Ferkai András könyve
Buda két világháború között emelt
épületeinek a topográfiája. Ilyen jellegû
munka nyereség azok számára, akik érdeklõdnek
a város története iránt. Buda félmúltja
azért is fontos, mert éppen a két világháború
között öltötte fel mai arculatát.
A topográfiai rész,
amelynek a szerzõ az Inventárium címet adta, a könyv
terjedelmének mintegy kilenctized részét teszi ki.
Megelõzi ezt másfél ívnyi elméleti jellegû
rész: az elõszó és három fejezet: A
budai oldal városfejlõdése; Jellemzõ lakóépület-típusok;
Középületek. Az Inventárium kerületenként,
ezen belül abc-sorrendbe szedett utcanevenként és növekvõ
házszámok alapján csoportosítja a tárgyalt
épületeket. Ötszázhuszonkettõt ismertet,
a leírást az esetek többségében fényképfelvétel
és alaprajz egészíti ki.
Aki a fülszöveg alapján
kíván tájékozódni, félrevezetõ
információhoz jut, ugyanis ott az áll, hogy a rövid
elemzõ leírásokat ezernél is több, túlnyomórészt
egykorú fénykép kíséri. Aki a fülszöveget
írta, tehát nem lapozta végig a könyvet, és
a szerzõ elõszavát sem olvasta el. Megbízhatóbb,
ha az utóbbira hagyatkozunk, bár pontos és határozott
választ itt sem kapunk a könyv tartalmára vonatkozóan.
A szerzõ elõre bocsátja, hogy a korszaktopográfiáknak
két fajtája ismeretes: az egyik a teljes épületanyagot
vizsgálja, a másik valamilyen szempont, például
stílus, épülettípus szerint válogat. Azt
azonban Ferkai elmulasztja az olvasó tudomására hozni,
hogy munkája melyik kategóriába tartozik. "A topográfia,
amit a tisztelt olvasó a kezében tart - írja -, a
két világháború közötti korszak budapesti
építészetével foglalkozik, pontosan csak a
fõváros jobb partjával, a budai kerületekkel.
Így is tetemes anyagot, több mint ötszáz objektumot
ölel fel, hiszen Buda e korszakban különösen dinamikusan
fejlõdött." Aki ismeri Budapestet, valamennyire járatos
a város történetében, az tudja, hogy ez a szám
Buda két világháború közötti épületeinek
csak a töredéke. Az elõszó a következõkkel
folytatódik: "Gyûjtésünk nem csupán a modern
épületekre terjed ki, a sokféle irányzatból
nemcsak elsõrangú alkotásokat válogattunk ki.
A jó építészek minden munkáját
megpróbáltuk számbavenni, de mellettük kevésbé
jelentõs tervezõk épületei is szerepelnek..."
Ebbõl az avatatlan olvasó arra következtethet, hogy
amit a kezében tart, válogatás, mert csak a "jó"
építészek esetében "próbálta
meg" a szerzõ valamennyi mûvet számba venni. Hogy kik
a jó építészek, a fentiekbõl az következik,
azok, akiknek minél több alkotásuk szerepel a könyvben.
Persze elõfordulhat, hogy valaki jó építész,
de viszonylag keveset épített a budai oldalon, vagy hogy
java épületei egy másik korszakban - korábban
vagy késõbben - épültek. Hogy ez a mennyiségi
támpont mennyire félrevezetõ, azt mi sem bizonyítja
jobban, mint hogy Kós Károly a könyvben egyetlen alkotással
szerepel. Tudományos igényû szerzõ így
nem lebegtetheti a könyve tartalmára vonatkozó információkat,
sem értékítéletének ismérveit.
Márpedig ez a könyv tudományos igénnyel készült.
Az elõszóban áll az is, hogy a XIX-XX. század
magyar építészetérõl összefoglaló
történeti feldolgozások készültek, mielõtt
még az ilyen munkákhoz nélkülözhetetlen
alapkutatások elkezdõdtek volna. A szerzõ tehát
alapkutatásnak szánja munkáját. Könyvét
elsõsorban az építészettörténet
kutatóinak ajánlja, rajtuk kívül mindazoknak,
akik a város története iránt érdeklõdnek.
A Buda városfejlõdésével
foglalkozó fejezet számot tarthat a város története
iránt érdeklõdõk figyelmére. Buda a
múlt század végéig, a Várat leszámítva,
kisvárosias, falusias település volt. A Vízivárost,
Óbudát kézmûvesek lakták, a dombok lankáit
szõlõsgazdák mûvelték. Csak a múlt
század végén épült néhány
utcában emeletes bérház a Várban lévõ
hivatalok és a Budára települõ Déli vasút
tisztviselõi számára. A budai hegyvidéken a
reformkorban épültek az elsõ klasszicista nyaralók,
a század második felében jelentek meg a sajátos
színfoltot képviselõ, úgynevezett "svájci"
faverandás, faoromzatos, lombfûrészes ornamentikájú
nyaralók.
A szerzõ rámutat:
városias fejlõdését Buda a közlekedés,
a hidak és az utak kiépülésének köszönheti.
A Lánchíd, az Alagút, majd a fogaskerekû vasút
következtében vált a szórványok megjelenése
után nyaralóterületté a Svábhegy; a Margit-híd
megépítése indította meg a Rózsadomb
keleti lejtõjének a benépesülését;
a Ferenc József-híd megépülése tette lehetõvé
a gellérthegyi villanegyed s a Fehérvári út
és a környezõ utcák kiépülését.
Revelációként világít rá a budai
oldal állapotára, hogy 1921-ben a fõváros törvényhatósága
olyan indítványt vitatott meg, ami a Gellérthegyen
való legeltetés kérdését vetette fel.
(Az erre vonatkozó jegyzetbõl kiderül, hogy a törvényhatóság
az indítvány ügyében határozatot is hozott,
de hogy a határozat mi volt, nem tudjuk meg.)
Figyelemre
méltó, talán hasznos is tudni, hogy milyen meghatározó
szerepet játszott a város fejlõdésében
- esetünkben Buda kiépülésében - a célzott
adókedvezmények rendszere. A húszas évek elején,
a háború után fellépett lakásínség
enyhítésére a tatarozást és az emeletráépítést
részesítették adókedvezményben. Az adókedvezményt
ké- sõbb kiterjesztették új házak építésére
is, feltételül csupán az építkezés
befejezésének határidejét és bizonyos
minimális komfortfokozatot szabtak meg. Az 1934-es adómentességi
rendelet szakított ezzel a gyakorlattal, mert az túl extenzív
és kontrollálatlan városfejlõdéshez
vezetett volna. Az újonnan bevezetett kedvezmény elõnyben
részesítette a regenerációs építkezéseket,
vagyis a régi, rossz minõségû földszintes
házak lebontását és korszerû lakóházak
emelését. (Hogy ennek során értékek
is veszendõbe mentek, abból feltételezhetjük,
hogy a húszas-harmincas évek mûemlék-szemlélete
nem terjedt ki mindarra, amire ma.) Az adókedvezmények következtében
épült ki az Attila út Vérmezõ menti szakasza,
a Krisztina körút jelentõs része, a Margit körút
páratlan oldala. Az adókedvezménynek különbözõ
fokozatai voltak. Az adómentesség és az adókedvezmény
eszközével érte el a fõváros, hogy a harmincas
évek végére a telek-körülépítést
felváltotta a telkek sávos beépítése,
ezzel megszüntek a körfolyosós, szûk udvarok, létrejöttek
a tágas, füves-fás tömbudvarok, megszüntetve
az utcai és az udvari lakások hierarchiáját.
(Ilyenfajta építkezésekre a legnagyobb összefüggõ
területen az Újlipótvárosban került sor.)
Az adókedvezmény intézményét
a Közmunkatanács városképi szempontok érvényesítésére
is felhasználta, megszabva a fõútvonalakon épülõ
házak magasságát, a homlokzat vakolásának
minõségét. A Közmunkatanács elõírásainak
köszönhetjük, hogy a Várhegy a Krisztina körút
felõl megõrizte meghatározó városképi
szerepét. A Közmunkatanács elnöke, Rakovszky Iván
döntése az Attila úton és a Vár lejtõjén
épült házak magasságát úgy határozta
meg, hogy egy, a Várhegyet burkoló elméleti palást
magasságán túl nem nyúlhatnak az épületek.
(Ennek az intézkedésnek a bölcsességét
akkor méltányolhatjuk, ha tekintetbe vesszük a hatvanas
évek óbudai építkezéseit, ahol a lakótelep
betonkordont von a Duna és a hegyek közé, megbontva
a környezet, a folyó és a hegyek természetadta
szépségét.)
A topográfia a lakóépületek
minden típusát tárgyalja, a |t sorú beépítésû
bérházakat, az egyedi és igényes lakóépületek
mellett a korabeli "tömeges" lakásépítést,
a köz- és ipari épületeket, valamint az összefüggõ
együtteseket (utcák, térfalak, egységesen tervezett
épületcsoportok), de persze Buda adottságai folytán
az ismertetett épületek többsége mégis csak
kertes családi ház.
Ami a stíluskérdéseket
illeti, az adott korban épült és a szerzõ által
számba vett épületek többsége a modernista
irányzathoz tartozik, de a korszak egyéb irányzatai
is képviselve vannak. Ez esetünkben annál is fontosabb,
mert a két világháború között a hazai
hivatalos körök konzervativizmusa jelentõs szerepet juttatott
a történelmi építészeti irányzatoknak,
mindenekelõtt a neobarokknak, és kétségbe vonhatatlan,
hogy esztétikailag értékes alkotások is születtek
a historizáló irányzatok jegyében.
A
könyv többnyire modernista szellemiségû alkotásokat
ismertet - ez a tárgyalt korszak épületeinek számarányaiból
is következik -, ami azonban az építészeti modernizmus
fogalmát illeti, ebben alig érthetõ szerzõi
bizonytalanságot tapasztalunk. Elõszavában ezt írja:
"Újabban tanúi lehetünk a >>modern<< fogalom kitágulásának:
a 20. század építészetérõl szóló
könyvek ma már nemcsak a modern, hanem a vele párhuzamosan
létezõ egyéb irányzatokkal is kellõ
terjedelemben foglalkoznak." Az ellentmondás magában az állításban
foglaltatik: nem jelenti a "modern" fogalmának a kitágulását,
ha a XX. század építészetérõl
szóló könyvek a párhuzamosan létezõ
egyéb irányzatokat is tárgyalják. A modern
építészet ugyanis - a szerzõ tétova
álláspontjával ellentétben - nagyon is körülhatárolt
irányzatot jelöl: a húszas évek folyamán
kialakult formanyelvet - egyenes vonalak, sík felületek, kubusok
- és a hozzájuk tartozó filozófiát:
a funkcionalizmust mint lényeg- és formameghatározó
tényezõt. Egy történelmileg és mûvészettörténetileg
körülhatárolt stílusirányzatról van
szó, hiszen az utána következõ ellentétes
szellemiségû irányzat, magát elhatárolandó,
posztmodernnek nevezi magát. És míg a szerzõ
jegyzetben (25. sz.) utal arra, hogy a Városháza konzervatív
törvényhatósága volt az építészeti
historizmus továbbélésének ágense, meg
sem említi a modernizmus gyökereit, hazánkba való
behatolásának körülményeit. Az irányzatot
idehaza elõszeretettel nevezték Bauhausnak, mert bár
egyesítette magában a különbözõ helyekrõl,
mindenekelõtt Hollandiából és Franciaországból
származó rokon szellemû irányzatok hatását
is, a dessaui Bauhaus iskola volt a hazai modernista építészet
közvetlen forrása. Vagy mert az irányzat legjobbjai
maguk is emez iskola növendékei voltak, vagy mert ennek tanításait
tették magukévá. Nem arról van szó,
hogy a könyvnek részletesen ki kellett volna térnie
a Bauhaus problémájára, ez nem tartozik feladatai
közé, de képtelenség, hogy Ferkai könyvében
maga a Bauhaus szó elõ sem fordul. Legalább rövid
utalást igényelt volna, hogy a modernista építészet
a húszas-harmincas években világnézeti tartalommal
töltõdött meg, és mozgalomjelleget is öltött.
Mozgalmi voltából következõen nemzetközi
szervezet alakult az irányzat terjesztésére, problémáinak
megvitatására; ez volt a CIAM (Congrés Internationaux
d'Architecture Moderne). A CIAM magyar tagozatának tagjai voltak
azok az építészek, akik Ferkai könyvében
a legtöbbször szerepelnek: Fischer József, Forbát
Alfréd, Kósa Zoltán, Körner József, Ligeti
Pál, Major Máté, Molnár Farkas, Preisich Gábor,
Révész Zoltán. A
Tér és Forma
címû folyóirat, a modern építészet
élharcosa folyamatosan ismertette Budapest Bauhaus szellemiségû
új épületeit, s minden év januári számát
a CIAM magyar tagozatához tartozó építészek
munkássága összefoglaló ismertetésének
szentelte. A két világháború közötti
magyar építészettel foglalkozó munkában,
amely túlnyomórészt modernista szellemiségû
épületeket ismertet, nem maradhat említetlenül
a Bauhaus, a CIAM és a
Tér és Forma
. (Utóbbi
a topográfiai részben kezdõbetûivel - TF - csak
a szakirodalom forrásmegjelöléseként fordul elõ.)
A modernista építészet
mozgalmi jellegével hozható kapcsolatba a Pasarét
és a Hûvösvölgy mezsgyéjén a harmincas
évek elején épült Napraforgó utca. Ez
a huszonkét családi házból álló,
újonnan létesített utca a kor jeles építészeinek
a kísérlete a korszerû építészeti
elvek és a gazdasági és szociális szempontok
egyeztetésére, a kispénzû középosztály
számára az Angliában honos kertes családiházas
telepek prototípusának a létrehozására.
Ezek után meglepõ, hogy a bevezetõ elméleti
részben a Napraforgó utca pontosan akkora terjedelmet kap,
mint az
Új Idõk
elõfizetõi között
kisorsolt két rózsadombi családi ház. A topográfiai
részben a Napraforgó utca - lévén hogy huszonkét
épületrõl van szó - persze nagyobb terjedelmet
kap -, de ez így mennyiségi és nem minõsítési
kérdés.
Az elõszóban szerepel egy nehezen értelmezhetõ
állítás, melyen nem lehet átsiklani. A szerzõ
a következõket írja: "A hazai szakirodalomban - ideológiai
okokból - évtizedeken át a >>progresszív<<
modern építészet élvezett prioritást
a konzervatív, tradicionális és a népi tendenciákkal
szemben. Ezzel az egyoldalúsággal szakítani kívánunk:
kötetünk a törekvések teljességét igyekszik
átfogni." Nem világos, hogy a szerzõ mire gondol.
Tény, hogy az elmúlt diktatúrában a modernista
építészet soha nem élvezett hivatalos ideológiai
prioritást. Az ötvenes években a hatalom kérlelhetetlen
ideológiai harcot folytatott a burzsoá-imperialista elfajzásnak
minõsített építészeti modernizmus ellen,
hivatalos irányzattá téve az egyedül üdvözítõnek
deklarált neoklasszicizmust, amit a népnyelv általában
szocreálnak nevezett. Errõl szólt az ötvenes
évek elején zajlott hírhedt építészeti
vita. A hatvanas évek közepén a házgyáras
lakótelepi építkezések kapcsán a hatalom
feladta az építészettel szemben támasztott
ideológiai követelményeit, az építészetet
pusztán ipari tevékenységgé degradálta,
tagadva, hogy annak bárminemû eszmei vagy esztétikai
tartalma lehetne. Ha viszont a szerzõ a két világháború
közötti szakirodalomra gondol, mint amely elõnyben részesítette
a modernista építészetet, felesleges hangoztatnia,
hogy õ szakított ezzel az állásponttal, a szakítás
már régen bekövetkezett, a modernizmus értékelése
régóta nem élvez elsõbbséget az eklekticizmussal
szemben, a helyzet inkább megfordítva igaz. Jó lett
volna, ha a szerzõ megnevezi a vita résztvevõit, publikációik
helyét és idõpontját, így kiderült
volna, hogy tulajdonképpen mire is gondol.
Kevésbé lényeges
kérdés, de megemlítem, hogy fölösleges volt
az Épülettípusok címû fejezetben a villa
és a családi ház közötti különbség
definiálása. Ezek szerint a villa "...nemcsak lakóhelyül
szolgál, hanem a társadalmi élet színtereként
is funkcionál. A villa lényegéhez tartozik, hogy a
szokásos lakóhelyiségeket fogadásokra alkalmas
reprezentatív tércsoportok egészítik ki." Az
építészettörténettel foglalkozók
ismerik a történetileg kialakult villafogalmat, a mindennapi
szóhasználat pedig a szép környezetben, igényesen
kialakított, kertes családi házat is villának
tekinti, reprezentációs funkcióktól függetlenül
is. A szerzõ elkerülhette volna a fogalmi zavart, amit az okoz,
hogy saját definíciójával szemben a továbbiakban
bérvillának nevez két-három szobás lakásokat
magukba foglaló kertes házakat.
A könyv túlnyomó
része és lényege a topográfia. Ez, bár
nem teljes ugyan - nyilván terjedelmi okokból -, keresztmetszetet
és áttekintést ad Buda fejlõdése egyik
meghatározó jelentõségû korszakának
építészetérõl.
A topográfia tartalmazza
a benne szereplõ épületek adatait (építtetõ,
tervezõ, statikus, kivitelezõ, szerkezet, építõanyag,
stílusirányzat, esetenként értékelõ
megjegyzést is (például "mûemléki védelmet
érdemelne"). A leírások néha részletezõbbek,
máskor vázlatosabbak. A fényképek sajnos kisméretûek
(ez bizonyára nem a szerzõn múlott), de az már
a szerzõ felelõssége, hogy nincs feltüntetve,
hogy a fénykép az épület melyik nézetét
ábrázolja. Az esetek mintegy felében az alaprajz is
szerepel, de nem könnyû eligazodni rajtuk. Többszintes
épület esetében többnyire nem derül ki, hogy
az alaprajz az épület melyik szintjére vonatkozik, márpedig
a vázas szerkezet (és a modernista épületeknek
legtöbbje ilyen szerkezetû) lehetõvé teszi a különbözõ
szintek eltérõ alaprajzát. Az alaprajzokon nincs feltüntetve
az égtáj, sem a helyiségek funkciója, és
ha a helyiségek számokkal jelöltek, nincs megadva a
számozás kódja.
A topográfia, a hiányosságok
ellenére, eligazít; megjelenésére szükség
volt, bár színvonalasabb formában. Alapkutatásnak
- aminek a szerzõ, mint elõszavából kiderül,
munkáját szánja - csak a fogalom átértelmezésével
tekinthetõ. Adatok összegyûjtése, mégpedig
különösebb invenciót nem igénylõ és
viszonylag könnyen hozzáférhetõ adatoké,
még nem minõsül alapkutatásnak, akkor sem, ha
a munka egyébként haszonnal forgatható. Az alapkutatás
fogalmától új ismeretek és/vagy új összefüggések
feltárása elválaszthatatlan.
E recenzió alcíme akár
a következõ is lehetne: Gondolatok egy tulajdonságok
nélküli könyvhöz. Hiszen ez a könyv "pusztán"
leltár. Nem guide, de nem is hagyományos értelemben
vett topográfia. A guide turistáknak szól, ezért
egyrészt az építészettörténet által
leírt és minõsített, másrészt
kortárs épületeket ajánl röviden a látogató
figyelmébe. A javasolt útvonalakon azután ki-ki egyéni
fölfedezéseket is tehet. A guide válogatása a
kortárs és a közelmúlt épületeibõl
kicsit mindig bizonytalan. Ezért érvényessége
részben idõhöz kötött. Ahol erõs a
kortárs építészet, történet és
elmélet, ott jó a guide. Ilyen például a jól
ismert
Architektur in Wien. 350 sehenswerte Bauten
címû
bécsi kiadvány.
A topográfia tudományos
leírás, általában a távolabbi múlt
(kérdés, a tárgyalt korszakot most minek is kell tekinteni?)
elfogadott értékeit veszi számba. Teljességre
kell törekednie mind az objektumok számbavételénél,
mind pedig azok leírásakor, ezért elkészítése
hosszabb munkát igényel. A topográfia határait
idõben és térben pontosan ki kell jelölnie, hiszen
"biztosra" kell mennie. Könyvünk határai is egyértelmûek.
A korszakhatárolás a történettudomány
idõbeosztását követi, területi határa
pedig Buda közigazgatási határa.
Úgy gondolom azonban, hogy
e kiadvány alapvetõen vizuális, taktilis indíttatású,
sokkal inkább a személyesen megélt kivetülése
(bármennyire száraz és tárgyilagos is elsõ
pillantásra), és nem valami kifinomult intellektuális
project végterméke. A szerzõ egyszerûen itt
nevelkedett, itt járt iskolába. Többek között
a tárgyalt idõszak egyik legjobb épületébe,
a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba. Tehát Budáról
van szó, de az alapélmény, a személyes fölfedezések
szintjén. A könyv ezért nem topográfia. Kevesebb
és több is annál. Topográfiai alapanyag. És
nem guide. Nem kulturális szolgáltatást akar nyújtani,
"csak" közzétesz.
A szerzõ húszévi
türelmes, alapos, kitartó gyûjtõ- és rendszerezõ
munka után 522, a két világháború között
épült budai épületet mutat be az olvasónak,
kerületenként csoportosítva. A gyûjtött anyagból
egy tucat monografikus és tematikus mûvet írhatott
volna, de a tárgy jobban vonzotta az írásnál.
A leltár elõtt röviden ismerteti Buda korabeli fejlõdését,
a társadalmi, gazdasági, szociológiai, városépítészeti
összefüggéseket, a jogi, pénzügyi, építési
szabályozás jellemzõit, stilisztikai megjelöléseket
határoz meg az épületek építészeti
hovatartozásának behatárolására, kiemeli
a jellemzõ épülettípusokat.
Az épületleírásokból
megismerhetjük az építés idõpontját,
az építtetõ nevét, foglalkozását.
Megtudjuk, ki volt az építész, számos esetben
a szerkezettervezõ, az építési vállalkozó,
a közremûködõ képzõ- vagy iparmûvész.
Ezután a meghatározó stílusjegyek és
az épület tömör ismertetése következik,
az esetek többségében korabeli rajzzal, korabeli fotóval,
sok építészeti részlet pontos leírásával.
Végül a szerzõ megadja adatainak forrását.
Az 522 közül huszonegyet, köztük kitûnõ
épületeket már nem láthatunk. A könyvet
az építtetõk, az építészek, a
statikusok, szerkezettervezõk, a kivitelezõk, a vállalkozók,
az iparosok, az iparmûvészek és a társmûvészek
névmutatója zárja.
A munkát jó kézbe
venni, a két és fél hasábos szerkesztés
szerencsésnek bizonyult, fegyelmezett, de nem merev megjelenést
biztosít, az ötféle képszélesség
változatos lehetõséget nyújt az ábrák
elhelyezésére. Képaláírás és
képjegyzék, valamint az épületek helyét
mutató térképek megkönnyítenék
a könyv használatát. Kár, hogy elmaradt egy angol
nyelvû összefoglaló, ez ma már minden nemzetközi
érdeklõdéssel számoló építészeti
könyv elengedhetetlen része.
A szerzõ, mint maga írja,
alapkutatást végzett. Hosszú ideig mindenféle
megbízás, kutatási program nélkül. Elõször
egyetemi hallgatóként, majd tervezõ építészként,
egy ideig ösztöndíjas kutatóként. Fiókjaiban
éveken keresztül gyûltek a jegyzetek, cédulák,
negatívok - a publikálás legcsekélyebb reménye
nélkül. Nemcsak Budát járta, hanem Pestet is,
s nemcsak Pestet - ha tehette, az országot is. Talán éppen
e nagyszámú épület részletes megismerése,
a számtalan forrás tanulsága tartotta vissza attól,
hogy valamelyik aktuális ideológia mellé szegõdve
egyik vagy másik irányzatot emelje ki, jóllehet -
mint ahogy a bevezetõben utal rá - a külföldi szakirodalomban
az elmúlt húsz évben számos tematikus munka
jelent meg.
Itthon két fontos kiadvány
lehetett hasznos inspiráció ehhez az elhatározáshoz.
Merényi Ferenc
A magyar építészet 1867-1967
címû, 1970-ben kiadott könyve ma is kitûnõen
használható "hézagpótló" kézikönyv.
A benne tárgyalt kor, terület és a könyv terjedelme,
mûfaja közötti ellentmondás miatt azonban könyvünkkel
nehezen volna összevethetõ. Gerle János, Kovács
Attila, Makovecz Imre
A századforduló magyar építészete
címû 1990-ben kiadott reprezentatív munkája
a kor építészeit veszi számba a teljesség
igényével, impozáns mennyiségû adat felkutatása
és rendszerezése nyomán.
Ferkai András munkája
- különösen ha figyelembe vesszük a most készülõ,
Pestrõl szóló kötetet is - a maximális
igényû feltárás tekintetében rokon a
fent említett könyvvel. Míg azonban a századforduló
magyar építészetében az utókor kimondva-kimondatlanul
a szecessziót tiszteli igazán, addig szerzõnk egy
közelebb esõ, jobban vitatott korszakot tárgyal, és
(talán ezért) tipológiai kérdésekben
semleges akar maradni. Válogat, de csak egy szempont szerint: az
érték, a minõség alapján. Mindezt persze
csak azért teheti, mert az épületeket sokszor a legapróbb
részletekig ismeri. A jó építészet értése,
élvezete sugárzik ebbõl a leltárból.
És a két világháború közötti
budai építészet jó volt, minõségi
volt. Ellentmondásaival, meglepõ sokszínûségével,
pluralizmusával. Ez a korszak valójában nem a háborúval,
hanem a fordulat évével ért véget, 1949-ben.
Hatása azonban érdekes módon egészen a tipizált
vasbeton elõregyártott szerkezetek hatvanas évek végén,
hetvenes évek elején teljessé váló egyeduralmáig
nyomon követhetõ építészetünkben.
Érdekes és tanulságos a politika és az építészet
idõszámítása közötti fáziseltolódás.
A totalitariánus rendszer számára kapóra jött
a harmincas években felnõtt európai horizontú
építésznemzedék. A Rákosi-rendszer számos
reprezentatív épülete az orosz példa észrevétlen
megkerülésével így válhatott a legjobb
skandináv és olasz klasszicizmus rokonává,
a magyar építészet maradandóan értékes
darabjává.
Mindez a kívülálló
számára nem derülhet ki a könyvbõl, de az
építész számára érzékelhetõvé
válik e folyamatosság, különösen az említett,
a háború elõtt már komoly munkához jutó
építésznemzedék mûveinek tükrében.
Ami radikálisan megszakadt, az ennek az építészetnek
az alapvetõen polgári háttere, töltése.
Trianon sokkja, a konzervatív konszolidáció, a világgazdasági
válság, majd a harmincas évek modernizációs
folyamatát gyorsan lezáró háborús készülõdés
évei alatt meglepõnek tûnhet e polgári jelleg
ilyen markáns jelenléte.
Az elsõ világháború
után a "Gründerzeit" fõvárosa, az eklektikus
Pest egyre inkább átadja helyét a modern eszméknek
minden szempontból tág teret adó budai oldalnak. Itt
is igaz, hogy a modern XX. század az elsõ világháború
után kezdõdik, és Buda szerepe, jelentõsége
ehhez kapcsolódik. A polgári jelleg módosul, illetve
most valósul meg modern értelemben. A gründolók
újgazdag fényûzése után a következõ
generáció számára nyitva áll az út
a kulturált, választékos életvitelhez. Pénz,
mûveltség, európai orientáció, kezdeményezés,
szabad építési terület itt szerencsésen
van együtt, oly szerencsésen, mint azóta egyszer sem.
A budai oldal épületei elegáns, helyenként fényûzõ,
de a középosztály illemét ritkán sértõ,
az ízléstelen magamutogatástól tartózkodó
életstílus dokumentumai. S ezt az azóta többszörösen
földbe döngölt modern polgári életesélyt
szeretjük a legjobban ebben a korban.
A két háború
közötti budai városépítés és
építészet sok, azóta bevált modellt
valósított meg. Házak, utcák, tömbök,
terek, udvarok, lakások épültek, amelyekben ma, fél
évszázad után is lehet városi életet
élni. Platschek Imre nagyvonalúan elegáns Margit körúti
bérházának modernizmusa gazdag modell. A kõburkolat,
a nikkelezett fogódzók, az ajtókilincsek, a hajlított
üveg ugyanígy készült Berlinben, Prágában
vagy Rómában. Hikisch Rezsõ Bécsi úti
neoklasszicista együttese szerény példa. Vakolat, márványmozaik,
olajfesték, mint Koppenhágában vagy Helsinkiben. S
mindkettõben ma is jól használható lakások.
A kor keretes, udvaros beépítésû tömbjei
Lágymányoson, az Attila körúton, a Vízivárosban
vagy Újlakon ma is "jobb környéknek" számítanak.
Itt nem szégyen lakni, mint a lakótelepeken vagy Pest slumos
kerületeiben.
Ferkai András leltárjának
legfontosabb tanulsága, hogy egy kor építészetének
megmérettetésekor - s ehhez mindig évtizedek kellenek
- háttérbe szorulnak az aktuális ideológiák,
küzdelmek, hitek, tévhitek. Mércének marad az
idõtálló minõség legfontosabb követelménye.
S e minõség, mint látható, számtalan
formában, felfogásban megvalósulhat.
A XX. század építészetét
ma már aligha lehet kizárólag a modern és a
konzervatív építészet harcának tekinteni.
A modernizmust - amely kezdettõl fogva az ipari civilizációval
járó eltömegesedés embertelen következményeit
szerette volna orvosolni - ugyanúgy lejáratta a tömegesség,
mint a tudományos rendszerezés eredményeire fölépülõ
XIX. századi historizmust. Sõt maga a modern is természetesen
historizmus, amelynek bázisa már nemcsak az antik-európai,
hanem az összes Európán kívüli, mindenekelõtt
az afrikai és japán tradíció is. Majdnem igaz
tehát, hogy az érték csak a térben, a tömegben,
a tektonikai szabatosságban, az anyaghasználatban, az arányokban,
a léptékben, a részletek finom kidolgozásában
valósulhat meg, ahogy azt a mesterség évezredes elvei
megfogalmazzák. Mindenesetre most, hogy már alapos és
agyonrendszerezett a tudásunk a nem is oly régen még
"természetesen átélhetõ" modern építészetrõl,
visszajutunk e trivialitáshoz.
A budai modern - a leltárba
fölvett épületek döntõ többsége
ilyen -, mai szemmel nézve e triviális értelemben
minõség. Triviális mesterségbeli értelemben
- a jól képzett építõmesterek a historizáló
formatanon nevelkedtek a különbözõ ipariskolákban,
vagyis tulajdonképpen konzervatív keretek között.
Az építõmester és az építész
kapcsolata még "hagyományosan" közvetlen. Az építésznek
nem kell fölösleges rajzokat készítenie, ugyanakkor
az építési vállalkozót csak az õ
hozzájárulásával lehet kifizetni. (!) (Uramisten,
hová "fejlõdtünk" innen!)
Az egy idõben egymást
kizáró fogalmak jelentése néha lényegesen
módosul, esetleg alaposan megváltozik. Avantgárd,
progresszív, modern, konzervatív, historizáló,
tradicionális: esküdt ellenségek lehetnek egy-egy korszakban,
és még inkább annak tûnhetnek egy erre kondicionált
történelemszemlélet tükrében. A szerzõ
által használt "dekoratív modern", "konzervatív
modern", "romantikus modern", "romantikus elemekkel gazdagított
modern" elnevezések olyan épületeket jelölnek,
amelyek tervezõi nem tudtak vagy különbözõ
meggondolásokból nem akartak ortodox modern vagy hagyományosan
historizáló építészetet mûvelni.
Ha a kor európai építészetét nézzük,
nem térhetünk ki a fölismerés elõl, hogy
egyrészt a kor "modernség"-tudata nem azonos a miénkkel
(August Perret, Otto Bartning, sõt még Heinrich Tessenow
is modern), másrészt az általunk klasszikus modernnek
vagy racionalistának nevezett építészetet a
kortársak a legracionálisabb érvek alapján
minõsítették formalistának (lapos tetõ,
a párkányok elhagyása, a vízszintes sávablak,
a fehér, sima felületek stb.).
Azóta sokan rámutattak,
hogy míg a XIX. század stíluspluralizmusa mögött
a rendszerezõ tudományos megismerés eszménye
állt, a XX. századi "modern" sokszor saját programjának
öntudatlanul is ellentmondva, a mûvészet autonómiájának
eszményét vetítette az épület és
a város léptékébe. Az elõbbi következménye
az volt, hogy objektív tudományos alapon elõ lehetett
írni, hogy az egyes épületfajtákat melyik korábbi
történeti kor mintája után kell építeni,
az utóbbié pedig az, hogy az épületeket és
városokat öntudatlanul és "természetesen" a modern
festészeti és szobrászati kompozíciós
sémák szerint alakították.
Az utókor jogos és
sokszor fájdalmas észrevételei, kritikái persze
nem csökkentik a historizmus vagy a modern klasszikusainak nagyságát.
Csak az ipari civilizációnak arra a sajátos törvényszerûségére
irányítják a figyelmet, amelyet a tudomány
által fölhalmozott történeti ismeretek, egyáltalában,
a történelem tudatának állandóan változó
elõjelû nyomása és e civilizáció
alapvetõen tömeges jellege okoz. E folyamatban az egyértelmû
mintákat gyorsan betemeti az utánzatok tömege. A vizuális
és plasztikai toposzok terjedése e mintákat kultúrnormává
semlegesíti. E minták persze tovább hatnak, az utánzatokkal
szemben megõrzik "tisztaságukat", de egyre kevesebb felfedezni
valót kínálnak, inkább kényelmes, konszolidált
befogadásra szólítanak fel.
Valahogy ilyen a viszonyunk a modern
klasszikusaihoz. Az építészetben ezt jelzi a magát
posztmodernnek nevezõ "radikális eklekticizmus", majd a magát
dekonstruktívnak nevezõ ortodox neokonstruktivizmus kitérõi
után az utóbbi években fölerõsödõ,
meglepõen egységes, kissé tanácstalan neomodernizmus.
Ám az építészet mélyebb vizuális
és plasztikai indítékai nem a kultúrnormává
vált minták kényelmes befogadásában
és feldolgozásában rejlenek. Így eshet meg,
hogy szemünk egyforma érdeklõdéssel fordul a
"modern", a "dekoratív-modern", a "konzervatív-modern", a
"romantikus-modern" épületek felé is, és a posztmodern
vagy a biomorf építészet militáns modernellenességével
vagy a neomodernizmus doktrinér azonosulásával szemben
nem az éles stilisztikai határokat keresi. A tradíciókat
finoman parafrazeáló, az újat a régivel együtt
látó, együtt gondoló építészet
ma éppen azért tûnik fontosnak, mert ritkán
szolgál egyértelmû mintákkal.
Nyilvánvaló, hogy
a két világháború között épült
budai épületek közül a "bizonytalan kilétûek"
egyáltalán nem ilyen megfontolásból születtek.
Egy részükben a századelõ építészeinek
dekoratív tradíciója tört felszínre, egyik-másik
talán egy konzervatív megrendelõ és egy modern
építész közötti kompromisszum eredménye.
Ilyen például Jónás Zsigmond (176), Jánszky
Béla és Szivessy Tibor (284, 287), Wanner János (254)
vagy Rimanóczy Gyula (71) egy-egy épülete.
Két építész
munkásságában azonban nyilvánvalóan
többrõl van szó, mint egyszerû megalkuvásról
vagy csupán a véletlen játékáról.
Molnár Farkas Magyar Szentföld templom tervének eredeti
változata (146), Mese utcai villája (522), valamint Virágh
Pál Harangvirág utcai (142), Lepke utcai (178) és
Ôzike utcai (471) lakóházai olyan építészet
felé mutatnak, amelyeket ma, fél évszázad múltán,
jobb híján Kenneth Frampton elnevezését használva,
kritikai regionalizmusnak hívunk. E megközelítés
az építészetben olyan kritikai erõforrást
lát, amelynek segítségével képesek vagyunk
ellenállni a globális technológiák uniformizáló
nyomásának, anélkül, hogy populista, folklorisztikus
rezervátumokba kellene bezárnunk magunkat...
Messzire jutottunk Ferkai András
leltárjának segítségével. Talán
a legfontosabb kérdésig. Jó tudni, hogy voltak honfitársaink,
akik már elõttünk eljutottak ide, és válaszaik,
ha töredékekben maradtak is fenn, segítenek nekünk.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu