Anthony Giddens
Szociológia
Ford.: Babarczy Eszter, Nagy Miklós, Nagy Zsolt, Tóth László
A fordítást ellenôrizte, a magyar kiadást szerkesztette: Melegh Attila
Karikatúrák: Brenner György
Osiris Kiadó, Budapest, 1995.
771 old., 2400 Ft

Igen terjedelmes és súlyra tetemes, a szerzô s kiadó által egyaránt egyetemi Bevezetés a szociológiába kurzusok tankönyvéül szánt kötetet tartok a kezemben. Két szempontba sûrítem róla alkotott benyomásaimat: 1. menynyire sikeres a szöveg az eredeti közegében, 2. miként szolgál a helyzetkomikum forrásául, ahogy e Giddens nevû idegen (ang. stranger, v. ö. ném. Fremde, ~n, ~n) csetlik-botlik a vad hungarusok világában.

1. Anthony Giddens (szül. 1938) a mai angol szociológia egyik vezetô teoretikusa. A London School of Economics élére történt idei kinevezése elôtt az angliai Cambridge és az egyesült államokbeli Santa Barbara között osztotta meg idejét. Termékeny szerzô: a Kalifornia Egyetem kilenc részlegének közös mamutkönyvtárában például hetvenhárom különbözô katalóguscímszón szerepel a neve. Ezzel Habermas (127) és Bourdieu (97) mögött kullog, lekörözi viszont Claus Offét (55) és Alain Touraine-t (22). Nemzetközi hírnevét épp huszonöt éve alapozta meg A kapitalizmus és a modern társadalomelmélet (Capitalism and Modern Social Theory: An Analysis of the Writings of Marx, Durkheim and Max Weber. Cambridge University Press, Cambridge, 1971) címû, igen hasznos összefoglaló monográfiájával, majd hamarosan a weberi osztályelemzést marxizáló munkáját (The Class Structure of the Advanced Societies. London, Hutchinson, 1973) fogadta elismerés. Fô elméleti kontribúciója a Marxot és Webert összeboronáló s az eredményt módjával historizáló ,,structuration theory" néven vált áruvédjegygyé. A kilencvenes évek során Giddens széltében-hosszában bekalandozta a szociológia szakterületeit az interpretatív módszer ,,pozitív" kritikájától a ,,reflexív modernizáció" fogalmának népszerûsítésén keresztül az identitás és az intimitás elméleti kérdéseiig. (A teljesség igénye nélkül lásd az alábbi munkákat, csak a kilencvenes évekbôl: Ulrich Beck, Anthony Giddens és Scott Lash: Reflexive Modernization: Politics, Tradition and Aesthetics in the Modern Social Order. Polity Press, Cambridge, 1994; Anthony Giddens: Beyond Left and Right: The Future of Radical Politics. Polity Press, Cambridge, 1994; The Consequences of Modernity. Stanford University Press, Stanford, 1990; Modernity and Self-Identity: Self and Society in the Late Modern Age. Polity Press, Cambridge, 1991; New Rules of Sociological Method: A Positive Critique of Interpretative Sociologies. Polity Press, Cambridge, 1993; Politics, Sociology and Social Theory: Encounters with Classical and Contemporary Social Thought. Polity Press, Cambridge, 1995; The Transformation of Intimacy: Sexuality, Love, and Eroticism in Modern Societies. Polity Press, Cambridge, 1992; Human Societies: An Introductory Reader in Sociology. Polity Press, Cambridge, 1992; In Defence of Sociology: Essays, Interpretations, and Rejoinders. Polity Press, Cambridge, 1996)

Mindennek fényében, ha egy leendô magyar szociológiai tankönyv szerzôje arra nézve kérne tôlem tanácsot, mely angol nyelvû munkát volna érdemes átnéznie tájékozódás céljából, minden bizonnyal figyelmébe ajánlanám Giddens e munkáját - is. Végül is, itt az angolszász társadalomtudományi világ egyik legsikeresebb szerzôje vállalkozik arra a sokak által lekezelt - noha jól fizetô - feladatra, hogy a társadalomtudományi absztrakcióban járatlan egyetemistákat bevezesse tudományszakunk rejtelmeibe. Mivel Giddens az empirikus társadalomvizsgálattól eltekintve a szociológiának jóformán minden regiszterén játszik, tankönyvszerzôként is érdemes rá figyelni. Megbízható, megalapozott, mértékletes, szakmai hibáktól mentes munkát vár az ember.

Az ,,angolszász" társadalomtudományok politikai palettáján Giddens e könyve valahol a biztonságos középtájon helyezkedik el. Egyfelôl hallatlan elôvigyázatossággal kerüli el a ,,politikai korrektség" gúnynévvel illetett identitáspolitikai paranoia állította csapdákat: az angol és amerikai egyetemek világában elismert faji, nemi, nemi orientációs és etnikai másság elôtt a maga fajtájától (,,európai, fehér férfitól") elvárható mértékben, minden fogcsikorgatás nélkül hajt fejet. Másrészt azért nem bújik ki a bôrébôl: könyve társadalomképét egyfajta konszenzusigenlô, konfliktuskerülô reformizmus formálja.

Példáit, problémakörét, világszemléletét a nyugat-európai és észak-amerikai társadalmak közelmúltbeli társadalom-, politika- és gazdaságtörténetére alapozza, s ezek közös formajegyeit emeli egyetemes paradigmává. Vegyük szemügyre például a világ alábbi osztályozási rendszerét (A harmadik világ társadalmai címû fejezetbôl):

,,A XVII. századtól kezdve a XX. század elejéig a nyugati országok - ha kellett, katonai túlerejük felhasználásával - gyarmatokat alapítottak sok olyan területen, amelyet azelôtt tradicionális társadalmak uraltak. [...] Jóllehet mára gyakorlatilag valamennyi gyarmat kivívta függetlenségét, a gyarmatosítás folyamata átrajzolta a föld társadalmi és kulturális térképét. Egyes területeken, mint Észak-Amerika, Ausztrália és Új-Zéland, ahol csak kis létszámú vadászó és gyûjtögetô közösségek éltek, az európaiak kerültek többségbe. Máshol, így Ázsia, Afrika és Dél-Amerika túlnyomó részén, a helyi népesség maradt többségben. Az elsô csoportba tartozó társadalmak, mint például az Egyesült Államok, gyorsan iparosodtak. A második kategóriába sorolhatók többnyire az ipari fejlôdés jóval alacsonyabb szintjén állnak, és ezek összességét gyakran nevezik harmadik világnak. A harmadik világ társadalmai közé tartozik Kína, India, az afrikai országok többsége (mint például Nigéria, Ghana vagy Algéria) és a dél-amerikai országok (például Brazília, Peru vagy Venezuela)". (81. old.)

Mivel a ,,harmadik világra" két oldalt szán a szerzô, ez azt sugallja, az árnyalt tudományos elemzésre méltó ,,társadalmak" köre a ,,fejlett világgal" azonos, ahol a Föld lakosságának mintegy tizede él. A többi kilenctizednek a ,,kultúráról" szóló fejezet végére biggyesztett, 2 (azaz kettô) oldalas alfejezetben a helye. Ezt jelenti tehát Giddens közhelyes s más szempontból sem védhetô kijelentése, hogy a szociológia ,,elsôsorban a modern világ társadalmi életét vizsgálja" (43. old.). A ,,modern világba" tehát nem tartozik bele a modernitás legjelentôsebb társadalomtörténeti terméke, a ,,harmadik világ". Az (a ,,harmadik világ") valami más. A ,,fejlettség" és ,,fejletlenség" egymással szembeállított kategóriapárja (mely tökéletesen egybeesik a ,,nyugati országok" kontra ,,mások" dichotómiájával, így tehát Japán, Dél-Korea, Szingapúr, vagy Hongkong nincs) kizárólag a letûnt gyarmati kor maradványa, a világ mai berendezkedésének semmi szerepe e szerkezet fenntartásában.

Szemlátomást az a baj a ,,harmadik világgal", hogy nem olyan, mint a ,,Nyugat". A színe se, a ,,tradicionális" kultúrája se. Így érthetôen a ,,harmadik világ" nem is ,,iparosodott". Bhopal városában (a ,,harmadik világ társadalmai" közé tartozó Indiában) minden bizonnyal a kultúra ,,tradicionalizmusára" és az elônytelen faji összetételre vezethetô viszsza, hogy jó egy évtizeddel ezelôtt egyik napról a másikra sajátos mérgezési tünetek harapóztak el a helyi lakosságon. Pár ezren, nyilván rituális okoknál fogva, bele is pusztultak e tradicionalizmusba (melyre nyilván sokat s bizonyára joggal panaszkodott a fô helyi munkaadó, a Union Carbide nevû amerikai vegyi gyár vezetôsége is).

A globális egyenlôtlenségek ilyetén felfogása az ötvenes évek amerikai modernizációs ideológiájának utánérzése. E ponton súlyos kétségek merülnek fel iménti reményeinkkel kapcsolatban, hogy Giddenst olvasottsága megóvná a különösebb szarvashibák elkövetésétôl.

Pontatlan dolog volna persze az ósdi modernizációs világképet Giddens egyéni hibájául felróni. A szociológia mint diszciplína valóban a nyugateurópai modernitás terméke: mind ambíciója, mind pedig az általa modellezett társadalmi formák jellege tükrözi ennek bizonyos formai jegyeit. E felismerés nem kéne, hogy okot adjon semmiféle szakmai bûntudatra - ám arra sem, hogy elméleti alapon a nem vagy nem teljesen nyugat-európai formájú modern társadalmi jelenségeket eleve kizárjuk a vizsgálódásból. A mai szociológus feladata, hogy a szociológiai hagyományt mint a nyugat-európai modernitás egyik idealizált reflexióját értelmezze, s olyan szociológiaértelmezés felé próbálja elmozdítani, amely egyre inkább legyôzi e születési hibáját. Ugyanakkor az a megoldás, hogy a ,,nem nyugat-európainak" nevezhetô társadalmi formák világát egy-két oldalas, felületes általánosságokkal csatoljuk függelék gyanánt a Nyugat-Európára összpontosító törzsanyaghoz, távolról sem elégséges a ,,másság" kitüntetett fajtáinak elismeréséhez.

Különösen próbára teszi érzékenységünket, amikor a mi ,,másságunk" kerül elô, kivonatolt formában, imigyen: ,,A harmadik világ kifejezés eredetileg a XX. század három fô, egymással szembeállított társadalomtípusának egyikét jelentette. Az elsô világ országai közé Európa iparosodott államai, az Egyesült Államok, Ausztralázsia (Ausztrália, Új Guinea és Új-Zéland) és Japán tartozott. Csaknem valamennyi elsô világbeli társadalomnak többpárti, parlamentáris kormányzati rendszere van. Ezeket megkülönböztették a második világ társadalmaitól, vagyis a Szovjetuniótól és Kelet-Európa volt kommunista országaitól, ide sorolva Csehszlovákiát, Lengyelországot vagy Magyarországot.

A második világ társadalmai úgynevezett tervgazdaságok voltak, amelyek kevés teret engedtek a magántulajdonnak és a versengô gazdasági vállalkozásoknak. Ugyanakkor ezek az országok egypártrendszerek voltak: a kommunista párt uralta mind a politikai, mind a gazdasági rendszert. Mintegy hetvenöt éven át a világ történelmét meghatározta az a globális versengés, amely egyrészt a Szovjetunió és a kelet-európai országok, másrészt a nyugati kapitalista társadalmak és Japán között alakult ki. Mára ez a versengés véget ért, s miután a kommunizmus összeomlott a volt Szovjetunióban és a kelet-európai országokban, a második világ gyakorlatilag eltûnt." (81-82. old.)

A ,,második világ" tehát eredetét tekintve kívül áll a fejlettség-elmaradottság dimenzióján. Hogy modern (volt)-e vagy sem, s ha igen, miként, mennyire s miért (nem), nem érdekes. Kollektív jellemzésének legfontosabb szempontja a ,,globális versengés a Nyugattal". Innen érthetô társadalmainak azon jellemzôje, hogy ,,kevés teret engedtek a magántulajdonnak és a versengô gazdasági vállalkozásoknak". Regionális hovatartozásukkal sincs probléma: ,,kelet-európaiak".

A ,,kommunizmusnak" nevezett államszocializmus összeomlása után kráterszerû üresség tátong e társadalmak helyén. Hogy mi történt tehát a közelmúltban a ,,második világgal"? ,,Eltûnt." (82. old.)

Nézzük inkább, mit ír Giddens saját ,,nyugati" (igazából angol, illetve hellyel-közzel észak-amerikai) társadalmáról. Itt gyengéi elsôsorban a megírás mikéntjében érhetôk tetten. Elôször is túlméretezett a könyv. Huszonkét terjedelmes fejezete rengeteg kitérôn sétáltatja meg olvasóját. A méltányolható szándék értelemszerûen az, hogy ne valami szigorú ,,giddensi szociológiai alaptanterv" törzsanyaga sulykoltassék bele a könyvet forgató diákság fejébe, hanem mód legyen szemezgetni az anyagban. Hátránya viszont, hogy a számtalan (al)fejezet egymáshoz való viszonya áttekinthetetlenné, sorrendje esetlegessé válik.

A szerzô által a szakmáról rajzolt képet áttekintve feltûnô elôször is a kultúraszociológia nevû tudományág helyén ásító ûr, noha a könyvnek van külön Kultúra és társadalom címû fejezete is. Csakhogy az jóformán nem is szól a kultúraszociológiáról: ehelyett az 1970-es évek elejének brit kulturális antropológiáját vizezi fel egyfajta középiskolai ,,társadalomismeret" tárgy igényszintjén. Emiatt a kultúra fogalmát elsôsorban az úgynevezett ,,primitív" társadalmak vonatkozásában fejti ki. Elvégre - Giddens jó egy generációval ezelôtt elavult kategóriarendszere szerint - az antropológia állítólag ,,a tradicionális társadalmak tudománya" (50. old.). Ezek után nem meglepô, hogy a szöveg meg sem említi a (brit eredetû, mára világszerte bozóttûzként terjedô) ,,Culture Studies" nevû megközelítésmódot (melynek nevét a Replika nemrégiben - az angol eredetinél némileg specifikusabb megjelöléssel - ,,kritikai kultúratudományként" magyarította).

A könyv áttekinti a szocializáció és az életciklusok kérdéseit, taglalja a társas interakció és a mindennapi élet jelenségeit, kitér a konformitás és deviancia, a nemi viszonyok és a szexualitás szociológiájára. A rétegzôdés és az osztályszerkezet kérdéseit az etnicitás és a ,,faji" viszonyok problémáival, a csoport- és szervezetszociológiával együtt A hatalom struktúráiként taglalja, csakúgy, mint a politika, a kormányzat és az állam jelenségeit, valamint a háború és a hadsereg szociológiáját. A Társadalmi intézmények címû rész a rokonsági viszonyok, a házasság és a család szociológiájának kérdéseivel indít, majd az oktatás, a kommunikáció és a médiaszociológia, a vallásszociológia, a munka és a gazdasági élet szociológiájának alapvonalait vázolja fel. Ezt a Társadalmi változás a modern világban címû rész követi, melyben a globalizáció és demográfia világkérdései békésen megférnek a ,,forradalmakról és társadalmi mozgalmakról" szóló fejtegetésekkel.

Tényleges súlyánál kevésbé jelenik meg a társadalomtörténet-írás és a történeti-összehasonlító szociológia számos ága. Emiatt Giddens nem is tudja a szociológia tudományát mint történeti produktumot - az elmúlt jó száz év intellektuális, tudományos, elmélet- és intézménytörténeti fejleményeinek részét - ábrázolni. A szociológia nem keletkezett, nem változik, hanem ,,van". Jószerével teljesen kimarad a filozófia és a szociológia határterülete - a német értelemben vett ,,tiszta" elmélet -, továbbá a tudás- és tudományszociológia és a vizuális szociológia. Szociográfiáról, úgy tûnik, nem is hallott a szerzô. Az úgynevezett ,,elmélet" és ,,módszertan" témájával a könyv végére bigygyesztett két fejezet foglalkozik.

Bôven taglalja viszont a könyv az angolszász egyetemi közéletben folyó identitáspolitikai tevékenység során elôtérben álló identitásdimenziók - rassz, etnicitás, nem és nemi orientáció - szociológiáját. Így e munka hívebben tükrözi a társadalomtudományokkal kapcsolatos politikai attitûdöket és az oktatási és kutatási intézményrendszer önmozgása során kitörô kulturális és politikai viszályok fô szempontjait a mai angolszász egyetemi világban, mint akár egyetemes, akár csupán angol nyelven létezô szellemi csúcsteljesítményeiket.

E szöveg a maga ,,helyén" a brit és észak-amerikai egyetemeket jórészt benépesítô, a megszokott köznyelvi pontatlansággal alsó- és közép-,,középosztálybelinek" nevezett jövedelemkategóriákba tartozó ifjúságot tekinti közönségének, melynek anyagi biztonságérzetéhez egyfajta társadalomszerkezeti ,,arany középút" világlátása társul.

A társadalmi ,,problémák" e világszemléletbe mint a jóléti társadalmak létbiztonságban élô osztályai által tapasztalt, külsôdleges zavaró tényezôk szûrôdnek be. A ,,társadalmi kérdések" az élelmiszerbolt elôtt kéregetô koldustól a New York-i metrót a macskaméretû patkányokkal lakóhelyként megosztó hajléktalanokon keresztül a bárszekrény megbontott üveg konyakját meg-meghúzó bejárónôig terjednek. Nem élettapasztalatként, hanem esztétikai élményként dolgozódnak fel. Annak is silányak; igazi izgalmat a lét két, Hollywood által kodifikált területe kelt: a szexualitás és az erôszak. A ,,középosztály"-projektumnak így bedolgozó szociológia a szexus toposzára való piaci igényt azzal elégíti ki, hogy a nemi egyenlôtlenségek, identitás és orientációs sajátosságok korábban furcsaságként beállított tartományát mint normalitást elemzi; az erôszak mindennapi ingerszükségletét pedig az állítólagos ,,faji" és ,,etnikai" különbségek és összeütközések, kristálytisztán identitáspolitikai - történetiség-, osztály-, réteg-, uralom-, hatalom-, konfliktus- és hegemóniamentes, esszencializáló - bemutatása szolgálja ki.

E szellemtelen világban kétségkívül elfogadható segédanyag Giddens mûve, minden közhelyességének, egyenetlenségének és ,,nyugat"-központúságának ellenére: a mindennapi tudat ájult reflektálatlanságától egyfajta józan, szakmai beszédmód irányába édesgeti olvasóját.

2. Meglehetôsen komikusan hat viszont a mû nemcsak Hegyeshalmon, de voltaképpen már a La Manche csatornán innen. Akkurátus, kiegyensúlyozottan középutas leírása olyan társadalmakról és olyan társadalmakhoz szól, melyben a könyvet Magyarországon forgató diákok többsége nemhogy élni vagy dolgozni, de vendégeskedni sem fog soha. A brit és észak-amerikai ,,középosztályok" szemszögébôl rajzolt, plasztikus társadalomképét az ezt a világot, ezeket az osztályokat csak a Sky Newsból és a CNN-bôl, esetleg mint ideránduló turistát, legjobb esetben az angol (észak-amerikai) szépirodalom és filmgyártás csúcsteljesítményei alapján, vagyis töredékesen és kívülrôl ismerô magyar diák csak félreértheti.

Mindez a szociológiában meszszemenô következményekkel jár. Elôször is a figyelem perifériájára szorul az olvasó maga. Kontinensünk Elbától keletre fekvô területe, benne mi - a tudatlanságot a közönnyel és lekezeléssel elegánsan keverô ,,Euro-gyakorlathoz" híven - még Giddens európai összehasonlító táblázataiból is hiányzik.

A név- és tárgymutató ,,Magyarország" címszava után három oldalszám áll. Az Európa új térképe címû alfejezetbôl a magyar olvasó megtudhatja, miként vezethetô le mai társadalmi létünk a ,,Nagy Júliusi Kapitalista Forradalomból". Így: ,,1989-ben volt a francia forradalom kétszázadik évfordulója. Ez az év egyúttal a forradalmak újabb esztendeje is Európában, mégpedig alighanem ugyanolyan nagy hatású eseményeké, mint amilyen az 1789-es volt. 1989-ben a kelet-európai kommunista rezsimek egymás után engedték át a hatalmat [...]. Az, ami egész Kelet-Európában szilárd és mindenre kiterjedô uralmi rendszernek tûnt, jóformán egyik napról a másikra összeomlott. A kommunisták egyre gyorsuló ütemben veszítették el hatalmukat azokban az országokban, amelyek fölött fél évszázadon át uralkodtak (l. a 10.3. ábrát): Magyarországon 1989 februárjában, Lengyelországban 1989 júniusában, Bulgáriában, Kelet-Németországban és Csehszlovákiában 1989 novemberében, Romániában 1989 decemberében." (338-339. old.)

A hivatkozott ábra régiónk endékámentesített térképe: benne az országnevek felett kis négyzetben számjegyek - ,,A függetlenség vagy a modern állam megszületésének éve" -, kis körben másik szám - ,,E században hány évig létezett többpárti demokrácia, leszámítva az 1990-92 közötti idôszakot". A némileg kétséges Szlovéniát és Horvátországot pontozott vonal jelöli, s csillag alatt a megjegyzés: ,,Független 1992 januárjában". A The Economist Schools Brief nevû, 1992-es kiadványból átemelt térkép és a szöveg évszámadatai csaknem mind pontatlanok - amit a magyar kiadás szerkesztôje lábjegyzetben korrigál.

Mindezt a pártrendszerek elképesztôen elnagyolt leírása követi. A vonatkozó apróbb aggályokat a következô megjegyzés enyhíti: ,,A pártspektrum többnyire hasonlít a nyugat-európai országokéra." (340. old.) A magyar olvasó nyilván okul majd ebbôl a meglátásból is: ,,Továbbra is létezik néhány volt kommunista párt, de ezek ma szocialistának vagy szociáldemokratának nevezik magukat. Balközépen olyan pártok találhatók, mint a Szabad Demokraták Szövetsége és a Fiatal Demokraták Szövetsége (Magyarország) vagy a Demokratikus Unió (Lengyelország)." (uo.)

Az ,,átmeneti" gazdasági bajokra utaló rövid bekezdés után rátérünk az ,,átmenet" társadalmi dimenzióira. Mégpedig, így: ,,A lejátszódott változások a legtöbb országban a nôket érintették a leghátrányosabban (Watson, 1995). Néhány országban erôsen csökkent a nôk aránya a parlamentben és más vezetô politikai testületekben. Így például a kezdeti változások idején a nôk aránya a parlamentben Csehszlovákiában 34-rôl 4 százalékra csökkent, Lengyelországban 20-ról 8 százalékra, Bulgáriában pedig 21-rôl 8 százalékra. Ugyanakkor aránytalanul sok nô kerül a munkanélküliek egyébként is növekvô csoportjába, amely jelenség a piacgazdaságba való átmenet következménye." (340.old.)

A hivatkozás Peggy Watson Eastern Europe's Silent Revolution: Gender (Kelet-Európa csendes forradalma: a nem) címû kéziratára utal. Mármost, állatorvosi lóról lévén szó, célszerû elidôznünk e ponton. Mit tanultunk e bekezdésbôl? Listaszerûen:

Közép-Európa, a maga minden hovatartozási problémájával és kuriózumával Kompországtól Szûcs Jenôig: nincs (a példák mind ,,Kelet-Európáról" szólnak).

E ,,Kelet-Európáról" jóformán semmit nem lehet ,,igazán" tudni (hiszen egy kéziratra kell hivatkozni, noha a tanulmány megjelent 1993-ban, vagyis a könyv angol eredetijének publikációja után, a magyar változat elôtt, lásd Peggy Watson: Eastern Europe's Silent Revolution: Gender. Sociology, 27,3., 471-487. old.), tehát nincs szisztematikus, elfogadható társadalomleírás ,,Kelet-Európáról". Ugyancsak nincs a magyar, lengyel, cseh, szlovák stb. kollégák vonatkozó munkássága sem magyar, lengyel, cseh, szlovák stb. nyelven, sem pedig angolul. Továbbá a Közép-Európa átalakulásával foglalkozó angol anyanyelvû szerzôk mûvei sincsenek. Nagy, fehér folt éktelenkedik az Európa-térkép kellôs közepén.

Különösen nem végeznek empirikus munkát ,,Kelet-Európában" maguk a ,,kelet-európaiak". Angol tudós kell ahhoz, hogy elfogadható információt kapjunk a ,,kelet-európai" közegrôl, hogy tudjunk végre valamit e távoli társadalomtípusról.

,,Kelet-Európa" egy és oszthatatlan. Társadalmai egyszerû társadalmak. Más társadalmi egyenlôtlenség- és konfliktusforrást, réteg-, osztály- stb. szempontot, mint a nemi egyenlôtlenséget, nem ismernek. Abban viszont világbajnokok. Egyformaságukat egyszerûségük teszi, s viszont.

Emiatt teljesen elképzelhetetlen, hogy az egyik ,,kelet-európai" országban ,,így" legyenek a dolgok, a másikban meg ,,úgy". A munkanélküliségi ráták nemi egyenlôtlensége országonként igen különbözô a volt államszocialista tömbországokban. Magyarországon például a férfiak arányuknál jóval nagyobb mértékben jelennek meg a munkanélküliek körében, másutt inkább a nôk vesztik el az állásukat. Mindezt a gazdaságszerkezet átalakulásában megfigyelhetô különbségek (így a szolgáltató ágazat nemi tekintetben igen eltérô munkalehetôségeket kínáló különbözô típusainak eltérô aránya) jól magyarázzák. E finom distinkció persze Cambridge-bôl, illetve Santa Barbarából nem látszik.

Azt, hogy egy társadalomban a politikai hatalomgyakorlás makroszerkezeteinek átalakulása során miként változnak a nemi viszonyok, leginkább úgy írhatjuk le, hány százalékkal csökkent a nôi képviselôk száma a parlamentben. Hogy a korábbi számok netán mesterségesek lettek volna - például azért, mert nagyrészt egy nem demokratikus politikai rendszer oktrojálta, így mesterséges arányt tükröztek -, s hogy emiatt a parlamenti képviselet nemi arányainak öszszehasonlítása mint a nemi egyenlôtlenségek általános mércéje kissé értelmetlen az államszocializmus vonatkozásában, azt Giddens professzor nem veszi észre.

Elmondható e történet úgy is, mi az, amit nem tud meg a diák e tankönyvbôl. A mai magyar társadalom elemi tényein (a demográfia, családszociológia, társadalom-, gazdaság-, politikaszerkezet vagy a kultúra elemi, numerikus alapismeretein) túl például nem fogja tudni, mit jelentenek s miért relevánsak azok a fogalmak, melyeket a magyar szociológia ,,adott" saját társadalmának elemzése során az egyetemes társadalomtudománynak és a magyar közgondolkodásnak. Ezek ötletszerû s bizonyára hiányos listája: színlelt kapitalizmus, kettôs társadalom, mezôváros, parasztpolgár, köznemes, kultúrfölény-politika, kulákprés, kaláka, szocialista polgárosodás, rendiesség, városodás városiasodás nélkül, második gazdaság, második társadalom. Giddenstôl biztosan nem tanulnak zsidó asszimilációról s így a magyar antiszemitizmus sajátos, kettôs abszurditásáról, a nemzetiségi ,,kérdésrôl", a kisvállalkozás nemzetközileg magas súlyáról a XX. század magyar társadalmában, a keresztény-nemzeti középosztály fikciójáról, az iskolázott, városi emberek ,,urbánus-népies" tudathasadásáról, az ,,ez van, ezt kell szeretni" politikai paradoxonáról mint létformáról, a munkaverseny- és szocialista brigád-mozgalom csúfos bukásáról, a második gazdaság kulturális mintateremtô szerepérôl, a többszektorú jövedelemszerzési stratégiák (,,kiskert-nagy öröm") magatartásmeghatározó szerepérôl, a ,,vállalkozás" retorikájáról és identitásképzô szerepérôl, a szociológiai és a közgazdaságtani beszédmód köztudatformáló hatásáról, az informalitás és a társas hálózatok mindent átszövô indáiról és kérlelhetetlen, elitképzô-erkölcsromboló szerepérôl, az egykérôl, a Ratkó-korszakról és a GYES-rôl, az ingázásról, az alkoholizmusról és az öngyilkosságról, Budapest - az angol, illetve észak-amerikai várostól meglehetôsen elütô - fôként lakóházon belüli szegregációs rendszerérôl vagy a privatizációról, menedzserializmussal vagy anélkül. Mindezt nem vagy nem így fogják tudni, akik Giddenstôl tanulnak - hogy miért éppen tôle és ebbôl a könyvbôl, hát ez is kérdés - szociológiát.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu