BAK JÁNOS
Höfische Kultur in Südost-Europa Bericht der Kolloquien der Südost-Europa-Kommission 1988 bis 1990


Bericht der Kolloquien der Südost-Europa-Kommission 1988 bis 1990.
Hrsg. v. Reinhard Lauer und Hans Georg Majer.
Abhandlungen der Akademie der Wissenschaften in Göttingen, Philosophisch-historische Klasse, Folge 3, Nr. 203.
Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen,
1994. 430 old.


Ez a tizenkilenc tanulmányt és az egyik társszerkesztô által írott összegzést tartalmazó kötet a (puszta definíciójával is könyveket megtöltô és végtelen vitákat szító) Délkelet-Európával foglalkozó kutatók azon törekvését tükrözi, hogy a Nyugat- és Közép-Európára kidolgozott ,,udvari kultúra" fogalmát a Balkán és Anatólia közép- és újkori uralkodói rezidenciáinak a vizsgálatára alkalmazzák. Míg Lauer professzor a Norbert Elias által meghatározott jelentésben használja az udvari társadalom fogalmát (406. old.), Josef Fleckenstein amellett érvel, hogy az ,,udvari" (,,höfisch" vagy ,,ritterlich") értelmû készen kapott terminus a vizsgált területen aligha alkalmazható, hiszen Kelet-Közép-Európában (Csehországban, Magyarországon) ennek megfelelô kultúra csak töredékesen létezett, a Balkánról már nem is beszélve (109. old.). Mégis lenyûgôzô a kutatók erôfeszítése, hogy ezen a területen is kimutassák az udvari kultúra egyes elemeit. Az ilyen irányú vizsgálatok egyrészt azzal a veszéllyel járnak, hogy nemritkán az európai udvari élet megnyilvánulási formáival azonosítják - meglehetôsen erôltetett módon - a balkáni uralkodóknak pusztán annak ,,eljátszására" tett reménytelen (olykor majdnem nevetséges) kísérleteit. Másrészt azonban a régi (vagy az új) Európa ,,perifériáit" kutató-, illetve onnan származó történészek rossz közérzetérôl is tanúskodnak, akik gyakran (tudatosan vagy kevésbé tudatosan) úgy vélik, bizonygatniuk kell, hogy az ô országuk, illetve térségük ugyanolyan sajátosságokkal bírt, akár a középkori képzetek, akár a modern intézmények terén, mint azok, amelyek hagyományosan ,,Európának" számítanak. Vagyis azt kell - még nyomatékosabban - bizonygatniuk, hogy ,,nem vagyunk alábbvalók semmilyen más nemzetnél", mint azt a XVII. századi magyar-horvát fôúr és költô, Zrínyi/Zrinski Miklós kijelentette. Ezért tehát meg kell kísérelnünk igazolni, hogy a mi társadalmaink is ugyanolyan feudális, ugyanolyan udvari, ugyanolyan lovagi stb. jellegûek voltak, mint a franciáké vagy az angoloké, mintha ezek a ,,tények" (és más hasonló állítások) elôfeltételei volnának a NATO-ba vagy az Európai Unióba való felvételünknek.

Az ismertetett kötetben igen kevés olyan szerzô szerepel, aki vette magának a bátorságot (már amennyiben ez a helyes kifejezés), hogy ne ezt az apologetikus álláspontot képviselje. A fentiekben megfogalmazott fenntartásokból természetesen nem szabad arra a következtetésre jutni, hogy a kötetbe foglalt német, bolgár, szerb és török tudósok tanulmányai ne tartalmaznának igen érdekes és széles skálájú történeti információanyagot és elemzéseket, amelyek a legtöbb történész számára szinte ismeretlenek, és jócskán túlmutatnak szakterületük határain.

A könyv elsô, Bizáncnak szentelt részét - Peter Schreiner két írását és Marcel Restle mûvészettörténeti tanulmányát - kevésbé hatja át az elôbb említett mesterkéltség. Mindkét szerzô vállalja, hogy szembenézzen a ténnyel, hogy az ,,udvar" (Hof) és ,,udvari" (höfisch) kifejezések - jelentôsebb megszorítások és körülírások nélkül - nem alkalmasak a bizánci kultúra vizsgálatára. Igen érdekes adatgyûjteményt kínálnak mindazon-által egy - egyelôre még hiányzó, ám annál szükségesebb - monográfiához, amely a konstantinápolyi császári udvar és más központok (például Trapezunt vagy Mistras) kultúrájának különbözô szeleteit elemezné. Restle tanulmánya, mely keserûen megállapítja ugyan, hogy semmiféle ,,udvari stílusnak" nem lehet a nyomára bukkanni, olyan széles - a táncot, a vadászatot, a zenét, az erotikus képzeteket, a palota/paradeisos világát egyaránt magába foglaló - horizonton pásztáz végig, amely csak felkelti az olvasó igényét egy ilyen áttekintésre.

A könyv II. és III. részére, amely a bulgáriai (Tarnovo, Bdin, Kaliakra), szerbiai, epiruszi és horvát-szlavóniai világi és egyházi uralkodók udvarainak középkortól a XVIII. századig terjedô példáiról írott tanulmányokat gyûjti össze, sokkal inkább a ,,rezidenciakutatás" (Residenzforschung) címkéje illenék. E központok mûködésének belsô mechanizmusai ugyanis túlságosan kevéssé ismertek, amit viszont minderrôl tudunk, az nem igazán illik az ,,udvari"-nak nevezett életstílusról általában kialakult képünkbe. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a legtöbb kutató - mivel témájukról a nem szakértôk igen keveset tudhatnak - szükségesnek tartotta, hogy az illetô fejedelemség egész történetét elbeszélje (mint például Epirusz esetében), s így maguknak a rezidenciáknak a bemutatására nem sok teret (és adatot) szánhatott. Egyes esetekben - például a félig-meddig legendás szerbiai Rasa esetében - még arról sem értesülünk, a több számba jöhetô vár és erôdítés közül melyiket is hívhatták így.

Az oszmán török ,,udvari kultúrának" szentelt IV. részben szereplô szerzôknek - akik közé a kötet egyik társszerkesztôje, Majer professzor is tartozik - igen nehéz feladatuk volt. Mivel szinte minden, az ottomán uralkodókat érintô kérdésben hiányoznak a nem turkológusok számára is hozzáférhetô nyelven írt jelentôsebb monográfiák, a szerzôknek ,,mindenrôl" beszélniük kellett: a dinasztia nevének jelentésétôl kezdve jelvényeiken és kancelláriájukon át egészen a Majer által ,,dinasztikus hagyománynak" nevezett szokásokig (ide tartozik például, hogy államérdekbôl legálisan meggyilkolhatták az uralkodót).

Mindennek ellenére sem ez utóbbi - nagyon informatív és hasznos - tanulmány, sem a XVII. századi Isztambul zenéjével foglalkozó, inkább technikai érdekû írás (U. Reinhard), sem a nyugat-európai utazók Ali pasa janninai udvaráról szóló, kommentárokkal fûszerezett beszámolóinak elemzése (Rudolf M. Brandl) alapján nem bontakozik ki olyan kép, ami valamelyest is hasonlítana az udvari kultúrához. Sejtésem szerint ez a kifejezés teljességgel alkalmatlan arra, hogy segítségével próbáljuk meg az ezen rezidenciákra jellemzô élet (és halál) sajátosságait megragadni.

Az (Udvari kultúra a XIX. és XX. századi fiatal monarchiákban címet viselô) V. rész olvasásakor nem árt, ha jó humorérzékkel rendelkezünk. Remélem, nem csak középkorkutatói elfogultságom késztetett - enyhén szólva - mosolygásra, amikor megismerkedtem Ottó (1833-1862) görög, Milos Obrenovic (1815-1839) szerb, I. Károly (1866/1881-1914) román, I. Ferdinánd (1887-1918) bolgár uralkodó, és mindôjük közül a legszórakoztatóbb, Zogu (1924-1939) albán király arra irányuló erôfeszítéseivel, hogy a hagyományos udvarokhoz hasonló valamit teremtsenek ott, ahol ennek semmi elôzménye nem volt, vagy ha volt, kiirtották, hogy helyén ,,divatos" európai modelleket gyökereztethessenek meg.

Újfent szeretném azonban leszögezni, hogy ez az áttekintés (amely, ha nem tévedek, az elsô kísérlet arra, hogy ezeket a monarchiákat ceremóniáik és kultúrájuk szempontjából vizsgálja) alig ismert adatok egész tömegével szolgál. Különösen érdekesnek találom az udvar által a felsô és más osztályokra gyakorolt hatás kérdését, vagy a helyi divat és az ,,importált kulturális modellek" közötti kölcsönhatás problémáját. Ezeknek a hagyományteremtést célzó - s valljuk be végre, kudarcot vallott - törekvéseknek egy, a nyílt, illetve burkolt szimbolikus cselekvéseknek, illetve azok legitimáló funkciójának kitüntetett figyelmet szentelô összehasonlító vizsgálata valószínûleg értékesebb eredményekre vezetett volna.

Végül, G. Schubert A délkelet-európai udvari öltözködés és kapcsolata a népviselettel és a divattal címû áttekintése (a VI. részben) különösen a közölt szakirodalom szempontjából érdemel figyelmet. Elemzésének egyes részletei - mint például a ,,keleti" versus ,,nyugati" viselet (Magyarország esete), vagy a bizánci udvari öltözködés tárgyalása - meglehetôsen felszínesre sikerültek, annak ellenére, hogy ebben a témában igen alapos szakkutatásokkal rendelkezünk.

Fordította: Kristóf Ildikó

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/