Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993., 1995. I-II. köt.
A sorozat fôszerkesztôje: Ádám Magda.
Az iratokat összegyûjtötte: Ádám Magda, Litván György, Ormos Mária.
A köteteket Litván Katalin és Majoros István közremûködésével szerkesztette Ádám Magda.
864 és 676 old., ár nélkül

A négy kötetre tervezett sorozat eddig megjelent két kötete a XX. századdal foglalkozó magyar történettudomány jelentôs teljesítményei közé sorolható. Szinte teljességre törekedve olvashatók benne, eredeti nyelven, az 1918 októbere és 1920 júliusa közötti idôszakra vonatkozó francia Kelet-Közép-Európa-politika iratai.

A francia Külügy- és Hadügyminisztérium, illetve a nanterre-i kéz-
irattár iratanyagából válogatott irat-anyag zömében még publikálatlan dokumentumokból áll, melyek a legilletékesebb döntéshozó katonai és politikai vezetôk jelentéseit, utasításait, feljegyzéseit, a szövetségesek vezetô testületeinek és bizottságainak az iratait teszik hozzáférhetôvé.

A párizsi hatalmi körök már a háborút közvetlenül követôen célul tûzték ki a francia hatalmi túlsúly biztosítását a Kárpát-medencében. Ami nem látszott hiú ábrándnak, hiszen ,,a franciák nagy tekintélynek örvendnek" a térség országai körében, ráadásul a többi nagyhatalom nem ambicionálta különösképpen, hogy a régióban befolyásra tegyen szert. A Csehszlovákiával szembeni francia politika azonban szintén szeszélyesen alakult. Ehhez hozzájárult, hogy a fegyverszüneti rendelkezések végrehajtásával megbízott szövetséges katonai képviselôk, Henrys, Lobit, Franchet D'Esperey tábornokok, valamint a Budapesten tartózkodó Vix alezredes, kiálltak a jogos magyar érdekek mellett. Berthelot tábornok volt a beszédes kivétel, aki Bukarest szempontjait helyezte elôtérbe a magyar érdekek sérelmére.

A CSEHSZLOVÁK HATÁR KÉRDÉSE

1918 novemberében a csehszlovák csapatok önkényesen átlépték Magyarország határait, és követelték hadmûveleteik jogosságának az elismerését. Vix alezredes, a budapesti francia katonai misszió vezetôje közölte, hogy a konvenció nem vonatkozik Magyarország északi határaira, a csehszlovák határt nem léphetik át, és területi követelésekkel csak a bé-
kekonferencián léphetnek föl
(I. 61. old.). Hasonlóan vélekedett felettese, Henrys tábornok is.
Clemenceau azonban érvénytelennek nyilvánította a belgrádi konvenciót, és úgy foglalt állást, hogy mivel a cseh- szlovák hadsereg szövetségesnek tekinthetô, ,,joga van (a még nem definiált! - B. L.) szlovák területek elfoglalására". Ezzel szemben a magyar kormányt nemzetközileg nem létezônek nyilvánította (I. 64-65. old.).

Közvetett bizonyítékok alapján Ormos Mária már korábban arra a következtetésre jutott, hogy valójában Párizsban született a konvenció, és szó sem volt arról, hogy D'Esperey nem köthet ilyen egyezményt a magyar hatóságokkal. Feltevését a dokumentumkötet is megerôsíti.

Akkor vajon miért állította Clemenceau, hogy a belgrádi konvenció D'Esperey magánakciója volt, holott maga rendelte el annak aláírását; miért változott meg Kelet-Európa-koncepciója? Eredetileg Clemenceau a térség egészében francia jelenlétet képzelt el, ezért a konvenció a stratégiai pontok megszállását francia csapatok számára tartotta fenn. December elején azonban döntô fordulat következett be: az Oroszországgal kapcsolatos politika kudarca nyomán Románia felértékelôdött. Ebbe az irányba hatott az is, hogy összeomlott Franciaország elképzelése nyugati határainak biztonságát illetôen, miután Nagy-Britannia nem vállalt garanciát a francia-német határ sérthetetlenségéért. Ráadásul hiányzott a térség megszállására elegendô katonai erô, így Clemenceau kénytelen volt engedni keleti és nyugati szövetségeseinek: az utóbbiak ellenezték, hogy Franciaország egyedül szállja meg a régiót.

A határok kijelölését nem Wilson etnikai elvei, hanem stratégiai célokat szolgáló kommunikációs és gazdasági érvek határozták meg. A román-magyar határról a jugoszláv-román határmegállapító bizottság olasz képviselôje világosan fogalmazott: ,,minden vasútvonalnak, amely elengedhetetlen egy ország gazdasága és stratégiai biztonsága szempontjából, az adott állam területén kell maradnia, még ha idegen lakosok lakta területen halad is át." (I. 218. old.) A gyakran csak álcaként használt gazdasági és kommunikációs, valójában stratégiai elvek elsôbbsége döntött például Csallóköz hovatartozása esetében is. A Csallóközt Sátoraljaújhely és az ipolyi vasútvonal összefüggésében szemlélték. A végsô kompromisszum eredményeként a határt valamivel északabbra, a vasúthoz közelebb húzták meg. Ezzel igyekeztek ellensúlyozni a tényt, hogy Csehszlovákiához került mintegy nyolcvan-
ezer fônyi magyar népesség. A bizottság pedig, Seymour nyomására, azt javasolta, hogy a Sátoraljaújhelytôl keletre fekvô csomópont kerüljön Csehszlovákiához (I. 217. old.).

1919 májusában vetôdött fel ismét Csallóköz hovatartozásának ügye, midôn Masaryk készséget mutatott a térség átengedésére, cserébe egy Pozsonnyal szembeni hídfôért. Miután azonban elgondolását sem Benes[Sinvcircumflex] és Kramar[Sinvcircumflex], sem a szövetségesek nem pártolták, a kérdés végleg lekerült a napirendrôl.

A ROMÁN HATÁR KÉRDÉSE

A nyugati biztonság másik keleti pillére Románia. Clemenceau már 1918 novemberében a német terjeszkedés akadályaként emlékezett meg róla, holott Bukarest 1918-ban átállt a központi hatalmak oldalára. A Románia státusával kapcsolatos események rávilágítanak az antanton belül uralkodó káoszra. Miután 1918 decemberében a román csapatok Prezan tábornok parancsára, szövetséges felhatalmazás nélkül hozzáláttak Erdély megszállásához, Pichon francia külügyminiszter közölte Bukarest párizsi követével, hogy Románia még nem tekinthetô szövetséges országnak (hiszen a szövetségesek felmondták az 1916-os bukaresti egyezményt). Hozzátette azonban, ,,mindez nem jelenti, hogy ne munkálkodnának eltökélten igazságos követelések érdekében".

A kötetben közölt források nyomán más kép alakul ki Erdély román megszállásának körülményeirôl, mint amit a történészek korábban vallottak. Az iratok hallgatnak arról, hogy Franchet D'Esperey akár november 17-én, akár december 2-án megengedte volna a demarkációs vonal átlépését, amibe Henrys is csak utólag egyezett bele. Franchet D'Esperey ahhoz sem járult hozzá, hogy december 2-án a románok megszállják az erdélyi városokat, szemben a szakirodalomban ismert ilyen véleményekkel. Nézzük meg tehát közelebbrôl, mi is történt valójában a románok területi térfoglalása során.

Miután Berthelot a saját szakállára engedélyezte a románoknak Kolozsvár elfoglalását, Henrys tábornok kérte Franchet D'Esperey-t, utasítsa Berthelot-t a novemberi konvenció betartatására (I. 89. old.).

Az események azonban végül másként alakultak. Éppen akkor, amikor Franchet D'Esperey ,,általános érdekek"-re hivatkozva utasította Berthelot-t a román terjeszkedés megállítására, a magyar kormány megbízottja, Apáthy István megegyezett Berthelot-val egy Nagybánya-Kolozsvár-Déva közötti demarkációs vonalban, és hogy ettôl nyugatra, 15 km-es mélységben semleges zónát hoznak létre. Apáthy szerint az egyezmény a magyar kormány beleegyezésével történt, más vélemények szerint viszont Apáthy a kormány tudta nélkül cselekedett. Az egyezmény, melyet Vix jogtalannak nevezett (I. 153.old.), végeredményben szankcionálta a román térnyerést. A szakirodalom eddig nem helyezett kellô hangsúlyt a megállapodás hátrányos következményeire. Megoszlott a történészek véleménye a felelôsség kérdésében is. Ormos Mária szerint ,,Apáthynak felhatalmazása volt a megegyezés létrehozására". Raffay Ernô azonban úgy véli, hogy arról a magyar kormány csak utólag szerzett tudomást. Ebben az esetben a francia iratok sem döntik el az igazságot. Vix szerette volna megtudni, mi a megegyezésben a magyar kormány szerepe. Francia forrásból úgy értesült, hogy az a kormány tudtával jött létre, de a magyar fegyverszüneti bizottság elnöke, Jankovich ezredes ezt határozottan cáfolta, állítva, hogy a megegyezés ,,kész tények elé állította a kormányt, bár Apáthynak teljes körû felhatalmazása volt ebben a tekintetben" (40. és I. 150. old.). Vix tehát arra következtetett, hogy az egyezmény a kormány hallgatólagos beleegyezésével jött létre. Ugyanakkor, és errôl a szakirodalom nem tesz említést, Berthelot-nak a Misszió mellôzésével nem lett volna joga egyezményt kötni a magyarokkal, már csak azért sem, mert az módosította a belgrádi konvenció által kijelölt vonalakat (uo.).

FRANCIA ÉRVEK AZ ETNIKAI ELVVEL SZEMBEN

A magyar történészek sok részletét feltárták már a határmegállapítás eseményeinek. Nem derült ki azonban, mi állhatott a háttérben, hogy a magyar-román és a magyar-csehszlovák határt végül nem az etnikai elv szellemében, hanem stratégiai-biztonsági megfontolások szerint állapították meg. A forráskötet tisztázza a kérdést elsôként: most kerültek napvilágra a határkijelölô bizottságok jegyzôkönyvei. Az e bizottságok ülésein elhangzó érvek bepillantást nyújtanak a döntéseket megszabó szempontokba. Különösen fontos a francia érvrendszer, amely sikerrel gyûrte maga alá a Wilson nevével fémjelzett etnikai rendezési elgondolást.

Laroche fejtette ki, hogy ha eltekintünk a ,,magyarizált románoktól" és zsidóktól, akik magyarnak vallották magukat, megváltoznak a statisztikai adatok is. Ráadásul, fûzte hozzá, a városi lakosság a maga érdekeinek megfelelôen választ nemzetiséget. Így, ha Nagyvárad Romániáé lesz, késôbb több romanizált magyar lesz, mint ahány magyarizált román eredetileg volt. Leeper hamisnak nyilvánította a magyar statisztikákat, és megismételte francia kollégája érveit. Seymour azonban úgy vélte, hogy még ezt figyelembe véve is mintegy százhatvanezer magyar lenne ötvenezer románnal szemben. Leeper viszont kijelentette: ,,Nem hiszi, hogy a városok nagy magyar többsége ellenére az etnikai elv súlyosan sérülne, ha ezeket [a városokat] Romániának adjuk." Azt elismerte, hogy ,,a környezô területeken ugyanakkor nagy magyar többség lenne még akkor is, ha csökkentjük a magyar statisztikákat, és a brit delegáció csak azért ragaszkodik a térség átadásához Romániának, mert gazdasági megfontolások ezt teszik szükségessé". Leeper Szatmárnémetit vasúttal akarta Szlovákiához csatolni. Úgy vélte, hogy a magyar lakosság ,,veszélyes" lehet Románia számára, de a gazdasági okok ennél súlyosabbak. A franciák végül kénytelenek voltak valódi érvekkel elôállni: ,,a román határ biztonságát nem garantálja, ha a magyarok egyszerre birtokolják a Debrecen-Békéscsaba és a Szatmárnémeti-Nagyvárad vonalat." Laroche kifejtette, Románia léte stratégiai kérdés, amely garanciákat követel akkor is, ha Románia és Magyarország nem áll háborúban egymással. ,,Ha Németország a lengyelekkel és a cseh- szlovákokkal küzd, és a szövetségeseknek utánpótlással kell ellátniuk ezeket az államokat, Magyarország jóindulatára számítani >>nagy nehézségek<< árán, azok kockázatával járna." Ezért kell minél több vonal Románia, illetve Lengyelország és Szlovákia között.

Összeállt tehát a francia biztonság keleti fala: a szövetségesek a baráti országok által birtokolt vasútvonalakon délrôl északra, illetve keletrôl nyugatra Szlovákián, Románián, Jugoszlávián és Lengyelországon át bár-mikor mozgósíthattak akár Oroszország, akár Németország ellen. Ehhez a stratégiai lehetôséghez képest a térség etnikai szétszabdalása másodlagosnak látszott.

A forráspublikáció második kötete a korábbiaknál mélyebb betekintést enged a szövetséges hatalmak és Románia konfliktusába, melyet a román hadsereg magyarországi inváziója idézett elô. Mivel Románia nem volt hajlandó hadseregét kivonni Magyarországról, sôt jóvátétel gyanánt hozzálátott az ország kifosztásához, élesen szembekerült a békekonferenciával. Clemenceau augusztus 6-án táv-iratban rendreutasítja a román kormányt: nincs joga fegyverszünetet erôltetni Magyarországra (II. 21. old.). A szövetségesek november 12-i megbeszélésén már a nyílt szakítás gondolata is felmerült. Clemenceau kijelentette: közölni kell a románokkal, hogy a szövetségesek hazahívják képviselôiket Romániából, és Bukarestnek ugyancsak haza kell hívnia a saját képviselôit a békekonferenciáról és a szövetséges fôvárosokból; közölte, elfogyott a türelem, véget kell vetni a halogatásnak. A fenyegetés hatására a román hadsereg végre kivonult Magyarországról. A fenti konfliktus azonban nem változtatta meg Franciaország kárpát-medencei politikáját. Párizs továbbra is ,,a déli és északi szláv államokon nyugvó" új kelet-európai rendszer fölött akart ôrködni a német feltámadás megakadályozására (II. 140. old.).

A Documents diplomatiques français eddig megjelent két kötete olyan forráspublikáció, amely mind szerkesztésénél, mind tartalmánál fogva nemzetközi érdeklôdésre tarthat számot. Szerkesztés terén azon a szinten áll, mint a franciák saját diplomáciai forrásközlô sorozata, kiállja a próbát az etalonnak tekintett Foreign Relations of the United States köteteivel is. Tartalmát tekintve pedig az kölcsönöz neki különleges jelentôséget, hogy elôször is teljes a benne közölt iratok köre, másodszor pedig valóban fontos dokumentumok látnak elôször napvilágot magyar történészek gyûjtômunkájának eredményeként. A Trianonnal kapcsolatos francia levéltári forrásokat, s ez külön is érdekes, egy vesztes ország történészei publikálták azzal a céllal, hogy tárgyszerû kép alakuljon ki a sokat vitatott Párizs környéki békék egyikérôl. Trianon magyar szempontú értelmezése ennek megfelelôen az eredet, a nagyhatalmak döntéshozó szervein belül keletkezett források felhasználásával tehetô tudományosan hitelesebbé. Ami azért is fontos, mert Magyarország a szomszédaihoz képest eddig is kevésbé támaszkodott a publicisztika és a propaganda adta lehetôségekre saját Trianon-képének megfogalmazása és terjesztése során.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu