Striker Sándor:
Az ember tragédiája rekonstrukciója.
Tanulmány a helyreállított
szöveg közlésével.
Madách Imre: Az ember tragédiája
Drámai költemény,
,,érintetlen" változat. I-II.
A szerzô kiadása, Budapest,
1996.
297 + 217 old., 990 Ft
Van egy sajátos nyavalyánk, amelyet talán a ,,morbus hungaricus memoriae" névvel illethetünk. Tünete, hogy ha egy történelmi korszakban két vagy több jelentôs személyiség (mûvész, politikus) élt, alkotott, tevékenykedett egymás mellett, értéküket az utókor csakis egymás ellenében tudja megállapítani, a másik vagy a többiek rovására. Aki Széchenyi csodálója, hajlamos elfelejteni, hogy ôt a ,,legnagyobb magyar"-nak az a Kossuth nevezte, kit a nemes gróf hívei csak ,,véresszájú prókátor"-nak szoktak volt titulálni. A ,,magyarok Mózesének" tábora ma is hazaárulónak, de legalábbis bûnbaknak tekinti Görgeyt, és ritkán szokott Petôfi költészetéért rajongani, aki Aranyt vagy Madáchot kedveli.
Ha tehát Madách Imre és Arany János munkakapcsolatában Az ember tragédiája ügyében azt akarjuk bizonyítani, hogy: ,,A pedantéria nem hajtható a végletekig" (I. 146. old.), vagyis, hogy Arany - akarva-akaratlanul - többhelyütt rontott a drámai költemény szövegén és fellazította annak eszmei feszességét, akkor elôször is le kell szállítanunk Aranyt a szellemi piedesztálról. Említsük meg, hogy nem végzett jogot; hogy ,,antik olvasottsága is hiányosabb volt: [...] csak az ötvenes években kezdett hozzá a görög irodalom elmélyültebb tanulmányozásához" (I. 162. old.). Ehhez feledkezzünk meg arról, hogy a latin auktorokkal Arany már a szalontai iskolában megismerkedett; hogy 1833-ban, a debreceni kollégiumban kezdett görögül tanulni; hogy a szalontai kisgimnáziumban maga is tanított latint, és hogy 1846-ban azt írta barátjának: ,,Csak, csak classica litteratura!" Madáchot egyidejûleg ajándékozzuk meg angol és görög nyelvtudással. Ezúttal attól kell eltekintenünk, hogy Madách általunk is újraközölt könyvtárlistáján (I. 263-286. old.) Shakespeare, Byron, Gibbon és mások mûvei német nyelven találhatók; hogy magunk is szóvá tettük korábban, miszerint az athéni szín nevei latinos formában íródtak (I. 122. old.). Lehetôleg ne forgassuk Madách leghitelesebb életrajzát, az ezekrôl tételesen nyilatkozó Balogh Károlyét, aki Sztregován nevelt apjának, a költô unokaöccsének emlékiratai alapján dolgozott - elég lesz a bibliográfiában szerepeltetnünk.
Az oldalszámok bizonyítják: nem íróasztal mellett kimódolt helyzetrôl van szó, hanem megjelent mûbôl idéztünk, Striker Sándor munkájából. A szerzôt nem csekély ambíciók fûtötték, és ez mindenképpen figyelemre, sôt elismerésre méltó. Az elsô kötetben a ,,komparatív filozófia / kultúraelmélet" (I. 243. old.) módszerével Madáchot és fômûvét az eszmei kapcsolatrendszerek hálójában vizsgálja. Az elsô rész Az erkölcsi elv: Madách és Madách címet viseli, és benne az 1842-ben, a Kisfaludy Társaság pályázatára készült Mûvészeti értekezés címen emlegetett fiatalkori tanulmányával veti össze a Tragédiát a szerzô. A második fôfejezet Kant és Madách, a negyedik a Multatuli néven publikált holland író, Eduard Douwes Dekker és Madách összekapcsolásával teremtett lehetôséget az erkölcsi elvhasonlóság, illetve a kultúrák különbözôségébôl következô mûfajkülönbségek vizsgálatára. A harmadik rész (A Tragédia szövegének rekonstrukciója: Madách és Arany) már a második kötetet készíti elô, a drámai költemény ,,érintetlen" változatának közrebocsátását. Vagy ahogyan - kissé bonyolult módon - maga a sajtó alá rendezô fogalmazza: ,,A Tragédia eredeti kéziratának nyomtatott változata azonban még eddig kiadatlan." (I. 183. old.)
Az igényes cél tehát
Az ember tragédiája ,,maradéktalan és ellentmondásmentes
rekonstrukciója"
(I. 12. old.), a szónak filozófiai
és textológiai értelmében egyaránt.
Az alkalmazott módszerekben mutatkozó önellentmondások
azonban olyan nagyszámúak és feltûnôek,
hogy az olvasóban határozott benyomás keletkezik:
a könyvet nem a mondandó koherenciája fogja össze
és szervezi, hanem inkább a meglévô fejezetek
utólagos, nem mindig szerencsés kezû egybeillesztése
történt - meg kell adni, virtuóz alcímekkel.
A Tragédia polifonikus mû, ám a koreszmék csak
,,dramaturgiai" szerepûek (I. 12. old.), ráadásul levezethetô
egyetlen forrásból, Kant Etikájából,
jelenti ki a szerzô. Ehhez képest - bár nem teljes
szakirodalmi áttekintéssel - részfejezet szól
a Kortárs magyar gondolatokról (I. 80-88. old.); igaz, beékelve
a Kant-fôfejezetbe. Striker, Madách nagyszerûségét
bizonyítandó, önmagának szabott korlátokat,
amikor a Tragédia gondolati magját a tizenkilenc évesen,
megadott témára írt pályamunkában vélte
megtalálni. Eszerint tizenhét esztendô alatt Madách
semmit nem tanult-fejlôdött volna?
A szerzô persze tudja, hogy Az ember
tragédiája drámai költemény; Multatuli
Max Havelaar, avagy a Holland Kereskedelmi Társaság kávéaukciói
címû regényével párhuzamba állítva
ezt le is szögezte
(I. 233. old.). Az elemzések során
ez az ismeret azonban szemlátomást nyûgül szolgált:
következetesen drámáról és dramaturgiáról
írt, hogy megtarthassa a Szophoklész drámáit
elemzô Mûvészeti értekezés viszonyítási
alapját. Amikor Striker meglepôdik a részletek hitelességén
(I. 36. old.) vagy éppen azon, hogy Ádám Philippit
emlegeti, holott nem láttuk ôt ott (I. 147. old.), kiderül,
hogy mit sem értett meg a drámai költemény hol
idôsûrítô, hol idôbôvítô
technikájából, tér- és idôjátékaiból.
Ugyanígy értelmezhetetlen maradt számára Erdélyi
János kritikájának idevágó passzusa,
a ,,fogalom-ember"-Ádám elleni kifogás igazi tartalma
(I. 140. old.), amely természetes
és adekvát írói megoldás egy emberiségkölteményben,
de nehezen fogadható el az egyénítést mindenekfölött
megkívánó romantikus dramaturgia követelményrendszere
szerint.
A hézagos korismeret újabb
önellentmondásokhoz vezethet, hiszen a felfedezés zománcával
von be ismert, a korban jártasabbak számára bizonyos
evidens tényeket. Striker megállapítja például,
hogy a Mûvészeti értekezés lemásoltatása
rontott a kéziraton (I. 20. old.). Pályázatok esetében
az idegen kezû leíratás követelmény volt,
és az is tudható, hogy a határidôkkel bajlódó
Madách Nógrádban máskor is nehezen talált
erre megfelelô személyt. Szerzônk ,,kivételes
erejû"-nek nevezi Madách vallomását a drámaírás
erkölcsi tartalmáról, majd leszögezi: ,,Íme
az eljövendô Tragédia egyetlen mondatban..."
(I. 23. old.) A Mûvészeti
értekezés idézett gondolatmenetének fô
forrása azonban Friedrich Schiller Die Schaubühne als eine
moralische Anstalt betrachtet (1782) címû tanulmánya,
egyesítve azzal a romantikus felfogással, amely szerint az
irodalmi mûfajhierarchia csúcsán a dráma áll.
Schiller nyomán már Kármán József megfogalmazta
magyarul körülbelül ugyanezt 1793-ban, az elsô magyar
színtársulat játékszíni alkotmányában;
a vándorszínész Benke József többször
értekezett errôl (1809, 1810, 1814). A színjátszás
melletti erkölcsi érvrendszer (Schiller és a magyar
befogadók révén) annyira közkeletûvé
vált, hogy a színigazgatók széltében-hosszában
idézgették. (E részben nem tévedett tehát
a bírálóbizottság, Schedius Lajos, Lukács
Móric és Szemere Pál, amikor ,,sem jutalomra, sem
könyvnyomtatásra méltónak" nem tartották
az értekezést.) Máshol Striker kijelenti, hogy: ,,Senki
sem mutatott rá rajta [ti. Madáchon] kívül a
honfoglalás történelmi paradoxonjából
eredô kulturális identitás-zavarra." (I. 56. old.)
Madách azonban ismerte Kölcsey Ferenc Nemzeti hagyományok
címû alapvetô tanulmányát... Az Árpád
ébredése Vörösmartytól (1837) egyfelvonásos,
alkalmi allegória volt a Pesti Magyar Színház várva
várt megnyitására, ,,nemzeti drámá"-nak
nevezni azonban enyhe túlzás - vagy szerzôi irónia
a magyar dráma szomorú sorsa fölött? (uo.) A humortalannak
jellemzett Madách (I. 64-65. old.) viszont írt egy egészen
jó arisztophanészi vígjátékot. A civilisatort
- igaz, a humornak nem mai, ,,vicces" értelmében, hanem akkori
értelme szerint. Az I. kötet 72. oldalán teljes zûrzavar
uralkodik a reformkori hírlapok és divatlapok, valamint melléklapjaik
ügyében; a Játékszíni Koszorú és
az Emlény nem folyóirat, hanem almanach.
Nem javít a helyzeten Striker henye fogalmazása sem. Odavetett jelzôhasználata, névírása tárgyi tévedéseket eredményez, holott az is kiderül, hogy a jó, a pontos adat is megfordult a kezén. Így lett Madách halálának napjából 1864. április 18., az akadémiai székfoglaló felolvasásának napja (október 5. helyett, I. 182. old.); így lett Madách Aladár a költô ,,legidôsebb" fia (I. 94. old.), pedig az (életben maradt) gyermekeket jól is felsorolta (I. 181. old.); így lett ,,kinevezett" ügyvéd Madáchból (I. 180. old.). A korán elhunyt, tehetséges irodalomtörténészt Baranyi - és nem Baranyai - Imrének hívták (I. 75. old.); Szontagh Pál nevét nem á-val írjuk (I. 72. és 119. old.), az ezt tisztázó kötet Praznovszky Mihálytól ott szerepel a bibliográfiában.
Ezeken a hibákon persze egy jó lektor segíthetett volna, aki talán arra is felhívta volna a szerzô figyelmét, hogy nem ildomos túl gyakran a tudományos idézettségben saját, ilyen-olyan ok miatt kiadatlan, kéziratban maradt munkára hivatkozni, amint ezt Striker teszi 1979-es és 1988-as szakdolgozatával: ezek nemcsak bibliográfiai tételként vannak jelen, de az elôbbire nyolc, az utóbbira hét alkalommal utal a fôszövegben is.
Aki ilyen könnyû kézzel bánik forrásokkal, adatokkal, tényekkel, csak magára vethet, ha az olvasó óvatos figyelemmel tekint azokra a részekre, ahol a szerzô - az új szövegkiadást elôkészítendô - Arany János javításait veszi górcsô alá a Tragédia kéziratán. Ezek jobb megértése céljából röviden át kell tekintenünk Az ember tragédiája kiadástörténetét.
Madách 1859. február 17. és 1860. március 26. között írta meg mûvét, 4080 sor terjedelemben. (A továbbiakban ezt a szövegállapotot nevezzük a kéz-irat elsô változatának: K-nak.) Az adatokat arról a kéziratlapról tudjuk, amelyen a költô - a megírással párhuzamosan - maga rögzítette a címet, a mûfajt, a verssorok színenkénti számát, a szereplôk egyre gyarapodó listáját. Miután egy évig nem akadt olvasója a baráti körben (ez volt egyébként Madách szokásos próbaideje kéziratai számára), Szontagh Pál végre átolvasta; Madách ezután saját kezû javításokat hajtott végre. Ezeket hagyományosan ,,Szontagh-javításoknak" tekintik, minthogy Arany elôtt ô volt a Tragédia egyetlen bizonyítható ismerôje, és így csak az ô tanácsai jöhettek szóba a változtatások okaként. Ez volt a K1 munkafázisa, ugyanazon a kéziraton. (Madách mindig egy példányban írta mûveit, mint ahogyan az említett, önellenôrzô munkalap vezetése is bevett szokása volt; pályázat esetén - mint láttuk - idegen kezû másolat készült róluk.) A K1 javításainak másik csoportja Arany János munkája, aki 1861. október 27-i levelében küldte meg Madáchnak az I-VII. színre vonatkozó javítási javaslatait, a drámai költemény szövegének 44,6 százalékáról. Madách november 2-án megindokolta néhány megoldását, majd - a ,,valódi Columbus-tojások"-nak nevezett Arany-javítások láttán, és mivel egyetlen kézirata amúgy is Aranynál volt - teljes körû felhatalmazást adott a további javításokra. A helyzet párját ritkító: a szerzô átruházta a sajtó alá rendezés és a korrektúrázás jogát, ám ezt nem kényelemszeretetbôl vagy a mûve iránti közömbösségbôl tette: ellenkezôleg, a minél szakszerûbb kiadás érdekében.
Arany élt a felhatalmazással: helyenként önmagát is helyesbítve, töprengve javított, és három korrektúrafordulóval készítette elô az elsô kiadást, amely 1862 januárjában jelent meg, de 1861-es évszámmal, mint a Kisfaludy Társaság az évi illetménypéldányának egyike a pártoló tagok számára. Hat sajtóhibát külön errata-lap helyesbített az elsô kiadásban.
A szöveg alakulásának munkafázisai eddig tehát így alakultak:
- K: Madách alapszövege, 1860.
március 26-i állapot;
- K1: a Madách javította
alapszöveg (,,Szontagh-javítások"),
1861 áprilisa, a költô országgyûlési követként Pestre érkezése elôtt;
- K1: Arany javításai a Madách javította alapszövegen,
1861. szeptember-november;
- korrektúra (3x): Arany munkája,
elveszett korrektúraíveken,
1861. november-december
Arany egyébként - 1862. február 13-i, tehát az elsô kiadás megjelenését követô levelében - azt is felkínálta a szerzônek, hogy egy második kiadásban, amennyiben nehezményezi a változtatásokat, térjen vissza a K1 madáchi alapszövegéhez. A drámaköltô válasza (1862. február 20.): ,,Változtatásaidért csak újabb hálával tartozom, a nyomtatási hibák meg bámulatosan gyérek." Mivel Arany (a kiadó-sajtó alá rendezô) nem írhatott recenziót saját lapjában, a Szépirodalmi Figyelôben a Tragédiáról, azt Szász Károlyra bízta, akit Madách (1862. szeptember 12-i levelében) megkért az egyébiránt igen elismerô bírálatban említett ,,homályos helyek" kijelölésére, a második kiadás javára. Madách azonban nem volt naiv: Szásznak a Tragédia koncepcióját is érintô javaslataiból körülbelül olyan arányban fogadott el észrevételeket, amilyen arány Arany és Szász talentuma között fennállott.
A második, 1863. évi kiadás lett Madách életében az utolsó, s mint ilyen, lehetne a tudományos igényû, ún. kritikai kiadás alapja. Ettôl az elvtôl (az ,,ultima manus", a szerzô látta utolsó edíció princípiumától) csak olyankor szoktunk eltérni, amikor külsô kényszerítés (például cenzúra) vagy egyéb ok gátolta meg a szerzôt abban, hogy amíg élt, utolsó kiadásban teljes értékû szöveget hagyjon az utókorra. Ebben az esetben ilyet nem találunk: Arany és (részben) Szász javításait Madách megfontolta és elfogadta. (Az irodalmi tekintélytisztelet nem tartozik a külsô kényszerítések közé...) Mégsem lehet az 1863-as kiadás az alapszöveg, mert az egyetlen kéz-irat Aranynál, pontosabban a Kisfaludy Társaság irattárában maradt, Madách ezért az elsô kiadásból dolgozott, és így némi szövegromlás már a szerzô életében, 1863-ban is megfigyelhetô. Az elmondottakból következik, hogy a Tragédia jó szövegkiadása mindig komoly szövegtani feladat.
Striker ,,érintetlen változat"-koncepciója egyébként nem újkeletû törekvés a Madách-szövegkiadások történetében. 1972-ben készült, a 150. születési évfordulóra jelent meg a gyûjtônek kiváló, ám textológusnak mûkedvelô Szabó József szövegváltozata: ô kilenc, általa kiválasztott helyen visszaállította a K1 madáchi textusát. A mostani sajtó alá rendezés ennél sokkal messzebb ment.
Tévedés ne essék, a jóval száz fölött járó Tragédia-kiadások sorában - akár kuriózum gyanánt - megjelenhet a K1 madáchi verziója is, mint az írója által javított, Arany bírálata alá bocsátott szöveg. Sajnos, Striker saját célkitûzései követésében sem bizonyult következetesnek!
1. Miközben Kant erkölcsi elveibôl vezeti le a Tragédia világképét, megtagadja az etikai tartalmat Arany tehetséget felfedezô és remekmûvet gondozó munkájától; azt - Tarbay Ede nyomán - Arany ,,költô-fejedelemségével" és az általa végzett javítások ,,érinthetetlen"-nek minôsítésével helyettesítette (I. 123. old.).
2. Madáchot viszont (feltehetôen
eredeti szándékával ellentétesen) azzal értékelte
le, hogy megtagadta tôle az írói szándék
pontos meghatározásának képességét.
Mivel a K és a K1 madáchi munkafá-
zisait nem különböztette
meg a szövegben, az ,,érintetlen változat" fogalma puszta
fikcióvá lett. Mint láttuk, az írói
szándék valamennyi fázisban egyértelmû
volt - ennek tagadása textológiai relativizmushoz vezet (mivel
helyettesíthetjük a szerzôi szándékot?);
az eredmény pedig egy kevert és ezért romlott szövegváltozat
kiadása. A K és a K1 kiadását Striker már
a Bevezetôben eldöntötte, amikor a K1 madáchi szövegét
,,kizárólag helyesírási hibák tekintetében
javított, eredeti kézirati fogalmazvány"-nak nevezte
(I. 13. old.). A megállapítás
téves: a IX., párizsi színben a Guadet-ból
Saint-Just-re való névváltoztatás, a többszöri
sorbetoldás és az olvashatatlanná tett, néha
szinte a papírt is kilyukasztó törlések fölötti
javításokat a K1-ben aligha tekinthetjük helyesírási
változtatásnak. Nem tisztelte Striker az írói
szándékot abban sem, hogy a zsoltárok részleteit
a VII., konstantinápolyi színben, amelyeket Madách
nem számozott munkalapján (hiszen idézetekrôl
van szó), most beszámozta, és így, Tolnai Vilmos
nyomán, 4140 sorban állapította meg a Tragédia
terjedelmét. Miután ezek a sorok prózában vannak
tördelve, és ezért sorterjedelmük a mindenkori
nyomdai szedéstükör szélességétôl
függ, jól látható a tipográfiai erôlködés
(II. 88-89. és 100-101. old.), hogy a 4140 sor ,,kijöjjön".
3. Az 1-75. sor szövegmutatványán - túlmenve most már a K-K1 megkülönböztetésének problémáján - azt vizsgáltuk, mennyiben következetes és gondos Striker sajtó alá rendezése. A hibás helyeket keretes táblázatunk tartalmazza. (Megjegyezzük, hogy nem szerepel benne az a tizenöt hely, ahol Arany központozási módosítását és az ige meg az igekötô összehúzását csak a most folyó írásszakértôi vizsgálat tudta megállapítani.)
A ,,morbus hungaricus memoriae" legszebb kóresetei közé tartoznak azok a helyek, ahol Striker (átértékelése kedvéért) magát Madáchot is megbírálja - nemcsak az írói szándék egészében, de a részletmeg-oldásokban is. Lényegi változtatásnak látja például Arany javítását a IV., egyiptomi szín alábbi sorain:
... hisz a tömeg
A végzet arra ítélt
állata,
Mely minden rendnek malmán húzni
fog...
(699-701. sor)
Szerinte Arany az idézett sorokban ,,fatalista fölfogás"-sá változtatta Madách szövegét, amely tartalmazta volna a néplázadás mint fellebbezés jogát is (I. 126-127. old.):
... hisz a tömeg
A végezet el ítélt
állata,
Melly bár mi rendnek malmán
húzni fog...
Pontosítsunk: ez Madách szövege a K1-en. Önmagát javította, mert a K-n az elsô változat még így hangzott:
... hisz a' tömeg
Igába termett állat, már
ma mentsd fel,
A mit te el vetsz, ô meg nem nyeri
És új urat keres holnap magának.
Ki értette félre Madáchot?
Szintén Arany lett a ,,vétkes" az 1986. (Strikernél a 2010.) sorban is, pedig itt Madách javított a K szövegén:
El árulom a' tudományt miattad...
A K1-en: El árulom tudásomat
miattad...
Az odavetett megjegyzés szerint a módosítást ,,MADÁCH maga hajtotta végre ARANY megjegyzése nyomán" (I. 158. old.). Hogyan és mikor? Hiszen az egyetlen kézirat Pesten volt Aranynál (vö. I. 159. old.), kettejük levelezése pedig a VII. színnel zárult, a sor viszont a VIII. színbôl való... De lehet Aranyt kárhoztató ,,idegenszerû" változtatás a 'borzongat' (Madách) és a 'borzogat' (Arany), holott itt, az 1075. sorban csak ritmikai jobbítás történt (Striker nem is idézte az egyik sort, vö. I. 156. old.), s hasonló a helyzet a 3911. (Strikernél a 3934.) sorban.
Ennél azonban kényesebb feladat is vár arra, aki Arany János rovására és ellenében akar stilisztikát mûvelni: mûértésben, pontos olvasásban felül kell múlnia ôt, és legalább a javítások egy részében bizonyítania kell, hogy Arany tévedett. Ebben Strikert egyáltalán nem segíti, hogy - habár állandóan drámáról és dramaturgiáról beszél a Tragédia kapcsán - semmiféle színpadi, mi több, szituatív beleérzô képességrôl nem tesz tanúbizonyságot. Az anakronizmusok példájaként hozza fel például a 222. sort, amikor Ádám így szól a II., a paradicsomi színben megjelenô Luciferhez:
Alulról jössz-e hozzánk, vagy felülrôl?
Most tekintsünk el attól, hogy a K-n Madách még az égi hierarchiát követte, és fordított sorrendben használta a határozókat (maga javította a K1-en; ez sem éppen helyesírási változtatás), valamint attól, hogy a 'felülrôl' és az 'alulról' helyesírását - ritmikailag közömbös helyzetben - Arany korszerûsítette. Striker szerint maga a kérdés anakronizmus, Ádám nem tudhat ilyeneket (I. 146. old.). Holott a helyzet meglehetôsen világos: Lucifer ,,szellem-testvér" megszólítására (221. sor) Ádám kérdése logikusan következik, a 223. sor talányos luciferiádájára (,,A mint tetszik, nálunk ez egyre megy") megint csak helyénvaló Ádám megállapítása a 224. sorban: ,,Nem tudtam, hogy van ember még kívûlünk."
A X., a második prágai színben
Ádám a 2455. (Strikernél a 2477.) sorban az igazság
idô elôtti elterjedésétôl tart, mondván:
,,Ha nép közé jô a mai világban." Szerzônk
átvette Tolnai Vilmos megál-
lapítását arról,
hogy a kiemelt szót maga Madách javította 'megy'-re
a K1-en, és ebbôl - XX. századvégi, fejlett
besúgókomplexussal - a drámaköltô öncenzúrájára
von le következtetéseket. (Erre persze Strikernek szüksége
is van, mert bizonyítani akarja, hogy nem a XI., a londoni szín,
hanem a X., a második prágai Madách jelene.) A helyzet
azonban egyszerûbb: az ige cseréje Arany módosítása
(egyúttal ritmikai jobbítást is végrehajt Madách
'közzé' szaván is), és a javítás
megint szituatív: ha az igazság itt van, velünk, bennünk,
akkor tôlünk a néphez nem jön, hanem megy.
A XI., a londoni szín haláltánc-jelenetében Striker megrója Aranyt, hogy Éva szaván a 3139. (nála: 3162.) sorban módosított:
E földre csak mosolyom visz ' hoz gyönyört...
Szerinte Arany az ige irányultságának megváltoztatásával ,,elfedte a mû struktúráját", mert megbontotta vele ,,a KANT-i kategóriáknak megfelelô szereplô-struktúrát..." (I. 162. old.) Most ne feszegessük, milyen az a remekmû, amelyben egyetlen ige cseréje máris strukturális változásokat idéz elô. Figyeljünk inkább arra, hogyan kerekedett (ismét) a kitaláció a helyzet fölé. Éva itt és most ,,az édenkert végsô sugára", a megnyíló, mindenkit elnyelô sír fölött. Ádám felismeréséhez (két sorral késôbb) ez a mosoly adja a magyarázatot, tehát a közelítô 'hoz' a jobb nyelvi megoldás.
Ennél is nagyobb jelentôséget tulajdonít Striker a XV. szín három Arany János-féle változtatásának. Ezeknek ugyanis - együttvéve - nem kevesebbet kellene igazolniok, mint hogy Arany e módon tudatosan enyhítette ,,ÁDÁM istenhez-térésének MADÁCHtól idegen gondolatát", s azt ,,ARANY gondviselés-orientáltsága" váltotta volna föl (I. 166. old.).
A 3974. (Strikernél: 3998.) sor megint a szituáció iránti értetlenségrôl tanúskodik. A madáchi ,,Daczolhatok még istennek, veled" Arany tollán a K1 második munkafázisában ,,Daczolhatok még, isten véled is"-re változott (I. 31. és 165-166. old.). Striker szerint a mondat a színpadon álló Luciferhez szólt (,,...hiszen a színpadon kívül tartózkodókhoz drámában nemigen beszélnek..."), a javítás nyomán viszont az Úrhoz. Arany valóban ,,immár további indoklás" nélkül igazította ki a germanizmust (,,trotzen jemandem") magyaros igevonzatra, többedszer a Tragédia jobbítása során. Más itt nem történt; tudniillik Ádám eleve nem Luciferhez beszél. Az tirádájának végszavára (,,öngyilkolást") reagál, beállítva egyúttal további mondatait: ,,Megállj! mi eszme villant meg fejemben -" Figyeljünk a Madáchtól való gondolatjelre: lezárja az elôzô dialógust és elindítja Ádám hétsoros szövegét, amelynek során a felcsillant eszme tettre válik, az elsô férfi ezután elindul a sziklaszirt felé, hogy véget vessen a komédiának. Ezek a sorok már az Úr ellenében szólnak.
A szituáció értésétôl vagy félreértésétôl függetlenül ugyanígy tévesek az Arany-javítások további értelmezései is; itt már hipotézisek alkotnak láncolatot. A következô példa, a 4007. (Strikernél 4030.) sor, amelyet a szerzô különösen kedvel: I. 35., 124-125. és 166. old. Madách megfogalmazásában a K-K1-en:
Hiú káprázat vólt, nyugalmamért.
A sor kétségkívül homályos: nyugalmam áraként? Cserébe? Arany polarizálta a sort, gondosan ügyelve a ritmika megôrzésére:
Hiú káprázat volt; ez nyúgalom.
Vajon mi bizonyítja itt Arany ,,gondviselés-orientáltságát" (I. 166. old.)? Az utolsó, kárhoztatott Arany-javításnak (4110-4111., Strikernél 4133-4134. sor) nem kevesebbet kellene bizonyítania jelen idejû, feltételes módú igealakjával, mint hogy - szemben Madách eredeti szándékával és múlt idejû igéjével - isten ismétlôdôen beavatkozik/beavatkozhat a teremtett világ sorsába, életmenetébe (I. 166-167. old.). Az angyalok kara Madáchnál:
És ô [ti. az isten] épen rád szorúla,
Mint végzése eszközére: [...]
Arany javítása után:
És ô épen rád szorúlna,
Mint végzése eszközére: [...]
Itt a legutóbbi sajtó alá rendezôk (Horváth Károly és történetesen a recenzens) személy szerint is megszólíttatnak, miért írták szövegkritikai jegyzetükben, hogy Arany a K-K1 ,,olvashatatlan sorrészletén" végezte a javítást, amikor a korábbi kiadók egyértelmûen a ,,szorúla", tehát a múlt idejû alak mellett voksoltak. Ezúttal elôrehozzuk az írásszakértôi vizsgálat eredményét. A sor a K-n, Madáchtól:
És ô épen rád szorúl.
A sor azonban egy szótaggal rövidebb a kelleténél, ezért Madách a K1-en javította:
És ô épen rád szorúla, [...]
A XV. szín mindhárom példája téves tehát. Lehetne máshonnan vett további eseteket is fölemlítenünk; olykor grammatikai (I. 53., 149. old.) vagy szemantikai csúsztatásokat is (I. 145., 154. old.), amelyek Striker értelmezésében kivétel nélkül Arany János kárára szólnak. Ám ennyi is elég annak érzékeltetésére, miért nem mondhatjuk a ,,maradéktalan és ellentmondásmentes rekonstrukció" kétkötetes kísérletére (Arany János szavával), hogy ,,úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mû" született...
Van azonban még két dolog, amirôl szólni érdemes. Az egyik a szakértôi vizsgálat, amelyrôl Striker ismételten említést tett (I. 167., II. 5. old.). Az elôbbi helyen ,,írástechnikai és anyagvizsgálatok"-ról írt, az utóbbi alkalommal ,,fizikai-kémiai írásvizsgálatok"-ról. (Megerôsítette ezt a Népszabadság 1996. szeptember 13-i, Madách nem ezt írta címen közölt interjújában, ott ,,írás- és vegyi elemzés" szerepelt.) Mindez nem volna több, mint a szerzô más összefüggésben már emlegetett, odavetett megjegyzéseinek egyike, ha nem sugallná, hogy Az ember tragédiája egyetlen kézirata veszélyben van, hiszen fizikai és kémiai-vegyi vizsgálatok óhatatlanul károsítanák. Noha a szerzô nem várta meg a vizsgálatok elsô részeredményeit, mibenlétük felôl sem érdeklôdött, megnyugtatására közölhetjük: a kézirat semmiféle fizikai vagy kémiai hatásnak nincs kitéve, a munkát igazságügyi írásszakértô végzi.
És végül: a mû magánkiadásban jelent meg, a szakmai ellenôrzés ténye, az esetleges lektor személye nincs feltüntetve.
|
||
Sor | Striker szövegváltozata | Megjegyzés |
Cím
szerzôi utasítások, megszólaló személyek 3.
8.
21.
|
Az ember tragédiája
(betûtípussal kiemelve) mindent,
íly
Milyen
|
Madách a K-n még tragédiát
írt, a K1-en önmagát javította
Arany nyomdai utasítása alapján csak 1861-tôl
a sorvégi vesszô a Madách
életében megjelent kiadásokból is
|
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu