Szükségszerû-e a fanyalgás egy magyar szerzô által írt közgazdasági tankönyv kapcsán? Valószínûleg egyetlen tankönyv esetében sem bizonyítható, hogy nem lett volna esetleg jobb lefordítani egy sokkal jobbat (bár ha lefordítják a sokkal jobbat, azonnal kiderül, hogy van még jobb), nem lett volna-e jobb inkább összeállítani egy tanulmánygyûjteményt (amirôl megjelenése pillanatában belátható, hogy elavult), nem lett volna érdemesebb megvárni, míg X megírja, merthogy ô ért is hozzá, és a hallgatók fürtökben lógnak az egyébként kongó elôadókban (csak sajnos X publikálásképtelen). Az oktató (és most az "általában vett" oktatóról szólok) egyrészt örül minden új tankönyvnek, mert végre van egy biztos sorvezetô, amire okítás közben kényelmes támaszkodni, ám azonnal fanyalog is, mert azért leginkább a saját logikája, saját ízlése, saját elképzelése szerintit szeretne (a szakácskönyv sosem lehet olyan jó, mint a nagymama receptje). A diákember kezdetben örül - végre nem kell végigjegyzetelni minden elôadást, majd morog, mikor konstatálja, hogy noha ott a tankönyv, elôadáson és szemináriumon már megint mégis valami másból okítják (minden jobb elôadó a saját logikája, elképzelése és ízlése szerint). Ennyiben végül is szükségszerûen mindenkinek lesz valami baja a könyvvel.
  Ebbôl a szempontból bizonyos értelemben szerencsés helyzetben vagyunk. A recenzió tárgyát képezô könyv szerzôjének van oktatási tapasztalata, tehát érzi, tudja, mit várnak kollégái és diákjai, és van ízlése, tehát a könyv egyfajta jó értelemben vett szelekciót (is) tükröz. Népszerû oktató népszerû tankönyve került kezünkbe. Számos erénye van. Sokak szerint egyértelmûen hiányt pótol. Elsô átlapozásra mindnyájunknak tetszett, mert érezhetôleg jobb, mint az eddig született hasonló tárgyú egyetemi jegyzetek. És mégis, most egyre inkább úgy érzem, mégsem ezt a könyvet kellett volna megírni, vagy durvábban: mégsem kellett volna ezt a könyvet megírni. Ha tehát jó a könyv, akkor miért nem jó? Ezt a kérdést próbáltam a magam számára megválaszolni, és örülnék, ha együtt tudnánk róla gondolkodni.
  Próbáljunk meg elôször is értékmentes állításokat megfogalmazni:
  "Pete Péter Bevezetés a monetáris makroökonómiába címû tankönyve 1995-ben jelent meg az Osiris Kiadó gondozásában. A kinyilvánított cél olyan magyar nyelvû tankönyv elôállítása volt felsôbb éves egyetemisták számára, amelyik a makroökonómia monetáris vonatkozásait és a pénzelméletet egyaránt megfelelô szinten tárgyalja. A könyv két nagy részre és hét fejezetre tagolódik, melyek a pénz fogalmát, a pénz keresletét és kínálatát, a transzmissziós mechanizmust, a pénz semlegességét és az inflációt tárgyalják. A könyv korrekt: a szereplô elméleti modellek állításai hibátlan bizonyítással együtt szerepelnek. A kötetet a fejezetek végén található feladatok, bôséges irodalomjegyzék és értelmezô miniszótár egészíti ki."
  Ez eddig pontos, nem elfogult, és nem is igazán sokat mondó. Megpróbálok minden állítás kapcsán valami többet mondani: óhatatlanul szubjektív, kissé elfogult és néhol tán pontatlan is leszek. De hát az alábbiakban nemcsak errôl a könyvrôl lesz szó, merthogy e könyv megítélhetetlen a tárgyát képezô tudományág pillanatnyi válságának ismerete nélkül.
  "A könyv 1995-ben jelent meg az Osiris gondozásában." A dátumnak és a kiadónak ez esetben van jelentôsége. Szinte Pete könyvével egy idôben öt olyan tankönyv jelent/jelenik meg (többségükben szintén az Osiris gondozásában), amelyek nem csekély átfedést mutatnak Pete munkájával: Szalkai István: A monetáris irányítás. Bevezetés a monetáris közgazdaságtanba. 1995; Hall-Taylor: Makroökonómia (megjelenés elôtt); Mankiw: Makroökonómia (megjelenés elôtt, Osiris); Simon András: Makroökonómia (megjelenés elôtt, Osiris); Kohn: Pénz, bankok, pénzügyi piacok (megjelenés elôtt, Osiris). Ezek a könyvek nagyjából ugyanannak az olvasói körnek szólnak, melynek a létszáma jóindulattal 10-15 ezerre becsülhetô. Mindegyik bizonyos értelemben jó könyv, hiányt pótol, sajátos szerkezetû, tematikájú, szellemû. Azonban ennyi jó könyv magyarul nem kell, mivel egyszerûen nincs piaca. Elôre szinte megjósolhatatlan, a felsôoktatás melyikbôl csinál a diákok tömegei által keresett sztárkönyvet, és melyik fog továbbra is a könyvesboltokban porosodni. Pete mûve egyelôre sikerkönyv, mivel szerzôje igencsak népszerû elôadó legalább két felsôoktatási intézményben. A nem maga által terjesztett legenda szerint hallgatók szakot, nevet hamisítanak, hogy lehetôleg az ô csoportjába kerüljenek. Egy népszerû elôadó pedig könyve legjobb reklámja. Pete munkája kellemes élmény a felsôoktatásban eddig használt hasonló tárgyú könyvek után. De ne feledjük: a korábbi sivárságot most hirtelen több egymáshoz borzasztóan közeli mû kezdi feledtetni. Valóban szükség van mindegyikre? A kérdés persze nem annyira a szerzônek szól. Legyen a kiadó gondja, hogyan tud "elmenedzselni" egy ennyire szûk piacon ennyi nagyjából egyetlen körnek szóló tankönyvet.
  "A kinyilvánított cél magyar nyelvû tankönyv elôállítása volt." Noha már az elôzô állítás kapcsán is kényszerûen belementünk a "kell-e ennyi jó magyar nyelvû tankönyv" kérdésébe, megint csak térjünk vissza ehhez. Két alapkérdésen töprenghetünk el Pete kötete kapcsán: kell-e egyáltalán magyar nyelvû tankönyv (avagy hagyatkozzunk diákjaink egyre gyarapodó angol nyelvtudására), és kell-e magyar szerzôtôl magyar tankönyv, avagy maradjunk inkább a fordításoknál.
  Ha nincs magyar nyelvû tankönyv, nem lesz magyar szakterminológia, és nem fogunk tudni egymással magyarul kommunikálni, csak angolul. Innentôl ez számomra érzelmi kérdés - a Nagy Európa felé menetelve is szeretnék magyarul beszélgetni, tudván tudva, hogy ami ezen a tudományterületen az emberi gondolkodásból megjelenésre érdemes, 99 százalékban angolul (is) megjelenik, az angol gazdasági nyelv ugyanúgy a közgazdaságtan anyanyelve, mint az informatikának a "PC-angol". Mégis, úgy tûnik, a közgazdasági felsôoktatásban is sokan gondolkozunk úgy, hogy az angol anyanyelv mellett mégiscsak kellene próbálkozni a magyar gazdasági nyelv finomítgatásával is. Így aztán ellentétben több szomszédos, de akár tôlünk távolabbra és nyugatabbra fekvô országgal, a továbbra is használt angol jövevényszavak mellett létezik magyar gazdasági-pénzügyi szaknyelv. Így például a világon szinte mindenütt angolul használt gearinggel (leverage-dzsel) szemben nekünk van egy kifejezô tôkeáttétel szavunk (hála az egyik legkiválóbb pénzügyoktatónak, Száz Jánosnak). Ez már majdnem Micimackó (a "vinidepu"-val szemben).
  Természetesen diákjaink kétnyelvûek kell hogy legyenek - mert azt mégsem engedhetjük meg magunknak, hogy ne tudják a világszerte használt angol fogalmat, ne tudjanak a tudomány széles országútján kollégáikkal kommunikálni. A szakmai kétnyelvûség ugyanakkor intellektuálisan óriási ösztönzô erô, hiszen egy jobb fogalom magyarítása megköveteli, hogy elôször is megértsük az angol eredetit! A szolgaian átvett angol fogalomról egy-egy értelmezés kapcsán gyakran kiderül, hogy mindnyájan mást értettünk rajta; akkor aztán kezdhetjük bújni a lexikonokat, kézikönyveket, elôbányászni az eseteket, hogy végül is mit, miket is jelenthetnek, az oly lezser könnyedséggel használt "fund", "pool", "short pozíció" és hasonló kifejezések. Az elôzô passzusban említett megjelenés alatt lévô Kohn-könyv kapcsán szervezett "fogalommagyarító-értelmezô" beszélgetéseink a szakma legjobbjait megmozgató elmepezsdítô délutáni szeánszokká váltak. Pedig csak arról volt szó, hogy például a "market maker" árjegyzô vagy inkább piacvezetô - és mégis, számunkra is meglepôen sok új dolog derült ki a gazdaság mûködésérôl és e mûködés leírásának fogalmairól. Magyar nyelvû tankönyv tehát kell, legalábbis reméljük, hogy kell.
  Ha a tankönyv magyar nyelvû is, még mindig ott a másik kérdés: fordítani vagy újat írni? A tankönyvírás honoráriumait tekintve a hazai írókat munkájukban biztosan nem anyagi megfontolások vezetik (tisztelet a kivételnek, aki hála a szövegszerkesztôk, fordítóprogramok és az Internet elônyeinek, pillanatok alatt képes hozott anyagból kváziújszerû tankönyvet varázsolni, mert ez tényleg kifizetôdô). Azonban rövidebb-hosszabb oktatói tapasztalattal a legtöbben egy ponton túl úgy érezzük, mégiscsak tankönyvet kell írnunk, mert a meglévôk egyike sem látja olyan tisztán a problémákat, mint mi magunk, a hallgatók most fogják végre elôször a dolog lényegét megérteni. Az átütô erejû alaptankönyvek mégsem születnek meg: végül is kiderül, hogy csak egy-két területen tudunk mást mondani, mint a tizenkettô-egy tucat sztenderd nyugati tankönyvek, kiderül, hogy jó tankönyvet összerakni borzasztóan fáradságos. Az illusztrációk, az esettanulmányok, a példák, a célravezetô feladatok, ha csak nem állnak vastag dossziékban polcunkon, vagy nincs egypár phd-s hallgatónk, aki csak könyvünk "kis színeseit" gyártja, nehezen összeszedhetôk, nélkülük pedig a tankönyv "félkarú óriás". A végén általában megelégszünk a felemás eredménnyel: egy kvázisztenderd, egy nem rossz, de nem is igazán jó tankönyvvel.
  Ebbôl a szempontból Pete Péter könyve sem kivétel. Nem több és nem jobb, mint egy sztenderd nyugati tankönyv. Nem hozzátesz egy átlagos makroökonómia-könyvhöz, inkább csak kihagyja a nem monetáris (azaz nem közvetlenül a pénzzel foglalkozó) fejezeteket. Elhagyja az amerikai gazdaságra vonatkozó példákat is, anélkül azonban, hogy a magyar gazdasági példákat közölné. Ilyen értelemben kevesebb, mint nyugati (elsôsorban amerikai) társai, nem magyarabb, és a hallgató számára semmivel sem közelibb, mintha amerikai gazdasági statisztikákat kellene elemeznie. Egy fordítás összességében drágábbra jön ki: jogdíjak, fordítói, lektori, szerkesztôi díjak, a különleges ábrák, jelölések többlet nyomdai költsége - ám innentôl kezdve ki vagyunk szolgáltatva kiadóinknak.
  A magyar könyvek és a fordítások piacán is születôben vannak szellemes átmeneti megoldások. Simon András megjelenés alatt álló, Pete által is idézett tankönyve bevallottan Mankiw párhuzamosan magyar nyelven is megjelenô tankönyvére támaszkodik, kiegészíti, magyar hallgató számára közelebb hozza, egyben túl is lép rajta. A másik szellemes kísérlet a már többször emlegetett, karácsonyra megjelenô Kohn-könyv kapcsán született: magyar változatának fejezeteihez hazai szakértôk értelmezô, bôvítô magyarázatokat, majdnem önálló eszszéket kapcsoltak, a szövegben elôforduló fontosabb fogalmakat pedig lábjegyzetekkel látták el, megkísérelve "dezamerikanizálni" a sztenderd tankönyvet. Mivel Pete könyve mellett e két kísérlet "házigazdája" is az Osiris Kiadó, még elgondolkodtatóbb, hogyan illeszti össze kiadói politikájában ezt a három nem éppen eltérô tematikájú produktumot?
  "A kinyilvánított cél olyan tankönyv elôállítása volt, amelyik a makroökonómia monetáris vonatkozásait és a pénzelméletet egyaránt megfelelô szinten tárgyalja." Mostanáig óvatosan kerültük a könyv tematikáját, azaz eddigi megállapításaink ugyanúgy vonatkozhatnak egy "Bevezetés a filozófiába" tankönyvre, mint egy közgazdaságira (azért kíváncsi lennék, valóban ennyire közeliek-e kiadói stratégiákkal és nyelvválasztással kapcsolatos problémáink). Annak megítélése, hogy a könyv elérte-e kinyilvánított célját, nem szakítható el tárgyától, azaz a makroökonómiától és a pénzelmélettôl.
  Pete Péter munkája sztenderd közgazdaságtan, ahol "sztenderd"-en az ún. "mainstream economics" értendô. A magát lazán "a közgazdaság fôáramának" nevezô közgazdaságtan az akadémiai életben hol pozíciókat veszít, hol pozíciókat nyer, az oktatásban azonban kétségtelenül tarol. "Figyelem! egy ôrült száguld menetiránnyal szemben az autópályán" "egy? legalább ezer!" - érzése lehet azoknak, akik a mainstreammel szemben próbálnak oktatni.
  A fôáram ma már gyakorlatilag nem jelent egyebet, mint hogy azt a néhány talán használható paradigmát, a hozzájuk kapcsolódó gazdaságelemzô technikát, valamint a belôlük származtatható lényegesebb állításokat, amit a közgazdaság-tudomány két évszázados fennállása alatt kiküzdött magából, mindenki legyen szíves elsajátítani. Ez a megállapítás nagyjából igaz a mikroökonómiának nevezett közgazdasági részterületre, és kevésbé igaz a másik nagy ágra, a makroökonómiára. A közgazdaság-tudomány ugyanis a század második felében formálisan két nagy ágra szakadt: a gazdasági szereplôk viselkedését és a szereplôk részvételével létrejövô gazdasági (többnyire piaci) szituációkat tanulmányozó mikroökonómiára és a gazdaság egészének mûködését tanulmányozó makroökonómiára. Addig - lásd Heller Farkas - közgazdaságtan-tankönyveket írtak, azóta mikro- és makroökonómia-tankönyveket.
  A mikroökonómia a gazdasági szereplôk viselkedését - a racionalitás paradigmájára építve - precíz matematikai modellekkel írja le, miközben a múlt század kezdetleges eszköztárát mára egyre inkább felváltják a szofisztikált, nem kevés intellektuális erôfeszítést követelô játékelméleti modellek. Az embernek valóban kezd olyan érzése lenni, hogy nincs egyedi - önmagában egyáltalán nem szükségszerûen racionális - gazdasági jelenség, amely ne volna magyarázható egy megfelelôen megválasztott, a racionális döntések elméletén alapuló játékelméleti szituációval. A klasszikus mikroökonómiai kérdések - minek a hatására és miért változik a jószágok piaci kereslete, kínálata és ára - mellett a korrupció, a sorbanállás, a hiteladagolás, a monopolista árképzés stb. jelenségei ma már egyaránt e "lefedett" témák közé tartoznak. A közgazdaságtan ezen ágában, a mikroökonómiában sikerrel és hatásosan vált egyeduralkodóvá a racionális döntések elmélete, "sztenderd" mikroökonómián így mindenki ugyanazt érti.
  A makroökonómia fejlôdése nem volt ilyen szerencsés. A makroökonómia mint önálló tudományág azért jött létre, mert úgy tûnt, a mikroökonómia választ tud adni arra, miért mozdulnak el egymáshoz képest az árak, de nincs válasza az inflációra, meg tudja magyarázni, egy adott munkaerôpiaci szituációban miért nem jön létre megegyezés, de nem képes választ adni a munkanélküliség összgazdasági jelenségére, és úgy tûnt, nem tudja megmagyarázni, hogy ezen összgazdasági jelenségek (növekedés, munkanélküliség, infláció...) hogyan mozognak egymáshoz képest vagy egymás hatására. A "makroökonómia" névadója az a nem érdemtelenül Nobel-díjas Samuelson volt, akinek tankönyvei nemzedékek gondolkodását határozták meg. Õ a makroökonómiát egyfajta, a mikrovilág aggregálásával születô burkolónak (envelope-theory) tekintette ugyan, a makroökonómia azonban sokáig mégsem az volt, hanem a gazdaság általában vett összefüggéseivel foglalkozó tudományág, ahol úgy látszott, nem feltétlenül alkalmazható a racionális döntéselméleti paradigma.
  A sztenderd makroökonómiába csak nagyon-nagyon kis lépéseken keresztül lopakodott vissza az RDE (racionális döntéshozó elmélete). Nagyon sokáig a közgazdászok úgy vélték, hogy az összgazdasági folyamatok nem származtathatók az individuális racionalitásból, azokat valamiféle mikroökonómiai pontossággal nem meghatározható makrotörvények vezénylik. Másrészt a makrogazdaságtanban kezdettôl fogva létezett az "állam" nevû szereplô, amelynek sokáig semmi más funkciót nem tulajdonítottak, mint hogy bölcs beavatkozásával összehangolja, szabályozza e makrotörvények által mozgatott folyamatokat. A makroökonómia fejlôdésére így rányomta bélyegét szoros házassága a gazdaságpolitikával, a tudományág igen sokáig a gazdaságpolitikai receptek "tudományos" megalapozását szolgálta. A klasszikus makroökonómus fogott néhány - mindenki által elfogadott, statisztikai tesztek alapján jónak tûnô - egyenletet, kreált belôle egy egyenletrendszert, "makroökonómiai modellt", beletette a gazdaságpolitikai változókat, és megmondta, mi lesz holnap. A kora nyolcvanas évekig tartott ez az idilli állapot, a "sztenderd" makroökonómiai összefüggéseket addig senki és semmi nem kérdôjelezte meg. A fejlôdést nagyjából az jelentette, hogy pontosítgatták a felhasznált függvényeket (mi határozza meg a fogyasztást, beruházást, áralakulást, kamatalakulást), és ennek során egyre szívesebben hivatkoztak vissza a mikroökonómia eredményeire. A makrogazdasági háztartás már kezdett mikroökonómiai fogyasztóként viselkedni, akinek fogyasztását racionális döntése határozza meg. Az államról is elkezdtek mint önálló érdekekkel és belsô struktúrával rendelkezô döntéshozóról gondolkodni. Finomodtak az összefüggésrendszereket leíró egyenletek. A "makroökonómiai gondolkodás" azonban még mindig az abban való hitet jelentette, hogy léteznek általában vett makroökonómiai törvények, és ezek modellezhetôk. Ilyen szempontból teljesen mindegy volt, hogy valaki "keynesiánus", "monetarista" vagy "neo-keynesiánus". Ugyanabból a módszertani alapállásból vitatkoztak a felhalmozás optimális arányáról, a gazdasági növekedés meghatározó tényezôirôl, a gazdasági ciklusokat kiváltó tényezôkrôl és azok lefutásáról, az állami beavatkozás milyenségérôl és hatékonyságáról, a munkanélküliség, az árak és az árfolyamok változásáról... hogy néhány klasszikus makroökonómiai témakört említsünk.
  A hetvenes években azonban megjelent és a nyolcvanas években forradalmat robbantott egy új iskola, melyet hol racionális várakozások iskolájának, hol új klasszikus közgazdaságtannak neveznek, és ami a tavaly végre Nobel-díjjal jutalmazott Lucas nevével fémjelezhetô. A "Lucas-féle kritika" nyomán úgy látszott, a makroökonómusok, azaz a gazdaság egészének mûködésével foglalkozó közgazdák képtelenek választ adni arra a kérdésre, valójában milyen tényezôk, a szereplôk milyen motivációi hozzák létre a rövid távú gazdasági ciklusokat, mi módon lehet e ciklikus mozgásokat magyarázni, és egyáltalán, léteznek-e makroökonómiai törvényszerûségek. Az új klasszikus iskola nem azzal robbantotta a közgazdaságtant, hogy másfajta következtetésekre jutott bizonyos dolgokkal kapcsolatban, hanem hogy az egész makroökonómiát egészen másképpen kezdte szemlélni - a racionális várakozások elmélete révén visszahozta a racionális döntések elméletét mint módszertani kiindulópontot, és megkérdôjelezett minden addig érvényesnek tûnô állítást. Úgy tûnt, a sztenderd makroökonómia-tankönyveket csak fûtési célokra szabad ezentúl felhasználni.
  A helyzet azonban bonyolódott azzal, hogy a Lucas-iskola kritikájának céltáblája elsôsorban a keynesi ihletésû makromodellek voltak, ezért sokan és sokáig úgy gondolták, hogy a "keynesi-monetarista" vita folytatásáról van szó. Az "ami korábban általánosan elfogadott tény volt, azazhogy a közgazdászok ismerik a gazdaság >>finom beszabályozásának<< módját, és képesek is arra a pénzügyi és költségvetési politika segítségével - ez egyáltalán nem evidens többé" - írta Robert Lucas 1981-ben. Megállapítása a keynesi rendszerre vonatkozott, azonban - még egyszer hangsúlyozom - nemcsak a keynesi rendszerre volt igaz, hanem valamennyi ugyanazon a metodológiai alapon álló, legfeljebb néhány ponton ellentétes következtetésekre jutó korabeli makrogazdasági elméletre is.
  A kritika iránya miatt azonban a makroökonómia válsága egybemosódott a keynesi világkép válságával, és úgy tûnt, egy nem annyira keynesi modell már jobb magyarázatot képes adni a világra. A tankönyvekben a korábbi "sztenderd" makroökonómiai modellekbe ügyes technikusok beleillesztették a racionális várakozások képletét, és úgy tetszett, hogy a korábbi oktatási gyakorlat mégsem vész mind kárba, fel lehet használni a régi fóliákat, esettanulmányokat, példákat, csak a végén megfejeljük egy kis "racionális várakozásokkal".
  Nem megy, egyre kevésbé megy: sztenderd makroökonómia egyelôre nem létezik, egyelôre több a kérdôjel, mint a pont. Vannak forradalmi újítások, például Blanchard és Fischer tisztán mikroökonómiai elemekbôl álló makroökonómia-tankönyve, de egyelôre ezek a posztgraduális kurzusokig jutnak, míg alsóbb éveken (szerintem a sose lehet tudni, mire lesz jó filozófia alapján) továbbra is a Lucas-elôtti kor "felturbósított" és egyre szofisztikáltabbnak mutatkozó, de lényegét tekintve változatlan makroökonómiája a kiindulópont. Pete könyve így születhetett volna húsz évvel ezelôtt is: meg sem legyintette az elôzô passzusokban elemzett makroökonómiai szélvihar, ez a könyv a lucasi kritikát inkább mint elmélettörténeti érdekességet, és nem mint releváns makroökonómiai paradigmaváltást tárgyalja. Mentségére szóljon: nem egy nyugati kollégája ugyanezt teszi.
  Eddig a könyv címének második felével, a makroökonómiával foglalkoztunk, figyelmen kívül hagyva a jelzôt, miszerint itt most "monetáris" makroökonómiáról lesz szó. Vállalt feladatát a szerzô meglehetôsen könnyedén oldotta meg: nem pénzelméletet vagy pénzelméletbôl kiinduló makroökonómiát írt, hanem vette az elôbbiekben hosszasan bemutatott sztenderd makroökonómiát, és elhagyta mindazon tankönyvi fejezeteket, amelyekben nem szerepel a pénz. E megközelítésnek megítélésem szerint a legnagyobb buktatója, hogy arra az egyszerû és természetes hallgatói kérdésre: "és hogy került a pénz a modellbe", nem tud válaszolni, hacsak azt nem mondja, hogy mert hát a gazdaságban is van. E kérdés-felelet megértéséhez ismét egy kis kitérôt kell tennünk a mikroökonómia világába. A mikroökonómia alapmodelljeiben (hogyan alakul a piacon a kereslet, a kínálat és az árak) ugyanis nem szerepel a pénz, az árak egymáshoz viszonyított nagysága minden lényeges információt tartalmaz. "Pénz nélkül" képesek a termelôk és a fogyasztók döntéseket hozni, piaci árat egyensúlyira beállítani és az általános egyensúlyt létrehozni. Terjedelem szabta korlátok miatt csak kérhetem: higgyék el, ez a modell nem butaság, és nem a valóságtól elszakadt absztrakció, hanem a világ bizonyos jelenségeire nagyon is tökéletes válasz. Ez akkor is igaz, ha az alapvetô (alsóbb éveken tanult) mikroökonómiában még nincs pénz. Így a makroökonómia-kurzust kezdô diák számára korántsem érdektelen: miért is van szükség pénzre? Ha ezt a kérdést megkerüljük, valószínûleg sosem leszünk képesek hallgatóinkat felvértezni azokkal az érvekkel, melyekkel legalábbis elgondolkodásra késztethetik azon szerzôket, akik mûveikben a modern pénzügyi piacok fenyegetô dzsumbuját, a reálgazdaság megfulladásának rémséges vízióját rajzolják fel.
  A "miért kell pénz" kérdésre a válasz azonban korántsem olyan egyértelmû, mint magának a pénznek a léte, ezért született külön elmélete. Pénzelmélet tehát nincs e kérdésre adott ilyen-olyan válasz nélkül. Ha pedig egy könyv éppen ezt a kérdést kerüli meg, és adottságként kezeli, amit magyaráznia és értelmeznie kellene, az a könyv nem pénzelméleti könyv.
  A passzust indító állításról így sajnálatosan azt kell megállapítanunk, hogy a tankönyv célját csak negatív értelemben érte el: a pénzelméletet nem érinti, a makroökonómia "monetáris vonatkozásait" pedig annyiban tárgyalja, hogy a többit nem tárgyalja.
  "A könyv szándéka szerint felsôbb éves egyetemisták számára készült." A továbbiakban "a" közgazdaságtant tanuló egyetemistáról szólnék, noha pontosan tudom, hogy nem mindegy, mely oktatási intézmény mely karán kísérletezik valaki e tan elsajátításával. A "sztenderd" közgazdasági egyetemista a nyolcvanas évek vége óta "sztenderd" közgazdaságtant tanul, azaz az elôzô hosszabb passzusban elemzett mikroökonómiát és - az éppen válságban lévô - makroökonómiát. Elsô éven mindenki kötelezôen átesik egy makroökonómia-penzumon. Ehhez az elmúlt években megszülettek a jobb-rosszabb (sajnos inkább rosszabb) egyetemi jegyzetek, és a másodévre lépô közgazda legalábbis hallott már a makrogazdasági keresletrôl és kínálatról, az infláció és munkanélküliség problémájáról, az IS/LM-rôl, a "gazdaságpolitikai mix"-rôl... Mikor azonban felsôbb éven és posztgraduális kurzusokon találkozunk e hallgatóval, kiderül, hogy a kötelezô kurzus alapján - a jegyzet? a tanár? az oktatási szisztéma? hibájából - nem sok mindent ért abból, amit a makroökonómia válságjeleibôl elôadunk. Nem ismeri azt, amit meg kellene tudnia kérdôjelezni, nem tudja használni az alapfogalmakat, nem érti, mire való az a technikai apparátus, amire az egészbôl a leginkább emlékszik ("valami görbéket tologattunk jobbra-balra egy féléven keresztül"). Pete könyve valójában ezeknek a diákoknak szól: azoknak, akiknek nem tanították meg, akik nem tanulták meg a mesterség alapjait, így nem tudnak kérdezni sem.
  A könyv tehát annyiban szól felsôbb éveseknek, amennyiben elfogadjuk azt a - valószínûleg igaz - tényt, hogy nálunk az alsóbb éveseknek nem vagy rosszul tanították meg ezt a nyugati társaik számára kötelezô penzumot, tehát a hiányzó ismereteket valamikor pótolni kell. Meg kell tanulnom, hogy tudjam, nincs rá szükségem. Meg kell tanulnom, hogy meg tudjam kérdôjelezni. A makroökonómia válsága és kérdôjelei nem érthetôk a makroökonómia alapjai nélkül. Ezt pedig alsóbb éven kell megtanítani.
  Valójában tehát nem felsôbb éveseknek való ez a könyv, még kevésbé posztgraduális hallgatóknak: ez egy tisztességes makroökonómiába bevezetô tankönyv (vagyis pontosabban tankönyvrészlet, mert azért ne feledjük, a makroökonómiának csak egyik fele van megírva benne) elsôévesek számára, amit azonban kényszerûségbôl, a "magyar ugar" sajátos viszonyai miatt felsôbb éven tanítunk. Ahogy színesedik az elérhetô tankönyvkínálat, Pete könyve valószínûleg lecsúszik felsôbb évrôl, és bekerül a sztenderd alapozó makroökonómia-kurzusok tankönyvei közé, amelybôl a "sztenderd" közgazdaságtannak számos eleme jól megtanulható. Önálló kurzust az elôzô passzusban taglalt hiányosságai ellenére soha nem építenék rá, de néhány alapmodellt biztos szívesen tanítanék belôle. Elsô éven.
  "A könyv két nagy részre és hét fejezetre tagolódik, melyek tárgyalják a pénz fogalmát, a pénz keresletét és kínálatát, a transzmissziós mechanizmust, a pénz semlegességét és az inflációt." A hiányzó - a laikus számára nem sokat mondó -, de lényeges tételek listája nem is olyan rövid: kimaradt a pénzügyi piacok egész világa, a pénzügyi aktívák árazása, a kockázat mint fogalom, a kölcsönözhetô pénzek modellje (loanable funds), az egész kamatelmélet és árfolyamelmélet, a hiteladagolás és az ehhez kapcsolódó egész modellcsalád, a monetáris politika nagy dilemmája, a szabály vagy beavatkozás és az eszközválasztás, és kimaradt a lucasi kritika. De nemcsak az a kérdés, mi az, ami kimaradt, hanem az is, valójában mi az, ami benne van.
  A tárgyalt kérdések elôadásmódja igazolja eddigi állításunkat: a nyolcvanas évek elejének makroökonómia-tankönyvét, pontosabban annak bizonyos fejezeteit tartjuk kezünkben. A nyolcvanas évek elején a tankönyvekben még a hatvanas évek jellegzetes pénzügyi infrastruktúrája tükrözôdött: akkoriban ez még nem tûnt annyira anakronizmusnak, hiszen annak, ami ma természetes hétköznapunk, még csak a csírája volt meg. A pénzügyi intézmények - a bankok és más pénzügyi piaci szereplôk - még viszonylag "súrlódásmentesen" mûködtek, a gazdaság mûködésének egésze szempontjából lehetett ôket "külsô" tényezôként kezelni. Ezt az uralkodó felfogást valóban csak egy-két akadémikus írás kérdôjelezte meg (így a kilencvenes évek szerzôinek van kikre visszahivatkozniuk).
  A pénzelmélet (melyet a könyv nem érint) robbant az elmúlt évtizedben: kiderült, hogy a pénz, a bank, a pénzügyi piac nem egészen az, amit akár csak másfél évtizede is hittünk és tanítottunk. Tudjuk, hogy "a pénz keresletérôl és kínálatáról, a transzmissziós mechanizmusról, a pénz semlegességérôl és az inflációról" eddig tanítottak nem, legalábbis nem úgy igazak. Elmélettörténetileg izgalmasak a korábbi megközelítések és állítások, de relevanciájuk, sajnos, egyre csekélyebb. A jelen helyzet az oktatás szempontjából a legkellemetlenebb: nincsenek annyira elegáns, széles körben elfogadott állítások és tételek, mint korábban, így nehéz megmondani, "mit is kell tanítani".
  Meggyôzôdésem, hogy ilyen helyzetben az állításokkal együtt a kérdôjeleket is tanítanunk kell. Például nem csak azt kell tanítani, hogy a korábbi bölcsesség szerint mi határozza meg, az emberek mennyi pénzt kívánnak tartani (azaz mekkora a pénzkereslet), hanem azt is, a pénz fogalmának átalakulása kapcsán miért nem tudjuk mégsem megmondani, mekkora a pénzkereslet. Nem a tétel- és elméletismertetést tartom Pete könyvében feleslegesnek, hanem a kérdôjelek elmaradását - bármennyire igaz, hogy egy tankönyvnek elsôsorban kijelentéseket (pontokat és felkiáltójeleket, lehetôleg a lényeget vastagon szedve) kell tartalmaznia, ha a tankönyvet meghatározó tudományban éppen a kérdôjelek dominálnak, nem maradhatnak ki e tudományt követni szándékozó tankönyvbôl sem.
  "Korrekt könyv: a szereplô elméleti modellek állításai hibátlan bizonyítással együtt szerepelnek." A fentiek után vélhetôleg meglepôen hangzik az állítás: a könyv korrekt. Pedig valóban az: korrekt technikai (igaz, kissé technikatörténetire sikeredett) bemutató. Ez nem csekélység egy olyan tudományág esetében, melynek legnagyobb áldása és csapása, hogy mint "alkalmazott tudomány" ott jelenik meg, ahol a legritkább az egyetértés, a legkisebb a társadalmi konszenzus, a legnagyobb a félreértelmezés és a torzítás valószínûsége, ahol a leghangosabbak a féligazságok és leggyakoribbak a csúsztatások: azaz a gazdaságpolitikában. Fiatal közgazda hallgatókat nehéz meggyôzni arról, hogy a közgazdaságtan intellektuálisan kiemelkedô eredményeket tud felmutatni, elmélyült kutatómunkára alkalmas terület és színvonala nem azonos a parlamenti ülésszak elôtti felszólalások színvonalával. Ha meg tudom gyôzni hallgatóimat, hogy bizonyos értelemben ezt a tudományt is ûzhetik becsületes mesteremberként, amihez szükséges a szakma bizonyos mesterfogásainak ismerete, nem keveset tettem. E szempontból pedig a könyv pozitív. Vállaltan korrekt mesterembereknek szól: tanuld meg, fiam, a szerszámokat használni, csak azután szárnyalj.
  Pete könyve nem "intellektuális" tankönyv: a szerzô nézeteirôl nem sok derül ki, és ha valaki esetleg belôle próbálja megérteni, miért váltott ki szinte emocionális csodálatot Friedman, majd Lucas fellépése, sohasem fog rájönni. Nem is biztos, hogy egy tankönyvnek ez a feladata. Egy tankönyv legyen korrekt, és ez a könyv az.
  Az alapvetôen tisztességes megközelítés, a lazán odavetett bizonyítatlan állítások kerülése, az óvatosság azonban az aktuális gazdasági jelenségek érintésétôl is távol tartotta a szerzôt. Márpedig a makroökonómia nem él meg empíria nélkül: egy sztenderd makroökonómia-könyv tele van a gazdaságot jellemzô ábrákkal, számokkal, idôsorokkal. Ezek nemcsak illusztrálnak, de már-már igazolnak is. Pete tankönyve szándékszinten sem kíván "aktuális" vagy "gyakorlati" lenni: "A könyv kizárólag elméleti kérdésekkel foglalkozik", rögzíti a Bevezetôben a szerzô. Ezt követôen sikerült oly mértékben elvonatkoztatnia a valóságtól, hogy egyetlen árva statisztika, valós - esetleg a magyar - gazdaságra vonatkozó ábra vagy "esettanulmány" sem csúfítja el a szép kiállítású könyvet. Ez a legkevésbé sem "main stream" hagyomány, mivelhogy a main stream mûvelôi régóta tisztában vannak vele, hogy amennyire létezik "steril" mikroökonómia ("vegyünk egy fogyasztót" és az a fogyasztó élhet bárhol), annyira nincs steril makroökonómia. A mikroökonómia-könyvek mind egymáshoz hasonlítanak - az, hogy melyik országban írták meg ôket, inkább az érvelési stílusból derül ki, semmint az egyaránt elvont vagy éppen játékos példákból. A makroökonómiáról viszont nem véletlenül mondta ki Stanley Fischer egy évtizeddel ezelôtt: "márpedig makroökonómia valójában nem létezik", a makroökonómia valóban mint gazdaságelemzés, mint institucionális háttér elôtti szövet izgalmas, ha hiányzik a háttér, akkor önmagában feleslegessé válik a technika, és soha nem fogom megérteni azokat a kérdôjeleket, amelyek e tudományág válságához vezettek.
  "A könyvet a fejezetek végén található feladatok, bôséges irodalomjegyzék és értelmezô miniszótár egészíti ki." Ez a megállapítás ismét azt igazolja, hogy a könyv korrekt, a szükséges kellékeket igyekszik a kellô mennyiségben felvonultatni, bár nem mindig sikerrel. Ami hiányzik, az az empirikus háttér, de hát arról már szóltunk. Az irodalomjegyzéket a "félmúlt" illata lengi körül, számos, a "félmúltban" született jelentôs mûvet is mellôzve. Így például önálló irodalomként meg sem jelenik az 1990-es Handbook of Monetary Economics címû tanulmánygyûjtemény, egyedül a belôle kiemelt egyetlen írás hivatkozásaként. Ráadásul e kiemelt írás inkább "tisztelgés a régi nagyok elôtt"-ként került a gyûjteménybe, mert Brunner-Meltzer itt közölt modellje csak emésztést segítô porok segítségével fogyasztható, és jelentôsége fölöttébb kétséges. Pedig ebbôl a tanulmánygyûjteménybôl számos témát lehetett volna "meríteni", és számos elemzést át lehetett volna tankönyvvé varázsolni (kézikönyvrôl lévén szó, az írások önmagukban diákok számára általában emészthetetlenek): Hahn nem kis szellemi erôfeszítést követelô tanulmányát a likviditás fogalmáról, Blanchard cikkét a pénz reálhatásáról, Modigliani szokás szerint bravúros szintézisét a monetáris makromodellekrôl, Merton pénzügyi eszközök árelméletére vonatkozó alapvetô írását, Friedman kicsit elbonyolított áttekintését a monetáris politika szabályairól, avagy Fischer ma már klasszikus eszközválasztási cikkét... Nemcsak a tanulmányok jelentôsek és színvonalasak, hanem a szerzôk is olyanok, akik némi eredményt felmutattak a pénzelmélet vagy/és a makroökonómia területén - így garanciát jelentenek a minôségre. Ezen - megítélésem szerint - minden sztenderd monetáris kurzus alapirodalmát adó névsorból sikerült szinte mindenkit kihagyni az irodalomjegyzék összeállítása során. Blanchard, Benjamin Friedman, Merton, Modigliani, Hahn neve említésre sem kerül, Stanley Fischeré csak egy korábbi tanulmánya kapcsán, de például hiányzik a posztgraduális kurzusok klasszikus alapkönyve, "a" Blanchard-Fischer. A hiánylista (ami sajnálatos módon már valóban csak a vájt fülûeknek mond valamit) aggasztóan hosszú: a fent említetteken kívül hiányzik Bernanke, Blinder, Lucas alapvetô írása, King és Plosser, Kydland és Prescott, Romer, Sims, Moore, Cukierman, Wallace... A magyar szakmai nyelv megújításában kiemelkedô szerepet vállaló ún. Nobel-díjasok sorozatból, mely az adott Nobel-díjas szerzô legjobb tanulmányaiból ad tananyag-kiegészítô olvasókönyvként is kezelhetô magyar nyelvû válogatást, a Tobin-köteten kívül egy sem kerül említésre (Arrow, Modigliani, Friedman, Stigler...). Azt már csak ínyencként jegyzem meg, hogy a szinte párhuzamosan megjelenô, Simon András írta tankönyv minirecenziókkal kiegészített irodalomválogatása (amibôl megtudjuk, melyik könyvet kiknek hogyan oktassuk, olvassuk) tanári, de diákszempontból is összehasonlíthatatlanul nagyobb értéket képvisel, mint egy könyv végi "azt se tudom, mihez kapcsoljam" irodalomjegyzék.
  "Jót s jól..." - nem megy. Makroökonómiából és pénzelméletbôl, ráadásul a kettô összekapcsolásából ami jót meg lehetne tankönyvként írni, azt még nem tudjuk jól megírni, amit pedig jól meg tudunk írni, azt valószínûleg már nem érdemes megírni, mert már nem jó. Pete könyve viszonylag jól megírt könyv, és tizenöt évvel ezelôtt felesleges sem lett volna. Ma viszont csak ugyanazt a kérdést tudom feltenni, amit a szerzônek, mikor ötletérôl elôször beszélgettünk: "Jó, jó, Péter, de minek?" Mindazonáltal ezen állításról kedvenc "piacunk" egyelôre másképp ítél - a fôiskolások és egyetemisták ezt a végül is jól megírt könyvet egyelôre megírásra érdemesnek ítélték (mert eddig még ennyi sem volt), akkor meg tényleg butaság ez az egész fanyalgás.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu