"A drogháború nem eredményes" - mondja Bill Buckley. Ez való igaz, ha feltételezzük, ahogy ô teszi, hogy a drogháború célja annak elérése, hogy Amerikában csak engedélyezett drogokat fogyasszanak. De ahogy a háború elhúzódik, kétségeink támadnak valódi céljait illetôen.
  Amennyiben az a célja, hogy bûnözôt csináljon minden harmadik afrikai-amerikai férfiból, sikeres. Ha az a célja, hogy létrehozza a világ legmagasabb bûnözési rátáját - és ezzel gyúanyagot adjon a demagógoknak, akik a bûnözés ellen szónokolva ígérgetik, hogy tesznek ellene -, már el is érte célját. Ha az a célja, hogy de facto visszavonja a Bill of Rightot, az Emberi Jogok Nyilatkozatát, közel áll a gyôzelemhez. Ha az a célja, hogy a személyes szabadságot a központi kormányzatra ruházza át, éppen olyan jól megteszi, mint bármelyik valóságos háborúnk. Ha az a célja, hogy hadizónává tegye és lerombolja belvárosainkat, a végsô gyôzelem elôtt állunk.
  A drogháború legtöbb hatása, amelyrôl az elôzô esszék panaszkodnak, már az alkoholtilalom alatt is széles körben tapasztalható volt. Mindenki tudhatta volna elôre, mi fog történni, ha a tilalmat más drogokra alkalmazzák. Már több mint egy évtizede világos, hogy Milton Friedmann figyelmeztetése a tilalom visszahatásáról igazolódott (Prohibition and Drogs. Newsweek, 1972. május 1.). Az alkoholtilalmat követô negyven éven keresztül a drogtilalom megsértését nem vettük nagyon komolyan. Amikor azonban kikeveredtünk a vietnami háborúból, Richard Nixon bejelentette a "teljes körû, globális háborút a drogveszedelem ellen", és ezzel megkezdôdött a probléma militarizációja. Miután Ronald Reagan újra kihirdette a háborút, és George Bush ezt megerôsítette, ezerszer akkora lett a drogháború költségvetése, mint amikor Nixon felfedezte az új ellenséget. A háború célját homályban tartják, így megítélése megnehezedik. Az egyik jogcím például az, hogy a tilalommal a nemzet erôfeszítést tesz a súlyos bûncselekmények megelôzésére. Bill Clinton droggenerálisa, dr. Lee Brown így nyilatkozott a kongresszus elôtt:
  "A drogok - elsôsorban a szenvedélyképzô, keménydrogfogyasztás - állnak a legtöbb utcai bûncselekmény hátterében, amelyet a fogyasztók követnek el, hogy finanszírozzák életmódjukat, és amelyek a dealerek területharcával járnak együtt [...] A félelem hovatovább olyan szintre emelkedik közösségeinkben, hogy példa nélkülivé válik történelemünkben..."
  Ezeket az észrevételeket pusztán a "tilalma" szóval kellene kiegészíteni, máris igaz lenne, és rendkívüli politikai visszhangja is volna. Dr. Brown azonban azt állítja, hogy maga a drogfogyasztás a felelôs a "maffiaharcokért" és más felsorolt bajokért, noha akárcsak más drogharcos, ô is jól tudhatja, hogy ez nem igaz. Egyetlen lehetôség ijesztôbb annál, hogy vezetôink képmutatók: az, hogy esetleg maguk is elhiszik azokat a képtelenségeket, amiket elôadnak.
  Keveset tudok hozzátenni az eddigi esszékben felsorolt háborús károkhoz. Kiigazítanám azonban Mr. Buckley "kvantifikációs" érvelését. Mint ahogy máshol már kifejtettem, a drogháború a felelôs a súlyos bûncselekmények több mint a feléért. A U. S. News and World Report által meghallgatott szakértôi bizottság szerint Amerika bûnözésének évi költsége 674 milliárd dollár. Ennek a fele, 337 milliárd volt nemrégiben, 1975-ben a teljes szövetségi költségvetés. A drogtilalomnak csak a bûnözési költsége az egész 1995-ös szociális költségvetés 150 százaléka. Úgy vélem, Mr. Buckley az általa eufemisztikusan "kellemetlenségeknek" nevezett, nem kvantifikálható veszteségeket is alábecsüli. Nemcsak a Central Parkban való éjszakai séta ér fel közel egy öngyilkossággal, de némely város egyes kerületeiben sem elmenni hazulról, sem otthon maradni nem biztonságos. Vannak amerikaiak, akik fürdôkádban alszanak, gondolván, az golyóálló. A tilalom keltette erôszak amerikai városok egész kerületeit pusztítja. Drogháború vagy egészséges városok: mindkettô nem lehet. Mi, kritikusok, itt összegyûjtött tanulmányainkban a drogháború árára hívjuk fel a figyelmet. A háborúzók jogosan hánytorgatnák fel, ha elfelejtenénk megemlíteni a hasznát. Vessünk hát egy pillantást a "hasznossági" oldalra. Ha nem folytatnánk a drogháborút - mondják a tilalompártiak -, a zombik országává válnánk. A DEA (Drog Enforcement Administration) 60 milliót kapott elô a levegôbôl: azt mondják, ennyi kokainistánk volna, ha nem küzdenénk ellene. Dr. Herbert Kleber, a Center of Addiction and Substance Abuse munkatársa, a kokainisták feltételezett számát a tilalom visszavonása után jóval alacsonyabbra, 20-25 millióra becsüli. A kormány felméréseibôl viszont az derül ki, hogy jelenleg csak mintegy 3 millióan fogyasztanak alkalmanként kokaint és csak 500 ezren hetente. A prohibicionista forgatókönyvnek nincsen alapja sem Amerika történetében, sem más kultúrákban. A kokain és a heroin több országban olcsó és legalábbis de facto legális. Mexikót elárasztják az olcsó drogok, külügyminisztériumunk állítása szerint még sincs náluk komoly drogprobléma. A kokaint és a heroint mindenütt a világon csupán a népesség kis hányada fogyasztja. Nincs okunk feltételezni, hogy Amerika lenne az egyetlen kivétel. Lee Brown régebben az alkoholtilalomra hivatkozott annak bizonyítására, hogy a legalizálás az egész nemzetet rászoktatná a drogra, ahogy az alkoholfogyasztás is felszökött a tilalom visszavonása után. Ma már ô sem érvel ezzel, minthogy kimutatták, hogy az alkoholfogyasztás csupán 25 százalékkal nôtt a tilalom visszavonása után. De még ha feltételezzük is, hogy a jelenleg illegális kábítószerek fogyasztása minden tapasztalat ellenére megduplázódik vagy akár megháromszorozódik a visszavonás után, még ennek a megnövekedett fogyasztásnak a megakadályozása sem írható a drogtilalom javára. A tilalom visszavonása után ugyanis a drogokat szabályoznák: tisztaságfokuk és hatásfokuk fel lenne tüntetve a dobozukon, ahogy Mr. Buckley is rámutatott ennek fontosságára, és ott lenne a megfelelô figyelmeztetés is, amely felhívná a figyelmet a káros mellékhatásokra. A túladagolásból és toxikózisból eredô halálozások száma csökkenne, nem pedig növekedne. Ezenkívül, ahogy Richard Cowan kifejtette (National Review, 1995. december 5.), a visszavonás után a fogyasztás a könnyebb drogok irányába tolódna el. Az alkoholtilalom elôtt sörivó nép voltunk. A tilalom a tömény szesz felé kényszerített, és ebbôl még mindig nem gyógyultunk ki. A Harrison Act elôtt sok amerikai híg oldatban, például Coca-Colában fogyasztott kokaint. A tilalom visszavonása véget vetne annak a kegyetlen gyakorlatnak is - amelyet Ethan Nadelmann írt le -, hogy megvonják a fájdalomcsillapítót a rászorulóktól. Használható lenne végre orvosi célra a marihuána, azonkívül a kábítószer-fogyasztóknak nem kellene halálos betegségeket terjesztô közös tût használniuk. Lényegesen növekedne azoknak a száma, akik súlyos egészségkárosodás nélkül fogyasztanak kábítószert. Ezért a tilalomnak egész egyszerûen nincs egészségügyi haszna, semmilyen legalizálás utáni szcenáriót feltételezve sem.
  Úgy érzem, ezen a fórumon be kell vallanom, nem vagyok és soha nem is voltam konzervatív. Mint kívülállónak talán megbocsátják nekem, hogy képtelen vagyok következetességet látni a konzervatívok szokásos drogpolitikájában. Azt még belátom, hogy valaki, aki úgy véli, hogy a kormányzatnak rá kell kényszerítenie bennünket a helyes életre - még ha tévesen is -, a drogtilalmat támogatja. De azt nem értem, hogyan támogathatja bármely konzervatív a drogháborút. Ez számomra a legnagyobb rejtély. Néhány további, kisebb rejtély is zavarba ejt. Íme néhány:
  Miért prédikálja olyan sok konzervatív a "személyes felelôsséget", akik ugyanakkor buzgón megbüntetnék az embereket, amiért bizonyos anyagokat fogyasztanak, azaz megtagadnak tôlük egy jogot, amely értelmet adna ennek a felelôsségnek. Ugyanezek a konzervatívok túlzásnak tartanák, ha a kormány törvényben szabályozná, mennyi kalóriát vehetünk magunkhoz, vagy milyen testmozgást kell végeznünk, noha egy ilyen törvény célja egészségünk megóvása, munkaképességünk megôrzése és ezáltal az egészségügyi kiadások csökkenése volna. A konzervatív álláspont következetlenségét látom abban is, hogy egyes embereket megvédendô saját bolondériájuktól, más emberekre, akik mentesek ettôl a bolondériától, hatalmas költséget rónak, azonkívül bûnözéssel, korrupcióval és az emberi jogok csorbításával sújtják az egész társadalmat.
  Newt Gingrichnek, Charles Murraynak és más konzervatívoknak teljes mértékben igazuk van, amikor aggódnak amiatt, hogy olyan sok amerikai családból hiányzik az apa. De hol vannak ezek az apák? Legalább félmillió börtönben van, csak azért, mert valamilyen kábítószer volt a birtokában.
  A konzervatívok nagyra becsülik a tulajdonhoz való jogot. Mégis, a konzervatívok ugyanolyan boldogan támogatják a kábítószerek elkobzását, mint a liberálisok. A kongresszus felmentett a bûnvádi eljárás szükségességétôl olyan személyek esetében, akik, akárha indirekt módon is, kábítószerekkel hozhatók kapcsolatba. Egy egész házat el lehet kobozni, csak azért, mert a tulajdonosa egy marihuánanövényt növesztett a fürdôszobában. Egy nagymamának elkobozhatják a házát csak azért, mert az unokája kábítószert rejtett el a pincében, amit a barátainak árul. A Legfelsôbb Bíróság azt mondta ugyan, hogy vannak az elkobzásnak alkotmányos határai, de egyelôre még nem találták meg ezeket. Henry Hyde képviselô tiszteletre méltó kivételével (lásd Forfeiting our Property Rights címû könyvét) a legtöbb törvényhozót nem foglalkoztatja az alkotmányos határok meghúzása.
  Sok konzervatív támogatja az ügyek átruházását a szövetségi kormányzatról az állami vagy a helyi kormányzatra. De egyetlen konzervatív politikus sem tûnt még fel, aki ezt az elvet a drogtilalom kérdésére alkalmazná. Pedig az alkoholtilalom kezelési módja pontosan ez volt. Amikor visszavontuk a XVIII. alkotmánykiegészítést, nem azt mondtuk ki, hogy az alkoholkereskedelem minden formája mentesül a tilalom alól: a XXI. alkotmánykiegészítés egyszerûen az államokra bízta, döntsék el ôk, hogyan akarnak eljárni az alkohollal. Némelyik száraz maradt. Volt, amelyik átadta a döntési jogot a városoknak és a megyéknek, amelyek közül néhányban a tilalmat mind a mai napig fenntartják. Sweet bíró úr és mások erôteljesen követelik ennek az eljárásmódnak a kiterjesztését az alkoholon kívül más drogokra is. Miért nem javasolta egyetlen konzervatív képviselô sem, hogy legalább tegyék megfontolás tárgyává e javaslatot?
  A tilalom fenntartásából egyetlen elônye származik Amerikának: az állandó bûnbak jelenléte nyújtotta pszichikai kényelem. De miért éppen egy olyan ellenséget kell kipécéznünk, amely ellen ilyen önpusztító dolog hadat viselni? Jobban tennénk, ha a repülôcsészealjakból támadó ufók nyakába varrnánk bajainkat.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu