Tavalyelôtt nyáron kérést intéztem a parlamenthez, mert megütköztem egy újságközleményen, amely hírül adta, hogy fiatalokat letartóztatnak, mert a zsebükben marihuánás cigarettákat találtak. Kértem a képviselôket, fontolják meg: lehet-e ezért az embert szabad országban hatóságilag meghurcolni? Mivel a rendôrség naponta adta hírül sikereit a kenderüldözésben, írtam egy másik cikket is, kérdezvén, hogy vajon nincs-e jobb dolga a rendôrségnek, miközben nem jut kellô pénz és energia számos nyilvánvaló bûncselekmény üldözésére. Kérdésfeltevésem élénk vitát keltett, eredménye azonban mind intellektuális, mind morális, mind politikai tekintetben számomra legalábbis csalódáskeltô volt, ugyanis a hozzászólók többsége magát a kérdést is az erkölcsi felháborodás hangján elutasította.
  Elsô és minden egyebet axiomatikusan megelôzô érvem a következô: bûnös az, aki mást sért, bánt, megkárosít. Tehát az, aki mást nem sért, nem bánt és nem károsít meg, az nem bûnös. Tehát az, aki más embert szóban forgó cselekedetével nem sért, nem bánt és nem is károsít meg, az nem is büntethetô, mivelhogy nem bûnös.
  Ahhoz, hogy a hatóságok eljárása igazolható legyen, bebizonyítandó, hogy a kender származékainak ilyen vagy olyan fogyasztása más embereket sért, bánt, megkárosít. Ha ez nem bizonyítható be, akkor azok, akik kendert fogyasztanak, éppúgy nem bûnösök, mint azok, akik dohányt, szôlôt, árpát és gyümölcsöt erjesztve fogyasztanak. Akkor nincsen igazságos ok azoknak a megbüntetésére, akik marihuánát vagy hasist szívnak.
  Ha nem bizonyítható be, hogy a kenderfogyasztás másokat sért, bánt, megkárosít, akkor a jogalkotó, továbbá a hatóság, a rendôrség, az ügyészség, a bíróság, a szakértôi testület, a támogató közvélemény igazságtalanul sért, bánt, károsít szabad polgárokat, és ôket alkotmányosan biztosított szabadságukban megrövidíti.
  Második érvem egyszersmind indítékaim magyarázata is. Aki a polgári szabadságot az elsô érték gyanánt választja, az megbotránkozik azon, hogy van egy törvény, amely a hatóságot feljogosítja egyébként semmilyen bûnt el nem követô, nyugodt polgárok megmotozására, otthonuk, magánterületük megsértésére, fiókjukban levélmorzsalékok, magok után való kurkászásra. A hatóságoknak ilyen motozásokra és házkutatásokra 1989 elôtt olyan írások üldözése adott törvényes jogcímet, amelyek a szabadság értékét az elsô helyen tárgyalták. Folyt a legális vadászat a cenzúrázatlan szó ellen. Szabad volt benyúlni bárkinek a szekrényébe, táskájába, zsebébe, és ezt az akkori ellenzék az alapvetô emberi jogok megsértésének tekintette. Most nem papírt, hanem füvet keresnek a zsebekben, de nekem úgy rémlik, hogy nem a keresett holmi az érdekes, hanem a zsebbe nyúlás jogszokásának a fenntartása.
  Szabad társadalomban az állampolgárnak magánügye, hogy mit ír, mit olvas, milyen elôadásokat hallgat, mit eszik, mit iszik, mit füstöl, ez mind csak ôrá tartozik, és mindehhez állami tisztviselôknek semmi közük nincsen. Semmi közük a fiókjához, a virágcserepéhez az erkélyen vagy a virágágyásához a kertjében. Ahogy az ô magánügye, hogy ott krumplit, szilvát, szôlôt vagy akár mákot termeszt, nincs meggyôzô ok arra, hogy ez az egy növény, a kender más elbírálásban részesüljön, és üldöztetést vonjon magával. Egyszóval: hogy ki milyen cigarattát szív - magánügy, ahhoz az államnak semmi köze.
  Ennek a két érvnek - 1. bûn (másnak okozott ártalom) nélkül nincs büntethetôség, 2. a személyes fogyasztás magánügy - a felfogásához elegendô a józan ész. Nem kell hozzá szakértônek, akadémikusnak, orvosnak, jogásznak, bármiféle doktornak vagy hivatalviselônek lennünk.
  Mondják, hogy a kenderfogyasztás büntetendô, mert árt. Lehet. Kimutatták-e, hogy jobban árt, mint más élvezeti szer fogyasztása, amely árt ugyan, mégsem büntetendô? Nem mutatták ki, éppen ellenkezôleg. Mindenki tudja, hogy a nikotin és az alkohol árt a legjobban az egészségnek, mégsem üldözik - szerintem helyesen - a fogyasztásukat, mert az egyén szabadon árthat a saját egészségének akár az öngyikosságig terjedôen.
  Az olyan embert sem bünteti meg senki, és föl sem vetôdik, hogy meg kellene büntetni, aki sikertelen öngyilkossági kísérletet tett, és túlélte. Aki mást próbál megölni, azt elítélik, aki magát próbálta megölni, azt nem ítélik el. Csak akkor lát bûnt az egészségtelennek vélt szokásban az eljáró hatóság - a vonatkozó törvények alapján és a nemzetközi joggyakorlattal többé-kevésbé egyezôen -, ha kendert szív, ami korántsem olyan káros, mint a nikotin. A kender semmilyen egészségi ártalmát komoly kutatók nem tartották bizonyíthatónak, sôt esetenként gyógyító, roboráló hatást tulajdonítanak neki. Azt is tudja mindenki, hogy az alkohol-részegek között sok az agresszív, sok erôszakos bûncselekmény születik ittasan. A füvesek inkább nyugodtak, békések. Miért ez a negatív kivételezés?
  Bizarr mellékkörülmény, hogy a marihuánaellenes propagandát leginkább a szesz- és dohánygyárak szponzorálják. A kender haszna sokféle. Jámbor növény, nem kíván mérgezô növényvédô szereket, megvédi magát, és a textilipartól a papíriparig a leggazdaságosabb nyersanyagforrás. Nem furcsa, hogy a szintetikus anyagok termelôi támogatták a harmincas években a kampányt a kender ellen, amit azelôtt orvosságként is használtak?
  Az államok, a demokratikus és erkölcsös államok is nagy méretekben ûzik a fegyvergyártást és a nemzetközi fegyverkereskedelmet, holott még csak nem is bizonyítandó, hogy a fegyverek rendeltetésszerû használata az emberi egészségre károsabb, mint a cannabis élvezeti szerként való használata.
  Tekintsünk el most attól a kérdéstôl, hogy az egészségre a fegyverek károsabbak-e, mint a marihuána és a hasis, de vizsgáljuk meg azt a kérdést, mely esetekben szokás megbüntetni az állampolgárt, ha árt magának, ha egészségére káros életmódot folytat? Nem tudunk ilyen esetekrôl, a lágy és a kemény drogok használatától eltekintve.
  Az egészségügyi szakértôk illetékességét a büntethetôség kérdésében természetesen nem ismerem el, mivelhogy az a kérdés nincsen megválaszolva, hogy az összes létezô önkárosítás közül, beleértve az öngyilkossági kísérletet, az összes egészségtelen szokás közül ezt az egyet miért tartják bûnnek, illetôleg büntethetônek.
  Utánajártam, van-e érdemleges érv emellett a gyakorlat mellett, nem találtam ilyet. Kétségtelen, egyes országokban a törvény szigora enyhül, bizonyos esetekben kisebb mennyiség a bûnös anyagból a zsebben egyszerûbb eljárást von magával, zord rendôrök helyett szelíd pszichológusok foglalkoznak a delikvenssel, aki voltaképpen nem páciens, mert ô maga nem fordult orvoshoz, ugyanis nincsen panasza. Ha lenne panasza, akkor fordult volna. Ha lenne panasza, és nem kellene félnie, hogy netán följelentik, akkor orvoshoz fordulna. Egyszóval a kábítószer-fogyasztás enyhe, azaz lágy drogok esetén nem orvosi eset, kemény drogok esetén többnyire orvosi eset, de nem kötelezôen az. Legyen tehát az állampolgár joga, hogy panaszkodjon vagy ne panaszkodjon, orvoshoz forduljon vagy ne forduljon, de ha fordul, ne kelljen hatósági eljárástól tartania.
  A XVIII. században a csokoládé is mámorkeltô, gyanús csemegének minôsült, és az sem titok, hogy a zabolátlan csokifogyasztás hízlal. Mindenki abszurdnak tartaná, ha az orvosi kar mondjuk a csokoládé fogyasztásától törvényes úton tiltana el, és elérné, hogy otthonunkba törve, a hatóság letartóztathasson bennünket, mert éppen bonbonok eszegetése közben értek tetten, és a bírósági ítélettôl csak akkor tekintene el, ha alávetnénk magunkat a medikális csokoládéelvonó kúrának.
  Az ultrarövidhullámon csavarva a rádió keresôgombját, egy ôszi délelôtt a parlamenti közvetítésre bukkantam, és véletlenül épp a saját nevemet hallottam. Egy képviselô interpellációt intézett az egészségügyi miniszterhez az én e tárgyban írott nyilvános levelemmel kapcsolatban. Jólesô érzés volt hallani azt a harmóniát, amely eluralkodott az országgyûlésen. Egyöntetûen, több mint kétszáz igen szavazattal, két tartózkodás ellenében, kormánypártiak és ellenzékiek szinte egyhangúan a jelenlegi szabályozás mellett foglaltak állást, és elvetették a levelembe foglalt kérést, hogy gondolkozzanak errôl a témáról. Az interpelláló képviselô még egyszer hozzászólt, és jubilált, hogy a javaslatomat eszerint kormány és parlament egyöntetûen lesöpörte az asztalról.
  A továbbiakban alkalmam volt észlelni, hogy sok kortársam jobban szeret felháborodni, mint gondolkozni. A televízióba többen betelefonáltak, és fölakasztásomat javasolták. Megértem, hogy nem szívnak marihuánát, de milyen egészségügyi szempont igényeli az én felakasztásomat? Reakciók sokaságából értettem meg, hogy ezen a területen sok a tudatlansággal keveredô babonás indulat.
  Sorolhatnék ismert és tekintélyes liberális és konzervatív gondolkodókat a világban, akik értelmetlennek tartják a drogok megkülönböztetett kriminalizálását, hiszen a függôséget nem okozó kender orvosi problémát nem jelent, a függôséget okozó kemény drogok használata viszont elôbb-utóbb amúgy is orvosi segítséget igényel, a kriminalizálás viszont éppenséggel elijeszti az orvostól a segítségre szoruló pácienst.
  Még annyit, ha a húszas évek amerikai szesztilalmának mintájára a csokoládét betiltanák, akkor lenne csokimaffia, amely az egész világon évente több száz milliárd dollárt tenne zsebre, ahogy a drogmaffia is becslések szerint háromszázmilliárd dollárhoz jut a tilalom révén. Lennének továbbá vagány fiatalok, akik a csokoládémaffiába bekapcsolódva elképesztô jövedelemre tennének szert, és a legdrágább kocsikon rohangálva üzleti konfliktusok okán lelövöldöznék egymást, miképpen ezt teszik Los Angelestôl immár Budapestig és tovább mindenütt a világon, ahol valaminek, amire van fizetôképes kereslet, az állam valamilyen meggondolásból tiltja a kereskedelmi forgalmát. Ha az illetékesek és a szakértôk a bûnözôket óriási jövedelemmel kívánják jutalmazni, tiltsanak be valamilyen fogyasztási cikket, meglátják, lesz témája a bûnügyi filmeknek és hírlapoknak.
  A lezajlott vita nem nyújtott olyan érveket, amelyek álláspontom megváltoztatására késztetnének. Mivel a parlament és az illetékes kormányszervek nem kívántak érdemben reflektálni a kérdésre, örvendetesnek tartom, hogy civil, kulturális összejövetelek résztvevôi elmélkednek a szóban forgó kérdésrôl, amely, lévén hogy csak ebben a kis országban több száz fiatalember bûnösségének vagy ártatlanságának, háborítatlanságának vagy szabadságkorlátozásának kérdése, az elvi jelentôségen túl emberi sorsokat is érint. Kérdésem annak a szókrátészi hagyománynak a szerény folytatása, amely együttgondolkodásra hívja fel polgártársainkat arról, hogy a körükben elterjedt ítéletek igazak-e, avagy csupán elôítéletek.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu