"Szegletkõ" - hirdeti a könyv
címe, utalva a közölt szövegek forrásértékére,
de sejtetve egyúttal a szövegek építészethez
kötõdését is. A kötet a Magyar Építészeti
Múzeumban õrzött kéziratokból nyújt
válogatást, a magyar építészet és
építészethez kapcsolódó társmûvészetek
olyan reprezentánsai tollából, mint Hauszmann Alajos,
Maróti Géza, Kozma Lajos, Kotsis Iván, Borbiró
Virgil, Fischer József és Gádoros Lajos. Valamennyi
felsorolt személy fontos szerepet játszott a magyar építészet
történetében, Hauszmann, Kotsis és Gádoros
pedig a maga korának szakmai életében, hivatalos intézményrendszerében,
sõt társadalmában is fõszereplõ volt.
Vagyis a válogatás - eleve a szerzõk személye
révén - meglehetõsen széles panorámát
ígér a XIX. század második felének és
a XX. század majdnem egészének magyar építészetérõl.
Várakozásunkban nem is csalatkozunk: a kötet valóban
fontos dolgokról és személyekrõl szól,
adatgazdagságával csak sokoldalúsága és
színessége veszi fel a versenyt. A szöveggyûjtemény
így méltó módon reprezentálja az Építészeti
Múzeum munkatársainak több évtizedes, fáradhatatlan
és leleményes gyûjtõmunkáját,
és beszédesen tanúskodik munkatársainak szerkesztõi
képességeirõl.
A közölt írások
eredendõen önéletrajznak készültek, vagy
önéletrajzi jellegû visszaemlékezések.
Mûfajuk a szabályos önéletírástól
a levélig és az írásban rögzített
interjúig terjed. A sorból csak Kozma Lajosnak az oktatás
problematikájával foglalkozó írásai
"lógnak ki"; kérdés, hogy az elõszóban
említett mintegy 700 oldalas Kozma-hagyatékban nem lehetett-e
volna önéletrajzi részeket találni. A közölt
forrásszövegek közül egyébként mind
válogatás, kivétel csak Hauszmann önéletrajza.
Ha viszont figyelembe vesszük, hogy magántulajdonban megvan
Hauszmann lényegesen terjedelmesebb visszaemlékezése
és naplója - amely egy hír szerint a Gondolat Könyvkiadó
gondozásában meg fog jelenni -, a Lapis Angularis Hauszmann-önéletrajza
is csak rövidített változatnak tekinthetõ. Az
Építészeti Múzeum munkatársainak válogató-szemelvényezõ
eljárása érthetõ és indokolt, hiszen
nem valószínû, hogy valamennyi felvonultatott írás
teljes terjedelmében valaha is megjelenhet; egyelõre azt
is csak remélni lehet, hogy egyes írásmûveknek
a kötetben megígért késõbbi teljes kiadása
megvalósulhat. Az itt közölt írások terjedelme
változó: Kotsis Iváné felülmúlja
a százhúsz oldalt, Borbiró Virgilé azonban
alig tesz ki ötöt. Ennek gyakorlatilag bevallott oka, hogy Borbiró
megõrzött írásait egy következõ kötetben
teljes terjedelmében közölni fogják, ezért
itt most csak mutatóban szerepel valami.
A szemelvényekbõl
kibontakozó változatos sorsok, munkásságok
és nézetek bemutatása vagy összefoglalása
egy recenzió keretében még vázlatszerûen
sem lehetséges, de talán nem is szükséges. A
széles és sokrétû tablót csak néhány
kiragadott, az egyes írásokban visszatérõ,
nemegyszer egymásnak felelgetõ mozzanat felidézésével
lehet valamennyire érzékeltetni. Ilyen például
a budai királyi palota, amelynek építésébe
a tervezõ, Hauszmann Alajos avat be, s melynek második világháború
utáni helyreállításával Kotsis Iván
foglalkozik, ideális megoldásként a kupola teljes
leborotválását javasolva. A lakóház
több írás visszatérõ témája,
ami jól érzékelteti, hogy ez a XIX. és XX.
század építészetének egyik alapvetõ
problémája. Kotsis, Fischer és Gádoros mind
más megoldást javasol; Gádoros visszaemlékezésének
mindnyájunkat elevenen érintõ tanulsága, hogyan
fajult a racionális tipizálás lélektelen lakótelep-építéssé.
De nem kevésbé izgalmas Hauszmann és Kotsis személyének
és professzori mûködésének szembeállítása
Kozma lendületes támadásával a tekintélyelvû
és merev építészetoktatás ellen. Többek
közt a "szocreál" körül forognak Kotsis, Borbiró
és Gádoros gondolatai; az elsõ kettõ elutasítja,
az utóbbi megértéssel fordul felé. Nemcsak
egyes témák, egyes szereplõk is visszaköszönnek
a különbözõ megemlékezésekben: Hauszmann
önéletrajzában Hültl Dezsõ a megnyerõ
modorú tanítvány és kedves võ, Fischer
fensõbbséges professzorként találkozik vele.
Természetükbõl fakadóan az írások
tele vannak személyes jellegû mozzanatokkal, sõt nemegyszer
anekdotákkal. Alighanem emlékezetes marad például
a Hauszmann leírta eset, amikor a lakáj spirituszlánggal
felhevíti az ezüstkanna karját, hogy az edényt
földhöz vágó Ferenc József elõtt
a magyar termék hitványságát demonstrálja,
vagy Gádoros története, aki elbeszéli, hogyan
tûnik el a minisztériumban az engedélyezési
dokumentációból az ülõ fürdõkádat
bemutató meztelen modell fotójának több sorozata.
Maróti írása annyira az anekdotára és
a mókára van "kihegyezve", hogy a humor szinte túlteng
benne; ez kétségtelenül szórakoztatja az olvasót,
de kérdés, nem lett-e volna bölcsebb némi szerkesztõi
beavatkozással többet közölni mûvészi
munkásságáról. Összességében
azonban elmondható, hogy a kötet hasznos munka mindazok számára,
akik a késõ XIX. század és a XX. század
építészetét akarják kutatni, legyen
az a historizmus, a szecesszió, a konzervatív vagy modern
irányzat, vagy akár - és ez a szerkesztõk elfogulatlan
nyitottságát dicséri - a "szocreál" korszaka.
Olyan munka, amely jól kiegészíti a levéltári
és a nyomtatott forrásokat, és bizonyára nemegyszer
másutt hozzá nem férhetõ adatokkal és
gondolatokkal szolgál.
Minden írást rövid
bevezetõ elõz meg a múzeum valamelyik munkatársa
tollából. Igen informatív módon részben
a szóban forgó mûvész rövid pályaképét
adják, részben az írásmû keletkezésérõl
és a szemelvényezés mikéntjérõl
tájékoztatnak. Az angol nyelvû rezümé -
Ritoók Pál munkája - ügyesen foglalja össze
az Építészeti Múzeum elõdjeinek történetét
és a mai intézmény mûködését,
a hazai olvasó hasznára is. Csak remélni lehet, hogy
a Lapis Angularis - az ígértnek megfelelõen - indító
kötete lesz egy hasonló profilú, forrásközlõ
sorozatnak.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu