Az Amerikai konzervatív National Review szimpóziumot rendezett a kábítószer elleni háború következményeirôl, és a legalizálás mellett foglalt állást. Tavaly nyáron a New York Bar Association felkérte a lap fôszerkesztôjét, William F. Buckley Jr.-t, a neves konzervatív publicistát, hogy az ügyvédek fóruma elôtt tegyen nyilatkozatot a drogkérdésrôl. Ez a meggyôzô érvekkel alátámasztott, világosan megfogalmazott legalizáláspárti állásfoglalás nyitja meg a vitát. A hozzászólók, Ethan A. Nadelmann tudományos kutató (Princeton, Political Science Department, majd a kábítószerpolitika-kutató Lindesmith Center igazgatója); Kurt Schmoke, Baltimore polgármestere; Joseph Mc Namara volt rendôrfônök (jelenleg a Hoover Intézet kutatója); Robert W. Sweet volt ügyész, jelenleg szövetségi bíró; Thomas Szasz pszichiáter és Steven B. Duke jogászprofeszsor (Yale). Saját szakterületük felôl megvilágítva a kérdést, mind egyetértenek abban, hogy ezt a sokat dicsôített háborút Amerika elvesztette és hogy itt az ideje olyan megoldásokat találni, amelyek összeegyeztethetôek egy szabad társadalommal. Buckley és Duke felszólalását a National Review 1996. február 12-i számából hozzuk.
  Egy olyan kórról van szó, amelynek évi közköltségét hetvenötmilliárd dollárra becsülik, amely évi hetvenmilliárdot von el a fogyasztóktól, amely az amerikai bebörtönzöttek közel felét teszi ki, amely bíróságaink peridejének közel felét és négyszázezer rendôr munkaidejét rabolja el - mégsincs rá gyógymód, sem kéznél, sem a tarsolyunkban.
  Talán megbocsátják, hölgyeim és uraim, ha itt a Bar Association elôtt felidézem a drogpolitikában eddig bejárt utamat. Amikor a New York-i polgármester-választáson indultam, a politikai verseny vidám volt, de a város problémáit mindegyik fél komolyan vette. Droggal foglalkozó felszólalásomban és a választások után megjelent könyvemben a drogembargó fenntartása mellett foglaltam állást, ámbár szokatlan megokolással. Azt olvastam ugyanis - és úgy gondolom, hogy ebben a tények továbbra is megerôsítenek -, hogy a drogfogyasztás társas foglalatosság. Ebbôl az következik, érveltem, hogy egy drogfüggô társaságot keres, tehát másokat is rá akar szoktatni a drogra. Eszerint pedig a drogfogyasztás járványos betegségnek tekinthetô, és ennek megfelelôen a szokásos megszorító intézkedéseket kell vele szemben foganatosítani, akár csak a tífusszal szemben. Álláspontomat néhány szabadelvû - köztük Milton Friedman professzor - kifigurázta, mondván, mit szólnék hozzá, ha kihívnák a rendôrséget, mert bebizonyosodna, hogy a velem való összejövetel ragályos természetû. Azért idézem fel mindezt, hogy meggondolásaimnak filozófiai perspektívát adjak. 1965-ben is tisztelettel adóztam annak a szabadelvû felfogásnak, amely ellenzi, hogy törvényen kívül helyezzenek bármely cselekedetet, ami csupán elkövetôje számára jelent potenciális ártalmat. John Stuart Millt idéztem, és rá hivatkozva mondtam: nem vagyunk feljogosítva arra, hogy megköveteljük a motorbiciklistától, hogy bukósisakot viseljen. Kerestem, és úgy gondoltam, meg is találtam a drogkérdésben azt az érvet, amelynek segítségével kikerülhettem az állami beavatkozást ellenzô logikát. Tíz évvel késôbb egy másik meggondolás, nem az állami intervenció elutasítása vezetett. Egy konzervatívnak mindig mérlegelnie kell egy törvényes megszorítás érvényesíthetôségét. Például azokban az államokban, amelyek törvénykönyve mindmáig tiltja a szodómiát, e törvény, minthogy végrehajthatatlan, csupán nyomtatott szöveg marad. Arra a következtetésre jutottam, hogy az úgynevezett drogháború nem eredményes és nem is lesz eredményes egészen addig, amíg alapvetôen meg nem változtatjuk azokat a polgári szabadságjogokat, amelyekhez hozzászoktunk, és amelyekhez mint értékes hagyományunkhoz ragaszkodunk. És amennyiben a drogháború nem eredményes, meg kell vizsgálnuk a hatását, mérlegre kell tennünk a háborús veszteségeket. Ezek a megfontolások vezettek az utilitárius elvekhez: a drogok betiltásából következô szenvedés és öröm benthami kalkulusához.
  Körülbelül egy évvel ezelôtt jutottam arra a gondolatra, hogy mérleget vonok, de hamarosan rájöttem, hogy akármilyen hozzávetôlegesen kalkulálok is, olyan károkat kell dollárban mérnem, amelyek nem kvantifikálhatók. Jobb híján azonban a törvény támogatja az efféle kvantifikációt, mint például abban az esetben, amikor arra szólítják fel a bíróságot, hogy fejezze ki dollárban a felperes jobb karjának az értékét, amelyet egy elromlott gép vágott le a gyárban. Vállalkozásom jellegénél fogva allegorikus - nem tudok pontos mérleget vonni -, de úgy vélem, a modell hasznosnak bizonyulhat a perspektívák tisztánlátásához.
  Steven Duke, a Yale Egyetem jogászprofesszora az America's Longest War: Rethinking Our Tragic Crusade against Drogs címû értékes könyvében és Drug Prohibition: An Unnatural Disaster címû tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy nem az illegális drog fogyasztása okoz problémát, hanem az illegális drogokkal való visszaélés. Elismert tény, hogy több millió amerikai (nyolcvanötmilliós adatot láttam) fogyasztott már egyszer-kétszer illegális drogot. De a felmérésekre feljogosított szövetségi szerv hivatalos becslése szerint nincs több, mint egymillió kokainista, vagyis olyan személy, aki az elmúlt héten legalább egyszer fogyasztott kokaint. Megbízható becslések szerint ötmillió amerikai szív rendszeresen marihuánát, míg hetvenmillióra tehetô azoknak a száma, akik valamikor néhányszor kipróbálták. Azok az amerikaiak, akik visszaélnek a droggal, amit itt úgy definiáltunk, hogy függôségbe kerültek vagy rászoktak a kábítószerre, csak kis százalékát képezik azoknak a drogfogyasztóknak, akik úgy használják a drogot, hogy életükben és karrierjükben semmiféle káros elváltozás nem figyelhetô meg. A többség azokhoz az amerikaiakhoz hasonlatos, akik fogyasztanak alkoholt, de nem lesznek alkoholisták. A kíváncsiság arra hajt, hogy feltegyük a kérdést, vajon hány illegális drogfogyasztó hal meg valójában drog következtében. A kérdés bonyolult, mivel a marihuána hozzá van csapva a heroinhoz és a kokainhoz, noha még soha senki nem talált senkit, aki a marihuánafogyasztásba halt bele. A kokain okozta halálesetek felmérése is nehéz az anyag tisztátalansága miatt. Mint ahogy nem volna értelme az alkoholra vonatkozóan abból a ténybôl következtetéseket levonni, hogy 1931-ben ezer amerikai halt bele az alkoholfogyasztásba, minthogy a halálesetek több mint a fele az alkoholhoz adagolt mérgezô anyagok következménye volt. Amikor az alkohol illegális volt, a fogyasztó sohasem tudhatta, hogy többé-kevésbé ártalmatlan alkoholt kap-e - amilyeneket ma a boltban vásárolhatunk -, avagy a csempész valami bénító pancsot adott el neki. Az illegális heroin vagy kokain beszerzôje sem tudhatja, hogy klinikai tisztaságú drogot fogyaszt-e. Tisztában vagyok a nehézségekkel, de megkockáztatom az állítást, hogy több ember hal meg a drogháború következtében, mint abban, amit általában túladagolásnak nevezünk. A drogháború áldozatai közé kell számítanunk ugyanis az egymással a területekért harcban álló kereskedôket és azokat az embereket is, akiket rablás közben megölnek a kétségbeesett szenvedélybetegek, hogy pénzhez jussanak, és hogy beszerezhessék az anyagot. Itt a leghelyesebb talán megemlíteni, hogy a kokain és a heroin elôállítási költsége csak a két százalékát teszi ki az utcai áruknak. Minthogy egy kokainistának heti ezer dollárba kerül az adagja, valahonnan be kell szereznie ezt az ezer dollárt. A lopott holmik túladásán átlagosan nyolcvan százalék a veszteség, így emberünknek ahhoz, hogy ezret szerezzen, ötezer dollár értékû ékszert, autót, egyebet kell lopnia. Szabad piaci körülmények között heti húsz dollárból is kijönne a kokainista, akinek háborús körülmények között ezerre van szüksége.
  Azután figyelmemet a járulékos kiadások, más szóval járulékos szenvedések felé fordítottam. Bûnözési statisztikánk, bármilyen nagydobra verjük is tavalyi enyhe javulását, folytatja évszázados növekedését. A súlyos bûntények száma négyszáznyolcvan százalékkal nagyobb, mint 1965-ben. Noha a korreláció nem teljesen egyértelmû, mégis jelentôs: a bûntények száma a rend és a törvény alkalmazott érvényesítôinek, magyarán a rendôrök számának arányában csökken. A beharangozott új büntetô törvény, amelyet tavaly fogadtak el, és amelyet Clinton elnök melegen üdvözölt, százezerrel több rendôrt biztosít, igaz, hogy csak korlátozott idôre. De négyszázezer rendôr állhatna a bûnüldözés rendelkezésére, ha a drogárusok üldözésétôl felszabadulnának, mivel a drogokat különösebb haszon nélkül árulnák mondjuk a gyógyszertárban. Megkísérelhetjük felbecsülni a kábítószeresek által lopott javak értékét is. Duke professzor ezt tízmilliárdra teszi. Ehhez az anyagi veszteséghez azonban mindenképpen hozzá kell számolni az áldozatok nem anyagi jellegû kárát is. Ha valakinek éjszaka betörnek a házába, és fegyvert fognak rá, míg elrabolják a pénzét, ékszerét, egyebét, indokolt, hogy magasabb "árat" számoljunk, mint az ellopott javak puszta értéke. Ha szerények vagyunk, méltányosan, bár önkényesen ezer dollárt számolhatunk az áldozat szenvedésére. Egy esetleges testi sérülést vagy pszichikai traumát a bíróság tízszer vagy százszor ennyire becsülne. Ezenkívül más tényezôkkel is számolnunk kell, amelyek ugyancsak nehezen kvantifikálhatók, de nagyon is kézzel foghatók. Ötven évvel ezelôtt éjszaka végigsétálni a Central Parkon nem volt nagyobb kaland, mint manapság végigmenni a Fifth Avenue-n. Manapság csak a Matternhorn megmászóihoz fogható vakmerôk merészkednek éjszaka a parkba. Nem volna-e helyénvaló felszámolni az elveszett kellemes lehetôséget? Ha bezárnák a Metropolitan Museumot, vajon nem úgy ítélnénk-e meg teljes joggal, hogy értéktôl fosztottak meg bennünket? És milyen értéket számoljunk fel a nyugodt álomért, ami odalett, minthogy éjszaka attól kell rettegnünk, nem jön-e betörô, hogy drogra váltsa pénzünket, ékszereinket?
  Tovább folytatva kalkulációnkat, fel kell tennünk a kérdést: melyek a relatív költségei a szenvedélybetegek orvosi és pszichológiai kezelésének, illetve a kábítószeres törvénysértôk bebörtönzésének? Az derül ki, hogy a kezelés hétszer olyan költségkímélô. Ez azt jelenti, hogy minden egyes kezelésre fordított dollár hétszer olyan hatékonyan csökkenti a visszaszokás valószínûségét, mint a börtön. Más oldalról megvilágítva: a kezelés ma csak a rászorulók felének áll rendelkezésére. Mégis egyre több börtönt akarunk építeni a kábítószeresek elrekesztésére, noha a börtönépítés és -fenntartás, valamint a drogosok üldözésének, letartóztatásának, vád alá helyezésének költségébôl összehasonlíthatatlanul hatékonyabb orvosi és pszichológiai gondozást finanszírozhatnánk. Megkímélem önöket kutatásaim számokban kifejezhetô végeredményétôl, minthogy ilyen végeredmények nincsenek is, de az eddig felsorolt adatok jól mutatják: a drogháború minden tekintetben több szenvedéssel jár, mint a drogok engedélyezése, ha az engedélyezést kellô felvilágosító oktatás kíséri a nem fogyasztók és a fogyasztók számára egyaránt. A dohányfogyasztás is lényegesen csökkent az utóbbi harminc évben, és nem azért, mert a dohányt betiltották volna, hanem mivel a problémára érzékennyé vált közösség tagjai egyre nagyobb számban látták be, milyen egészségkárosító hatása van a dohánynak, mint ahogy az AIDS korában egyre több amerikai tartózkodik a nem biztonságos szextôl vagy a fertôzött tû használatától. Ha nyolcvanmillió amerikai tud kísérletezni a droggal anélkül, hogy rászokna, joggal remélhetjük, hogy a mindenkinek nyilvánosan rendelkezésre álló információk birtokában ugyanennyien ellen fognak állni a drogvásárlás kísértésének, még ha a kábítószer az elôállítási áron beszerezhetô lesz is a gyógyszertárban. Mindehhez még hozzávehetjük az állampolgári igazságosság szempontját. Viseljék a drogfogyasztás következményeit azok, akik visszaélnek vele. Ez nem azt jelenti, hogy a társadalom mentesülne a segítségnyújtás kötelezettsége alól. Csupán azt, hogy a kábítószert nem fogyasztók - és ez a többség - élete, szabadsága, tulajdona ne kerüljön veszélybe a kisebbség által keresett drogok betiltása miatt.
  És akkor még nem is szóltam a társadalomnak okozott kárról, amelyet a rendôrök és az ügyészek kezébe került döbbenetes jogi fegyverek okoznak: a törvénysértések büntetéseképpen bevezetett vagyon- és házelkobzásról, amely a drogháborút van hivatva elômozdítani, de mint egy hozzáértô tanácsadótól tudom, jogosan alkalmazható a háziállat elhanyagolásáért járó büntetésként is. És itt abba is hagyom azzal, hogy gyalázatos és felháborító egy olyan társadalomban élni, amelyben a törvények megengedik, hogy fiatalembereket életfogytiglan börtönre ítéljenek csak azért, mert pár uncia marihuánát termesztettek vagy árultak. Remélem, létfontosságú szakmájuk jó hivatalai legalább e My Lai-i mészárláshoz hasonló háborús túlkapások ellen minden erejükkel tiltakozni fognak. És talán abba az irányba hatnak, hogy a legtöbb drog legálisan hozzáférhetô legyen - a kiskorúakat kivéve - bárkinek.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu