Barbara Jelavich
A Balkán története
18. ÉS 19. SZÁZAD
A Balkán története
20. SZÁZAD
2000/Osiris Kiadó, Budapest, 1996.
753 old., 2280 Ft

A közelmúltban elhunyt Barbara Jelavich majdnem négy évtizedig tanított történelmet Berkeleyben az University of California tanáraként, valamint az Indiana Universityn Bloomingtonban. Férjével, Charlesszal együtt a Balkánnal foglalkozó történettudomány egyik úttörôje volt az Egyesült Államokban. Mivel a második világháború után az amerikai egyetemek váltak a Balkán-tanulmányok elsôrendû centrumává, a Jelavich házaspár tudományos tevékenysége - a felsôoktatásban és a kutatásban - kiemelkedô jelentôségû volt. Barbara Jelavich életmûvének koronája az immár magyar fordításban is olvasható két kötet a modern kori Balkán történetérôl.

A roosevelti New Deal idôszakában, amikor Amerika még nem bonyolódott európai ügyekbe, egyetemein nem létezett sem a Balkánnal, sem más kelet-európai országgal foglalkozó tudományos kutatás. Az egyetlen kivétel California volt, ahol az Illinoist megjárt cseh származású Robert J. Kerner oktatta az elsô e tárgy iránt érdeklôdô amerikai diákokat. Többségük délszláv bevándorlók gyermeke volt, olyan intellektuális érdeklôdésû, Long Beachrôl vagy Mountain View-ról érkezett fiatalok, mint Wayne S. Vucinich vagy Charles Jelavich, akik családi örökségükként ôriztek anyaországukról szóló (s nemritkán közvetlen tapasztalatokon alapuló) történeteket.

Jelavich nem közülük került ki. Angol-amerikai családból származott, a helybeliek által még ma is ,,Cal"-nek becézett régi Berkeley tudományos testületéhez tartozott, s szinte csak véletlenszerûen került kapcsolatba a Balkán-kutatással. 1948-ban megvédett disszertációjában Németország ,,Második Imperialista Háború" alatti szövetségi rendszerével foglalkozott, pontosabban az 1939 és 1941 közötti idôszakkal, amikor Sztálin rideg számítással alkudozott Hitlerrel. Ebben az összefüggésben keltette fel a figyelmét Oroszország állandó moldáviai és besszarábiai érdekeltségének kérdése, s általában, balkáni politikájának összetevôi. Érdeklôdése még inkább elmélyült, amikor hozzájutott az Orosz Birodalom egyik diplomatájának, N. K. Giersnek (1820-1895) az irataihoz. Ezeket feldolgozva írta meg 1959-ben megjelent monográfiáját Russia and the Rumanian National Cause, 1858-1859 (Oroszország és a román nemzeti ügy) címmel. Jelavich ezek után egyértelmûen Oroszország balkáni politikájának a problémájára specializálódott, fôleg a Görögországgal és Romániával kapcsolatos ügyekre. E tárgyakban jó tucatnyi monográfiát jelentetett meg, mintegy kiegészítve hasonló érdeklôdésû férje, az orosz külpolitikával is foglalkozó, elsôsorban délszláv problémákat kutató Charles Jelavich munkásságát. Vizsgálatainak végsô konklúziója szerint az Orosz Birodalom hiábavaló és eleve kudarcra ítélt politikát folytatott a Balkánon, amikor megengedte, hogy a különbözô helyi nacionalista mozgalmak felhasználják Szentpétervár érdekeitôl igen távol álló ügyek elômozdítására.

Talán így is volt. Most azonban Barbara Jelavich munkásságának inkább a balkáni történelem jelenkori feltérképezéséhez nyújtott hozzájárulását szeretnénk közelebbrôl szemügyre venni: History of the Balkans (A Balkán története) címû kétkötetes mûvét, amelyet a balkáni kommunizmus(ok) alkonyának éveiben írt, s amelyet a Cambridge University Press adott ki 1983-ban. A magyar fordítás megjelenése nem kis esemény: mindenképpen alakító hatással lesz a magyarországi tudományos köröknek a Balkán modern történelme iránti érdeklôdésére. Itt van tehát egy könyv, amely nem jelezte elôre a szocializmus vagy Jugoszlávia összeomlását (de figyelmeztetett arra, hogy a kommunista rezsimek jövôje, különösen gazdasági szempontból korántsem rózsaszínû), mégis fontos információkat közöl mindazok számára, akik az összeomlás s különösen Jugoszlávia felbomlásának okai, valamint az azt követô horvátországi és bosznia-hercegovinai véres háború körülményei iránt érdeklôdnek.

Barbara Jelavich mindig nagy figyelmet szentelt a Balkán történeti múltjának és Európa más részeivel való kapcsolatainak. ` maga is elismeri azonban, hogy a térség meghatározásában rejlik valamiféle valószínûtlenség is, s ez magyarázza, miért olyan nehéz történelmének megragadásához szilárd támpontokat találni. A Balkán egy bizonyos földrajzi térségre épülô intellektuális konstrukció. A civilizációk szempontjából nézve csak annyira reális létezô, mint Eurázsia. A római és a bizánci civilizáció kontinentális kérgei egy évezreden át torlódtak itt egymásra. Fél évezreddel ezelôtt az iszlám szubkontinense csapódott ide kiemelkedô formációnak. A dinári, hellén, római, szláv és magyar kéreglemezek meg-megcsúszása keltette földrengések hol feltépték, hol újabb varratokkal látták el a sokarcú Nea Pangaeát. A félsziget neve maga a legutolsó lerakódás a balkáni talapzaton, egy német földrajztudós, Johann August Zeune vezette be 1808-ban. Az általa használt elnevezések - Balkanhalbinsel (Balkán-félsziget) vagy Haemushalbinsel (Haemus-félsziget) - a Bulgáriát átszelô hegyláncra utalnak, amelyet az ottomán törökök a saját nyelvükön egyszerûen ,,hegy" köznévvel illettek. Nem csoda hát, hogy magukban a balkáni országokban a Balkánnak nincsen történelme, hiszen a balkanizálás folyamata Balkánon kívüli erôk égisze alatt zajlott. A Balkán történetét még sommásan is nehezebb összefoglalni, mint Nyugat-Európa történetét részletekbe menôen megírni, s jóval ritkábban is került sor rá - legalábbis ami a modern korszakot illeti.

Annál nagyobbra értékelhetjük Barbara Jelavich mûvét. Az elvégzett munka nagyságát csak a téma kétségkívül roppant széles dimenzióinak szem elôtt tartásával becsülhetjük fel. Bár a szerzô a Balkán történetének csak utóbbi három évszázadával foglalkozott, mûve - a két kötet külön-külön és együtt is - olyan kerek történeti szintézist kínál, ami bárkinek, aki a Balkán történelmének vagy történelmeinek egésze iránt érdeklôdik, megfelelô tájékoztatást nyújt. A témával foglalkozó szaktudósok és más területek kutatói számára rögtön kiderül majd, hogy Jelavich könyve messze túlszárnyalja az eddigi próbálkozásokat. Jóllehet egyes állításait vagy értelmezéseit megkérdôjelezhetjük, a munka egésze pozitív hatást kelt. Jelavich éleselméjû, következetes és pártatlanságra törekszik. Intelligens, jó szemû író. A legvitatottabb témákról megfogalmazott állításai is igaznak hangzanak, mert nélkülöznek mindenfajta szenzációhajhászást. Higgadtan ír, s szigorú prózája egyfajta elkerülhetetlenség érzését kelti.

Különösen figyelemre méltó, hogy Jelavich úgy fordít hátat a szûk látókörû politikatörténetnek, hogy elsôsorban a Balkánon élô népek - mint fokozatosan összetömörülô közösségek - történetét követi nyomon, másodsorban viszont legalább ugyan-ennyi információt kínál a helyi nemzeti történelmek menetét meghatározó külsô birodalmi rendszerekrôl. E módszerrel azokat a szoros kötôdéseket hangsúlyozza, amelyek az egyazon nemzethez tartozó, de egymástól elvágott néptöredékek között annak ellenére álltak fenn, hogy - mint a Balkán történetében annyiszor - mesterséges politikai határok választották el ôket egymástól. (A megközelítésének vonala olykor megtörik, mert a szerzô a könyv írásának korszakában létezô határviszonyokról beszámolva kitérôket tesz. A bibliográfiában, amelyet nem egészítettek ki az azóta megjelent munkákkal, a szerbek, horvátok és szlovénok egy egységként szerepelnek, míg a bolgárok külön csoportot alkotnak.) Még figyelemre méltóbb, hogy Jelavich szintézise társadalomtörténeti alapokra épül. A szerzô érezhetôen arra törekedett, hogy - amennyire csak a könyv terjedelme engedi - minél részletesebb elemzést nyújtson a társadalmi-gazdasági struktúrákról. Bár nem játszik az elôbbihez hasonlóan nagy szerepet megközelítésében, Jelavich fogékony a kultúrtörténet kérdései iránt is. Egy visszafogott politikatörténet (az egyes népekkel a központjában) és a társadalmi témák kombinációja lehetôvé teszi számára, hogy a Balkán nemzetiségeit a történelem eredeti, hiteles szereplôiként lássa. Ez mindenképpen üdvözlendô megközelítés egy olyan szaktudomány nyugati képviselôi között, amelyet intellektuális kisebbségi komplexusok terhelnek. E komplexusokat pedig csak elmélyíti a más történészek részérôl gyakran tapasztalható érthetetlen közöny. (A ,,világ civilizációiról" írott népszerû amerikai kézikönyv például több mint tíz oldalt szentel a középkori Ghanának, Malinak és Szonghainak, a XVI. századi Oszmán Birodalomnak azonban egyetlenegyet sem. Fél oldal olvasható a mali Mansa Musáról, a Fényességes Szulejmánt viszont meg sem említik. Ahogyan egyetlen középkori délszláv királyságot sem.)

Tekintve, hogy a balkáni kirakósjáték elemei között egyaránt találhatunk nyugat-európaiakat és a felszabadult gyarmati világból származókat, feltehetjük a kérdést, hogyan hasznosíthatják Európa (és a Harmadik Világ) történészei Jelavich szintézisét? A két kötet elôször is bôséges szellemi táplálékot kínál azok számára, akik az európai kapitalizmus perifériáján fekvô társadalmak értelmiségi elitjeit kívánják tanulmányozni. Annak ellenére, hogy a Balkán értelmiségi csoportosulásai meglehetôsen kis létszámúak voltak, jelentôs hatást gyakoroltak a helyi történelem menetére. Másodszor, Jelavich rámutat, hogy ezek az értelmiségiek, akiket általában a változás elômozdítóinak tartanak, valójában olyan változások létrejöttét segítették elô, amelyek végsô soron a hagyományos értékek megerôsítését szolgálták. Harmadszor, s a munkának talán ez a legfontosabb tanulsága, a szerzô a balkáni társadalmi alakulás autonómiája mellett érvel. Felszólítja egyrészt a más terülek kutatóit, hogy elôítéletek nélkül közelítsenek e térséghez, másrészt a balkáni történelem specialistáit, hogy olyan vizsgálati módszerekkel kutassák a helyi folyamatok alakulását, amelyek nem jelentéktelenítik el tárgyukat.

Jelavich munkája, noha pusztán angol nyelvû forrásokat használt, magasan fölülmúlja a balkáni eredetû történeti szakirodalmat. (Az Osiris Kiadó magyar nyelvû változatában közölt térképek sokkal jobbak a cambridge-i kiadáséinál, bár egyes hibákat ôk is átvettek. Az eredeti változatban például Zágráb már 1070-ben ott szerepel Horvátország térképén. Bár elsô oklevélbeni említése 1093-ból, a püspökség megalapításának az idejébôl származik, ez bocsánatos tévedés. Kétségtelenül anakronisztikus azonban Zágrábnak központi jelentôséget tulajdonítani ebben az idôben, ahogyan azt az Osiris-kiadás teszi, amelynek a térképén e helynév vastagon szedve látható.) Jelavich tehát, mindenfajta elôítélet vagy éppen tudálékoskodás nélkül a legígéretesebb kutatási területekre mutatott rá.

A Balkán népei legalább olyan ôsiek, mint Európa bármely más népe, ám jóval késôbb kezdtek nemzeti öntudatra ébredni. Ugyanezt mondhatjuk el nemzeti történetírásukról is. Számtalan kutatási feladat áll még a Balkán történészei és a más szaktudományok - nyelvtörténet, irodalomtörténet, egyháztörténet, valamint a társadalomtudományok - mûvelôi elôtt egyaránt. A Jugoszlávia felbomlásakor és azután, idô elôtt napvilágot látott összecsapott munkák özöne jelentôsen eltorzította a tudományos kutatást. Ezen könyvek legtöbbjét nem szaktudósok, hanem jól (olykor kevésbé jól) informált laikusok és újságírók írták, akik ,,ôsi etnikai gyûlölködések" nyomait vélték felfedezni a félsziget történetében. Mindez erôsen visszavetette a térségrôl alkotott tudományos ismereteket, és megzavarta a szakkutatást is. A tudománynak mindeddig nem volt lehetôsége, hogy megfelelô válaszokat adjon e fejleményekre.

Az elmúlt évtizedben a Balkán-kutatás intézményi bázisa - az Egyesült Államokban, Kanadában és Nyugat-Európában, ahol a térség általános jellemzôit kezdték vizsgálni - a sürgetô szükség ellenére sem bôvült. Az Indiana University adminisztrációja a Jelavich házaspár hátrahagyott professzori állását (senior chair) végül adjunktusira (junior chair) fokozta le. Másutt is hasonló változások történtek, s egyes esetekben be sem töltötték a megüresedett státusokat.

Angol-amerikai nyelvterületen min-denesetre sokkal jobb helyzetben vannak a Balkán-tanulmányok, mint Nyugat-Európában, ahol talán csak Németország és Ausztria jelent kivételt. Kelet-Európában a kutatás hagyományos központjai megôriztek ugyan valamit elôbbi nagyságukból - különösen Budapest, Prága és Moszkva -, ám mai állapotuk messze nem azonos a két világháború közöttivel. Magukban a Balkán országaiban meglehetôsen csekély az érdeklôdés egy összehasonlító helyi történettudomány iránt. Egyes országokban (Szlovéniában és Horvátországban) már ennek puszta gondolatát is, irrelevánsnak tartván, elvetették. Másutt (Görögországban vagy Szerbiában) pedig politikai bonyodalmak miatt lett hitelvesztett bármiféle Balkán-kutatás. Éppen ezért kiemelkedô jelentôségû a budapesti Central
European University keretei között a közelmúltban létrehozott Institute for Southeastern Europe (Délkelet-Európa Intézet), amely kedvezô kutatási feltételeket biztosítva, minden eddiginél színvonalasabb, helyi és nemzetközi érvényû tudományos munkát tesz lehetôvé. A Balkán történelmébôl leszûrhetô tanulságok igen értékesek lehetnek minden kutatónak, aki több nemzetiségû és több vallású társadalmakat tanulmányoz. Bizonyos vagyok benne, hogy a jelenkori balkáni folyamatok sokkal súlyosabb események bekövetkeztét jelezhetik elôre más területeken is, nem utolsósorban a fejlett országok térségében.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu