Van-e tûz Varsóban? Megjegyzések egy recenzióhoz Bródy Mihály

Kálmán László szerint Chomsky ars poeticája az, hogy "Nem az az érdekes, igazam van-e vagy sem, hanem az, hogy milyen nagy gondolataim vannak" (BUKSZ, 1996. Nyár, két ôsi Chomsky-munka magyar megjelenése kapcsán). Továbbá "Chomsky a tudományos huncutság világbajnoka". Stb., stb. Szomorú és esôs-porosan provinciális dolog ez. Chomsky tudniillik kétségtelenül korunk szellemóriása. Ilyen formátumú emberrôl úgy beszélni, mintha egy kissé gyengeelméjû hazudozó lenne, legalábbis megkérdôjelezi a vállalkozás racionalitását. Lehet, persze, Chomskyval nem egyetérteni, többnyire én is azt szoktam, könyvet is írtam arról, hogy miért.¹ De az olyan típusú érveket, amelyeket Kálmán felelevenít, komoly nemzetközi publikációkban számtalanszor részletesen cáfolták. Ezen okfejtések laikus piacon való egyoldalú és különös hangvételû népszerûsítése nem szolgálja a tudomány ügyét, sôt egyáltalán semmilyen ügyet sem.
Kálmán nincs egyedül persze azzal, hogy nem érti, mit akar Chomsky, ez némiképp nemzetközi jelenség. Sajátos azonban az, hogy Kálmán úgy ír, hogy nem olvas. Mármint arról, amirôl ír. Kálmán ezt a recenziót írhatta volna nyugodtan a hatvanas években is: a szakember számára nyilvánvaló, hogy nemigen követi az azóta megjelent idevágó irodalmat. Például arról vitázik, hogy a nyelv nem mondatok, szósorozatok halmaza, mint Chomsky mondja, hanem talán mondat-jelentés párok halmaza. Meg sem említi, hogy ámbár korai mûveiben Chomsky elvétve használ ilyen definíciót, késôbb szisztematikusan elvetette ezt, és a nyelvet az agyi-mentális nyelvtan szinonimájaként fogja fel. (Ha "bírom a magyar nyelvet", akkor nem egy végtelen mondatsort "bírok", hanem azt az agyi-mentális képességet, hogy magyar mondatokat képezzek.) Vagy, mondjuk, a transzformációk fogalmát talán azért illusztrálja olyan példákkal, amelyeket már körülbelül húsz éve senki, aki ezen a területen dolgozik, nem tekintene lehetséges transzformációnak, mert egy régi-régi könyvrôl szól? Vagy azt írja, hogy Chomsky "ma már talán mélyszerkezetrôl nem is beszél". Beszél vagy nem beszél? - esetleg utána kellene nézni.
Na jó, nem követte tovább az irodalmat, feltehetôen mert az a véleménye, hogy nem érdemes. Az a véleménye, hogy alapvetô problémák vannak az egész megközelítéssel, azt mondja, hogy Chomsky "késôbb azután teljesen belemerült a mondattannak azokba a bonyolult technikai problémáiba, amelyeket az általa alapított iskola hozott létre". A Chomsky által alapított hatalmas és szerteágazó iskola a generatív grammatika: Kálmán munkássága is jórészt ide tartozik. Ezen belül Chomsky meghatározó volt többek közt a kormányzás-kötés, illetve elvek és paraméterek nevekkel fémjelzett elmélet, illetve ennek egy továbbfejlesztett változata, a "minimalista" elmélet megalkotásában. Kálmán (érvek nélkül) jelzi, hogy ezeket a teóriákat nem érti és nem szereti.
Chomsky él és aktívan dolgozik. De aránylag ritkán olvassa, gondolom, a BUKSZ-ot. Olvassa viszont a nemzetközi folyóiratokat, és az olyan típusú érvekre, amilyeneket Kálmán felmelegít, szisztematikusan és lelkiismeretesen válaszolgat újra meg újra, én úgy látom, gyakran messze az érvek érdemein túl. Így hirtelen a nagy terjedelmû szakmunkák mellett legalább három könyve jut eszembe, amelyben 1975 óta ilyen és más általános meggondolásokkal és ellenvetésekkel is részletesen foglalkozik.²
Írjak konkrétabban arról, hogy mi a probléma Kálmán okfejtéseivel? Érdekli ez a kedves BUKSZ-olvasót? Ha esetleg érdekli, mondok egy pár szót egyik-másik kérdésrôl, amelyet tárgyal. Kálmán elfogadja a népszerû dogmát, mely szerint a veleszületett képesség a nyelv elsajátítására (ennek létezését elismeri) része valamilyen általános intelligenciának. Szerinte e képességnek nincs elkülöníthetô, nyelvspecifikus komponense - szemben azzal, amit Chomsky állít. A nyelvtanulás az általános intelligencia segítségével történik. Hogy hogyan, arról Kálmán, nem meglepôen, nem sokat mond, azon túl, hogy a hasonlóság, analógia fontos szerepet játszik benne. A nem nyelvész olvasót még meglepheti az a tény, amely egy nyelvészt már nagyon rég nem szabadna, hogy meglepjen: az analógia sokak számára vonzó fogalma problémánk szempontjából teljesen haszontalan.
Ha azt mondom, hogy "Látta az anyját", az jelentheti azt, hogy látta a saját anyját, kicsit formálisabban: "x látta x anyját"; vagy azt, hogy másvalakiét, mint például az, hogy "Péter látta (Mari)nak az anyját", azaz "x látta y anyját", ahol x és y nem vonatkozik ugyanarra. Ha azt kérdezem, hogy "Ki látta az anyját", a mondat hasonlóan vonatkozhat saját vagy idegen anyára: "Melyik x-re igaz, hogy x látta x anyját", vagy "Melyik x-re igaz, hogy x látta y anyját." De ha azt kérdezem, hogy "Kinek látta az anyját", az már nem jelentheti azt, hogy "Melyik x-re igaz, hogy x látta x anyját", csak azt, hogy "Melyik x-re igaz, hogy y látta x anyját." (Tessék csak mégegyszer átnézni ezt a paragrafust. Esküszöm, hogy pofonegyszerû.)
"Ki látta az anyját" és "Kinek látta az anyját" egyformán, "analóg" módon abból formálnak kérdést, hogy "Látta az anyját". Ha az általános intelligencia és az analógia lenne a nyelvtanulás alapja, akkor azt várnám, hogy ez a két mondat egyformán viselkedjen. Nem teszi. Mindkét kérdés vonatkozhat arra, hogy "x látta y anyját", az elôbbi x-re kérdez, az utóbbi y-ra. De szigorúan csak az elôbbi kérdezheti, hogy melyik x olyan, hogy x látta x anyját. Miért? Persze lehet, hogy a "Kinek látta az anyját" valami mással "analóg" mint azzal, hogy "Ki látta az anyját". De akkor szeretnénk tudni, hogy mivel, és miért azzal, és hogy ez hogyan következik az általános intelligencia természetébôl, vagy a nyelvelsajátító helyzetébôl. Ez nem kivételes eset: bármely komolyabb gyakorló nyelvész feje zsongásig tele van ilyen problémákkal, és szívesen sorolja tíz forintért darabját. Amíg a miriád hasonló problémára még csak meg sem kísérel választ adni (ilyen problémákból bármelyik nemzetközi szintaxissal foglalkozó folyóirat bármelyik száma is bôséggel ad ízelítôt), addig az analógiás tanulás ötlete tartalmatlan marad. Addig minden okunk megvan arra, hogy azt feltételezzük, hogy ha a (veleszületett) analógia fogalmát eléggé precízzé tennénk, hogy ennek a feladatnak megfeleljen, akkor nem tudnánk többé megkülönböztetni egy (veleszületett) nyelvspecifikus szabályrendszertôl.
Kálmán idézi, de nem érti Chomsky hasonló értelmû megjegyzését: "a közremûködô folyamatokra >>analógiaként<< utalni nem más, mint nevet adni valaminek, ami rejtély marad". Azt válaszolja, hogy az intelligens viselkedés lényege lehet az analógia, a hasonló problémák között létesített kapcsolat. De mi hasonló mihez? Amíg errôl nem mondunk semmit, addig analógiára hivatkozni, akár a nyelvvel kapcsolatban, akár általánosabban, csak áttetszô tudományos mázzal bevont üres fecsegés.
Ezzel szemben Kálmán szerint az az érv, hogy más elfogadható magyarázatunk nincs a nyelv és a nyelvelsajátítás tulajdonságaira, mint a veleszületett nyelvi struktúrák feltételezése, hasonló ahhoz az érveléshez, amely a gabonamezôkön idônként található ismeretlen eredetû kör alakú foltokat az ufók létezésének tulajdonítja. De hiszen van jobb magyarázatunk az ufónál: például helyi forgószelek hatása vagy idônként a szándékos csalás, az utóbbi lehetôségre egyébként Kálmán is utal. Tegyük fel azonban, hogy se forgószél, se csalás nem áll a háttérben. Akkor se fogadjuk el az ufó-magyarázatot, ha szemben áll más tudományosan indokolt feltételezéseinkkel arról, hogy a világ hogyan mûködik. Például azt várnánk, hogy az ufókat radarral érzékelni tudjuk. De a nyelvspecifikus veleszületett struktúrák feltételezése nem áll szemben más tudományosan indokolt feltételezésekkel, csak dogmákkal. Senki sem vitatja manapság, hogy szívünk morfológiája, vagy térlátási képességünk nem tanulás kérdése, hanem genetikusan kódolt. Ha valaki azt gondolja, hogy ez másképp van a nyelv alapvetô tulajdonságaival, annak legalábbis meg kellene próbálni érveket hozni arra, hogy miért feltételez ilyen különbséget. Kálmán ezt nem teszi, mások megpróbálták, de kevés sikerrel.
Ha a kedves humán érdeklôdésû olvasó továbbra is türelmes az ilyen elvont fejtegetésekkel, akkor vegyük még utoljára a nyelv vagy a nyelvi tudás és a nyelvhasználat megkülönböztetését. Ez a megkülönböztetés a modern nyelvészet alapvetô fontosságú absztrakciója. A többszörösen beágyazott vonatkozó mellékmondatok esetében, amelyekrôl Kálmán szól, ez a megkülönböztetés közvetlenül hasznos. Egy vonatkozó mellékmondat mint "az a kutya, amelyik ugat", beágyazható egy fômondatba: "Az a kutya, amelyik ugat, nem harap." De beágyazható egy másik vonatkozó mellékmondatba is: "Az a macska, amelyiket az a kutya ugatott meg, amelyik nem harap, sokat nyávog." Hát ez már elég borzalmas, de lehet folytatni, újra meg újra beágyazni még egy vonatkozó mellékmondatot az elôzôbe: "Az a disznó, amelyiket az a macska, amelyiket az a kutya ugatott meg, amelyik nem harap, megkarmolt, sokat röfög", és így tovább.
Minél több a beágyazás, a mondatok annál rosszabbak. De hol húzzuk meg a határt a jó és a rossz mondat között? Egy beágyazás után? Nem lehet, mert például angolul már az is eléggé kínos, hogy "The dog the cat left left." Ez annyit tesz, hogy a kutya, amelyiket a macska elhagyott, elment. (A leave/left ige lehet tárgyas elhagy értelemben vagy tárgyatlan, elment jelentéssel.) Nyilván azért rosszabb ez az angol mondat, mint magyar fordítása, mert a magyarban nem hagyhatjuk ki a vonatkozó névmásokat, amelyek explicitté teszik a viszonyokat a mondatrészek között. Aztán az igék is segítenek bontani a mondatot azáltal, hogy a tárgyas és a tárgyatlan ige más alakú szótári elem. Az, hogy egy ilyen struktúrájú mondatot jónak vagy rossznak vélünk, illetve, hogy mennyire rossznak, abban számít az intonáció, számít a beszélô és hallgató rövid távú memóriakapacitása, stiláris érzéke, figyelmi szintje és feltehetôen még sok minden más is. De ezeknek a dolgoknak miért lenne közvetlenül közük a beágyazás mechanizmusához? Természetesen adódik az a feltételezés, hogy a nyelv(tan) elvben akárhány beágyazást megenged, hiszen bármely véges korlátozás önkényes lenne. A nyelvhasználat azonban nem tud a lehetôséggel élni, és a beágyazások száma más rendszerek limitációi miatt a nyelv(tan) használata során korlátozódik.
Kálmán azt kérdezi, hogy ha a vonatkozó mellékmondatok beágyazásának véges korlátozását a nyelvtanban önkényesnek tekintjük, miért nem ugyanolyan önkényes, ha ez a nyelvtanon kívül álló rendszerek valamelyikének hatásaként a nyelvhasználatban történik. De hiszen a nyelvhasználatban nincs egy önkényes, határozott korlátozás. Néha már egy beágyazás is sok (az angol példa esetében), néha még kettô is elmegy, a nyelvész kollégák egymás közt néha hajlandók még hármas, sôt négyes beágyazásokat is felfogni, ha jó napjuk van. Kálmán kérdése tehát valójában fel sem merül. A logikai önellentmondás helyett, amelyet Kálmán felfedezni vélt, felmerül persze az empirikus kérdés, hogy egy adott szituációban egy adott mondat, amelyben mondjuk x számú egymásbaágyazott vonatkozó mellékmondat van, miért tûnik jónak vagy rossznak, mely rendszerek mely tulajdonságai játszanak szerepet az anyanyelvi beszélô értékelésében. Errôl jó lenne többet tudni, mint amennyit ma tudunk, de ez a tény a helyzet logikáján semmit sem változtat.
A vélt, de nem létezô logikai problémán túl, Kálmán még "gyakorlati", sôt "morális" (sic!) kérdést is lát. Így indít: "Chomsky [...] nemes egyszerûséggel képes egyetlen mondatban elméleteket visszautasítani azok állítólagos >>bonyolultságára<< és >>nem plauzibilis<< voltára hivatkozva (például a 27. oldalon) [...]" Elôször is, ha az "és" itt "vagy" lenne, akkor az állítás nem ütközne azzal a ténnyel, hogy az idézett 27. oldalon a "nem plauzibilis" kitétel egyáltalán nem fordul elô. Ezt a különben meglehetôsen érdektelen megjegyzést csak azért teszem, mert Kálmán a célszemélynél, valószínûleg olyan mindent bele alapon, még filológiai pontatlanságot sem felejt el inszinuálni, megint csak az érvelés vagy dokumentáció legcsekélyebb kísérlete nélkül: "nem is annyira filológiai pontosságról beszélek, bár azt is érdekes lenne megvizsgálni, mennyire hûek Chomsky Descartes- és Humboldt-parafrázisai". E parafrázisok kétségtelenül fényévnyire vannak attól, hogy Kálmán Chomsky értelmezéseinek fentebb már jelzett precizitásával vetekedjenek.
A Chomsky mû 27. oldalára posztulált egyetlen mondatos visszautasítás némiképp ellentétben van azzal is, hogy Kálmán cikke más helyén azt írja, hogy Chomsky a "27-28. oldalon... fejtegeti, hogy [bizonyos típusú] modellek azért nem megfelelôek, mert önkényesen leszûkítik az elfogadható mondatok körét". Szóval Kálmán szerint Chomsky nemes egyszerûségû visszautasítással, egyetlen mondatban több oldalon (valójában egy egész fejezeten) át érvelve fejtegeti. Aha. Menjünk tovább. "Hogyan engedheti meg magának", mármint ez a gyanús visszautasítgató, "hogy teljesen figyelmen kívül hagyja az általa javasolt megoldások (matematikai értelemben vett, jól mérhetô) bonyolultságát." Meg kell kockáztatnom, hogy Chomskyval együtt a gyakorlatiatlanság és erkölcstelenség keverék-fertôjében fogok fetrengeni, de szerintem is az elsôdleges kérdés az, hogy melyik elmélet igaz. Nem kell, hogy nagy nyugtalanságot okozzon, ha elméletünknek van olyan aspektusa, amely matematikailag valamilyen szempontból "bonyolultabbnak" bizonyul, mint egy elképzelt alternatíva, amelyet az alapvetô tényekkel nem, vagy csak látszólag sikerül összeegyeztetni. Nincs olyan elmélet, amire ne lenne található ilyen alternatíva. (Amikor Chomsky az általa visszautasított modell "bonyolultságát" kifogásolja, ezt a szót más értelemben, a magyarázó erô hiányának szinonimájaként használja.)
Kálmán egyéb kritikai megjegyzései is Chomsky gondolatainak meg nem értésébôl, és harciasan dogmatikus elutasításából fakadnak. Egy momentumot említek meg. Bohózatszerû és kommentárra végképp nem méltó, ahogy Chomsky tudományos munkásságát anarcho-szindikalista politikai nézeteivel óhajtja kapcsolatba hozni. Nagylelkûségében - de remélem, nem pirulás nélkül - azt esetleg azért megengedi Kálmán, hogy "Chomsky elmélete" mögött "nem feltétlenül" olyan gondolkodás áll, amely "abból a vágyból fakad, hogy tudományosan valószínûsíthetô tényeknél gazdagabbnak képzeljük a valóságos jelenségeket (vagyis parajelenségeket feltételezzünk)". Szerinte "az az elképzelés, hogy a régebbi elképzeléseket el lehet vetni akkor is, ha nem tudjuk ôket kimerítôen cáfolni", amelyet Chomskynak tulajdonít, a "tudományos fejlôdés anarchista felfogása". Nincs ebben semmi anarchista. A tudomány egyszerûen úgy mûködik, hogy sikeresebb elméleti keretek, paradigmák átveszik a kevésbé sikeresek helyét. Az, hogy csak kimerítôen megcáfolt teóriát lehet elvetni - hol kezdôdik elôször is a kimerítés? -, meglepôen naiv és idioszinkratikus elgondolás.
Igaztalan és méltatlan megjegyzéseinek egyikeként Kálmán azzal viccel, hogy a történet a rabbiról, aki rosszul látta, hogy van-e tûz Varsóban, de akinek a tanítványa mégis arra büszke, hogy a rabbi ha rosszul is, de ellát Varsóig, Chomskyról is szólhatna. Ez nincs így. A helyzet valójában az, hogy már nagyon nagy tûz van, de Kálmán még mindig nem látja.

Válasz

Kálmán László

Ha a köztem és Bródy Mihály között folyó polémiában az olvasó számára bármi is érdekes lehet, akkor nem a recenzensnek és bírálójának az indulatai és minôsítései lehetnek érdekesek, hanem a gondolatok és érvek, amikhez ezek kapcsolódnak. Talán mondanom sem kell, hogy az érvek sokszor nem izgalmasak az olvasónak, és hogy a minôsítésekkel, amiket én Chomskyról szólva használtam, az érzékletességet próbáltam szolgálni, nem pedig az érveket pótolni. Bródyról nem mondható el ugyanez.
Milyen gondolatok körül kavarognak az indulatok? Mindenekelôtt a tudományos anarchizmus vagy (szerintem jobb szóval) a "tudományos huncutság" körül, amit Bródy elfogadhatónak tart, én pedig nem. Õszerinte "a tudomány egyszerûen úgy mûködik, hogy sikeresebb elméleti keretek, paradigmák átveszik a kevésbé sikeresek helyét", míg szerintem az, hogy tudományos elméleteket közönségsikerük alapján ítélnek meg, elsôsorban a "new age" sajátja. A hagyományos tudományfelfogás igenis az a "meglepôen naiv" elgondolás, hogy azt a teóriát kell elvetni, amit (kimerítôen, vagyis kétséget kizáróan) megcáfoltak. Ezen kívül (saját "naiv" elképzelésem szerint) még felmerülhet az is, hogy az új elmélet több jelenséget magyaráz meg, mint a régi - de ugyanazokat is -, valamint hogy ugyanazokat magyarázza meg, de egyszerûbben. Errôl a két utóbbi lehetôségrôl nem volt szó a mostani vitában, és Chomsky esetében szerintem nem is lehet.
A másik, konkrétabb kérdés, ami - úgy látszik - indulatokat kavart, összefügg az elôzôvel. Elégséges oka van-e a chomskyánusoknak, hogy megcáfoltnak vagy semmitmondónak tekintsék a hasonlóságon alapuló nyelvelsajátítás koncepcióját? Már a recenziómban is hangsúlyoztam, hogy nem a velünkszületett képességek léte a kérdéses: az vitathatatlan. A kérdés az, hogy sajátos, specifikusan nyelvi elvek a velünkszületettek, ahogy a chomskyánusok állítják, vagy pedig valami általánosabb képesség, például a hasonlóságon alapuló tanulás képessége. Ha az utóbbi elégséges lenne a nyelvelsajátítás magyarázatához, vagy legalábbis amíg a hipotézis tartható, addig Occam borotvájának értelmében nincs jogunk feltételezni egy plusz entitás, a velünkszületett "nyelv-szerv" létezését.
Az olyan példák, mint amilyet Bródy idéz, aligha alkalmasak a hasonlóságon alapuló tanulás hipotézisének megcáfolására. Számos nyelvre igaz, hogy ha az alany ki van fejezve, akkor az állítmányban nem kell megismételni ("Mari szereti az anyját" - mármint a sajátját, Mariét), míg fordítva ez nem lehetséges (abban, hogy "[ô] szereti Marinak az anyját", nem lehet Mari az odaértett, nem kifejezett alany). Mármost egyrészt: ha ez egy velünkszületett, sajátosan nyelvi elvnek lenne köszönhetô, akkor ennek szigorúan minden nyelvben így kellene lennie, amiben egyáltalán nem vagyok biztos. Másrészt: még ha nem lenne is ellenpélda, a beszélôk, legalábbis a magyar beszélôk kismillió példát láttak olyan mondatra, ahol a kifejezett alany nem volt az állítmányban megismételve, viszont egyetlen példát se láttak a fordítottjára, hogy az állítmányban kifejezetten szereplô dolog lett volna az odaértett alany. Mint ahogy arra se láttak példát, hogy a névelô a fônév után, nem pedig elôtte lett volna, mert hiszen a magyarban ez nem fordul elô. Az igaz, hogy az "a pingvin" és a "pingvin a" szósorok között is van némi hasonlóság (ugyanazokból a szavakból állnak), de nem ez az érdekes. Az a lényeg, hogy az anyanyelvünkrôl szóló eddigi tapasztalataink szerint azt, hogy "a pingvin", mindig így, ebben a sorrendben mondták: elôbb a névelô, aztán a fônév, még ha pont ezt a kifejezést nem hallottuk is korábban.

Viszontválasz

Bródy Mihály

Megjegyzéseim Kálmán recenziójáról nagyjából hat téma köré csoportosultak. Kálmán (1) nem ismeri az általa kritizált elméletet, úgy tûnik, nincs tudomása az olyan típusú ellenvetések irodalmáról sem, amelyeket felmelegít vagy felfedezni vél; (2) állításai a többszörös beágyazású struktúrákkal kapcsolatos állítólagos problémákról tarthatatlanok; (3) ugyanúgy mint az elméletek bonyolultságával összefüggô megjegyzései; (4) továbbá inszinuációja Chomsky filológiai pontatlanságával kapcsolatban dokumentálatlan. (5) Szemben azzal, amit állít, az analógia fogalma nem képes fölöslegessé tenni a veleszületett nyelvi rendszer feltételezését. (6) Chomsky tudományos nézetei és metodológiája nincsenek kapcsolatban politikai nézeteivel; nem "tudományos anarchizmus" az a felfogás, hogy a sikeresebb elméletek átveszik a kevésbé sikeresek helyét.
Ezek közül a (6). pontot magától értetôdônek, illetve általánosan elfogadottnak tekintem. A többi állításomat [a (4). kivételével, ahol ez szükségtelen volt] érvekkel támasztottam alá. Kálmán viszontválaszában mindössze a két utolsó (5., 6.) pontról beszél, mint látni fogjuk, mindkettôrôl csak látszólag. Érdekes mindezt összevetni Kálmán állításával, hogy a "minôsítésekkel [...] én [ti. Kálmán][ ...] az érzékletességet próbáltam szolgálni, nem pedig az érveket pótolni. Bródyról nem mondható el ugyanez." Bármiféle dokumentáció vagy érvelés, amely megpróbálná ezt a megjegyzést alátámasztani, vagy legalább vázlatosan összhangba hozni a "vita" (fentebb vázolt) eddigi menetével, hiányzik. Nyilvánvaló, ez a megjegyzés is a Kálmán féle "érzékletességet" óhajtja szolgálni.
Lássuk tehát azt a két témát a hat közül, amellyel kapcsolatban Kálmán megkísérli, vagy legalább úgy tesz, mintha megkísérelné megvédeni azt, amit korábban leírt. Kálmán idézi tôlem, hogy "a tudomány egyszerûen úgy mûködik, hogy a sikeresebb elméleti keretek, paradigmák átveszik a kevésbé sikeresek helyét". A "siker" egy új elmélettel kapcsolatban minden tudós számára nagyjából azt jelenti, vagy kellene, hogy jelentse, hogy (Kálmán szavaival) "az új elmélet több jelenséget magyaráz meg, mint a régi - de ugyanazokat is -, valamint, hogy ugyanazokat magyarázza meg, de egyszerûbben". Kálmán helyesnek tartja azt feltételezni, hogy ezzel az elemi gondolattal én nem értek egyet, és az elméleti sikert tökkelütött módon "közönség-siker"-ként fogom fel. Óhatatlanul felmerül, hogy a "közönség-siker" gondolatának a kalapból történô elôvarázslását szinte lehetetlen jóindulatú félreértésnek tekinteni.
Kálmán szerint az indulatok a "tudományos anarchizmus" vagy az ô sajátos eufémizmusával "tudományos huncutság" körül "kavarognak". Nem egészen világos, hogy Kálmán mit is ért tulajdonképpen ezeken a terminusokon, de nyilvánvaló, hogy a "tudományos huncutság" kifejezés itt egyszerûen hazugságot jelent vagy legalábbis sugall. Az elméletek sikerességével kapcsolatos megjegyzésem általa felismerhetetlenné torzított változata alapján Kálmán úgy dönt, hogy ezt én elfogadhatónak tartom. Õ "pedig" nem.
Kálmán megismétli, hogy szerinte csak "kimerítôen" megcáfolt elméletet lehet elvetni. Arra a kérdésre, amelyet feltettem, hogy ez mit jelent, "hol kezdôdik a kimerítés", azt a fölöttébb hasznos kiegészítést teszi, hogy "kétséget kizáróan" kell az elvetendô teóriát megcáfolni. Továbbá közli azt is, hogy sikerrôl Chomsky elmélete esetében "nem is lehet" beszélni - mint már jócskán volt alkalmunk megszokni, érvelést, indoklást nem tart szükségesnek.
A másik téma, amirôl Kálmán megszólal, az analógia. Szerinte "az olyan példák, mint amilyet Bródy idéz, aligha alkalmasak a hasonlóságon alapuló tanulás hipotézisének megcáfolására". Vessük össze ezt azzal, hogy Kálmán elfelejti összefüggésbe hozni, amit most errôl a kérdésrôl ír az én "aligha alkalmas" példáimmal. Nem foglalkozik tehát a kérdéssel, amelyet ezek a példák felvetnek: Miért nem analóg a "Ki szereti az (ô) anyját" a "Kinek szereti (ô) az anyját" mondattal. (Egy jellegzetes probléma az analógiás tanulás fogalmával, önkényesen kiemelve nagyon-nagyon sok másik közül.)
Ehelyett arról ír, hogy a kifejezett alanyt "az állítmányban nem kell megismételni, [...] míg fordítva ez nem lehetséges". Kálmán itt két egészen független kérdést kever össze. Az egyik (alapvetôen irreleváns) kérdés az, hogy kifejezett-e az alany, vagy az arra utaló állítmányban megjelenô fônév(i csoport). A másik kérdés témánk szempontjából jelentôséggel bírhat, mert valószínûleg összefüggésben van a korábban vázolt és az elôzô bekezdésben újra jelzett problémával. Ez a másik kérdés az, hogy az alany és az állítmányban levô fônév(i csoport) vonatkozhat-e ugyanarra. Ha az alany névmás (akár kifejezett, akár nem), és az állítmányban levô fônév(i csoport) tulajdonnév, akkor ez nem lehetséges. "(Õ) szereti Mari anyját" normális körülmények között nem jelenti azt, hogy Mari szereti a saját anyját. Kálmán "egyáltalán nem biztos" abban, hogy ez minden nyelvben így van. Ez a megjegyzése persze értékelhetetlen, hiszen nem hoz ellenpéldát. Különben sem tudjuk, mire gondol: arra-e, hogy az alanyt kötelezô-e kifejezni (hogy ez mikor szükséges, az köztudottan nyelvenként változó), vagy arra az általánosításra, amely megengedi vagy megtiltja, hogy bizonyos fônevek (fônévi csoportok) ugyanarra az entitásra vonatkozzanak (amely esetben minden valószínûség szerint téved, mert az minden nyelvre igaz).
Az, hogy "a magyar beszélôk kismillió példát láttak" x-re, nem magyarázza meg, hogy hogyan képesek a nyelv x-re vonatkozó általánosításait, patologikus esetektôl eltekintve, hibátlanul és megbízhatóan elsajátítani. Mint korábban írtam, a kérdés az, hogy "mi hasonlít mihez". Végtelen számú hipotézis fér össze bármely tényhalmazzal. Ha nincs veleszületett nyelvi rendszer, honnan tudhatja a nyelvelsajátító, hogy mi a helyes általánosítás? (Mint látható, Kálmán is tökéletesen eltévesztette, pedig diplomás nyelvész. A nyelvelsajátító gyerek pedig nem az. Alany és alany viszonyára vonatkozik a megszorítás? Alany és más fônévi csoport relációjára? Bármely fônévi csoportra? Bármely kategóriára? Fonológiai megjelenést tilt? Ko-referenciát? Bármely összefüggést? Csak nôi beszélôk esetében? Esetleg csak nyáron és hét közben érvényes?...)
Ami az alany kifejezettségét vagy a névelô és fônév sorrendjét ("a pingvin") illeti, mivel ezek a tulajdonságok nyelvenként változók, a veleszületett nyelvi rendszerben nem lehetnek teljes egészében genetikusan kódoltak. Chomsky hipotézise nem az a sületlenség, hogy minden nyelvi tény velünkszületett és minden nyelvben egyforma, hanem hogy a nyelvi tények egy hatalmas osztálya ilyen. Az, hogy egy nyelvnek nem minden tulajdonsága meghatározott a velünkszületett nyelvi rendszer által, természetesen nem cáfolja egy ilyen rendszer létét.
Kálmán tehát körülbelül hat kérdéskör közül mindössze két esetben (elméleti siker, analógia) tesz látszat-kísérletet arra, hogy korábbi megszólalását megvédje. Általánosan megfogalmazott vádaskodásait (Bródy érvek helyett minôsít, Chomsky elmélete sikertelen) meg sem kísérli alátámasztani, vagy a tényekkel összhangba hozni. Ezenkívül olyan sajnálatos fogásokkal él, mint például az, hogy egy teljes mértékben légbôl kapott ideával (közönség-siker) egészíti ki és torzítja el vitapartnere állítását. Egy esetleges további ilyen, intellektuálisan komolytalan és nyomasztó eszköztárú hozzászólásra nem kívánok válaszolni.

1 * Lexico-Logical Form. A Radically Minimalist Theory. MIT Press, Cambridge, Mass. 1995.

2 * Reflections on Language. Pantheon, New York, 1975.; Rules and Representations. Columbia University Press, New York, 1980.; Knowledge as Language. Praeger, New York, 1986

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu

C3 Alapítvány c3.hu/scripta/