A könyv alcímében jelzett tárgykört a szerzô jórészt az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoportjának 1991 és 1994 között végzett közvélemény-kutatásai alapján vizsgálja, az összehasonlítás, illetve az adatbázis bôvítése érdekében azonban olykor figyelembe vesz más, korábbi vagy más kutatóhelyeken született közvélemény-kutatási eredményeket is. Két részre tagolódó munkája bevezetô fejezetében Néhány gondolatát adja közre a közép-kelet-európai átmenet sajátosságairól, majd ismerteti témaválasztási szempontjait és az elemzésben alkalmazott matematikai statisztikai módszereket. Tekintettel arra, hogy potenciális olvasóinak jó része kevéssé járatos e módszerekben, Vásárhelyi a bevezetô végén fogalommagyarázó szószedetet tesz közzé (36-38. old.), melyben ismerteti a leggyakrabban elôforduló statisztikai eljárások (korrelációszámítás, korrelációs mátrix, regresszióanalízis, faktoranalízis, clusteranalízis stb.) lényegét. A Domináns véleményáramlatok, közkeletû ideológiák címû második rész a politikai nyilvánosságban nagy nyomatékkal vitatott témákra (nemzettudat, a határon túli magyar kisebbségek helyzete, népesedési kérdés, sajtószabadság), a gazdasági szerkezetváltás nyomán egyre több embert érintô szociális problémákra (szegénység, munkanélküliség), valamint a politikai intézmények presztízsére vonatkozó vélemények megoszlását mutatja be. E témák Vásárhelyi Mária szerint olyan jelenségeket és folyamatokat képviselnek, amelyek "éppen kiemelt jelentôségük folytán a rendszerváltás legitimációjának sarkkövét jelentik, és egyben a legnagyobb veszélyek forrását is az elindult politikai és gazdasági modernizációs folyamatokra" (27. old.). A véleményalkotás statisztikailag azonosított típusait a szerzô véleménymodelleknek nevezi, és részben a megkérdezettek társadalmi és politikai jellemzôivel (jövedelem, iskolai végzettség, foglalkozási pozíció, lakóhely, illetve pártpreferenciák) magyarázza, részben a magyarországi politikai változásokról kialakított saját képe fényében értelmezi és értékeli.
  Vásárhelyi Mária nem híve az értékmentes szociológiának. Hitvallását a könyv élén szereplô, E. F. Babbie módszertani tankönyvébôl vett idézettel jelzi: "Ma, a terjedô levertség és kiábrándulás idején állandó a csábítás, hogy a társadalmi bajok elôl egyre szûkülô magánérdekeink terébe vonuljunk vissza, még ha nem leszünk is többek, mint az ûrben bolygó szemétgolyón egy semmi kis fehérjefolt. A társadalomtudományi kutatások esélyt adnak arra, hogy megvívjunk ezekkel a bajokkal, és hogy megtapasztaljuk, milyen az, ha az ember ér valamit. A döntés rajtad áll, én arra buzdítalak, fogadd el a kihívást…" (9. old.) Vásárhelyi a politizáló szociológia hagyományának vállalásával válaszol e "kihívásra". Nem titkolja politikai vonzalmait, melyeknek az erôsen vitatható állításokat felsorakoztató, a liberálisnak nevezett napi sajtó közhelyeit visszhangzó bevezetô fejezetben hangot is ad. Állásfoglalását egyaránt jelzi az egyes fejezetek elé mottóként illesztett idézetek szerzôinek névsora (Bibó István, H. M. Enzensberger, Kis János, Adam Michnik) és a véleménymegoszlások ismertetését követô helyzetelemzés, minôsítés, jóslat, amihez olykor feladatkijelölés is társul. Például: "Anélkül, hogy bagatellizálni kívánnánk a területi revizionizmus súlyát a közgondolkodásban, úgy tûnik, hogy a jelenlegi helyzetben még jó esély van a politikai realizmus pozícióinak megszilárdítására, az >>asztalra ütögetôk<< elszigetelésére, hiszen az itt leírtakból láthatjuk, hogy a lakosság azon egyharmada, akiktôl [!] nem idegen az irredentizmus, még meglehetôsen bizonytalan és ingatag, és álláspontja elsôsorban attól függ, hogy hol érzi a többséget és a nagyobb erôt. A politikai irracionalizmus felülkerekedése esetén azonban mint annyi más kérdésben, itt is >>bízhatunk<< Bibó látnoki képességében, vagyis abban, hogy mint annyian körülöttünk, mi sem kerülhetjük el a szakadékba zuhanást." (87. old.) Vagy: "Az sem lehet érdemi vita tárgya, hogy az életkörülmények rosszabbodása elkerülhetetlen velejárója a rendszerváltásnak. Ugyanakkor jóvátehetetlen hibát követ el az a hatalom, amely nem számol az elmúlt négy évtized során rögzült nézetekkel, és nem mutat megértést és együttérzést az emberekkel helyzetük és veszteségeik miatt." (99. old.) Vagy: "1994 elejére bizonyossá vált, hogy a közszolgálati tömegtájékoztatás elvesztette a közönség elôtti hitele és becsülete visszaszerzésének lehetôségét." (170. old.) Végül: "Tapasztalataink összegzéseként elmondható, hogy az abortusz jelenlegi szabályozásának szigorítása széles körû ellenállásra találna a társadalomban. Az emberek nagyobb része a megszokottnál toleránsabban kezeli ezt a kérdést, és a többség állásfoglalása liberális szempontok érvényesülését tükrözi. Ugyanakkor úgy tûnik, hogy egy erre vonatkozó döntést csak az legitimálhatna, ha azt közvetlenül az érintettek állásfoglalása alapján hoznák meg." (198. old.)
  A könyv fô kérdése, hogy "mi történt >>a fejekben<< az elmúlt évek során Magyarországon, hogyan vélekednek az emberek a rendszerváltás folyamatáról és az alakuló [!] változásokról". Szerzôje abban bízik, hogy a közvélemény-kutatási adatsorok statisztikai elemzésével rekonstruálhatja a különbözô véleményáramlatokat, az azokat átfogó véleménymodelleket, sôt gondolkodási struktúrákat, s ily módon "a mindennapok tapasztalatain alapuló hétköznapi ideológiák szintjén" adhat magyarázatot "a 94-es politikai változásokra" (26. old.) - magyarán, az MSZP választási sikerére. Csakhogy a felhasznált közvélemény-kutatási adatok ilyen mélységû elemzést nem tesznek lehetôvé, egyszerûen nem támaszthatják alá a szerzô belôlük levont következtetéseit.
  A kívánatosnak tartott társadalmi berendezkedésrôl szóló fejezetben Vásárhelyi Mária ugyanabban a fejtegetésben szögezi le azt, hogy "számszerûen összehasonlítható adatok nem állnak rendelkezésünkre, mivel korábban nem készült átfogó kutatás a vizsgált kérdéskörrôl", s fogalmaz meg összehasonlító állításokat: "a társadalomban erôteljesen növekedett a piacellenes, antikapitalista nézetek népszerûsége", "élénkült a >>kádárista nosztalgia<<", "szaporodott a >>boldog kádári napokat<< visszasírók tábora". Ehhez még - az adatokból semmiképp sem következô - magyarázatot is fûz, mely a piacgazdaság növekvô elutasítását egyfelôl a szociális piacgazdaság felé tett lépések elmaradására, másfelôl a piacgazdaságot és a szociális gondoskodást szintetizálni képes közkeletû ideológiák hiányára vezeti vissza (46-47. old.).
  Ami az 1992-es és az 1994-es adatfelvétel összehasonlítható eredményeit illeti, az egykori szociális biztonság "visszasírását" kétségkívül alátámasztják (szinte megoldhatatlan feladat elé állítaná a szociológust, ha eredményeibôl az adódna, hogy az emberek elvbôl jobban vonzódnak a munkanélküliséghez és a megélhetési nehézségekhez), viszont a piacellenesség növekedésére vonatkozó állítást nem. Az "A piacgazdaságot akkor is meg kell valósítani, ha az nagyon sok áldozatot kíván az emberektôl" állítással teljesen vagy részben egyetértôk aránya például nem változott (maradt 75%), az "A kapitalizmus nem tökéletes, de az emberek élete mégis ott áll a legközelebb az elképzelhetô legjobbhoz" kijelentéssel teljesen vagy részben egyetértôké 3%-kal nôtt, sôt - a szaporodó szociális problémák tapasztalata ellenére - 2%-kal többen részben vagy teljesen ellenzik az emberek életébe való állami beavatkozást. A válaszadók tehát nem hozzák közvetlen oksági kapcsolatba a megélhetési nehézségeket és a "kapitalizmus építését". Vásárhelyi Mária szerint viszont igenis "szélesedik a társadalomnak az a része, amely úgy véli, hogy éppen a kapitalista viszonyok kialakulása, a piacgazdaságra való áttérés és a privatizáció okolható életviszonyainak romlásáért" (52. old.). E kijelentés a felhasznált adatok elemzésébôl nem következik, mégis úgy szerepel, mint a kívánatosnak tartott társadalmi berendezkedést firtató kérdésekre adott válaszok kereszttábláinak elemzésébôl leszûrt kutatási tapasztalat. Hasonlóképp problematikus az a következtetése, hogy növekedett a privatizációval szembeni ellenállás (53. old.), hiszen ezzel kapcsolatos kérdés csak az 1994-es vizsgálatban kapott helyet.
  Kételyeket ébreszt a szomszéd országokban élô magyarok helyzetének megoldásával kapcsolatos válaszok elemzése is. A közölt adatokból ugyanis nem olvasható ki az a konklúzió, hogy azok (a minta 23%-a), akik az asszimilációt tartják a magyar kisebbségek számára az egyetlen megoldásnak, "egyértelmûen helytelenítenék, ha a kormány további magyar menekültek számára biztosítana letelepedési lehetôséget" (81. old.). Noha a kutatás nem talált olyan társadalmi-demográfiai ismérveket, amelyek e 23%-ot dominánsan jellemeznék, Vásárhelyi Mária mégis kijelenti: "Úgy tûnik, hogy e véleményirányzatnál a hasonló attitûdök és a véleményazonosság alapját az egzisztenciális fenyegetettség, a korábban elért pozíciók elvesztése és társadalmi leszakadása miatti félelem teremti meg." (82. old.)
  A bevezetés a rendszer-imágók összehasonlító elemzését nevezi meg a kutatás gerinceként, ami egyben kijelöli "a továbbiakban leírtak értelmezési keretét és magyarázattal szolgál a részletkérdésekben kialakuló vélemények megértéséhez" (28. old.). Rendszer-imágóknak a társadalmi-gazdasági fejlôdés kívánatos irányáról alkotott nézetegyütteseket nevezi a szerzô; e nézetegyütteseket a politikai rendszerre vonatkozó kijelentésekkel való egyetértés/elutasítás alapján statisztikai úton (faktoranalízis, majd a rotált faktorok clusterelemzése alapján) azonosítja. Öt van belôlük, úgymint: "kádárista" szocialista, etatista antikapitalista, etatista antiszocialista, szocialisztikus piacellenes, liberális piacorientált. A többváltozós eljárás ismertetése, amellyel Vásárhelyi e társadalomeszményeket meghatározta, sajnos, nem szerepel a könyvben. A rendszer-imágók evokatív nevei elleplezik azt a tényt, hogy egyszerûen a kérdéssor különbözô kijelentéseire (mint változókra) adott válaszok (a hozzájuk rendelt értékek) összefüggéseit (együttjárási gyakoriságait) csoportosító faktorokról van szó, ahol is a névadás a kutató intuícióit teszi közzé. (Ráadásul a faktoranalízisek eredményeit közlô táblázatokban csak a figyelembe vett faktorsúlyok szerepelnek. Emiatt kétséges a rájuk támaszkodó magyarázat, különösen azért, mert minden faktormátrixban több faktoron is szerepelnek ugyanazok a változók, illetve a faktorstruktúrákban olyan súlyok is helyet kapnak, amelyeknek alacsony értéke csökkenti a faktorok interpretációs szintjét.) Az intuitív meghatározások, illetve a szemléletes fogalmakat felvonultató, érzelmeket mozgósító kifejezésmód olyan empirikus általánosításokhoz vezet, melyek messze túllépnek a tényekre szorítkozó, tárgyszerû adatértelmezésen. Eme fogalomhasználat kétes értéke jól tanulmányozható, ha az olvasó sorra veszi, milyen véleményegyüttesek minôsülnek a könyv lapjain "liberálisnak".

- Az abortusszal kapcsolatban az, amelyik "az érintett és környezetének mérlegelésére bízza a terhesség megtartásával, illetve megszakításával kapcsolatos döntést"(182. old.). Feltehetôen nem a magzat mérlegel. Mindenesetre ebben a véleményegyüttesben a legnagyobb súllyal a két alábbi állítással való egyetértés szerepel: "Az egész család megsínyli, ha a nem kívánt gyermeket meg kell szülni", illetve "Minden további gyermek vállalásakor a már meglévô gyermekek érdekeit kell szem elôtt tartani."

- A szociálpolitikában az számít "a kérdés liberálisabb megítélésének", hogy "a szegényeket és rászorulókat általában támogatni kell, függetlenül magatartásuktól és érdemeiktôl" (105-106. old.).

- A magyarsághoz tartozás kritériumait illetôen a liberális álláspont "elsôsorban azt tekinti meghatározónak, hogy ki milyen nemzetiségûnek érzi, vallja magát, másodsorban az anyanyelvet, harmadsorban pedig az állampolgárságot tekintik [!] determináló tényezônek" (64. old.).

- A gazdasággal és a társadalmi berendezkedéssel kapcsolatban végül Vásárhelyi Mária szerint a "tisztán liberális" felfogást "a piacgazdaság akár sok áldozattal járó megvalósításának támogatása, a vállalkozók anyagi gyarapodásának korlátot szabó törekvések elutasítása, az állami befolyást korlátozó törekvések kiterjesztése és a kapitalizmus mint követendô út elfogadása jellemzi" (46. old.).

  Az adatfeldolgozás során Vásárhelyi Mária nem tesz kísérletet a kérdésekre kapott "nem tudom" válasz értelmezésére, noha többször is elôfordul, hogy a válaszolók jelentôs hányada - például 1994 elején a rádió és a tv helyzetérôl és tevékenységérôl kérdezetteknek a kérdéstôl függôen 12-20%-a - ebbe a csoportba tartozik. Pedig más-más eredmény adódik, ha ezeket az értelmezés kizárja, és csak a ténylegesen ismert véleményekbôl általánosít a népesség egészére, illetve ha figyelembe veszi ôket, és megpróbálkozik az értelmezésükkel. A szerzôben egyébként fel sem merül, hogy vagy mérôeszközei nem jók, vagy elemzési technikái nem alkalmasak az ôt érdeklô folyamatok feltárására. Ehelyett azt a mentséget találja és ismételgeti a kevéssé egyértelmû adatokból levont határozott következtetéseire, hogy "nagy zavar és bizonytalanság jellemzi a közgondolkodást" (69. old.), s így "az emberek jelentôs részének gondolkodásában meglehetôsen ellentmondásos, kusza és zavaros elképzelések, vélemények élnek" (73. old.), illetve hogy véleményük egyszerûen inkonzisztens (31. tábla) vagy ambivalens (5. tábla).
  Pedig a mérôeszközökrôl is érdemes volna elgondolkodni. Ha valaki azzal az állítással, hogy "Azok lesznek szegények, akik elisszák a pénzüket" logikai és nyelvérzékére hallatva egyetértett, abból Vásárhelyi Mária már azt olvassa ki, hogy az illetô a szegénység kialakulásában nagyobb szerepet tulajdonít az egyéni, mint a társadalmi tényezôknek. Ha a kutató arról kérdezi a mintába került egyéneket, hogy az általa felsorolt intézmények közül melyik "mennyire szolgálta az emberek javát", s a kapott válaszokból nyomban az illetô intézmények presztízsére, majd tekintélyére következtet; majd valamiképp (ezt nem ismerteti) a nekik tulajdonított hatalom nagyságáról is érdeklôdik; s végül korrelációs mátrixot állít fel e kettô összefüggésérôl - akkor két, csak elnevezésében független tényezô korrelációjából von le következtetéseket (hiszen már az elsô kérdés is a cselekvôképesség értelmében vett hatalomra vonatkozott, így válhatott a három legnagyobb "presztízsû" intézménnyé sorrendben a köztársasági elnök, a rendôrség és a hadsereg).
  A kötet apróbb hibái között említést érdemel, hogy a 14. tábla második oszlopa tévesen az elsôt ismétli, hogy hiányzik a 61. oldalon szereplô idézet forrása, s a hivatkozásokban nincsenek feltüntetve az odalszámok (enélkül viszont csak alibifunkciója lehet, ha a felhasznált irodalomban Allport monográfiája vagy Merton kézikönyve is szerepel). Gondosabb szerkesztôi munkával elkerülhetôk lettek volna a nyelvhelyességi hibák és a rosszul írt nevek (Dahrendorf, E. Noelle-Neumann).
  Véleményem szerint Vásárhelyi Mária a saját kutatási területén igyekszik megtenni azt, amit állampolgári kötelességének érez: felhívni a figyelmet arra, hogy az új társadalmi rendszer gyenge lábakon áll, fogytán az emberek türelme, pedig szerinte ez türelem "az egész rendszerváltás alappillére" (25. old.). A fontosnak vélt üzenet átadásának sürgetésében azonban megfeledkezett vállalkozásának szigorú módszertani feltételeirôl. Az elôzôekben néhány módszertani-elemzési problémát jeleztem. Van azonban a könyv lényegi elôfeltevéseivel kapcsolatos fenntartásom is: egyrészt kétlem, hogy a politikai változások és a hétköznapi tapasztalatokat tükrözô vélemények lassú elmozdulásai között oly szoros volna az összefüggés, hogy az utóbbiak a választási eredményekre is magyarázattal szolgálhatnának. Számos szociológiai és pszichológiai vizsgálat figyelmeztet arra, hogy a kinyilvánított vélemény és a tényleges cselekvés között gyakran hiányzik a logikai kapcsolat. Másrészt a különbözô kérdések kapcsán azonosított vélekedések aggregátumai nem azonosíthatók a politikai döntésekkel kapcsolatos - számos szinten és formában, de mindig érvekben megfogalmazódó - közvéleménnyel.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu