Marc Bloch:
A történész mestersége
Történetelméleti
írások
Ford.: Babarczy Eszter, Kosáry Domokos,
Pataki Pál Az utószót írta: Benda Gyula
Osiris Kiadó, Budapest, 1996
229 old., 880 Ft
Magyarul 1973-ban jelent meg az elsô
Marc Bloch könyv, A történelem védelmében
címmel, Kosáry Domokos szerkesztésében. Ára
35 forint volt, s feltüntették a kolofonban a példányszámot
is, háromezer. A közel hasonló méretû új
válogatás, amelynek kiadója Benda Gyula (sajnos a
tény említése valahogy kimaradt a kötetbôl),
ára 880 forint. Bár frivolnak tûnhet a megjegyzés,
mégis, a huszonötszörös áreltérés
önmagában is csábít arra, hogy az ember elgondolkozzon,
mi változott az elmúlt idôben, mi kötheti össze,
mi választja el azt a két felfogást, amelyet korunk
egyik legnagyobb történészérôl alakítottak
ki nálunk egykor és most.
A két magyar kiadás
között nagyjából olyan hoszszú idô
telt el, mint amennyi éve volt Marc Blochnak arra, hogy megalkossa
legfontosabb mûveit. Emlékeztetôül: elsôként
jelentôsebb mûvei közül 1920-ban jelent meg habilitációs
disszertációja a Rois et serfs (Királyok és
jobbágyok) 1939-1940-ben pedig az utolsó nagy könyv,
a kétkötetes Société féodale (A feudális
társadalom). 1944-ben végezte ki a Gestapo. Az új
magyar válogatás írásainak többsége
már csak Bloch halála után látott napvilágot.
Rövid volt-e vagy hosszú tehát az idô a két
magyar Marc Bloch könyv között? Lehet-e egyáltalán
efféle mércéket használni a dolgok megítélésében?
A két könyvet mindenképpen
összekötni látszik az a szándék, amely kiadóikat
mozgathatta egykor és most: mintha valamilyen, a megszokottól
minôségében eltérô történelemfelfogást
lenne hivatott a két Marc Bloch az olvasó elé tárni,
elindítani. A történelem védelmében címû
könyvet indító bevezetés, Kosáry Domokos
esszéje komoran, a kivégzés jelenetének elbeszélésével
indul, mintegy leütve az alaphangot a kiadói szándék
és a cím megindoklása céljából.
A Társadalomtudományi Könyvtár címû
sorozat, melynek tehát annak idején ez is egyik darabja volt,
Habermas, Toynbee, Lewin, Mead és Simmel egy-egy nagyobb mûvének,
válogatott írásainak bemutatása után
szorított helyet Blochnak. Megelôzte így egyebek között
a Weber-féle Protestáns etika kiadását. "riási
volt akkoriban a lemaradás a nagy társadalomtudományi
mûvek magyarországi elterjedésében, hiszen a
negyvenes évek vége óta legfeljebb marxista bírálatokat
lehetett róluk olvasni.
A könyv lényegében
a klasszikus Annales-kör megismerését szolgálta
Bloch válogatott tanulmányainak, valamint a szakmai szempontból
számos fontos általános tanulságot felmutató
bevezetônek segítségével. Kegyetlenség
kimondani, hogy Bloch tragikus halála nem csupán a francia
történettudomány új irányzatának
adott sajátos lökést, társadalmi-politikai megbecsülést.
Az antifasiszta ellenállás tragikuma, bár szerényebb
mértékben, de nálunk is különleges igazolást
adott a megszokottól eltérô felfogás számára.
A középkor feudális társadalmaival kapcsolatban
például ekkor végre magyarul is kimondásra
került, hogy azok szélesebb, európai keretbe illenek.
Hogy a történelem totális, hogy a folyamatokat egységben
kell szemlélni, hogy nem lehet éket verni a régmúlt
és a jelen folyamatainak tanulmányozása közé.
Most esett szó elsô ízben arról is, hogy a történelem
kutatása új szakmai megközelítéseket kíván.
Mindenekelôtt pedig, hogy a történelem tárgya
a társadalomban élô ember, hogy a társadalomtörténetben
módosul a tények szerepe.
Ez már a marxista ideológia
lassú kiürülésének idôszaka volt.
Az 1974-es Bloch elsôsorban a történészeknek szólt,
és alternatívát kínált számtalan
részlet mellett legalább két elvet illetôen.
Egyrészt, mert kiemelt szerepet tulajdonított a rövid
és középtávú elméleteknek, feltevéseknek
érzékeltetve, hogy igazolásukhoz nem feltétel
beillesztésük valamilyen ideológiai rendbe. A másik
elv és meggyôzôdés, amely szinte sütött
valamennyi közreadott írásából, az, hogy
igenis szabad bírálni, cáfolni bármilyen történelmi
elméletet vagy felfogást, ami egyébként megfelel
a Popper-féle híres falszifikálhatósági
elvnek, függetlenül attól, volt-e valamilyen kapcsolat
Bloch és Popper között, vagy sem. Mindez alternatívát
sejtetett a dialektikus és történelmi materializmussal
szemben.
A most kiadott A történész
mestersége címû kötetbôl több vonatkozásban
is más, bár az elsôvel nem ellentétes Marc Bloch
néz ránk. Néhány írás mindkettôben
szerepel, továbbá mindkét könyv a történelemrôl
írott vitairatként is felfogható. Csakhogy amíg
az elôzô afféle politikai nyomás hatására
látott napvilágot, ez a könyv ma egy, finoman szólva
oxigénhiánnyal küszködô szakmai-pedagógiai
közegben foglalja el a helyét. Az Osiris Könyvtár
terjedelmes sorozat, amely diákoknak és az oktatásnak
is a támasza kíván lenni, s ambíciója
az is, hogy közreadja végre Marc Bloch legfontosabb könyveit.
Benda Gyula utószót írt, nem bevezetôt, amely
ezúttal már nem a mû igazolását igényelte,
a Bloch által megalapozott történelem védelmét.
Benda tömören, a lényeges mozzanatokat kidomborítva
foglalja össze Bloch pályájának fô állomásait
és a szellemi hatásokat. Szándéka nyilvánvaló
és egyet is lehet vele érteni. Ma a történészmesterség
fennmaradása a kérdés, az elôzô nemzedékek
által kialakított fortélyok megismerésére,
továbbadására van szükség, mert ez idô
szerint inkább a gyors felejtés idejét éljük,
mintsem az élénk, heves és egyoldalú ideológiai
viták idejét.
Az új Marc Bloch-kötetnek
tehát más a rendeltetése, mint az elsônek volt.
Az írások most szélesebb és más összetételû
közönséghez szólnak, mint egykor. De az elmúlt
húsz év meg is növelte a távolságot. Több
szempontból is árnyaltabb lett a Blochról alkotott
kép.
Az egyik szempontra maga Benda is
utal, amikor Georges Dubyt idézi: ,,Ez a nagy szöveg elöregedett.
Csalódást okoz. Kicsit túlságosan is nesztelen,
suttogó. [...] Nagy mennyiségû visszamaradt salak terheli
meg..." Magam a továbbiakban három körülményre
szeretnék kitérni. Bloch tudománypolitikai jelentôségére,
az utóéletébôl levonható tanulságra,
valamint erkölcsi-filozófiai felfogásának és
személyes tragédiájának a könyvben is
érzékelhetô összefüggésére.
Úgy érzem, hogy mindháromnak van aktualitása
mai körülményeink között.
A harmincas években Bloch
és barátja, Lucien Febvre megkísérelte a társadalomtudományok
egységét létrehozni az Annales címû folyóirat
körül. Azóta szokás egyébként összekapcsolni
a folyóirat nevét és a jelentôs mértékben
Bloch által elindított szellemi áramlatot. Az Annales
mellett tömörült személyek száma folyamatosan
növekedett, bizonyos idô elteltével a kör intézményi
léte is megerôsödött, szakmai és kulturális
legitimitást szerzett. A tudománypolitikai eredményt
az jelezte a legvilágosabban, hogy a harmincas évek második
felétôl már számos egyetemi tanszék is
a követôk közé tartozott. Bloch és Febvre
jóvoltából az Annales sikere egyszerre volt tudományos,
szakmai és intézményes. A történész
mestersége tehát nemcsak Bloch történelemfelfogásának
ösz-szegezése, hanem egy
sikerrel megvalósított szakmai-politikai
vállalkozás ars poeticája is.
Kezdetben, az 1929-es alapításkor
persze még nem minden volt olyan nyilvánvaló, mint
a negyvenes években. Az új folyóiratnak az elsô
tíz évben csupán néhány száz
olvasója volt, s a
vetélytársak, a Revue Historique,
a Vierteljahrschrift für Wirtschaftsgeschichte (VSWG) olvasottabbak
voltak. Mindenesetre 1929-ben Febvre és Bloch érett és
elismert történésznek számított, egyetemük,
a strasbourgi a legjobb volt Párizs után. Febvre-et pályafutása
nemsokára a Collège de France-ba vitte, Bloch a Sorbonne-on
szerzett katedrát, igaz, nehezebben.
Miben állott a politikai
siker, miért kerülhetett a Bloch által fémjelzett
irányzat a társadalomtudomány intézményeinek
és gondolkodásmódjának a középpontjába?
Az Annales körül csoportosuló támogatók
és munkatársak köre kezdettôl fogva az antikonformizmus
és az akadémiai establishment keverékét mutatta.
Talán ez is magyarázza, hogy nem igazán tûnt
fel a szakításnak az a szándéka, amelyet Blochék
igyekeztek megvalósítani a folyóirat segítségével.
Pedig az elsô szám beköszöntôje már
határozottan kárhoztatta a szakmai korlátokat, s fennen
hangoztatta, hogy a tények és a példa segítségével
kívánja maga köré hívni a hasonlóképpen
gondolkodó társadalomtudósokat. Ez az interdiszciplinarizmus
kiáltványa volt.
A gyakorlatban, az elsô idôkben
fôleg a VSWG-tôl akartak elhatárolódni. Nem a
történelem gazdasági jellegére összpontosítottak,
hanem a társadalmira. Bloch és Febvre felfogása szerint
a történelem csak a maga egységében létezik,
ezért nincs, nem is lehetséges külön gazdaság-
vagy társadalomtörténet. A program szempontjából
azonban ugyanilyen fontos volt az az újból és újból
kinyilvánított meggyôzôdés is, miszerint
a társadalmi mozzanat kutatása nem egyszerûen történészi
feladat, hanem ez teremti meg a hidat más tudományok felé.
Így lett a társadalomtörténeti szemlélet
igénye egyidejûleg a sajátos tudománypolitikai
program ökumenikus és egységesítô szándékainak
elvi indoka is. Blochék következetességét jelezte,
hogy munkatársaikat nem csupán a történészek
körébôl toborozták, és nem is kizárólag
egyetemi emberek közül.
Az Annales körül felerôsödött
céltudatos tevékenységben tehát nemcsak az
újfajta gondolkodásmód szellemi kibontakoztatása
volt stratégiai cél, hanem gyakorlati, szakmai hátterének
megerôsítése is. E szellemileg igen friss és
mozgékony társaságban erôs volt az érdeklôdés
az egykorú realitások iránt. Írásokat
közöltek például a gyorsan és voluntarista
módon átalakuló társadalmakról, továbbá
rendszeresen közöltek kritikákat szociológiai,
gazdasági, földrajzi, pszichológiai publikációkról,
s miként azt Benda tanulmánya is hangsúlyozza, Blochék
újdonságnak tekinthetô törekvése volt az
is, hogy bátorították a közös kutatásokat,
különösen pedig azokat, amelyek különbözô
társadalomtudományi szakterületek mûvelôit
kötötték össze.
Mindez, mint már volt róla
szó, az emberi társadalmak tudományát egységesítô
távlatba illeszti. Bloch és Febvre eredetisége és
ambíciója talán itt mutatkozott meg a legvilágosabban.
Vitathatatlan ugyanis, hogy bár Durkheim igen nagy hatással
volt Blochra, egy igen lényeges vonatkozásban mégis
alapvetô különbség volt Bloch és a Durkheim-követôk
között. A durkheimisták a társadalomtudományok
egységét a valamennyi között a legfejlettebbnek
tekintett szociológiai módszer fogalmi keretei között
képzelték el, az interdiszciplinaritás ebbôl
a szempontból fel sem vetôdött. Durvábban fogalmazva,
ha a végeredmény nem állja ki ennek a módszernek
a próbáját, az nem tekinthetô tudományos
teljesítménynek.
A történész mesterségébôl
is világosan kiolvasható, hogy Bloch mindebbôl elismerte,
hirdette is: a kutatás akkor a leghatékonyabb, ha különbözô
tudományszakok határvonalain helyezkedik el, azok egybevetéseként,
konfrontációjaként valósul meg. Egyetértett
azzal is, hogy újból és újból vizsgálni
kell az elfogadott fogalmakat és a témák körülhatárolását.
A leghatározottabban elvetette ellenben mindazt, ami a szociológia
terv alapját alkotta a Durkheim-féle felfogásban,
s amit jobb híján preskriptív episztemológiának
lehet nevezni. A társadalminak az egysége Bloch felfogásában
ugyanis nem episztemológiai álláspontot jelentett,
hanem gyakorlati meggyôzôdést. A társadalminak
tekintett mozzanat egysége ,,az élet egysége". Eklektikus
és gyakorlatias felfogása, melyet Febvre teljes mértékben
a magáévá tett, sajátos egységesítô
lendületet adott a folyóiratnak és a felfogás
szaporodó híveinek, olyannyira, hogy ez a dinamizmus hamarosan
a társadalomtudományok középpontjába helyezte
a történelmet. Kezdettôl fogva ez volt a két barát
törekvése.
Bloch minden rövidebb lélegzetû
és nagyobb mûvére jellemzô, hogy témaválasztásában
is, az elemzés és a kifejtés módjában
is a konkrét áll szemben a sémával, hogy mindig
a lehetô legszélesebb területet kívánja
feltárni, s az eredményt az elemzésben a szempontok
megsokszorozása által szándékozik elérni.
Ugyanez az igény jellemezte szerkesztôi tevékenységét
is. Bár a ,,gazdasági" vonatkozás az imént
említett megszorítás mellett kezdetben nagyobb szerepet
játszott a folyóiratnál, meghatározó
magyarázó erôt sohasem tulajdonítottak neki
a társadalom mûködési formáinak megértésében,
s úgy semmiképpen sem, miként azt a marxizmus képviselte.
A marxizmussal Bloch és Febvre
is hûvös, kritikus kapcsolatban állt. Egyrészt
azért, mert mint láttuk, gyanakvóak voltak minden
olyan elméleti konstrukcióval szemben, amely túlságosan
kényszerûvé válhat. Másrészt olyan
globalizáló megközelítést akartak meghonosítani,
amely lényegét tekintve tapasztalati marad. A társadalmi
mozzanat vizsgálata ebben a felfogásban sohasem lehet a tárgya
valamilyen rendszerbe foglalt, tagolt és általános
érvényû elméletnek. Ahogy jóval késôbb,
de éppen a Bloch-féle felfogás tanulságaként
Paul Veyne írta a marxista értelmezések tarthatatlanságáról:
,,a történelemben csak a körülményekhez igazodó
magyarázatok vannak".
Az efféle társadalomtörténeti
mûben mindig a választott kutatási elgondolás
és az eredmények szembesítése zajlik. Ezért
a Bloch-féle történelmi tanulmány lezáratlan,
tovább bôvíthetô jegyzékét kínálja
mindannak, ami elôsegíti, hogy jobban megértsük,
milyen kapcsolatok vannak a jelenségek között. Így
világítható meg még egyszer az imént
jelzett fontos eltérés a Durkheim-féle felfogástól.
Amíg ez a társadalomtudományok egységét
a szociológia módszerére alapozza, Bloch és
az Annales-kör azt hirdette, hogy az egységet mindig a kutató
által feltárandó tárgyból kiindulva
kell vizsgálni. Mindez tapasztalati-módszertani távlatba
illeszkedik.
A szaktudományok közti
körforgásra és cserére nyitott rendszerrôl
van tehát szó, amelyet mindenekelôtt az újítás
képessége és a hatékonyság keresése
szabályoz, s amelyet kevéssé foglalkoztatnak, zavarnak
az elméleti elôfeltevések.
A történész mestersége
azért fontos könyv ebbôl a szempontból, mert egy
már-már gyôztesnek tekinthetô nagy hadmûvelet
indokainak, eredményeinek összegzése és mérlege
is egyben. A Bloch által fémjelzett történetírás
talán legfôbb sikere az, hogy normává lett.
Ismételhetô mintákat, precedenseket kínált,
például már használt és bevált
kutatási eljárások, kipróbált technikák
repertóriumát, tanulmányok mintáját,
ideértve a rájuk fordítandó idô és
a várható siker bizonyos tapasztalatát is. A sikert
azért, mert fokozatosan létrejött az a közeg, amely
képes volt méltányolni és honorálni
is az efféle elképzelések szerint készült
mûveket. Több nemzedék indult el a nyomokon, s tevékenységük
folyamatosan erôsítette az új felfogás sikerét.
A Duby-féle kritikát, mely egyébként a lényeget
nem kérdôjelezi meg, a magyar olvasónak azért
kell óvatosan kezelnie, mert térségünkben számos
okból alig-alig voltak követhetôk a Bloch által
megalapozott történelemfelfogás újabb és
újabb változásai, rezdülései. Itt és
most tehát a könyv olyan tételeket és megfogalmazásokat
tartalmaz, amelyek közül jó néhányról
nem lehetett nálunk hallani, vagy másodkézbôl
kerültek a felszínre. Modern tudománypolitika, szakmai
program, szemléletmód összefüggése pedig
következtetésekre és tanulságok levonására
hív a hazai tapasztalatok fényében. Jó néhány
társadalomtörténeti utat bizony még nem jártunk
be saját történetiségünk feltárása
során.
A második világháborút
követô években a történelem, különösképpen
a szakemberek által mûvelt történelem iránt
Franciaországban is megnôtt az érdeklôdés,
a tudomány nagy vonzerôt gyakorolt a fiatalokra. Új,
uralkodó életérzés lett ekkor, hogy az ember
tevékeny formálója a történelemnek. A
fiatalok szemében a történelem kapcsolta össze
a szellemi elkötelezettséget és az ideológiai
elkötelezettséget. Most indult útjára az a nemzedék,
amelybôl az Annales-kör nagy generációja lett
húsz évvel késôbb: Maurice Agulhon, Pierre Chaunu,
François Furet, Jacques Le Goff, Emmanuel Le Roy Ladurie és
a többiek. Többségük, köztük a legtehetségesebbek
a kommunista mozgalomhoz csatlakoztak. A különbözô
emlékiratokból, elôszavakból mára kiderült,
hogy a politikai elkötelezettség mást jelentett számukra,
mint az elméleti marxizmushoz való csatlakozást, azt
csak felszínesen ismerték. Egyébként Marx mellett
Sartre egzisztencializmusa vagy Mounier keresztény perszonalizmusa
is része volt a sajátos szellemi hangulatnak, amely mozgósító
erôvel hatott. De nem adott lényegi, koncepcionális
munkaeszközt számukra. A személyes elkötelezettség
és a szakmai elkötelezettség két párhuzamos,
egymástól elkülönült életfelfogás,
szakszóval referencia volt az új generáció
számára.
Pályakezdésüket
szakmai és erkölcsi szempontból is az határozta
meg, hogy 1945 után folytatódott a hagyományos történetírás,
a politikatörténet és a nemzetközi kapcsolatok
történetének Blochék által annyira bírált
túlsúlya. Bloch tragikus halálával és
Febvre visszahúzódásával (Febvre 1956-ban hunyt
el, de a háború után már csak elsôsorban
könyvei és elôadásai által volt jelen a
szellemi életben) generációváltás történt.
Labrousse és Braudel vette át a két alapító
szerepét, majd az idôk múltával még két
további nemzedékváltás következett be.
Bloch jelentôségének megértéséhez
hozzátartozik az is, ami halála után történt,
mert ez segít megvilágítani, miért maradandó,
miért egyedülálló az életmûve.
Labrousse már a harmincas
években csatlakozott az Annales-hoz, Braudelt 1936-ban Febvre fedezte
fel Brazíliában, aki ettôl kezdve szellemi alkotótársa,
majd örököse lett. Vele indult hódító
útjára a gazdaság- és társadalomtörténet.
Mindjárt 1946-ban megváltozott a folyóirat alcíme,
Annales d'histoire économique et sociale-ról économies,
sociétés, civilisations-ra (azaz Gazdaság- és
Társadalomtörténeti Annales-ról Annales. Gazdaságok,
Társadalmak, Civilizációkra). Ettôl kezdve az
érvényesült, amit Labrousse a fogalmak logikus rendjének
tekintett, s amelyben egyébként Braudel felfogása
szerint a kultúrtörténet nem játszott jelentôsebb
szerepet. Nem annyira a marxizmus hatása alatt történt
a változás, sokkal inkább azért, mert maga
a korszellem sugallta akkoriban, a ,,gazdasági csodák" idején,
hogy a történelmi fejlôdésben a gazdasági
tényezôké a döntô szerep. Igen sok változás
serkentett egyébként is a gazdaságtörténet
teljes újraértelmezésére. Kuznets, Perroux,
Schumpeter vitái a növekedésrôl, Leontieff, Rostow,
Marczewski írásai a ciklikus változások elméleteirôl.
Labrousse 1965-ben ki is jelentette, hogy a történelmi mozgás,
ha nem is mindig, de többnyire gazdasági. Minthogy azonban
a mozgással szemben mindig a struktúra képezi az ellenállást,
a gazdasági változás a társadalmiba ütközik.
A társadalmi ellenben a mentalitásba, vagyis a mentalitás
a legmerevebb struktúra. Így született meg a korszak
modellszerû felfogása a három egymásra épülô
szint kapcsolatáról: gazdaság, társadalom,
mentalitás viszonyáról.
Ez a generációváltás
azonban korántsem jelentett szakítást azzal szemben,
amit Bloch alapozott meg. A kultúrtörténetet Bloch sohasem
tekintette elszigeteltnek vagy kifejezetten szellemtörténeti
jellegûnek, ellenkezôleg. Az Annales körül szervezôdô
irányzat sikerének kulcsa az volt, hogy kapcsolatot teremtett,
mint láttuk, a gazdaságtörténet, a társadalomtörténet
és a civilizáció története között.
Ellentétben, sôt harcban Labrousse-ék a tulajdonképpeni
politikatörténettel állottak abban az értelemben,
hogy a társadalom- és a kultúrtörténet
relevanciáját hangsúlyozták a politikatörténet
megértésében. A történetileg érvelô
társadalomtudományok paradigmája a szociológiától
a lélektanon át a történetírásig
teljes mértékben jelen volt a harmincas évektôl
kezdve. Az ötvenes, hatvanas évek, Labrousse és Braudel
tevékenysége tehát továbblépést
jelentett, s persze sok változást, újdonságot,
bizonyos szempontok elmélyítését, mások
háttérbe szorulását.
Ugyanezt lehet elmondani a kutatási
feltételek és a tudománypolitikai pozíciók
javításával kapcsolatban is. Egyre gyakoribb lett,
hogy a kutatásba új forráscsoportokat igyekeztek bevonni
a módszeres feldolgozás szándékával,
s ehhez újfajta finanszírozási eszközökrôl
igyekeztek gondoskodni. A pénztörténetet, ártörténetet
már a harmincas évek óta európai és
amerikai kutatócsoportok tudatos tevékenysége alakította,
1930 és 1950 között lendült fel a jövedelmek,
az árucsere kutatása. A módszeresen feltárható
demográfiai források, mindenekelôtt a plébániai
anyakönyveké Louis Henry és Michel Fleury családrekonstrukciós
eljárásával új kiterjedést és
lendületet adott a történeti demográfiának.
Számolni és összehasonlítani, Simiand óta
ez volt az új irányzat, s mindenekelôtt Bloch jelszava
is. A XVI. századi spanyol-atlanti kereskedelmet vizsgáló
12 kötetes munka, Chaunu mûve volt az elsô monumentális
teljesítmény a háború után kibontakozó
új mûfajban. Ebben az idôben váltak általánossá
és nagyméretûvé a szervezett kollektív
kutatások, mint például az, amelyet Braudel indított
el a mediterrán térségrôl, vagy az óriási
program az ancien régime demográfiai viszonyairól.
Ezekben a vizsgálatokban nem a pontos mérés volt a
cél, hanem a jelenség felbecsülése (évaluation).
Útjára indult a kvantitatív történetírás,
amely elôszeretettel alkalmazott kutatási modellt. A modell
a kifejezett kutatási célhoz, feltevéshez igyekezett
megtalálni a forrásokat, amelyek validitását
tesztelni lehetett. A minimális kutatási eredménytôl
is el lehetett már várni, hogy az implicite kvantitatív
történeti megfogalmazások, például a sok
vagy a kevés, kifejezetten számszerûen jelenjenek meg.
Mindez a kutatás különleges formalizálásához
vezetett, számos új és lelkes illúziót
keltett, s sok pénzt is igényelt. Továbbá központi
irányítást, szervezetet.
Braudel a hosszú idôtartamban
való gondolkodás legnagyobb védelmezôje és
mûvelôje lett. A ,,mozdulatlan történelem" (Le
Roy Ladurie kifejezése) a súlypontok, az inerciák,
az alig észrevehetô változások keresésének
mûfaja lett, s mûvelôit az a meggyôzôdés
vezette, hogy az emberiség történetének igazán
fontos fejleményei ezen a szinten mennek végbe. Ebben a vonatkozásban
a legnagyobb mû kétségtelenül Braudel Méditerranée-ja
(magyarul: A Földközi-tenger és a mediterrán világ
II. Fülöp korában), amelynek monumentalitását
a három idôsíkban ábrázolt történelem
adta: a majdnem mozdulatlan idô, a földrajzi térben zajló
emberi cselekvések szinte állandó feltételeinek
ábrázolásával, a társadalmi idô,
melyet a gazdasági hullámzások mozgatnak, végül
a kettô alapján értelmezhetô lüktetô
idô, a tudatos cselekmények és események ideje.
Braudel különleges ambíciójú vállalkozása
méretei és bonyolultsága miatt azonban aligha talál
követôre.
Ugyanakkor tény, hogy Bloch
és az Annales mindig is a rendszerek tanulmányozására
buzdított, különösképpen pedig a rendszerek
közti szakadások, törések vizsgálatára.
Bloch Société féodale-ja, de más mûvei
is a lassú történelemrôl szólnak. Sôt
ki lehet mondani, hogy a mû eredetiségét jelentôs
részben annak köszönheti, amit a jelképes gesztusokról
tár az olvasó elé. E gesztusok részletes elemzése
a társadalom általuk kifejezôdô politikai és
jogi nyelvezetét értelmezi, így a szimbolikus, a fej
és az ajak, a kéz mozdulatai által közvetített
jelentések különleges hatású anyagot szolgáltatnak
a feudális társadalom mint hosszú idôtartamban
elhelyezkedô rendszer megértéséhez.
A Braudel-féle hosszú
idôtartam probléma tehát már Blochnál,
sôt olyan elôfutárainál is jelen van, mint Fustel
de Coulanges. A történész mestersége legalább
két ízben összefüggôen foglalkozik vele (26-27.
és 125-131. old. ), mert az idôproblémát Bloch
a történetírás fô problémájának
tartotta. Elutasította az objektív idô elképzelését,
az idô szerinte valamilyen értelmezés ideje. A történésznek
olyan idôkkel van dolga, amelyek kollektív értelmezésekben
kapcsolódnak egy jelenséghez. Civilizációk,
társadalmak, csoportok maguk adják meg saját idejüket,
de persze nem úgy, ahogy, tegyük fel, alkotmányt vagy
más jogi kereteket alkotnak. Bloch szerint az idô együttélésbôl
származik, gondolatok, érzések, cselekedetek közösségébôl,
amelyek egy emberi társadalomban keletkeznek, az idô tehát
megélt társadalmi jelentés, amely ezért egyszerre
szubjektív és valóságos.
Az 1970-es évek közepén
lezajlott nemzedékváltás is belehelyezhetô abba
a folyamatba, amelynek elindításában Blochnak olyan
nagy szerepe volt. Az 1974-ben megjelent Faire de l'histoire (A történelem
mûvelése) három kötete (kiad.: Jacques Le Goff,
Pierre Nora) a történetírás új útjaival
foglalkozik. Braudel már nem tartozott a közremûködôk
közé, s François Furet, az egyik szerzô nyíltan
kimondta, szakítani kell a Labrousse-féle gazdaságtörténettel,
mert a történelmi mozgásokat nem a gazdasági
mozzanat határozza meg. A paradigmaváltás könyve
szándékozott lenni azért is, mert a makroökonómiai
elemzés mint fô módszer helyett a szerzôk a széles
értelemben felfogott kulturális rendszerekre összpontosítottak.
Van még egy másik jelentôsége is a könyvnek.
Akarva-akaratlanul bevezetôje lett a történetírás
mint diszciplína felbomlásának. Az elôzô
nemzedékkel ellentétben itt már senki sem védte
az ún. ,,totális történetírást",
sôt a bevezetô tanulmány kifejezetten el is veti az
ilyen magyarázó rendszerek értelmét. A könyvben
ennek jegyében egymásnak is ellentmondó szerzôk
szerepelnek. A tanulmányok szellemi háttere is vegyes, hiszen
egyesek Marx, mások Freud, továbbá Dumézil,
Lévi-Strauss, Foucault, Althusser hatása alatt írtak,
az egyik szerzô, Pierre Chaunu azt fejtegeti, hogy most a posztindusztriális
korszakba érkezô országok válsága befolyásolja
a történészeket.
A híres tanulmánykötet
volt az elôhírnöke, pontosabban az elsô fejezete
annak, amit az 1970-es és 1980-as években ,,nouvelle histoire"-nak,
,,új történetírásnak" neveztek. Bloch
Les rois thaumaturges (A gyógyító királyi érintés)
címû nagy mûve szinte új életre kelt,
mert a kibontakozó történeti antropológia elôfutáraként
méltatták. Ez az az idôszak, amelyben az etnológusok
kérdésfeltevései és kutatási eljárásai
olyan lelkes érdeklôdést és vonzódást
keltettek a történészekben, mint korábban a földrajzosok,
majd a közgazdászok munkái. Franciaországban
az irányzat hatása különösen erôsnek
mutatkozott, de más országokban is komolyan érzékelhetô
volt. Új tárgyak kerültek a tudomány érdeklôdési
körébe, a test, az étkezési szokások,
a szerelmi élet, a halotti rítusok, a nyelvek, a képek,
a mítoszok... A társadalom és a gazdaság kutatásában,
mely késôbb az anyagi kultúra kutatásában
és a mentalitástörténetben folytatódott,
a hangsúly áttevôdött az emberi élet ,,objektív"
tényezôirôl - mint a termelési viszonyok, a meteorológiai
ciklusok, a javak társadalmi elosztása - a ,,szubjektív"
tényezôkre, azokra, amelyek kulturális és történeti
értelemben formálják az emberi létet.
Nehéz természetesen
megvonni a korszaknak a mérlegét, amely a közelmúlthoz
tartozik, nem fejezôdött be, mintái, hatásai és
következményei ma is jelen vannak. Az 1990-es évektôl,
a következô nemzedék színre lépésével
összefüggésben azonban kibontakozóban van a történetírás
újabb érdekes váltása, talán fordulata.
Az Annales ezt ismét alcímének megváltoztatásával
fejezte ki, amely histoire: sciences sociales lett (történelem,
társadalomtudományok). De úgy látszik, hogy,
legalábbis Franciaországban, a változások még
mindig belül maradnak a Marc Bloch által kialakított
kereteken.
Az ,,új történetírás"-sal
kapcsolatos fenntartások az irányzat erényeibôl,
de azok nem elfogadható következményeibôl indulnak
ki. A történész kutatási területének
példátlan, addig elképzelhetetlen kiterjesztése
együtt járt, mint már volt róla szó, magának
a tudománynak a széthullásával. Ennek a hatalmas
és visszafordíthatatlan változásnak káros
hatása az, hogy eltûnt az összefüggô gondolkodás
a történetírás tárgyairól, a kérdések
és a módszerek verifikálásának problémáiról.
Az új nemzedék egyszerre kíván összhangot,
koherenciát a kutatási modell és a választott
módszer között, valamint a történeti kutatás
tárgyának kimetszése és a megvalósítás
módozatai között. Ez a minél teljesebb következetesség
iránti kívánalom különösen jól
érzékelhetô a kvantitatív történetírással
kapcsolatos, helyenként éles kritikai állásfoglalások
esetében. Egyetlen példa: kifogásként merül
fel, hogy a kvantitatív történetírás abszolutizálja
a gépi úton nyert eredményeket, miközben most
a hangsúly arra tevôdik, mit mondanak ezek az eredmények
maguknak az információknak az összetételérôl
és a források természetérôl.
Az 1980-as években csendben
kibontakozott olasz microstoria és a német Alltagsgeschichte
az új felvetések nyomán különleges megvilágításba
került. Az új nemzedék szemében ezek az irányzatok
az episztemológiai anarchiára adható válasz
lehetôségének, esélyének látszanak.
Minden ilyen indíttatású munkára jellemzô
ugyanis, hogy kritikus távolságot tartanak a társadalmi
problémák makro méretû megközelítésével
szemben. Másik sajátosságuk, hogy a társadalmi
cselekmények szereplôinek tapasztalatát igyekeznek
vizsgálni, azaz jelentôséget, fontosságot tulajdonítanak
nekik a tömeges változások és a strukturális
folyamatok érvényesülésével szemben. Korábban
éppen ezek az immanens átalakulások, törvényszerûségek
érdekelték a kutatót, aki a társadalmat e folyamatok
által mozgatott arc nélküli tömegként kezelte.
Az új, ma még csak bontakozóban lévô,
bár több vonatkozásban komoly eredményeket is
felmutató irányzat alternatívát kíván
nyújtani az elhasználódott szakmai paradigmákkal
szemben. S milyen érdekes, egyik legkövetkezetesebb teoretikusa
éppen Marc Blochra hivatkozik. Problémafelvetése jól
mutatja, hogy ez az új hullám is megtalálja a kapcsolatot
Bloch életmûvével.
Bernard Lepetit szerint több
mint kétséges, hogy az, ami kezdôdik, szakítás
azzal, ami megelôzte. A társadalmi formák, az idôbeli
struktúrák, konvenciók története eszerint
mindig önmaguk megerôsítésének története
lenne, forradalom, nagyszabású törés vetne véget
nekik, s a szereplôk csak úgy képesek megmenekülni,
ha a változás során megfelelô helyet foglalnak
el. Nem is annyira az ítélethez kapcsolódó
okfejtés érdemel itt figyelmet, hanem az, hogy Lepetit igazolásként
Bloch könyvének arra a fejezetére hivatkozik, amely
a magyar fordításban Az eredeti bálványa címet
viseli. ,,Legjellegzetesebb formájában ez az idolum tribus
a történészek között mindig egy névre
hallgat: ez az eredet kísértése" - írja Bloch,
majd felteszi a kérdést: ,,Egyszerûen >>kezdetet<<
jelentene? Akkor világosabb a dolog. De meg kell jegyeznünk,
hogy a történeti realitások esetében a kezdôpont
fogalma is igen illékony. Kétségtelenül definíció
dolga. De errôl a definíciónak a megadásáról
sajnos sokan elfeledkeznek." (27-28., az egész fejezet 27-32. old.)
Összegezve, mindebbôl
kiderül, hogy Bloch jelenléte napjaink és a közelmúlt
társadalomtörténeti vitáiban, a történetírás
irányváltó szándékaiban nem egy fétis
jelenléte, nem az a fajta jelenlét, amely még nem
is olyan régen banális témák esetében
is minimum Marx, Lenin stb. idézését igényelte
nálunk mottóként vagy az elsô sorokban. A történetírás
Bloch által véghezvitt újrafelfedezése politikailag
igen feszült korszakban történt, amely episztemológiai
értelemben valamennyi társadalomtudomány számára
forradalminak volt mondható. Ez a korszak dinamizmusában
a reneszánszra emlékeztet. Az egyes szakterületek között
számos fal leomlott, a korlátok átjárhatóvá
lettek, s a Bloch által nyitott átjárók, hidak,
ajtók, ablakok ma sem záródtak be, vagy, mint a legutóbbi,
Lepetit által használt idézet bizonyítja, Bloch
bebizonyította, hogy újból és újból
megnyithatók.
Éppen ezzel kapcsolatban érdemes
elgondolkodni a könyv egy további vonatkozásáról.
A bevezetés elején Bloch lelkiismeret-vizsgálatról
beszél, majd felidéz egy jelenetet: ,,Azt kell hát
hinnünk, hogy megcsalt bennünket a történelem?" Ezt
a kérdést tette fel valaki 1940 júniusában,
egy normandiai kertben. Aznap vonultak be a németek Párizsba,
s a kertben már csupán a vezérkar néhány,
csapatok nélkül maradt tagja tartózkodott, köztük
maga Bloch is.
Arra utalna ez a jelenet, hogy a
vereség napján megbomlott a történelem misztikus
egysége, amely a tettet és a tetthez kapcsolódó
vélekedést kapcsolja össze? Bloch felfogásában
a nemzet történetének valamilyen gondviselésszerû
egysége elképzelhetetlen volt, kritikai szemlélete
nem tette lehetôvé, hogy elôzetesen meglévô
harmónia, rendszer feltevésébôl induljon ki.
Ellenkezôleg, a változás tudományát mûvelte,
fogalmait a lehetô leghajlékonyabban igyekezett megfogalmazni.
Mint írja, ,,Csak e hajlékonyság révén
remélheti a történelem, hogy - Bergson szavaival - klasszifikációit
>>a valóság vonalaihoz<< közelítheti: márpedig
ez a végsô célja minden tudománynak." (13. old.)
Nos, éppen ezért Bloch
azon a bizonyos, végzetes napon a történész számára
talán legszorongatóbb kérdést hallotta. Mélyebben
érzékelhette, mint valaha, hogy a nemzet sorsa és
a nemzet sorsának értelmezése kétféle
dolgot jelent. Sajátos módon, a francia nyelv nem tud e kétféle
történelem között fogalmi megkülönböztetést
tenni, hiszen csak az histoire szót használja. A német
nyelvben a Geschichte és a Historie hivatott a különbséget
érzékeltetni, a magyarban talán, s inkább ösztönösen
a történelem és a történetiség kifejezésekkel
szoktunk ugyanerre a megkülönböztetésre kísérletet
tenni.
A német bevonulás
következménye Bloch számára saját hivatásának
gyakorlásában is különleges törést
jelentett, mert az, amit addig egységesnek gondolt, kettéhasadni
látszott. A történész mestersége a keserû
tények fényébe helyezi egész pályafutásának
tanulságait, szembesíti ôket lelkiismeretével,
de nem kényszerül arra, hogy revideálja a tanulságokat.
A könyvön végigvonuló gondolat az, hogy a történészi
munka lényege szerint újból és újból
összekapcsolja a nemzet történelmét a saját
történetiségével, más szóval, a
történelem sohasem végleges és elôre meghatározott.
Bloch könyvének egyik nagy értéke éppen
az, hogy igazolni próbálja, nincsen szakadék nemzeti
emlékezet és történetírás között.
Ellenkezôleg, a történész mesterembernek az a
feladata, hogy miközben újraértelmezi a történelmet,
erôsítse meg vagy éppenséggel élessze
másként újjá a nemzeti emlékezetet.
Ez a magatartás alapvetôen különbözik az államilag
vagy egyéb módon kinevezett hivatalos, ,,szakértô"
stb. történész arroganciájától,
amely végletes és véglegesnek feltüntetett ítéletekhez
vezet sok-sok esetben. Ezért állítható, hogy
a Bloch-féle történetírás a változás
tudománya.
A történész mestersége
sajátos szellemi végrendelet. A könyv lapjain, rejtve,
végighúzódik Bloch életének tragédiája.
Sorsát senki sem ismeri elôre, de Blochról tudni lehet,
hogy az erôszakos halál, pusztulás fiatalkora óta
komolyan foglalkoztatta. Már az elsô világháború
idején készített búcsúleveleket. 1941.
március 18-án, kelt, Szellemi végrendelet címû
írása azonban a koraiakhoz képest különösen
sokat foglalkozik általános erkölcsi kérdésekkel.
Míg fiatalkori leveleiben csak röviden tért ki francia
hazafiságára, most erre vonatkozó gondolatait ékesszólóan,
már-már patetikusan fejti ki. Teljesen új viszont
mindaz, ami egykor talán feleslegesnek látszott a számára,
vallomása zsidó éntudatáról.
A végrendelet tartalmazza
a temetésekor felolvasandó hosszú levelet is, amelyben
Bloch egyebek mellett kijelenti, hogy zsidónak született, sohasem
gondolt arra, hogy ezt a tényt eltitkolja, s okot sem látott
arra, miért kellett volna megtennie. Távol tartotta magát
mindenfajta vallásos formalizmustól és az ilyen alapon
elképzelt állítólagos faji kötelékektôl,
franciának érezte magát Franciaország szellemi
öröksége és történelme miatt. Zsidóságát
és franciaságát sohasem érezte ellentétben
egymással, írja.
A zsidósághoz tehát
nem vallási okokból köti magát, nem hajlandó
faji különbségként felfogni ezt a sajátosságot,
ami mellesleg kizárná, hogy francia is legyen. A szövegbôl
világosan kiderül, hogy Bloch számára a zsidóság
etikai tanítást jelentett. Ennek összegzése volt
az, ami egész életén át vezette, a törekvés,
hogy mindig igazságos maradjon. Marc Bloch, a hazafi a francia társadalomtörténetrôl
szóló írásaiban csakúgy, mint ebben
a végrendeletben az igazságon (justice) és a könyörületességen
(charité) alapuló keresztény elemet gondolta végig
és hangsúlyozta, s kettôs éntudatát az
kapcsolta egybe, hogy ez a keresztény hagyomány translatio
hebraica volt, vagyis felfogása szerint a középkor keresztény
és népi világképében a zsidóság
erkölcsi-szellemi öröksége folytatódott.
A történész mestersége
francia kiadásainak teljes címe (Apologie pour l'histoire
ou le métier de l'historien) azt érzékelteti, hogy
az említett végrendelettel egyidôben írott könyv
apológia, védôbeszéd a Bloch által erkölcsi
értelemben is végiggondolt és megélt felfogás
mellett. Nem a történelmet védte, hanem fia (,,Apa,
mondd, mire jó a történelem?") és katonatársa
kétségbeesett kérdésére kereste benne
a választ. Monumentális méretû lábjegyzet
tehát a könyv annak a megértése és megértetése
céljából, hogy egy politikai közösség
létének egybentartásához és túléléséhez
igazság és könyörület szükséges,
s hogy ezek minden történeti megismerés elôfeltevései.
A történetírás
a valóságot szolgálja. Valóság azonban
csak ott van, a Bloch-féle felfogás szerint, ahol igazságosság
van. Ez az elôttünk fekvô magyar nyelvû könyv
fô filozófiai elôfeltevése. Bloch zsenijének,
történetírói eredetiségének az
a bizonyítéka többek között, hogy nem filozófiai
disszertációt írt. A történetiség
kutatása mint tudományos tevékenység legitimációja
nem absztrakt módon történik ebben a könyvben,
hanem a gyakorlati tevékenységek felmutatásával.
Példák, módszerek sokasága mutatja, mi a valóság
problémája, azaz a történész viszonya
kutatásának tárgyához, a történelemhez,
illetve mi az igazságosság problémája, azaz
a történetiség kapcsolata saját politikai közösségével.
Marc Bloch történetírói jelentôségét
azzal szokás jellemezni, hogy az általa meghonosított
irányzat megújította a történeti megismerés
technikáit, hogy zseniális szervezô volt, az interdiszciplinaritás
jegyében rokon tudományok gyakorlatát igyekezett úttörô
módon alkalmazni. Hogy visszavezette kollégáit az
anyagi világ tárgyainak megfigyeléséhez. Mindezt
azonban csak a valóság és az igazságosság
említett erkölcsi-filozófiai felfogása volt képes
egybefogni. A ,,névtelenek" története, a kulturálisan
meghatározott és továbbhagyományozott formák
kutatása s nem utolsósorban a politikai mozzanat teljesen
új értelmezése irányította Blochot a
történeti antropológia megalapozásához.
A Rois thaumaturges a gyakorlati bizonyítéka annak, mit eredményez,
ha a hasonló módszertani megközelítések
mögött alapvetôen eltérô erkölcsi felfogások
állnak. A kézrátétellel gyógyító
királyok tevékenységét természetesen
iróniával nézte, ellenben politikai valóságnak
tekintette és komolyan vette az egyszerû emberek ehhez kapcsolódó
hitét. Nem biológiai és orvosi, hanem pszichológiai
oldalról próbálta értelmezni a jelenséget,
mert az embert mint társadalmi lényt akarta megérteni.
A történeti antropológiának ugyanekkor induló
másik irányzata, a német Volksgeschichte ezzel szemben
a biológiát állította érdeklôdése
középpontjába, mert a népet akarta megérteni.
Bloch és követôi így jutottak el a mentalitás
történetéig, míg a másik oldal a fajt
kutatta. A különbséget viszont, vagyis a tényt,
hogy miért választotta azt az utat kiemelkedô jelentôségû
mûvében, csak Blochnak a kettôs éntudatán
alapuló erkölcsi-filozófiai felfogása alapján
lehet megérteni. Sorsát, így rövid életének
befejezését nem paradoxon alakította, hanem saját
erkölcsi elvei. Harcba szállt azzal a hatalommal, amely a fajelméletet
tette eszméjévé. S ez a hatalom elfogta, megkínozta
és megölte.
Való igaz, hogy a mai olvasót,
aki tömörebb és olykor árnyaltabb kifejtést
kívánna, a könyv stílusa az élôbeszédre
emlékezteti. Ha Max Weber stílusa mondhatni neurotikus nyomást
tükröz, Blochéból a szorongó ember hangulata
árad, aki egyszerre akar elbeszélni, menekülni és
a magány nyugalmába jutni. Páratlan teljesítmény,
hogy mindezt emlékezetbôl vetette papírra, hiszen könyvei
Párizsban maradtak (és el is pusztultak). Nem a letaglózó,
fennhéjázó ,,nagyság" árad ebbôl
a könyvbôl. A különleges intelligencia párosul
benne azzal az erkölcsileg megalapozott szándékkal,
amely kapcsolatot akar teremteni a nemzeti-közösségi emlékezet
és a történetiség között.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu