A már több generációt kiszolgált régi egyetemi jegyzet (Szádeczky - Kardoss Samu: Az ókor története III. Görög történelem) a hírénél mindenképpen jobb, de kétségtelenül rendkívül nehezen tanulható és nehezen áttekinthetô volt. Az új tankönyv áttekinthetô, ez a név- és tárgymutatónak köszönhetô. A korábbi jegyzet, ha nem a legdurvább formában is, sok mindent tükrözött az ötvenes évek történelemszemléletébôl. (Megdöbbentô: az új tankönyv még nem minden részében tudta levetkôzni ezt a szemléletet.)
  Az új tankönyv az ELTE (részben volt) ókortörténészeinek közös munkája, néhány részlete már korábban is napvilágot látott a miskolci bölcsészegyesület kiadványaként. A munkát négy szerzô írta. Valamennyien egy-egy fontos történelmi korszak, terület legjobb magyarországi ismerôinek számítanak. A szemlélet nyilvánvalóan eltérô, de a négyes szerzôség nem okoz komoly zavarokat. Egyértelmû tehát, hogy a (Századvég) Osiris Kiadó kezdeményezése a tankönyvkiadás terén is kedvezô változást hozhat.
  Az ókortörténet tudománya jelentôs szemléleti változáson ment keresztül az utóbbi évtizedek során. Ez a változás sajátos eredményekkel járt. Egyfelôl alapvetôen megkérdôjelezte a korábbi évtizedek megalapozatlan és félrevezetô téziseit (ezek lényegében annak voltak köszönhetôk, hogy még nem is olyan régen a múltat sokan nem "múltnak", hanem a jelennek szóló tanmesének tekintették). Az antikvitás egy-egy korszaka iránti csodálat sokszor elzárta annak lehetôségét, hogy egy más kultúrát, egy más civilizációt valóban megismerhessünk.
  Csak példaként említenénk Athén Kr. e. IV. századi történetének megítélését. Sokan tekintették úgy Athénnak ezt a korszakát, mint hanyatlást, vegetálást, jelentéktelenséget. Nem lehet kérdéses, hogy ez az ítélet igazságtalan. Kárhoztatták az V. századi Athén imperializmusát, de megvetôen emlegették azt az Athént is, amely adottságaihoz képest egyáltalán nem csekély teljesítményt nyújtott a "hanyatló" IV. században, miközben az eljövendô évezredre megalapozta szerepét, hogy az antik világ egyik kulturális központja maradjon. Mindez a magyar hallgatóknak azt szuggerálta: egy nem teljesen szabad világban, egy kisebb katonai erejû államban a tisztes polgári erények megvalósítása (vagy legalábbis az erre irányuló igyekezet) nem érdemes tiszteletre.
  Az üdvözlendô kijózanodási folyamat azonban avval is járt, hogy az antikvitás története egyértelmûen elveszítette kiemelt helyzetét mind tudományos súlyában, mind a közönség érdeklôdésében. A rendelkezésre álló források jellege pedig nem teszi lehetôvé, hogy a modern történettudomány legtöbb módszerét az ókortörténetre is alkalmazzuk.
  Az utóbbi években több, a görög civilizációval foglalkozó igényes (vagy legalábbis drága) kiadvány látott napvilágot magyar fordításban. Ezek azonban nem a politikai történetre koncentráltak, így a Görög történelem kétségtelenül fontos. A szerzôk tudatosan nem tekintenek ki a kulturális fejleményekre. Ez az önmegtartóztatás azonban túlzóan következetes, és néha komoly hiányérzetet is kelthet az olvasóban. Ugyanakkor egyet kell értenünk azzal a törekvéssel, hogy - a nagyközönségnek szóló kiadványokkal szemben - helyre akarják állítani a hagyományos történelmi ismeretek fontosságát és tekintélyét.
  Németh György a könyv szerkesztôje, az alkotógárda legfiatalabb tagja saját témájának kidolgozásán kívül vállalkozott a bevezetô fejezetek megírására is. A legfontosabb ezek közül a görög történetírás áttekintése, de a rövid terjedelem miatt sok a hiány. Nem esik szó a Nagy Sándorra és a hellenisztikus korra vonatkozó történetírásról. (Erre érdemben a Kertész István-féle történeti fejezetben sem kerül sor.) Xenophónnál csak nagyon halvány kritikai megjegyzéseket olvashatunk, pedig a mai kutatás értékítélete meglehetôsen negatív, különösen a Hellénikával kapcsolatban. Noha a fejezet bibliográfiájában szerepel Polybios, a szövegben róla egyáltalán nincs szó.
  Legalább néhány soros méltatást érdemeltek volna az attikai szónokok, akik elsôsorban a Kr. e. IV. századi Athénra vonatkozóan felbecsülhetetlen értékû forrásanyagot jelentenek, és többen közülük a történelem szereplôivé is váltak. A régészeti fejezetben nagyon rövid és szubjektív beszámolót kapunk, nyilván szándékoltan, hiszen magyar nyelven több részletes beszámoló is hozzáférhetô. Jelentôs az írás kialakulását és a feliratokat taglaló fejezet, jól használható bibliográfiával. A papiruszokat és a numizmatikát tárgyaló rész ismét nem törekszik bôvebb kifejtésre, ebben az esetben azonban ez egyáltalán nem lett volna haszontalan.
  A témára vonatkozó modern történettudomány áttekintése, mintegy második szándékként, az elhamarkodott vagy elavult (többek között marxista) nézetek kritikája is kíván lenni. Kétséges számomra, hogy a vulgármarxista nézetek hathatós kritikájához elégséges-e ez a néhány bekezdés.
  A Hasznos tudnivalók kétségkívül teljesítik a címben tett ígéretet. A leghasznosabb egyértelmûen a görög nevek átírásáról szóló fejezet, amely mindenképpen ajánlható a mûvelt nagyközönség figyemébe is. (A görög ábécé ismerete nélkül azonban nehéz boldogulni, hiszen az idegen nyelvû kiadványokban nem tesznek különbséget például a rövid és hosszú magánhangzók között.)
  Az elsô kronologikus fejezet, A görög föld ôs- és koratörténete Sarkady János munkája. A szerzô e kor sok területének nemzetközileg elismert kutatója. Az alfejezetek túlnyomó része alapos és magas színvonalú. A neolitikummal kapcsolatban azonban talán több újabb, izgalmas lelôhelyet is említhetett volna. A mükénéi és krétai kultúráról szólva a szerzô elsôsorban a társadalmi berendezkedésre és a gazdaságra koncentrál, hiszen a mûvészeti emlékek más kiadványokban jól hozzáférhetôk. Nehezen értelmezhetô a matriarchátus mára teljesen elavult fogalmának óvatos becsempészése a szövegbe (88. old.). A szerzônek természetesen szíve joga kételkedni a modern vallástörténet és antropológia szinte teljesen egyöntetû állásfoglalásában, de aligha éri meg, hogy ezért a húsz év körüli hallgatókat összezavarjuk. W. Burkert, korunk legelismertebb görög vallástörténésze a következôképpen foglalja össze a jelenlegi álláspontot: "A matriarchátus a szó tulajdonképpeni értelmében sehol sem létezett bizonyíthatóan az Égeikum és az ókori kelet ôstörténetében, és ennyiben - a Bachofen alkotta mitológia és Engels ortodoxiája ellenére - semmilyen szerepet sem játszik a görög vallástörténetben. Még akkor sem, ha a nô helyzete a minósi Krétán különbözött a görög polisban elfoglalt helyétôl. Az istennôk szerepét és a nôk idôleges dominanciáját a szertartásokban és mítoszokban más módon kell magyaráznunk." (Greek Religion [Griechische Religion der archaischen und klassischen Epoche]. Harvard University Press, 1985., az I. 3. 2. fejezethez tartozó 22. jegyzet.) A fejezet nagy része egyértelmûen világszínvonalon íródott. Szóvá kell azonban tenni az utolsó alfejezet szóhasználatát. "A sötét korban a barbárság állapotai közé visszaesett területek…" Ilyen értelemben használni a "barbárság" szót manapság már tudományos illetlenségnek számít. Az emberben óhatatlanul felötlenek az engelsi reminiszcenciák.
  A következô jelentôs fejezetet, Az archaikus és a klasszikus kort Hegyi Dolores írta, és ô a szerzôje A görög városállamok Kr. e. 403 és 388 között címet viselônek is. Hegyi Dolores nagy súlyt helyez arra, hogy a korszerû álláspontok kerüljenek a tankönyvbe. A két - talán legfontosabb példa - a korai Spárta anyagi kultúrájának (138. old.) és a IV. századi Athén helyzetének elfogulatlan ismertetése (237-241. old.). Az anyag jól követhetô és tanulható. Méltó helyet kap benne a társadalomtörténeti fejlôdés bemutatása. Némileg merésznek nevezhetô Solón törvényhozásának datálása az 570-es évekre (133. old.) - feltehetôen Sealey nyomán -, ám annyi gyakorlati haszna kétségtelenül van, hogy a hallgatókat megkíméli a Solón arkhóni éve és Peisistratos hatalomra kerülése közötti - az antik források alapján csak zûrzavarosan rekonstruálható - idôszak eseményeitôl. Kétséges, hogy lehet-e (noha nem jogosulatlan) Argos és Korinthos idôleges egységét synoikismosnak nevezni (a gyakorlatban argosi helyôrség állomásozott Korinthosban) (227. old.). Spárta és Boiótia viszonya talán többet érdemelt volna egy rövidke mondatnál (228. old.)., így a késôbbi események nehezen érthetôk. A leuktrai csatával kapcsolatban megemlíthetô lenne, hogy Kleombrotos rossz hadvezetése nagymértékben hozzájárult a spártai vereség súlyosságához, persze Epameinóndas zsenialitása mellett. Nehezen érthetô az ephesosi Syrphax mint a kis-ázsiai tyrannos példája (ha jól értem a mondatot), hiszen egyetlen érdemleges forrásunk, Arrhianos (I. 17. 12.) szerint ô az oligarchikus vezetés egyik tagja volt.
  Hegyinek kellett a leginkább megbirkóznia a görög történelem sokközpontúságának problémájával. Szinte lehetetlen olyan beszámolót adni, ami nem mellôzi a fontos eseményeket a görög világ egészében, ám ugyanakkor az olvasók/hallgatók számára biztosítja a könnyû követhetôséget. Ésszerû kompromisszumot jelent, hogy a görög anyaország kerül a középpontba, a többi terület pedig csak alkalmanként jut szerephez. Így a nyugati, kis-ázsiai, a Fekete-tenger partvidékén és az Észak-Afrikában élô görögség történelme természetesen nem követhetô folyamatosan (a helyzeten az egyoldalas A peremterületek címû [243. old.] fejezet nyilvánvalóan nem változtat); ezt azonban a terjedelmi korlátok érthetôvé teszik. Spárta történetének bemutatása némileg háttérbe szorul Athénéval szemben, bár ez megfelel a források által nyújtott képnek.
  Németh György saját történeti fejezete A peloponnésosi háború. A szerzôk közül egyedül ô törekszik arra, hogy alapos tájékoztatást nyújtson a modern szakirodalom eltérô kijelentéseirôl, elsôsorban a háború okait illetôen. Sarkady, Hegyi és Németh általában tartózkodik a politikatörténeti elemzéstôl, ezért szembeszökô Németh kijelentése "…e szubjektív összefoglalás [ti. Periklés temetési beszéde Thukydidésnél] mindmáig erôsebben hat a Kr. e. 5. századi Athén demokráciájának értékelésére, mint az ellene szóló tények tömege". Az athéni demokrácia értékelését aligha lehet egy odavetett félmondatban elintézni, ráadásul számomra nem is értelmezhetô "az ellene szóló tények" kifejezés, gondolom, más számára sem.
  Az aiginaiakat nem Periklés telepítette le (203. old.) Thyreában (Kynuria), hanem a spártaiak fogadták be ôket, és a terület nem északkeleten van a Peloponnésoson, hanem a keleti tengerpart közepén, Spárta és Argos akkori határán (Thukydidés, II. 27.). Késôbb az athéniak feldúlták a területet, és elhurcolták az aiginaiakat (Thukydidés, IV. 56-57.). A fejezet különben mintaszerû összefoglalás.
  A tankönyv terjedelmes részét teszi ki A hellenizmus címû fejezet, Kertész István tollából. Az ókor e fontos korszakát Magyarországon sokáig mostohán kezelték, alapos tárgyalása ezért mindenképpen üdvözlendô. A szerzô hosszú elméleti fejezettel indítja a korszak ismertetését. A hellenizmus kifejezés történetét tárgyaló rész nem haszontalan, de egy tömör tankönyvben túlzottan terjedelmes. A szerzô értékelése a korról elfogult: "A hellenizmust a görög társadalom válságát megoldó történelmi jelenségnek értékelem." "A hódítás sikere után lehetôvé vált az antik társadalom magasabb szintû megvalósítása." Teljesen nyilvánvaló, hogy a görög anyaország társadalmi válsága nem oldódott meg; sokan kerestek új hazát keleten, de ez hosszabb távon a görög államok további gyengüléséhez vezetett katonai-politikai értelemben. A szerzô szerint Kr. e. IV. század görög világát az anarchia jellemezte. A Sándor halála utáni hellenisztikus világ aligha volt békésebb, mint a korábbi idôszak. A korai makedón történelem talán túlzottan terjedelmes leírásában olyan, már kihaltnak vélt vulgármarxista, Engelstôl származó fogalmak tûnnek fel, mint például ôsközösség, és külön is kiemelve, fontos megtanulandó fogalomként: "katonai demokrácia".
  Kertész, bár kicsit tömörebben fogalmazhatna, sok jó fejezettel gazdagítja a magyar olvasókat. Ilyenek a makedón történelmet 513 és 459 között bemutató fejezetek. A szerzô néha túlzottan kollokviális kifejezéseket használ. Athént nem lehet egyszerûen "attikai nagyvárosnak" aposztrofálni (274. old.) Szerencsétlen Spárta és Argos Athén-ellenes koalíciójáról beszélni (275. old.). Az V-IV. századi makedón trónviszályok bemutatása viszont túl részletes. A 271. oldalon indokolatlan a ritkán használatos hetairiké hippos titulus bevezetése, a késôbbiekben (pl. 287. old.) a szerzô maga is megelégszik a bevett hetairosok elnevezéssel. Pongyolaságnak hat a IV. századi tyrannosokat "zsarnokoknak" nevezni (pl. Pherai zsarnoka, 276. old.). Érthetetlen II. Alexandros meggyilkolásának romantikus elemekben gazdagon színezett elôadása és a telesias nevezetû thrák eredetû tánc külön kiemelése, ami még a "fogalmak" között is helyet kapott. Túlzottan udvariaskodó Edson nevének említése a tankönyvben (279. old.). Ha már a challenge történelmi szerepét hangsúlyozza a szerzô, hasznosabb lett volna Toynbeera hivatkoznia. Meglepô, hogy - hadtörténeti érdeklôdése ellenére - elég szûkszavú leírást ad a makedón phalanx harcmodoráról. Néhány ábrával ellátott, némileg bôvebb magyarázat sok fejtöréstôl kímélné meg a leendô tanulókat, olvasókat.
  A Nagy Sándorról szóló fejezet egyenetlenebb, mint a korai Makedóniát vagy Philippos uralkodását bemutató, noha azt várnánk, hogy ennél aligha lehet hálásabb feladat. Elég nyilvánvaló, hogy Kertész kifejezetten apologetikus álláspontot képvisel Sándorral kapcsolatban, és különösen az aristotelési nevelés hatásával kapcsolatban nem tartózkodik a romantikus túlzásoktól sem. Meglehetôsen furcsa Thébai elpusztításának bemutatása is (296. old.). Nem derül ki, hogy a várost földig rombolták, a férfiakat kiirtották, a nôket megerôszakolták és rabszolgának adták el. Kertész csupán annyit jegyez meg jóval késôbb, hogy Sándor nagylelkûen megkímélte Pindaros leszármazottait (305. old.). (Ebbôl kellene kikövetkeztetnie az olvasónak, hogy a többi thébait viszont könyörtelenül legyilkolták.) Meglehetôsen sommásan ítélkezik a görög anyaország helyzetérôl, majd arra a következtetésre jut: "A megoldás kulcsa ilyenformán a görög összefogást kierôszakoló makedón hegemónia elismerése és Perzsiának e hegemónia alatt történô meghódítása." Ez kissé teleologikus történelemszemléletre vall.
  Kedvezôbb benyomást keltenek a diadochosokról és a hellenisztikus államokról szóló fejezetek, sok esetben magyar nyelven nélkülözhetetlen összefoglalót adnak. Az olvasóban azonban joggal felmerülhet a kérdés, ha a hellenisztikus királyság ennyivel magasabb rendû volt a polisnál, miért süllyedt a legtöbb állam hosszabb idôszakokra súlyos belsô válságba; miért nem tudták eredményesen felvenni a harcot az expedíciós római haderôkkel szemben? Miért volt legalább annyi, kevés eredményt hozó háborúskodás, mint a polisok idejében? Miért igyekeztek - nem is sikertelenül - a görögök új, életképes szövetségi államokat létrehozni?
  A szövegbôl általában hiányzik néhány eligazító mondat a görög politikai világ általános alakulásáról. Különösen fontos lenne egy bekezdés, ami az egyes államok belsô küzdelmeit és a "külpolitikai" helyzet közötti kapcsolatot elemezné, elsôsorban az V-IV. század folyamán. Arról, mit is értettek demokrácián, oligarchián, arisztokrácián.
  A bibliográfiák általában korrektek. Talán érdemes megfontolni az annotált bibliográfia meghonosítását. Akár néhány szó is fontos támpontot jelenthet a szemináriumi dolgozatát készítô diák vagy éppen a leendô ókortörténész számára. Hasznos lehetne itt hivatkozni az egyes eltérô elméletekre, történeti rekonstrukciókra is. Ez nem növelné érdemben a terjedelmet.
  Minden fejezet végén listát kapunk a fontosnak tartott terminusokról. Ez a rész a "fogalmak" címet viseli. A felsorolt szavak azonban javarészt nem fogalmak. (Lehetne például: Fontos/emlékeztetô szavak/kifejezések.) Összeállításuk sokszor mechanikus, a szövegben amúgy is kiemelten szedett szavak jelennek meg újra. Mennyiségük is túlzott néha. Hasznosabb lenne - különösen a görög kifejezések esetében - a kötet végén egy tömör magyarázó szószedet. Így ki lehetne kerülni a csapdát, hogy egy ilyen szó több jelentésben is felbukkanhat a görög történelemben, és tisztázni lehetne, hogy sokszor csupán egy-egy teljesen köznapi szó bukkan fel speciális jelentésben az adott polisban.
  Súlyos hiányosságnak érzem, hogy a könyvben nincsenek térképek. A szerkesztô szóbeli közlése szerint ebben az a tudatos pedagógiai szándék vezette, hogy a hallgatók szokjanak rá a térképhasználatra. Ez kétségtelenül nemes és szükséges célkitûzés, ám a megoldás kissé "spártai". A hallgatók többségét ismerve az ínség nem fogja ôket elképesztôen hiányos történeti-földrajzi ismereteik pótlására ösztönözni. Az általam ismert összes nívós külföldi kiadvány több térképet is hoz a szöveg értelmezéséhez. Az olvasott földrajzi nevek azonnali nyomon követése sokkal hatékonyabb, mint az utólagos könyvtári kutakodás. Könyvtárainkban amúgy sem hemzsegnek a részletes és megbízható történelmi atlaszok. A csupán érdeklôdô vásárlót is kár lenne pedagógiai célból megfosztani ettôl a fontos segédeszköztôl.
  Manapság nemcsak a nyomda, de a számítógép ördöge is tevékenykedik. Ennek e kötetben szerencsére csak kevés nyoma van. Például az indexek hivatkozásai egy-egy oldalnyit elcsúsznak, vagy a 197. oldalon egy szövegszerkesztôi kód került a szövegbe: "megaraiplain". "Klasszikus" elírás a 137. oldalon a "startégos" alak. Ezek a hibák azonban nem igazán zavaróak, és a késôbbiekben könnyen kiküszöbölhetôk.
  Némi megütközéssel fogadtam az Osiris Kiadó új filozófiáját, hogy a tankönyv legyen kemény kötésû. Ez a mai világban egy könyv árát akár a duplájára növelheti, éppen ezért a világtendencia a tankönyvkiadásban is ezzel ellentétes. Annál is meglepôbb ez, mert a kiadó egészen kiváló (az átlagos nyugatinál is jobb) minôségben adja ki fûzött könyveit. Egyelôre a magasabb ár is kétségtelenül "értékarányos", de ha ilyen mértékû lesz a könyvek drágulása, aligha lesz tartható a kemény kötés.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu