Balázs Péter:
Az Európai Unió külkapcsolatai és Magyarország
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1996.
483 old., 2190 Ft

Az 1990-es német újraegyesítéssel, majd az 1995-ös osztrák és finn EU-csatlakozással az Unió közelebb jött Kelet-Európához. Földrajzi értelemben biztosan, és politikai értelemben is valószínûleg. A gazdasági közeledésnek azonban számos értelmezése, mérôszáma van, és az Unióba készülôdô kelet-európai országoknak fontos minél jobban látniuk, milyen is az Európai Unióhoz fûzôdô gazdasági kapcsolatrendszerük a másik oldalról nézve.

Márpedig az Európai Unió számára Kelet-Európa szinte marginális gazdasági jelentôségû terület: Szlovénia, Magyarország, Csehország, Szlovákia és Lengyelország lakosságszáma együttvéve körülbelül akkora ugyan, mint Németországé, összesített bruttó belföldi terméke (GDP) viszont csak mintegy egynegyede a németekének, és nem több, mint Hollandiáé. Mégis, az Unió számol Kelet-Európával, és talán be is fogadja majd. Nem utasítja el a szegény szomszédok közeledési kísérleteit, de nagyon nem is bátorítja ôket. Közhely, de nagyon igaz, hogy a kapcsolatrendszer igencsak bonyolult, s míg a nyugati fél tart a keleti partnertôl, addig az utóbbi talán titkon még mindig azt hiszi, hogy a belépés fô kritériumát a politikai rendszerváltással már teljesítette is.

1990 után Magyarország minden kormánya politikailag deklarálta az európai integrációhoz való csatlakozás szándékát. Belgazdasági szempontból a ,,rendszerváltó" politika fô iránya csakis a szakszerû állampénzügyi politikára épülô szerkezetátalakítás és növekedésösztönzés lehet, és a külgazdasági stratégia terén sincs igazi választási lehetôség. Az Európai Unióhoz való csatlakozásra kell törekedni akkor is, ha a magyar gazdaság ebbôl már csak sokkal kevesebb közvetlen haszonra számíthat, mint egy évtizede Spanyolország és Portugália, vagy másfél évtizede Görögország. S akkor is, ha az Unió ,,már nem a régi", mert egyre több belsô konfliktussal küzd, nincs megalapozott jövôképe, és nem túl sikeres a globális világgazdasági versenyben sem Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel szemben.

Balázs Péter több mint két évtizede foglalkozik gazdasági diplomataként Budapest és Brüsszel kapcsolatrendszerével. ` volt a nyolcvanas évek végi preferenciális kereskedelmi, majd a kilencvenes évek eleji társulási megállapodás egyik kidolgozója. Részt vett a tárgyalásokon, ismeretségekre tett szert, sokat tett a közeledésért, és most is szerepe van a csatlakozás elôkészítésében. Könyvébôl megtudhatjuk, hogyan fejlôdött a kapcsolat odáig, hogy most már mindkét félnek kétségtelenül komoly szándékai vannak. Igaz, korántsem egyformán fontosak egymásnak, s míg a gazdag fél már több hasonló lépést megtapasztalt, a szegényebb partner talán még kicsit frusztrált egy nemrég véget ért hosszú kényszerházasság kellemetlen hátrányai miatt.

Nagyon jól felépített könyvet olvashatunk. Az öt rész világos és következetes szerkezetben bontja ki a mondanivalót, Nyugatról Keletre haladva mutatja be a szereplôket, aztán kapcsolatuk múltját, a szorosabbra fûzés iránti érdekeltségüket, végül pedig az elképzelhetô utakat az oltár felé (esetleg kifelé a templomból).

Az elsô fejezetcím sokatmondó: Az Európai Közösség mint a nemzetközi jog alanya. Az Unió külkapcsolataival foglalkozó elsô részhez szükséges a precíz jogi megalapozás, mert az integrációs szervezet a nemzetközi kapcsolatokban olyan önálló szereplô, amelynek akaratát a tagállamok kormányai és vállalatai hajtják végre. 1990 elôtt a többi között éppen Magyarország és az EK viszonyában okozott szinte állandó feszültséget, hogy a Közösség fenntartotta magának a jogot partnerországai minôsítésére - sôt beskatulyázására - nemzetközi jogi és kereskedelempolitikai szempontból, azt viszont elvárta tôlük, hogy a nemzetközi jog önálló
alanyaként ismerjék el.

Az 1993 óta már Európai Uniónak nevezett integrációs szervezet külsô kapcsolatai a közösségi gazdaságpolitika külön szektorát képezik, és például társult országból is számos fajta létezik ebben a rendszerben. A tagsági viszony egyik fô elônye - az anyagiakon túl - az lenne Magyarország számára, hogy a kapcsolat jellege végre teljesen egyértelmûvé válnék minden külsô megfigyelô számára is. A részletek ismerete nélkül ugyanis ma még azt gondolhatná a kevésbé tájékozott szemlélô, hogy mivel Magyarország és mondjuk Szíria egyaránt társult ország az EU-val, a kapcsolat fejlesztésének a perspektívái is hasonlók. Ez persze nincs így, de a félreértelmezés veszélye mindaddig fennáll, amíg a magyar fél a sokféle társulási viszony világából át nem lép az - egyelôre - egyféle státust jelentô tagsági viszonyba.

A második rész történeti áttekintést nyújt ,,az elismerés megtagadásától a társulásig". A részletek, sôt a közelmúlt magyar gazdaságpolitikájának érdekes történeti részletei iránt érdeklôdô olvasó meglepve látja majd, hogy már a hetvenes évek második felében is sokféle módon közeledett egymáshoz két olyan partner, aki egyébként csak de facto vett tudomást egymásról.

Míg a KGST-országok az EK-t sokáig nem ismerték el, Brüsszel még a kelet-európai reformországokat is az indokoltnál jóval hosszabb ideig tekintette ,,állami kereskedelmû országnak". Mégis, a kapcsolatok látványosan bûvültek. Sôt az 1988-ban megkötött és a maga idejében igen nagy vívmánynak számító kereskedelmi és együttmûködési megállapodás már három évvel késôbb a múlté lett. A társulási megállapodás (,,Európa-megállapodás") küldte a süllyesztôbe, és ezzel látszólag létre is jöttek a magyar csatlakozás elôfeltételei.

Ezzel azonban már a harmadik rész témájánál vagyunk. Balázs Péter itt nagyon fontos irányban bôvíti ki a könyv eddig szigorúan kereskedelem-, pontosabban szólva integrációpolitikai szemléletét. Az európai integrációhoz való magyar csatlakozás ugyanúgy nem öncél, ahogy a privatizáció sem az, mert mindkettô a gazdasági átalakulást szolgálja. A privatizáció befejezéséhez közeledünk, és így - remélhetôleg - az elkövethetô hibák többségén is már túl vagyunk. Az integrációs folyamat azonban általában még csak az elôkészítés fázisában tart, bár - mondhatjuk, különösen - kereskedelempolitikai értelemben az Európa-megállapodás által elôirányzott ,,aszimmetrikus" (azaz a két oldalon eltérô ütemû) vámcsökkentések befejezôdésével 2001-ig már lényegében véget is ér.

A hazai szakirodalomban Balázs Péter már e könyv elôtt is több úttörô publikációban hívta fel a figyelmet arra, hogy a formális és a tényleges vámlebontási aszimmetria az adott esetben ellenkezô irányú is lehet, azaz a kettô közül csak az elsô, a formális aszimmetria kedvez Magyarországnak mint gyengébb félnek, mivel importvámjait lassabban bonthatja le, mint gazdagabb (nagyobb, kereskedelempolitikailag erôsebb) partnere. Nem felel meg a gazdasági erôviszonyoknak, ha fennmarad olyan tényleges aszimmetria, amely miatt a kölcsönös piacnyitás az erôsebb félnek kedvez.

Ezt az érvet nem szabad bármiféle integrációellenes, netán protekcionista agitációnak tekinteni, azaz veszélyes volna, ha a kereskedelempolitikai aszimmetriát s az ebbôl eredô kockázati tényezôket bárki megpróbálná kivetíteni Magyarország és az EU egész kapcsolatrendszerére. Ez a kapcsolatrendszer ugyanis az integrációhoz való magyar közeledéssel - például a már folyó jogharmonizáción keresztül - folyamatosan bôvül, és egyre inkább leveti a néhány éve még elsôsorban kereskedelempolitikai jellegét. A magyar fél jó alkustratégiával más területeken bôven pótolhatja azt, amit elmulasztott, amikor elfogadta a kereskedelempolitikai aszimmetria adott, visszatekintve valószínûleg nem kielégítô mértékét.

A magyar struktúraátalakítás és - bár ez a kifejezés tartalmaz több, századunk kilencvenes éveiben kissé anakronisztikusan ható mellékzöngét - modernizáció esélyeit és idôbeli alakulását azonban befolyásolja, hogy az EU-val lebonyolított kereskedelembôl milyen szerkezetátalakító hatások érik a gazdaságot. Balázs Péter hangsúlyozza, hogy az integrációs folyamat a felzárkózás eszköze Magyarország számára (mégpedig a periféria részeként az európai centrumhoz, azaz a fejlôdésgazdaságtan ma már kissé idejétmúlt szóhasználatával).

Csakhogy az Unió egyes országai, sôt régiói ellenérdekeltek a keleteurópai országok túl gyors felzárkózásával szemben. Fôleg Dél-Európában, ahová bizonyára kevesebb segély áramlik majd a keleti kibôvülés után, miközben az EU-n belüli piaci részarányaikat kelet felôl veszély fenyegeti. A fejlett németek és osztrákok, de akár a Benelux- és az északi államok is az elkövetkezô évtizedekben még aligha kapnak komoly versenytársakat térségünkbôl, új piacokat és olcsó, szakképzett munkaerôt viszont annál inkább. `k tehát valószínûleg sokkal édekeltebbek a keleti kibôvülésben, mint az EU mediterrán tagjai.

Ezek az ellentétes érdekek valamilyen kompromisszumban alighanem feloldódnak majd, de a kompromisszum azt is jelentheti, hogy a kelet-európai jelentkezôket csak korlátozott mértékû bebocsáttatás várja. Ez sokféle dolgot jelenthet, akár valamilyen speciális, csak bizonyos jogokkal járó tagsági viszonyt is. Mindenesetre Magyarországnak fel kell készülnie, hogy Brüsszelbôl (vagy más nyugat-európai fôvárosokból?) talán különbözô ,,elôintegrációs" megoldásokat ajánlanak neki. Ilyen lett volna korábban a tudtommal csak szakértôi szinten ,,bedobott" ötlet az EFTÁ-hoz való csatlakozásról az EU-belépés elôszobájaként. Manapság pedig a visegrádi országok ,,kisintegrációjával" kapcsolatos elképzelésekre irányul a figyelem.

Balázs Péter elemzése szerint az EU-hoz való ,,nagy" és a térségünkön belüli ,,kis" integrációt nem kell szembeállítani egymással, illetve egymás helyettesítôjeként elképzelni. A regionális kereskedelembôvítés nem pótolhatja a piac- és erôforrásszerzést Nyugaton. Nagy segítség lehet viszont abban, hogy megalapozza a térség országainak egységes fellépését a belga fôvárosban. Ismét hangsúlyozni kell: térségünk politikai szempontból sokkal nagyobb súlyt képvisel az EU-val szemben, mint gazdasági értelemben.

Gondolkodásunk fô irányának a különféle kitérôk vagy kerülôutak mérlegelése mellett is az EU-csatlakozás útját kell tekintenünk. Éppen ezért a negyedik részben Balázs Pétert azt vizsgálja meg, mennyiben készült fel az EU új tagországok felvételére, milyen érdekei fûzôdnek ehhez, és - a fô, ámbátor ma még kissé filozófiai kérdés - milyen EU is lesz az, amely majd (valamikor biztosan) befogad minket.

Az integráció jelenlegi fejlôdésének elemzése különösen árnyalt a könyvben, mert egy olyan állapotot mutat be, ahol az EU nincs válságban, viszont kénytelen elismerni egy korábban még szinte szentírásként kezelt integrációs modell és az ebbôl eredô célrendszer válságát. A dolog nem úgy áll, hogy a ,,bôvítés vagy mélyítés" dilemmájának az eldöntése egyúttal meg is szünteti a valóságtól elrugaszkodott integrációfejlesztési elképzelések értelmezése és megvalósíthatósága körül keletkezett zavart. A feladat azért nehéz, mert az EU már mindkét irányban jócskán elkötelezte magát, azaz a két cél egyikét sem lehet feláldozni a másikért. Együtt (pontosabban: nem egymás rovására) kell megvalósítani ôket, ez pedig nemigen fog menni teljesen új integrációs jövôkép és stratégia kidolgozása nélkül. Viszont éppen ez a kettô hiányzik ma még.

A könyv részletesen elemzi a mai határok közötti integráció stratégiai lehetôségeit és a keleti kibôvülés különféle forgatókönyveit. Noha a kétféle elemzés két külön fejezetbe került, egyáltalán nem függetlenek egymástól. Az EU ugyanis a keleti kibôvülés késleltetésével, netán elutasításával nem fogja megoldani stratégiai problémáit, és leküzdeni az integráció elmélyítésével (például a közös valuta bevezetésével) kapcsolatos, több tagországában már ma is számottevô politikai ellenszenvet. A jelenlegi integrációs keretek és játékszabályok közé nemigen lehet beszorítani a visegrádi országokat. A stratégiai habozás, az új, reálisabb, mégsem ,,sekélyebb" integrációs modell kidolgozásának halogatása azonban sokáig már nem tartható.

Arra az EU-nak ugyancsak vigyáznia kell, hogy ne induljon el a ,,KGST-sedés" útján. Ezzel a találó kifejezéssel Balázs Péter olyan integrációs fejlôdési utat jelöl, amelyen egy nagy földrajzi kiterjedésû, egyre inkább bürokratikus és centralizált, valamint igen heterogén fejlettségû, méretû és struktúrájú gazdaságokat egyesítô integrációs képzôdmény alakulna ki. A döntéshozatali rendszer reformja csak e hármas veszély egyikét hárítaná el. A nagy földrajzi kiterjedéstôl a visegrádi országok felvétele esetén talán még nem kellene tartani. Ha viszont ezek az országok az Unión belül is a szervezet átlagánál sokkal szegényebbek maradnának, feltétlenül felerôsödnének a széthúzó hatások.

Az ötödik rész az, amiért a szerzô megírta az elsô négyet - legalábbis ezt hihetné a jámbor olvasó, ha nem tudná, hogy több érdekes s a szerzô által is elmélyülten és igényesen tárgyalt integrációelméleti probléma azért független a magyar csatlakozási esélyek latolgatásától. Ez a rész a magyar indítékok feltérképezésével messzirôl indít. Hamar kilyukad azonban oda, hogy itt sincs egyedüli üdvözítô út, és magyar szempontból számos integrációs forgatókönyv létezik. Ne riasszon vissza senkit a könyv elolvasásától: a forgatókönyvek száma nem kevesebb, mint hét, de - talán nem is sajnos - ezek mindegyikével célszerû volna komolyan foglalkozni.

A teljes jogú tagság csak az elsô változat, és ez az a variáns, amely a legkevésbé ígér intellektuális kalandot, még ha természetesen a magyar várakozások középpontjában áll is. Lehetséges viszont:

- a ,,mediterrán modell" (amelyben Kelet-Európa számos integrációs elônybôl részesedik, de teljes jogú tagság nélkül),
- ,,a félperiféria leszakadása" (amikor a térség szinte észrevétlenül marad ki Európából úgy, hogy a kapcsolatok az EU-val látszólag normálisan fejlôdnek, de nincs minôségi ugrás),
- a ,,szubregionális integráció" (itt elôször a visegrádi országok között fûzôdik az együttmûködés egyre szorosabbá, és csak késôbb csatlakozhatnak egy homogénabb csoportban az EU-hoz),
- az ,,osztrák út" (amely az EFTÁ-n, illetve az Európai Gazdasági Térségen keresztül vezet, és az integrációhoz való szoros kapcsolódás lehetôségét ígéri formális tagság nélkül is),
- a ,,különutas svájci modell" (ebben a kis valószínûségû változatban ugyancsak szoros lenne az együttmûködés, de a belépést a magyar választók akadályoznák meg),
végül pedig a legriasztóbb variánsként
- ,,az EU elszigetelôdése". (Itt többféle okból ugyan, de az EU teljes elzárkózásával lehetne számolni a keleti kibôvüléssel szemben.)

A könyvet feltétlenül el kellene olvasniuk mindazoknak, akik tisztán szeretnék látni Magyarország EU-csatlakozási esélyeit. De még azoknak is, akik ,,csak" annyit szeretnének, hogy szakkérdések iránt érdeklôdô társaságukban az elkövetkezô néhány évre ôk szerezzék meg az integrációs szakértô egyre tiszteletre- méltóbb címét. Itt szó sincs iróniáról: elôbb-utóbb a magyar lakosságnak is állást kell foglalnia az EU-csatlakozásról. Magyarországra nemigen vár olyan fényes gazdasági jövô, hogy az adott esetben fogadásra kész EU-t mégis elutasítva nyugodtan választhatná a svájci utat, és a megalapozott döntéshez nem lesznek elegendôek a napilapokból felszedett ismeretek.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu