Politika és közgazdaságtan

 Albert O. Hirschmannak ¹ több olyan jelentõs munkája van, amelyben gazdasági problémákat tágyal interdiszciplináris megközelítésben. Közülük kétségtelenül az Exit, Voice, and Loyality ² a leghíresebb és legnagyobb hatású, habár a The Passions and the Interests, az Essays in Trespassing és a Shifting Involvements ³ címû könyvei is biztos léptekkel haladnak a kortárs társadalomtudományok klasszikus mûveinek táborába vezetõ úton.
  A Kivonulás, tiltakozás, hûség alapgondolatai ma már szinte közhelyszámba menõ tételek a társadalomtudományban. Mindazonáltal ezeket a tételeket nem elsõsorban a mainstream közgazdaságtan képviselõi, hanem sokkal inkább a - közgazdaságtan és a politikatudomány találkozásából született - közösségi döntések elméletének (public choice theory) vagy új politikai gazdaságtannak a mûvelõi hangoztatják, finomítják és alkalmazzák. ⁷
  Az elmúlt évtizedekben a társadalomtudományokban egyre élesebben kirajzolódnak egy új megközelítésmód ("paradigma") körvonalai. Az irányzat a közgazdaságtanból ered, és napjainkban már a politikatudományban (és a szociológia egyes ágaiban) is egyre több képviselõje van. Attól függõen, hogy melyik vonatkozására kerül a hangsúly, többféleképp nevezik: ökonómiai meg- közelítésmódnak, közgazdaságtani imperializmusnak, a racionális cselekvés elméletének, nem piaci közgazdaságtannak, új institucionalizmusnak. A politikatudományban a politika ökonómiai elemzése (megközelítése), az új politikai gazdaságtan és a közösségi döntések elmélete, míg a szociológiában a racionális döntések elmélete (rational choice theory) elnevezés a leggyakoribb. ⁸
  A szóban forgó megközelítésmód az emberi viselkedés és az intézmények kapcsolatát hangsúlyozza. Az egyének állnak a vizsgálódás középpontjában. Viselkedésüket vágyaik (preferenciáik) és lehetõségeik (korlátaik) határozzák meg. ⁹ Cselekvési alternatíváik körét mindenekelõtt az intézményi feltételek korlátozzák. A legfontosabb intézmények: a piac, a hierarchia, a demokrácia, az alkotmány, az alku, a tulajdonjogok, s a különféle szervezetek (például az állam, különbözõ érdekvédelmi szervezetek, a bürokrácia, valamint a háztartások, klubok és egyéb informális szervezõdések). Ezek szisztematikusan és elõre jelezhetõ módon befolyásolják az egyéni viselkedést. Az ember például a piacon sajátos korlátokba ütközik: az általa megvásárolható javak körét - mindenekelõtt - jövedelme, a javak ára és elérhetõsége jelöli ki. Demokratikus politikai rendszerben az állampolgároknak szintén sajátos korlátozó tényezõket (például a választások idõpontját, a jelöltek listáját) kell számításba venniük. Az emberi viselkedést emellett nagyszámú, többé-kevésbé korlátozó jellegû elõírás, norma és hagyomány szabályozza, melyeket szintén sajátos intézményekként foghatunk fel. Ezek egyik részét törvényhozó testületek és más szervezetek bocsátják ki különbözõ szintû jogszabályok formájában, míg a többit (például a vallási elveket, a tradíciókat vagy az illemszabályokat) formálisan nem fektetik le.
  Az ökonómiai megközelítésmód képviselõi szerint az emberek nem véletlenszerûen, hanem elõre jelezhetõ módon cselekszenek és a makroszintû történések e- gyéni cselekvések révén magyarázhatók. Az irányzat kiindulópontjául szolgáló racionális cselekvés (döntés) hagyományos modelljeiben felteszik, hogy a cselekvõk célokat követnek, s hogy e célok a cselekvõk felismert önérdekét tükrözik. A cselekvés olyan folyamat eredménye, melynek meghatározó mozzanata a mérlegelés, a költség/haszon kalkuláció. A racionális cselekvõ olyan egyén, akinek a viselkedése önérdekbõl fakad, tudása a környezetrõl megalapozott, preferenciarendezése jól szervezett és stabil, megfelelõ számítási képességgel rendelkezik az optimális döntés meghozatalához. A racionális cselekvés hagyományos elmélete mindazonáltal nem számol a cselekvõben rejlõ kognitív korlátokkal. A korlátozott (vagy procedurális) racionalitás koncepciójának kidolgozói - többek között - éppen ezt a csorbát akarják kiköszörülni: szerintük a racionális viselkedés adaptív a külsõ helyzetbõl és a döntéshozó képességeibõl fakadó korlátok között. A korlátozottan racionális cselekvõk szelektív módon tárják fel az alternatívákat és azok következményeit, bizonytalan és költséges információkra támaszkodnak. A döntést meghozzák, mihelyst kielégítõ alternatívát találnak, ami nem szükségképpen optimális, pusztán eléri (vagy meghaladja) a döntéshozó valamilyen - korábban kialakított - aspirációs szintjének minimumát.
  A Kivonulás, tiltakozás, hûség kétségtelenül magán viseli a közgazdaságtan "imperialisztikus" törekvéseinek bizonyos jegyeit: "reményeim szerint - fejti ki álláspontját Hirschman - sikerül a politikatudósoknak felmutatnom a közgazdasági fogalmak hasznosságát, s a közgazdászok számára érzékeltetnem a politológiai fogalmak célszerûségét. Az ilyen kölcsönösség hiányzott a közelmúlt interdiszciplináris mûveibõl." (26-27. old. A kiemelés az eredetiben.) Hirschman szerint azonban a közgazdaságtan és a többi társadalomtudomány viszonya semmiképpen nem merül ki abban, hogy - a közgazdaságtani imperializmus szellemében az ökonómiai megközelítésmód mindenhatóságát hirdetve ¹¹ - újabb és újabb problémákat vizsgáljunk közgazdaságtani modellekkel. Számára a közgazdaságtan természeténél fogva interdiszciplináris, sokkal szélesebb és nyitottabb, mint ahogy azt a közgazdászok többsége hirdeti. Azt persze ma már egyre kevesebben vitatják, hogy a szóban forgó törekvések sok esetben termékenyek, és újszerû meglátásokkal gazdagítják az érintett diszciplínákat. Ugyanakkor - mint a fenti idézetbõl s még inkább Hirschman fejtegetéseibõl egyértelmûen kiderül - szerinte a közgazdászok is tanulhatnak más megközelítésmódok és más diszciplínák, mindenekelõtt a politikatudomány mûvelõitõl: a politikatudomány (és a szociológia) közelítésmódjával, fogalmaival és módszereivel sok esetben a közgazdászok megdönthetetlennek tûnõ tételei kerülnek új megvilágításba. ¹² Vegyük például azt az esetet, amikor Hirschman megvizsgálja a tiltakozás - azaz a politikai jellegû korrekciós mechanizmus - lehetõségeit a gazdaságban. A közgazdászok kivonulást pártoló, illetve tiltakozásellenes szakmai elfogultságát levetkõzve érvel amellett, hogy fontos piaci szegmensekben a tiltakozás lesz a domináns reagálási mód és hogy: "a tiltakozás fontosabb szerepet játszik a jó minõségû, mint a rossz minõségû termékek hanyatlásának megakadályozásában..." (60. old.)
  A Kivonulás, tiltakozás, hûség a közgazdaságtan és a politikatudomány kölcsönös kapcsolatát nem elméleti síkon igyekszik tisztázni, hanem úgy, hogy konkrét elemzéseiben párhuzamosan vizsgálja a gazdasági és politikai intézmények (vállalatok, monopóliumok, politikai pártok, szakszervezetek, államok, önkéntes társulások, sõt családok, törzsek, nemzetek, egyházak) teljesítményének hanyatlásakor várható reakciókat: "A kivonulást és a tiltakozást - vagyis a piaci és a nem piaci erõket, tehát a gazdasági és a politikai mechanizmusokat - két szigorúan azonos rangú és fontosságú faktornak tekintjük." (26. old.)
  Hirschman érvelése szerint minden gazdasági és politikai szervezet mûködése során adódnak "jóvátehetõ botlások", amelyek okai véletlenszerûek, s elsõsorban a szervezet által nyújtott termék vagy szolgáltatás minõségének romlásában érhetõk tetten. A diszfunkcionális mûködés tipikus esetben korrekciós mechanizmusokat hív életre: "Néhány fogyasztó beszünteti a vállalat termékeinek vásárlását, illetve bizonyos tagok elhagyják a szervezetet; ezt nevezzük kivonulási opciónak. A folyamat eredményeképpen a bevételek csökkennek, a taglétszám visszaesik, s a vállalat vagy szervezet vezetésének módot és lehetõséget kell találni arra, hogy jóvátegye azokat a mulasztásokat, amelyek tömeges kivonuláshoz vezettek. A vállalat fogyasztói, illetve a szervezet tagjai közvetlenül is kifejezhetik elégedetlenségüket: vagy a vállalat, illetve szervezet vezetõségének, vagy a fölöttes hatóságnak, vagy pedig - általános tiltakozás révén - bárkinek, aki hajlandó meghallgatni õket. Ezt a lehetõséget tiltakozási opciónak nevezzük. A folyamat eredményeképpen a vállalat vagy a szervezet vezetõségének ismét kísérletet kell tennie arra, hogy föltárja az elégedetlenség okait, s orvosolja az érintettek panaszait." (12. old.) A kivonulás a hagyományos elképzelések szerint a gazdaságra (a kompetitív piacra), míg a tiltakozás a politikára jellemzõ. Míg a kivonulás egyszerû és személytelen, továbbá közvetett módon fejti ki hatását, addig a tiltakozás "zûrösebb fogalom": különbözõ fokozatai vannak, megköveteli az egyéni vélemények világos megfogalmazását, közvetlen módon hat, "par excellence politikai cselekvés" (23. old.). Hirschman, miután bevezeti könyvének kulcsfogalmait, részletesen szemügyre veszi azokat a feltételeket, amelyek fennállása esetén az egyik vagy a másik korrekciós mechanizmus (vagy akár mindkettõ) mûködésbe lép.
  A közgazdászok - noha a kivonulási opciót páratlanul hatékonynak tekintik a vállalatok romló teljesítményének visszaállításában - "nem sok figyelmet szenteltek [...] pontos mûködési módjának" (30. old.). Hirschman egyszerû fogalmi segédeszközök - a kereslet minõségrugalmassága és a vállalati vezetés reakciófüggvénye - bevezetésével igyekszik pótolni a mulasztást. Általában a technikai részletek mellõzésével, ¹³ világosan és közérthetõ formában - azaz nem közgazdászok számára is emészthetõ módon - jut el következtetéseihez, amelyek esetenként korábbi sztereotípiák feladásához vezetnek: "Ahogyan a közgazdászok sokáig azt hitték, hogy [...] minél gyorsabb a kivonulás hanyatló teljesítmény esetén, annál jobban mûködik a gazdasági rendszer, úgy a politológusok körében sokáig megdönthetetlen dogmának számított, hogy a demokrácia megfelelõ mûködéséhez egy maximálisan éber, maximálisan aktív és maximálisan hangos nyilvánosságra van szükség. [...] A kivonulás esetéhez hasonlóan [...] itt is elõfordulhat, hogy a politikailag éber és politikailag tétlen állampolgárokból álló nyilvánosság [...] jobban szolgálja a demokráciát..." (39. old.) Vagy vegyük azt a példát, amikor a gazdasági vagy politikai monopóliumok "lustaságát" vizsgálja: "A monopólium és a piaci hatalom [...] nem csak a kizsákmányolást és a nyerészkedést teszi lehetõvé, hanem teret adhat a lustaságnak, a tehetetlenségnek és a hanyatlásnak is. A közgazdászok [...] nem sok figyelmet szentelnek a második jelenségcsoportnak. [...] A politikai hatalom [...]a birtokosai számára azt is lehetõvé teszi, hogy végtelenül kíméletlen, és azt is, hogy végtelenül hanyag legyen. Itt azonban [...] ismét csak a hatalommal való visszaélés, valamint az egyéni szabadságjogok korlátozásának veszélyei álltak az érdeklõdés homlokterében, s nem azok a veszélyek, amelyek a rossz igazgatásból és a bürokratikus tehetetlenségbõl fakadnak." (65. old.)
  A kivonulás és a tiltakozás kapcsolatát vizsgálva Hirschman amellett érvel, hogy bizonyos esetekben a tiltakozás a kivonulás alternatívája lehet, de máskor ki is egészítheti azt. Az elsõ esetben nagyobb az esély arra, hogy az érintettek a hanyatlás kezdetén választják a tiltakozást, mivel szerinte "ha valaki a kivonulást választja, elveszíti a tiltakozás lehetõségét; az összefüggés azonban fordítva már nem áll fenn" (44. old.).Tegyük hozzá: a belsõ tiltakozás lehetõségét valóban elveszíti, de miért ne lehetne tiltakozni a kivonulás után is? Erre a problémára hamar rámutattak Hirschman kritikusai. Brian Barry például az elsõk között fejtette ki, ¹⁴ hogy valójában nem a kivonulás és a tiltakozás közül, hanem a kivonulás és a nem kivonulás (maradás), illetve a tiltakozás és a nem tiltakozás (hallgatás) közül választanak az érintettek. Mindazonáltal a kivonulás és a tiltakozás viszonyát tekintve Hirschman legfontosabb következtetése: "a kivonulási alternatíva jelenléte gátolja a tiltakozás technikájának fejlõdését. Ez könyvünk egyik alaptézise ..." (50. old.) A történelem furcsa fintora, hogy ezt a tézist több mint húsz évvel késõbb, a hajdanvolt Német Demokratikus Köztársaság összeomlásának elemzése során ¹⁵ fogalmazta újra. 1949-1988 között az empirikus adatok valóban az eredeti összefüggés mellett szóltak: az országot menekültként és disszidensként elhagyók (beleértve az NSZK-ba "exportált" bebörtönzött politikai foglyokat) nagy száma és a tiltakozási akciók (tüntetések, demonstrációk stb.) csekély volta azt sejteti, hogy a szóban forgó idõszakban a kivonulás valóban aláásta a tiltakozást. 1989-ben azonban - az elmélet alapján eredetileg megfogalmazott elõrejelzésnek némileg ellentmondva - a kivonulás (az ország elhagyása) és a tiltakozás (demonstrációk, tüntetések) egymást kölcsönösen erõsítve járultak hozzá a rendszer összeomlásához.
  A gazdasági és politikai szervezetek között meglehetõsen ritkán találunk olyat, amelyben mind a kivonulás, mind a tiltakozás jelentõs szerepet játszik. A szervezeti hûség fogalmának - többek között - éppen az a szerepe Hirschman érvelésében, hogy segít megvilágítani azokat a feltételeket, amelyek a két korrekciós mechanizmus együttes mûködésének kedveznek. "A [...] hûség rendszerint féken tartja a kivonulást, s mûködésbe hozza a tiltakozás mechanizmusát." (85. old.) A szervezeti hûség alapvetõ szerepe tehát az, hogy megteremtse a lehetõséget a teljesítményromlás megállítására, az eredeti teljesítmény visszaállítására. A szervezeti hûség hatékonyságát olyan intézményi megoldások befolyásolják, mint a csoportba való belépés és kivonulás szabályozása. Azokban a szervezetekben például, amelyekbe nehezebb bekerülni, illetve amelyek súlyosan büntetik a kilépést, valószínûleg a tiltakozás lesz a domináns korrekciós mechanizmus.
  Hirschman végkövetkeztetése vélhetõen némileg csalódást okoz azoknak, akik - a hagyományos közgazdaságtani modellektõl elvárható módon - a korrekciós mechanizmusok optimális elegyítésének formuláját várják a gondolatmenet lezárásaképpen: "mi az, ami megközelítésmódunktól nem várható: nem kínál határozott elõírást a kivonulás és tiltakozás összekapcsolásának optimális arányára, de azt az elképzelést sem akarja sugallni, hogy minden egyes intézménynek olyan sajátos arányra van szüksége, amelyet a próba-szerencse módszerével fokozatosan meg lehetne közelíteni. Tetszõleges idõpontban elõfordulhat az, hogy a két mechanizmus egyike vagy másika elégtelenül mûködik; az azonban igen valószínûtlennek tûnik, hogy a kettõnek létezne olyan hatékonyabb kombinációja, amely idõbeli stabilitást mutatna. A magyarázat egyszerû: mindkét korrekciós mechanizmus maga is ki van téve a hanyatlás erõinek." (132. old. A kiemelés az eredetiben.)
  A Tiltakozás, kivonulás, hûség egyszerre példázza az ökonómiai megközelítésmód gazdaságon kívüli területeken való alkalmazásának termékenységét és korlátait. A racionális cselekvés és önzés feltevésének metodológiai jelentõségét és korlátait a tudományfilozófusoknak egyre alaposabban és megnyugtatóbban sikerül tisztázniuk. ¹⁶ Az empirikus társadalomtudományok szempontjából azonban sokkal fontosabb azoknak a kutatási eredményeknek a kritikai értékelése, amelyek a szóban forgó megközelítésmód szellemében születtek. A politikai pártok, a bürokrácia, a kollektív cselekvés és a társadalmi mozgalmak, az érdekcsoportok, a járadékszerzés, s lehetne folytatni azokat a témaköröket, amelyekben az új politikai gazdaságtan kétségtelenül jelentõs eredményeket hozott, sok esetben a hagyományos közelítésmódokat felváltva vagy kiegészítve. Az irányzat heurisztikus értékét még a bírálók többsége is elismeri.
  Az ökonómiai modellek politikatudományi alkalmazásának bírálói általában az alábbi kérdések kapcsán fogalmazzák meg észrevételeiket. ¹⁷ Mennyiben alkalmazható a piac metaforája a politikai életben? A viszonylag széles körû elfogadottság ellenére nem szabad elfelejteni, hogy a metafora alkalmazásának csak részben vannak meg a technikai feltételei a politika világában. A politikai javak ugyanis jórészt közjavak, s ezért a hagyományos - elsõsorban a magánjavak keresletének és kínálatának elemzésére kialakított - ökonómiai modellek politikatudományi kiterjesztésekor ezt mindenképpen szem elõtt kell tartani. Követnek-e valójában célokat az emberek? Sokak szerint a célra irányuló viselkedés eszméjének érvényességi köre korántsem általános. Jelen van a felvilágosodás utáni nyugati társadalmak kultúrájában, de ezt - akár idõben, akár térben - elhagyva nagyban veszít érvényességébõl. A megnyugtató válaszra váró kérdések köre tetszõlegesen tágítható. Valóban kollektív politikai jólétet eredményez-e az egyéni önérdek követése? Ha igen, milyen feltételek esetén? Valóban úgy viselkednek-e a politikai élet szereplõi, ahogyan a racionális cselekvés elmélete elõírja? Tehetünk-e egyenlõségjelet az önérdekkövetés és a hasznosságmaximalizálás közé? A racionális döntés mellett (vagy helyett) milyen más mechanizmusok alakítják a politikai cselekvést? Mi a szerepe a politikában a társadalmi normáknak, értékeknek és érzelmeknek? Az efféle kérdések mögött meghúzódó kételyek mindenesetre eloszlatni látszanak a megközelítés mindenhatóságába vetett hitet. ¹⁸ Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az ökonómiai szemlélet új és termékeny szempontokkal gazdagította a politikatudományt.
  Éppen huszonöt évvel az eredeti megjelenés után látott napvilágot a teljes magyar nyelvû kötet. ¹⁹ Aktualitásából azonban mit sem veszített. Egyfelõl az elmúlt években a modern társadalomelméleti irányzatok hazai megjelenésével, a közgazdaságtan, a politikatudomány és a szociológia professzionalizálódásával Magyarországon is napirendre kerültek (és napjainkban is folynak) az egyes társadalomtudományok egymáshoz való viszonyának tisztázását célzó elméleti és metodológiai viták. Hirschman könyve mértékadó, egyoldalúságoktól mentes, ugyanakkor kellõképpen karakterisztikus szempontokat ajánl az ilyesfajta eszmecserék továbbgondolásához. Másfelõl a könyv nagyban hozzásegíthet az átmenettel küszködõ - sok esetben a teljesítményromlás jeleit felmutató - magyar gazdasági és politikai intézmények és folyamatok alaposabb megértéséhez.
 

Jegyzetek

1 * Hirschman 1915-ben született Berlinben. Egyetemi tanulmányait Párizsban, majd 1935-1936-ban ösztöndíjasként a London School of Economics-on folytatta. Néhány évet Triesztben töltött, ahol 1938-ban doktori fokozatot szerzett közgazdaságtanból. A harmincas évek második felében Spanyolországban, Olaszországban és Franciaországban aktívan bekapcsolódott a fasizmus elleni fegyveres harcba. 1941-ben az Egyesült Államokba emigrált, ahol elõször a nemzetközi gazdaságtannal foglalkozott a Berkeleyn, majd tagja lett a Szövetségi Tartalék Bankok (Federal Reserve Board) Kormányzótanácsának. Ezután négy évet Kolumbiában töltött tanácsadóként (1952-1956), majd különbözõ amerikai egyetemeken - Yale (1956-1958), Columbia (1958-1964), Harvard (1964-1974) - dolgozott. 1974 óta a társadalomtudomány professzora az Institute for Advanced Studyban, Princetonban. Richard Swedberg: Economics and Sociology. Redefining their Boundaries: Conversations with Economists and Sociologists. Princeton University Press, Princeton, N. J., 1990. 152. old.
2 * Exit, Voice, and Loyalty: Responses to Decline in Firms, Organizations, and States. Cambridge University Press, Cambridge, 1970.
3 * The Passions and the Interests: Political Arguments for Capitalism Before Its Triumph. Princeton University Press, Princeton, N. J., 1977; Essays in Trespassing: Economics to Politics and Beyond. Cambridge University Press, Cambridge, 1981; Shifting Involvements: Private Interest and Public Action. Princeton University Press, Princeton, N. J., 1982.
4 * Olasz filozófus, Hirschman sógora és barátja. A fasiszták gyilkolták meg 1944-ben, Róma felszabadítása elõtt.
7 * Pl.: Dennis C. Mueller: Public Choice II. Cambridge University Press, Cambridge, 1989. 149. old.; David B. Johnson: Public Choice. An Introduction to the New Political Economy. Mayfield Publishing Company, London-Toronto, 1991, 221-227. old.
8 * Bruno Frey: Economics As a Science of Human Behavior. Towards a New Social Science Paradigm. Kluwer Academic Press, Boston-Dordrecht-London, 1992. 3-14. old.; K. R. Monroe: The Theory of Rational Action: Origins and Usefulness for Political Science. In: K. R. Monroe (ed.): The Economic Approach to Politics. A Critical Reassessment of the Theory of Rational Action. Harper Collins Publishers, New York, 1991. 1-31. old.
9 * Jon Elster: A társadalom fogaskerekei. Magyarázó mechanizmusok a társadalomtudományokban. Osiris-Századvég, Bp., 1995. 21. old.
11 * Két Nobel-díjas közgazdász, Gary S. Becker és George J. Stigler a közgazdaságtani imperializmus mellett érvelõ híres tanulmányában olvashatjuk a hasznosságmaximalizálási elméletrõl, hogy "nincs olyan alternatív elmélet, amely általánosságban és teljesítõképességben fölvenné a versenyt a szóban forgó elmélettel". G. S. Becker-G. J. Stigler: De Gustibus Non Est Disputandum. In: George J. Stigler: Piac és állami szabályozás. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1989. 112-113. old.
12 * Hirschman errõl így nyilatkozott 1988-ban: "My contribution, as you know, has been - I think - to point out to economists that political science concepts or sociological concepts can be usefully employed also in thinking about economic problems and not only the other way around, the way some of my friends do it." Swedberg: i. m. 157. old.
13 * A könyv függelékben tartalmazza a technikai részleteket.
14 * Brian Barry: Review Article: "Exit, Voice, and Loyalty". British Journal of Political Science, 1974. 1. szám, 91. old.
15 * Albert O. Hirschman: Exit, Voice, and the Fate of the German Democratic Republic, i. m. A tanulmány 3. jegyzetében Hirschman utal arra, hogy a kivonulás és tiltakozás kapcsolatának újragondolásához nagyban hozzájárultak Detlef Pollack német vallásszociológus elemzései. Ô mutatott rá például elsõként arra, hogy az 1989-es lipcsei események nem állnak összhangban Hirschman eredeti elgondolásaival.
16 * L. pl.: Dagfinn Follesdal: The Status of Rationality Assumptions in Interpretation and in the Explanation of Action. Dialectica, 1982. 301-316. old.; Jon Elster: Solomonic Judgements. Studies in the Limitations of Rationality. Cambridge University Press, Cambridge, 1989. 28-29. old.
17 * Monroe: The Theory of Rational Action, i. m. 6-19. old.
18 * Újabb munkáiban maga Anthony Downs - a politika ökonómiai elemzésének elsõ és egyik legjelentõsebb alakja - is hajlik arra, hogy a társadalmi értékek szerepét hangsúlyozza: Anthony Downs: Social Values and Democracy. In: Monroe (ed.): i. m. 143-170. old.
19 * A könyv elsõ, töredékes magyar kiadása 1984-ben jelent meg: Kivonulás, tiltakozás, hûség. Hogyan reagálnak vállalatok, szervezetek és államok hanyatlására az érintettek? Szociológiai Füzetek 34. Mûvelõdési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Fõosztálya, Bp., 1984. Ford. Csontos László.
16 * L. pl.: Dagfinn Follesdal: The Status of Rationality Assumptions in Interpretation and in the Explanation of Action. Dialectica, 1982. 301-316. old.; Jon Elster: Solomonic Judgements. Studies in the Limitations of Rationality. Cambridge University Press, Cambridge, 1989. 28-29. old.
17 * Monroe: The Theory of Rational Action, i. m. 6-19. old.
18 * Újabb munkáiban maga Anthony Downs - a politika ökonómiai elemzésének elsõ és egyik legjelentõsebb alakja - is hajlik arra, hogy a társadalmi értékek szerepét hangsúlyozza: Anthony Downs: Social Values and Democracy. In: Monroe (ed.): i. m. 143-170. old.
19 * A könyv elsõ, töredékes magyar kiadása 1984-ben jelent meg: Kivonulás, tiltakozás, hûség. Hogyan reagálnak vállalatok, szervezetek és államok hanyatlására az érintettek? Szociológiai Füzetek 34. Mûvelõdési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Fõosztálya, Bp., 1984. Ford. Csontos László.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu