Bruszt László:
A centralizáció csapdája
Savaria University Press, Szombathely,
1995. IX, 293 old., 520 Ft
(Átiratok, 11.)
A rendszerváltás után politikussá váló, hivatalt vállaló számos korábbi közgazdász kutató egyike nyilatkozta, mintegy pályaelhagyására magyarázatul, hogy a gyorsan haladó eseményeket úgysem lehet elmélyülten kutatni, az adatok sem igen hozzáférhetôk, így a kor társadalomkutatója legfeljebb jó színvonalú zsurnalizmust mûvelhet. Bruszt László, aki maga is a rendszerváltás idôszakának egyik "amatôr" politikusa, hiszen a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájának egyik megalakítója, és annak képviseletében résztvevôje volt a kerekasztal-tárgyalásoknak, mégis ezt a lehetetlennek tetszô feladatot vállalta. Most kiadott, egybegyûjtött cikkeit akarva-akaratlanul az idôtállóság mércéjének teszi ki: vajon az eseményeket frissen követô értékelések megállják-e helyüket három-négy év távlatából is? Mert kétségtelen, hogy a cikkgyûjtemény darabjai a politológiai elemzés igényével íródtak, mindössze egyetlen darabról mondható csak, hogy a napi politikai harc hevületében született, konkrét ellenzéki követeléseket megfogalmazó írás. (A sztrájktörvény kacskaringói és csapdái [1989]) Ez az egyetlen cikk a kötetben, amelyet ma legfeljebb kordokumentumként szabad értékelnünk, hiszen aligha mondható, hogy a sztrájkok és szabályozásuk a politika vagy a munkaügyi kapcsolatok legégetôbb problémája ma, és a sztrájkjog szabályozási részletkérdései szempontjából releváns lehetne egy hat-hét évvel korábban írott követeléscsomag. A kötet többi írásában viszont Bruszt szociológusként, politológusként elemzi a nyolcvanas-kilencvenes évek Magyarországának társadalmi-politikai változását, tehát joggal vethetô fel a "zsurnalizmus" vagy "idôtálló tudományos elemzés" minôsítés kérdése.
Bruszt aktivista-politikusi alkata persze a talán hûvösen okosnak szánt elemzô írásain is nyomot hagyott: ezek is azért érdekesek, mert szerzôjük szenvedélyessége élteti ôket, s nagyjából addig igazán frissek, amíg kitart a rendszerváltó lendület. A rendszerváltáskor általa hirdetett ideák burkoltan már megjelennek a Kádár-rendszer "érdekbeszámításos" képviseleti rendszerét analizáló írásokban, és lényegében ezek megvalósulását kéri számon a posztszocialista rendszereken is. A kulcsmondatokat ehhez a Reformszövetségek: munkások, menedzserek és az állami bürokrácia Magyarország gazdasági átalakulásában címû tanulmány bevezetôjében találhatjuk. Eszerint, míg a kelet- és közép-európai átalakulás etatista megközelítése szerint az állami bürokráciára kell bízni a gazdasági átalakulás irányítását, és azt el kell szigetelni a speciális érdekcsoportok befolyásától, addig a tárgyalásos átalakulás szószólói szerint "az összes jelentôs gazdasági szereplôt meg kell erôsíteni, és az átalakulás politikájának kulcsfontosságú tényezôje olyan hatékony tárgyalási mechanizmusok megteremtése, amelyek egyebek között az átalakítást szolgáló politika formálói közé integrálják a gazdaság valamennyi fontos cselekvôjét" (153. old.). El kell ismerni, radikális program, olyannyira, hogy tudományos alátámasztása sem könnyû! Noha ez a tanulmányrész a "tranzitológiává" átvedlett "szovjetológia" átmenetre vonatkozó irodalmát foglalja össze, nyilvánvaló, hogy a "tárgyalásos átmenet" inkább tekinthetô a Bruszt által következetesen képviselt értéknek, mintsem irodalmi referenciának, hiszen egyetlen politológiai hivatkozást sem említ, még ha a Franco utáni spanyolországi átmenet akkoriban a "szociális paktum" témában már a politikusok retorikájában is közhelynek számított. A "tárgyalásos átmenet" elméletét a kelet-európai gazdasági változásokra alkalmazva Bruszt tulajdonképpen a szociológiai irodalomra (konkrétan Szelényire) hivatkozik. Kiindulópontja a társadalom érdektagoltsága, emiatt a reformerek olyan szövetségesekre lelhetnek, akik - legalább a hosszú távon remélhetô elônyök miatt - elfogadják, sôt támogatják a reformtörekvéseket. Ugyanakkor Bruszt nem szûkölködik hivatkozásokban, amikor idézi a kissé régebbi keletû etatistákat (akik szerint a reformok keserû társadalmi következményeit amúgy sem lehet másként lenyeletni a társadalommal, mint a "gyenge demokráciával" megáldott országok lakosságára ráerôszakolva) és az újabb tudományos irányzatot, mely inkább az egyes országok politikai és gazdasági berendezkedései közötti különbségeket, az átmenet választott útjának egyediségét hangsúlyozza.
Bruszt Lászlót a szakmai közvélemény a nyugat-európai korporatív rendszerek avatott szakértôjeként tartja számon, hiszen a nyolcvanas évek közepén több tanulmányt jelentetett meg a korporativizmus-elméletekrôl s konkrétan az osztrák érdekegyeztetési rendszer mûködésérôl. Mint ismeretes, a hetvenes-nyolcvanas évek nemzetközi politológiai irodalmának egyik fôvonulata, az ún. "korporativizmusvita" éppen a jóléti államhoz kapcsolódó politikai intézményrendszer körül bontakozott ki: vajon a jóléti állam válsága egyben a munkaadói és szakszervezeti érdekképviseletet magukba integráló hatalmi struktúrák végét jelenti-e, avagy azok inkább megújulásra-túlélésre képes, tartós politikai berendezkedésnek tekinthetôk? A nyugati korporativizmust kutató elôélet mellett Bruszt munkáit meghatározza erôs kötôdése a hazai társadalomkutatás politikai színezetét tekintve liberális vonulatához, különösen a reformközgazdászokhoz. A gazdasági liberalizmus és a XX. századi Európában alapvetôen szociáldemokrata fogantatású participáció gondolata (legyen szó akár a társadalmi részvétel közvetlen formáiról, akár az érdekszervezetek politikai rendszerbe való korporatív jellegû bekapcsolásáról) tehát egyaránt fontos hagyomány számára. Vajon hogyan oldja meg politikai elemzôként a jelenkori gyakorlati politikacsinálás Magyarországon is egyik legfontosabb, aktuális kérdését: a liberális gazdasági reformok és a társadalom demokratikus részvételének dilemmáját? Kétségtelen, hogy minden cikke e kérdés körül forog. Válaszaira figyelni kell, s mivel azok maguk is e tanulmányok során alakulnak ki, különösen idôbeli módosulásuk érdemel alaposabb figyelmet.
A kötetbe felvett írások közül kettô (A centralizáció csapdájában; A funkcionális korrupció alkonya) foglalkozik a Kádár-rendszer gazdaságszociológiai elemzésével. Ezek a hazai empirikus kutatásokat felhasználva, a közgazdasági és szociológiai irodalom legjavának olvasata alapján adnak átfogó képet a szocializmus államának "gyengeségérôl". Ugyanakkor az államelméletek, a nyugati politológiai irodalom alkalmazásai a késô kádári korra felvetik az adaptáció jogosságának kérdését. Vajon beszélhetünk-e rendszerintegrációról és szociális integrációról egy olyan korban, amikor a rezsim legitimitása - enyhén szólva - nem a független nemzetek polgári demokráciáinak kérdéskörében fogalmazódott meg? Ennek ellenére a cikkek jó minôségû szintézisét adják a korabeli kutatási eredményeknek. Bruszt tanulmánycímben is kiemelt fô állítása: a reformok ellenére a rendszer centralizált maradt, és kiszolgáltatott a hatalommegosztás adott rendszeren belüli szabályszerûségeinek, az alkuknak és érdekbeszámításnak; végül is a hatalom - diktatórikus berendezkedése ellenére - az alkalmi részérdekek köré szervezôdô érdekcsoportok foglya. Végkövetkeztetésében tulajdonképpen megfogalmazza az amúgy alapvetôen etatista felfogású reformer értelmiség életérzését: a gazdaság további reformálgatása felülrôl nem vezet sehova, mert a részérdekeket érvényesítôk minduntalan meghiúsítják a reformok kibontakozását. "A centralizáció csapdájából csak a hatalommegosztás rendszerének megváltoztatása, a társadalom politikai szerepének intézményesítése kínálhat kiutat." Bruszt megfogalmazása az elkövetkezô politikai forradalomról 1988 táján - amikor szinte hónapról hónapra változott ennek nyilvános megfogalmazási lehetôsége - így szólt: "az adminisztratív államapparátuson kívül, attól elválasztva jönnek létre az érdekek politikai kezelésének mechanizmusai." Ezeket a sorokat akár más pályatársnál is olvashatnánk, Bruszt sajátja viszont a teendôket érintô következtetés: elsô helyen említi "a gazdasági demokrácia intézményrendszerének, egy tagolt, alulról szervezôdô érdekszervezeti rendszer kialakítását", és csak másodsorban az állami adminisztratív apparátusok fölé rendelt parlamenti demokrácia intézményeit (34. old.). Érdemes megjegyeznünk, hogy Bruszt programjában az apparátus itt még megkülönböztetett figyelmet érdemel, mint amelynek önkénye korlátok közé szorítandó!
A kötet leginkább kiforrott darabjai a politikai rendszerváltás folyamatát leíró-magyarázó, 1990-ben és 1992-ben keletkezett írások, az 1989: Magyarország tárgyalásos forradalma és különösen a David Starkkal közösen írott A politikai játéktér újraformálása Magyarországon (A konfrontáció politikájától a kompetíció politikájáig). Az utóbbi terjedelmes tanulmány, mint az alcíme is mutatja, a magyarországi "tárgyalásos átmenettel" foglalkozik, annak történetét mondja el meglehetôs részletességgel és elemzi az 1990-es parlamenti választásokkal bezárólag. Elôbb tipizálja az egyes szocialista országokban a hatalom válaszait, melyeket gyenge vagy erôs ellenzékének kihívására adott a repressziótól (Kína) a szabad választási versenyig (Magyarország) terjedô skálán, majd Magyarországra koncentrálva remek elemzést olvashatunk az uralmon lévôk és az ellenzék különbözô frakcióinak stratégiájáról és annak változásairól.
A központi téma azonban a kerekasztal-tárgyalás, melynek igazán élvezetes leírása személyes élményeken, interjúkon és gondos dokumentumelemzésen alapul. Bruszt és Stark felfedezése éppen az egyes országok átmenetének függése a megelôzô rezsimben kialakult viszonyoktól ("path dependency" - az általuk alkotott fogalom Stark cikkei révén azóta a "tranzitológia" kulcsszava lett), illetve konkrétan Magyarországon a hatalom átadásának "tárgyalásos útja". Ennek ellenére ôk sem gondolják, hogy ez egyben az ideáltípusként megfogalmazott tárgyalásos átmenet tökéletes megvalósulása lenne. A folyamat igazi jelentôségét abban látják, hogy: "A magyar kerekasztal-tárgyalásokon egy új politikai osztály született meg." Ugyanakkor az ezzel a funkcióval nagyon is összefüggô korlátokat is hangsúlyozzák: "Így egyáltalán nem meglepô, hogy a magyar kerekasztal-tárgyalásokon semmilyen gazdasági egyezség nem született. A gazdasági tárgyalásokat elsorvasztotta a magyar kerekasztal azon strukturális sajátossága, hogy a benne résztvevô felek pártok voltak, nem pedig a tôke vagy a munka szervezetei, nem csúcsszervezetek, nem vállalati tömörülések, nem munkaadói képviseleti szervek és nem szakszervezetek." (132. old.) Ugyanezt fogalmazza meg a résztvevôkrôl Bruszt korábban született tanulmányának zárókövetkeztetése: "...az alapvetô szerepet azok az értelmiségiek által szervezett kis autonóm politikai szervezôdések játszották, melyek 1988-ban egymás után léptek ki a politika porondjára." A szélesebb társadalmi részvétel tehát elmaradt, a "tömegek" szerepét illetôen csak azt állapíthatják meg: "A rezsimen belüli erôviszonyok szempontjából alapvetô szerepet játszott az a tény, hogy a konzervatív visszafordítás nem számíthatott jelentôsebb politikai bázisra, ugyanakkor az ellenzék és a hatalom viszonyának alakításában alapvetô tényezô volt az, hogy hogyan változott 1989 folyamán az egyes politikai csoportok támogatottsága." (86. old.)
Meglehet, a történteket Magyarországon megélô olvasó számára mindez evidencia. Mégis a Bruszt-Stark-féle elemzés messze többet nyújt, mint az elemzô célzatú kortárs újságírás. Az egyes országok összehasonlítása, a modellalkotás és a stratégiák elemzése egyaránt alapos munka, átfogó kép kerekedik ki a politikai rendszer átalakulásának egy befejezett szakaszáról. Ennek tulajdonítható a cikk nemzetközi sikere is a rendszerváltás másnapján. Igazságtalan lenne számon kérni a szerzôktôl, hogy 1992-ben nem voltak képesek megjósolni a politikai rutinok hosszabb távú visszarendezôdését és egyes elitcsoportok sikeres "átmentését", vagyis olyan késôbbi fejleményeket, melyek elôfeltételei szintén a "tárgyalásos átmenet" során programozódtak be.
A kötet magyarországi olvasó számára legérdekesebb, legeredetibb és egyben leginkább vitára ingerlô két darabja az 1993-ban született Reformszövetségek: Munkások, menedzserek és az állami bürokrácia Magyarország gazdasági átalakulásában címû és az 1994-es keltezésû Az Antall-kormány és a gazdasági érdekképviseletek címet viselô tanulmány. Ezekben Bruszt a gazdasági reformlépések "társadalmasításának" eseményeit követi, azt elemzi, meddig jutott a magyar korporativizmus kiépülése a rendszerváltást követô négyéves ciklus alatt. Az eseménytörténetet felidézve kimutatja, hogy az Antall-kormány erôs parlamenti felhatalmazása alapján szinte kizárólag magának tartotta fenn a jogot a gazdaságpolitika alakítására. Antall lényegében tehát a nemzetközi irodalmi háttérrel bemutatott etatista és neoliberális irányzatok felfogásának megfelelôen cselekedett. Errôl a kormányról és parlamentjérôl persze nem állítható, hogy nem foglalkozott eleget az érdekegyeztetéssel és annak szereplôivel. Ráadásul az MDF által hirdetett "szociális piacgazdaság" ideológiája is magában foglalta egyfajta korporativizmus igényét. Bruszt érvelését az teszi meggyôzôvé, hogy elemzi az érdekegyeztetési intézményrendszert és a kormányzat azon minuciózus igyekezetét, hogy neki tetszô szervezetek jöjjenek létre (beleértve ebbe a szakszervezeteket egymás ellen kijátszó manipulációkat is), valamint - fôleg szakszervezeti oldalon - követi a résztvevôk önmozgását.
A kormány végül is nem törekedett arra, hogy valódi konszenzust alakítson ki az érdekképviseletekkel, a rendszer Bruszt szerint legfeljebb a korporativizmus perverz változatának nevezhetô. "Valószínûleg a legirracionálisabb politizálás, mely a demokratikus politikai technikákat kíséreli meg felhasználni a társadalom politikai semlegesítésére, s a kormány politikai bázisának erodálódását a gazdasági reform politikai szempontok által vezérelt manipulálásával próbálja meg korrigálni." (224. old.) Az elemzés szerint tehát az Antall-kormány és a koalíciós pártok politikája egyfelôl arra irányult, hogy izolálja a kormányzati döntéseket a parlamenti ellenzéktôl és a parlamenten kívül fellépô érdekszervezetektôl, másrészt nem éppen következetes lépéseivel visszaszorítsa a régi szakszervezeti bürokrácia befolyását, valamint "demobilizálja" azokat az új szakszervezeteket, munkástanácsokat, melyek szövetségesei voltak a rendszerváltás során. A tárgyalásos átalakulás szereplôi - Bruszt értékei szerint - kívánatos megerôsítésének tehát pontosan a fordítottja valósult meg. Mindehhez a felsô szintû hatalmi politizáláshoz járult a munkatörvények deregulációjának hatása, melyek vállalati-munkahelyi szinten is megfosztották a dolgozói érdekképviseletet a struktúraváltás folyamataiba (elsôsorban a privatizációba) való érdemi beleszólás lehetôségétôl. Az ígéretes munkás-menedzser-bürokrata hármas "reformszövetségbôl" nem lett semmi, mert "...az Antall-kormány tudatosan élt (vissza) a többségi demokrácia által kínált technikákkal kirekesztô reformstratégiája politikai feltételeinek megteremtésében" (181. old.).
A tanulmányok végkövetkeztetésének tárgyalása elôtt azonban érdemes egy kitérôt tenni, melyben alaposabban szemügyre vesszük, hogyan kezeli Bruszt írásaiban a politika és gazdaság kapcsolatát. Érdekes, hogy Szalai Erzsébet kötetet bevezetô baráti ajánlásában is tesz egy ilyen jellegû kritikai észrevételt: eszerint a szerzôt nem nagyon érdekli a rendszer gazdasági teljesítménye, értékelése tisztán a politikai elitcsoportokkal szemben megnyilvánuló bizalomra épül. (Ez alapvetôen a kötet utolsó tanulmányára igaz - melyre még visszatérünk.)
A gazdasági teljesítmény politológiai elemzésekben betöltött jelentôségérôl megjegyzendô továbbá, hogy a Bruszt által is sokat hivatkozott újabb keletû "political economy" megközelítés célja éppen a politikai, társadalmi és gazdasági terek kölcsönhatásának vizsgálata. Nyersebben fogalmazva úgy is jellemezhetnénk ezt az utóbbi másfél-két évtizedben kiterebélyesedô angolszász irányzatot, hogy az akadémiai politológusok megelégelték a "hatalom technikusai" címkét, a választási elôjelzés-készítôi szerepet, és alaposabb, érdekesebb terepet kerestek. Amit találtak, az éppen a gazdasági teljesítmény (tipikusan az utolsó negyedszázad sikertörténetei: az európai kis nemzetek, az ázsiai "kistigrisek") magyarázata a politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok komplexitásának vizsgálatával. Sôt a korporatív politikai rendszerek és az erôteljes szakszervezeti jelenlét (vagy más módon intézményesült markáns munkavállalói beleszólás) akadémiai hívei hajlamosak a gazdasági sikertörténetek egyik legfontosabb összetevôjének tekinteni a politikai rendszerbe integrált érdekegyeztetést, illetve a gazdasági döntésekbe beépített participációs elemeket. 1 Ha Bruszt a rendszer teljesítményének értékelésében elkerüli a gazdasági teljesítmény ilyen értelmû figyelembevételét (mintegy misztifikálását), ez a fajta hiány nem feltétlenül baj. Sôt akár mást, bizonyos értelemben többet is adhat, ha a politikai rendszer értékelésekor kitart saját értékeinél: a részvétel - vagy legalább a politikusokba vetett bizalom - lehetôségeinél és minôségénél.
Brusztnak persze nincs olyan szerencséje, mint a sikertörténeteket vizsgáló nyugati kollégáinak; saját terepén - vagyis a posztszocialista Magyarországon - a várva várt gazdasági fellendülés csak nem akart bekövetkezni. Kénytelen tehát megállapítani, hogy az érdekszervezeteket kirekesztô Antall-kormány gazdaságilag nem volt sikeres. Mert az állam autonómiájának megvédése-megerôsítése után ugyan hozzáláthatott volna egy egységes reformprogram megvalósításához, de a recentralizáció inkább a gazdaság ismételt átpolitizálásába torkollott. Vagyis az állami vagyon egy részét a kormánykoalíció erôsítésére használták fel, klientúrát építettek ki stb. Emellett fennmaradt az erôs érdekcsoportoknak tett engedmények (különalkuk) rendszere, amelyben a korábbi direkt szubvenciók helyett inkább adósságátütemezésekkel, protekcionista piacszabályozással és más eszközökkel éltek, azaz a terheket inkább a jövôre hárították. Az Antall-féle "fokozatossági stratégia" jegyében a reformokat végül is elodázták - hol a választási vereségtôl, hol a gazdasági destabilizációtól félve. A progresszív "reformstratégiák" jegyében indult elemzés poénja tehát úgy szól, hogy a reform elmaradt, igaz, nem azért, mert az ígéretes szövetség nem jött létre. Az elemzés leghangsúlyosabb következtetése tehát paradox módon gazdasági jellegû, sôt amit "általánosabb következtetésként" tud mondani, az is a reformstratégiák esélyeirôl szól. Ami pedig a politikai értékelést illeti, Bruszt igen szûkszavúan beéri a társadalom "politikai elidegenítése" formulával, illetve a várható szocialista fordulatra célozva azzal, hogy végül is a "bizonytalanság növekedése [...] azon erôk támogatottságának gyors növekedéséhez vezetett, amelyeket helyesen vagy tévesen, de a paternalista politika képviselôinek tekintenek" (183. old.).
A reformok és a privatizáció elodázása, a gazdaság "átpolitizálása" természetesen nem Bruszt saját kutatási eredménye, itt - akárcsak a nyolcvanas években született cikkeiben - a reformközgazdászok írásaira hivatkozik. Az olvasónak mégis joggal lehetnek fenntartásai, mert a gazdasági fejlemények elemzésének néhány, adatokkal, elemzéssel kevésbé megalapozott, mégis hangsúlyos állítása erôsen emlékeztet az MDF-kormány ellenfeleinek kampányában megjelenô korabeli kritikára és az ellenzéki publicisztikára. A nyolcvanas években a nem közgazdász társadalomkutató bizton támaszkodhatott az államszocializmus gazdasági rendszerét feltáró több évtizedes kutatómunka eredményeire, mely addigra szilárd ismeretanyagot halmozott fel. Ezzel szemben az 1991-1993 közötti - akkor friss - cikkek sokszor még be sem fejezôdött akciókról számoltak be alig vagy részlegesen hozzáférhetô adatok alapján, azaz mindenképpen csak az átalakulás pillanatnyi fázisának gyorsfényképei lehettek. Nemcsak az a baj, hogy az események gyorsasága miatt az eredmények hamar elavulnak, hanem e kutatások reprezentativitása is kérdéses. A kutatások megállapításai ilyenkor igencsak viszonylagosak, és erre az eredeti publikációk - jó esetben - figyelmeztetnek is. Az átvételnél azonban könnyen féligazságokká válhatnak. Bruszt jó néhány esetben elfeledte - történészektôl kölcsönzött terminussal élve - a "forráskritikát" elvégezni. Mert az ellenzéki publicisztikák, kortárs reformközgazdászi elemzések - miközben erôteljesen támadták az akkori kormányzat privatizációs politikáját - bizonyos érdekcsoportok sérelmeit is megfogalmazták-felnagyították. 2
Ma már, 1996 vége felé nem kell különösebb éleslátás annak a megállapításához, hogy az átmenet két legfontosabb - politikai erôteret átformáló - folyamata a politikai rendszerváltás és a privatizáció. Az elôbbi elemzését, az új politikai osztály születését Bruszt és Stark kielégítôen elvégezte, jó érzékkel kiválasztva egy olyan idôpontot, amikor a folyamat egy fázisa lezárult (noha az 1994-es kormányváltás új elemzésre érdemes fejezetnek tekinthetô). Bruszt tanulmányai azonban adósak maradtak a privatizáció és az új gazdasági elit születésének elemzésével. Mert lehet, hogy a privatizáció lassú volt (egyébként is mihez képest?), a reformok késtek, de végül is tagadhatatlan, hogy a vizsgált idôszakban a gazdaság meghatározó része átkerült a magánszférába. Gazdaság és politika viszonyának kezelése ebben a vonatkozásban is kérdéses: az elemzés ugyanis elhanyagolja a gazdaság irányító pozícióiban szerzett hadállásokat, melyek a pártpolitikai és kormányzati eseményeknél sokkal rejtettebb, nehezebben kutatható folyamatokban alakultak ki. Pedig ma már egyértelmûen megállapítható, hogy a Bruszt-féle elemzés szereplôi közül a privatizáció nyertesének a menedzsment, vesztesének a munkavállalók tekinthetôk. A menedzsment gyôzelme egyrészt a vállalaton belüli viszonyokban érzékelhetô (hiszen rendelkezési jogosultságát már sem politikai korlátok, sem erôs munkavállalói érdekképviselet nem csorbítja), másrészt pedig tulajdonossá válásában, illetve abban, hogy a tulajdonosváltás során képes volt a maga érdekeinek megfelelôen befolyásolni a formailag állami döntéshozatalt.
Nem idôtálló tehát az a beállítás, mely az Antall-kormány politikai taktikájának "sikereként" tünteti fel a menedzserek és a munkavállalók egyformán radikális meggyengítését. Persze Bruszt kiindulópontja szerint alapvetôen a paternalista állami vállalati menedzsment és a nagyvállalati munkásság újraelosztásért alkudozó politikai szövetségét kell a reformereknek megtorpedózniuk, melynek révén az állami nagyvállalat az állammal szemben alkupozícióba kerülhet. Csakhogy a társadalom egészét átalakító nagy posztszocialista alkuk nem elsôsorban a kevésbé hatékony védelmet nyújtó állami paternalizmus és az elapadó szubvenciók körül zajlottak (noha nem tagadható, hogy ilyenek ma is léteznek a maradék állami szektorban), hanem elsôsorban a vagyonszerzés mozgatta azokat. A régi reformellenes politikai szövetség nagyjából elvesztette aktualitását és jelentôségét, a privatizáció során legfeljebb alkalmi koalíciók jönnek létre a menedzsment és a munkavállalók között, melynek célja is más: a vagyonban megtestesülô, szinte tisztán gazdasági pozíciószerzés.
A "spontán privatizáció" dzsungeltörvényeitôl, a menedzsmenttulajdon álcázására létrejött MRP-n keresztül egészen a hivatalos állami privatizációs politikává emelkedett Management Buy-Outig és a menedzsmenttel kötött vagyonkezelési szerzôdésig tartó történet nyilvánvalóan nem volt egyenes vonalú. Éppen az MDF-kormány korai évei alatt volt talán a legtöbb kitérô, amikor Antallék azt hitték, képesek leváltani a "kommunista" vállalatvezetést. Bruszt cikkei szerencsétlen módon ezt az epizódot nagyítják fel. Persze igazságtalan lenne az 1993-1994-ben készült elemzésektôl azt várni, hogy megjósolják a mára kiteljesedett folyamat végállapotát. Csakhogy a privatizációs ügyleteket, a vállalati történéseket ismerve ez a tendencia már akkor is látható volt. Nagyjából 1992-1993 tájára ugyanis a privatizáció menetében eldôlt a menedzsment csatanyerése, addigra nemcsak az államigazgatás technokratái, hanem az új politikai elit is kiegyezett a vállalaton belüli helyzetét sikeresen stabilizáló menedzserréteggel. Igaz ugyan, hogy a "spontán privatizáció" formális jogi-államigazgatási kontrollja kiépült, de az is igaz, hogy addigra a vállalati menedzserek megtalálták azokat a technikákat, viselkedésmódokat, melyekkel e kontrollt kijátszhatják, s maguk is tulajdonhoz jutnak saját vállalatukban, vagy befolyásolhatják a külsô tulajdonos keresését oly módon, hogy jó eséllyel megmaradhatnak a vezetôi székekben. Tulajdonképpen a privatizációs jog ennek megfelelô átalakítása (például a menedzsmentnek kedvezô MRP szabályok és az ún. "privatizációs lízing" bevezetése) is megtörtént az MDF kormányzati ciklusa alatt. Akármennyire óvatosan, lassan és "átpolitizáltan" privatizált is - a Bruszt által is idézett kritikusok szerint - az Antall-kormány, végül is sikerült megteremtenie egy többségében magántulajdoni struktúrát. S ugyanez mondható a reformokról is: lehet, hogy megkésett és "kevés" volt, de végül is alaposan átalakította a gazdaság struktúráját.
Az Antall-kormány politológiai elemzésének másik hiányossága az, hogy meglehetôsen elnagyolt a hatalmon lévô elitcsoportok bemutatása. Ebbôl a szempontból egyébként kézenfekvô a kötet bevezetôjét író Szalai Erzsébet munkáival való összevetés. Elméletben ugyanis Szalai strukturális megközelítése és Bruszt intézményi-funkcionális elemzése jól kiegészítené egymást. Sajnos a Szalai által plasztikusan leírt régi, új és régi-új elitcsoportok egyáltalán nem feleltethetôk meg a Bruszt által elemzett konkrét események aktorainak. Az absztrakt állam mint a reform letéteményese lehet, hogy a nemzetközi politológiai irodalom számára elégséges meghatározás, Bruszt igazi témája (a gazdaságban alkuerôvel bíró rétegek közötti "reformszövetség") azonban igényelné a reformokat elhatározó és végrehajtó aktorok árnyaltabb bemutatását, szociológiai jellegû azonosítását. Keverednek a reformer állam megszemélyesítôi: kormánypártok, miniszterelnök, kormány, apparátus, bürokrácia. Mindezen szereplôk azonban gyökértelenek, és egymáshoz való viszonyuk is homályban marad, legfeljebb egy-egy esemény kapcsán érdemelnek alkalmi említést. Különösen meglepô, hogy mind a "reform", mind a "szövetség" elsikkasztásáért Bruszt szinte kizárólag a kormányt teszi felelôssé. Az Antallék iránti politikai ellenszenv tévútra viszi a politológus szerzôt, akinek vállalt feladata mégiscsak a hatalmi struktúra egészének vizsgálata lenne. Az apparátus - melynek szerepét hajdan korlátozni akarta - így lesz most pozitív hôse a történetnek: kellôképpen elszigetelt a különérdekektôl, tehát elvileg képes a reformok végrehajtására. Csak hát a kormány kerékkötôje a reformoknak... Pedig vélelmezhetôen a mindenkori kormányok rendelkezésére álló apparátus - saját egzisztenciális és szervezeti érdekei, több kormányperiódust átívelô stabilitása, hagyományai, hivatali ethosza, kapcsolatai és szakmai kötôdése alapján - legalább olyan erôteljes képviselôje a fokozatosságnak és a folytonosságnak, mint maga Antall József volt, aki ugyanezeket az értékeket viszont tudatosan politikájaként választotta.
Az elemzés harmadik - részben szintén a politológiai érdeklôdésbôl következô - hiányossága az érdekszervezetek társadalmi bázisának viszonylag elnagyoltra sikerült bemutatása. Mert nyilvánvalóan ez alatt a négy év alatt nemcsak a kormány veszítette el támogatóit, hanem az érdekszervezetek legitimitásával is tartós bajok voltak (és vannak): azok is veszítettek tagságukból, illetve az visszazuhant korábbi apatikus állapotába. Bruszt ezt felismerve maga is a teendôk között fogalmazta meg, hogy a rendszerváltás utáni kormánynak az "összes gazdasági szereplôt meg kell erôsíteni" a tárgyalásos átmenet érdekében. Elemzése során viszont jórészt megáll magyarázatként a politikai beavatkozásoknál: a szakszervezeti vagyonvitáknál, a legitimitást biztosítani hivatott választások aprólékos szabályozásánál, a Munka Törvénykönyve szakszervezeti tevékenységet korlátozó módosításánál. Pedig az Antall-kormány kizárásos politikája azért gyôzhetett viszonylag könnyen, mert az érdekképviseletek maguk is gyenge szervezetek voltak. A szakszervezetek csökkenô taglétszámuk, megkopott népszerûségük indokaként egyébként is hajlamosak világszerte a neoliberális (reageni, thatcheri) ideológiát és törvényhozást hibáztatni. Ahogy a világban mindenhol, nálunk is nyilvánvalóan szerepet játszanak egyéb tényezôk is: a gazdaság változásai, újfajta menedzsment-felfogások, a szolidaritás értékének erodálódása, a szervezkedés hagyományának hiánya stb. (Brusztnál egyedül a munkavállalók vállalati alkupozícióinak romlásáról van szó, meglehetôsen általános megfogalmazásban.)
Mindent összevetve az Antall-kormány érdekszervezeti politikájáról szóló írások nem adnak ugyan szociológiailag megalapozott elemzést, politikai elfogultságtól sem mentesek, de emlékezetes marad a "perverz korporativizmus" antalli politikájának leírása. Érdekes volna megvizsgálni, hogyan fejlesztette ezt tovább a szakszervezetekkel összefonódó Horn-kormány, amelynek már választási ígéretei között is szerepelt a "tárgyalásos átmenet", s azután kormányzati politikaként próbálta megkötni az érdekszervezetekkel a "társadalmi gazdasági megállapodást".
A kötet utolsó tanulmánya az 1995-ben íródott Miért támogatnák a kelet-európaiak a kapitalizmust (Kapitalizmus, demokrácia, közvélemény) címû írás ismét jórészt irodalmi összefoglaló, és ehhez kapcsolódóan közli egy (Simon Jánossal közösen készített) közvélemény-kutatás eredményeit. A kötet cikkei között legterjedelmesebb, imponálóan tág elméleti háttérre támaszkodó irodalmi áttekintés itt eltolódik a "türelem polit-ökonómusai" felé, akik latin-amerikai párhuzamokra építve fôleg azt vizsgálják, hogyan reagál a népesség a felülrôl-kívülrôl bevezetett reformokra. Bruszt maga is ehhez az elméleti vonulathoz csatlakozik, ô azonban inkább a reformokat hirdetô politikusokba vetett bizalom, a "politikai tôke" felhalmozására és erodálódására helyezi a hangsúlyt. Mint írja: "A demokratikus intézményekben és politikai aktorokban bízó állampolgárok hitelt adhatnak a reformoknak, befektethetnek a reformokba, részben a nehézségek tûrésével, részben pedig felhatalmazást adva az intézményi átalakításnak nekivágó politikusoknak." (242. old.)
A közvélemény-kutatás nemzetközi együttmûködésben készült, azaz párhuzamos adatfelvétel, melynek kérdéseit korábban feltették az NSZK-ban és Spanyolországban, most pedig a kelet-európai átmenet sok országában Bulgáriától Litvániáig. A kialakuló új gazdasági rend legitimitását és vélt hatékonyságát hivatott mérni a következô két állítással egyetértôk és egyet nem értôk aránya: 1. "A kapitalizmus a legjobb országunknak"; 2. "A kapitalizmus lehetôvé teszi az ország problémáinak megoldását". Az 1990-es felvétel szerint a szocialista rendszer összeomlásának másnapján a kelet-európaiak sokkal nagyobb mértékben bíztak a kapitalizmusban, mint a nyugati országok polgárai, tehát az átalakítást levezénylô politikusok induló politikai tôkéje jelentékeny volt. Szerencsére a felmérést három évvel késôbb megismételhették a kutatók, és regisztrálhatták az átmenet nehézségeit megtapasztalt lakosság kiábrándulását, a reformerek politikai tôkéjének rohamos fogyatkozását is.
Bruszt a közvélemény-kutatás országonként változó adatai által igazolva látja régi tételének újabb megfogalmazását: "a demokrácia ahelyett, hogy automatikusan aláásná az átalakító állam autonómiáját, a politikai tôke felhalmozásán keresztül közvetlenül is hozzájárulhat ahhoz, hogy az átalakító állam túlléphessen a rövidtávú érdekeken és a status quo-hoz kötôdô kulturális értékeken." (269-270. old.) A végkövetkeztetésben is marad a feltételes mód, amit ajánlásként is értelmezhetünk, tehát elégedetten állapíthatjuk meg, hogy Bruszt rokonszenve változatlanul a meggyôzés, bizalomépítés útját választó reformpolitikusoké. Ámde milyen óriási a különbség az aktív részvételt, tárgyalásos átmenetet, intézményes érdekegyeztetést hirdetô hajdani radikális program és a bizalom építgetése, vagyis a klasszikus (weberi) értelemben vett legitimáció ajánlása között!
Az eredetileg angol nyelven megjelent írásokban a mondandó és annak elôadásmódja is nyilvánvalóan módosul. Nemcsak Bruszt, mindenki máshová helyezi a hangsúlyokat, ha angolszász akadémiai olvasótáborra számít, mint amikor a hazai szakmai közvéleményt vagy egyenesen a szélesebb nyilvánosságot célozza meg. A nemzetközi tudományos divatáramlatokkal együtt, esetleg a külföldi partner igénye szerint változik a megfogalmazás, sôt a témaválasztás is. E nemzetközivé válásnak mindenképpen pozitív hozadéka a szélesebb irodalmi áttekintés, az elméleti keretek kötelezô kidolgozása és a jelenségek nemzetközi összehasonlító vizsgálata. A tudomány tárgyának egyfajta távolságtartóbb kezelése érdekessé teheti még azokat a tényeket, összefüggéseket is, melyeket a hazai olvasó jól ismer. Bruszt szóhasználatára is frissítô hatással volt az angol publikáció, olyan terminológiát használ, melyhez kevésbé szoktunk hozzá hazai cikkekben. Akarva-akaratlanul szókimondóbb lesz, el kell hagynia az angolra lefordíthatatlan politikai zsargont, megszokott eufemizmusokat, mellébeszélô terminológiákat. Különösen a cikkek szó szerint visszafordított címeiben: így kapitalizmusról beszél és nem piacgazdaságról, munkásokról és nem munkavállalókról. A magyar szövegben rendszerint "tárgyalásos átmenetként" emlegetett folyamat címként a hangzatosabb "tárgyalásos forradalommá" alakul (nyilván nem függetlenül a cseh "bársonyos forradalom" fogalmának átütô sikerétôl). A tôke feletti szabad rendelkezés jogáról beszél, és ebben a kontextusban a "spontán privatizáció" fogalma csak úgy jelenhet meg, ha a szerzô bevett eufemizmusként említi, hozzátéve, hogy ez valójában milyen folyamat megnevezésére terjedt el annak idején.
Miként az "Átiratok" sorozat legtöbb darabja, Bruszt könyve is cikkgyûjtemény, az 1988 és 1995 között, fôleg eredetileg angolul megjelent írásokat fogja össze. Nagy kár, hogy sehol sem tünteti fel az elsô megjelenések helyét. Sajnálatos továbbá, hogy a cikkek gyakran ismétlik a szerzô fontosabb gondolatait, részben ugyanez elmondható az átmenet irodalma feldolgozásának többször is nekifutó hosszú passzusokról is. Mindez kétségtelenül nehéz olvasmánnyá teszi a kötetet, még ha az egyes darabok cikként arányosan szerkesztett írások voltak is. Magyarán, a kötetté szerkesztés fáradságos munkáját a szerzô és a kiadó megtakarította magának. Az egyszeri olvasó bosszúságáért cserébe gyenge vigasz, hogy az alapos elemzô felfedezhet árnyalati módosulásokat az írásokban, nyomon követhetô az irodalom-feldolgozás hangsúlyváltása és a szerzô egy-egy gondolatának érlelôdése.
Az angol cikkek átdolgozatlan magyar fordításai túlságosan sok olyan "országismeretet" tartalmaznak, melyekre átlagos mûveltségû magyar olvasót feltételezve nincsen szükség. Sôt néha olyan jegyzetekhez kényszerül ellapozni az olvasó, melyek triviális dolgokat közölnek, és felületes, egyszerûsítô mivoltukban esetleg ingerlôek. (Például az, hogy Nagy Imre az 1956-os forradalom idején miniszterelnök és a kommunista párt [!] vezetôje volt. [146. old.]) A szó szerinti fordítások is meglehetôsen bosszantók, az anglicizmusokat kevésbé ismerôk számára. 3 A szûkebb szakmai olvasóközönségbôl pedig az válthat ki megütközést, hogy a magyar empirikus szociológia korabeli úttörô felfedezéseit jó nevû angolszász szerzôket hivatkozva látja viszont. 4
Akötet szerkesztetlensége kapcsán
elgondolkoztató - a jelen kötettôl elvonatkoztatva is
-, hogy szemben a magyarországi tudományos könyvkiadás
lehetôségeinek manapság tapasztalható beszûkülésével
a folyóiratok még viszonylag jól mûködnek.
Így azután sokszor csak cikké zsugorítva, egyszerûsítve
vagy elszegényített változatban jelenhet meg az is,
ami terjedelmesebb formát igényelne. Meggondolandó,
hogy a kiadó nem tenné-e jobban, ha választott nevéhez
híven ragaszkodna a University Press nyugati modelljéhez,
és inkább originális köteteket, cikkekben nem
közölhetô terjedelmesebb akadémiai mûveket
adna ki. A tudományos mûhelyek csak belsô kiadványként,
nagyon kis példányszámban terjesztett mûvei
között bôven akadna kiadni való, illetve bizonyára
e mûvek megírására vállalkozó
szerzôk is kerülnének a hazai tudomány világából.
1 * A példákat hosszan lehetne sorolni, mondjuk Németország nyugati felétôl az amerikai autóipar japán kihívásra adott válaszáig, melyben a vállalati alkalmazkodás lényeges összetevôje volt a szakszervezeti stratégia alapos átértékelése. Míg a "nemzeti" gazdaságstratégiák ilyen megközelítésû elemzése a "political economy" egyik fô területévé vált, a vállalati stratégiák és a változó érdekképviseleti szerepfelfogás vizsgálata inkább az angolszász "Industrial relations" irányzat újabb vonulatára jellemzô.
2 * A különalkuk fennmaradását, azt a helyzetet, amikor a "kormány [...] nem zárta el hatékonyan a gazdasági bürokráciát a pártpolitikai aréna felôl jövô rövidtávú érdekek által vezérelt informális nyomásgyakorlástól sem", Bruszt az adóskonszolidációval illusztrálja, noha maga is jelzi, hogy nincsenek adatai, s ez mindenképpen alaposabb kutatást, dokumentálást igénylô téma (223. old.). Hangsúlyozom, persze könnyen lehet igaza az adósságkonszolidációt illetôen (vagy majd igazolódik, amit állított, ha többet tudunk a dologról), de miféle bizonyíték az, mely sejtéseken, kiszivárogtatott híreken alapul? Egy másik igencsak viszonylagos állításnak tetszik a privatizáció "átpolitizáltsága" (177-178. old.). Mivel a privatizáció definíció szerint kormányzati politika, nehéz elképzelni "politikamentes" privatizációt. Persze tudom, ezen a frázison azt illik érteni, hogy a kormányzó pártok pártpolitikai érdekeiket tartják szem elôtt. Csakhogy erre a fajta járadékszedésre klasszikus példa Margaret Thatcher nálunk modellértékûnek tekintett privatizációja, ahol a kisrészvényes szavazók megnyerése érdekében közpénzekbôl dotálták a tôzsdei bevezetés lenyomott árfolyamát. Vajon Antall privatizációja "átpolitizáltabb" volt-e, mint Thatcheré? És mi az "átpolitizáltság" mértéke, mérôszáma? Vagy talán Antall kormánya másképp volt korrupt, mint Theatcheré? Avagy csak egészen egyszerûen nem az "átpolitizáltság" mértékével, hanem irányultságával van baja az efféle kritikát megfogalmazónak? Magyarán, nem arról van-e szó, hogy nem az a potenciális tulajdonoscsoport a politika kedvezményezettje, melynek érdekében az adott írás éppen született? Ezt a kérdést nem dolgunk eldönteni, azt azonban meg kell állapítani, hogy tudományos elemzésben a forráskritika dolga kiszûrni az ilyen relatív értékû publicisztikai fogalmakat.
3 * Így lesz a "stick and carrot" stílusú politizálásból Botügyi- és Répaügyi Minisztérium. Kár, hogy az angol nyelvhasználatban a "carrot" érthetô felkínált ösztönzôként is, míg sajnos a sárgarépa semmilyen asszociációt nem kelt a magyar olvasóban. Itt tulajdonképpen egyszerûen "húzd meg - ereszd meg" politikáról van szó.
4 * Persze tudjuk, hogy nem Sabel és Stark fedezte fel a hatvanas-hetvenes évek informális különalkuit a gyárakban, még ha angolszász egyetemi könyvtárakban e szerzôk cikkei biztosan könnyebben hozzáférhetôk is, mint Kemény István vagy Héthy-Makó-kötetei (37. és 161. old.).
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu