Daniel C. Dennett:
Micsoda elmék
A tudatosság megértése felé
Fordította: Orosz István.
Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1996.
192 old., 650 Ft

Tegyük fel, hogy egy lelkes kutató tanulmányozni akarja a XXV. századi életet, és ehhez a legkorszerûbb technikákkal hibernálja magát 450 évre. Mivel nem bízhatja teste épségét rokonaira és azok leszármazottaira, tervez egy robotot, amely védi és életben tartja ebben az idôszakban. A robotnak energiaforrást kell találnia maga és a dobozba zárt test számára, meg kell védenie magukat a támadásoktól. Mivel több évszázad alatt nagyon sok elôre nem látható változás történhet, igen plasztikus stratégiákra van szüksége. Képesnek kell lennie, hogy rövid és hosszú távú túlélési terveket dolgozzon ki, azoknak megfelelôen mûködjön, mindehhez valószínûleg kommunikálnia kell a környezettel, és a visszajelzésektôl függôen folyamatosan módosítania már meglevô terveit. Vagyis hallatlanul komplex feladatot kell ellátnia egy elôre meghatározott program alapján, úgy, hogy menet közben kívülrôl már semmiféle segítséget nem kaphat. A kérdés ezek után, ha mindezt véghez tudja vinni ez a hipotetikus robot, vajon tulajdoníthatunk-e neki valódi célokat, szándékokat és elképzeléseket, azaz használhatunk-e olyan kifejezéseket, amelyekkel mi, emberek, egymás viselkedéseinek okait írjuk le? Vajon elôrelátásból raktároz-e élelmet a hörcsög, mint egy gondos háziasszony, vagy ez automatizmus, amelyet az állat minden értelem nélkül, vakon végez? A kérdés, kicsit általánosabban fogalmazva: van-e valamiféle határvonal az emberi mentális élet és a mesterségesen létrehozható szerkezetek mûködése, illetve az emberi és az állati elme között? Egyáltalán, létezik-e állati elme? Meg tudjuk-e mondani, kinek van elméje és kinek nincs? Ezekrôl a kérdésekrôl szól az amerikai filozófus, Daniel C. Dennett legújabb könyve.

A szerzô a modern analitikus elmefilozófia neves képviselôje, W. V. O. Quine tanítványa, aki az 1969-ben megjelent Content and Consciousness címû kötete óta az elme mibenlétével, tartalmával és formájával foglalkozik. A Micsoda elmékben ennek az évtizedek óta formálódó elméletnek a tudományos ismeretterjesztés közérthetôségével megfogalmazott változatát olvashatjuk, amelyet a szerzô kifejezetten a Világ-Egyetem sorozat számára írt. A sorozatban eddig megjelent kötetek a matematika, a fizika, az antropológia, a kémia témáiba vezettek be. Hogyan illik ebbe a sorba az elmefilozófia? A továbbiakban erre a kérdésre keresünk választ a szerzô egyéb mûveit is figyelembe véve.

Dennett kulcsszava az intencionalitás. A köznapi értelemben ez szándékosságot, akaratlagosságot jelent (kutathatjuk például egy szerzô intencióit), filozófiai terminusként valamire való irányultságot. Ha Pécsre gondolok, gondolataim Pécsre irányulnak, de ez másfajta irányultság, mintha éppenséggel Pécsre megyek. Úgy tûnik, vannak jelenségek, amelyek szólnak valamirôl, vonatkoznak valamire, ez valamiféleképpen a lényegükhöz tartozik, míg másokról ez nem mondható el. Az intencionalitás fogalmának modern kori karrierje Franz Brentanóval kezdôdött, aki 1874-ben írott könyvében azt állította, hogy a tárgyra való vonatkozás az, ami megkülönbözteti a fizikai jelenségeket a mentálisaktól. ,,...egy vélekedés vonatkozhat a jéghegyekre, de a jéghegyek nem vonatkoznak semmire."

Magát a tézist a megkülönböztetés jellegérôl azóta sokan vitatták. Egy a számos ellenvetés közül: a gondol, vél, akar, tervez, emlékezik valóban olyan mentális események kifejezései, amelyek más dolgokra vonatkoznak, más dolgokról szólnak, de léteznek az elmének olyan mûködései is, amelyek nem ilyenek, amelyeket például az alszik, a fáj vagy a viszket kifejezésekkel írunk le. Az intencionalitás filozófiai elemzése azonban más irányba indult tovább. Az ötvenes és hatvanas évektôl kezdôdôen az analitikus filozófusok egyrészrôl az intencionális idiómák (mint ,,A azt hiszi, hogy p", ,,B tudja, hogy q") logikai vizsgálatával foglalkoztak, másrészt, és ez együtt járt a nyitással is a természettudományok felé, elkezdték az emberi elme, a gondolatok és a szándékok problémáit az intencionalitás felôl megközelíteni. Késôbb, a nyolcvanas években új terminusok is bevezetôdtek; vélekedés-és-vágy pszichológiának, naiv vagy (kissé félrevezetôen) népi pszichológiának nevezték el mentális életünknek azt az aspektusát, amely a vél, akar, remél stb. kifejezésekkel írható le. Egy példa arra, mit értünk a népi pszichológia mûködésén: ,,Egy kolléga hirtelen feláll és odarohan a bárpulthoz. Viselkedését a következôképpen magyarázzuk: >>Nagyon kíván egy Guiness sört, s úgy gondolja, hogy a bárpultnál kap egyet.<<" Dennett megfogalmazásában általánosságban ez így mûködik: ,,Egymáshoz intencionális rendszerként közelítünk, vagyis olyan entitásokként, melyek viselkedését meg lehet jósolni azzal, hogy vágyakat és vélekedéseket tulajdonítunk nekik, a következô elveknek megfelelôen:

1. Egy adott rendszernek olyanok a vélekedései, amilyeneket észlelési képességei, megismerési szükségletei és élettörténete függvényében birtokolnia kell. [...]

2. Egy rendszernek olyanok a vágyai, amilyenekkel meglévô biológiai szükségletei s azok kielégítésének leggyakorlatiasabb lehetôségei mellett rendelkeznie kell. [...]

3. Egy rendszer viselkedése azokból az aktusokból áll, melyek ésszerûek (racionálisak) lennének egy ilyen vélekedésekkel és vágyakkal rendelkezô ágensnél."

Ez a meghatározás Dennett egy 1987-es összegzô cikkébôl származik. A késôbbi viták fényében két momentumra érdemes részletesebben kitérni. Az elsô vérbeli filozófiai probléma:

a.) Mik is valójában a vélekedések vagy hiedelmek? Mi az ontológiai státusuk Dennett szerint?

Errôl a Real Patterns címû írásában olvashatunk. Álláspontját középútként jellemzi a szélsôséges realizmus (a gondolatok mint entitások ott vannak valahol a fejünkben) és a szélsôséges eliminativizmus (a ,,gondolat", mint a flogiszton vagy az esési hajlam, elnevezés, amelyet a tudomány haladásával pontosabb fogalmakra cserélünk, de nem létezik úgy, mint egy idegsejt) között. Egyrészrôl realista az agy különbözô állapotaira és folyamataira nézve, másrészrôl instrumentalista a hiedelmek mint állapotok tekintetében: ezek olyan absztraktumok, amelyek akkor jelennek meg, amikor ezeket a reális agyi jelenségeket az intencionális nézôpontból értelmezzük.

b.) Mi tekinthetô racionálisnak?

A racionalitás eredetére a Micsoda elmékben a következô válasz bontakozik ki. Dennett elôször is felállít egy meglehetôsen hiányos, felépítésében teleszkópszerûen az emberre irányuló osztályozást az élôlények csoportosítására. Léteznek darwini teremtmények, amelyekre az jellemzô, hogy felépítésüket és mûködésüket az evolúció sok évmilliós folyamata alakította ki. A racionalitás egyetlen kritériuma a létfenntartás és a szaporodás (azaz a gének továbbterjesztésének) elôsegítése. A darwini teremtmények egy alcsoportját alkotják a skinneri teremtmények, amelyeket az öröklött tényezôkön kívül az egyedi élet során megszerzett tapasztalatok is irányítanak. (B. F. Skinnerrôl, az operáns kondicionálásról és galambkísérleteirôl híressé vált behaviorista pszichológusról van szó.) Racionális lehet az is, ami a múltban megerôsítést nyert. A skinneri teremtmények csoportján belül pedig léteznek a popperi teremtmények, amelyek már képesek arra is, hogy hipotéziseket alkossanak és azokat teszteljék. (Dennett itt Karl Poppernak arra a mondatára hivatkozik, amely szerint ez az újítás ,,lehetôvé teszi, hogy helyettünk hipotéziseink haljanak meg".) Azaz létezik egyfajta belsô környezetük, bár ennek a létezésérôl ezeknek a lényeknek nem feltétlenül van tudomásuk, és általában arra sem képesek, hogy más lények belsô világáról gondolkodjanak. Racionális lehet ezen a szinten már az is, ami csak gondolatilag lett végigpróbálva.

A popperi lényeken belül Dennett elsôrendû intencionális rendszereknek nevezi azokat a lényeket, amelyek, ha emberi nyelven meg lehetne fogalmazni, azt mondhatnák magukról: én ezt és ezt akarom, most erre és erre gondolok, ezt és ezt fogom tenni. A másodrendû intencionális rendszerek arra is képesek, hogy azt gondolják, mások is csinálhatják ezeket a dolgokat, azaz van valamiféle reprezentációjuk magukról a folyamatokról. Például az autizmus egyik modern elmélete szerint az autista gyermekeknél ez a másoknak való vágy- és vélekedéstulajdonítás nem mûködik. Érdekes kísérleti helyzetben demonstrálták ezt Simon Baron-Cohen és munkatársai. A gyerekek a következô történetet hallgatták meg: ,,Van két kislány, Sally és Anne. Sallynek van egy kosara, Anne-nak van egy doboza. Sally beletett egy almát a kosarába, és elment játszani. Anne ezalatt kivette az almát, és átrakta a saját dobozába. Sally visszajött, és meg akarta enni az almát. Hol kereste?" Meglepô módon az amúgy elfogadható IQ-val rendelkezô autista gyerekek is következetesen azt válaszolták, hogy Anne dobozában. Több vizsgálat vezetett hasonló eredményre, amelybôl a kutatók arra következtethettek, az autisták egyes viselkedései mögött az áll, hogy hiányzanak belôlük a szándék- és vélekedéstulajdonítás általunk teljesen természetesnek tekintett eszközei. Arra is vannak bizonyítékok, hogy ezek az attribúciós képességek fokozatosan alakulnak ki: a kisgyermekek körülbelül három és fél-négyéves koruk körül válnak képessé például a fenti kísérletben hamis vélekedés tulajdonítására. E képességeink eredete 9-12 hónapos korra tehetô: az ilyen korú csecsemôk is már képesek intencionális hozzáállással értelmezni a környezetükben folyó eseményeket. Gergely György vezetésével egy magyar fejlôdéspszichológus csoport szellemes kísérletsorozattal kimutatta, hogy az egyéves csecsemôknek már határozott elvárásaik vannak a maguktól mozgó tárgyak mozgási pályáival kapcsolatban, azaz elôfeltételeznek valamit az ágensek cselekedeteinek racionalitására vonatkozóan. Ez a konkrét kísérletben úgy jelent meg, hogy a csecsemôk egy film nézése közben meglepôdtek, ha egy korábban racionálisnak tekinthetô szereplô (egy golyó, amely bizonyos kalandok után átugrott egy akadályt) egy következô esetben nem mutatkozott racionálisnak (ugrott akkor is, amikor nem volt akadály). (A megfigyelést szigorú kontrollfeltételekkel ellenôrizték, tehát a meglepôdést nem okozhatta semmilyen más, független különbség.)

Tehát a szándékok és vélekedések attribúciójára való képességünk igen hatékonyan és már egészen kiskortól kezdve mûködik. De mire jók az ilyen típusú attribúciós eszközök? Ha tudjuk, hogy a másik mire gondolhat, az egyrészrôl segít viselkedésének elôrejelzésében, másrészrôl lehetôséget ad a másik megtévesztésére. Könnyen fabrikálhatók olyan történetek, amelyek e két cél evolúciós fontosságát mutatják, a második cél illusztrálására Dennett például a következô hipotetikus helyzetet írja le. A majomcsapat tagjai a dzsungelban szétszóródva gyûjtögetik táplálékukat. Az egyik majom talál egy érett gyümölcsökkel teli bokrot. Ha rájön, hogy érdemes titokban tartania ezt a tudást, és tesz is valamit ennek érdekében, azt akként tekinthetjük, hogy kialakult valami képzete a tudásról, arról, mi a különbség tudás és nem tudás között. A cerkófmajmok sok vonatkozásban még nem képesek erre, de a csimpánzok talán már igen: ez a plasztikus vélekedésattribúciós képesség tehát evolúciósan meglehetôsen új találmány. Mi által képes erre az elme? A Micsoda elmék szerint amikor ezek a dolgok elértek egy bizonyos bonyolultsági szintet, abból az igénybôl eredôen, hogy belsô dolgaink ugyanúgy könnyen manipulálhatók legyenek, mint a külsôk, szinte természetes út nyílt meg a szimbólumok használatához. A szimbólumok rendet teremtenek a sokféle úton megszerzett tudásdarabok között, a legfontosabb rendteremtô eszközök pedig a szavak. A nyelv gyökerei az egyszerûbb és konkrét tárgyakat használó jelrendszerek: a szavaink, mint a tájékozódáshoz a fákon hagyott jelek, egyfajta környezeti elemek, mankók, indexek az elme szolgálatában. A nyelvhasználat ezáltal tenné egyedivé az embert.

Dennett életmûvében élesen elkülönül az elme tartalmának (mikrôl gondolkodunk) és formájának (ami ezt csinálja, azaz a tudat) kérdése. A tartalomról szól az intencionalitás elmélete, a formáról pedig a Többszörös Vázlatok nevet viselô tudatmodellje. Ezt az elméletét egy 1991-ben írott könyvében fejti ki, amely nemes egyszerûséggel A tudat magyarázata címet viseli. Az elmélet fô tézise, hogy az agyban nem létezik központi feldolgozó: egy fônök, egy diszpécser, aki figyeli a bejövô információkat, nincs egy homunculus, aki az elme színpadán zajló események nézôje. A világról folyamatosan többféle töredékes leírás születik meg a fejünkben, és ezek közül az válik tudatossá, amelyik elnyeri a nyelvi modul feletti uralmat.

A következô példa segít ezt elképzelni. A pszichológusok a tízes évek óta ismerik a phi-jelenségnek nevezett optikai illúziót, amely abból áll, hogy ha két adott távolságú fénypont megfelelô idôkülönbséggel (kb. 60 m/sec) villan fel, akkor nem két pontot, hanem egy, elmozduló pontot látunk. Kolers és Grünau egy, a hetvenes években végzett kísérletben egész kicsit csavart az alaphelyzeten: az elsôként felvillanó fénypont piros volt, a második zöld. Milyen élményrôl számoltak be ekkor a megfigyelôk? Egy piros fénypont, amely elmozdul, és útja végén zöldre vált, vagy egyszerûen ki sem alakul a fúzió? Meglepô módon a kísérleti személyek ilyenkor egy piros pontot látnak, amely elindul, és útja közben átvált zöldre. Az agy a két felvillanás közti idôpillanatban sehonnan sem tudhatja, milyen színû lesz a második fénypont. Nyilvánvaló, hogy itt utólagos értelmezés gyôzött a néhány száz milliszekundumos (!) forgatókönyvek közül. Ez az utólagos értelmezés szerkezetileg egy narratívának tekinthetô. Dennett szerint az én nem más, mint ezen értelmezések közös értelmezôje, a koherenciát a karteziánus szubsztancia (a lélek) helyett a közös nézôpont adja. Egészen más megfigyelésekbôl kiindulva a bestselleríró neurológus, Oliver Sacks is egészen hasonló gondolatokhoz jut: ,,Mindannyiunknak megvan a saját élettörténetünk, egy belsô narratíva, melynek folyamatossága, értelme maga az élet. Fogalmazhatunk úgy, hogy mindnyájan konstruálunk és megélünk egy narratívát, és ez a narratíva maga az ember, az identitás."

Kérdés, hogy vajon Dennett és Sacks ugyanarról a dologról beszél-e, amikor narratívát mondanak. A dennetti narratívák a másodperc törtrésze alatt játszódnak le, és nem elbeszélésekhez, hanem inkább meglátásokhoz hasonlítanak. Dennett olyan folyamatok magyarázó elveit hozza be elméletébe, amelyek túlságosan magas szinteken játszódnak, azaz a szintek keverésérôl van szó. A színes phi jelenségét észlelô személy, bár tetszetôs lenne, de nem ugyanazt csinálja, mint az élettörténetét újra meg újra átszövô gondolkodó.

Pléh Csaba Dennett elsô magyar nyelven megjelent cikke kapcsán részletesen bemutatja a narratív hagyományt a pszichológiában és a szerzô helyét ebben a gondolatkörben. Dennett a descartes-i dualizmust egyfajta ,,minden puszta értelmezés" jellegû elmélettel kívánja meghaladni. ,,A leleplezés szkeptikus komorsága helyett inkább a könnyed felismerés, afféle elbeszélô könnyedség lesz jellemzô az Én e legújabb megszüntetésére" - írja Pléh Csaba. A módszerek szintjén ez a következôképpen jelenik meg. Dennett saját vizsgálódási elvének a heterofenomenológia nevet adja. A heterofenomenológus úgy kutatja az emberi elmét, ahogy egy kultúrantropológus egy idegen civilizáció vallási rendszerét: egyrészrôl semleges a megállapítások tartalmát illetôen (azaz bármit leír, amit a hit elemeirôl neki mondanak), és ezekbôl a beszámolókból dolgozik, másrészrôl nem kell osztania magukat e hiedelmeket (azaz nem kell a vallás hívôjévé válnia). Az emberek be tudnak számolni belsô világuk eseményeirôl, de gondolataik, vágyaik, érzéseik leírásakor és magyarázatakor tévedhetnek is, mint például a színes phi jelenségénél: hiába tudunk mindent a kísérleti elrendezésrôl, látni mindig ezt a szekvenciát fogjuk: piros fény A helyen - elmozdul B felé - átvált zöldre - megérkezik B helyre. A filozófusnak a természettudományok eredményeire kell támaszkodnia az elméletalkotásban, ugyanis ezek szolgáltatják azokat a szilárd tényeket, amelyekkel a narratívák összevethetôk. Ezzel a fajta erôs materializmusával Dennett nem magányos harcos: a mai angolszász filozófiában ez az irányzat igen jelentôs (gondoljunk például Andy Clark elméletére a konnekcionizmusról), és ezért kerülhetett egy sorozatba olyan könyvekkel, mint A Világegyetem születése, Az emberiség eredete és A Periódusos Birodalom. Az emberi tudat természetérôl legvégül összeálló kép, az Én mint történeteink közös értelmezôje, a Narratív Gravitációs Központ azonban mégsem természettudományos jellegû elmélet, hanem metafora, amit maga Dennett is annak tekint: ,,Amit csináltam, csupán annyi, hogy képek és metaforák egy csoportját másokra cseréltem. [...] Mondhatod, hogy ez csak metaforák harca - de a metaforák nem >>csak<< metaforák; a metaforák a gondolkodás eszközei. Nélkülük senki sem tud gondolkodni a tudatról, úgyhogy fontos, hogy az elérhetô legjobb eszköztárral szereld fel magad."

A Micsoda elmékben kevés szó esik a Többszörös Vázlatokról, annál több az intencionalitás elmealakító szerepérôl. Vajon arról van-e szó, hogy a szerzô ráérzett arra, hogy tudatelmélete nem illik a Világ-Egyetem sorozat lapjaira, avagy csupán úgy ítélte meg, nem kell betartania a tartalom és forma egyensúlyának követelményét? Szerencsére maga Dennett fejti ki egyik már idézett cikkében, hogy egy szöveg vagy tárgy értelmezésénél a legjobb, ha figyelmen kívül hagyjuk az alkotó szándékait. Így tehát mondhatjuk, hogy a könyv mindentôl függetlenül olvasmányos és tartalmas bevezetés az intencionalitás alapú elmefilozófiába.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu