Az osztrák-magyar világkiállítási álmok elszálltával két jubileum ürügyén mindkét ország "pótcselekvési" területet keresett. 1996-ban Magyarország azt ünnepelte, hogy 1100 év telt el a honfoglalás óta. Ausztria pedig neve elsô írásos említésének (az ófelnémet "Ostarrîchi" formában) 1000. évfordulójáról emlékezett meg. Az ünneplésben szerepet kaptak a kisebb-nagyobb kiállítások. A két ország történeti kapcsolatai és földrajzi szomszédsága, a kiterjedt múzeumi kölcsönzések indokolhatják összefoglaló-összehasonlító bemutatásukat.

Már 1996 kora tavaszán megnyílt a Magyar Nemzeti Galéria Nagybánya-kiállítása, majd a millecentenárium hivatalos megnyitójaként a Magyar Nemzeti Múzeum honfoglalás-bemutatója. Szent Benedek napjára idôzítve kitárta vadonatúj bronzkapuit a pannonhalmi bencés apátság az alapításának ezredik évfordulójáról megemlékezô tárlattal együtt; Göncz Árpád köztársasági elnök még ugyanaznap felavatta Gyôrött a magyar iskola millenniumi rendezvénysorozatának megnyitó kiállítását. Március végére azután elkészült a Néprajzi Múzeumban a finnugor népek hagyományos kultúráját bemutató tárlat.

Ausztria ekkor még kivárt. Igaz, a bécsi Belvederében a tavaszi hónapokra összehoztak egy Közép-
Európában sosemvolt nagyságú Monet-bemutatót, amelyre özönlött a nép, de ez semmilyen formában nem kapcsolódott az ország történelméhez - Bécs és Ausztria a festô életében nem sok érdeklôdést mutatott mûvei iránt.

Az osztrák szövetségi és tartományi kiállítások többsége csak május elején nyitott. A központi rendezvény az Ostarrîchi - Österreich 996-1996 címet viselte. A szokásos tartományi kiállításokon (Landes-
ausstellung) túlmutató fontosságát, össz-szövetségi jellegét mutatta az idáig ismeretlen "tartományok kiállítása" (Länderausstellung) elnevezés. A kiállításhoz - méretei folytán - nem volt elegendô egyetlen helyszín. Az egyik részt Neuhofen an der Ybbsben, az Ostarrîchi-emlékhely erre az alkalomra újjáépített csarnokában és a közeli plébániatemplomban helyezték el, a másikat Alsó-Ausztria néhány éve tartományi fôvárossá választott székhelyén, Sankt Pöltenben, ahol a város szélén kiépülôben lévô kormányzati és kulturális központban az osztrák sztárépítész, Hans Hollein tervezte kiállítóteret éppen ezen alkalomból avatták fel.

Neuhofenban néhány római és kora középkori kôfaragványt is felhasz-
náló, három vetítôgépes filmprogram vázolta szem-léletesen a mai Ausztria területének földrajzi és politikai helyzetét az elsô ezredforduló idején. Az Ostarrîchinek nevezett területen a freisingi egyháznak birtokot adományozó császári oklevél Münchenbôl kölcsönzött eredetije egy kerek helyiség közepén nyert elhelyezést. Az elegáns, áttekinthetô elrendezést ez után a bôség zavarát tükrözô zsúfoltsággal követték az "Ausztria-fogalom" történelmi alakulását a Babenbergek ôrgrófságától a köztársaságig bemutató részlegek, majd az osztrák tartományok különállásának, lakóik tartományi öntudatának elemzésére szolgáló helyiségek. Egy rövid vetítés a lakatlan területbôl egy ezredév alatt született kultúrtáj alakulását szemléltette. A haza érzésének fokozatait kívánta vázolni az egész ikerkiállítás gondolatilag és látványban is legzavarosabb - az otthon, az életkorok, a helyi kötôdések, az ideológiák, az idegenbe szakadtak kapcsolatait elemzô - része. Az épületen kívül geológiai bemutatót rendeztek az osztrák tartományok jellegzetes kôzeteinek hatalmas tömbjeibôl. (Hasonló kiállítása Magyarország kôzeteinek is akad egy felhagyott tatai mészkôbányában berendezett földtani múzeumban.) A község erre az alkalomra helyreállított templomának kiállítása az osztrák katolikus egyház történetében tallózott: az uralkodóház alapította egyházi intézményeket, Ausztria és Közép-Európa államalapító szentjeit, a legfôbb zarándokhely Mariazellt, a népi vallásosság kegyhelyeit, a különbözô régiók szentkultuszát, az államvallásból partnerré váló egyházat mutatta be.

A kiállítás Sankt Pölten-i, a neuhofeninél ötletesebb része az Emberek, mítoszok, mérföldkövek alcímnek megfelelô beosztást követte. A jellegzetes ausztriai tájak fölött hôlégballonban tett, képzeletbeli utazást követôen számítógépes imitációs program jelenítette meg a nemzet számára szimbolikus jelentôségû személyiségeket: Savoyai Jenôt, Mária Teréziát, Mozartot, a Napóleonnal szembeszálló, tiroli szabadsághôs Andreas Hofert, Johann Strausst, Ferenc Józsefet, Freudot, Schielét, akiknek közismert portréi megmozdultak és idézték saját magvas, esetenként ironikus mondásaikat, s megszólaltak a jelenkori hírességek - Bruno Kreisky, Niki Lauda, a sízô Anne-Marie Pröll - karikatúrái is. A "mítoszok" hatalmas termébe a szimbólumok útja vezetett, egyik oldalán a hivatalos jelvények, címerek, zászlók, okmányok, kitüntetések számtalan példájával az elmúlt ezer évbôl, a másik oldalon a nem hivatalos, banális, a turizmust éltetô és a turizmus éltette motívumok, így a Mozart-Kugel, a Sacher-torta, a Strauss-ikonográfia, giccses tárgyak, képeslapok, trikók. Az út végén a Stephanskirche toronykeresztje magasodott, alatta az osztrák császári korona körüljárható hologramjával. Az innen sugarasan induló válaszfalak kifelé szélesedô szeletekre osztották a teret, mindegyik egy-egy, az osztrák viszonyokra nézve nem feltétlenül hízelgô ellentét- és kapcsolatpár kifejtésére szolgált: vallási sokszínûség és egységes államvallás; a forradalmak és az abszolutizmus korszakai; a katonai vereségek s nyomukban a politikai reformok; elnyomás és emancipáció; bezárkózó hedonizmus és mindenre nyitott tudomány; Ausztria, a népek egységbe kovácsolója és a népek börtöne; a Nyugat védôbástyája és híd Kelet felé; a gazdasági fejlôdés pozitív és negatív példái. A teremkarzatán a "boldogok szigete": a maga köré falakat emelô, karosszékben sörözô és tévézô gazdag ország, amely nem kerülheti el a szembesülést az ajtón benyitó, szegény vendégmunkással, a hulladékhegyekkel, az ózonveszéllyel. A legjelentôsebb történeti eseményeket jelképezô mérföldkövekkel szegélyezett ösvény egy nagy terembe vitt, amelyet az osztrák államiság képzeletbeli levéltára töltött ki - Ausztria oklevelekbôl, okmányokból, pecsétekbôl összeállított történelemkönyve. Az utolsó helyiségben, nemzetiszín támaszok emelte kupola alatt egyszerre beszélt, énekelt, zenélt Ausztria, például Musil, Grillparzer, Strauss, Mahler, Schubert.

Mindkét ausztriai kiállítási épületen, de a belsô installáció színvilágában is a vörös-fehér-vörös címerszínek használata uralkodott. A korábbi évek - igaz, nem annyira múzeumbeli - tapasztalataival összevetve kellemes meglepetés, hogy a nemzeti színeket valójában lefokozó, hasonló túljátszással a magyarországi kiállításokon nem lehetett találkozni. Kellemetlen felhangja egyedül Somogyi Gyôzô Magyar hôsök arcképcsarnoka címû, egyébként közhelyes szimbólumvilágú portrésorozatának volt, amely az ábrázolt személyiségek erôs kritikát kiváltó kiválasztása során az egyéni véleménynyilvánítás elfogadható mértékét talán nem is lépte túl, csak ennek a privátszférának nem a Néprajzi Múzeum elôcsarnokában és így a jubileumi kiállítási program hangsúlyos helyszínén, hanem valamelyik magángalériában lett volna a helye.

Az Ausztria-öntudat ünnepi alakításának érdekes példája volt a Morva-mezei Hof egykor Savoyai Jenô építtette kastélyában az Amikor Ausztria adott nevet a világnak... címû kiállítás. Az osztrák földrajzi névadást a kora középkortól végigkísérô tárlat érdekes adalékokkal szolgált az osztrák tartományok szülte utazókról. A bemutató a neuhofeni problematika egyes elemeit is új megvilágításba helyezte. Száz évvel korábbi, 1896-os évfordulóján az Ostarrîchi-oklevél még a tudományos köztudatban sem volt jelen, mert az akkori nagyhatalom Ausztria nevének azt a sokkal "elôkelôbb" és ôsibb formáját hangsúlyozta, amely a Kölntôl keletre fekvô, a Babenbergek származási helyét, Bamberget is magába foglaló terület Karoling-kori Austrasia nevébôl, esetleg a már a VI-VII. században hasonló névvel illetett longobard-lombard vidékekrôl eredeztethetô. (Az elnevezés a mai országterület egy részére vonatkoztatva elôször 1147-ben tûnt fel.) Az Ostarrîchi-oklevél 1946-ban, a 950. évforduló alkalmával politikai meggondolásból kapott elôször hangsúlyt, amikor a háborús megszálló hatalmakban az ország ôsi voltát és régi keletû önállóságának tényét kellett tudatosítani.

Nálunk nem volt az Ostarrîchi-kiállításhoz hasonló, a nemzettudattal, az országképpel foglalkozó nagyszabású tárlat. Az ünnepségek alkalmat adhattak volna rá, de kicsit is önkritikusan szemlélve az elmúlt évtizedet, öngyilkos tett lett volna rendezô intézménytôl, személytôl, munkacsoporttól egyaránt. A legbecsületesebb és legkorrektebb módon sem lehetett volna úgy megcsinálni, hogy valahonnan ne érje a hazaárulás, nemzetgyalázás, irredentizmus vádja, hogy ne legyenek óriási sértôdések "a nemzet nevében".

Az "önismereti" kiállítás szerepét nem vállalhatta a Magyar Nemzeti Múzeum új, az államalapítástól az 1990-es rendszerváltásig terjedô idôszakot felölelô, állandó kiállítása. Egy másfél-két évtizedes nyitvatartásra tervezett, országos történeti bemutató más mûfajt képvisel, az egykori történések egyetlen idôbeli folyamként való bemutatása a feladata, nem fordulhat ugyanahhoz a korszakhoz többször is, mindig különbözô szempontokat kiemelve. Behatároltabb a rendezôk mozgástere, kevesebb a látványos ötletek helye. A kiállítás fontossága miatt néhány mondatban nem elemezhetô, nyilván akadnak majd kellôen felkészült méltatói. Annyi azonban most is elmondható, hogy a mûfaj konzervatív keretein belül is sikerült igencsak régiesre alkotni a bemutatót. Régies az 1900-ig terjedô rész vadonatúj berendezése, a finom, klasszicista párkányzatok, nyílástagozatok meghatározta belsôkbe bevitt, erôs színezésükkel a historizmust idézô, elôreugró, tömbszerû paravánokkal - alkotói láthatóan azon a véleményen voltak, hogy a kiállítást célszerû függetleníteni a rendelkezésre álló terek építészeti adottságaitól. Ez nem minden múzeumi épületünkben lett volna hiba, jelen esetben azonban ezek a terek Pollack Mihály fômûvének, az önmagában is példaértékû eszmeiséget hordozó Nemzeti Múzeumnak a termei, ezt a kiállításnak hangsúlyoznia illene, és nem elnyomnia. A millenniumi korszak országos bemutatóinak, ötvösmû-kiállításainak világát közvetlenül idézik a szép és gazdag tárgyakkal telezsúfolt vitrinek. Ilyen sok tárgyat ilyen kis felületen elhelyezni hiba: nem azért, mintha egy-egy ilyen vitrin a terem túlsó felébôl nem mutatna jól, hanem azért, mert már egyetlen család tagjai sem képesek egymás zavarása nélkül rendesen végignézni, a számokat a feliratokkal azonosítani, a szövegeket elolvasni. Baj az is, hogy néhány kivitelében is gyenge tárgymásolat az eredetiekkel egyenrangú hangsúlyt nyerhetett. Egyet azonban mindenképpen sikerült a Nemzeti Múzeumnak bizonyítania, ha ez egyáltalán bizonyításra szorult: régi anyaga az ország egyik legnagyobb, világviszonylatban is számottevô képzô- és iparmûvészeti gyûjteménye, amelynek a korábbinál kiterjedtebb bemutatása mindenképpen nyereség. A XX. századi termek berendezése jobban kapcsolódik korunk formavilágához, semleges terekben elhelyezve akár ötletesnek is mondhatnánk több elemét, az eredeti architektúra és díszítés semmibevétele azonban még fokozottabban érvényes rá.

Az osztrák és a magyar történelem és kultúra egyes vonatkozásai annyira hasonlók, hogy ha az Ostarrîchi-kiállításhoz fogható szembesülésre nem is, de egyik-másik kiállítási egységéhez hasonló elemzésre Magyarországon is sor került. A turisztikai szimbólumok, nemzeti motívumok és emlékhelyek kérdésköréhez kapcsolódott egy budapesti tárlat a Néprajzi Múzeumban, Utazások Magyarországon - Az idegenforgalom és a protokoll Magyarországon 1896-1996 címmel. A rendezôk kiindulópontul a Millenniumi Kiállítás Budapestjét választották mint a magyarországi tömegturizmus elsô célpontját, majd a magyar ôstáj és a turistaattrakcióvá hamisított népmûvészet következett a Hortobágy és Mezôkövesd ("a magyar falvak királynôje") példáján. Dunaújváros az ötvenes évek szocialista csoportturizmusát, a Balaton a két világháború közti idôt és a hatvanas-hetvenes éveket egyaránt reprezentálta. Bábolna és Tokaj-Hegyalja vezetett át a "hungaricumok", a barackpálinka, vöröspaprika, a híres szalámi- és pezsgômárkák vitrinjeihez. A pántlikás népmûvészethez képest tudományosabb alapon helyreállított és híressé lett falu, a világörökségbe felvett Hollókô már az utolsó évtizedeket képviselte a rajzi-tervi dokumentáláson alapuló életforma-rehabilitációval és az elöregedés, elvándorlás miatt ennek az elképzelésnek a színfalak mögött jól érzékelhetô válságával. A bemutató igazi görbetükör volt, a valóságnak nagyjából megfelelô arányban mutatva a turisztikai kínálatunk valós értékeit és a benne fellelhetô sok talmi csillogást.

Sankt Pöltenben az egyik kiállításrészt a XIX. század vége és a XX. század híres osztrák és osztrák származású tudósainak, irodalmárainak, gondolkodóinak, köztük számos Nobel-díjasnak az arcképcsarnoka alkotta. Mellbevágó volt, hogy a még a Monarchia korában elhunytak és a legfiatalabbak kivételével szinte mindannyian elhagyták Ausztriát, néhányan már 1933-1934 elôtt, a többség a harmincas években (az eredetileg Németországba települtek végül Amerikában kötöttek ki). A magyarországi helyzet kísértetiesen hasonló, legfeljebb nálunk az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek veszteségei még tovább bôvítik a kört. Az emigráns magyar és osztrák tudósok és mûvészek teljesítménye is témája volt annak a két ország jubileuma alkalmából rendezett,
A mûvészeten túl címû közös tárlatnak, amelynek Budapesten a Ludwig Múzeum adott helyet (Grazban 1997 elején mutatták be). Az itthon maradás és az eltávozás, a személyes vagy szellemi visszatérés állandó körforgása mind a tudományban, mind a mûvészetekben - ebbôl a kiállítás a képzômûvészetet és kisebb mértékben az építészetet ragadta ki - sajátos közép-európai miliôt teremtett a XX. században. Ennek osztrák-magyar szeletét, két és fél száznál több személyiség sokszáznyi alkotását - a képzômûvészeti tárlatokon megszokott, a legmodernebb technikákat is képviselô mûveken kívül szakkönyveket és tanulmányokat, önéletrajzokat és számításokat, berendezések prototípusait - helyezték el a rendezôk tíz csoportba, hogy ezáltal ábrázolják azt a kölcsönhatást, amelyben a tudomány és a mûvészet élt a XX. század elejétôl napjainkig a két országban és a két országból kiindulóan. A kiállítás a geometrikus absztrakció, a szimmetria és az aszimmetriák, a matematika és az informatika, a kibernetika és a konstruktivizmus, a rendszer-, játék- és evolúcióelmélet, a pszichoanalízis és az akcionizmus, a vizuális kommunikáció különbözô aspektusait vizsgálta. A bemutatott anyag az utolsó pillanatig bôvült, a megnyitó elôtt néhány nappal bekövetkezett halálával és egy amerikai nekrológja dokumentálásával új hangsúlyt nyert például a kiállításon különben is szerepeltetni kívánt, világhírû matematikus, Erdôs Pál személye. A látogatót az óriási tárlaton néhol kaotikus érzetek kerítették hatalmába, nem volt mindenhol elsô pillantásra egyértelmû, melyik részlegben tartózkodik az ember, de erre idôvel azért rá lehetett jönni. Egyébként a káoszelmélet matematikai eszköztárának elemeivel is találkozni lehetett a bemutatón. Bár ez a kiállítás nem kapott támogatást a millecentenáriumi keretekbôl, a programfüzetekbe sem került be, mégis fontos, gondolatgazdag részét képezte az eseménysornak.

A millecentenárium eszmeköréhez leginkább kapcsolódó kiállítási témák egyike volt a magyarság ôstörténete, a rokon népek története, amelynek az osztrákoknál nem volt párhuzama. A finnugor népek hagyományos kultúrájának Néprajzi Múzeum-beli bemutatkozásához hasonló, átfogó tárgy- és ismeret-anyag eddig Magyarországon még sosem volt látható. Az ötlet még a világkiállítás idejébôl származott. A kiállítási tárgyak közel fele külföldrôl érkezett, Szentpétervárról, az észtországi Tartuból, az izsev-szki Udmurt Nemzeti Múzeumból és a joskar-olai Mari Nemzeti Múzeumból. A nagyközönség szempontjából sikeres tálalási mód volt a tárgyak egy részébôl kialakított életképszerû összeállítások, lakóházbelsôk sorozata. A világkiállítási indíttatás azonban mintha a múzeumi eseményre is rányomta volna a bélyegét. A részletesebb magyarázatok, a dokumentáció, az igényes megvalósítás hiánya egy expopavilonban "elmegy", de egy országos múzeumban bizony felületességként hat. Nem jelölte felirat a tárgyak ôrzési helyét, ráadásul ezt pótló katalógus sem készült (csak egy kiállítási vezetô), pedig érdekes lett volna látni, melyek azok a gyûjteményi egységek, amelyek a Néprajzi Múzeumban hiányosak, milyen "lyukakat" kellene betömködni azokhoz hasonló gyûjtôutakkal, amelyekrôl az elsô terem bevezetô részei szóltak. Ebben a részlegben szerepeltek a Magna Hungaria és a finnugor népek kutatására útra kelt, vállalkozó és tudós személyiségek Julianus baráttól és Kôrösi Csoma Sándortól a szóban forgó bemutatót rendezô Kerezsi Ágnesig. A kutatók tevékenységét rövid leírás, az útvonalukat ábrázoló térkép vázolta. Feljegyzéseik, vázlataik adattári állagaiból - hiszen az ismertetô szövegek szerint ezek fontos részét képezik a múzeum gyûjteményeinek - tanulságos lett volna válogatást is látni az ismertetô táblák alatt. A pénzügyi keretek szûkösségét mutatták az installációs szegényesség szembetûnô jelei. Kár mindezért, mert viszonylag csekély többletmunkával és -költséggel 1996 egyik legjobb hazai kiállítása születhetett volna itt meg.

A nagyközönség számára sajnálatosan hírverés nélkül maradt 1996 egyik legjelentôsebb, az újdonság erejével ható tárlata Káma-vidéki rokonaink ôstörténetérôl. A Tatabányai Múzeumban az I. G. Sapran és Fodor István rendezte kiállítás négy intézmény, az izsevszki Udmurt Állami Egyetem és Udmurt Történelmi, Nyelvi és Irodalmi Tudományos Intézet, a Permi Helytörténeti Múzeum, valamint a cserdini Puskin Helytörténeti Múzeum gyûjteményeinek votják (udmurt) és zürjén (komi) régészeti emlékeibôl mutatott be 280 tételt, ennél azonban sokkal több tárgyat számláló válogatást. A vaskortól a XIII. századig terjedô idôszakból származó leletek között eddig nem közölt tárgyak is akadtak, és a már valahol közzétett darabok irodalomjegyzékének nagyobb része is az utolsó évtized megélénkülô kutatásairól és publikálási lehetôségeirôl tanúskodott (a nyolcvanas évek végéig külföldiek számára zárt terület volt ez a vidék, ásatásaival és múzeumaival együtt). A vitrinek a fémmûvesség változatos hagyatékával teltek meg: kultikus célra használt, iráni import ezüsttál, a Káma-vidéken élôk hitvilágába könnyedén beilleszthetô medvevadászat ábrázolásával; filigrándíszes, vésett övgarnitúrák, csatok, függôk, gyûrûk; bronzöntvények (ún. permi bronzok) az elhunyt ôsök, sámánok, szellemlények, mitikus állatalakok rafinált mûvészettel összeszerkesztett figuráival; aranyozott ezüstmedalion indadísszel kombinált kettôs kereszt ábrázolásával. Jól sikerült az installáció: a vidék táji környezetét óriásposzter-szerû, színes fénykép jelezte, majd fehér sátortetô alatt sötétvörös háttér elé kerültek a legjellegzetesebb bronzok fényképnagyításai és maguk a vitrinek. A kiállítási katalógus csak vékony füzet, a tárgyak nagyobb részének fényképe, a bemutatón szereplô rekonstrukciós rajzok nélkül.

Mindkét évforduló lehetôséget adott a tallózásra az ország teljes történelmében, már az ókortól kezdôdôen. Alsó-Ausztriában régészeti parkká szervezték a carnuntumi római rommezôt és az újjárendezett régészeti múzeumot Bad Deutsch-Altenburgban. Ez az autósokat, kerékpárosokat, gyalogos kirándulókat egyaránt kiszolgáló turisztikai "csomag"-típus az ausztriai idegenforgalom újat keresésének jele. Tirolban néhány éve a monstre kiállítások helyett a helyszínen található mûemlékeket és vidéki közgyûjteményeket felkeresô útvonalakat (Ausstellungsstraße) dolgoztak ki, részletes katalógussal és információs háttérrel. Elôször a gótika, a barokk és rokokó témaköre, 1996-ban pedig az I. Miksa császárhoz köthetô emlékeket bejáró útvonal lett része a kínálatnak. Ezt a példát követte Alsó-Ausztria, amikor - a tartományi kiállítás-koncepcióról továbbra sem lemondva - 1996-ban megszervezték az említett régészeti parkot, valamint a Kamp folyó regényes völgyének kultúrparkját és az alsó-ausztriai ipartörténeti vasutat.

Magyarországon két jelentôs, római témájú kiállítást rendeztek. Veszprémben a témakörbe vágó inotai, balácapusztai, kemenesszentpéteri ásatásokat vezetô K. Palágyi Sylvia a római kori halomsírok kutatási helyzetképét adta, jelentôs ausztriai és belgiumi tárgykölcsönzéssel, kitûnô kiállítási ötletekkel, látványos és minden részletében tudományos megalapozottságú sírrekonstrukciók felépítésével. Székesfehérváron Vallások és kultuszok Pannóniában címmel Magyarország, Szlovénia, Ausztria, Horvátország, Észak-Olaszország leletanyagából mutattak be a ljubljanai, zágrábi, budapesti és székesfehérvári rendezôk római "istenség-katalógust". A cél nem a római vallás átfogó ismertetése volt, hanem a Pannóniában és környékén eddig feltárt kultuszhelyek, kegytárgyak felsorolása. A két tárlat hasonlóan sokrétû, több évtizedes kutatómunkára, a kül- és belföldi szakemberek nem csupán ezekre a bemutatókra korlátozódó együttmûködésére épült. Színvonalkülönbséget köztük elsôsorban a kiállításrendezés terén lehetett érezni: a veszprémi kiállítás egyik termében a sírhalmokat kívülrôl, mintegy földbe vágott ablakon át szemléltetô, a másikban a leletanyagot a sötétségbe burkolt sírkamrán belül felsorakoztató, szellemes, a csekély hellyel ügyesen bánó elrendezés, a jó anyagválasztásban is tetten érhetô illuzionista megoldások Székesfehérváron nem találtak párjukra. Veszprémben született egy, a tervezetthez képest erôsen lerövidített katalógusfüzet, a megszerkesztett fehérvári katalógus pénzhiány miatt egyelôre meg sem jelent.

A római korral foglalkozó programok kapcsán említendô, hogy már a legfrissebb, 1994-ben, 1995-ben talált leletek, a lepencei római ôrtorony Hadrianus császárt dicsôítô feliratos táblája és szoborfejei is helyet kaptak a visegrádi Salamon-torony állandó kiállításának a millecentenáriumhoz kapcsolódóan teljesen átrendezett, Visegrád az ôskortól a tatárjárásig címû részében.

Számos kiállítás merítette témáját a népvándorlás korából. E bemutatóknak fôleg Magyarország adott helyt, a legjobbat mégis Ausztriában rendezték, igaz, jelentôs magyar részvétellel. A féltoronyi (Halbturn) kastélyban bemutatott Hunok - avarok: keleti lovas népek címû tárlat Burgenland történelmének legrangosabb kölcsönzésekkel gazdagított tárlata volt, amelyen a világ vezetô múzeumi gyûjteményeinek akár fômûveit is eredetiben láthatta a közönség. A kiállításon a berlini Museum für Islamische Kunst, a kölni Römisch-Germanisches Museum és a Schnütgen-Museum, a londoni British Museum és a Victoria and Albert Museum, a New York-i Metropolitan, a szentpétervári Ermitázs tárgyai szerepeltek a cseh, szlovák és osztrák leletek mellett. A két nép Kárpát-medence közepi szállásterületének megfelelôen a hun és avar anyag zöme Magyarországról érkezett: Budapest és tucatnyi megye múzeumai alaposan kitettek magukért. Ebben komoly szerepe lehetett a tudományos szervezôbizottságban harmadmagával helyet foglaló Tomka Péternek. A féltoronyi volt az egyedüli az 1996. év ausztriai kiállításainak sorában, ahol a kölcsönzô magyar intézmények munkatársai - mintegy másfél tucatnyian! - a katalógus tanulmányainak és tárgyleírásainak elkészítésében lényegi módon kivehették a részüket. A sikerhez pusztán az összegyûjtött tárgyak mégoly gazdag válogatása sem lett volna azonban elegendô. Csak dicsérni lehet azt az elképzelést, hogy a kárpát-medencei történések tágabb összefüggésekben, Rómával, illetve Nyugat- és Közép-Európával (germánok és szlávok), Bizánccal és Ázsiának a selyemút mentén Kínáig terjedô részeivel - vagyis szinte az akkor ismert teljes világgal - összevetve táruljanak a látogató elé. Az egyik teremben egy hatalmas, felajzott íjjal fenyegetett pannoniai villa alaprajzába behelyezett tárgyak, mozaikok, az egykori falat jelzô paravánra erôsített díszítôelemek álltak szemben a hunok régészeti hagyatékával. Az avarok politikai és kulturális kapcsolatainak bemutatását egy a teljes termet kitöltô szélrózsa-motívum határozta meg: a kortárs idegen - bizánci, perzsa, kínai, Karoling - anyagot az égtájaknak megfelelôen a falak mentén sorakoztatták fel, az avar leleteket pedig a szélrózsát alkotó, hegyes háromszöget formázó vitrinekben helyezték el. A térbeli összehasonlítás mellett volt egy idôbeli is: Attila esetében a hun király leletek és írott források tükrözte valódi személyiségét a késôbbi korokban kialakult legendákkal, történeti, képzômûvészeti és irodalmi interpretációkkal állították szembe.

A féltoronyi bemutató magyarországi párja a Nemzeti Múzeum nagyszabású honfoglalás-kiállítása - "`seinket felhozád" - lehetett volna. Az összegyûjtött anyag gazdagságára nem is lehetett panasz. Az egyik fô bajt az elhelyezés jelentette. 1995-ben a kiállítás elsô, miskolci helyszínén a fehér falak elôtt a vitrinek anyaga élt, és a nyújtott terek segítették a tagolásul szánt földrajzi rendszer érvényesülését. Az országrészek szerinti csoportosítás a Nemzeti Múzeum nagy alapterületû, az oldalkarzatok lépcsôs útvesztôje által még bonyolított dísztermében áttekinthetetlenné vált, és a terem gazdag részletképzése is zavaró konkurenciát jelentett. Mindez azonban eltörpült amellett a sajnálatos tény mellett, hogy a magyarországi kincskiállítás a korabeli történeti helyzetrôl alig árult el valamit. Tágabb összefüggésekrôl, a környezô népekhez és a távolabbi kultúrákhoz való viszonyról, a politikai, gazdasági, mûvészeti kapcsolatokról egyetlen utalás sem volt a kiállításon. Nem a késôi Karoling-kor vagy a kezdôdô Ottó-kor, a korabeli Bizánc fennmaradt fômûveinek kölcsönzését hiányolom - az amerikai és angol múzeumok tárgyainak budapesti bemutatása ritkán valósulhat meg a biztonsági és klimatizációs követelmények, a magas biztosítási díjak miatt -, de a hazai múzeumok anyagaiból, az itteni régészeti leletekbôl is ki lehetett volna kerekíteni egy, a tágabb összefüggéseket érzékeltetni képes kiállítási részleget. Az utóbbi évtizedek vizsgálódásai, a kiállítás rendezésében és a katalógus írásában részt vevô régészek, történészek tevékenysége ehhez minden tudományos alapot biztosított volna. A téma kicsit is tágabb felfogásával és a felsorolásszerû tárgyelhelyezéssel szemben elvárható minimális kiállításrendezési, installációs többlettel kitûnô kiállítás válhatott volna ebbôl a bemutatóból. Az utóbbi évtizedek leletanyagának számbavételét a tárlat mindenesetre elvégezte, talán utat nyitva a mûvészettörténet számára is. A kiállítás ugyanis ismét megmutatta azon álláspont tarthatatlanságát, amely a honfoglalás fémmûvessége emlékanyagának vizsgálatát kizárólag régészeti belügynek tekinti. A mûvészettörténeti szempontú elemzések alighanem olyan új megvilágításba helyezhetnék ezeket a tárgyakat, amely aztán a régészet és a történettudomány vizsgálódásaira is visszahathatna.

A népvándorlás korának országszerte számos további kiállítást is szenteltek. Szarvason A honfoglalás elôestéjén címmel a honfoglalás elôtti évszázadok, elsôsorban az avarok Békés megyei régészeti leleteit mutatták be. Békéscsabán Jurták népe címmel a honfoglalás Békés megyei emlékei szerepeltek. Gyulán Zúduló sasok címen a besenyôk, kunok, jászok elsôsorban Jász-Nagykun-Szolnok megyében folytatott ásatások során napvilágra került emlékanyagát láthatta a közönség. Somogy megye honfoglalás kori emlékeit Kaposváron, Vas megyéét Vasváron állították ki. Szentesen Árpáddal jött, magyarul élt... címen nyílt kiállítás. Veszprém megye IX-XI. századi történetét, a terület államalapítást követô fejlôdését a Laczkó Dezsô Múzeum dolgozta fel Kard és kereszt címmel. A honfoglalás egy kicsiny szeletét, egyetlen település feltárási eredményeit választotta témájául a Honfoglaló magyar szállás - X. századi magyar falu az Által-ér mentén címû kiállítás Tatabányán. (A szabolcs-szatmári múzeumok gazdag honfoglalás kori gyûjteményét viszont annyira "kiürítette" a budapesti bemutató, hogy Nyíregyházán úttörô vállalkozásba fogtak: Ikon és liturgia címmel az északkeleti országrész görög katolikus ikonosztázait, ikonjait gyûjtötték össze - a máriapócsi kegykép könnyezésének 300. évfordulója alkalmából.) E kiállítások sokban hasonlítottak egymásra. A kisméretû leleteket, a viselet elemeit a jobb érthetôség érdekében igyekeztek életnagyságú bábukon elhelyezni, gödörház-rekonstrukciókkal és berendezett jurtákkal életképszerûen utalva az egykori lakóhely jellegére is.

A kelet-stájerországi Aichberg kastélyának tulajdonosa különös víziót vetített a látogatók elé: Köztes világ - Stájerország 1000 évvel ezelôtt címû, egyéni hangú kiállítása néhány jellegzetes, ismertebb régészeti lelet és mûtárgy másolatával, korabeli forrásokból és mai történészektôl vett idézetekkel, modern mûvészek alkotásaival próbálta érzékeltetni az akkoriban ritkásan szlávok, az Enns-völgyében bajorok lakta, Graztól keletre magyarok felügyelte mai stájer vidékeknek a perem peremén, a Kínához, az iszlám világhoz, Bizánchoz képest elmaradott Nyugat-Európa határán elfoglalt helyzetét.

A jubileumi ünneplésbôl kiállításokkal is kivette részét a mindkét ország ezeréves történetében igen jelentôs szerepet játszó katolikus egyház. A legnagyobb szabású, az elmúlt évtizedek nagy ausztriai kolostori kiállításaihoz mérhetô bemutatót Pannonhalmán rendezték. A bencések magyarországi anyakolostora alapításának millenniumát ülte. Ebbôl az alkalomból a XX. század elsô két évtizedében kiadott, mintaszerû történeti és forráskutatásra épült, sokkötetes rendtörténetre is alapozva, azt azonban nagyon sok területen meghaladva, az elmúlt évtized ásatásait, mûemléki feltáró munkáit is feldolgozó, a hasonló ausztriai kiadványokat is felülmúló, háromkötetes katalógus készült Takács Imre szerkesztésében. A kiadvány gazdagságához képest - a rendelkezésre álló hely adottságai miatt - jóval korlátozottabbak voltak a kiállítás lehetôségei. Az ausztriai kiállítási hagyományoknak kitûnôen megfelelt a gazdagon díszített könyvtárterem, benne az oklevél-, kódex- és ôsnyomtatvány-gyûjtemény legfontosabb és legmutatósabb darabjaival, a kolostor régészeti és természetrajzi tárainak megmaradt töredékeivel. A két szomszédos térben elhelyezett képtárnál már sajnálatosan erôs válogatásra kényszerültek a rendezôk, a könyvtári szárny alagsorának boltozatos, nagy terét pedig kénytelenek voltak labirintussá változtatni, hogy a kolostor története bemutatható legyen. Az apátságot kizárólag csoportos vezetéssel lehetett látogatni, amely helyenként túl sommásan "intézte el" a látnivalókat, és nem adott semmilyen segítséget a történeti kiállítás már önállóan engedélyezett megtekintéséhez. A hasonló ausztriai épületegyüttesekhez képest jóval kevésbé egységes Pannonhalma néhány látványos részlete, elsôsorban a fôlépcsôház, az ebédlôterem és a festett falú, bútor- és porcelángyûjteménnyel ékes fôapáti lakosztály a tömeges turizmusba egyszerûen bekapcsolhatatlan volt, ezáltal is igen sok olyan részlet, tárgy, mûalkotás maradt rejtve, ami a katalógusban - akár kiemelt helyen is - szerepelt.

A tihanyi apátság 1000 éves a bencés rend Magyarországon címû kiállítása többéves tudományos elôkészítés és jelentôs anyagi ráfordítás esetén a pannonhalmihoz hasonló méretû és fontosságú is lehetett volna. Az egészében elkapkodott, szerkesztetlen bemutatón néhány szép, helyi vonatkozású, XVIII. századi oklevél mellett elsôsorban a kiállított könyvek okoztak kellemes meglepetést, így az apátság évek óta nem látogatható, mûemlék könyvtárának állományából válogatott mûvek a XVIII. század második felébôl, bencés szerzetesek és tanárok változatos témakört felölelô tudományos munkái, a bencés gimnáziumok évkönyveinek gazdag sorozata, a pannonhalmi fôapátság kiadványaiból - rendtörténet, évkönyvek, folyóiratok - készített válogatás.

A millecentenárium alkalmából fél évre megnyitotta kapuit a nagyközönség elôtt a magyarországi késô barokk egyik fômûve, a veszprémi püspöki (ma érseki) palota. Az Egyházmegyei Múzeum állandó kiállítását is újrarendezték, és legkorábbi, legértékesebb anyagait a palota dísztermeiben helyezték el. A kedves felügyelô hölgyek segítôkész magyarázata a termekben való korlátlan idejû bóklászás lehetôségével párosult. Esztergomban az érseki palota historizáló épületét lehetett megtekinteni, A Szentszék és Magyarország ezeréves kapcsolata címû kiállítással együtt. A bemutatóra a Vatikánból is érkezett anyag, jórészt azonban csak oklevelekrôl, iratokról készített másolatok formájában. A néhány eredeti római kéz-irat közül kiemelendô Julianus barátnak kódexbe fûzött, a tatárokról beszámoló levele. A kiállítás látványosabb darabjait magyar, elsôsorban esztergomi intézmények kölcsönözték. Vácott az ezeréves váci egyházmegye kulturális emlékeibôl válogattak a Székesegyházi Kincstár és Egyházi Gyûjtemény kiállítására.

Borsmonostor (Klostermarienberg) egykori ciszterci kolostorát az utóbbi években kiállítóhelyiséggé alakították át, amely az apátság alapításának évfordulója alkalmából 800 éve ciszterciek a pannóniai térségben címû bemutatónak adott 1996-ban helyet. Az elôkészületekrôl évek óta lehetett hallani, ehhez képest az eredmény csalódást keltett. A mai barokk templom mellett feltárt, középkori kolostortemplom maradványainak bemutatása a merev kavicsösvényekkel kirajzolt alaprajzzal és a legépebb épületrész beton támfalak tartotta üvegtetejével építészeti-kivitelezési kudarc. Az ásatások ismertetése, a leletanyag bemutatása mind a kiállításon, mind a katalógusban erôsen vázlatosra sikerült. A "pannon térség" egésze leginkább csak Hervay Ferenc és Valter Ilona katalógus-tanulmányaiban volt felfedezhetô, a kiállításon legfeljebb a mai országhatár magyar oldalán fekvô Szentgotthárd és Pornó kapott némi hangsúlyt, leginkább kôfaragvány-másolatok segítségével. A középkorban Heiligenkreuzhoz, 1680. évi újjáalapításától Lilienfeldhez kapcsolódó Borsmonostor története emlékeinek zömét ma is a két ausztriai kolostor ôrzi, az onnan való kölcsönzés szolgáltatta a kiállítás gerincét. A mûveit tartalmazó öt kódex bemutatásával a tárlat kiemelten szólt a XIII. század utolsó harmadában tevékeny, igen sokoldalú - történetíró, jogász, filológus, prédikátor - Gutolf von Heiligenkreuz személyérôl, aki Borsmonostor apátja volt 1285 és 1289-1290 között. Kitûnt az anyagból Mathias Gusner 1755-ben festett, hat, pápává lett ciszterci szerzetest ábrázoló festménye, valamint a következô évben készült, Szent Benedeket, Gotthárdot és Bernátot Szentgotthárd tervrajzával ábrázoló képe, mindkettô a Magyar Nemzeti Galériából. A kolostor második alapítója, Esterházy I. Pál herceg maga ajándékozta, álló alakos portréja Lilienfeldbôl érkezett, akárcsak az egyházi pályáját lilienfeldi apátként és ezáltal Borsmonostor superiorjaként kezdô, késôbbi egri érsek, Pyrker László nagyméretû arcképe.

Ausztriában a stájer tartományi bemutatót is egyházi intézményekben rendezték. A Kincs és sors címû ikerkiállítás elsô részét a neubergi ciszterci kolostor épületegyüttesében helyezték el. Témájául az 1379-ben a Habsburg hercegek itt megkötött, tartományaik megosztásáról rendelkezô egyezségét és ennek idôbeli környezetét - a XIV. század utolsó harmadát, a XV. század elsô negyedét - választották. Általa éppen egy fehér foltot lehetett volna kitölteni a Babenbergek, a korai Habsburgok, III. Frigyes, Miksa korát bemutató korábbi kiállítások sorában. Az eredmény azonban, különösen az említett programok magasra helyezett mércéjéhez viszonyítva, szinte teljes kudarc. A politikatörténet és a gyûjtött illusztrációs anyag nem állt össze egésszé, a rendezôk történelmi közhelyekbôl építkeztek, ráadásul túl sok volt a fénykép, a dia, a másolat, kevesebb az eredeti tárgy. Dicsérni leginkább a korszak irodalmát idézô kódexbemutatót és a mellette berendezett kolostori scriptoriumot lehet.

A kiállítás másik részét a mariazelli templom újjárendezett kincstára és kegytárgygyûjteménye alkotta. Az emeleti kincstártermek és a teljes bejárható karzatzóna az épület látványának egészen új perspektíváját tárták fel a látogató elôtt. A kiállított anyagban számunkra központi darab a Nagy Lajos király adományozta Mária-kép az északi kincstár oltárán, de említést érdemel a hagyomány szerint Mátyás király ajándékozta aranybrokát kazula, az esztergomi érsekek többrendbeli adománya, valamint az 1763. évi gyôri földrengés egy érdekes ábrázolása is. Egy közeli banképületben az egyházi kincstár világi párjaként a Thyssen-gyûjteménybôl 54 ötvöstárgyat, dán, francia, itáliai, angol, német, osztrák tubákosszelencéket és néhány ékszert tártak a közönség elé. A sötétségbe burkolt teremben pontszerûen megvilágított kincsek egy nagyvonalú gyûjtôi koncepció teljes sikerét hozták. A város egyik elektromos szaküzletének kirakatában a kiállítások plakátjainak társaságában A mi kincsünk címmel elhelyezett biedermeier kori vasaló, 1930-1931-ben készült rádió, korai elektromos varrógép jól példázta, hogy három évtized alatt a tartományi kiállítások ötlete milyen erôs hatást gyakorolt az osztrák lakosság mindennapi gondolkodására.

A kincs szó egy további stájerországi bemutatón, a Grazban rendezett, Kincsek és víziók címû, a mûgyûjtésnek és mecenatúrának szentelt tárlaton is hangsúlyt kapott. A sok helyrôl kölcsönzött, igen kvalitásos anyag - ahogy azt a katalógus alapján meg tudom ítélni - nem állt össze értelmes egésszé. A példaként kiragadott, egyházi, uralkodói, nemesi, polgári, kortárs személyiségeken keresztül - a jubileumi ezer évre utaló alcím ellenére - még vázolni sem sikerült egy ausztriai mûgyûjtéstörténetet. Homályban maradt, miért szerepelt néhány külföldi személy is a tárlaton. A katalógusban az Iparmûvészeti Múzeum XVI. század végi ötvösmûvei elé Szilágyi András értô tanulmányt írt, a Szépmûvészeti Múzeum és a Történelmi Képcsarnok kölcsöntárgyai azonban be sem kerültek a kötetbe.

Kincsek szerencsére Magyarországon is akadtak. A szombathelyi Savaria Múzeumban Vas vármegye kincseit gyûjtötték össze, mindazon tárgyak, leletek, könyvek legértékesebb példányait, amelyek a megye múzeumaiban a XIX. század második fele óta felhalmozódtak. Erôteljes hangsúlyt nyert a millennium korának emlékanyaga. Nemzeti Könyvtárunk Kincs, mûkincs, közkincs: az Országos Széchényi Könyvtár ciméliagyûjteménye bemutatóján a rendezôk szavaival "régi, szép és/vagy értékes darabjaink öncélú felsorakoztatása volt a cél". Kevés nemzetibb program akadt a jubileumi kínálatban: a 119 kéziratot és ôsnyomtatványt - ókori papíruszoktól Lázár deák 1528-ban kiadott elsô Magyarország-térképéig, köztük 33 korvina-kötetet - felsorakoztató, távolról sem öncélú tárlaton szerepeltek legfontosabb nyelvemlékeink, így a Halotti Beszéd, az "magyar Mária-siralom. Látni lehetett Anonymus Gestáját, a Képes Krónikát, az elsô Budán nyomtatott könyvet. Ott sorakoztak az uralkodói és fôpapi megrendelésre készült, díszes kiadványok és fontos tudományos munkák, a középkori és késôbbi hazai olvasóknak és könyvgyûjtôknek a magyarországi kultúrát, a magyar közgyûjteményt gyarapító, féltett darabjai. A sorokat betûzgetve, a miniatúrákat nézegetve a látogató megrendülést érezhetett és a látvány gyönyörûsége tölthette el.

Az elmúlt évezred történelmi folyamatai, eseményei közül a legkülönbözôbb témákat ragadták meg egy-egy kiállítás rendezôi. A tatai várban a múzeum állandó kiállításának ügyes kiegészítésével, A magyar kerámiamûvesség 1000 éve címmel mutatták be Tata és környéke gazdag kerámiatörténeti hagyatékát, a honfoglalás- és Árpád-kori edényektôl az ásatási lelet gótikus kályhacsempéken keresztül a helyi fajanszmanufaktúra termékeiig. Kicsit túlzott a sokkal általánosabb összképet sugalló címadás, de az anyag válogatása, a XIX. századi tárgyakat eredeti környezeti összefüggésükben tálaló enteriôrök megoldása példás volt.

A királykoronázások színhelye, számos királyunk temetkezôhelye, Székesfehérvár a királyság intézményének állított emléket A középkori magyar királyok arcképei címû kiállítással. A tablókon egymás mellé kerültek uralkodóink képmásai a Képes Krónikából, Thúróczy János Krónikájának két kiadásából, a Nádasdy Ferenc megjelentette Mausoleumból és Josef Kriehuber metszetsorozatából, illusztrálva a XIV. századtól a XIX. századig élô képhagyományok meglétét, de egyben fokozatos változását is.
A III. Béla és felesége székesfehérvári sírjából elôkerült halotti ékszerek másolatai, királyi pecsétek és középkori pénzek sorozata egészítette ki az összeállítást. A megvalósításra rendelkezésre álló, igen rövid idôn felülkerekedô, ötletes témaválasztás helyenként igénytelen installációs megoldásokkal - nyersfa képkeretek barokk metszetekhez - párosult, viszont hasznos katalógussal egészült ki.

Több évtized minden lényegtelennek tûnô részletre is figyelô feltárásai és a város régészeti topográfiájának aprólékos munkálatai alapozták meg az esztergomi Balassa Bálint Múzeum Templomok, kolostorok a középkori Esztergomban címû, Horváth István rendezte bemutatóját. Az egyes objektumok történetét, régi metszetes ábrázolásait, felmérési rajzokon dokumentált építészeti maradványait, az ásatások változatos leletanyagát sikerült gondosan kivitelezett, átgondolt színhatású összképbe foglalni. Nagy kár, hogy katalógusra már nem telt.

A Mezôgazdasági Múzeum Élet egy középkori faluban címmel a XIV. században kunokkal betelepített, a török hódoltság idején elnéptelenedett, Tisza menti Szentkirály falu XV-XVI. századi ásatási leleteit sorakoztatta fel. Említést érdemelnek a házak és kutak fáradságos, hosszú munkával konzervált faelemei, valamint egy, a koporsóra fektetett, hosszú fakereszt a temetô egyik sírjából. A kiállítási teret egy eredeti méretében felépített, XV. századi lakóházrészlet köré szervezték, amelyben a kemence, tûzhely és rekonstruált cserépkályha együttesét mutatták be, a nyomokból kikövetkeztethetô fal- és tetôszerkezet jelzésével.

A zalaegerszegi Göcsej Múzeumban A kereszténység védôbástyái: a zalai végvárak a török elleni küzdelemben címmel nyílt bemutató. A török kor egyedül itt tûnt fel a programok között, köszönhetôen a megye végváraiban az utóbbi évtizedekben folytatott, tervszerû régészeti feltárásoknak, amelyek többségét a kiállítást is rendezô Vándor László vezette. A terem végében hatalmasra nagyított metszetes várábrázolás elôtt, az egykori palánkra utaló cölöpsor mögött a kor fegyvereinek legfôbb típusai sorakoztak. A vitrinekben akadt néhány különleges leletcsoport, így egy hírközlô mozsár és a XVII. századi hírközlési szabályzat a különbözô jelzések és utasítások leírásával, a Kanizsa ostromai idején mocsárba veszett nyugati zsoldosok fegyverei, az ellenség elôl elrejtett vaseszközök.

A stájerországi, ma is a Liechtensteinek tulajdonában lévô Riegersburg hatalmas és ép várában a nagy múltú család közel ezeréves történetét dolgozta fel az évad egyik legjobb ausztriai kiállítása. A nagyszámú látogatót vonzó vár saját gyûjteményei és önmagukban is kiállítási tárgyként értékelhetô dísztermei kiegészültek a vaduzi hercegi múzeum néhány németalföldi festményével, a hercegi levéltár dokumentumaival, valamint a családtagok magángyûjteményeibôl sokkal bôkezûbben válogatott kölcsöntárgyakkal. A régi darabokból alkotott, a kiállítás témájához és felépítéséhez közvetlenül kapcsolódó ötletes installációk - például egy, a török háborúkat idézô, hófehér terem vörös bársonyba burkolt nyelû lándzsák és alabárdok erdejével - váltakoztak a történeti terekben mesterien elhelyezett mûalkotáscsoportokkal. A fônemesi életmód egyik illusztrációja a herendi gyár 1848-ból származó, Liechtenstein-mintás készlete volt. A családtörténet hadi dicsôségben, az egyre sorjázó birtokok és kitüntetések, majd a hercegi cím elnyerésében, az országépítésben, valamint a mûgyûjtésben és a fôrangú élet tárgykultúrájában megragadható lépcsôfokait olyan különlegességek színezték, mint a XVII. században élt Karl Eusebius herceg építészetrôl írott könyve, vagy a XIX. századi világutazó Heinrich herceg zöld bambusznádak közé rejtett vitrinekben elhelyezett japán, maláj, perzsa, kínai, afrikai fegyver- és viseletgyûjteménye.

Az ausztriai kiállítási program hagyományos helyszíne, a schallaburgi vár bemutatójának témájául - a jubileumhoz kapcsolódóan - az új országalapítás korszakát, az Osztrák császárság 1804-1848 közötti történetét választották. A közel 700 tételt számláló anyag a szellemességet nélkülözô, a lehetô leghagyományosabb történeti kiállítássá állt össze, kötelességszerûen kitöltve a Mária Terézia, II. József sze-
mélyének és korának, illetve a két alkalommal Ferenc Józsefnek szentelt, korábbi tárlatok közötti fehér foltot, azonban valahogy azok természetessége, a schönbrunni, melki, grafeneggi helyszínekhez történt kitûnô adaptációja nélkül. Katalógusában Pajkossy Gábor tanulmánya képviselte Magyarországot, a tôlünk származó, nagyszámú kölcsöntárgyról viszont a rendezôk írták a katalógustételeket.

Pannonhalma évfordulójához kapcsolódtak a magyarországi oktatás és iskolaügy millenniumának megemlékezései is. Az ezer év iskolatörténetét három központi kiállítás dolgozta fel. A magyar iskola elsô évszázadai, 996-1526 Gyôrben, A reformáció és ellenreformáció iskolaügye Debrecenben, a modern polgári közoktatás története Budapesten, a Petôfi Irodalmi Múzeumban volt látható. A gyôri kiállítás a Xántus János Múzeum egy, a kiállított anyag gazdagságához képest aránylag kis termében nyert elhelyezést. A berendezésnek a középkori boltozatot egyszerû, mai eszközökkel érzékeltetô vasszerkezete és négykaréjos pillérdobokra emlékeztetô vitrinei maximális helykihasználást tettek lehetôvé. A háromszáznál több kiállítási tétel között elég sok volt a fénykép, fakszimile, másolat - elsôsorban a külföldön ôrzött darabok, a különösen értékes kódexek vagy a nagyméretû tárgyak esetében. Az anyag eléggé sokrétû volt ahhoz, hogy jelezze a legfontosabb tendenciákat, de a zsúfoltság nem tette lehetôvé az igazán tagolt elhelyezést, így a laikus látogató a katalógus címszavakkal értelmezett térképvázlata nélkül nem feltétlenül ismerhette fel mindenhol a rendszerezô gondolatmenetet. Katalógus sem segítette a ráadásul sokkalta nagyobb, számos termet megtöltô Száz esztendô a magyar iskola ezer évébôl: képek a polgári korszak iskolatörténetébôl, 1848-1948 címû, budapesti kiállítás látogatóját a tájékozódásban. A dokumentumok, fényképek, tárgyak között böngészve rengeteg idôt el lehetett tölteni, de az egyes termek "kamarakiállításai" - törvénykezés, iskolatípusok, tantárgyak, testnevelés, taneszközök, "írók a katedrán" - megmaradtak a cím "képek" jelezte mûfaji keretein belül, és nem álltak össze egésszé, nem tudták igazán szemléltetni az oktatás különbözô szintjeinek szervesen egymásra épülô rendszerét.

Az egyes megyék, települések, iskolák több kiállítással is csatlakoztak az oktatástörténeti programhoz (például Csornán, Zalaegerszegen, Hódmezôvásárhelyen, Pápán, Túrkevén, Szendrôn). Tartalmát tekintve kiemelkedô, kivitelezésében, installációjában azonban túlságosan házilagos volt a Piaristák Magyarországon témát feldolgozó bemutató a veszprémi piarista templomban.

Felemás képet mutat a gödöllôi kastély hosszú évek helyreállítását követôen megnyílt díszteremsorának berendezése. Az eredeti darabokból szinte semmi nem maradt meg. A helyükre került bútorok, festmények részben hasonló típusú, stílusú, technikájú tárgyak, részben pedig tartalmilag kapcsolódnak Ferenc József és Erzsébet királyné személyéhez, udvari környezetéhez. A termek nyújtotta kép így az enteriôr és a kiállítás sajátos elegye. A kordonnal kijelölt útvonal a berendezett kastélyok sajátossága, a tárgyaknak a távolság miatt sokszor olvashatatlan feliratozása kiállításra emlékeztet. Az illúziókeltés azonban sikeres, a kastély népszerûsége megérdemelt.

Mivel 1996 a millennium centenáriuma is volt, századik születésnapját tartotta minden olyan intézmény, amelyet az 1896-os ünnepségekhez kapcsolódóan alapítottak vagy építettek, így a Mezôgazdasági, a Közlekedési, a Szépmûvészeti, az Iparmûvészeti Múzeum, a Mûcsarnok. Változatos kiállításaik között akadt múzeumtörténeti és építéstörténeti összefoglalás, a múzeum épületét tervezô építész életmûvét feltáró, monografikus bemutató, a gyûjtemény tágabb városi környezetének szentelt tárlat és új állandó kiállítás is.

A Mezôgazdasági Múzeum intézménytörténeti bemutatója az épület egyik nemrég helyreállított, a gótikát idézô termében kapott helyet. A faszerkezetû asztalok, vitrinek, fali táblák tervezése és elhelyezése során - szakítva az utóbbi évtizedek részben még ma is fennálló állandó kiállításainak hagyományával - a rendezôk sikeresen alkalmazkodtak a történeti tér beosztásához, díszítéséhez: lényegében az építés korának installációs elemeihez nyúltak vissza, de elkerülve annak ma már korszerûtlen zsúfoltságát. A múzeum társalgójában kifüggesztették az épület-
együttest tervezô Alpár Ignác terveit, az asztalokra pedig a Vasárnapi Újság 1896-os cikkeinek kávéházi olvasóállványokra erôsített másolatait fektették. Itt kell megemlíteni, hogy az Ezredéves Országos Kiállítástól számolódik a mezôgazdasági kiállítások sorozata is. Az 1996. évi, jubileumi bemutatót a Gödöllôi Agrártudományi Egyetem területén rendezték, így az egyetem impozáns mezôgazdasági gépgyûjteményének széles körben való népszerûsítésére is mód nyílt. A Mezôgazdasági Múzeum bemutatóit jól kiegészítô állandó kiállítás most új részlegekkel is bôvült, emellett idôszaki bemutató tárta a látogatók elé a magyar szürke marha tenyésztéstörténetét.

Az évfordulóra helyreállított Mûcsarnok helyét a Városligetbôl szakították ki a millennium idején, most egy kiállítás erejéig újra birtokba vehette 1100 m2 Liget. A kiállításbeli Liget a történelmi múlt, a visszavágyó nosztalgia, a korunkban annyira irigyelt és hiányolt romantika sajátos elegye volt, egy szellemes kiállítási ötletekkel, jól válogatott tárgyi anyaggal berendezett távoli sziget-világ, amelynek legfeljebb egyes intézményei emlékeztettek némileg mai utódaikra. Ezen intézmények egykori jellegét, kicsit történetét, inkább azonban csak hangulatát kívánták a rendezôk megismertetni a látogatóval. Illúziókeltô volt az elsárgult mázolású kabinok között a Széchenyi-fürdô elôcsarnokát idézôen kibukkanó, bôrrel bevont pamlag az elválaszthatatlan pálmával. Korhû volt a frissen restaurált oszlopok mögött liláskék falburkolatra függesztett, mûcsarnoki festményegyüttes a millennium korából, telitalálat volt az Állatkert bemutatása, plakátokkal, csivitelô zöld papagájokkal, 1936-ban forgatott amatôrfilmmel, korhadtan is elegáns, öntöttvas vázú fapaddal. Ötletes volt a millenniumi emlékoszlop tükörképének a Hôsök tere ívelt oszlopsorára rímelô mûcsarnoki apszis elé helyezése, és a Szépmûvészeti Múzeum és a Mûcsarnok gyûjteményimitációjának a valós topográfiának megfelelô elrendezése kétoldalt. A bemutatott intézmények közül a Mûcsarnok, a Vajdahunyadvár, a földalatti, a millenniumi emlékmû, az 1896-ban alapított Szépmûvészeti Múzeum közvetlenül is kapcsolódott az ezredéves ünnepségekhez.

A Közlekedési Múzeumban a magyar vasút 150 éves jubileumát kihasználva, újjárendezve megnyílt a vasúttörténeti állandó kiállítás. A bejárható állomás-épület ("Városliget") az elôtte álló, XIX. századi szerelvénnyel és korabeli jelzôberendezésekkel, valamint a MÁV mûhelyeiben nagyobbrészt még a Millenniumi Kiállításra készített, 1:5 léptékû vasútmodell-gyûjtemény célszerû, a kiállított tárgyakhoz fém-üveg anyagában és szerkezetében is jól illeszkedô, visszafogott vitrinsora, a gazdag magyarázó és dokumentációs anyag jó pár évre biztosítja a múzeum központi csarnokának méltó kitöltését.

A Közlekedési Múzeum rendezte a tihanyi apátságban a balatoni hajózás történetét bemutató, a tavon 150 éve megindult gôzhajózás emlékének szentelt kiállítást is. A régi ábrázolásokkal elegyített, nagyszámú hajómodell egyaránt lekötött nyaraló gyereket és felnôttet, és a szobák ablakából a tihanyi kikötô forgalmát szemlélve adódott a valósággal való összevetés lehetôsége is. Tihanyban hosszú idôn át egy hasonló témájú állandó kiállítás állt fenn, népszerû tett lenne e hagyomány felújítása.

A száz évvel ezelôtt rendezett Ezredéves Országos Kiállítás néhány elemére utalt a Mûcsarnok Liget-kiállítása, részletesebb bemutatására azonban három másik rendezvény vállalkozott. A Kiscelli Múzeum fotótörténeti szempontból is jelentôs, korabeli fényképek segítségével sikeresen kísérelte meg az egykori pavilonegyüttes lehetôség szerinti teljes rekonstrukcióját. A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Százéves a néprajzi falu címmel a millenniumi kiállítás egyik részlegét és az azt létrehozó Jankó Jánost idézte kiállításán. A száz év elôtti közlekedési bemutatókra összpontosított a Közlekedési Múzeum. Kiállításán aranyrojtos, vörös selyemfüggönyök alól, zöld mûnövényekkel befont farácsok mögül tûntek fel a különbözô pavilonok régi ábrázolásainak hátulról megvilágított nagyításai. A hatásvadász installáció mintaszerû dokumentációnak adott keretet: a közlekedési ágakat, a közutakat, a fôváros villamos- és földalatti vasútjait, a kocsigyártást, hajózást, vízügyet jórészt ugyanazon emlékanyag - eredeti katalógusok, tervrajzok, jármûmodellek és hídmakettek - alapján ismerhette meg a mai nézô, mint annak idején a millenniumi közönség.

Századik születésnapjára építészeti képében megújult a Millenniumi Földalatti Vasút. Felújították Deák téri kis kiállítását is, amely Budapest múzeumi kínálatának egyéni eleme. A Közlekedési Vállalat és a Budapesti Történeti Múzeum együttmûködésének köszönhetôen egy, a földalatti állomásainak oldalfala mellett felállított "peronkiállítás" is létrejöhetett, amely Budapest 1100 éve címmel az állomások képébe jól illeszkedô táblákon elhelyezett fényképekkel, rajzokkal, rövid szövegekkel, esetenként még tárgyakkal is vázolta a fôváros történelmének legfontosabb korszakait, talán a ritkuló járatokra várakozóknak nyújtott sajátos szolgáltatásként.

A Szépmûvészeti Múzeum nyári ünnepi kiállításához a múzeum Amerikából visszatért velencei festészeti anyagát kibôvítették az itthon maradt képekkel. A millecentenáriumra tekintettel, az amerikai nép elismerését kifejezendô kiegészült az anyag Tiziano Pietro Bembót ábrázoló képmásával, a washingotni National Gallerybôl. A kiállítás valójában "csak" annyiban kapcsolódott a magyar történelemhez, hogy az elmúlt századok magyarországi mûgyûjtôi, majd múzeumi vásárlásainak irányítói különösen erôs affinitást mutattak Velence mûvészete iránt, ennek köszönhetô az e mûvészet minden fontos korszakát és irányzatát bemutatni képes gyûjtemény létrejötte.

A Szépmûvészeti Múzeumnak a millecentenáriumhoz való igazi hozzájárulása azonban a múzeum épületét tervezô Schickedanz Albert (1846-1915) az Ezredéves emlékmûvek múltnak és jövônek alcímet viselô életmû-kiállítása volt. A Gábor Eszter rendezte tárlatot Jerger Krisztina öntötte megnyerô formába. A márványcsarnok adott helyet az építész festôi munkásságát bemutató gyûjteménynek, amely más festôk családi vonatkozású képeivel, valamint néhány fennmaradt, Schickedanz tervezte bútorral egészült ki. A barokk csarnokba került a sokéves kutatómunkával összegereblyézett impozáns tervanyag, részletes magyarázó szövegekkel. A két terem között a reneszánsz csarnokon átvezetô út mentén a rendezô tükrökkel könnyebben élvezhetôvé és ezáltal a kiállítás részévé tette az épület magasban elhelyezett díszítményeit is. A monografikus bemutató, minden részletre kiterjedô, kivitelében is világszínvonalú katalógusával, a korábbi évek XIX. századi építészkiállításainak - Feszl Frigyes, Ybl Miklós - sorába illeszkedik.

1896-ban avatták fel az Iparmûvészeti Múzeum épületét. A napra pontos századik évfordulón egy, a palota tervezésére, építésére koncentráló, a rendezô Ács Piroska új kutatási eredményeit is bemutató tárlat mellett (címe - Keletre magyar - Lechner Ödön és Pártos Gyula pályázaton gyôztes tervének jeligéje volt) megnyitották az új, a szecessziónak szentelt, impozáns anyagot felvonultató, állandó kiállítást. A rendezôk mindkét tárlat berendezése során gondosan ügyeltek a belsô faltagoláshoz és díszítôrendszerhez történô kapcsolódásra.

A magyarországi millecentenárium több intézmény kerek évfordulójával esett egybe puszta véletlenségbôl is, így százéves volt a Magyar Újságírók Országos Szövetsége és a Tungsgram, amelyek székházukban, valamint a Vígszínház, amelyrôl a Bajor Gizi Színészmúzeumban rendeztek kiállítást.

Az Országos Mûemlékvédelmi Hivatal A magyarországi mûemlékvédelem elsô évszázada címû kiállítása eredetileg a világkiállításhoz kapcsolódott volna, egybeesése a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1846-ban Kassán elhangzott felhívásának 150. évfordulójával valójában véletlen. A tárlat a kassai dóm siralmas állapotától inspirált, Henszlmann Imre kezdeményezte felhívástól - amely az intézményes magyarországi mûemlékvédelem megalakítására tett elsô kísérlet - 1949-ig kísérte végig a hazai mûemlékvédelem alakulását, az intézményi-törvényi keretek változásait a mûemlékügy fontos személyiségei köré csoportosítva. A legjelentôsebb helyreállítási munkák a mûemléki archívumok gazdag rajzi és fényképes felmérési anyagaiból válogatott, látványos ábrázolások segítségével jelentek meg. E képek segítségével a mûemléki dokumentáció és nyilvántartás iránti változó igények, az egyre nagyobb pontosságra való törekvés, a fényképezés térhódítása, a mind jobban kiszélesedô mûemlékfogalom alakulása, az építészeti rajzok stiláris-technikai változásai is nyomon követhetôk voltak. Nem egy múzeum is megirigyelhette volna a kiállítási installáció kivitelezésének gondosságát. Kár, hogy a bemutatott anyagról csak egy, a témával foglalkozó tanulmánykötethez csatolt tárgylista készült, nem valódi katalógus.

A Magyar Nemzeti Galéria évente sorjázó nagy kiállításai között az 1996. évi Nagybánya mûvészete a nevezetes mûvésztelep alapításának századik évfordulójához kötôdött. Csorba Géza és Szûcs György a nagyszabású katalógussal dokumentált kiállítás fô részlegében a fômûveken és Nagybánya legfontosabb mûvészein keresztül a történeti folyamatot igyekezett minél sokrétûbben bemutatni. A múzeum felsô szintjén kialakított, "alárendeltebb" részlegekben a grafikai alkotások segítségével próbálták a képet tovább árnyalni, részben pedig a sokszor kevésbé jelentôs mesterek hasonló beállítású és témájú alkotásai összevetésével a nagybányai festôk munkamódszereibe kívántak betekintést engedni. Emlékezetes marad az a kisebb terem, amelyben a nagybányai Berger-cukrászda asztallapjára festett tizenhat kis kép köré alakították ki az egykori helyiséget jelzô enteriôrt, az asztalt kidekoráló festôknek a cukrászda egykori kiállításaira is utaló alkotásaival a falakon.

1996-ban rendezték a 100. Budapesti Nemzetközi Vásárt, az eseményre tartalmas vásártörténeti kiállítással emlékezett az ôszi BNV-n a Budapesti Iparkamara. A várakozásokhoz képest gyengén sikerült
Naturexpo legjobban szervezett és rendezett bemutató egységét a magyarországi vadászat évezredes történetét vázoló tárlat, a legkiemelkedôbb hazai trófeák vadászles köré csoportosított gyûjteménye és az erdészeti és vadászati részleg alkotta - egyben utalva a 25 éve rendezett, nagy sikerû Vadászati
Világkiállításra is.

Összefoglalóan megállapítható, hogy aki 1996-ban akár Ausztriában, akár Magyarországon kiállításlátogatásra adta a fejét, semmiképpen nem unatkozhatott. Mindkét országban születtek kiemelkedô, emlékezetes teljesítmények, és nem csupán a nagy anyagi támogatottságú, központi rendezvények körében. Budapesten egész évben a bôség zavarával küzdhetett az érdeklôdô (fentebb a Mûcsarnok, az Iparmûvészeti, a Néprajzi, a Budapesti Történeti és a Hadtörténeti Múzeum számos fontos programjáról nem is eshetett szó). Úgy tûnik, mintha a tartományi kiállításokkal évtizedek óta példát mutató Ausztriában némi kifáradás jelei lennének tapasztalhatók. A nagyszabású kereteket tartalommal kitölteni képes szakemberek köre véges, és mindig újabb, százezrek érdeklôdését felkeltô témákat találni és sziporkázó ötletekkel kidolgozni nem egyszerû feladat. Ausztria ráadásul - nem elôször egyébként - szinte "fel is borult", a programok túlnyomó többsége a keleti országfélre esett. A nyugati tartományok láthatóan kevéssé azonosultak az Ostarrîchi-problematikával, és stabil idegenforgalmi kínálatuk kevésbé igényli a kiállításturizmus "segítségét". Magyarországot sokkal egyenletesebben fedték le a jubileumi kiállítások, és egy sor kitûnô vidéki bemutató született. Múzeumaink egészben véve igen jó bizonyítványt állítottak ki magukról, sokkal jobbat, mint a millecentenáriumi programok egyéb résztvevôi. Azt, hogy ezt milyen mértékben segítették a megpályázható támogatási keretek, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy jó kiállítást sok pénzzel is csak ott lehetett csinálni, ahol a muzeológusok, régészek, mûvészettörténészek sokéves kutatómunkája ehhez alapot szolgáltatott. Ezekhez az alapokhoz nem egy esetben a szükségesnél kevesebb forrás járult, ezért lehetett nem egy helyen igénytelenebb megoldásokkal, rossz anyagokkal, régi, használt installációs elemekkel találkozni. Néhány ügyes kiállításrendezô még ilyen hátrányos helyzetben is képes volt megbirkózni a feladattal, máshol sok pénzbôl is gyarlóbb belsôépítészeti teljesítmény született.

A kiállításrendezôk se Ausztriában, se Magyarországon nem tudták megoldani az egyre több helyen szükségesnek érzett, életnagyságú bábuk esztétikus megformálását. A naturalizmus biztosan nem járható út, ezt a gyôri iskolatörténeti kiállítás bumfordi alakjai éppúgy példázták, mint a borsmonostori ciszterci-kiállítás szerzetesfigurái, amelyek állandóan azt a kellemetlen érzést keltették a látogatóban, hogy valaki áll mögötte, figyeli, les rá. A honfoglaló magyarok viseletrekonstrukciói minden helyszínen és minden figurán kissé "lógtak". Ugyanakkor ezt a szemléletes bemutatási módot láthatóan igényli a közönség, ahogy az akár életnagyságú épületmakettek, berendezett életképek is sokban segíthetik a téma megjelenítését.

A divatos multimédia-bemutatók, az okos magyarázatokkal, fény- és hanghatásokkal elegyített, látványos vetítések a hazai kínálatból teljesen hiányoztak, míg Ausztriában ügyes megoldásokat lehetett látni, elsôsorban az Ostarrîchi-kiállításon. A bemutató témájába vágó, ötletes és jól szerkesztett archív filmfelvételek vetítésére jó hazai példa volt a Mûcsarnok Liget-kiállítása. A számítógépes oktatóprogramok terén van még mit tanulnunk, feltûnô volt például a Honfoglalás-kiállításon felállított gép lassúsága, igaz, a Nemzeti Múzeum történeti kiállításán már komoly elôrelépés történt ezen a téren. Mindez elsôsorban technika és pénz kérdése, a tét azonban igen nagy: múzeumba járó generációvá válnak-e a legfiatalabbak - ez múlhat rajta.

A két ország közti párhuzamok vizsgálata során óhatatlanul felvetôdik a konkrét együttmûködés kérdése. Valódi együtt dolgozásra modern képzômûvészeti kiállítások esetében került sor a Ludwig Múzeumban és a Kiscelli Múzeumban, valamint egyenrangú félként vett részt magyar szakember a féltoronyi hun-avar kiállítás tudományos programjának kialakításában. Magyar intézmények, a bécsi Collegium Hungaricum és a Budapesti Történeti Múzeum szervezte a Millennium K. u. K. keretben címû, magas látogatottságú bemutatót a bécsi városházán. Jelentôs volt az osztrák kiállításokon a magyarországi tárgykölcsönzések száma, ez azonban nem mutatkozott meg hasonló súllyal a kiadványokban. Néhány katalógustanulmány született ugyan magyar szerzôk tollából, a katalógustételeket azonban szinte kivétel nélkül az ausztriai rendezôk írták. Ez a legutóbbi években tapasztalható tendencia több okból is káros. Nem egy esetben feltûnô a magyarországi szakirodalomban való hiányos tájékozottság, az újabb kutatási eredmények figyelmen kívül hagyása, még olyan esetekben is, amikor német nyelvû írások is rendelkezésre állnak. A külföldi katalógusok ráadásul alkalmasak lennének az egyes mûtárgyakra vonatkozó, legújabb hazai kutatási eredményeknek a szélesebb külföldi olvasóközönséghez is eljutó, idegen nyelvû közlésére. Ha a kiállítási koncepció ezt igényli, a kölcsönzô intézmények munkatársainak szövege természetesen kiegészíthetô az osztrák szakemberek véleményével, de ne csak az utóbbihoz lehessen hozzáférni. A mostani gyakorlat egyfajta kulturális gyarmatosítás képzetét kelti, amely során Magyarország múzeumai, gyûjteményei az osztrák intézmények külsô raktáraivá válnak. Úgy tûnik, mintha intézményeink a kiszállítást ellenôrzô munkatársaik rövid vendéglátása fejében jórészt lemondanának copyright-jogaikról.

A legjobb kiállítás és a létrehozásába befektetett munka is jórészt elvész az utókor számára, ha nem készül róla dokumentáció, vagyis megfelelô katalógus. Ez Ausztriában évtizedek óta természetes dolog. Magyarországon a legjelentôsebb, nagyszabású kiállítások katalógusai az utóbbi években már terjedelmükben és nyomdai kivitelükben egyaránt elérik az európai színvonalat. 1996-ban ebbe a körbe tartozott a Pannonhalma-, a Nagybánya-, a Honfoglalás- és a Schickedanz-kiállítás katalógusa, és tartalmi sokszínûségével kiemelendô a gyôri iskolatörténeti kiállítás publikációja is. A többi program egy részérôl született kisebb-nagyobb kiadvány, közöttük több jó is, de többnyire sokkal kisebb, esetenként anyagi okokból utólag lerövidített terjedelemben, igénytelenebb kivitelben, mint ahogy azt a bemutatók fontossága indokolta volna. Sok eseményrôl azonban legfeljebb kis vezetôt adtak ki, vagy az sem készült. Akad "csodára", a megjelenés pénzügyi lehetôségére a kiállítás bezárultát követôen is váró kézirat.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu