Bodrog Miklós:
Álmaink barlangvilága
C. G. Jung nyomában
Akadémiai Kiadó, Budapest,
1995
163 old., 493 Ft
(Hermész könyvek)
A Nyugat 1909 augusztusában közölt egy cikket Gondolatok vázlata a külsô és belsô szemléletrôl címmel. Az írást, amikor az évtizedekkel késôbb kötetben is megjelent, szerzôje a következô lábjegyzettel látta el:
,,Ezt az 1909-ben eredetileg nem kielégítôen fogalmazott dolgozatomat stiláris tekintetben, tehát fogalmi tisztaság dolgában át kellett javítanom, az alapgondolat fontossága miatt meg kellett mentenem. 1920-ban, tehát 11 évvel e dolgozat megjelenése után C. G. Jung professzor foglalkozik egy 700 oldalas könyvben ugyane témával felfedezôként. ` introversiónak és extraversiónak nevezi, amit én külsô és belsô szemléletnek, tehát nemcsak az alapgondolatban, de még az elnevezésben is azonosak vagyunk. S az ô latin terminológiája aztán közkeletû is lett, még hazánkban is: irodalomtörténészeink és filozófusaink intro- és extravertált mûvészi típusokról beszélnek Jungra hivatkozva, mintha a világon se lettem volna. Semmi baj, kis nemzet fia hamar hozzászokik a temetôhöz, de az igazság kedvéért mégis megállapítom itt, hogy ez így történt." 1Junghoz hasonlóan szerteágazó érdeklôdésû szerzônk mintegy ötven évvel késôbb e tipológiai kísérlettôl eljutott ahhoz a gondolathoz, amit ,,tibeti lélektan"-nak nevezett: ,,a lélek nem valami egység, hanem gyülekezet. [...] a lélek hatalmak gyülekezete ugyan, de mégis egység, ez a különös, [...] lelkednek olyan egységére, amilyet áhítanál, sohase számíts." 2Ez a gondolkodás távol esik a tipológiától. A szerzôt Füst Milánnak hívják.
Emlékeztetônk két problémához szolgál bevezetôül. Az egyik a hazai Jung-kiadásokkal, a másik Jung aktualitásával kapcsolatos. A pszichoanalízis az orvosi rendelés praxisából mára hermeneutikai szemléletmódok sokaságává nôtte ki magát, róla beszélni már egyetlen szakmának sem belügye. Az utóbbi években magyarul Freud mellett Jungnak lett a legtöbb mûve megismerhetô, s reméljük, az összkép teljesebbé válása érdekében hamarosan követni fogja ôket a pszichoanalízis klasszikus hazai szerzôinek (Ferenczi, Bálint, Hermann, Róheim stb.) mind sûrûbb kiadása. A Jung-kiadásokban számomra némi anomáliát csak a Kossuth Könyvkiadó Gondolatok-sorozata 3jelentett mint afféle tematikus kinyilatkoztatás-gyûjtemény. Megértem én a sorozat eredeti szerkesztôit éppúgy, mint magyar közreadóit: céljuk valós lelki igények kielégítése lehetett. Ilyesmiket találunk az elôszavakban: ,,C. G. Jung és a mélylélektan segítségünkre lehet abban, hogy megértsük Jézusnak a felnôttek és a szülôk gyermek voltáról mondott szavait." 4,,Ez a kis könyv arra hivatott, hogy elsôsegélyt nyújtson az öngyógyításhoz." 5,,Jung, aki mindig a válaszokat kereste a kérdésekre, azoknak ír, akik ugyancsak a választ keresik." 6,,S hogy miként tudjuk meg, mit kell tennünk? Olyan belsô, lelki tanulási folyamatokon keresztül, amelyekre C. G. Jung ösztönöz." 7Szépen mutat egy ilyen hasznos sorozat a polcon; ha valami bajom támad a nemi életemmel, a gyermekemmel, az álmaimmal vagy az önismeretemmel, csak föl kell nyúlnom a megfelelô kötetért, ki kell keresnem a megfelelô passzust, s már van is iránytûm az elmélkedéshez. Van, aki erre a Bibliát használja, van, aki jóskártyát, és lesz, aki C. G. Jung eredeti helyükrôl kiszakított gondolatait. Nincs is ezzel semmi gondom, hiszen mindenkor szerepel az idézet lelôhelye, garanciaként a további elmélyedésre, ily módon arra is, hogy a gondolat visszakereshetôen Jungtól származik, s valóban a tudományban részesedem általa. Nekem csak a mûfaj okoz fejtörést. Az, hogy az egymás elé-mögé szerkesztett szövegek óhatatlanul is beszélgetni kezdenek, s esetleg olyat mondanak, hogy maguk sem hiszik. Vagy éppen elzárkóznak egymás elôl, hogy a (szöveg)egésszé tett (szöveg)részek sorsában osztozva a mindenre alkalmazhatóság, az örökérvényûség látszatát keltsék. Na és? Nem mindegy, ha mégis gazdagodom általuk? Mindegy, csak azt nem értem akkor, hogy ez a C. G. Jung, akitôl itt tanultam valamit, ugyanaz a C. G. Jung?
Kényes terep az igazságé. Egy másik pszichoanalitikus, Bion az alábbi paradox figyelmeztetést fogalmazza meg: ,,1. Az igaz gondolat sem megfogalmazást, sem gondolkodót nem kíván. 2. A hazugság olyan gondolat, amely számára a megfogalmazás és a gondolkodó elengedhetetlen." 8Témánk szempontjából Bion kettôs tanulsággal szolgál. Fregei ihletettségû modelljében az igazság (eminensen a pszichoanalitikus igazság) nem meglévô és/vagy kitalálható vagy elgondolható. Az igazság a ,,valamivé lenni" valósuló-létrejövô igazsága (interperszonális helyzetekben is); így a létezés, és nem a megismerés területéhez tartozik. A továbbiakban Jung kapcsán éppen az adott, megismerhetô vagy megismerhetetlen, de létezô és egyetlen igazság, a fölénk rendelt igazság kérdését járom körül.
A másik tanulság a szerkesztôknek szólhat. Kétélû penge kell ahhoz, hogy levegôben lógó gondolatokat nevesítve kiárusítsunk, s hogy egy munkásságot egységcsomagokká saraboljunk. Könnyen vághatjuk meg (át?) magunkat is. A zenei piac megamixesei jól ismerik elônyeit és hátrányait annak, ha összevágva zúdítjuk rá a közönségre a legslágeresebb részeket; mint ahogy annak is, hogyan lehet egy-egy befutott név palástja alá csempészni bármilyen árut. Adorno óta tudjuk, hogy a névvel minôséget, igazságot és boldogságot veszünk. Van, mindemellett, a szemelgetés mûfajának is példaadó mûve a pszichoanalitikus irodalomban, ilyen David Stafford-Clark What Freud Really Said címû munkája. 9Valóban vezérfonalul szolgálhat a Freudot megismerni kívánók számára, s fölállítja azt a becsületes akadályt, hogy Freudon keresztül önmagunk mélyebb ismeretéhez csak Freud mélyebb ismeretével juthassunk. Más: 1912-ben megjelent Brenner József dr. (Csáth Géza) Egy elmebeteg nô naplója címû esettanulmánya, amelyrôl Ferenczi írt könyvismertetést. A munka (ideértve a megírást megelôzô orvosi munkát is) szemléletében és eszközeiben, ahogyan azt Csáth el is mondja, erôsen Jung hatása alatt áll. 10Jung szellemében fogant komoly mû - tudomásom szerint - azóta máig nem született Magyarországon.
Többszörösen is nagy várakozással fogadhattuk hát Bodrog Miklós könyvét.
József Attila, Szabó Lôrinc,
Madách, Katona József, Baudelaire, Gilgames, Biblia, Orwell,
Babits, Schiller, Shakespeare, Szent Ágoston, Károlyi Amy,
Nietzsche, Montaigne, Jékely Zoltán, Talmud, Platón,
Grillparzer, Sartre,
G. Zahn, Kiss Dénes, Szerb Antal,
Nagy László, Ady, Vörösmarty, Pascal, A. Miller,
Hérakleitosz, Kosztolányi, Jánossy István,
Ch. Péguy, Hofmannsthal, Cocteau, Homérosz, Ibsen, Reményik
Sándor, Petôfi, Dante, Goethe, Dsida Jenô, Wyspiañski,
Kafka,Tolsztoj, Gelléri Andor Endre, Wilde, Verlaine, Rilke, Flaubert,
Keller, Dosztojevszkij, Vajda János, Arany, Daudet, Juhász
Gyula, Elisabeth Barett-Browning, John Donne, Wagner, Rembrandt, A. Schweitzer,
Mozart, Bizet, Offenbach, Csajkovszkij, Bartók, Orff, Yeats, Thomas
Mann, Ingrid Sjöstrand, Franz Werfel, Weöres, Kálnoky
László, Illyés, A. France, Kossuth, Saint-Exupéry,Villon,
Chagall... Közel nyolcvan auktor és autoritás százötven
oldalon, olyik többször is, idézve is. Bármit sugalljon
a fölsorolás, nem kultúrtörténeti munkáról
van szó, s a nevek csupán példákat nevesítenek.
Megpróbáltam a nevek között maradt kitöltött
helyet, a kötôszövetet nézni, abba visszaágyazni
ôket, és úgy alkotni véleményt. Márcsak
azért is, mert megszívleltem Bodrog Miklós más
helyütt leírt szavait: ,,Ha általános züllés
közepette akad feltûnô pozitív kivétel,
annak könnyen lesznek befröcskölôi. Benne van ebben
az a csábító gondolat is, hogy aki egy kiválóságot
megbírál, az alighanem magasabb szinten áll, mint
az. Speciális bódulat, ha a >>kritizátor<< ezt
maga is elhiszi."
11Jelen
esetben nem hiszi el, sôt nem is kíván foglalkozni
vele. Füst Milánnal szólva: ,,a bírálat
joga adva van, még akkor is, ha nem tudunk jobbat, vagy akárcsak
olyat is teremteni, mint amit bírálunk. Meg tud ön ennyit
érteni?"
12
A helyzet a következô: egy jó szándékú, nagyon nagy mûveltségû, de rettentô retorikával megáldott ember próbál meggyôzni a maga igazáról. Példa: ,,E sötét éjszakára azonban pirkadni kezd az ég, mihelyt a balsors áldozatában földereng a felismerés: olykor mintha önmagam szabotôre lettem volna. Ezt hívják én-részességnek. Nem kellemes, de nagy pillanat, amikor rajtakapjuk magunkat, amint levélbombát adunk fel saját címünkre. Ha ezt a villámfényû fölfedezést nem lökjük vissza rémült gyorsasággal a feledés sötét szakadékába, hanem üstökön ragadva kihallgatjuk, hallatlanul érdekes, bár csak gyógyulási esélyünk szempontjából örvendetes összefüggések világosodhatnak meg elôttünk." (10-11. old.) Korlátolt értelmem számára az efféle képzavarok föloldhatatlanok. Éppígy homályos számomra, hogy van-e és ha igen, milyen szerepe van az idézeteknek és hivatkozásoknak a retorikai mellett? Addig ugyanis értem, hogy a szöveget megemelik, fölékesítik, s kétségtelen, hogy ,,áruvédjegy"-ként tekintélyt kölcsönöznek szerzônek és mondandójának egyaránt. S tekinthetem ôket példáknak is, mint ahogy indulásakor a pszichoanalízis (jelesül maga Freud) is gyakorta vett elméletéhez illusztrációkat a mûvészet világából. Az elmélet megtámogatását példákkal azonban hamarosan fölváltotta az elmélet példákra való alkalmazása. Lehet példákkal segíteni az elmélet megértését, és lehet segítségünkre az elmélet szerzôk és mûvek megértésében. De vajon mennyiben tisztázott a szerzôi szándék olyan esetekben, amikor Bodrog Ady A fekete zongora címû versérôl ír (elemzi?, hivatkozik?, példálódzik?). Két oldal különbséggel olvashatjuk a következôket: ,,S ez nem adalék az Ady-kutatáshoz, hanem korunk pszichopatológiája egyik tünetegyüttesének megközelítése." És: ,,Talán Vörösmartyt is jobban értjük így: >>Szûd teljék meg az öröm borával.<<" (40. és 42. old.) A helyükrôl kiszakított idézeteknél a legnagyobb a veszélye annak, amit a Kossuth Könyvkiadó Jung-sorozata kapcsán említettem: a kontextusától fosztott szöveg nyitottá válik bármely más kontextusba való becsatlakozásra. (Mellékesen jegyzem meg, hogy Bodrog könyvének Felhasznált irodalom függeléke is csupán egyetlen Jung-mûvet tartalmaz: Jung, Carl Gustav: Mensch und Seele. Walter, Olten, 1971. Gesammelte Werke. - Idézetek J. Jacobi válogatásában.) Mi is hát az a kontextus, ahol ezek az idézetek értelmüket vesztik és/vagy új értelmet nyernek?
Bodrog Miklós a modern világképpel hadakozik, de mindezt a modern tradícióban állva, annak nyelvén és eszközeivel teszi. Szimpatikus szándék, hogy az ész, a technika és a test elsôdlegességét hangsúlyozó modern kor végóráiban eggyel többen hívják föl figyelmünket az elhanyagolt másik oldalra, az érzelmekre, indulatokra, ösztönökre. Az már kevésbé vonzó, ha ezt valaki ,,mindannyiunk fölött álló alapigazságok"-ra, a ,,világrend semmibevételé"-re hivatkozva teszi. Jó pedagógiai fogásnak tartom, ha az álom kerül egy effajta elmélkedés középpontjába, mint olyan valóban közös tapasztalat, ami a szomatoracionalizmus korában az ellenpontot képviselheti. Kár, hogy kétszeresen is hitelrontó kontextusba ágyazódik ez a gondolat: ,,mindenkinek [...] személyi rendeltetése és álomcsatornája van" (159. old.), írja a szerzô, s a ,,személyi rendeltetés"-sel, ami itt azonos szintre, a természeti adottság szintjére kerül az álommal, olyan szempontot csempész be, ami a pszichológiától idegen: a ,,manifeszt" etikáét és világnézetét. A másik probléma a szellemi vezérfonallal kapcsolatos: nem tesz jót egy jungiánus mûnek, ha választásunkat evidenciaként lökjük az olvasó elé. ,,Legmélyebbre Carl Gustav Jung jutott az álombarlangrendszer földerítésében, sôt az ember mélyvilágának megismerésében is." (11. old.) Kinek van joga ezt eldönteni?
Az az érzésem, mintha a szerzô az egyféleséget részesítené elônyben a sokféleséggel szemben. Ugyanaz az attitûd körvonalazódik itt, amelyet Franz Alt, a Jung-saláták mentora büszkén válaszkeresésnek nevez. Ízlés dolga; én mindig termékenyebbnek gondoltam a kérdéskeresést a bizonytalannak valami biztossal való fölcserélésénél; legyen az a biztos bármennyire is ,,emberbaráti", ,,elôremutató" vagy ,,istennek tetszô". Egy, a pszichoanalízist tudománynak tekintô szerzô írta a következôket: ,,A teljes tudás eszméje a tudós alkonya. [...] Vessék ezt ösze a vallással együtt járó bizonyossággal, és látni fogják a tudomány és a vallás különbségét. A vallás a kételyt bizonyosságra cseréli. A tudomány véget nem érô kételyt tart fönn, és föltételezi a hitet." 13Talán a célok és a hozzájuk választott eszköz vagy közeg tisztázatlan viszonyából erednek Bodrog írásának logikai következetlenségei: a lélektan lélekfogalmának keveredése a filozófiai-teológiai lélekfogalommal, a technicizmus meghaladására tett kísérlet mellett a dualizmusok (test-lélek, tudatos-tudattalan stb.) fönntartása, az etikai/nevelô szerep rávetülése a gyógyításra és önismeretre. Ha a pszichoanalízis kinôtte a rendelés orvosi köpenyét, itt a rendeltetés szûkre szabott talárjába vagy reverendájába öltöztették. A szerzô mindamellett meglehetôsen hû maradt Junghoz, úgy vélem, gyenge pontjaik is közösek. Ezeket ezért a jungi pszichológia kapcsán tárgyalom.
Mielôtt azonban erre rátérnék, engedtessék meg egy, a kiadónak szóló megjegyzés. A Hermész-sorozatban eddig elsôdleges mûvek jelentek meg, klasszikusnak számító szerzôktôl. Bodrog mûve, és ez nem jelent értékítéletet, másodlagos, népszerûsítô munka. Nem igazán értem a sorozatszerkesztôi koncepciót, noha én is azt kívánom a szerzônek, hogy valaha valamelyik mûve klasszikus legyen.
Jung vitathatatlan érdeme, hogy közvetve hozzájárult a freudi apa egyeduralmának megrendítéséhez az elméletben, és közrejátszott abban, hogy - nem utolsósorban a magyar pszichoanalitikusoknál - az anyával való kapcsolat kutatása az ôt megilletô helyre került. 14 Emellett, mint azt Harmat Pál is megjegyzi, ,,néhány kérdésben inkább Jungnak volt igaza, mint ellenfeleinek: így például abban, hogy a szkizofrénia nem magyarázható egyedül a szexualitás zavarával [...], hogy az elmebetegségek területén Jung inkább otthon van." 15Mégis föl lehet tenni a kérdést: Jung gondolati építményének egésze nem hat-e anakronisztikusan századunk utolsó éveiben?
Szummer Csaba a jungi és a freudi szemlélet különbségeit a felvilágosodáshoz való eltérô viszonyukból eredezteti, abból, hogy Jung ,,egyszerûen negligálja a racionalizmus elmúlt két évszázadát". Vagy ,,pozitív" kijelentések formájában fogalmazva meg ugyanezt: ,,Jung vállalkozásának némi >>bizarrságot<< kölcsönöz, hogy anakronisztikus módon az európai gondolkodás által egyszer már meghaladott gondolkodási perspektívát veszi fel újra, akkor, amikor ez a megoldás egy bizonyos szempontból anakronizmust jelentett már a romantika idején is." 16Mindez persze nem jelenti azt, hogy Jung valóban ma is anakronisztikus. Szummer, bár árnyaltabb megfogalmazásban, de ugyanazt mondja, mint akik Jungra a miszticizmus bélyegét sütik. A világ misztikus szemlélete, még ha a racionalizmus szempontjából meghaladottnak tekinthetjük is, önmagában semmiképpen sem elvetendô. A helyzet azonban, éppen Jungnak a racionalizmushoz való viszonyából adódóan, azt hiszem, kissé bonyolultabb. Korszerûtlen vagy korellenes ugyanis kétféleképpen lehet az ember: vagy olyan gondolatokat vet föl, illetve olyan gondolkodásmódot reprezentál, ami a saját korában már meghaladottnak tûnik, vagy olyanokat, amik megelôzik saját korát. Persze, nem mindig egyértelmû, melyik esettel állunk szemben. Nem tudhatjuk, merre tart az ,,európai gondolkodás", az azonban biztos, hogy mindig is voltak olyan gondolatrendszerek, amelyek már létrejöttük pillanatában, újszerûségüktôl függetlenül egyfajta immanens negatív anakronizmust hordoztak; olyanok, amelyeknek belsô zártsága lehetetlenné tette a folytatást, amelyekbe csak belekapcsolódni, de hozzájuk kapcsolódni nem lehetett.
Jung úgy lép át a racionalizmuson, hogy az egyéni racionalitás helyébe racionális világrendet helyez, s a felvilágosodás által mesélt történet helyett az állandóságot mondja el. Eközben megfeledkezik arról, hogy eszköztárát, típustanát és a freudi kauzálissal szemben oly nagyra tartott finális-teleologikus szemléletét ô is az evolúciós elméletnek köszönheti. ,,Az evolutio fogalma [...] az osztály merev logikai kategóriája mellett egy rugalmasabb fogalmat követelt, mely a fejlôdô egyéni történetet mutató dolgokra is alkalmazható: a typus fogalmát. [...] A typusnak teleológiai természete van, a mennyiben a csoportra nézve oly idealis forma, mely felé számtalan tökéletességi fokú közeledés lehetséges." 17Jung szellemiségét a jövôbe irányulás szövi át meg át (szimbólumértelmezése, individuációelmélete stb.). Paradox módon éppen ebbôl adódik, hogy a kettôs hátteret képezô racionalizmus és misztika, evolúció és változatlanság közti föloldatlan-föloldhatatlan ellentmondáson megtörik a jövô, s a finalitás manifeszten pozitív anakronizmusa mögött (a pszichoanalízis egykorú fôiránya a kauzalitás híve maradt) egy látens negatív anakronizmus sejlik át. A jungi jövô ugyanis többszörösen zárt, túlságosan is egyféle és tömör. Jung korszerûtlenségét én valójában a kor nélküliségben látom, abban, hogy a kollektív tudattalan elmélete az archetípusokkal, típustana, álomértelmezése, metaetikává oldódó metapszichológiája mind az idôtlenség, az állandóság, az örök igazság és az örök emberi ,,simogató lehelletét" árasztják felénk. Jelenbe kényszerített jövô nyújt itt kezet egy jövôvé kényszerített (gyógyított?) jelennek.
Tüneti szintre vonatkoztatva az eredeti
kérdést úgy tehetnénk föl, lehet-e párbeszédet
folytatni olyasvalakivel, akinek minden gondolata ugyanabba az egyetlen
irányba mutat? Úgy vélem, a modern utáni korban
az egyetlen negatív anakronizmus a párbeszéd, a többféleség
lehetetlensége lehet.
JUNG ÁLOM- ÉS SZIMBÓLUMÉRTELMEZÉSE
Álmaink és szimbólumaink értelmét Freud és Jung egyaránt a tudat hatókörén túl keresi. Ezt a bizonyos ,,túl"-t azonban mindkettôjük más irányban határozza meg, és eltérô okokat rendelnek az értelem kimeríthetetlensége mellé. Freud a ,,túl"-t a ráció ,,alatt" és a múltban jelöli meg, a többértelmûség okát pedig a túldetermináltságban és a szimbolizálás genetikusan meghatározott sajátosságaiban látja. Jung a ,,túl"-t a ráció ,,fölött" és a jövôben keresi, s ez az irányválasztás látszólag az értelem kimeríthetetlenségére is válaszol. Ha a szimbólum vagy az álom egyaránt magában hordja a múlt és a jövô csíráit, akkor ez Jung számára azt jelenti, hogy a múlt, minthogy megtörtént, csak egyféle lehet (ez a freudi kauzális szemlélet kritikájának kitüntetett pontja), ellenben a jövô nem egyirányúan determinált. A többféle értelem ennek az indetermináltságnak lenne a következménye - ellentétben a múltbéli értelemmel. Jung csupán azt nem veszi számításba, amit a múlt újraírásának, a pszichoanalízis narratív oldalának nevezhetünk. A finális szemléletmód elveti az álcázás fogalmát, szerinte a szimbólum és az álom értelmét önmagában hordja, vagy szigorúbb megfogalmazásban: értelme önmaga. Ez a vonzó elképzelés a finalitás csapdája. Míg ugyanis a múltban keresett értelem egyenlô érvénnyel enged meg számtalan konfigurációt, addig a jövôbeni értelem, megvalósulásával vagy elôrejelzésével, mindig is kiválaszt egyet a számtalan konfiguráció közül.
Mindez összefügg azzal a sajátos kompenzációs funkcióval, amelyet Jung az álomnak és a szimbólumnak tulajdonít. Létrejöttük mögött okként egy teljesség (ellentétes) összetevôire szakadását tételezi föl, s létrejöttük célja éppen a figyelmeztetés erre a szakadásra vagy a teljesség visszaállítása. A teljességhez vezetô út az individuációs folyamat, melynek során integrálódik, ami különvált, de összetartozik. Íme az egyetlen, önmaga beteljesítését is jósoló, jóslódó konfiguráció, amelyben kitüntetett szerep jut a szimbólumoknak.
A szimbólumhoz képest, Jung szerint, a kor vagy az egyén tudása és/vagy kifejezésmódja töredékes. E töredékességgel szemben, a másik oldalon, a szimbólum valamiféle egészként jelenik meg. ,,Amit a pszichológia egyedül és kizárólag megállapíthat, az egyedül és kizárólag olyan képszerû jelképek létezése, amelyek értelme a priori egyáltalán nem szilárd. Ami e téren némi biztonsággal tisztázható, mindössze annyi, hogy a szimbólumok bizonyos teljesség-jelleggel bírnak, és ezért gyaníthatóan >>teljességet<< is jelentenek." 18Ez a teljesség Jung szerint nem csupán egyszerû kiegészítésre épül. ,,A szimbólumnak megvan azonban az a nagy elônye, hogy heterogén, sôt összemérhetetlen tényezôket képes egy képben összefoglalni." 19Ezen a ponton meglepô egyszerûséggel varázsolja morális kérdéssé a ,,mentális stabilitás"-t: ,,alapjában véve létezik egy olyan racionálisan megoldhatatlan, morális ellentét-probléma, amelyet csakis valamilyen fölérendelt harmadikkal, azaz egy szimbólummal lehet megválaszolni, amely szimbólum mindkét részt kifejezi." 20
Minthogy a szimbólum ,,új tartalmat" hoz létre, megértése Jung szerint megkívánja és föltételezi a kongenialitást. A szabad asszociációs módszer háttérbe vonul, s az orvos, a normális, az erkölcsös mutat utat a páciensnek, a betegnek, az erkölcstelennek. Noha csakis olyan értelmet vázol föl, amit - Bodrog szavaival - az álom ,,címzettje magáévá tud tenni" (80. old.), mégis milyen messze esik ez az attitûd az elôször Ferenczi által megfogalmazott szimmetriaviszonytól, ami elveti az orvos-páciens, normális-beteg, erkölcsös-erkölcstelen fogalompárokban megjelenô duális gondolkodást.
A KOLLEKTIV TUDATTALAN ÉS ARCHETIPUSAI
Jung le meri vonni azt a következtetést, amit Freud vonakodott kimondani, hogy a tudattalan sajátosságai nem föltétlenül az elfojtásból adódnak, hanem természettôl fogva jelen vannak. Ugyanakkor, ezt a tulajdonságot a tudattalan egy különös minôsége vagy része, a kollektív tudattalan számára tartja fönn. Minthogy a kollektív tudattalant alkotó ,,ar-chaikus maradványok" nincsenek elfojtva, ezért nem kell várniuk az ,,elfojtott visszatérésére", hanem mindig is aktívan vannak jelen. Funkciójuk éppen aktív jelenlétükbôl áll, a közvetítô szerepbôl tudat és ösztönök között. Az archaikus maradványok által benépesített és azokban kifejezôdô kollektív tudattalanról három dolgot tudhatunk meg. Ez a réteg elôre adott képzetformálási lehetôségekbôl - facultas praeformandi - áll; szemben az egyéni tudattalannal, sohasem tudatosítható maradéktalanul; s történetisége mindig is történésjellegû, olyan múlt, amely jelenvaló (jövô). Az archaikus örökség különbözô mértékben kerülhet elôtérbe, háttérként azonban átszínezi fogalmainkat. Ahol nem jut kifejezésre, ott észrevétlenül gátolja vagy éppen megsegíti az önmagunkkal és másokkal folytatott kommunikációt. Ahol viszont manifesztté válik, ott ezt tipikus képek, helyzetek, figurák - archetípusok - alakjában teszi.
A kollektív tudattalan elemei egyénfölöttiek, állandóak és egyetemesek. Egyszerre állítanak - megjelenési módjukban és az általuk közvetített értelemben is - valami egyéni tapasztalaton túlit, így ,,emberfölötti"-t, és sugallják az általános emberit. Nem fog rajtuk az idô, változatlanságukban az ,,örök igazság" hordozói. Gadamer a klasszikus mûvek idôtlenségérôl mondja el, hogy ,,az idôtlenség a történeti lét egyik módja", 21 a jungi kollektív tudattalant viszont aligha lehetne ezzel az érveléssel menteni. Föltételezése mögött történetietlen szemléletet kell sejtenünk: nem a minden korban mindenki számára jelenvaló értelmüket, hanem az értelemhordozók minden korban mindenkiben való jelenvalóságát állítja. Jung az általa föllelt egyformaságokból következtet a kollektív tudattalanra, s a kollektív tudattalan létével igazolja egyformaságunkat. Míg a mai pszichoanalízis az (egyéni) tudattalant egyenrangú beszélgetôtársként rendeli a tudat mellé, vagy, lacani nyelven szólva, nincs hasadás a tudat és a tudattalan között, hanem a tudattalan a tudat és önmaga közötti ha-sadás maga, addig a kollektív tudattalannal beszélgetni lehetetlenség, nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk fölöttünk álló igazságait, s vagy engedelmesen meghajlunk akarata elôtt, vagy meglakolunk értetlenségünkért. A kollektív tudattalant mély szakadék választja el egyéni és/vagy kollektív tudatunktól, s nehezen lehet elképzelni az idôtlenség szavát úgy, mint egyéni vagy kollektív tudatunk és önmaga közötti hasadást.
A TIPOLÓGIA
A tipológiák, tartalmuktól függetlenül, önmagukban konzerváló-konzervatív képzôdmények. Létrejöttük föltétele az állandó, jellemzô, ,,lényegi" jegyek kiemelése és szembeállítása. A tipológiák ily módon egyszólamúak: ellenállnak egymásnak, és ellenállnak a történeti változásnak. Minden tipológia szükségképpen egyetlenként fordul el az összes többitôl: minden egyes egyetlen felosztás alapja egyetlen rend vagy rendszer, egyetlen harmónia. A tipológiák kizárólagosak: olyan értelmezési sémát adnak (történetietlent és külsôdlegest), ami behatárolja magát az észlelést, s rögzíti a tipológiához tartozó tér-idô korlátok között. Minden tipológia a maga korának terméke, ugyanakkor megtisztítottnak akar tûnni kora sokszor esetlegesnek vélt jellemzôitôl. A tipológiák legtöbbje, még Max Weberé is, nem számol az interszubjektivitással; ezt a szempontot elôször Habermas vitte be a tipológiába. Új jelenség egy tipológiába legföljebb új típusként férhet bele; s az ideáltípust akár elérendôként, akár egy jelenség ,,tiszta" rekonstrukciójaként fölfogó tipológia is - a múlt, a jelen vagy a jövô tekintetében - véglegesnek tekinthetô.
A lélektani tipológiák
különösen veszélyesek. Sulloway Jung kapcsán
a következôket írja: ,,Jung jól ismert érdeklôdése
a >>pszichológiai tipológiák<< iránt
nyilvánvalóan akkor támadt fel
elôször, amikor megpróbálta
megérteni, hogyan vallhat Adler és Freud ennyire eltérô,
de egyaránt plauzibilis elméletet. Freud, akit az egyénnek
a szexuális tárgyhoz való viszonya foglalt le, Jung
késôbbi kifejezésével extravertált attitûdöt
mutatott a világ felé, míg Adler, aki az egyén
felsôbbségéért való küzdelmében
merült el, inkább introvertált álláspontot
tanúsított. >>Az extravertált elmélet érvényes
az extravertált típus számára - vallotta késôbb
Jung a Pszichológiai típusokban -, az introvertált
elmélet pedig az introvertált típus számára.<<"
22A
lélektani tipológiával nemcsak az a baj, hogy kimondatlanul
is állítja az egyes ember állandóságát
és az örök emberit; bármennyire ne ítéljen
is egy tipológia egyik vagy másik típus javára,
a tipológia önmagában is értékítéletet
jelent. Elfogadásával vagy elutasításával
döntünk arról, hogy hányfélék és
milyenek vagyunk, leszünk. Még 1917-ben Kornis Gyula lelkesen
üdvözli a tipológiát mint a ,,pszichotechnika"
alapját: ,,A differentialis psychologiának legfontosabb ismeretrendezô
törzsfogalma a typus. [...] a psychotechnika elsôsorban a differentialis
psychologiára támaszkodik. [...] A bekövetkezô
lelki jelenség prognosisával azonban csak egyik feladatát
teljesítette a psychotechnika. Másik feladata az egyénnek
vagy tömegnek bizonyos czél irányában való
befolyásolása."
23
Ha a tipológia a típust konzerválja, akkor a pszichotechnika
a célt. Jobb nem beszélni arról, ha egy tipológiát
kollektíve fogadnak el. Ilyenkor a tipológia köznapian
gyors besorolása mintegy vállon veregeti a befolyásolást;
elég Jaensch típustanának sorsára gondolnunk.
És jobb, de nem lehet nem beszélni arról, ha a tipológia nem egyénekre, hanem csoportokra vonatkozik. Anélkül, hogy minôsíteném, idézek Jung egy levelébôl: ,,Ha az ember a saját árnyoldalait nem szívesen ismeri el, hát végképp utálna olyasmit beismerni, hogy bizony árnyoldalai lennének a nemzetnek is, mely mögött pedig ô szívesen megbújna. Tény mindenesetre, hogy a nemzeti karakterrel kapcsolatos megjegyzések, épp ha találóak, kevés megbecsülésre számíthatnak, s tûzzel-vassal is küzdenének ellenük. [...] A nemzeti elôítélet ugyanis túlmutat az egyéneken, s egyedileg aztán felelet adódik rá a kollektív tudattalan kompenzációi révén, amibôl is az értelem számára csaknem átláthatatlan nehézség adódik. Innen ered ugyanis a régi eszme, mely szerint minden országnak vagy népnek megvan a maga angyala, amiképpen a földnek is van lelke. És ahogyan a nemzetek a saját életüket élik, ilyképp van a tudattalan kompenzációnak is saját egzisztenciája, mely valami sajátságos szimbólumfejlesztésben nyilvánul meg." 24Mindenesetre Jung itt sokkal finomabban fogalmaz, mint harminc évvel elôtte, a Föld és lélek írójaként.
METAETIKA
Bodrog Miklós is említi a következô esetet: ,,Idôsebb barátnôje vékonyka fizetésébôl tartatta el magát egy ifjú, aki rejtélyes tüneteivel Junghoz fordult, s amikor ez az analízis folyamán rátapintott erre a pontra, a nagykorú páciens azzal >>szökött meg<< tôle, hogy ô pszichológushoz jött, nem moralistához. (Szellemes kifogásáért minden bizonnyal tünetei fennmaradásával kellett fizetnie.)" (46. old.)
Láttuk, a moralitás kérdése már a szimbólumelméletbe is befészkelte magát, az individuációelmélet pedig logikusan ide vezet. Bár Jung több helyütt hangsúlyozza, hogy a jó és a rossz (vagy ,,gonosz") relatív fogalmak, úgy vélem, a pszichológiában maguknak e fogalmaknak, az általuk képviselt éles szembenállásnak a használata is megengedhetetlen. Nemcsak Jung, hanem Freud is többször foglalkozott a lelkiismeret kérdésével, de más dolog a lelkiismeretet elemezni, és más dolog fölébreszteni. Ha elfogadjuk is, hogy valakinek az ,,erkölcsi komplex"-e sérült, az akkor is az ô saját erkölcsi komplexe, és sérültnek csupán a saját erkölcsi fogalmai szerint tekinthetô.
A moralitás kérdésében Bodrog Miklós túlságosan is jó Jung-tanítványnak bizonyul. Tanácsokkal lát el egyént és nemzetet egyaránt. A túlzásba vitt ,,lélek"-gyógyászat emberhalászattá válására a legszembetûnôbb példa, hogy lelki bajaink fô okául a ,,hübrisz"-t jelöli meg: ,,a legveszedelmesebb emberi tévbeállítottság a felfuvalkodottság, amelynek álomterápiája fájdalmakkal járhat. A görög mondavilágban mindenekelôtt a hübrisz, az emberi gôg hívja ki maga ellen az istenek haragját, s ezt úgy érthetjük, hogy a mindannyiunk fölött álló alapigazságok, mintegy a világrend semmibevétele szükségképpen megbosszúlja magát. A mítoszok hôseinek elbukását is legtöbbször a kevélység okozza, amely nemcsak egyéneket, de kisebb-nagyobb közösségeket is megrészegíthet, ha azok vakmerôen azonosítják magukat valamely emberfölötti eszménnyel. S ez maga az ôsbûn: esznek a jó és a rossz tudásának fájáról, s ettôl kezdve ôk tudják, döntik el, ki vagy mi a jó, illetve a rossz. (Isteni tulajdont privatizálnak.)" (15-16. old.) Amit Bodrog fölvázol a felfuvalkodottság ôsbûnének alternatívájaként, az az, hogy ,,rendeltetésszerûvé formálódjunk", ,,javunkra változzunk", ,,több felelôsségérzetre" és ,,érettebb életformára" tegyünk szert. Így, ha álmaink szavára hallgatva ,,magunkon kezdjük el a normális élethez elengedhetetlenül szükséges változást, sôt mondhatnánk azt is, megtérést", megvalósulhat a helyreállott rend utópiája. Hát nem tudom... A tapasztalat arra tanít, hogy a rendeltetést emlegetô utópiák a zsarnoksághoz építhetnek utat.
Hauser Arnold írja az abszolút értékek, az örök érvény, az örök emberi, az örök jó és örök szép kapcsán: ,,Lemondunk elôjogunkról, hogy önmagunk törvényhozói lehessünk, és örök, emberentúli, égbôl pottyant törvényekben hiszünk, mert azt állítjuk, változtathatatlan formában leltük meg ôket, és azt szeretnénk, ha részünk lenne az Üzenet érinthetetlenségében, amelynek meglelôi és közvetítôi vagyunk. [...] Vigasztaló gondolat, hogy minden esendôségünk ellenére részünk lehet magasabb rendû értékekben, és irányítóik s birtokosaik lehetünk, ha érvényüket elismerjük. Bátorító azonban mindenekelôtt az az illúzió, hogy saját lelkünkbôl, ha tudjuk, hogyan hallgassunk szavára, istenség szól, istenség tesz egyértelmû kinyilatkoztatásokat." 25
Tudj' Isten, de azt hiszem, ha szükségem
lesz rá, mégis inkább rendelésre megyek.
1 In: Füst Milán: Emlékezések és tanulmányok. Magvetô, Bp., 1967. 722. old.
2 Füst Milán: Ez mind én voltam egykor. Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve. Magvetô, Bp., 1977. 489. és 493. old.
3 C. G. Jung: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemrôl; Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekrôl; Gondolatok az álomról és az önismeretrôl; Gondolatok a látszatról és a létezésrôl; Gondolatok az életrôl és a halálról; Gondolatok a jóról és a rosszról; Gondolatok a szenvedésrôl és a gyógyításról; Gondolatok az értelemrôl és a tébolyról stb.
4 C. G. Jung: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekrôl. Kossuth, Bp., 1995. 6. old.
5 C. G. Jung: Gondolatok az álomról és az önismeretrôl. Kossuth, Bp., 1996. 7. old.
6 C. G. Jung: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemrôl. Kossuth, Bp., 1995. 8. old.
7 C. G. Jung: Gondolatok a látszatról és a létezésrôl. Kossuth, Bp., 1996. 7. old.
8 W. R. Bion: Attention and Interpretation. Tavistock, London, 1970. 104. old.
9 David Stafford-Clark: What Freud Really Said. Penguin Books Ltd., 1977.
10 Egy elmebeteg nô naplója. Csáth Géza ismeretlen orvosi tanulmánya. Magvetô, Bp., 1978.
11 Mélyvilágunk tudósa. In: C. G. Jung: Álom és lelkiismeret. Európa, Bp., 1996. 129. old.
12 Füst Milán: Ez mind én voltam... i. m. 437. old.
13 D. W. Winnicott: Home is Where We Start From. New York, W. W. Norton and Co., London, 1986. 14. old.
14 Vö. Hárs György Péter: Urbs Liberique. Múlt és Jövô, 1993. 2. szám, 39-48. old.
15 Harmat Pál: Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1986. 41. old.
16 Szummer Csaba: Freud nyelvjátéka. Cserépfalvi - MTA Pszichológiai Intézete, Bp., 1993. 186. és 182. old.
17 Kornis Gyula: A lelki élet. 1.
köt. MTA, Bp., 1917.
145. old.
18 C. G. Jung: Aion. Akadémiai, Bp., 1993. 164. old.
19 C.G. Jung: Mélységeink ösvényein. Gondolat, Bp., 1993. 112. old.
20 Jung: Aion, 152. old.
21 H.-G. Gadamer: Igazság és módszer. Gondolat, Bp., 1984. 206. old.
22 Fr. J. Sulloway: Freud, a lélek
biológusa. Gondolat,
Bp., 1987. 427 old. - a kiemelések
itt és a továbbiakban is az eredetiben.
23 Kornis: A lelki élet, i. m. 145., 152. és 153. old.
24 C. G. Jung: A nemzeti karakterrôl. Magyar Lettre Internationale, 1994-95. Tél, 17. old.
25 Hauser Arnold: A mûvészettörténet filozófiája. Gondolat, Bp., 1978. 170-171.old.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu