A fiatalság - sok egyéb mellett - a tudományban is jó dolog. Egy fiatal szerzô sok mindent megengedhet magának, amitôl az öregebb pályatársak rendszerint már óvakodnak: a provokatív kérdésfeltevés, a merész általánosítás, a tekintélyrombolás akkor is fiatalos erénynek számít, ha esetleg a kérdés rossz, az általánosítás alaptalan és a tekintély a talapzatán marad. De a fiatalság sem mentség mindenre. Az még csak szomorú, ha a kérdésfeltevés homályos, a fogalmak zavarosak, a forrásfeldolgozás megbízhatatlan. De akkor, amikor az olvasónak döbbenettel kell megállapítania, hogy azt, amit a fiatal szerzônél olvas, már máshol is olvasta, mégpedig sokszor szó szerint, jóllehet idézôjeleknek nyomát sem látja, a szomorúság mellé rettegés társul: mi jöhet még ezután?
  Sajnos Szabó Róbert könyve a kommunista pártról és a zsidóságról a szomorúságra is, a rettegésre is elegendô okot ad. Már rögtön az elején baj van. Az 1945 utáni zsidókérdés Szabó szerint annyit jelent, hogy "…a zsidók és nem-zsidók kölcsönösen megkülönböztették magukat és egymást, s számontartották zsidó vagy nem-zsidó mivoltukat" (16. old.). Az elsô pillantásra - némi jóindulattal - akár véletlen egybeesésnek is tûnhet, hogy egy tizenkét évvel ezelôtt megjelent tanulmányban (Kovács András: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban. Magyar Füzetek Könyvei, Párizs, 1984) az 1945 utáni "zsidókérdés" definíciójaként azt olvashatjuk, hogy "…a mai Magyarországon zsidók és nem-zsidók kölcsönösen megkülönböztetik önmagukat és egymást, zsidó és nem-zsidó mivoltukat számontartják…" (4. old.). A jóindulatú feltételezés azonban aligha tartható, ha tovább olvassuk a szöveget: "Noha az elkülönülés szociológiai jellegzetességei csökkenôben voltak - folytatja Szabó -, eltérô a két csoport reagálása a társadalmi változásokra, politikai eseményekre. Kétféle reakciórendszer, kétféle csoporttudat élt egymás mellett, és 1945-1956 között tovább bonyolította a helyzetet az, hogy a mindkét oldalon meglévô görcsök továbbélése mellett újabb elôítéletek rakódtak le." (16. old.) "…a háború utáni évtizedekben a magyar társadalom eredetileg elkülönülô zsidó és nem-zsidó rétegei az elkülönülés >>kemény<< szociológiai mutatóinak eltûnése ellenére szisztematikusan eltérôen és csoportspecifikusan reagáltak bizonyos társadalmi változásokra és eseményekre. Ez a kétféle reakciórendszer életben tartotta az elkülönülô zsidó és nem-zsidó csoporttudatot, amelyek a háború után is olyan kontextusban szembesültek egymással, amely nem kedvezett a régi görcsök feloldásának, sôt esetenként további elôítéletes projekciók lerakódását mozdította elô" (Kovács, 6. old.) - írja kissé fûrészporos szociológiai nyelven a lemásolt, de nem hivatkozott ôsforrás.
  Van ahol azonban a szerzô még stilisztikai erôfeszítéseket sem tesz. "A zsidók egy része elôtt a kommunista eszmékkel való azonosulás új és végre sikeresnek tetszô asszimiláció lehetôségét csillantotta meg" - írta 1984-ben Kovács (9. old.). "A zsidók egy része elôtt a kommunista eszmékkel való azonosulás új és végre sikeresnek tetszô asszimilációs lehetôségét csillantotta meg" - írja 1995-ben Szabó (59. old.). És ez így megy tovább. "A háború elôtti sikertelen asszimiláció sokkja után a kommunista pártideológia többszörös feloldódást kínált" (Szabó, 59. old.), "Az 1944 utáni helyzetben a kommunista párthoz való csatlakozás és a párt ideológiája többszörös feloldódást kínált a sikertelen asszimiláció megélésének sokkja […] alól" (Kovács, 9. old.), "A kommunista ideológia tehát a zsidókérdést a múltba helyezte, s az igazságtalan kapitalista rendszer ismérvei közé sorolta. >>Szüntesd meg a kapitalizmust, megszünteted a zsidókérdést<< - kínálta a kommunizmus a zsidóságnak." (Szabó, 60. old.) "A kommunista párt ideológiája a zsidókérdést és az antiszemitizmust […] egy letûnôben lévô világ omladozó építményei közé utalta. A zsidókérdés a kapitalista termelési mód produktuma, az antiszemitizmus pedig az az ideológia, amely a kapitalizmust feszítô osztályellentétek manipulatív levezetésére szolgál. >>Szüntesd meg a kapitalizmust, megszünteted a zsidókérdést<< - kínált ez az ideológia új perspektívákat a zsidóságnak" (Kovács, 10. old.). "Az egyik oldalon a számonkérés a >>fasiszta nemzet totális felelôsségét<< hangoztató és kollektív bûnbánatot követelô indulat fûtötte vádaskodásba csúszott át […] A másik oldalon a védekezô reakciók mindenfajta felelôsség elhárításába, sôt a zsidó >>bosszúvágyról<<, >>uralomvágyról<< való híresztelésekbe torkolltak" (Szabó, 108. old.), "…az egyik oldalon a számonkérés a >>fasiszta nemzet totális felelôsségét<< hangoztató és kollektív bûnbánatot követelô indulat fûtötte vádaskodásba csúszott át […] A másik oldalon a védekezô reakciók mindenfajta felelôsség elhárításába, sôt a zsidó >>revansvágyról<<, >>uralomvágyról<< szóló, újraéledô antiszemita demagógiába torkolltak" (Kovács, 7. old.).
  De a szorgos másolónak más jeles szerzôk szövegei is tetszettek. "Külön vizsgálat tárgya lehetne az ÁVO, a rendôrség politikai osztályának és más rendôri szerveknek zsidóságot érintô toborzási gyakorlata" - írja (Szabó, 122. old.), némiképp kibôvítve, de azért hûen lemásolva Varga László egyik megjegyzését, amely szerint "…külön vizsgálat tárgya lehetne az ÁVO rekrutációs gyakorlata…" (Varga László: "Zsidókérdés" 1945-1956. Világosság, 1992. 1. szám, 63. old.). De találunk itt szóról szóra kimásolt állításokat a népbírósági perek számáról (Szabó, 113. old.) Karsai László egyik cikkébôl (Karsai László: Magyarország a Holocaust után. Világosság, 1992. 1. szám, 55. old.), aztán hosszas, megint csak szóról szóra másolt gondolatmeneteket a végén laza "lásd" hivatkozással (Szabó, 219. old.; eredeti: Kovács, 17. old.), valamint kimásolt szöveget nem a másolás forrására való "lásd" hivatkozással (Szabó, 219. old.; eredeti: Kovács, 12. old., hivatkozás Hegedûs András: A történelem és a hatalom igézetében. 1988. 417. sköv. old.).
  A példákat még lehetne sorolni - de nem érdemes. Olyan ez az egész, mintha a szerzô minden erôfeszítése csak arra irányult volna, hogy összes olvasmányáról készített valamennyi céduláját szép sorban egymás mögé írja, hogy egy se vesszen kárba, de eközben elvesztette a fonalat, és elfelejtette, mi az, ami neki jutott az eszébe, és mi az, ami másnak.
  Általában véve: ebben a könyvben minden olyan, mintha már valahol olvastuk volna - mindegy, hogy idézett, elcsent vagy eredeti szerzôi szövegekrôl van szó (hogy mikor melyikrôl, azt nehéz megállapítani). Szabó Róbert hiába olvasott el tengernyi irodalmat, mégsem tudott megszabadulni a tárgyat behálózó, szájról szájra hagyományozott, evidenciaként kezelt anti-, filo-, anti-anti- és anti-filoszemita kliséktôl (amelyek között persze akár igaz állítások is lehetnek, de mindaddig klisék maradnak, amíg újra és újra nem igazolják ôket). Így például Szabó szerint az antiszemitizmus egyik oka, hogy a zsidók gazdagabbak, mint a társadalom átlaga (151. old.), a háború után antiszemitizmust provokált, hogy 1945-ben a feketézôk között aránytalanul sok volt a zsidó (53. old.) (ezt vajon honnan lehet tudni? - B. G.); hogy a deportálásból visszatérôk az ingóságaikat becsületesen megôrzôktôl sokszor többet követeltek vissza, mint amit rájuk bíztak (106. old.). (Közbevetôleg: ennek a toposznak a forrástörténete tipikus példája annak, hogyan szivárognak be "tudományos" szövegekbe és nyernek nyilvános legitimitást antiszemita klisék. Ezúttal Szabó hivatkozik: a 210. jegyzet szerint ez az állítás Varga László "Zsidókérdés" 1945-1956 címû cikkébôl származik. Nos, Vargánál sem az idézett helyen, sem máshol ilyen állítás nem található. Megtalálható azonban, mégpedig szó szerint - Karsai Lászlónak a Világosság ugyanazon számában megjelent tanulmányában (Világosság, 1992. 1. szám, 55. old.) -, amelyre viszont Szabó itt nem hivatkozik. De Karsai bizony hivatkozik, mégpedig, ahogy ilyen kemény kijelentéseknél ajánlatos, egy nagy tekintélyre, Bibó Istvánra. De ami már Szabónál sem megy el, az Karsainál egyenesen szomorú: Bibó ugyanis az idézett helyen valami egészen mást ír. A Bibó-szöveg a következôképpen hangzik: "…zsidó vagyonok kezelôinek és értéktárgyak megôrzôinek az a gyakori tapasztalata, hogy […] néha kiáltó hálátlansággal keresnek rajtuk olyan értéktárgyakat, és olyan elszámolásokat, amelyeknek megôrzését vagy rendben tartását a háborús események tették az illetôk hibáján kívül lehetetlenné." [Bibó István: Válogatott tanulmányok. 2. köt. Magvetô, Bp., 1986. 767. old.].) Szabó úgy véli, hogy a zsidó származású értelmiség volt a Rákosi-rendszer legszilárdabb támasza (230. old.), majd az 1956-os pártellenzékben "…jól kamatozott az a kapcsolatrendszer, amellyel [a zsidók (!)] a hierarchiában, a sajtóban és az alkotó értelmiség mûhelyeiben […] rendelkeztek" (240. old.), a "zsidóság ideológiai szakértelme" [!] fontos szerepet játszott abban, hogy a pártellenzék szóvivôi közé kerültek (240. old.), a forradalom leverése után "számos helyen ôk voltak Kádár pártjának elsô vagy éppen egyedüli támogatói" (253. old.) stb. De ugyanilyen lerágott közhely a 250 oldal után levont fô következtetés: a zsidókat a háború elôtt üldözték, ezért kommunisták lettek. A háború után aztán hatalomra jutottak a (zsidó) kommunisták, és ennek köszönhetô a háború utáni antiszemitizmus. Ezen az sem segített, hogy ezek a (zsidó) kommunisták zsidókat is üldöztek. "A kommunista vezetôk származásbeli összetétele, a párt ellentmondásos [?] hozzáállása a zsidósághoz többféle válaszreakciót váltott ki a közvéleménybôl. Egyrészt sok emberben elôsegítette az antiszemitizmus új formáinak megjelenését, s létrehozta a feltételezést, mely szerint Magyarország szovjetizációjáért a zsidó születésû kommunistákra hárul a felelôsség. A zsidóság viszont úgy érezhette, hogy ugyanezek a kommunista vezetôk tehetnek arról, hogy újabb fenyegetések, hátrányos megkülönböztetések érik a zsidókat a diktatúra alatt. Kétségtelenül mindkét érzés egészében véve megalapozottnak mondható." (256-257. old.) Talán ez a legegyenesebb beszéd a hosszú szövegben: "egészében véve megalapozott" az "érzés", hogy Magyarország szovjetizációjáért a zsidó születésû kommunisták felelôsek, és az erre való reakcióként megjelenô "új" (?) antiszemitizmus létrejöttét az sem tudta feltartóztatni, hogy a kommunista párt nem vállalt közösséget semmiféle zsidó üggyel, sôt a zsidókat is üldözte.
  Szabó álláspontját, ha egyáltalán, akkor valahogy úgy lehetne összefoglalni, hogy amit az antiszemiták a zsidókról mondani szoktak, az általában igaz, vagy legalábbis nem alaptalan, de azért még nem kell antiszemitának lenni. Az antiszemitizmust alapjában a zsidók váltják ki, de nem azért mert ördögien gonoszak, mint az antiszemiták gondolják, hanem azért, mert szerencsétlen történelmük során folyton olyan szerepbe sodródnak, olyan viselkedésre kényszerülnek, amely provokálja a nem zsidó többséget. Így volt ez akkor is, amikor nagy számban csatlakoztak a kommunista párthoz, és vezetô funkciókat vállaltak a kommunista diktatúra elsô évtizedében. Ezért "megalapozott az érzés", hogy a "zsidó születésû kommunistákra" hárul a felelôsség Magyarország szovjetizációjáért.
  Szabó szerint zsidók és nem zsidók viszonyának zavarai, a "zsidókérdés", az antiszemitizmus valahogy egy nagy félreértés következménye. A baj ma is az, hogy "…a zsidók és nem-zsidók nem tudták tisztességes módon tisztázni az egymással szemben felmerült félreértéseket" (257. old.) - vonja le a végkövetkeztetést. Pedig ez nem is lenne olyan nehéz: a zsidóknak önkorlátozást kellene tanúsítaniuk, a nem zsidóknak pedig megértôbbnek kellene lenniük, és máris megszabadulnánk ettôl az egész csúnya és kínos ügytôl. A megoldás olyan egyszerû, hogy szinte csoda, eddig miért nem jutott az eszébe senkinek.
  Szabó könyvének olvastán újra és újra felmerül a kérdés: kikrôl is szól ez az írás? Ugyanis az egész könyvben csak az nem világos, kik is a zsidók. Szabó egy odavetett mondattal elntézettnek véli a problémát. "Remélem, tanulmányom fogalomhasználatából a továbbiakban egyértelmûen kiderül, hogy az egyes összefüggésekben mikor milyen tartalommal használom […] a >>zsidó<< minôsítést [!]." (15. old.) Nos, nem derül ki, és nem is derülhet, hiszen minden jel szerint Szabó nem gondol errôl semmit. Csak akkor beszélhetünk-e zsidók cselekedeteirôl, ha a szóban forgó cselekedeteket zsidó tudattal hajtották végre? Vagy akkor is, ha a cselekvôk nem zsidó tudattal cselekedtek ugyan, de a környezet a szóban forgó tetteket zsidó motívumokkal magyarázza? Vagy talán akkor is, ha az adott pillanatban sem a cselekvô, sem a külvilág nem lát semmi "zsidót" abban, amit a cselekvô csinál, de az utókor mégiscsak felfedezni véli az elfojtott zsidó motívumokat tettei mögött? Ezek a kérdések Szabó számára nem vetôdnek fel, sôt nem is érzi, hogy mindez probléma. Alapjában véve a nürnbergi értelemben használja a "zsidó" "minôsítést", ezért ír le például olyan mondatokat, hogy "1945-ben a Politikai Bizottság 11 tagja közül 6 zsidónak tekinthetô" (73. old.), vagy hogy 1953 után "…a régi zsidó káderek nagyon hamar a szervezôdô ellenzék elismert szóvivôinek sorába kerültek" (241. old.) - mintha csak régi hitközségi káderekrôl lenne szó. És ezért kerülnek bele a szövegébe olyan abszurd szemrehányások, mint például, hogy "…a túlreprezentáltság tényében rejlô esetleges veszélyekre a zsidóság [Kiemelés - B. G.] ismét nem figyelt eléggé" (68. old.). Szabóban fel sem merül, kit is kellene a mondat alanyán érteni, azaz kinek kellett volna végre "figyelnie" az önkéntes numerus clausus betartására: Niszen bácsinak, az ortodox vendéglôsnek, a rabbikarnak, avagy a Politikai Bizottság hat zsidajának? (Mint egyébként a könyvbôl is kiderül, az utóbbiak azért rajta tartották a szemüket a dolgon…)
  Szabó könyve sajnos még tényfeltáró, leíró jellegû munkaként sem használható, azaz olyan könyvként, amelyet legalább akkor forgathatnánk haszonnal, ha tényszerûen meg akarnánk tudni, mi történt a "zsidóság" és a kommunista párt között a tárgyalt idôszakban. Ami a leíró részeket illeti, ez a könyv legtöbbször bizonytalan eredetû adatok, kétségesen dokumentált tények, "köztudott" történetek, pletykák, legendák és klisék szelektálatlan és minden kritika nélkül összehányt halmaza. A hitelesség mérlegeléséhez nincs semmi alap. A hivatkozások sokszor hiányoznak, máskor más szerzôk ugyancsak bizonytalan alapú, kritikátlanul átvett állításai jelentik a forrást. És persze mindig felmerül a gyanú, hogy amikor Szabó nem hivatkozik, akkor is idéz.
  De akkor sem járunk jobban, ha Szabó levéltári dokumentumokat használ. Ennek az a legfôbb oka, hogy a szerzônek fogalma sincs a történelmi források kezelésének elemi normáiról. Ez néha egyenesen humoros következményekkel jár. Szegény Karl Marx írásaival már sok minden megtörtént az utóbbi évszázadban, de az bizonyára a ritka ínyencségek közé tartozik, hogy minden nyelven és számtalan kiadásban létezô híres tanulmányát a "zsidókérdésrôl" a külügyminisztériumi Békeelôkészítô Osztálynak a Magyar Országos Levéltárban található irataiból idézzék (rosszul) (60. old.). Ugyanígy járnak olyan kevésbé jeles, de nyilvános könyvtárakban minden gond nélkül olvasható szerzôk is, mint Prohászka Ottokár (22. jegyzet) és Gratz Gusztáv (40. jegyzet). Szabó ugyanis az 1945 elôtti idôszak tárgyalásához azt a frappáns és kétségtelenül idôtakarékos megoldást választotta, hogy nem sokat vacakolt a különféle forrásokkal és történeti munkákkal, hanem a magyar külügyminisztérium által a háború utáni béketárgyalásokra összeállíttatott Adalékok a zsidókérdéshez címû anonim zanzát és mellékleteit használta. Talán ez is az oka, hogy a szövegbe belopóznak az olyan állítások, hogy például a fehérterror utáni keresztény kurzus alatt "…nem történt meg sem a baloldal, sem a zsidóság szélsôséges korlátozása" (29. old.), "…a Bethlen-féle konszolidációs kormány tíz éve alatt a zsidókkal szemben semleges magatartást tanúsított" (29. old.), a numerus clausus törvény csak burkoltan volt zsidóellenes (30. old.) - mintha nem is szüntette volna meg a polgári jogegyenlôséget.
  A szerzô sajátos idézés- (vagy inkább nem idézés)technikája és forráskezelése akkor a legbosszantóbb, amikor olyan dolgokat említ, amelyek eddig még nem bukkantak fel az irodalomban, illetve amikor olyan, fontosnak tûnô forrásokra hivatkozik, amelyeket ô kapott elôször kézbe. Ilyenkor ugyanis teljes a bizonytalanság, hogy mennyire hihetô, amit állít. Minden hivatkozás nélkül jelenti ki például, hogy a háború elôtt a szociáldemokrata pártból szakszervezeti csoportok váltak ki amiatt, mert túl sok zsidó volt a pártvezetésben (32. old.), vagy például azt, hogy a cionista mozgalom felszámolása után, 1949 márciusa és decembere között 310 kommunista pártfunkcionáriust távolítottak el, akik közül 209 volt zsidó (229. old.). A levéltári lelôhelyekre hivatkozva idéz vagy ismertet olyan dokumentumokat, amelyek rendkívül fontosak is lehetnek, de szinte sosem tudjuk meg, hogy pontosan mikor keletkeztek, mit tartalmaznak az idézett vagy ismertetett helyen kívül, kik írták ôket, milyen célból, kik kapták kézhez stb. - ami pedig elengedhetetlen volna jelentésük és jelentôségük mérlegeléséhez. Így például megtudjuk, hogy 1945-ben a zsidó képviseletek (a MIOI - de lehet, hogy más szervezet is) egy (de lehet, hogy két vagy több) beadványt is intéztek a kormányhoz a zsidóságot érintô fontos és konfliktusos ügyek kapcsán (43., 46., 81. old.), de a dokumentumok pontos tartalmáról és sorsáról aztán nem tudunk meg semmit; olvashatjuk a MIOI és az ortodox központi iroda, valamint a cionista szövetség rendkívül szervilis nyilatkozatát a Mindszenty-perrel kapcsolatban, de azt már nem tudjuk meg, mi lett az irat sorsa, kik kapták kézhez, kik olvasták, mekkora nyilvánosságot kapott (178. old.). És ugyanez a helyzet a cionista mozgalom felszámolása és a cionista perek kapcsán hivatkozott levéltári iratokkal: abból, amit a könyvbôl megtudunk róluk, információtartalmuk gyakorlatilag értékelhetetlen. Az pedig már megint csak a humoros részletek közé tartozik, hogy a szerzô az "érdemes fellapozni a korabeli héber sajtót…" (186. old.) felkiáltással lát neki a tallózáshoz a cionista perek nemzetközi visszhangjáról gyûjtött anyagokat tartalmazó levéltári dobozban, amirôl persze nem tudjuk meg, pontosan mi van benne, kik gyûjtötték az anyagot és milyen célból.
  Egyszóval, Szabó könyve oly mértékben és oly sok szempontból sérti meg a tudományûzés elemi normáit, hogy az adataira és közléseire való hivatkozástól mindenkit eltanácsolnék.
  Szabó Róbert könyvének elején szakembereknek, köztük az elmúlt évtizedek néhány vezetô történészének - Borsányi Györgynek, Lánczi Andrásnak, Ormos Máriának és Tabajdi Csabának - mond köszönetet tanácsaikért. Én nem tudom, milyen tanácsokat kapott tôlük, és megfogadta-e ôket. Mindenesetre a legjobb tanács az lett volna, hogy még dolgozzon sokat a kéziraton. Nos, legalábbis némelyikük, biztosan nem ezt tanácsolta. Borsányi György például a kötet elôszavában meg a borítón kijelenti: "Szabó Róbert könyve a magyar társadalom egyik krónikus betegségérôl ad pontos diagnózist. Ezzel nagymértékben hozzájárul annak gyógyításához." Szörnyû dolog arra gondolni, hogy a történész ne olvasta volna el a kéziratot. Ennél csak az volna szörnyûbb, ha ezeket a mondatokat azután írja le, miután elolvasta.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu