John Kenneth Galbraith nevét
a magyar közönség Az új ipari állam címû
könyvének hazai kiadásakor (Közgazdasági
és Jogi, Bp., 1970) ismerte meg. Ez a könyv igazi bestsellernek
számított akkoriban - Galbraith egyes fogalmait, például
technostruktúra sokáig és gyakran használta
a hazai társadalomtudomány számos képviselôje.
A "bestseller" kifejezés egy mû kereskedelmi sikerének,
s nem tartalmi, szakmai vagy esztétikai minôségének
az elismerése. A kettô néha egybeesik, a tárgyalt
könyv esetében azonban már nem ez a helyzet. Ezen túlmenôen
használhattam volna a "közgazdaság-tudományi"
jelzôt is, azonban ennek a munkának nincsen tudományos
jellege. Már azt sem tudni, melyik tudományágba sorolható.
A "története" szóból arra következtethetnénk,
hogy gazdaságtörténeti mûrôl van szó.
Már a címhez arányított terjedelemrôl,
93 oldal, amibôl négy oldal a jegyzet és sokoldalnyi
a fényképillusztráció, Karinthy Frigyes persziflázsa
jut eszembe H. G. Wells világtörténelmérôl,
"a világtörténet körömvonalai". (S az eredeti
angol cím sem különbözik lényegesen a magyartól.
"A short history of euphoria", vagyis a pénzügyi elragadtatás
rövid története.) A könyvben tárgyalt spekulációk
érdekes, drámai epizódok a gazdaságtörténetbôl,
mint a híres John Law skót "pénzszaporító"
tündöklésének és bukásának
története Franciaországban, mert szülôföldjén
nem tartottak igényt gazdaságpolitikai gyógyszereire,
vagy éppen az 1920-as évek nagy spekulációi,
amelyeknek Galbraith a válságot elsôsorban tulajdonítja.
S ha a források jegyzékére tekintünk, abban csupa
másodlagos forrást találunk, könyvet, újságot,
naplót, hivatalos kormányzati, illetve tôzsdei jelentést,
összesen huszonkét külön forrást (a többször
említettet csak egyszer vettem számba), s abból is
négy szerzô mûveibôl származik. Legnagyobb
részt nem monográfiákról, hanem összefoglaló
jellegû munkákról van szó. Sehol egy eredeti
levéltári felfedezés, sehol egy statisztikai elemzés,
amivel komolyan vehetô gazdaságtörténészek
dolgozni szoktak. Talán megállapíthatjuk, hogy a munka
nem tartozik a gazdaságtörténet tudományágába.
Milyen tudományágba tartozik hát?
A közgazdaság-tudomány,
azon belül a makroökonómia, amelynek a tárgya összefüggésbe
hozható e könyv tárgyával, a valóság
sokoldalú, a jelenségek, illetve folyamatok erényeit
és hibáit feltáró elemzése nyomán
modelleket készít, illetve folyamatokat elemez, fejlett matematikai
és statisztikai módszerek segítségével.
Itt azonban sem a valóság sokoldalú elemzését,
sem modelleket és idôsorokat nem találunk, hanem a
spekuláció válogatottan szélsôséges
eseteit, amelyek alapján Galbraith a spekulációt szédelgésként,
ôrültségként, ínséget okozó,
pusztító jelenségként írhatja le, s
nem eredeti módon, hanem az ítéletét megalapozni
képesnek vélt példák és szakirodalmi
szemelvények alapján. S ez megfelel a szerzô minden
mûvében jelen lévô "a priorijának", amelyet
úgy jellemezhetünk, hogy etatista, piacot rosszalló,
a tôkét, ha nem is explicite, mint Werner Sombart, alkotó
és rabló tôkére felosztó alapkoncepció.
Ezek szerint a közgazdaság-tudományba sem sorolható.
Hova hát?
Prófétai hevét,
keresztes hadjáratát tekintve nyilváníthatnók
vallásos jellegû mûnek, egy fundamentalista "New Deal"
vallás prédikációjának. A boszorkányosan
jól író szerzôt, aki mindig azt írja,
belsô meggyôzôdésbôl ugyan, amit a laikus,
baloldali hajlamú nagyközönség hallani szeretne,
leginkább a "pártos" zsurnalisztika mûfajába
sorolhatnók. S az ilyen zsurnalisztika Annaleseibe biztosan belekerülhetne,
ám annál kevésbé a közgazdaság-tudomány,
az idevágó elméletek történetébe.
S az idô függvényében mind kevesebbet szerepel
a nagy összefoglaló makroökonómiai munkákban
s az elmélettörténeti publikációkban.
Míg neve szerepelt P. A. Samuelson Közgazdaságtan címû
mûvének 1973-ban megjelent 7. kiadásában, addig
eltûnt a Nordhausszal mint társszerzôvel írt,
1985-ben megjelent 12. kiadásából. Vagyis 12 esztendô
elteltével a két szerzô nem tartotta annyira jelentôsnek,
hogy szerepeljen egy alapvetô tankönyvben. Mindjárt bemutatom,
hogy a mellôzéssel járt jobban, mert ami róla
a 7. kiadásban megjelent, kevéssé hízelgô.
A Közgazdaságtan 42. fejezetében Samuelson kifejti:
"a >>nem közgazdászok<< túl komolyan veszik Galbraith-t,
míg a szakmabeliek nem veszik ôt elég komolyan". "Mûvész-tudósnak"
nyilvánítja érzékletes íráskészsége
alapján, s bemutatja, mennyire hiányzik Galbraithbôl
az eredetiség (1058. old.), végül úgy jellemzi,
mint a radikális, más néven "újbaloldali" közgazdaságtan,
egy erôsen ideologisztikus szárny szálláscsinálóját.
Lipsey, Courant, Purvis és
Steiner 1993-ban megjelent Economicsében (10. kiad., Harper Collins
College Publications, N. Y.) egy ízben fordul elô, a 49. oldalon,
azzal kapcsolatban, mi a helyes arány a magán- és
a közösségi szektor között. Itt azt idézik
Galbrithtól, hogy "a határhasznosságok pontos kimutatása
egy dollár többletkiadás esetén nagyobb lenne
a parkokra, a víztisztaságra és az oktatásra
való kiadás esetében, mint a televíziókészülékek
és a dezodorok esetében". Hozzáteszik, hogy szerinte
a politika gyakran kudarcot vall abban, hogy a közjavak iránti
preferenciáit tényleges cselekvésre váltsa,
s így a magánszektor több forráshoz, a közszektor
pedig kevesebbhez jut, mint egy hatékonyabb politikai mechanizmus
esetében. Ezzel szemben a Nobel-díjas James Buchanan és
nagyszámú szakmai követôje azzal érvel,
hogy a társadalmak már túlhaladták azt a pontot,
ahol egy kormányzati határdollár értéke
nagyobb, mint azé a dolláré, amelyet a háztartások
és a cégek kezében hagytak, amelyek azt elköltötték
volna, ha nem vonták volna el azt adóban. Ez az irányzat
azzal érvel, hogy a bürokraták, mivel mások pénzét
költik, nem törôdnek egypár millióval vagy
milliárddal erre vagy arra. (Ahogy azt Liska Tibor szokta volt mondani
a hivatalnokokról, hogy nem kell hogy viseljék rossz döntéseik
következményeit.) Nincs érzékszervük a közkiadások
ún. opportunity costjához, vagyis ahhoz, milyen gazdasági
alkalmakat kellett elmulasztani a közkiadás miatt, s ezért
hajlamosak, hogy többet költsenek, s meghaladják azt a
pontot, ahol a határelônyök azonosak a határköltségekkel.
Ez a megállapítás annál inkább igaz,
mennél magasabb hierarchikus helye van a kormányzatnak, amelyre
ezt az elemzést alkalmazzák. A városokban például
elôfordul, hogy a helyi kormányzatok között hatékony
verseny van, hogy a lakosok ne költözzenek el onnan, illetve
hogy az adott körzet vonzó legyen telephelyként és
lakóhelyként. Itt kisebb a bürokraták szabadsága
a mások pénzének elköltésében.
Nekünk, akik 41 évig olyan "hatékony" politikai mechanizmusban
éltünk, amely a közjavak iránti preferenciáját
a szó szoros értelmében cselekvésre tudta váltani,
s amely még a lakossági életszínvonalnak a
tömegek nyomása alatt kikényszerített emelését
is elsôsorban a teljesítményhez nem fûzôdô
juttatások növelésével igyekezett megoldani,
van tapasztalatunk abban, milyen beruházási politikát
folytattak e rendszer bürokratái, milyen minôsége
volt közszolgáltatásaiknak, milyen "paraszolvencia",
korrupció járt azok túl szélesre nyílt,
kapacitásokkal nem fedezett merítési körével,
s mekkora motiváló ereje volt a bérre ezek után
fennmaradó "jelenléti díjnak". Gábor R. István
és Galasi Péter A "második" gazdaság címû
kitûnô könyvükben (Közgazdasági és
Jogi, Bp., 1983), amely a második gazdaságot az elsô,
a szocialista, különösen ezen belül az állami
szektor képtelenségével magyarázza a keresletnek
megfelelô kínálat és a munkaerô anyagi
ösztönzése megteremtésére, kifejtik, hogy
az itt "megjelenô ügyletek (munkavégzô képességnek,
vagyonnak, pozíciónak, kapcsolatoknak, ill. ezek különféle
kombinációinak) hasznosítása, jövedelemre
váltása" jellemzi, szemben az "elsôre" jellemzô
teljesítményvisszatartással.
Találóan foglalkozik
- egyetlen helyen, a 36. oldalon - Galbraith munkásságával
Woll Allgemeine Volkswirtschaftslehre címû 1971-ben megjelent
könyve: "Az ötvenes évek óta egyes szerzôk
társadalomkritikát adnak elô (Kenneth Galbraith, Vance
Pakcard), amelynek az a lényege, hogy egyes országok társadalma
(például az Egyesült Államoké) már
bôségben és igen pazarlóan él. Százmilliók
viszont nyomorognak, s a közkiadások még a gazdag országokban
sem elegendôk, mert túl sok fölösleges dolgot termelnek
a magánfogyasztásra. Gyakori divatváltozások,
hipnotikus reklám, rafinált értékesítési
módszerek olyan dolgokat kényszerítenek a fogyasztókra,
amelyeket az elôbbiek nélkül nem vásárolna
meg." Nem a társadalombírálattal, hanem annak minôségével
van baj. A szegénység okait a közkiadások alacsony
színvonalában látni a valahai szovjet blokk magas
közkiadásokkal párosuló tömegnyomora mellett,
s az ilyen közkiadások diktatúrával való
kikényszerítésének mint politikai következménynek
a semmibevétele a kifogásolható ebben a pausál
társadalomkritikában. Egyébként Galbraith neve
sem fordul elô Godley-Cripps Macroeconomicsében (Oxford, 1983),
Bernard és Colli Vocabulaire économique et financier címû
munkájának 6. kiadásában, illetve Gabler 6
kötetes Wirtschaftslexikonjának 1993. évi 13. kiadásában.
Jeles közgazdák, akik hasonló témákkal
foglalkoznak, mint Scitovsky 1976-ban megjelent Az örömtelen
gazdaság címû munkájában, Bertalanffy
"…ám az emberrôl" címû mûvében nem
is utalnak Galbraithre.
E bírálat tárgya,
az Eufória és csalódás alcímmel ellátott
spekulációtörténet igazolja tudományos
körök fent kifejtett, negligáló ítéletét.
Antispekulációs hitbuzgalma szemet hunyhatott a sok "mindennapi",
hasznos spekuláció s azok pozitív következményei
felett. Galbraith-t követve be kellene tiltani minden olyan üzletet,
amely az áruk, a tôzsdei értékpapírok
és a devizák ár-, illetve árfolyamváltozásaiból,
azaz árak idôbeli eltéréseibôl kíván
nyereséget elérni, természetesen veszteségek
kockázatával. Ezzel együtt meg kellene szüntetni
a kockázat terítésével történô
kockázatmérséklési üzleteket, mint a határidôseket
s a derivatív üzleteket. Ezzel együtt eltûnnének
a spekulációs értékpapírok, például
az ún. kockázati tôkebefektetések is, amelyek
lehetôvé teszik kezdô, nem tôkeerôs és
még nem tôzsdeképes, tehát nagy kockázatú
cégek növekedését, eltûnnének a
portfólió-meggondolások s a hosszú lejáratú
megtakarításokat adekvát befektetési csatornákba
bevezetô ügyleti formák, s végül, de nem
utolsósorban a Keynes által bemutatott spekulációs
kassza, s a kamat-, illetve értékpapír-árfolyamokra
való reagálás mechanizmusa. S ami még súlyosabb,
eltûnnének azok a pozitív következmények,
amelyek az ilyen üzletek sajátosságai. Az, hogy a jövôbeni
fejlôdésre vonatkozó várakozások kiváltotta
cselekvés piacszabályozó, árkiegyenlítô
és kockázatkiegyenlítô szerepet játszik,
hogy ezáltal fokozódik az értékpapírok
forgalomképessége. Galbraith csak azt a - valóságos
- veszélyt, azt is extrém módon látja meg,
hogy a spekuláció kiváltotta árfolyamváltozások
vezethetnek a tôkepiac megrázkódtatásaihoz,
tôzsdekrachokhoz… is.
A szerzô elôítéletei,
beállítottsága talán onnan ered, hogy formatív
éveiben a roosevelti "New Deal", a mindenható állam
által szociális igazságossággal irányított
"új ügylet", de fordíthatnám "új kártyaleosztás"
bûvöletében élt. Az 1908-ban született Galbraith
21 éves, amikor a Nagy Depresszió kitör, 23, amikor
tetôzik. Megváltásnak tûnhetett a keynesiánus
beavatkozás kezdeti, jótékony hatása a fiatal
közgazdásznak, aki a második világháború
alatt mint az Állami Árellenôrzési Hivatal vezetôje
magas tisztséget tölt be a hadigazdasági igazgatásban.
Innen eredeztethetô nosztalgiája a szoros szabályozás
után.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu