Az alkotás filológiája
Wilheim András


Somfai László:
Béla Bartók
Composition, Concepts, and Autograph Sources
University of California Press, Berkeley, 1995
344 old., ár nélkül

* A cikk angolul a Hungarian Quarterly-ben jelenik meg.


Jegyzetek

A tudománytörténet legizgalmasabb pillanatai azok, amikor egy tudós életmûvének alakulása mintegy egybeesik tudományága kialakulásának, formálódásának történetével, netán e tudós munkája egyenesen annak megteremtôje, formálója. A részdiszciplínák önállósulásának, a korábban soha nem látott mértékû szakosodásnak, vagyis a kutatott tudományág még csak nem is egyes fejezeteinek, hanem szinte azok lábjegyzeteinek önálló életmûvekké növekedése korában ritka szerencse, ha valaki olyasmivel foglalkozhat, ami valóban a legfontosabbak közül való, ha olyan alapkutatást végezhet, ami valóban hosszú idôre meghatározza a vizsgálódások módszerét, apparátusát, kereteit, ha valóban megkerülhetetlen az, amit évek kitartó munkájával létrehozott. A zenetörténetírásban, a zenetudományban a klasszikus alkotók munkásságának feldolgozása ma többszörösen is lezárulóban van: megszülettek a nagy összefoglaló monográfiák, nagyrészt befejezôdtek a kritikai igénnyel készült összkiadások, a részletkutatások pedig nem tették még sem szükségessé, sem lehetôvé teljes életmûvek újraértékelését, az egyes alkotók szerepének új szempontú felfogása nyomán akár egész korszakok történetének újraírását. (Már ha lehetséges ma egyáltalán az olyasfajta feldolgozás, értékelés, amilyenre a korábbi korok monográfusai vállalkoztak: egy Spitta, Abert vagy Thayer teljesítménye manapság szinte megismételhetetlen - nem csupán azért, mert az a konszenzus, amelybe munkájuk illeszkedett, mára visszahozhatatlanul megszûnt, hanem azért is, mert a nagy összefoglaló mûvek helyett a mai kor divatos mûfaja a teljességet a széttagoltságban megcélzó enciklopédia lett; monográfia helyett a kézikönyv, a segédlet, vagy hogy e divatos mûfajt eredeti nyelvén nevezzük meg: a ma hasznos könyve bizony, sok szempontból is fölmentést adóan, a companion: tudásunkban és értékrendünkben, hierarchiánkban elbizonytalanodóknak mintha a csorbítatlan egészet adván mégis kezünkbe.) Egyedül a XX. század klasszikusainak feldolgozása kínálja még a kutatónak a teljességre törekvésnek, filológia és mûelemzés, biográfia és interpretációtörténet s még számos segédtudomány együttes mûvelésének lehetôségét - már ha a jogi helyzet, az archivális állapotok, a kutatott életmû centrális fontossága, elismertsége és népszerûsége, majd a tudományág pillanatnyi helyzete s nem utolsósorban persze a körülmények: a kiadás, publikálás, egyáltalán a munka feltételei, s még csak ezután a személyes rátermettség, érdeklôdés, erudíció azt valóban lehetôvé is teszik.

1. Somfai László Bartókkal kapcsolatos munkássága a zenetudományi kutatás feltételeinek e kivételes konstellációjában született meg. Éppen ezért nem kerülhetjük meg, hogy új kötetének szemlézése kapcsán, háttérként legalábbis, vázlatosan meg ne rajzoljuk a magyarországi Bartók-kutatás addigi történetét is, s hogy könyvét ily módon a kutatástörténet perspektívájában is elhelyezzük. Somfai pályáját a XVIII. század zenéjének s jelesül Haydn mûvészetének kutatójaként kezdte; idevágó írásai és könyvei a szakma mindmáig nélkülözhetetlen alapmûvei. A magyarországi tudományszervezés véletlene azonban komoly pályamódosítás lehetôségét nyitotta meg elôtte, amikor a Széchényi Könyvtár zenemûtárát elhagyva a Bartók Archívum munkatársa lett, s az Archívum alapításának körülményeibôl adódó sajátos helyzetben a Belgiumból idehívott, különbözô megfontolásokból sokak számára a magyar Bartók-kutatóknál alkalmasabbnak vagy elfogadhatóbbnak tûnô Denijs Dille mellett dolgozott. (A mellette talán nem a legpontosabb kifejezés: a magyar zenetudomány történetét feldolgozó majdani munkák szép feladata lesz Dille kutatói portréját megrajzolni; annak a kétségtelenül nagy lelkesedéssel dolgozó, sok hasznos munkát is végzô, ám olykor, többnyire a magyar történelem és nyelvismeret hiányából fakadó elemi hibákat elkövetô, s éppen ezért nyakas - a szó klasszikus értelmében vett - dilettánsnak a portréját, akinek vezetése alatt a Bartók Archívum sokáig nem a legpozitívabb szerepet játszotta a zenei közéletben.)

Somfai Bartók-kutatásainak kezdetén, az 1960-as évek második felében, egyébként sem volt könnyû helyzetben az, aki Magyarországon Bartókkal akart foglalkozni, s önálló kutatási területet keresett. Addigra ugyanis jelentôs alapkutatások, ha elvégezve nem voltak is, fontos eredményeket maguk mögött tudva már megkezdôdtek. Igaz, intézményi háttér nélkül, de máig érvényes alapvetésként megindult már Demény János levélpublikációinak sora, 1 s igaz: kényszerûségbôl torzóban maradva, le is zárult már hatalmas életrajzi és mûködési dokumentációjának közreadása. 2 Szôllôsy András munkája nyomán elkészült Bartók mûveinek jegyzéke, 3 s megjelent írásainak máig legteljesebb, legjobban használható, bár szintén folytatás nélkül maradt gyûjteménye. 4 Lendvai Ernô Bartók-kutatásai 5 olyan elméletet állítottak a zenészek elé, amelyet továbbgondolni a rendszer természete folytán lehetetlennek bizonyult, vitatni pedig nem utolsósorban a köröttük kibontakozott, méltatlan eszközökkel folytatott viták következtében létrejött hisztérikus helyzetben nem lehetett; emiatt az egyetlen publikus alternatív elmélet, a Kárpáti Jánosé, 6 szintén nem kaphatta meg azt a tudománytörténeti és elméleti elemzést, amit a tárgy fontossága mindenképpen megkövetelt volna. S megszületett 1965-re a hivatalos Bartók-életrajz is, Ujfalussy József tollából, 7 amely ma olvasva is nagyrészt érvényes, hiszen nagy virtuozitással oldotta meg a kényes feladatot, hogy az akkori ismeretek szintjén mindent elmondjon a komponistáról, de ideológiailag is, a meglévô személyes érzékenységeket figyelembe véve is támadhatatlan legyen. Az életrajzi kutatás bizonyos területeit egyszerûen lefedte Dille tevékenysége, 8 Szabolcsi Bence megjelenésükkor úttörônek számító Bartók-tanulmányai bizonyos értelemben már a múltat képviselték; 9 rajtuk kívül csak Kroó György könyve 10 és tanulmányai 11 tudták felmutatni egy tradicionális alapokon nyugvó, de alapos történeti és forráskutatásokra épített Bartók-interpretáció lehetôségét.

Somfai Bartókkal foglalkozó elsô dolgozataival mindjárt kettôs irányba indult el; egyrészt a szigorú filológia területén maradt, másrészt megkísérelte új vonásokkal élôbbé tenni az akkoriban mindinkább bálvánnyá merevedô Bartók-képet. Filológiai munkái eleinte - az Archívum sajátos anyagát, jogi helyzetét, valamint Dille érdeklôdési területét is tekintetbe véve - fôleg szövegekkel foglalkoztak; 12 esztétikai tárgyú dolgozatai pedig olyan speciális területeket céloztak meg, amelyek nem kényszerítették bele a szerzôt sem a Bartókkal foglalkozó zeneelméleti kutatások áldatlan vitáiba, sem a zenetudományban ugyan csekély szerepet játszó, ám a legfavorizáltabb képviselôi révén mégiscsak jelen lévô marxista zeneesztétika ingoványába, 13 s nagyon hamar rátalált egy saját kutatási területre is, az elôadómûvész Bartók munkásságának elemzésére. 14

A kutatás feltételei persze sok szempontból korlátozottak voltak. Elôször is tekintettel kellett lenni a meglévô érzékenységekre: Bartók özvegye és idôsebb fia Magyarországon élt, kisebbik fia az Egyesült Államokban. Mivel minden publikációs jog felett ôk gyakoroltak ellenôrzést, azaz a kiadatlan anyagok közzétételéhez az ô hozzájárulásuk kellett, a kutatók lehetôségeit nagyban befolyásolta a család cenzúrája, a család érzékenységének tekintetbevételével fellépô öncenzúra s nem utolsósorban a hagyaték jogi és fizikai megosztottsága Budapest és az Egyesült Államok, valamint a privát és az intézményesített gyûjtemények között. 15 A kéziratok hozzáférhetôsége nagyon különbözött: mindaz, ami a budapesti Archívumban volt, elvileg nyilvános gyûjteménynek számított, de egyrészt a Bartók-részleget vezetô Dille jóindulatán és szeszélyén, másrészt az intézmény egészét igazgató Szabolcsi Bence óvatosságán, valamint (az intézetben csak letéti anyagként elhelyezett) kéziratokat birtokló ifjabb Bartók Béla engedélyén is múlott, ki mihez férhetett hozzá. Az amerikai anyag, különbözô jogi és nem utolsósorban pénzügyi érdekek és politikai megfontolások miatt gyakorlatilag hozzáférhetetlen volt, s bár éppen Somfai Bartók-kutatásainak kezdetén csillant fel egy pillanatra a kutathatóság lehetôsége (Kroó György volt az elsô magyarországi zenetörténész, aki betekintést nyert a New York-i anyagba), a remény hamarosan szertefoszlott. Somfai Ford-ösztöndíja, melyet az amerikai Bartók-hagyaték kutatására kívánt felhasználni, elszalasztott lehetôség maradt: már a helyszínen tartózkodva nem tudta megszerezni a szükséges hozzájárulásokat a kutatómunkához. Ha ekkor reálisan felmérte valaki a Bartók-kutatás perspektíváit, aligha dönthetett másképpen, mint ô: a Bartók-kutatás iránti fogékonyságát fenntartva próbál az érintkezô területeken és korábbi témáiban dolgozni - aligha véletlen, hogy a továbbra sem feladott XVIII. századi témák mellett Somfai ekkoriban foglalkozott intenzívebben Webern, Schoenberg, illetve Stravinsky munkásságával.

A magyarországi anyag lehetôségeinek behatárolt voltával ugyanis minden józanul gondolkodó kutató tisztában volt. Arra a dokumentumanyagra, amit letétként, illetve bizonyos adományozások és korlátozott lehetôségû vásárlások révén a Bartók Archívum ôrzött, nagyobb terveket alapozni nem lehetett. Éppen a legfontosabb kéziratok és dokumentumok hiányoztak: Bartók pontosan tudta, melyek azok a döntô fontosságú források, amelyeket emigrációjakor magával akar vinni és biztonságban kíván tudni. Mindaz, ami itt volt, szinte csak véletlenül volt itt, illetve mint olyan dokumentum, amelynek másodlagosságáról maga Bartók is meg volt gyôzôdve, vagy emigrációjakor nem volt már birtokában az illetô kézirat. (Nem számítva most a népzenei gyûjtemények itt nem érinthetô külön problematikáját.) Igaz, még a Magyarországon föllelhetô dokumentumokról sem alkothattak teljes képet a kutatók, s noha ezek szinte karnyújtásnyira voltak, létezésükrôl senki sem tudott. Bartók özvegyének, Pásztory Dittának halála után, az ô hagyatékénak áttekintése során bukkantak elô például olyan források, amelyek ha mennyiségüket nem is, de fontosságukat tekintve szinte elhalványították mindazt, amit a Bartók Archívum a kompozíciók forrásaiból mindaddig birtokolt, 16 a Kodály-hagyaték pedig máig is rejt még olyan anyagokat, amelyek döntô hatással lehetnek a Bartók korai alkotókorszakáról formált kép újrarajzolására.

Amikor Dille nyugalomba vonulása után Somfai László lett a Bartók Archívum vezetôje, elsôrendû feladatának tekintette, hogy megfogalmazza a Bartók-kutatás közelebbi és távolabbi feladatait, s hogy kimozdítsa a Bartók-kutatást az addigra már elég nyilvánvalóan érezhetôvé vált holtpontról. A budapesti Bartók Archívum második évtizede elé címû programadó dolgozatában 17 kimondja: "a Bartók-kutatás továbbfejlesztéséhez, a literatúra közhelyeinek és torzításainak kiigazításához magas színvonalon mûvelt forrás- és alapkutatásra van most elsôsorban szükség." Ez a mondat egyben Somfai Bartók-kutatásának is új célkitûzése lesz: látja és erôs kritikai éllel megfogalmazza, hogy a kutatás nem folyhat tovább az addigi mederben, mindehhez pedig arra van szükség, hogy a hagyaték valóban teljes egészében a kutatók rendelkezésére álljon. Ez azonban nem csupán tudományszervezési vagy muzikológiai feladat: szinte diplomáciai erôfeszítéseket követelô s bizonyos értelemben kilátástalan vállalkozás. Ne feledjük: 1971-et írtunk ekkor. A világ politikai megosztottsága változhatatlannak látszott, a Bartók-család tagjainak egymáshoz való viszonya eléggé feszült, a jogokat olyan személyek ellenôrzik, akiknek érdeke a helyzet feloldhatatlansága, s messze lévônek tûnik az az idô, amikor a Bartók-mûvek szerzôi jogvédettsége lejár. 18 Mindenhez a kedvezményezettek, illetve a jogokat birtokló kiadók engedélye, fantáziája, vállalkozó kedve kell, illetve kellene - Somfai abban a reményben kezd munkához, hogy a kedvezô változás - ha a világ egységének helyreállásában nem is, de - a Bartók-kutatás szûkebb világában be fog következni.

A "magas színvonalon mûvelt forrás- és alapkutatásnak" elsôsorban persze egyetlen nagy célt: nevezetesen Bartók összes mûveinek kritikai kiadását kellett volna szolgálnia. Bármennyire visszás, nyilvánvaló: a Bartók halála óta eltelt immár fél évszázad sem volt elegendô ahhoz, hogy valamennyi zenemûve megbízható, a lehetôség szerint hibátlan kottaszöveggel legyen hozzáférhetô. A kiadások - ha néha csak egészen apró részletkérdésekben is - pontatlanok, következetlenek, megbízhatatlanok, s nem is egy fontos kompozíció máig kiadatlan. Somfai stratégiája az volt, hogy a kutatás és az elôadómûvészet érdekében egyaránt egy korszerû, tudományos igényû összkiadás számára megnyerje mind a Bartók-család tagjainak, mind a Bartók-mûvek jogtulajdonos kiadóinak érdeklôdését és hozzájárulását, s mihamarább kezdôdjék meg az elôkészítô munka. Megkísérelt lépéseket tenni a Bartók-hagyaték két felének legalább fotókópiában való egyesítésére, a legkülönbözôbb elsôdleges források feltérképezésére és hozzáférhetôvé tételére, dokumentumgyûjtésre, megfelelô szakembergárda összefogására. A máig meg nem indult Bartók kritikai összkiadás története persze külön oknyomozó tanulmány témája lehetne. Tárgyunk szempontjából most csupán az a fontos, hogy Somfai egész tudományos tevékenységét e megálmodott összkiadás szolgálatába állította; valamennyi munkáját úgy csoportosította, hogy azok hozama valamiképpen e nagy tudományos cél elôkészületeit gazdagítsa. Ez korántsem jelenti, hogy az elkészült, befejezett munkák holmi elôtanulmányok volnának: mindaz például, amit Somfai a Bartókkal készült hangfelvételek kapcsán elvégzett (lemezösszkiadás, 19 interpretációanalízis 20 ), ha végeredményében kapcsolódik is a kottaösszkiadás tervéhez, önmagában is teljes értékû, mintaszerû tudományos teljesítmény, módszertanilag pedig jóval túlmutat közvetlen tárgyán. 21

A pálya iránymódosításának pillanata jól észrevehetô: a Bartók-centenárium évében megjelent Tizennyolc Bartók-tanulmány címû kötetben elôször közzétett Analízis-jegyzetlapok az 1926-os zongorás esztendôrôl címû tanulmány 22 jegyzete utal arra, hogy évek óta készülôben van Somfai mûhelyében egy Bartók zongoramuzsikája címmel tervezett nagyobb munka. Errôl korábban már hírt adott egy fontos tanulmány, 23 illetve hivatkozik rá az említett kötet két másik írása is. 24 Csak találgathatnók, miért nem készült el ez a munka - legkézenfekvôbb magyarázat, hogy elôkészítésének fázisában éppen azok a források nem voltak hozzáférhetôk Somfai számára, amelyekre érvelését alapíthatta volna, amelyek ösztönözték volna egy valóban öntörvényû analitikus szemlélet és eszköztár kidolgozására. Közben azonban (részint az éppen megkezdôdött Schoenberg- és Hindemith-összkiadások, a tervezett Webern-összkiadás, valamint Bartók születésének közelgô centenáriuma által is ösztönözve) felvetôdött a kritikai összkiadás gondolata, illetve ennek alapfeltételeként a tudományos igényû Bartók-filológia megteremtésének programja; Somfai nem kis határozottsággal és helyzetfelismerô készséggel azonnal döntött, s már az 1981-es kötet leghangsúlyosabb helyére teszi frissen elkészített dolgozatát: Kézirat és Urtext: a Bartók-mûvek forrásláncai. 25 E tanulmány gondolatmenete és terminológiája, együtt a néhány évvel késôbbi, nagy archívumi Bartók-kiállítás tematikájával (Bartók mûhelyében) és katalógusával 26 voltaképpen a csírája annak a kötetnek, amely 1995-ös évszámmal az idén jelent meg angol nyelven az Egyesült Államokban.

Ahhoz, hogy ez a munka egyáltalán megszülethessen, több elôfeltételnek is teljesülnie kellett. Mindenekelôtt át kellett tekinteni a Bartók-hagyaték teljes anyagát - ennek a régóta várt pillanatnak adott szomorú aktualitást Bartók özvegyének halála 1982-ben. Ekkor egyrészt hozzáférhetô lett az ô lakásán lévô dokumentumok gazdag gyûjteménye, majd néhány évvel késôbb, 1987 ôszén Bartók Péter, a komponista Amerikában élô fia (aki édesanyja halála után, az ún. Bartók Estate megszûnésével és jogi felszámolásával az amerikai hagyaték kizárólagos tulajdonosa lett) elhatározta, hogy az Archívum tervezett munkáinak elôkészítését segítendô, az amerikai hagyaték teljes anyagának fotókópiáját letétbe helyezi a budapesti intézményben. 27 A fotókópiák alapján elôkészített munkát Somfai, Bartók Péter meghívására, az Amerikában ôrzött eredeti kéziratok tanulmányozásával folytathatta 1988-ban, illetve a következô periódusban áttekintette az összes gyakorlatilag hozzáférhetô Bartók-kéziratot és kéziratértékû forrást a világ legkülönbözôbb köz- és magángyûjteményeiben. Ha végül a távoli cél, az összkiadás elindítása egyelôre nem valósulhatott is meg (újabban felvetett ellenérvek, különbözô koncepcionális és anyagi természetû problémák, illetve az addigra már szinte kézzelfogható közelségbe került jogvédelmi idônek újabb huszonöt évvel való meghosszabbítása miatt sem), az elôkészítô munka, nevezetesen a kéziratok katalogizálása, tartalmi elemzése és rendszerezése, persze a majdani kiadványsorozat tervezett köteteit szem elôtt tartva, most már önálló s mindinkább egyetlen személyre szabott tudományos feladattá növekedett. Egy áttekinthetô méretû forrásanyagot elsôként rendszerezni, mások számára is használhatóvá tenni: egységes nézôpontot kíván. Ezt a munkát végezte el s végzi ma is Somfai László - természetesen az objektív kritériumokon túlmenôen nagyon személyes jelleggel is. Érdeklôdése, szakmai gyakorlata és nézetei mindenki tevékenységét meghatározzák; Somfai érdeklôdésének megfelelôen Bartók írásos hagyatékának feldolgozása így egyrészt az alkotómunka fázisainak értelmezését, a keletkezéstörténet elemzését, Bartók alkotói magatartásának, szokásainak megértését foglalta magában, másrészt pedig mindezek a részlettanulmányok egy készülô, csak általa megírható nagy segédletnek, a Bartók-mûvek tematikus jegyzékének elômunkálataivá is váltak. 28

2. A most megjelent könyv alapjául az a hat elôadás szolgált, amelyeket Somfai 1989 szeptemberében és októberében tartott Berkeleyben, a University of California zenei fakultásán, az ún. Ernest Bloch-elôadások meghívottjaként. Az elôadások könyvvé formált kézirata 1992 végén készült el, s újabb négy évnek kellett eltelnie, míg a munka megjelent. A kézirat lassú elkészültének mindenképpen magyarázata, hogy a könyv végül is sajátos mûfajú: mindannak, amit az élôszó az elôadást követôen akár vitává vagy magyarázatokká oldhatott, itt a fôszöveg részévé kellett válnia, s minden állítást bôséges és egyértelmû illusztrációnak kell kísérnie. Hihetetlen nehézségeket támaszt az is, hogy bár a könyv a Bartók-hagyaték teljes dokumentációjára támaszkodik - kiegészítve természetesen minden, más forrásból származó bartókianával is -, korántsem számíthat arra, hogy az olvasó - a szakemberek szinte egy kézen megszámlálható kis csoportját kivéve - valóban tudja is, hogy a szerzô mirôl beszél. 29 Arra természetesen lehet hagyatkozni, hogy más komponisták hasonló mélységgel feldolgozott hagyatékának ismerôi analógiák alapján a Bartók-filológia témájában is tájékozódhatnak, mégis valószínûbb, hogy az olvasók többsége inkább csak általános tájékozódást keresve, az alkotói mûhelymunka iránti kíváncsiságát kielégítendô fordul a kötethez. S várakozásában persze nem is csalatkozik: áttekintést kap a Bartók-kutatás történetérôl, megismerkedhet Bartóknak a zeneszerzésrôl és saját alkotásairól vallott nézeteivel; a könyv gerincét pedig az a szisztematikusan felépített áttekintés alkotja, amelyben Somfai sorra veszi a Bartók-mûvek keletkezése során fellelhetô valamennyi forrástípust. Külön fejezetet kapnak a vázlatok és a töredékek, illetve a különbözô okokból meg nem valósult, tervezett mûvek (Somfai finoman megkülönbözteti az általunk ismert mûvekhez készült feljegyzéseket azoktól a töredékekben maradt kompozícióktól, amelyeknek végleges formájáról nem lehetnek információink - s felhívja a figyelmet a látszólag mégoly hasonló források lényegi eltérésére). Részletesen tárgyalja a Bartók által használt kottapapírokat, s elemzi a papírkutatásnak, e segédtudomány tapasztalatainak fontosságát a mûvek mikroszintû kronológiája tisztázásában. Példák sorát idézi arra, milyen munkafázisokon át jutott el Bartók az alkotófolyamat lezárásáig, azaz mikor tekintette valóban befejezettnek a kompozíciót. Megismertet a források különbözô típusaival, hierarchiájukkal, s bemutatja, hogy minden újabb forrás (a fogalmazványoktól a tisztázatokon és másolatokon, a korrektúralevonatokon át egészen a javított, az elôadásokon használt játszópéldányokig és a szerzôi hangfelvételig) új filológiai természetû kérdéseket vet fel, mivel mindegyik forrástípusnak más a jelentôsége az alkotófolyamatban, hiszen más a véglegesnek tekinthetô mûalakhoz mérhetô távolsága. Somfai egy fejezetben foglalkozik mindezeknek a filológiai tapasztalatoknak az elôadómûvészettel való összefüggéseivel is (elsôsorban persze Bartók saját felvételei alapján vonja le következtetéseit), majd a kötet függelékeként, már a készülô új mûjegyzék számsorrendjében, valamennyi Bartókra visszavezethetô forrás teljes jegyzékét adja. Ebben az értelemben a könyv valóban összefoglaló mû, és Somfai joggal jegyzi meg elôszavában: "E könyvben szándékom szerint közel három évtized munkáját összegzem, a jövendô Bartók kutatás hasznára."(7. old.)

A könyv természetesen nem elôzmény nélküli: ha valaki ismeri Somfai tudományos munkásságát, rendre föllelheti azokat a fejezeteket, bekezdéseket, amelyeket különbözô tanulmányokban és nyelveken, hasonlóképpen kifejtve korábban is olvashatott már. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy a könyv valóban szívós és szisztematikus munka nyomán született meg, s valamennyi elôzetesen kimunkált rétege ezen összefoglalást szem elôtt tartva készült, másrészt pedig - összevetve a korábban leírtakat a mostani szövegezéssel - azt, hogy már az elsô közlemények is helyes válaszokat adtak a fölvetôdô kérdésekre, s csak ott kellett helyesbíteni a következtetéseket, ahol a legújabban elôkerült forrásanyag változtatta meg azokat. S természetesen rengeteg az új, a specialistáknak is érdekes anyagközlés és következtetés. Ha csupán arra utalunk, hogy a kötetnek közel harmadát a legkülönbözôbb Bartók-forrásokból nagy gonddal válogatott és kommentált fakszimile oldalak teszik ki, máris bárki képet alkothat a könyv karakterérôl. Arra a szerzô nem vállalkozik ugyan, hogy egy mû valamennyi forrásának legfontosabb mozzanatain végigkalauzolja olvasóját, de megismertet a különbözô típusú dokumentumok különbözô mûvekben való elôfordulásaival, bizonnyal a legérdekesebb, legjellemzôbb oldalak elemzése segítségével, s ha egy mû teljes forráslánca nem követhetô is végig, azt nagyon pontosan meg lehet érteni, milyen, a külvilág számára is látható fázisokon keresztül jutott el Bartók odáig, hogy befejezettnek mondhatta valamely kompozícióját.

Somfai bizonyosan nehéz döntés elôtt állt: hogyan lehet egy életpálya dokumentumait minél változatosabban és sokoldalúbban bemutatni, lehetôleg úgy, hogy egyetlen fontos fázis se maradjon említetlenül, s ugyanakkor megfogalmazhatók legyenek olyan általános elvek is, amelyek az anyag sokféleségén túl is érvényesülnek, s csak Bartókra jellemzôek? Nem egyetlen mûvön akarta demonstrálni módszerének és kategóriáinak helyességét és használhatóságát, hanem fordítva: e sokoldalúan próbára tett módszertanhoz és szisztémához kereste meg a legjellemzôbb példákat, s csak bizonyos pontokon engedélyezte magának, hogy a filológia védôfalain túlra tekintsen.

Ez a módszertani döntés és önkorlátozás szerencsésnek bizonyult. Mivel talán nincs is olyan fontos Bartók-kompozíció, amelynek primer, autentikus forráslánca teljes biztonsággal állíthatóan hiánytalanul a rendelkezésünkre áll, ezért egy összefoglalásnak és egyben bevezetônek szánt tanulmányban nem lehet ugyanazon a példán az alkotófolyamat valamennyi mozzanatát illusztrálni. Somfai ezért nem is egyetlen mû keletkezéstörténetének elemzésére vállalkozik: 30 olyan kézikönyvet akart a szakemberek számára készíteni, amelynek segítségével biztonsággal ismerhetik fel az esetleg kezükbe kerülô Bartók-dokumentum értelmét és jelentôségét. Könyve éppen ezért - a mûfaji törést is vállalva - egyfajta katalógus is. Olyasmirôl is bôven közöl példát, aminek közvetlen gyakorlati haszna még az átlagos szakember számára is csekély (minden bizonnyal ide sorolható a Bartók-forrásokban szereplô kopisták ismertetése, s ilyen a hiányzó fogalmazványok [114. old.] és metszôpéldányok [233. old.] listája), de elképzelhetô, hogy éppen ennek a publikációnak a révén sikerül majd valahol valakinek azonosítania egy eddig ismeretlen dokumentumot. Bármennyire impozáns is, az olvasó számára ugyanígy aligha több kuriózumnál az a két táblázat, amely a Bartók-kottázásokban található pedáljelzések fajtáit és kronológiáját foglalja össze (276-277. old.) - bár szerepeltetése bizonnyal azzal a haszonnal jár, hogy figyelmeztet: egyetlen mégoly aprónak látszó részletnek sem szabad elsikkadnia a kutató figyelme elôtt. Az anyagismeret alaposságából fakadó túlzások itt csak annyiban említendôk, hogy esetenként kissé nehéz miattuk követni a könyv vonalvezetését. Más esetekben viszont a hasonló felsorolások valóban a munka nyereségének számítanak; így például haszonnal forgathatja a könyvet mindenki, akit a különbözô kiadásvariánsok érdekelnek; megtalálhatók azok az információk, amelyek bizonyos esetekben segítik eldönteni, vajon valóban a véglegesnek szánt verziót tartalmazza-e valamely Bartók-kotta (lásd például a hegedûrapszódiákról írott lapokat vagy azokat a táblázatokat, amelyek a különbözô revideált tempókat tûntetik fel a 249. és a 259-262. oldalakon).

A könyv központi fejezetét a fogalmazványoknak szentelte Somfai, ez a munka leggondosabban tervezett, legtöbb tanulságot kínáló egysége (The Key Manuscript: The Draft). A forráslánc emez állomásának általános jellemzése, a legjellegzetesebb példákkal való illusztrálása után egy olyan elemzô módszer alkalmazására ad példákat, amelynek kimunkálása messze túlmutat a Bartók-kutatás területén. A metodikai kérdés az, hogyan lehet egy mû kialakulásának nyomon követését, rekonstrukcióját magának a mûnek az elemzésévé tenni? A filológiai analízisen keresztül el lehet-e jutni magához a mûhöz? A könyv megszabott terjedelme, de a már említett praktikus megfontolás miatt is (nevezetesen, hogy egyetlen mû forrásainak részletes ismertetése sem képviselhetné Bartók alkotómódszerét általában), itt csak egyes gondosan válogatott mûrészletek analízisét olvashatjuk; mint Somfai is megfogalmazza: "inkább csak a jövô Bartók-kutatásának nagyon fontos részterülete, a nagy Bartók-mûvek genezisére irányuló egyedi tanulmányok bevezetôjeként." (140. old.) Mindaz azonban, amit például a III. vonósnégyes egyik részletét, a Hegedûverseny 12-fokú témájának kialakulását, a Zongoraszonáta és általában is az 1926-os év zongoradarabjainak születését elemezve, vagy amit a Bartók-kompozíciók létrejötte során mûködô automatizmusokról ("stratégiák") elmond, azzal biztat, hogy a stíluselemzés és a források analízise, egyetlen mûre koncentrálva, együttesen valóban felkínál majd egy olyan, az egyedi mûvekre szabott elemzô módszert, netán szemléleti módot, amely az elôzetes mûalakokat nem a végleges formától elválasztva értékeli (mint a vázlatkutatás ma többnyire teszi), hanem minden változtatást fejlôdésében szemlél, s megpróbálja magyarázatát a végleges forma felôl értelmezni. Azt, hogy ez a módszer valójában mit is jelent, a könyv két korábbi fejezete példázza igazán. Az egyik a vázlatokról szól: elôbb katalógusszerûen is tárgyalja a különbözô vázlattípusokat, majd a közölt példák elemzése során arra is választ kapunk, mi és miért változott a végleges formában. A másik fejezet Bartók félbehagyott, töredékesen fennmaradt kompozícióival és megvalósulatlan terveivel foglalkozik; itt olyan miniatûr elemzéseket is találunk, amelyek az életmû egyes korszakainak összefüggéseit is felvillantva sejteni engedik, miért maradt kidolgozatlan a megkezdett mû vagy átirat, miért nem öltött formát a terv, s leszámol azzal az illúzióval, hogy Bartók befejezetlen kompozícióiból Bartók szellemében lehetne lezárt mûalakokat létrehozni. (Kivételt tesz ugyan a töredékes Brácsaversennyel, de éppen illusztrációinak sorából következik, hogy ezt a darabot sem lehet rekonstruálni, legföljebb adaptálni, parafrazeálni, fantáziává költeni, tehetségesebben, mint azt Serly Tibor tette...)

3. Minden átfogó igénnyel készült munka óhatatlanul felvet olyan gondolatokat is, amelyek vitára serkentenek vagy mások számára elfogadhatatlannak tûnnek, metodikai kételyeket ébresztenek, és továbbgondolásra, eltérô vélemények megfogalmazására ösztönöznek. Somfai László könyve sem kivétel e tekintetben: a szerzô tudta, hogy úttörô feladatra vállalkozott, s jól érzékeli, több helyütt is említi, hogy a Bartók-kutatás fordulóponthoz érkezett. Tegyük hozzá: éppen az ô könyve és munkássága révén érkezhetett el ehhez a fordulóponthoz. Az összefoglalás igényessége azonban az olvasó kötelességévé teszi, hogy kritikai észrevételeket is tegyen.

Az apró pontatlanságok helyesbítése persze nem egy recenzió, hanem egy további kiadás feladata. 31 Többnyire nem is "hibákról" van szó, hanem a kézirat elkészülte és a könyv megjelenése közötti idô számlájára is írható figyelmetlenségekrôl, amelyeket az olvasó automatikusan is javít (így például tudja, hogy az "ifjabb Bartók Béla gyûjteménye" hivatkozás ma már nem pontos), legfeljebb bosszantja, ha egy hivatkozott mû keletkezési évszáma eltérô a könyv fôszövegében és a függelék mûjegyzékében (BB 129c a 89. oldalon: ca.1906-1907, a 319. oldalon pedig 1907-1908). Következetlenség, hogy a BBCCE rövidítés feloldása nem szerepel a kötetben, jóllehet az olvasó hamarosan azonosítja a tervezett Béla Bartók Complete Critical Edition sorozattal.

Az angol szövegkörnyezetben úgy hiszem, pontatlan a Lichtpause kifejezés használata. Somfai ezzel a szóval azt a kéziratfajtát jelöli, amit Bartók átlátszó lapra, elôre nyomott ötvonalas szisztémákkal ellátott pauszpapírra (németül is: Pauspapier, Lichtpauspapier) írt. Ezzel szemben a precíz szóhasználatban a Lichtpause már az errôl a transzparens lapról készített másolatot jelenti. Bartók szóhasználata (mint azt Somfai idézi is a 33. lapon) korrekt: a pauszpapírra írt tisztázat nála Lichtpausreinschrift.

Érthetô, bár erôsen vitatható az a döntés, hogy a kötet a mûveknek csak a meghonosodott vagy autentikus angol címeit használja. Ez a fôszövegben természetesen elfogadható, de a függelékben mindenképpen közölni kellett volna az eredeti (magyar) címeket: praktikus haszna is lett volna, hiszen még az idegen ajkú olvasónak is megkönnyítette volna az egyes mûvek azonosítását.

Kár, hogy a kötet nem hivatkozik bôségesebben az elmúlt évtizedekben azért meglehetôs gyakorisággal megjelent kézirat-fakszimilékre. Nyilvánvaló, hogy a lábjegyzetek racionális terjedelmének megtartása volt az elsôdleges ok, ám a kötet végi függelékben, amelyet éppen a könyv alapvetô mondandójával foglalkozni kívánó olvasó gyakran fog forgatni, meg lehetett volna említeni az elszórtabb publikációkat is. Az összes egylapos közlés felsorolását persze értelmetlen volna számon kérni, elkelt volna azonban a bôségesebb tájékoztatás, hiszen ezek a másodlagos források éppen a könyv elsôdleges bizonyító anyagaihoz tartoznak, s a mai könyvtári viszonyok között eléggé könnyen hozzáférhetôk. (Csak néhány feltûnô hiányosságot említek itt: a II. vonósnégyes vázlatának fakszimile közlése, amelyrôl a fôszövegben van ugyan említés, de a jegyzékben nem; az egyébként kiadatlan mûvek közül egyáltalán nincs megemlítve viszont például a BB 125 A férj keserve fogalmazványának hasonmása Demény János 1951-ben kiadott II. levélkötetében, vagy a BB A-3 számú Beethoven-hangszerelés Dille amúgy hivatkozott 1990-es tanulmánykötetében.)

A fakszimile közlések kérdése egy további, jóval fontosabb metodikai kérdéshez is elvezethet, s ez annál inkább lényeges, mert Somfai közben önálló tanulmányt is szentelt a kérdésnek. 32 Arról van ugyanis szó, hogy milyen mértékben segíthet megérteni a kompozíciós módszert a kéziratos forrást szinte tükörszerûen ábrázoló úgynevezett "diplomatikus másolat"? E másolat voltaképpen segít kiolvasni a kézirat bonyolultabb helyeit, s híven ábrázolja a húzásokat, javításokat, jelzi az áthúzott hangokat, beszúrásokat is stb. A könyv egyetlen nagy belsô ellentmondását ezeknek a diplomatikus másolatoknak a használatában látom. Hiszen ha elfogadjuk Somfai nézetét (s el kell fogadnunk, mert ez az egyedüli lehetséges interpretáció), nevezetesen azt, hogy "a komponálás legnyilvánvalóbban szellemi-elvont régióiban zajló alkotói döntések tárgyszerû nyomai többnyire a lehetô legprózaibb fizikai tényekben fedezhetôk fel", 33 akkor belátható, hogy még a leghûségesebb másolatban is éppen ezek a fizikai tények semmisülnek meg: az írás sebességének jegyei, a javítások lehetséges sorrendjének rekonstruálhatósága és így tovább. Elég összevetni például a 44. lapon az elsô Sirató ének fakszimilében is közölt vázlatát Somfai korrekt átírásával, hogy kiderüljön: mennyivel informatívabb az eredeti. A 3. vonósnégyes fogalmazványának diplomatikus átírása is a fakszimilével együtt lenne csak használható, hiszen a változtatások sorrendje, egymásra rétegzôdése csakis az eredeti ismeretében lenne eldönthetô. Még a részletes magyarázatok sem igazítanak el, hiszen a közreadó óhatatlanul csak arra hívja fel a figyelmet, ami ôt érdekli, s elsiklik azok fölött a kérdések fölött is, amelyek megoldása neki, aki az eredetit ismeri, nem jelentenek nehézséget. Itt valójában csak két korrekt eljárás adódik: vagy a fakszimile (esetleg olyan kommentárokkal, amelyek a fotókópián sem olvasható helyeket tisztázzák), vagy a vállaltan is elemzést, értelmezést, rekonstrukciót jelentô, a kézirat rétegeit feltáró és azokat a keletkezéstörténet kronológiáját tükrözô, önálló rétegekként részletezô közreadás - de semmiképpen sem a tükörhitelességûnek látszó, az eredeti illúziójával kecsegtetô "diplomatikus" átírás.

4. Somfai László Bartók-kutatásainak, ma már jól láthatóan, három nagy témája, célja van. Közülük az elsônek összegzése, a forráskutatás Bartókra alkalmazott irányelveinek alapvetése, ezzel a kötettel a kezünkbe került. Aligha lesz bárki is a közeli és távolabbi jövôben, aki gyökeresen újat mondhatna ebben a témában: mindaz, amit Somfai a terminológia, a módszertan, a mikrofilológia területén megvalósított, csak a zenetudomány történetének legnagyobb teljesítményeihez mérhetô; kategorizációit, esetleírásait, megállapításait még ott is használjuk saját munkáinkban, ahol nem illetlenségbôl nem hivatkozunk rá, hanem mert szinte köznyelvivé váltak szavai. A második munka Bartók kompozícióinak tematikus jegyzéke, amelynek részközleményei megjelentek már, 34 s amelynek mintegy elôzetes kivonataként is olvashatjuk a jelen kötet függelékének forrásjegyzékét. Amennyire az eddigi közleményekbôl következtetni lehet rá, ez a könyv jóval több lesz mint mûjegyzék: valóban a Bartókról a tudomány által eddig feltárt alapvetô ismeretek enciklopédiája, ha elkészül: a Bartók-kutatás mindennapjainak legfontosabb segédkönyve.

S a legnagyobb, legambiciózusabb terv természetesen Bartók zenemûveinek kritikai összkiadása: meglehet, Somfai pályájának legnagyobb illúziója, s végül - talán - beváltatlanul maradó reménye. Ki tudja: lehet, hogy ez az évtizedek óta küszöbön álló, de a megvalósulás közelébe sem jutó terv vagy talán e terv meg nem valósulása az, ami a Bartók-kutatás újabb fordulópontját jelzi? Lehet, hogy az efféle tervek ma már nem is juthatnak el a megvalósulásig, hiába az elôkészítô munka nagysága, a sokirányú erôfeszítések, a sokak által megfogalmazódó igény, a személyi adottságok megléte. A Bartók-kutatás ránk köszöntô új korszakának talán legnagyobb kérdése most, hogy lesz-e ereje és mersze bárkinek is, akár az álom megálmodójának, Somfai Lászlónak bevallani, hogy az összkiadás gyönyörû terve immár a múlté, s meg kell találni azokat az új formákat, mûfajokat, amelyekben mindaz, ami hagyományosan az összkiadás apparátusába tartoznék, másképpen publikálandó? Lehet, hogy a kérdést úgy kell megfogalmazni: szabad-e hagyni, hogy mindaz a tudás, adat, gyakorlati tapasztalat, ami oly természetesen találta volna meg a helyét egy összkiadásban, sokáig ne legyen még hozzáférhetô azok számára, akik azt napi munkájukban hasznosítani szeretnék?

Keressük a mûfajt. Az én olvasatomban errôl is szól Somfai munkája: minden sora, amely túlmutat a címben vállaltakon, errôl a keresésrôl tanúskodik. S talán ennek a keresésnek az aktualitása az, amit a jövô kutatómunkáját is szem elôtt tartva oly fontos kimondani akkor - Somfai egy régi recenziójának 35 címét kölcsönözve most -, ha lehetôség adódott szólni "Egy jelentôs új Bartók-könyvrôl".
 
 

Jegyzetek

1 * A három elsô kötet megjelenése: 1948., 1951., 1955.

2 * Négy részben jelent meg, s Bartók életének 1899 és 1940 közötti szakaszát öleli fel. L. Zenetudományi Tanulmányok, II (1954), III (1955), VII (1959), X (1962).

3 * Elôször a Bartók Béla válogatott írásai címû gyûjteményben jelent meg (Mûvelt Nép, Bp., 1956), majd franciául és németül is (1956, 1957); legteljesebb változatát l. Ujfalussy József Bartók Béla c. monográfiájának második kiadásában (Gondolat, Bp., 1970. 478-522. old.).

4 * Bartók Béla összegyûjtött írásai I. Közreadja Szôllôsy András. Zenemûkiadó, Bp., 1966 [1967].

5 * Két elsô kötete: Bartók stílusa (Zenemûkiadó, Bp., 1955), és Bartók dramaturgiája (Zenemûkiadó, Bp., 1964).

6 * Bartók vonósnégyesei. Zenemûkiadó, Bp., 1967.

7 * Bartók Béla. Gondolat, Bp., 1965. (Kis Zenei Könyvtár).

8 * Lásd publikációit az általa szerkesztett Documenta Bartókiana köteteiben (1-4. kötet, 1964-1970).

9 * A csodálatos mandarin. Csillag, IX/4. (1955. április), 829-842. old.; Bartók Béla élete. Csillag, IX/9. (1955. szeptember), 1855-1872. old.; Ember és természet Bartók világában. In: Zenetudományi Tanulmányok. X 1962. 5-13. old. Mindhárom írás: Szabolcsi Bence kötetében is: A válaszút és egyéb tanulmányok. Akadémiai, Bp., 1963.

10 * Bartók színpadi mûvei. Zenemûkiadó. Bp., 1962.

11 * Adatok "A kékszakállú herceg vára" keletkezéstörténetéhez. In: Magyar Zenetörténeti Tanulmányok [II]. Bp., 1969. 333-357. old.; Két máig kiadatlan Bartók-partitúra. A fából faragott királyfi szvit-változatainak története. Magyar Zene, X/1 (1969. március), 76-89. old.; Bartók Béla megvalósulatlan kompozíciós terveirôl. Magyar Zene, X/3-4 (1970. június), 251-263. old.; A fából faragott királyfi keletkezésérôl. In: Magyar Zenetörténeti Tanulmányok [III]. Bp., 1972. 289-296. old.

12 * Nichtvertonte Libretti und andere Bühnenpläne Bartóks. Documenta Bartókiana 2 (1965), 28-52. old.; Bartók egynemû kórusainak szövegforrásairól. In: Magyar Zenetörténeti Tanulmányok [II]. Bp., 1969. 359-376. old.

13 * Per finire". Gondolatok Bartók finálé-problematikájáról. Magyar Zene, XII (1970. december), 3-15. old. (ua. rövidítve: Somfai László: Tizennyolc Bartók-tanulmány. Bp., 1981. 255-264. old.); Egy sajátos formastruktúra az 1920-as évek Bartók-kompozícióiban. In: Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola Évkönyve 1970-71. Bp., 1971. 31-36. (átdolgozva: Tizennyolc... 265-269. old.); Egy sajátos kulminációs pont Bartók hangszeres formáiban. Magyar Zene, XIII/2 (1971. június), 132-143. old. (rövidítve Tizennyolc... 270-276. old.)

14 * Bartók - saját mûveinek interpretátora. Magyar Zene, X (1968), 354-360. old.

15 * Errôl részletesebben is: The Budapest Bartók Archives. Fontes Artes Musicae, 29/1-2 (1982), 59-65. old.

16 * A legfontosabb ilyen dokumentum Bartók vázlatkönyve. Fakszimile kiadása: Bartók Béla "fekete zsebkönyve". Vázlatok 1907-1922. Az eredeti kézirat fakszimile kiadása Somfai László utószavával. Editio Musica, Bp., 1987.

17 * Magyar Zene, XIII/1 (1971. március), 3-6. old., a hivatkozás: 5. old.

18 * A Bartók-hagyaték sorsát és ennek a kutatástörténetre tett hatását röviden tárgyalja a most megjelent Somfai-kötet bevezetése (1-8. old).

19 * Eredetileg LP-lemezeken, két dobozban: Centenary Edition of Bartók's Records (Complete). Hungaroton, Bp.,1981. Új CD-kiadása, új hangzó dokumentumokkal is bôvítve: Bartók at the Piano 1920-1945. Bp., 1991. Hungaroton, HCD 12326-31; Bartók Recordings from Private Collections. Hungaroton, Bp., 1995. HCD 12334-37. Az eredeti kiadás kísérôfüzetei, az új változat néhány újabb adatától eltekintve, hasonlíthatatlanul gazdagabbak.

20 * L. például: Az "Este a székelyeknél" négyféle Bartók-elôadása. In: Tizennyolc..., 117-132. old.; Az "Allegro barbaro" két Bartók-felvétele. In: uo. 133-149. old. A legfontosabb következtetéseket foglalja össze az angol kötet 279-294. oldalán.

21 * E témát exponálja Somfai How to Handle Oral Tradition-Like Phenomena in a Critical Edition? címû tanulmányában. In: Stockmann-Festschrift, München (megjelenés alatt).

22 * Uo. 153-193. old.

23 * Bartók formatani terminológiájának korai forrásai. In: Zenetudományi dolgozatok 1979. Bp., 1979. 7-17. old.

24 * Bartók népzenei forma-terminológiája. In: Tizennyolc... Bp., 1981. 279-297. old.; Kisformák, egyszerû és összetett tételformák Bartók zongoramuzsikájában 1908-1930. In: uo. 298-303. old.

25 * Uo. 31-72. old.

26 * Bartók mûhelyében. Az alkotó munka dokumentumai. MTA Zenetudományi Intézet, Bp., 1987.

27 * Errôl az eseményrôl számol be Somfai cikke: A Bartók-életmû gondozásának új horizontja. Muzsika, 1988. 6. szám, 4-7. old.

28 * Idevágó részközleményeit l.: Problems of the Chronological Organization of the Béla Bartók Thematic Index in Preparation. Studia musicologica, 34 (1992), 345-366. old.; Béla Bartók Thematic Catalogue: Sample of Work in Progress. Studia musicologica, 35/1-3 (1993-94), 229-241. old.; Why Is a Bartók Thematic Catalog Sorely Needed? In: Bartók and His World. Ed. Péter Laki. Princeton University Press, Princeton, 1995. 64-78. old.

29 * Ezt a metodológiai problémát persze a könyv írója is érzi: l. errôl a 144. oldalon mondottakat.

30 * Az értô olvasó a Függelékben közölt forráskatalógus alapján jól tájékozódhat az egyetlen mûre koncentráló majdani munkák lehetôségeirôl és perspektíváiról.

31 * A magyarországi Bartók-kutatás és általában a magyar zenetudomány nagy nyeresége volna, ha ez az újabb kiadás magyar nyelvû lenne. Lehetetlen, hogy egy ilyen színvonalú és jelentôségû munka éppen Bartók szülôhazájában s Bartók anyanyelvén nem hozzáférhetô - bár itthoni megjelentetésével kapcsolatban ne legyenek illúzióink. Ma, amikor a zenei könyvkiadás hihetetlen mértékû elsorvadásának vagyunk tanúi, csak nagyon kevéssé valószínû, hogy éppen egy ilyen könyv ütné át a közöny falát - a könyvkiadásét és a zenészszakmáét egyaránt.

32 * Diplomatic Transcription Versus Facsimile with Commentaries: Methodology of the Bartók Edition. In: Festschrift Gerhard Croll. Laaber, 1992. 79-96. old.

33 * A 4. vonósnégyes genezise: Bartók és a kottapapírok. Magyar Zene, XXIX/3 (1988), 324. old.

34 * L. a 28. jegyzetet.

35 * Egy jelentôs új Bartók-könyvrôl. Magyar Zene, VIII/6 (1967. december), 592-598. old.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/