Helmut Coing:
A jogfilozófia alapjai
Ford.: Szabó Béla
Osiris Kiadó, Budapest, 1996
294 old., 1480 Ft
(Osiris tankönyvek)
Valami történt. Mármint a jogi felsôoktatásban, s azon belül is a jogelmélet és jogbölcselet terén. Nevezetesen az, hogy tankönyvprogramjának keretében az Osiris Kiadó megjelentette Helmut Coing A jogfilozófia alapjai címû könyvét. Az elôzményeket tekintve ez nem kevés, s mindenképpen figyelmet érdemel.
Az új körülményekhez igazodó tankönyvek száma azonban sokáig nem szaporodott kellô ütemben. Egyrészt sokan, akiktôl szép teljesítményeket várhattunk volna, fontosabbnak vagy hasznosabbnak tartották, hogy a Remingtonok és a modern számítógépek klaviatúráinak billentyûi mellôl a szavazógombok mellé üljenek, azok nyomogatóit ellenôrizzék, vagy tanácsokat adjanak nekik. A jogi egyetemeken maradt oktatók számottevô része pedig ügyvédként kárpótolta magát ama sérelem miatt, hogy az elôbbiek - egzisztenciális értelemben - lényegében cserben hagyták ôket és a jogi felsôoktatást. A félig ügyvéd, félig oktató pedig éppúgy nem ír tankönyveket, mint az a politikus, aki csak rádiónyilatkozatok szintjén és legfeljebb heti egy (gyakran elmaradó) szeminárium erejéig tartozik valamelyik egyetemhez. Akik pedig minden megpróbáltatás ellenére mégiscsak kitartottak az universitason hagyományos tevékenység mellett, azok a hallgatók pénzügyi okokból hatalmas létszámúra duzzasztott évfolyamaival birkóznak, vagy a mai "jogiegyetem-alapítási lázban" vonattal ingáznak Budapest, Miskolc, Szeged, Pécs, Debrecen, Kecskemét és Gyôr között. S a vonaton közismerten nehéz tankönyvet írni.
A helyzet mindazonáltal az elmúlt egy-két évben sokat változott. Bár sok tantárgyból még mindig hiányoznak a standard tankönyvek, több szakterület képviselôi mégiscsak összefogtak, és próbálkozásuk szép sikerrel járt. Ez történt mindenekelôtt az alkotmányjog, az európai közjog, illetve a nemzetközi magánjog, a jogtörténet, a kriminológia, újabban pedig a pénzügyi jog területén. 1 Másutt különbözô irányokban haladó s egy-egy részterületre kiterjedô egyéni vállalkozások zajlanak, melyekbôl talán kiérlelôdnek az adott jogtudományi ág átfogó, hosszú távon is használatos tankönyvei. Talán ezt remélhetjük a polgári jog és a polgári perjog területén. Kiváló sorozatok indultak, 2 s egy-egy szerzô vagy szerzôpáros tollából is számos jó tankönyv született. 3 Kivételesen elôfordult az is, hogy a régi tankönyvek a rendszerváltás miatt nem váltak meghaladottá, vagy csak részleges átdolgozásra és bôvítésre szorultak. 4
A sikeres vállalkozások mellett persze akad takargatnivaló is. Egyrészt néhányan rájöttek, hogy új tankönyvek írásánál egyszerûbb átírni a régieket. Elvégre csak a "szocialistát" kell elhagyni vagy kicserélni "demokratikusra", s az új jogszabályok szövegét kell begépeltetni a régiek helyére. 5 Másutt pedig még csak "elôadásvázlatokig" és "ideiglenes tananyagokig" jutottak, ami a rendszerváltozás óta eltelt évek számát tekintve talán nem túl biztató.
Sajnos ez utóbbi jellemzi a jogbölcselet oktatását is, s az ezzel kapcsolatos felelôsség alól e sorok szerzôje sem mentheti fel magát. Hiszen e terület képviselôi - bár tudatosan és vállalva - mindeddig csak ideiglenes, elôzetes vagy részleges tananyagot adtak a joghallgatók kezébe. 6 Ezek körében több ígéretes próbálkozás is akad, de kétségtelen, hogy a külsô forma (gyakran házi sokszorosítás) és a diszkréten elrejtett alcímek (elôadásvázlat, tansegédlet) befejezetlenséget sejtetnek. Mindez azért is nyugtalanító, mert az elmúlt hat évben számos izgalmas és értékes jogbölcseleti szakmunka látott napvilágot, 7 melyek eredményei így nem vagy csak részben jelenhetnek meg az egyetemi oktatásban. Folytatódott és szép eredményeket hozott a magyar polgári jogelmélet rehabilitálása, 8 többen külföldi kiadóknál jelentkeztek, 9 itthon pedig megjelent századunk egyik legjelentôsebb jogelméleti alapmûve. 10 Érdemi elôrelépés történt a jogelméleti jellegû kiegészítô tárgyak terén is, 11 a jogbölcseleti oktatás tankönyvi hátterének problémája azonban megoldatlan maradt. Ráadásul úgy tûnik, e helyzet - a szakmai nézetkülönbségek, a világnézeti megosztottság, az oktatási rend szerkezete, nem utolsósorban pedig a személyes viszonyok miatt - a közeljövôben sem változik.
Ilyen körülmények között jelent meg tehát Helmut Coing jogfilozófiája, melyet több német egyetemen évtizedek óta standard tananyagként adnak a jog bölcseleti kérdései iránt érdeklôdô hallgatók kezébe. A könyvet - s ennek a fentiek fényében sajátos jelentôsége van - a római jogász Szabó Béla fordította magyarra.
A szerzô kiindulópontja az, hogy a jog elsôdleges feladata a béke és a rend biztosítása; ez az "egyszerû békerend" azonban kialakulása után erkölcsi értékek megvalósítása irányában fejlôdik, nevezetesen az igazságosságot, az egyenlôséget és a szabadságot realizálja valamilyen mértékben. A rend vagy az erôszakkal fenntartott béke persze már önmagában is értéknek tekinthetô - olvashatjuk -, a szellemi és erkölcsi értékek által alakított rend azonban magasabb rendû annál. Ezek az értékek Coing szerint egyfelôl a jogelvek és jogintézmények, másfelôl a jogászok tevékenysége révén terjednek el a jogéletben. A jog feltételrendszerét, mûködésmódját és hatásmechanizmusát illetôen Coing nem abszolutista, hiszen tudja, hogy a jogban az erkölcsi értékek csak sajátos módon és korlátozottan valósulnak meg: "Az erre [ti. a békére és a biztonságra] való törekvés meghatározza a jogilag szabályozandó terület kiterjedését és a szabályozás tartalmát. Jogi norma ott keletkezik, ahol vita van és erôszak fenyeget. Ez a békerend azonban erkölcsi értékek hatása alatt átalakulhat. Az igazságosság eszméje azonban ennek során nem olyan szabadon fejti ki hatását, mint egy erkölcsös személyiségben, hanem egy adott békerendben megtestesülve, olyanban, amely számtalan anyagi érdekkel van összefüggésben és önálló léte, illetve súlya van." (143. old.)
E kettôsséget - ti. hogy a jog egyfelôl magasrendû erkölcsi értékeket valósít meg, amelyek másfelôl a konkrét viszonyok között nem teljesen szabadon érvényesülnek - a jog kulturális kötôdése és tárgyhoz kötöttsége egészíti ki. Az elôbbi szerint a jog a kulturális összhagyomány része (bár az egyes kultúrákban eltérô jelentôséggel bír), és ezért minden konkrét jogrend összefüggésben áll azzal az anyagi és szellemi összkultúrával, amelyhez tartozik. Ilyen értelemben egyetemes, de nem egységes jelenség, azaz nincsenek azonosnak tekinthetô ôsformái vagy általános fejlôdéstörvényei (ahogyan azt például Sir Henry Maine vagy a XIX. század más gondolkodói feltételezték), és nemzeti kultúránként sajátos jegyeket hordoz. 13
A jog ugyanakkor a társadalmi rendben felmerülô konkrét és kultúránként ismétlôdô problémák megoldását is jelenti, s ezért az általános értékkötöttségen túl ezekhez is kapcsolódik. A jogi megoldások tárgyhoz kötöttsége Coing szerint azzal jár, hogy "a társadalmi rend pontosan meghatározott kérdéseire olyan válaszok születnek, amelyek tartalmilag az adottságok által túlnyomóan elôre meghatározottak, és így nem születhetnek meg teljesen tetszés szerint" (128. old.). Ez teszi lehetôvé, hogy ún. levezetett jogi kultúrák jöjjenek létre (mint amikor például a középkori európai országok jogfejlôdésük alapjává tették a római jogot), vagy hogy az egyik jogi kultúra jogintézményeket vegyen át a másiktól.
E kettôs hangsúly kétségtelenül ellentmondásokhoz vezet, melyek az egész könyvön érezhetôk. Ilyen például az, hogy az "elôre meghatározott" jogi megoldások az általános erkölcsiséghez kötôdô kulturális jelenség részei, miközben "az erkölcsiség [...] az emberi szellem másból levezethetetlen eleme" (119. old.). Ezek elsôsorban azzal függnek össze, hogy a jogban Coing egyszerre látja a technikai és az erkölcsi elemeket. Mint technikai jelenséget a társadalmi fejlettség adott szintjén csaknem tökéletesnek tekinti, mely rugalmas, adaptálódni képes, s lényegében eleget tesz alapfunkciójának. Mint erkölcsi jelenség viszont tökéletlen vagy legalábbis részleges: "a jogban magában csak kevés erkölcsi érték valósulhat meg. Az erkölcs nagy birodalmával összevetve a jogképzés és a jogérvényesülés feladata csak szerény lehet" - írja (276. old.).
De miként lehetséges, hogy egy technikailag sikeres, feladatát megoldó intézmény erkölcsileg tökéletlen? Úgy, hogy Coing szerint az erkölcs az abszolút birodalmába tartozik, melynek a világmindenség átfogó tervében játszott szerepe megismerhetetlen (vö. 276. old.). Amennyiben a jog az erkölcshöz kötôdik, úgy osztoznia kell annak megismerhetetlenségében vagy inkább (miként az a mû végén kiderül) kizárólag hitszerû megragadhatóságában.
Az ellentmondásokat a mindvégig tárgyilagos és a joghallgatók számára számos fontos ismeretet közvetítô mû Záró megjegyzései oldják fel. Ezek szerint amikor a hit a szentséggel, Isten létével és akaratával köti össze mind a jogot, mind az erkölcsöt, ezzel egy bizonyos földöntúli jelentôséget ad nekik.
Coing emberileg megkapó személyes hitvallását valószínûleg azok is méltányolni fogják, akik nem osztják világnézeti elôfeltevéseit. A dolognak csupán egy szépséghibája van: ti. hogy egy tankönyv zárul agnosztikus sorokkal. Hisz a földöntúli világ nem csupán a tapasztalati-racionális, de még a metafizikai-szellemtudományi megközelítés számára sem érhetô el. Legfeljebb annyit tudunk meg róla, hogy a Mérték és Szabály - E. Jürgen szép kifejezésével - múlhatatlanul beleágyazódott Földünk esetlegességébe és zavaraiba.
A földöntúli jelleg mindazonáltal Coing számára egyetemes horizontot nyit meg az evilági jog szemléletében: olyat, amelyen a jog és erkölcs viszonya nem ellentétes és egymást kizáró viszonyban áll. A jog - vagy legalábbis a "kultúrjog" - "néhány erkölcsi gondolat által áthatott jelenség" (276. old.), nem pedig az erkölcsmentes legalitás hideg világa. E gondolat történetileg az újkantiánus jogfilozófia végét jelentette, s az alapjául szolgáló szemlélet a német és az angol-amerikai jogbölcseletben egyaránt a második világháború utáni elméletek jellegzetes kiindulópontja lett. Elméletileg leginkább védhetô formáját mindazonáltal egy (Németországban is tanulmányokat folytató) amerikai gondolkodó elméletében, Lon Fuller rendszerében kapta meg.
Coing még nem tudhatta, hogy annak is megvan a fonákja, ha a jogi és az erkölcsi szférát kölcsönösen egymásba oltják. Az erkölcsök által áthatott jog ugyanis (amint azt az 1960-as években H. L. A. Hart és Lord Devlin vitája megmutatta) a modern társadalmak erkölcsi sokfélesége közepette sajátos közhatalmi eszközökkel - s ennek keretében esetleg kényszerrel - kíván érvényesíteni bizonyos erkölcsi értékeket. Ebbôl nô ki a jogi moralizmus, mely szerint ami contra bonus et decorum, azt a jognak korlátoznia kell, s a társadalom erkölcsi status quójának védelme érdekében mindig megéri elviselni a közhatalmi kényszer által okozott károkat.
Ettôl az állásponttól persze Coing meglehetôsen távol áll. Elsôsorban azért, mert az erkölcsi értékeket az egyetemes kulturális szférába helyezi, a jog erkölcsi tartalmát világtörténelmi mércével méri - s így napjaink konkrét dilemmáira (abortusz, euthanázia stb.) legfeljebb közvetve válaszol -, a jog belsô erkölcsiségét pedig sehol sem vonatkoztatja egy adott társadalom erkölcsi status quójára. Igaz, akkor és ahol könyvének elsô változatát megírta, ezt nem is tehette volna.
Másfelôl az is érdekes, hogy amíg az 1960-as és 1970-es évek szemléletét a jogi moralizmust bíráló pozitivizmus határozta meg, addig az 1980-as évek végén a nyugati jogbölcseleti gondolkodás fôárama a második világháború utánihoz hasonló kiindulóponthoz tért vissza. Egyre többen vannak, akik újra a jog és az erkölcs szerves összetartozását hangsúlyozzák, 14 s így Coing alapállása még akkor is aktuálisnak tekinthetô, ha érvei kissé elavultak.
Az újjáéledt természetjog egymáshoz csak laza szálakkal kötôdô képviselôi (többek között H. Rommen, J. Messner, H. Welzel) ezzel szemben annak lehetôségét kívánták biztosítani, hogy a jog megfeleljen bizonyos erkölcsi elveknek. Ennek keretében többen nem abszolút, hanem relatív értékeket állítottak követelményként a jog elé, s konfliktusuk esetére teret biztosítottak alternatív megoldásoknak is. Mivel a valóban érvényesülô jogot a gyakorló jogászok gondolkodásának formálása révén vélték alakíthatónak, nagy figyelmet szenteltek e jogi értékek egyetemi oktatásban való elterjesztésére. A természetjogi gondolat gyakran csak rejtetten jelent meg, s ezért többen nem is természetjogi mozgalomról, hanem értékorientált jogfilozófiákról beszélnek.
A természetjog rejtett térnyerésének egyik formája a "dolog természetének" (die Natur der Sache) újrafelfedezése volt. 16 A jogi gondolkodás e régi kategóriája azt sugallja, hogy a dolgoknak megvan a maguk rendje, amit a jogásznak csak fel kell ismernie, és a jogi megoldások alapjává kell tennie. A "dolog természete" Coingnál is nagy szerepet játszik, bár távolról sem tekinthetô a természetjogi gondolat leplének, s inkább a jog imént említett tárgyi kötöttségét közvetíti.
Coing gondolkodásában - miként azt már a könyvrôl írott egyik elsô recenzió is jelzi 17 - az erkölcsi értékek összegzéseként, illetve igazságossági alapelvekként felfogott, az abszolút értékek mellett kitartó természetjognak közvetlen szerepe van. Mivel "az emberi lét szituációi - vitathatatlan egyszeriségük ellenére - közelebbrôl tekintve tipikus és visszatérô elemeket mutatnak fel" (185. old.), az ember természetében pedig "meghatározott alapstruktúrák" léteznek, ezért megfogalmazhatunk olyan alapelveket, amelyek túlmutatnak az egyes történelmi korszakokon és helyzeteken. Ezek részben apriorisztikus értékfelfogásokat, részben emberi tapasztalatokat tükröznek, és a pozitív kultúrjog alapját képezik.
A pozitív jog és a természetjog viszonyát Coing - egyébként Rommennel, Larenzcel és Messnerrel egyetértve - lényegében nem a szembenállásként, hanem az egységként határozza meg. A pozitív jog eszerint kísérlet egy igazságos rend megvalósítására. "Minden sikerült, vagyis az igazságosságra orientálódó törvény, minden szakszerû döntés egyúttal egy szelet felismert és pozitiválódott természetjog is." (188. old.)
A természetjogi elméleteknek azonban elkerülhetetlenül szembe kell nézniük azzal a problémával, hogy létezhetnek sikerületlen, vagyis nem "az igazságosságra orientálódó", sôt kifejezetten igazságtalan törvények is. A magyar olvasó számára A jogfilozófia alapjainak legizgalmasabb részei talán azok lesznek, ahol a szerzô az igazságtalan törvényekkel szembeni ellenszegülés kérdéseit tárgyalja. Közismert, hogy az ágostoni állásfoglalás (lex injusta non est lex) óta igen sokan és sokféleképpen tárgyalták e problémát, noha az kevésbé köztudott, hogy a természetjogászok meglehetôsen szûkre szabták az igazságtalan törvényekkel szembeni jogszerû ellenállás lehetôségét. 18 Ennek oka elsôsorban az, hogy a jog erkölcsi tartalmát vagy inkább annak hiányát csak szûk körben hozták kapcsolatba az érvényesség kérdésével.
Coing két szempontból vizsgálja a kérdést; a jog címzettjei (a polgárok) és alkalmazói (elsôsorban a bírók) szempontjából, s meglehetôsen különbözô mércékkel méri ôket.
A polgárok szempontjából kérdése így hangzik: "vajon a természetjog feljogosít-e vagy akár kötelez-e erôszakos ellenállásra" (189. old.) az igazságtalan jogrenddel szemben? Úgy véli, hogy a természetjog nem írja elô, de megengedi az aktív ellenállást, ami "az ember azon természetébôl nyer igazolást, amely nem teszi lehetôvé a közrend minden erôszak és kényszer nélküli fenntartását, vagyis azáltal igazolódik, hogy a természetjog a közrend megvalósítására irányul" (190. old.). A kérdés második felére a szerzô azt válaszolja, hogy a természetjog a jogeszme nevében mentesíthet ugyan a pozitív joggal szembeni engedelmesség alól, de nem teszi kötelezôvé az engedetlenséget. "Be nem tartása egyes esetekben erkölcsi foltot ejthet az egyénen, de nem alapozódhat rá büntetôjogi felelôsség pozitív jogi értelemben [...] A természetjog alapján nem létezik büntetés az elmulasztott ellenállásért, a pozitív jog alapján pedig nem szabad léteznie." (191. old.)
A német kultúra hatásán és az idézett gondolatok megfogalmazásának történelmi körülményein túl Coing megbékélést hirdetô nézetei valószínûleg azzal is összefüggésben állnak, hogy nem tesz különbséget az igazságtalan jogrenddel és az igazságtalan jogszabállyal szembeni ellenállás, a "forradalomhoz való jog" és az "ellenállási jog", illetôleg mindezek és a polgári engedetlenség vagy a lelkiismereti alapú ellenszegülés között. Ez utóbbiak a könyv elsô megjelenésekor az európai jogelméletben persze meglehetôsen ismeretlenek voltak; az azóta eltelt négy évtized azonban bôséges gondolati anyagot szolgáltatott, s a folyamatosan átdolgozott könyvbôl ez hiányzik. Különös az is, hogy az igazságosság kérdéseit egyébként alaposan tárgyaló, és a gondolkodói-tankönyvírói tisztesség ezernyi példáját adó mû még csak meg sem említi a megtorló igazságosság gondolatát és oly híres kanti megfogalmazását.
A fô gond azonban alighanem az, hogy a szerzôt láthatóan jobban izgatja az általa megfogalmazott kérdés második fele. Vagyis tulajdonképpen nem arra a (jogi) kérdésre keresi a választ, hogy jogos-e az igazságtalan törvényekkel szembeni ellenállás, hanem inkább azt az (erkölcsi) problémát veti fel, hogy kötelezô-e az. E hangsúly teljesen idegen a klasszikus természetjogi hagyománytól, mely az erkölcsi kérdéseket mindig jogelvi kérdésekké transzformálva veti fel és válaszolja meg. Coing etikai kérdése azonban (ti. hogy kötelezô-e az ellenállás) nem alakítható át ilyennné, ezért válasza - egy jogfilozófiai okfejtés keretében - meglehetôsen furcsán cseng.
A bírónak az igazságtalan törvényekkel szembeni magatartását illetôen a szerzô erkölcsileg szigorúbb s elméletileg következetesebb álláspontra helyezkedik. Hogyan döntsön a bíró, ha olyan törvényt kellene alkalmaznia, amelyet szélsôségesen erkölcstelennek talál?
A kor jogfilozófiájában e kérdésre két jellegzetes válasz körvonalazódott, bár egyiket sem fogalmazták meg explicit módon. Az egyik Gustav Radbruch, a másik Herbert Hart álláspontjához köthetô. Radbruch azt sugallja, hogy a bíró a jogi konstrukciók alakításával, különbözô jogtechnikai és dogmatikai megoldások segítségével kitérhet az igazságtalan törvény alkalmazása elôl (s felveti azt is, hogy helyes lenne, ha bizonyos bíróknak, például a felsôbb bíróságok bíráinak jogában állna a törvények érvénytelenné nyilvánítása). 19 A harti nézetekhez kapcsolható válasz szerint viszont a bírónak nem szabad összekevernie a jogi és az erkölcsi szempontokat: tudnia kell, hogy amit a jog követel tôle, az szélsôséges helyzetekben akár erkölcstelen is lehet, és e jellege nem semlegesítheti az alkalmazására vonatkozó kötelezettségét. 20 Radbruch elmélete arra ösztönöz, hogy aki ilyen szerencsétlen helyzetbe kerül, az jogászként keresse a megoldást, Hart elmélete pedig arra, hogy az illetô, jogászi minôségét feladva, pusztán erkölcsi megfontolásokat követô magánpolgárként azt mondja: a "kérdéses szabály érvényes jogszabály ugyan, de túl erkölcstelen ahhoz, hogy rendelkezését végrehajtsam (és lemondok hivatalomról)".
Coing - nem fogadva el, hogy a tisztességes jogász és az erkölcsös magánpolgár nézôpontja szétválasztható - egy harmadik lehetôség mellett foglal állást: szerinte a bírónak mindig igazságosan kell eldöntenie az egyes eseteket, "még a pozitív jog ellenében is". "Ez helyzetének lényegébôl következik." (213. old.) Bizonyos korlátozások mellett tehát a bíró köteles tudatosan elvetni az igazságtalan pozitív jogot, és el kell térnie a törvényi elôírásoktól.
Az 1990-es évek Magyarországán sokan meghökkenve olvassák majd e sorokat. Úgy érvelnek esetleg, hogy az ilyen bírói döntés erkölcsi jelentôsége nem ellensúlyozza azokat az - erkölcsileg ugyancsak értékes - társadalmi elônyöket, amelyeket a jog kiszámíthatósága, a rend szerinti jogkövetés és a döntések elôre jelezhetôsége (vagyis a bíró feltétlen joghoz kötöttsége) nyújthat. Vegyük azonban figyelembe, elôször is, hogy az értékek közötti választások során az elvont erkölcsi jót rendszerint egy sajátos, történelmileg változó érzületi közegben mérlegeljük, ami a könyv megírásának idején (a második világháború utáni német összeomlás körülményei között) lényegesen eltért a miénktôl (melyre a "jogállami fordulat" nyomta rá bélyegét). Másodszor, az ellenvetések keretében rendszerint pusztán gyakorlati tényezôknek engedünk. Hiszen ilyenkor azt kérdezzük: vajon nem rontja-e le a jog iránti tiszteletet az, ha a bíró nem a törvényi elôírás alapján ítél? Az ilyen esetekben azonban a bíró nem egyszerûen a "törvényi elôírást" sérti meg, hanem egy "rendkívül erkölcstelen törvény elôírását", mely aligha érdemel tiszteletet. Ezzel összefüggésben Coing úgy véli, hogy a pozitív jogszabály ellenében döntô bíró egy megsértett eszményt állít helyre - pontosabban: a jog helyes eszméjét érvényesíti -, és ezért döntése a helyes jog értelmében jogszerû. "Mivel a bíró valósítja meg az absztrakt igazságossági rend és a személyes igazságosság szintézisét, ezért az ô alakja uralja a jogéletet. Az ô személyében, személyes erkölcsi döntése révén kerül meghaladásra a személyes és a rendbe öntött igazságosság közötti ellentét. Az ô tevékenységében valósul meg a jog." (215. old.)
S valóban, e szempontot semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagynunk. A pozitivizmus tanain felnôtt jogász gondolkodásának egyik legnagyobb hibája, hogy a jogot valami "ott lévôként", a normákban már létezôként gondolja el. A törvényhozó a maga teljességében "megalkotja" a jogot, a bíró pedig csak "alkalmazza" azt, ami már kész, végérvényes és megváltozhatatlan. E normativista feltételezést rendszerint az is kiegészíti, hogy minden jogi problémának egy jogilag helyes megoldása van, s hogy a bírói döntést csak a jogi normák határozhatják meg. E szemlélet továbbá jogi formalizmussal jár, 21 mely szerint a jog olyan zárt logikai rendszer, amibôl a helyes döntés deduktív módon csaknem mindig levezethetô.
Közismert, hogy az amerikai realizmus már évtizedekkel ezelôtt meghaladta e karikaturisztikus gondolkodást. Ennek során azonban a másik végletbe esett, hisz azt állította, hogy - mivel a jog alapjában véve kiszámíthatatlan - a jogvitáknak rendszerint több, egyaránt jogszerû megoldásuk is van. A realisták továbbá ugyancsak egy individuális elemet (ti. a bírói döntést) mutattak be "ott lévôként" és kizárólagos létezôként.
Coing ezzel szemben úgy véli, hogy a normák és az egyedi döntések mögött valami egyetemesebb dolog alkotja a jog alapjait. Ez a jogeszme, melyrôl részletesebb kifejtés hiányában csak annyit tudunk meg, hogy valami tiszta, akarati tartalom nélküli, de néhány erkölcsi elemet tartalmazó forma, mely az "absztrakt igazságossági rend" kialakulását is vezérli. Elsôsorban irányító szerepe van, s a törvényhozó mellett - vagy esetleg annak hiányában is - elsôsorban a bíró erkölcsiségén keresztül képes mûködésbe lépni. Az egyes döntések meghozatala során ez vezeti a bírót is, midôn létrehozza - ha lehet, a pozitív jogszabályok alkalmazásával, ha pedig ez nem lehetséges, akkor azoktól eltérve - a valóságos jogot. A bírói döntés - hangsúlyozza Coing - többek között ezért jár roppant erkölcsi felelôsséggel, s ez közvetkezetes is, hisz felelôs csak az lehet, aki választási lehetôségekkel rendelkezik. A normativista és a realista tanok szemében a bíró vagy felelôsség nélküli (hisz mechanikusan alkalmazza a normát) vagy felelôtlen (mert bárhogy dönthet, felelôsségre mégsem vonható). A döntési szabadság és az erkölcsi felelôsség tehát a jog világában is összetartozik.
Coing persze nem mondja meg, hogy konkrétan melyek is azok az esetek, amikor a bíró jogosult a pozitív törvény ellenében dönteni. Csak arra utal, hogy e tekintetben csupán általános elveket tudunk megfogalmazni, konkrét szabályokat azonban aligha. S valóban, elméletileg csak azt tudjuk megmondani, hogy vannak olyan esetek, amikor a súlyosan igazságtalan jogszabállyal szemben erkölcsi szempontból jogos az ellenállás (s legfeljebb azt, hogy ilyenkor milyen szempontokat tanácsos figyelembe venni). Az általános elv helyessége ellenére azonban sosem állíthatók fel olyan konkrét szabályok, amelyekkel az egyes esetekben is meg tudnánk állapítani, hogy egy igazságtalan jogszabályt nem kell vagy nem szabad érvényesíteni. Ezért feltehetôleg még többen kételkednek majd a szerzô javaslatának helyességében. Az egyén erkölcsi felelôsségét és a bírói ethosz fontosságát hangsúlyozó felfogása azonban szívük mélyén talán azok számára is megnyerô, akik szerint - akár a jogászi gondolkodás beidegzôdései, akár jól megfontolt elméleti okok miatt - nem elég meggyôzô.
Amíg a skolasztikus jogtudomány elsôsorban az autoritív könyvek szövegeire koncentrált, és azok elemzése révén vezetett le jogi alapelveket, addig a német pandektisztika a jogrendszernek mint egésznek és a jogintézményeknek tulajdonított kiemelkedô szerepet. A jogász számára eszerint már nem a szabályok és az elvek, hanem a jogintézmények lényegének ismerete volt fontos. Ezzel szemben a francia exegétikus iskola tanai szerint - az alkotmányossággal összefüggô közismert politikai okok következtében - a jogásznak kizárólag a törvény szövegére kellett tekintettel lennie, s a jogintézményeknek gyakran a jogtudomány által kimunkált elvei szerintük éppúgy nem tartoztak hozzá a joghoz, mint a rendszer egészébôl levonható következtetések. Mindettôl élesen különbözik a római és az angol jogászok konkrét esetekre figyelô, problematizáló (s nem deduktív) jellegû gondolkodásmódja, mely az eljárásjogi szemlélet keretében mindig szem elôtt tartotta, illetve tartja, hogy jogosultság csak ott van, ahol jogorvoslat is létezik.
E fejezet azért is tanulságos, mert tudatos állásfoglalásra késztethet azzal kapcsolatban, hogy a mai jogi felsôoktatás keretében mit és milyen mélységig kell a jogból megtanítani. Számomra ugyanis úgy tûnik, hogy e kérdésben a legtöbben intuitív módon foglalunk állást. Aki enged a gyakorlati, vagyis az abból eredô szükségleteknek, hogy a végzett joghallgatók nálunk igen hamar gyakorló jogászok lesznek, az elsôsorban szabályokat fog tanítani. Az ilyen tudás gyorsan hasznosítható, ámbár aki csak ennyit tud, az a jogszabályok megváltozása esetén könnyen zavarba jön, s tudása semmivé foszlik. Aki jogtechnikusok helyett a rendszer egészét értô szakembereket kíván nevelni, az a jogintézmények belsô rendjét és törvényszerûségeit közvetíti. Akiben pedig még él az universitas szelleme, az jogi alapelveket tanít, és a jogrendszer általános összefüggéseit ismerteti. A joghallgatók panaszai arra engednek következtetni, hogy a mai magyar jogászképzés e tekintetben nem mondható egységesnek. Coing mûve ilyen célú olvasatban is hasznos lehet.
A könyv ezen kívül számos olyan kérdést elemez, amelyek túlmennek a jogbölcselet oktatásának közvetlen követelményein. Ilyen mindenekelôtt a joghézag kérdésköre, amelynek hazai irodalmunkban nincs korszerû átfogó elmélete, s amelynek kapcsán joggyakorlatunk minden valószínûség szerint tévúton jár. Legalábbis erre enged következtetni az, hogy amíg a jog alkalmazói oly gyakran tehetetlenül tárják szét karjukat, addig az ügyeskedô vállalkozók vagy a gyanús állami és banktisztviselôk a "joghézagok professzoraiként" lépnek elénk.
Az abszolutista rendszerek mindig meg kívánták akadályozni, hogy a bíró különbözô technikákkal (analógia, jogszabály-értelmezés) kitöltse a jog hézagait. Ennek legismertebb formája a référé legislatif volt (mely a karok tehetetlen széttárása helyett legalább a törvényhozóhoz irányította a bírót). E helyzeten a pozitivizmus tanai sem változtattak. A XIX. században a jog teljességének és logikai zártságának tanai - a bíró feltétlen jogszabályhoz kötöttségét hangsúlyozva - a joghézagnak még a lehetôségét is tagadták. A pozitivizmus egyes XX. századi változatai e tételt úgy módosították, hogy ha a jogszabály nem rendez valamely kérdést, akkor azt bizonyára a jogalkotó akarta így. Valóságos joghézag - hangzik a híres kelseni tétel - nem létezik. 22 A passzivitásra kárhoztatott bíróról alkotott képet a jogszociológiai szemlélet - Franciaországban elsôsorban Francois Gény, német területen pedig a szabadjogi iskola - változtatta meg. Az utóbbi - a svájci polgári törvénykönyv kapcsán - még kodifikációs sikerekhez is vezetett, noha egyes vonatkozásokban tagadhatatlanul extrém álláspont volt, mert a bírót már-már a törvényhozó mellé állította. Mégis általánosan elfogadottá vált, hogy a joghézag nem érinthetetlen. A német jogban például - mutat rá Coing - a Szövetségi Bíróság szerint a pozitív jog helyes alkalmazása nem csupán megengedi a bírónak, hogy a megalkotott jogot interpretációs alakítás útján továbbfejlessze, de kötelezi is erre, ha az igazságos ítélet meghozatala azt megköveteli.
Coing fejtegetései e tekintetben is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a leendô bírák ne riadjanak majd vissza a jog alkotó jellegû értelmezésétôl. Minden kodifikált jog szükségképpen hézagos, s hiábavaló dolog arra várni, hogy a törvényhozó küszöbölje ki e hézagokat. A jogfilozófia alapjai e tekintetben is tanulságos, mert azt sugallja, hogy (bizonyos korlátozásokkal; például a büntetôjog terén) a jog alkalmazója maga is elvégezheti e feladatot. "A joghézag kiküszöbölése a bíró feladata" - mondja ki Coing egyértelmûen (264. old.).
A mû általában véve is a jogászi önérzet és ethosz szép megnyilvánulása. A jogászt nem afféle szôrszálhasogatóként vagy erkölcsileg kétes ügyletek bajnokaként mutatja be. Alapgondolata, hogy a jog a jogászok tevékenységében létezik, s az ô döntéseik teszik élôvé. Aki csak az ügyvédek praktikáira vagy a fáradt magyar bíró(nô)k pervezetési szeszélyeire figyel, az nem látja meg azt a csak történetileg felbecsülhetô értéket, amit a jog, illetve a jogászok teremtettek és tartanak fenn. "A jog - olvashatjuk - sok nemzedék erkölcsi tapasztalatát hordozza szabályaiban. Azok a döntések fogalmazódnak meg benne, amelyeket igazságos és szabad, megbízható és igaz emberek századok folyamán helyesnek találtak a társadalmi élet bizonyos helyzeteire. A jogszabályok erkölcsi tapasztalokat és jogi gondolatokat tükröznek. A joggal való foglalkozás ily módon finomító, alakító hatást gyakorol a jogászok erkölcsi érzékére." (256. old.) Hazai viszonyaink között A jogfilozófia alapjai szemléletformáló lehet.
Néhányan persze azt mondják, hogy a jogbölcseleti kérdéseket nem tankönyvbôl kellene megismertetni a hallgatókkal. Kétségtelen, hogy a klasszikus és modern szerzôk írásainak olvasgatása a tankönyveknél jobban fejleszti a problémaérzékenységet és ösztönzôbben hat az egyéni gondolkodásra. A tankönyvek szerzôi ugyanis gondolati zártságra törekednek, s a konzisztencia érdekében gyakran kénytelenek lecsiszolni az elméleti problémák élét. Akinek az alapokat kell ismertetnie, az a szakmailag izgalmasabb kérdéseket csak futólag érintheti. A szisztematikus tankönyvek írói elsôsorban az adott szakterületen felhalmozott tudást közvetítik, s a vitatottabb kérdések kapcsán visszafogottabbnak kell lenniük. Egyéni álláspontjuk alapjait legfeljebb vázlatosan fejthetik ki, miként egyébként Coing is teszi, s mértéktartásuk, a közvetített ismeretek iránti alázatuk és elfogulatlanságuk csak részben kárpótolja az olvasót az elmaradt szellemi izgalmak miatt. Az ismeretek széles körét átfogó, valamely tudományág alapjait ismertetô tankönyvek ebben az értelemben ritkán "izgalmasak". Valójában Coing mûve sem az. Nem intellektuális kalandregény, hanem olyan mû, amely azt ígéri, hogy alapos áttanulmányozása után - vagyis a kellô minimális ismeretekkel rendelkezve - senkit sem ér kellemetlen meglepetés, ha a jogfilozófiában kalandozik.
Az efféle tankönyvek iránti szükséglet összefügg továbbá a mai jogászképzés egyik fô jellemzôjével is. A jogászképzés "tömegoktatás", ahol több száz fôs évfolyamok is indulnak. Kötelezô tanrendi elôírás alapján országosan minden évben ezernél több hallgató tanul jogbölcseletet. Ilyen körülmények között szükség van az olyan mûvekre is, amelyek nem a joggal kapcsolatos filozofálásra akarják megtanítani ôket, hanem a jogfilozófia legalapvetôbb tanait ismertetik. Ezek birtokában ugyanis valamilyen szinten mindenki kialakíthatja saját elképzeléseit a jogszabályok értelmezésének fôbb módjairól, a bíró szerepérôl vagy éppen a pozitív jog és a természetjog összefüggéseirôl.
Az eredetinél szebb kiadásban, tárgyszerû magyar szöveggel 23 megjelent mû ezt a lehetôséget biztosítja: a jogfilozófia vázlatos térképét adja a hallgatók kezébe, melynek segítségével aztán maguk is eligazodhatnak a fôbb kérdések között. A hazai szerzôk tollából származó, tematikailag teljes és hasonlóan igényes, de a mi viszonyainkra szabott jogbölcseleti tankönyvek megjelenéséig minden bizonnyal jó szolgálatot tesz.
1 * Lásd Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan.1. kiad. Századvég, Bp., 1992., 3. kiad. Osiris, Bp., 1995.; Kende Tamás (szerk.): Európai közjog és politika. Osiris-Századvég, Bp., 1995.; Mádl Ferenc - Vékás Lajos Nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. 3. kiad. Tankönyvkiadó-ELTE, Bp., 1992.; Király Miklós (szerk.): Az Európai Közösség kereskedelmi joga, I-II. ELTE ÁJK - EDKI, Bp., 1994.; Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet. Osiris, Bp., 1995. és Magyar jogtörténet. Osiris, Bp., 1996.; Horváth Pál - Révész T. Mihály (szerk.): Általános jogtörténet I. 4. kiad. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1995., Horváth Pál (szerk.): Általános jogtörténet II. ELTE ÁJK, Bp., 1994.; Vigh József: Kriminológiai alapismeretek. Tankönyvkiadó, Bp.,1992.; Gönczöl Katalin - Korinek László - Lévai Miklós (szerk.): Kriminológiai ismeretek. Bûnözés. Bûnözéskontroll. Corvina, Bp., 1996.; Földes Gábor (szerk.): Pénzügyi jog, I. KJK, Bp., 1996.
2 * Az Osiris Tankönyvek mellett mindenekelôtt a pécsi jogi kar Institutiones Juris (szerk. Szécsényi László) c. sorozata érdemel említést.
3 * Pl. Földvári József: Magyar büntetôjog. Általános rész. 4. kiad. JPTE, Pécs, 1995.; Erdôsy Emil - Földvári József: Magyar büntetôjog. Különös rész. JPTE, Pécs,1995.; Nagy Ferenc - Tokaji Géza: A magyar büntetôjog általános része. JATE Pr., Szeged, 1993.; Román László: A munkajog alapintézményei, I-II. JPTE ÁJK, Pécs, 1994-96.; Gecse Istvánné - Prugberger Tamás (szerk.): Magyar és európai társadalombiztosítási és munkaszociális jog. Egyetemi Kiadó, Miskolc, 1994.
4 * Pl. Brósz Róbert - Pólay Elemér: Római jog [1974] 10. kiad. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1995.; átdolgozása sajtó alatt. Lásd még: Földi András - Hamza Gábor: Tansegédlet a római jog tanulásához. 2. kiad. Eötvös Könyvkiadó, Bp., 1993.; Zlinszky János: Ius publicum. Osiris-Századvég, Bp., 1994. és Római büntetôjog. Tankönyvkiadó, Bp., 1991.; Benedek Ferenc: Római magánjog. 2. kiad. JPTE ÁJK, Pécs, 1995. Ide sorolható a Csizmadia Andor - Kovács Kálmán - Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet (1978) c. tankönyv (átdolgozta: Horváth Pál és Stipta István, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1995), mely - figyelemmel Béli Gábor Magyar jogtörténetére (JPTE ÁJK, Pécs,1995) - azt jelzi, hogy egyes területeken a jó tankönyvekbôl már túlkínálat is van.
5 * "A munkajog centrumában a szocialista munkaviszonyok állnak, ezért elsôsorban az ezekre vonatkozó kérdéseket tárgyaljuk" - írja egy 1987-ben megjelent munkajogi tankönyv (Miholics Tivadar: Munkajog. Tankönyvkiadó, Bp., 1987. 9. old.) Ez mai változatban így hangzik: "A munkajog centrumában a munkaviszonyok állnak, ezért elsôsorban az ezekre vonatkozó kérdéseket tárgyaljuk." (Dr. Miholics Tivadar: Magyar munkajog. Unió, Bp., 1994. 9. old.) Ugyanígy: "A szocialista munkajogviszonyt mindenekelôtt az jellemzi, hogy az a szocialista munkáltató szervezet és a dolgozó között, szabad akaratelhatározásuk alapján jön létre. [...] A szocialista munkaviszony a társadalom számára fontos feladatok ellátására, munkavégzésre irányul" - olvashattuk 1987-ben (57. old.). E gondolat 1994-re így változott meg: "A munkajogviszonyt mindenekelôtt az jellemzi, hogy az valamely (az Mt. hatálya alá tartozó) munkáltató szervezet (vagy személy) és a munkavállaló között, szabad akaratelhatározásuk alapján jön létre. [...] A munkaviszony jellemzôen a társadalom számára szükséges feladatok ellátására, munkavégzésre irányul" (83. old.). A jogi tankönyvpiacon járatlan olvasó tájékoztatásaként érdemes megjegyezni, hogy a hivatkozott példa csupán szemléltetésül szolgál.
6 * Lásd Pokol Béla: A jog szerkezete. Gondolat-Felsôoktatási Koordinációs Iroda, Bp., 1991.; Samu Mihály (szerk.): Állam- és jogelmélet, II. rész (Jogelmélet) Tankönyvkiadó, Bp., 1990.; Samu Mihály - Szilágyi Péter Jog- és állambölcselet. ELTE ÁJK, Bp., 1996.; Szabó Miklós (szerk.): Jogelmélet. Miskolc, Miskolci Egyetem, Miskolc, 1992. és Jogelmélet. Miskolc, 1996 (megjelenés elôtt); Varga Csaba: Elôadások a jogi gondolkodás paradigmáiról. Osiris, Bp., 1996.; Varga Csaba (szerk.): Szövegek a jogi gondolkodás paradigmáinak tanulmányozásához. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogbölcseleti Intézete, Bp., 1996. (mindkettô: Bibliotheca Cathedrae Philosophiae Iuris et Rerum Politicarum); Visegrády Antal: Modern jogbölcseleti irányzatok. JPTE ÁJK, Pécs, 1995. (Institutiones Iuris); Takács Péter: Jogelméleti jogesetek. Kísérleti jellegû oktatási segédlet. ELTE ÁJTK, Bp., 1994. Lásd még Tamás András: Állam- és jogelmélet. Unió, Bp., é. n., mely az Államigazgatási Fôiskola hallgatói számára készült, valamint a miskolci joghallgatók számára sokszorosított Bevezetés a jogbölcseleti gondolkodás történetébe (részletek Edgar Bodenheimer Jurisprudence címû mûvébôl) (Miskolc, 1991., 1994) c. kiadványt. Az "ideiglenes, elôzetes vagy részleges" jelzôk alól kivételt képez Pokol Béla A jog szerkezete c. munkája, mely teljes és befejezett jogelmélet, ámbár - miként kiegészítése, a Jogbölcseleti vizsgálódások is - a monográfia és a tankönyv elemeit vegyíti. E könyvszemle elôzetes szakmai véleményezése során felvetôdött, hogy a jogelméleti-jogbölcseleti tankönyvekrôl tett megállapításaim bántóak azokra nézve, akiknek a jelenlegi eredmények köszönhetôk. Készségesen elismerem, hogy - tekintettel a tárgy sajátos jellegére - már ezen elôzetes és ideiglenes tananyagok elkészítése mögött is komoly erôfeszítések állnak. A fenti könyveket ezért a közeljövôben külön szemlében szeretném értékelni.
7 * Az 1990 és 1996 között megjelent, kifejezetten jogbölcseleti mûvek körébôl lásd: Peschka Vilmos: Appendix "A jog sajátosságaihoz". Tanulmányok. Közgazdasági, MTA Állam és Jogtudományi Intézet, Bp., 1992.; Varga Csaba: A bírói ténymegállapítási folyamat természete. Akadémiai, Bp., 1992.; Bragyova András: Az alkotmánybíráskodás elmélete. Közgazdasági, Állam és MTA Jogtudományi Intézet, Bp.,1993.; Pokol Béla: Jogbölcseleti vizsgálódások. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1994.; Varga Csaba (szerk.): Igazságtétel a jogállamban. Windsor Klub, Bp., 1995. Lásd még a Jogfilozófiák - Philosophiae Iuris (Bp., szerk.: Varga Csaba) és a Prudentia Juris (Miskolc, szerk.: Szabadfalvi József) címû sorozatok jogelméleti jellegû köteteit: Cs. Kiss Lajos - Karácsony András (szerk.): A társadalom és a jog autopoietikus felépítettsége; Paczolay Péter (szerk.): Alkotmánybíráskodás - alkotmányértelmezés; Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam (valamennyi: ELTE ÁJK, Bp., 1994-1995, Philosophiae Iuris), illetôleg Szabadfalvi József (szerk.): Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések. Bíbor, Miskolc, 1996. Prudentia Juris.
8 * Lásd Moór Gyula: A jogbölcselet problémái. Hatágú Síp, Bp., 1992. és Jogfilozófia. Püski, Bp.,1994.; Horváth Barna: Forradalom és alkotmány. Ford.: Nagy Endre. ELTE Szociológiai Intézet, Bp., 1993. és Jogszociológia. Ford.: Zsidai Ágnes. Osiris, Bp., 1995.; Somló Bódog: Jogbölcsészet. Bíbor, Miskolc, 1995.; Szabó József: Ki a káoszból, vissza Európába. Kráter, Bp., 1993., valamint Szabadfalvi József: Moór Gyula. Osiris-Századvég, Bp., 1994.; Loss - Szabadfalvi - Szabó - H. Szilágyi - Zôdi: Portrévázlatok a magyar jogbölcseleti gondolkodás történetébôl. Bíbor, Miskolc, 1995.; Kupa László: Pulszky Ágost bölcselete. Seneca, Bp., 1996.
9 * Lásd Volkmar Gessner - Hoeland Armin - Csaba Varga (szerk.): European Legal Cultures. Aldershot, Dartmouth, 1996.; Werner Krawietz - Mihály Samu - Péter Szilágyi (szerk.): Verfassungsstaat, Stabilität und Variabilität des Rechts im modernen Rechtssystem. Duncker und Humblot, Berlin, 1995 [Rechtstheorie Sonderheft, B. 26]).
10 * H. L. A. Hart: A jog fogalma. Ford.: Takács Péter. Osiris, Bp., 1996. (Jog. Philosophiae Iuris).
11 * Lásd Szilágyi Péter: Jogi alaptan. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1992.; Szabó Miklós (szerk.): Bevezetés a jog- és államtudományokba. Bíbor, Miskolc, 1995.; Visegrády Antal: Jogi alaptan. JPTE ÁJK, Pécs, 1995.; Bódig M. - Szabó M. (szerk.): Logikai olvasókönyv joghallgatók számára. Bíbor, Miskolc, 1996.; Szabó Miklós: A jogdogmatika elôkérdéseirôl. Bíbor, Miskolc, 1996.
12 * Érdemes megjegyezni, hogy Peschka Vilmos A modern jogfilozófia alapproblémái c. munkájában (Gondolat, Bp., 1972) a mû számos kérdését elemezte.
13 * A modern német jogban például - olvashatjuk (164. old.) - "bárki megfigyelheti az utolsó kis részletkérdés kidolgozására való szívós törekvést és a nagyvonalúság bizonyos hiányát, mely vonások bizony jól illenek néhány, a német kultúrában megfigyelhetô más vonáshoz".
14 * Lásd például Deryck Beyleveld - Roger Brownsword: Law as a Moral Judgement. London, Sweet and Maxwell, 1986.; Georg Henrik von Wright - Aulis Aarnio: On Law and Morality. A Dialogue. Ratio Juris, 3 (1990) 321-330. old.; Robert Alexy: Begriff und Geltung des Rechts. Alber, Freyburg, 1992., valamint On Necessary Relation between Law and Morality. Ratio Juris, 2 (1989)167-183. old.
15 * A kortárs jogfilozófiai áramlatok körébôl a magyar nyelvû kötet alapjául szolgáló kiadás (Walter de Gruyter, Berlin - New York, 1993) legrészletesebben Niklas Luhmann "rendszerelméleti megközelítését", a német gondolkodásban nagy szerepet játszó hermeneutikát és az egyre divatosabb jogi topikát ismerteti. Az angolszász gondolkodók (Hart, Rawls, Dworkin) szerepét a szerzô már-már méltatlanul elhanyagolja.
16 * Lásd például Gustav Radbruch: Die Natur der Sache als Juristische Denkform. In: Festschrift für Rudolf Laun zum 65. Geburstag. J. P. Totrh, Hamburg, 1948. Az elôzmények körébôl Alberto Asquino: La natura dei fatti come fonte di Diritto. Archivo guiridico Serafini, 85 (1921) 71-131. old.
17 * Thomas Würtenberger; Neue Stimme zum Naturrecht. Archiv für Rechts- und Sozialwissenschaft, 40 (1952-1953) 576. sköv. old.
18 * Lásd John Finnis: Natural Law and Natural Rights. Clarendon Press, Oxford, 1980. 363-366. old.
19 * Vö. Gustav Radbruch: Törvényes jogtalanság és törvényfeletti jog. Ford.: Nagy Endre. In: Varga Csaba (szerk.): Modern polgári jogelméleti tanulmányok. MTA Állami és Jogtudományi Intézet, Bp., 1977. 129-139. old. Érdemes megjegyezni, hogy amikor Radbruch kifejtette e nézeteit, Németországban még nem létezett alkotmánybíróság.
20 * Vö. Hart: i. m. 231-145. old.
21 * A formalizmus arra a feltételezésre épül, hogy a jog teljes mértékben kiszámítható, s a bíró - Max Weber szavaival élve (aki nemcsak kigúnyolta, de elméletének egészével erôsítette is a formalista gondolkodást) - olyan paragrafusautomata, akibe fent bedobják az aktákat, a költségeket és az illetékeket, lent pedig kijön belôle az ítélet a többé-kevésbé helyes indokolással együtt. Vö. Max Weber: Államszociológia. A racionális állam s a modern politikai pártok és parlamentek. Ford.: Józsa Péter. In: Állam, Politika, Tudomány. Tanulmányok. Közgazdasági, Bp., 1970. 388. old.
22 * Lásd Kelsen: Tiszta jogtan. Ford.: Bibó István. ELTE Bibó István Szakkollégium, Bp., 1988. 56. old.
23 * Szabó Béla magyar szövege higgadt és tárgyilagos; tolmácsolja és nem át- vagy újraértelmezi Coing gondolatait. A kisebb stilisztikai egyenetlenségek vagy egyes jogelméleti kategóriáknak a bevett szóhasználattól eltérô alkalmazása (például törvényalkalmazás jogalkalmazás helyett stb.) olyan apróságok, amelyek miatt legfeljebb a Budapesti Könyvszemle izgatott lelkû fiatal szerzôi szoktak szót emelni. A jogelmélet képviselôi köszönettel tartoznak a fordítónak, hogy gazdagította tárgyuk magyar nyelvû szakirodalmát. A hivatkozási rendszer viszont komolyabb kívánnivalókat hagy maga után. A már magyarul is megjelent mûvek esetén igen gyakran a német vagy más kiadásokra hivatkozik. Ez a jelentôs gondolkodóktól származó idézetek (pl. Bentham, Montesquieu) felesleges újrafordítása esetén (52. és 187. old.) meglehetôsen zavaró, ugyanazon szöveg, az Emberi és Polgári Jogok Egyetemes Nyilatkozata egyik cikkelyének két eltérô változatban való közlése (179. és 201. old.) esetén pedig kifejezetten bosszantó. E hibák egy javított utánnyomás során könnyen korrigálhatók. A mû ugyanis megérdemelné, hogy az Osiris Kiadó nemcsak tartalmilag, de könyvészetileg is igényes tankönyvsorozatának e szempontból is méltó darabja legyen.