni Gábor: Polgári otthon és enteriôr Budapesten. In: Hanák Péter, szerk.: Polgári otthon és lakáskultúra a századfordulón. MTATörténettudományi Intézete, Bp., 1992. 45. old. A 12 elemzett leltár kétharmada zsidó közép- és nagypolgár család otthonát dokumentálja.

16 Galambos Sándor: Alapítványozás Nyíregyházán a dualizmus korában. Nyíregyháza, 1996. 83-87. old.

17 Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetôi 1873-1917. Akadémiai, Bp., 1979. különösen 123-133. old.

18 E téren Benedek Gábor kutatási eredményei döntôek, vö. Benedek Gábor: A minisztériumi tisztviselôk mobilitása a dualizmus idején. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 1., 391-397. old.; Uô: A dualizmuskori újnemes miniszteriális tisztviselôk - a nemesítési iratok tükrében. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 2. Gyula, 1989. 153-162. old; Uô: Ciszlajtán tisztviselôk a neoabszolutizmuskori Magyarországon. Aetas, 1995. 4. szám, 60-71. old.; Fontos még, Nagy Endre: A dzsentroid hivatalnok a Monarchia korában. Tézisszerûségek egy hipotézisrôl. In: Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981.) 147-163. old.

19 Hajdu Tibor: Nemesi tisztikarból polgári tisztikar. Történelmi Szemle, 1996. 4. szám, 343., 351. old. De már korábban ugyanerre az eredményre jut Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története, 1848-1918. Gondolat, Bp., 1993.

20 ,,A liberális korszak végérõl származó nyelvstatisztikák(at), írja, a magyar történettudomány [...] tudtommal még sohasem kísérelte meg feldolgozni." (159. old.) Mintha Szabó István, Katus László vagy Hanák Péter egy sort sem írt volna a témáról. Lásd Szabó István: A magyarság életrajza. Akadémiai, Bp., 1990. (1941), különösen 228-245. old.; Katus László: The status of ethnic minorities in Hungary during the age of dualism (1867-1918). In: P. Hidas, ed.: Minorities and the Law from 1867 to the Present. Montreal, 1986; Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle, 1974. 4. szám, 513-536. old.

21 Ernest Gellner: Nations and Nationalism. Basil Blackwell, Oxford, 1983. 95. old.

22 Karády Viktor: Felekezeti státus és iskolázási egyenlôtlenségek. In: Lackó Miklós, szerk.: A tudománytól a tömegkultúráig. Mûvelôdéstörténeti tanulmányok 1890-1945. Bp., 1994. 128. old; Uô: Zsidók és lutheránusok a magyar iskolarendszerben. Protestáns Szemle, 1994. 2. szám, 138-155. old.

23M int írja: ,,a diplomával nem rendelkezô zsidó kispolgárság iskolai mobilitása korábban minden bizonnyal (bár egyelôre nincs még empirikus bizonyíték) nagyobb..., mint a keresztényeké...". (130. old., a kiemelés tôlem, Gy. G.)

24 Lengyel György: A multipozicionális gazdasági elit a két világháború között. (Fejezetek egy történetszociológiai kutatásból) Bp., 1993. 46. old.

25 Hanák érzékletesen vázolja a zsidó asszimilációnak ama közbülsô, általa a kettôs lojalitás kifejezéssel illetett állapotát, midôn az egyént (a családot) erôsen kevert nyelvi és kulturális univerzum veszi körül. Hanák Péter: i. m. 519. old.

26 Pl. Marion A. Kaplan: The Making of the Jewish Middle Class. Women, Family, and Identity in Imperial Germany. Oxford University Press, Oxford, 1991.

27 Karády Viktor: A társadalmi egyenlôtlenségek Magyarországon a nôk felsôbb iskoláztatásának korai fázisában. In: Hadas Miklós, szerk.: Férfiuralom. Írások nôkrôl, férfiakról, feminizmusról. Replika kör, Bp., 1994. 187. old.

28 Karády Viktor: Egyenlôtlen polgárosodás. A zsidóság modernizációjának különleges tényezôi Magyarországon. In: Változás és állandóság. Tanulmányok a magyar polgári társadalomról. Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 1989. 145. old; Uô.: Social mobility, reproduction and qualitative schooling differentials in ancient regime Hungary. In: History Department Yearbook 1994-95. CEU, Bp., 1995. 151. old.

29 Émile Durkheim: Az öngyilkosság. Szociológiai tanulmány. Közgazdasági, Bp., 1967. 44. old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu