Budai villák két nézetbõl

Rév Ilona


  Ferkai András könyve Buda két világháború között emelt épületeinek a topográfiája. Ilyen jellegû munka nyereség azok számára, akik érdeklõdnek a város története iránt. Buda félmúltja azért is fontos, mert éppen a két világháború között öltötte fel mai arculatát.
  A topográfiai rész, amelynek a szerzõ az Inventárium címet adta, a könyv terjedelmének mintegy kilenctized részét teszi ki. Megelõzi ezt másfél ívnyi elméleti jellegû rész: az elõszó és három fejezet: A budai oldal városfejlõdése; Jellemzõ lakóépület-típusok; Középületek. Az Inventárium kerületenként, ezen belül abc-sorrendbe szedett utcanevenként és növekvõ házszámok alapján csoportosítja a tárgyalt épületeket. Ötszázhuszonkettõt ismertet, a leírást az esetek többségében fényképfelvétel és alaprajz egészíti ki.
  Aki a fülszöveg alapján kíván tájékozódni, félrevezetõ információhoz jut, ugyanis ott az áll, hogy a rövid elemzõ leírásokat ezernél is több, túlnyomórészt egykorú fénykép kíséri. Aki a fülszöveget írta, tehát nem lapozta végig a könyvet, és a szerzõ elõszavát sem olvasta el. Megbízhatóbb, ha az utóbbira hagyatkozunk, bár pontos és határozott választ itt sem kapunk a könyv tartalmára vonatkozóan. A szerzõ elõre bocsátja, hogy a korszaktopográfiáknak két fajtája ismeretes: az egyik a teljes épületanyagot vizsgálja, a másik valamilyen szempont, például stílus, épülettípus szerint válogat. Azt azonban Ferkai elmulasztja az olvasó tudomására hozni, hogy munkája melyik kategóriába tartozik. "A topográfia, amit a tisztelt olvasó a kezében tart - írja -, a két világháború közötti korszak budapesti építészetével foglalkozik, pontosan csak a fõváros jobb partjával, a budai kerületekkel. Így is tetemes anyagot, több mint ötszáz objektumot ölel fel, hiszen Buda e korszakban különösen dinamikusan fejlõdött." Aki ismeri Budapestet, valamennyire járatos a város történetében, az tudja, hogy ez a szám Buda két világháború közötti épületeinek csak a töredéke. Az elõszó a következõkkel folytatódik: "Gyûjtésünk nem csupán a modern épületekre terjed ki, a sokféle irányzatból nemcsak elsõrangú alkotásokat válogattunk ki. A jó építészek minden munkáját megpróbáltuk számbavenni, de mellettük kevésbé jelentõs tervezõk épületei is szerepelnek..." Ebbõl az avatatlan olvasó arra következtethet, hogy amit a kezében tart, válogatás, mert csak a "jó" építészek esetében "próbálta meg" a szerzõ valamennyi mûvet számba venni. Hogy kik a jó építészek, a fentiekbõl az következik, azok, akiknek minél több alkotásuk szerepel a könyvben. Persze elõfordulhat, hogy valaki jó építész, de viszonylag keveset épített a budai oldalon, vagy hogy java épületei egy másik korszakban - korábban vagy késõbben - épültek. Hogy ez a mennyiségi támpont mennyire félrevezetõ, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Kós Károly a könyvben egyetlen alkotással szerepel. Tudományos igényû szerzõ így nem lebegtetheti a könyve tartalmára vonatkozó információkat, sem értékítéletének ismérveit. Márpedig ez a könyv tudományos igénnyel készült. Az elõszóban áll az is, hogy a XIX-XX. század magyar építészetérõl összefoglaló történeti feldolgozások készültek, mielõtt még az ilyen munkákhoz nélkülözhetetlen alapkutatások elkezdõdtek volna. A szerzõ tehát alapkutatásnak szánja munkáját. Könyvét elsõsorban az építészettörténet kutatóinak ajánlja, rajtuk kívül mindazoknak, akik a város története iránt érdeklõdnek.
  A Buda városfejlõdésével foglalkozó fejezet számot tarthat a város története iránt érdeklõdõk figyelmére. Buda a múlt század végéig, a Várat leszámítva, kisvárosias, falusias település volt. A Vízivárost, Óbudát kézmûvesek lakták, a dombok lankáit szõlõsgazdák mûvelték. Csak a múlt század végén épült néhány utcában emeletes bérház a Várban lévõ hivatalok és a Budára települõ Déli vasút tisztviselõi számára. A budai hegyvidéken a reformkorban épültek az elsõ klasszicista nyaralók, a század második felében jelentek meg a sajátos színfoltot képviselõ, úgynevezett "svájci" faverandás, faoromzatos, lombfûrészes ornamentikájú nyaralók.
  A szerzõ rámutat: városias fejlõdését Buda a közlekedés, a hidak és az utak kiépülésének köszönheti. A Lánchíd, az Alagút, majd a fogaskerekû vasút következtében vált a szórványok megjelenése után nyaralóterületté a Svábhegy; a Margit-híd megépítése indította meg a Rózsadomb keleti lejtõjének a benépesülését; a Ferenc József-híd megépülése tette lehetõvé a gellérthegyi villanegyed s a Fehérvári út és a környezõ utcák kiépülését. Revelációként világít rá a budai oldal állapotára, hogy 1921-ben a fõváros törvényhatósága olyan indítványt vitatott meg, ami a Gellérthegyen való legeltetés kérdését vetette fel. (Az erre vonatkozó jegyzetbõl kiderül, hogy a törvényhatóság az indítvány ügyében határozatot is hozott, de hogy a határozat mi volt, nem tudjuk meg.)

Figyelemre méltó, talán hasznos is tudni, hogy milyen meghatározó szerepet játszott a város fejlõdésében - esetünkben Buda kiépülésében - a célzott adókedvezmények rendszere. A húszas évek elején, a háború után fellépett lakásínség enyhítésére a tatarozást és az emeletráépítést részesítették adókedvezményben. Az adókedvezményt ké- sõbb kiterjesztették új házak építésére is, feltételül csupán az építkezés befejezésének határidejét és bizonyos minimális komfortfokozatot szabtak meg. Az 1934-es adómentességi rendelet szakított ezzel a gyakorlattal, mert az túl extenzív és kontrollálatlan városfejlõdéshez vezetett volna. Az újonnan bevezetett kedvezmény elõnyben részesítette a regenerációs építkezéseket, vagyis a régi, rossz minõségû földszintes házak lebontását és korszerû lakóházak emelését. (Hogy ennek során értékek is veszendõbe mentek, abból feltételezhetjük, hogy a húszas-harmincas évek mûemlék-szemlélete nem terjedt ki mindarra, amire ma.) Az adókedvezmények következtében épült ki az Attila út Vérmezõ menti szakasza, a Krisztina körút jelentõs része, a Margit körút páratlan oldala. Az adókedvezménynek különbözõ fokozatai voltak. Az adómentesség és az adókedvezmény eszközével érte el a fõváros, hogy a harmincas évek végére a telek-körülépítést felváltotta a telkek sávos beépítése, ezzel megszüntek a körfolyosós, szûk udvarok, létrejöttek a tágas, füves-fás tömbudvarok, megszüntetve az utcai és az udvari lakások hierarchiáját. (Ilyenfajta építkezésekre a legnagyobb összefüggõ területen az Újlipótvárosban került sor.)
  Az adókedvezmény intézményét a Közmunkatanács városképi szempontok érvényesítésére is felhasználta, megszabva a fõútvonalakon épülõ házak magasságát, a homlokzat vakolásának minõségét. A Közmunkatanács elõírásainak köszönhetjük, hogy a Várhegy a Krisztina körút felõl megõrizte meghatározó városképi szerepét. A Közmunkatanács elnöke, Rakovszky Iván döntése az Attila úton és a Vár lejtõjén épült házak magasságát úgy határozta meg, hogy egy, a Várhegyet burkoló elméleti palást magasságán túl nem nyúlhatnak az épületek. (Ennek az intézkedésnek a bölcsességét akkor méltányolhatjuk, ha tekintetbe vesszük a hatvanas évek óbudai építkezéseit, ahol a lakótelep betonkordont von a Duna és a hegyek közé, megbontva a környezet, a folyó és a hegyek természetadta szépségét.)
  A topográfia a lakóépületek minden típusát tárgyalja, a |t sorú beépítésû bérházakat, az egyedi és igényes lakóépületek mellett a korabeli "tömeges" lakásépítést, a köz- és ipari épületeket, valamint az összefüggõ együtteseket (utcák, térfalak, egységesen tervezett épületcsoportok), de persze Buda adottságai folytán az ismertetett épületek többsége mégis csak kertes családi ház.
  Ami a stíluskérdéseket illeti, az adott korban épült és a szerzõ által számba vett épületek többsége a modernista irányzathoz tartozik, de a korszak egyéb irányzatai is képviselve vannak. Ez esetünkben annál is fontosabb, mert a két világháború között a hazai hivatalos körök konzervativizmusa jelentõs szerepet juttatott a történelmi építészeti irányzatoknak, mindenekelõtt a neobarokknak, és kétségbe vonhatatlan, hogy esztétikailag értékes alkotások is születtek a historizáló irányzatok jegyében.

A könyv többnyire modernista szellemiségû alkotásokat ismertet - ez a tárgyalt korszak épületeinek számarányaiból is következik -, ami azonban az építészeti modernizmus fogalmát illeti, ebben alig érthetõ szerzõi bizonytalanságot tapasztalunk. Elõszavában ezt írja: "Újabban tanúi lehetünk a >>modern<< fogalom kitágulásának: a 20. század építészetérõl szóló könyvek ma már nemcsak a modern, hanem a vele párhuzamosan létezõ egyéb irányzatokkal is kellõ terjedelemben foglalkoznak." Az ellentmondás magában az állításban foglaltatik: nem jelenti a "modern" fogalmának a kitágulását, ha a XX. század építészetérõl szóló könyvek a párhuzamosan létezõ egyéb irányzatokat is tárgyalják. A modern építészet ugyanis - a szerzõ tétova álláspontjával ellentétben - nagyon is körülhatárolt irányzatot jelöl: a húszas évek folyamán kialakult formanyelvet - egyenes vonalak, sík felületek, kubusok - és a hozzájuk tartozó filozófiát: a funkcionalizmust mint lényeg- és formameghatározó tényezõt. Egy történelmileg és mûvészettörténetileg körülhatárolt stílusirányzatról van szó, hiszen az utána következõ ellentétes szellemiségû irányzat, magát elhatárolandó, posztmodernnek nevezi magát. És míg a szerzõ jegyzetben (25. sz.) utal arra, hogy a Városháza konzervatív törvényhatósága volt az építészeti historizmus továbbélésének ágense, meg sem említi a modernizmus gyökereit, hazánkba való behatolásának körülményeit. Az irányzatot idehaza elõszeretettel nevezték Bauhausnak, mert bár egyesítette magában a különbözõ helyekrõl, mindenekelõtt Hollandiából és Franciaországból származó rokon szellemû irányzatok hatását is, a dessaui Bauhaus iskola volt a hazai modernista építészet közvetlen forrása. Vagy mert az irányzat legjobbjai maguk is emez iskola növendékei voltak, vagy mert ennek tanításait tették magukévá. Nem arról van szó, hogy a könyvnek részletesen ki kellett volna térnie a Bauhaus problémájára, ez nem tartozik feladatai közé, de képtelenség, hogy Ferkai könyvében maga a Bauhaus szó elõ sem fordul. Legalább rövid utalást igényelt volna, hogy a modernista építészet a húszas-harmincas években világnézeti tartalommal töltõdött meg, és mozgalomjelleget is öltött. Mozgalmi voltából következõen nemzetközi szervezet alakult az irányzat terjesztésére, problémáinak megvitatására; ez volt a CIAM (Congrés Internationaux d'Architecture Moderne). A CIAM magyar tagozatának tagjai voltak azok az építészek, akik Ferkai könyvében a legtöbbször szerepelnek: Fischer József, Forbát Alfréd, Kósa Zoltán, Körner József, Ligeti Pál, Major Máté, Molnár Farkas, Preisich Gábor, Révész Zoltán. A Tér és Forma címû folyóirat, a modern építészet élharcosa folyamatosan ismertette Budapest Bauhaus szellemiségû új épületeit, s minden év januári számát a CIAM magyar tagozatához tartozó építészek munkássága összefoglaló ismertetésének szentelte. A két világháború közötti magyar építészettel foglalkozó munkában, amely túlnyomórészt modernista szellemiségû épületeket ismertet, nem maradhat említetlenül a Bauhaus, a CIAM és a Tér és Forma . (Utóbbi a topográfiai részben kezdõbetûivel - TF - csak a szakirodalom forrásmegjelöléseként fordul elõ.)
  A modernista építészet mozgalmi jellegével hozható kapcsolatba a Pasarét és a Hûvösvölgy mezsgyéjén a harmincas évek elején épült Napraforgó utca. Ez a huszonkét családi házból álló, újonnan létesített utca a kor jeles építészeinek a kísérlete a korszerû építészeti elvek és a gazdasági és szociális szempontok egyeztetésére, a kispénzû középosztály számára az Angliában honos kertes családiházas telepek prototípusának a létrehozására. Ezek után meglepõ, hogy a bevezetõ elméleti részben a Napraforgó utca pontosan akkora terjedelmet kap, mint az Új Idõk elõfizetõi között kisorsolt két rózsadombi családi ház. A topográfiai részben a Napraforgó utca - lévén hogy huszonkét épületrõl van szó - persze nagyobb terjedelmet kap -, de ez így mennyiségi és nem minõsítési kérdés.

Az elõszóban szerepel egy nehezen értelmezhetõ állítás, melyen nem lehet átsiklani. A szerzõ a következõket írja: "A hazai szakirodalomban - ideológiai okokból - évtizedeken át a >>progresszív<< modern építészet élvezett prioritást a konzervatív, tradicionális és a népi tendenciákkal szemben. Ezzel az egyoldalúsággal szakítani kívánunk: kötetünk a törekvések teljességét igyekszik átfogni." Nem világos, hogy a szerzõ mire gondol. Tény, hogy az elmúlt diktatúrában a modernista építészet soha nem élvezett hivatalos ideológiai prioritást. Az ötvenes években a hatalom kérlelhetetlen ideológiai harcot folytatott a burzsoá-imperialista elfajzásnak minõsített építészeti modernizmus ellen, hivatalos irányzattá téve az egyedül üdvözítõnek deklarált neoklasszicizmust, amit a népnyelv általában szocreálnak nevezett. Errõl szólt az ötvenes évek elején zajlott hírhedt építészeti vita. A hatvanas évek közepén a házgyáras lakótelepi építkezések kapcsán a hatalom feladta az építészettel szemben támasztott ideológiai követelményeit, az építészetet pusztán ipari tevékenységgé degradálta, tagadva, hogy annak bárminemû eszmei vagy esztétikai tartalma lehetne. Ha viszont a szerzõ a két világháború közötti szakirodalomra gondol, mint amely elõnyben részesítette a modernista építészetet, felesleges hangoztatnia, hogy õ szakított ezzel az állásponttal, a szakítás már régen bekövetkezett, a modernizmus értékelése régóta nem élvez elsõbbséget az eklekticizmussal szemben, a helyzet inkább megfordítva igaz. Jó lett volna, ha a szerzõ megnevezi a vita résztvevõit, publikációik helyét és idõpontját, így kiderült volna, hogy tulajdonképpen mire is gondol.
  Kevésbé lényeges kérdés, de megemlítem, hogy fölösleges volt az Épülettípusok címû fejezetben a villa és a családi ház közötti különbség definiálása. Ezek szerint a villa "...nemcsak lakóhelyül szolgál, hanem a társadalmi élet színtereként is funkcionál. A villa lényegéhez tartozik, hogy a szokásos lakóhelyiségeket fogadásokra alkalmas reprezentatív tércsoportok egészítik ki." Az építészettörténettel foglalkozók ismerik a történetileg kialakult villafogalmat, a mindennapi szóhasználat pedig a szép környezetben, igényesen kialakított, kertes családi házat is villának tekinti, reprezentációs funkcióktól függetlenül is. A szerzõ elkerülhette volna a fogalmi zavart, amit az okoz, hogy saját definíciójával szemben a továbbiakban bérvillának nevez két-három szobás lakásokat magukba foglaló kertes házakat.
  A könyv túlnyomó része és lényege a topográfia. Ez, bár nem teljes ugyan - nyilván terjedelmi okokból -, keresztmetszetet és áttekintést ad Buda fejlõdése egyik meghatározó jelentõségû korszakának építészetérõl.
  A topográfia tartalmazza a benne szereplõ épületek adatait (építtetõ, tervezõ, statikus, kivitelezõ, szerkezet, építõanyag, stílusirányzat, esetenként értékelõ megjegyzést is (például "mûemléki védelmet érdemelne"). A leírások néha részletezõbbek, máskor vázlatosabbak. A fényképek sajnos kisméretûek (ez bizonyára nem a szerzõn múlott), de az már a szerzõ felelõssége, hogy nincs feltüntetve, hogy a fénykép az épület melyik nézetét ábrázolja. Az esetek mintegy felében az alaprajz is szerepel, de nem könnyû eligazodni rajtuk. Többszintes épület esetében többnyire nem derül ki, hogy az alaprajz az épület melyik szintjére vonatkozik, márpedig a vázas szerkezet (és a modernista épületeknek legtöbbje ilyen szerkezetû) lehetõvé teszi a különbözõ szintek eltérõ alaprajzát. Az alaprajzokon nincs feltüntetve az égtáj, sem a helyiségek funkciója, és ha a helyiségek számokkal jelöltek, nincs megadva a számozás kódja.
  A topográfia, a hiányosságok ellenére, eligazít; megjelenésére szükség volt, bár színvonalasabb formában. Alapkutatásnak - aminek a szerzõ, mint elõszavából kiderül, munkáját szánja - csak a fogalom átértelmezésével tekinthetõ. Adatok összegyûjtése, mégpedig különösebb invenciót nem igénylõ és viszonylag könnyen hozzáférhetõ adatoké, még nem minõsül alapkutatásnak, akkor sem, ha a munka egyébként haszonnal forgatható. Az alapkutatás fogalmától új ismeretek és/vagy új összefüggések feltárása elválaszthatatlan.


Budai villák két nézetbõl


Pazár Béla

  E recenzió alcíme akár a következõ is lehetne: Gondolatok egy tulajdonságok nélküli könyvhöz. Hiszen ez a könyv "pusztán" leltár. Nem guide, de nem is hagyományos értelemben vett topográfia. A guide turistáknak szól, ezért egyrészt az építészettörténet által leírt és minõsített, másrészt kortárs épületeket ajánl röviden a látogató figyelmébe. A javasolt útvonalakon azután ki-ki egyéni fölfedezéseket is tehet. A guide válogatása a kortárs és a közelmúlt épületeibõl kicsit mindig bizonytalan. Ezért érvényessége részben idõhöz kötött. Ahol erõs a kortárs építészet, történet és elmélet, ott jó a guide. Ilyen például a jól ismert Architektur in Wien. 350 sehenswerte Bauten címû bécsi kiadvány.
  A topográfia tudományos leírás, általában a távolabbi múlt (kérdés, a tárgyalt korszakot most minek is kell tekinteni?) elfogadott értékeit veszi számba. Teljességre kell törekednie mind az objektumok számbavételénél, mind pedig azok leírásakor, ezért elkészítése hosszabb munkát igényel. A topográfia határait idõben és térben pontosan ki kell jelölnie, hiszen "biztosra" kell mennie. Könyvünk határai is egyértelmûek. A korszakhatárolás a történettudomány idõbeosztását követi, területi határa pedig Buda közigazgatási határa.
  Úgy gondolom azonban, hogy e kiadvány alapvetõen vizuális, taktilis indíttatású, sokkal inkább a személyesen megélt kivetülése (bármennyire száraz és tárgyilagos is elsõ pillantásra), és nem valami kifinomult intellektuális project végterméke. A szerzõ egyszerûen itt nevelkedett, itt járt iskolába. Többek között a tárgyalt idõszak egyik legjobb épületébe, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba. Tehát Budáról van szó, de az alapélmény, a személyes fölfedezések szintjén. A könyv ezért nem topográfia. Kevesebb és több is annál. Topográfiai alapanyag. És nem guide. Nem kulturális szolgáltatást akar nyújtani, "csak" közzétesz.
  A szerzõ húszévi türelmes, alapos, kitartó gyûjtõ- és rendszerezõ munka után 522, a két világháború között épült budai épületet mutat be az olvasónak, kerületenként csoportosítva. A gyûjtött anyagból egy tucat monografikus és tematikus mûvet írhatott volna, de a tárgy jobban vonzotta az írásnál. A leltár elõtt röviden ismerteti Buda korabeli fejlõdését, a társadalmi, gazdasági, szociológiai, városépítészeti összefüggéseket, a jogi, pénzügyi, építési szabályozás jellemzõit, stilisztikai megjelöléseket határoz meg az épületek építészeti hovatartozásának behatárolására, kiemeli a jellemzõ épülettípusokat.
  Az épületleírásokból megismerhetjük az építés idõpontját, az építtetõ nevét, foglalkozását. Megtudjuk, ki volt az építész, számos esetben a szerkezettervezõ, az építési vállalkozó, a közremûködõ képzõ- vagy iparmûvész. Ezután a meghatározó stílusjegyek és az épület tömör ismertetése következik, az esetek többségében korabeli rajzzal, korabeli fotóval, sok építészeti részlet pontos leírásával. Végül a szerzõ megadja adatainak forrását. Az 522 közül huszonegyet, köztük kitûnõ épületeket már nem láthatunk. A könyvet az építtetõk, az építészek, a statikusok, szerkezettervezõk, a kivitelezõk, a vállalkozók, az iparosok, az iparmûvészek és a társmûvészek névmutatója zárja.
  A munkát jó kézbe venni, a két és fél hasábos szerkesztés szerencsésnek bizonyult, fegyelmezett, de nem merev megjelenést biztosít, az ötféle képszélesség változatos lehetõséget nyújt az ábrák elhelyezésére. Képaláírás és képjegyzék, valamint az épületek helyét mutató térképek megkönnyítenék a könyv használatát. Kár, hogy elmaradt egy angol nyelvû összefoglaló, ez ma már minden nemzetközi érdeklõdéssel számoló építészeti könyv elengedhetetlen része.
  A szerzõ, mint maga írja, alapkutatást végzett. Hosszú ideig mindenféle megbízás, kutatási program nélkül. Elõször egyetemi hallgatóként, majd tervezõ építészként, egy ideig ösztöndíjas kutatóként. Fiókjaiban éveken keresztül gyûltek a jegyzetek, cédulák, negatívok - a publikálás legcsekélyebb reménye nélkül. Nemcsak Budát járta, hanem Pestet is, s nemcsak Pestet - ha tehette, az országot is. Talán éppen e nagyszámú épület részletes megismerése, a számtalan forrás tanulsága tartotta vissza attól, hogy valamelyik aktuális ideológia mellé szegõdve egyik vagy másik irányzatot emelje ki, jóllehet - mint ahogy a bevezetõben utal rá - a külföldi szakirodalomban az elmúlt húsz évben számos tematikus munka jelent meg.
  Itthon két fontos kiadvány lehetett hasznos inspiráció ehhez az elhatározáshoz. Merényi Ferenc A magyar építészet 1867-1967 címû, 1970-ben kiadott könyve ma is kitûnõen használható "hézagpótló" kézikönyv. A benne tárgyalt kor, terület és a könyv terjedelme, mûfaja közötti ellentmondás miatt azonban könyvünkkel nehezen volna összevethetõ. Gerle János, Kovács Attila, Makovecz Imre A századforduló magyar építészete címû 1990-ben kiadott reprezentatív munkája a kor építészeit veszi számba a teljesség igényével, impozáns mennyiségû adat felkutatása és rendszerezése nyomán.
  Ferkai András munkája - különösen ha figyelembe vesszük a most készülõ, Pestrõl szóló kötetet is - a maximális igényû feltárás tekintetében rokon a fent említett könyvvel. Míg azonban a századforduló magyar építészetében az utókor kimondva-kimondatlanul a szecessziót tiszteli igazán, addig szerzõnk egy közelebb esõ, jobban vitatott korszakot tárgyal, és (talán ezért) tipológiai kérdésekben semleges akar maradni. Válogat, de csak egy szempont szerint: az érték, a minõség alapján. Mindezt persze csak azért teheti, mert az épületeket sokszor a legapróbb részletekig ismeri. A jó építészet értése, élvezete sugárzik ebbõl a leltárból. És a két világháború közötti budai építészet jó volt, minõségi volt. Ellentmondásaival, meglepõ sokszínûségével, pluralizmusával. Ez a korszak valójában nem a háborúval, hanem a fordulat évével ért véget, 1949-ben. Hatása azonban érdekes módon egészen a tipizált vasbeton elõregyártott szerkezetek hatvanas évek végén, hetvenes évek elején teljessé váló egyeduralmáig nyomon követhetõ építészetünkben.

Érdekes és tanulságos a politika és az építészet idõszámítása közötti fáziseltolódás. A totalitariánus rendszer számára kapóra jött a harmincas években felnõtt európai horizontú építésznemzedék. A Rákosi-rendszer számos reprezentatív épülete az orosz példa észrevétlen megkerülésével így válhatott a legjobb skandináv és olasz klasszicizmus rokonává, a magyar építészet maradandóan értékes darabjává.
  Mindez a kívülálló számára nem derülhet ki a könyvbõl, de az építész számára érzékelhetõvé válik e folyamatosság, különösen az említett, a háború elõtt már komoly munkához jutó építésznemzedék mûveinek tükrében. Ami radikálisan megszakadt, az ennek az építészetnek az alapvetõen polgári háttere, töltése. Trianon sokkja, a konzervatív konszolidáció, a világgazdasági válság, majd a harmincas évek modernizációs folyamatát gyorsan lezáró háborús készülõdés évei alatt meglepõnek tûnhet e polgári jelleg ilyen markáns jelenléte.
  Az elsõ világháború után a "Gründerzeit" fõvárosa, az eklektikus Pest egyre inkább átadja helyét a modern eszméknek minden szempontból tág teret adó budai oldalnak. Itt is igaz, hogy a modern XX. század az elsõ világháború után kezdõdik, és Buda szerepe, jelentõsége ehhez kapcsolódik. A polgári jelleg módosul, illetve most valósul meg modern értelemben. A gründolók újgazdag fényûzése után a következõ generáció számára nyitva áll az út a kulturált, választékos életvitelhez. Pénz, mûveltség, európai orientáció, kezdeményezés, szabad építési terület itt szerencsésen van együtt, oly szerencsésen, mint azóta egyszer sem. A budai oldal épületei elegáns, helyenként fényûzõ, de a középosztály illemét ritkán sértõ, az ízléstelen magamutogatástól tartózkodó életstílus dokumentumai. S ezt az azóta többszörösen földbe döngölt modern polgári életesélyt szeretjük a legjobban ebben a korban.
  A két háború közötti budai városépítés és építészet sok, azóta bevált modellt valósított meg. Házak, utcák, tömbök, terek, udvarok, lakások épültek, amelyekben ma, fél évszázad után is lehet városi életet élni. Platschek Imre nagyvonalúan elegáns Margit körúti bérházának modernizmusa gazdag modell. A kõburkolat, a nikkelezett fogódzók, az ajtókilincsek, a hajlított üveg ugyanígy készült Berlinben, Prágában vagy Rómában. Hikisch Rezsõ Bécsi úti neoklasszicista együttese szerény példa. Vakolat, márványmozaik, olajfesték, mint Koppenhágában vagy Helsinkiben. S mindkettõben ma is jól használható lakások. A kor keretes, udvaros beépítésû tömbjei Lágymányoson, az Attila körúton, a Vízivárosban vagy Újlakon ma is "jobb környéknek" számítanak. Itt nem szégyen lakni, mint a lakótelepeken vagy Pest slumos kerületeiben.
  Ferkai András leltárjának legfontosabb tanulsága, hogy egy kor építészetének megmérettetésekor - s ehhez mindig évtizedek kellenek - háttérbe szorulnak az aktuális ideológiák, küzdelmek, hitek, tévhitek. Mércének marad az idõtálló minõség legfontosabb követelménye. S e minõség, mint látható, számtalan formában, felfogásban megvalósulhat.
  A XX. század építészetét ma már aligha lehet kizárólag a modern és a konzervatív építészet harcának tekinteni. A modernizmust - amely kezdettõl fogva az ipari civilizációval járó eltömegesedés embertelen következményeit szerette volna orvosolni - ugyanúgy lejáratta a tömegesség, mint a tudományos rendszerezés eredményeire fölépülõ XIX. századi historizmust. Sõt maga a modern is természetesen historizmus, amelynek bázisa már nemcsak az antik-európai, hanem az összes Európán kívüli, mindenekelõtt az afrikai és japán tradíció is. Majdnem igaz tehát, hogy az érték csak a térben, a tömegben, a tektonikai szabatosságban, az anyaghasználatban, az arányokban, a léptékben, a részletek finom kidolgozásában valósulhat meg, ahogy azt a mesterség évezredes elvei megfogalmazzák. Mindenesetre most, hogy már alapos és agyonrendszerezett a tudásunk a nem is oly régen még "természetesen átélhetõ" modern építészetrõl, visszajutunk e trivialitáshoz.
  A budai modern - a leltárba fölvett épületek döntõ többsége ilyen -, mai szemmel nézve e triviális értelemben minõség. Triviális mesterségbeli értelemben - a jól képzett építõmesterek a historizáló formatanon nevelkedtek a különbözõ ipariskolákban, vagyis tulajdonképpen konzervatív keretek között. Az építõmester és az építész kapcsolata még "hagyományosan" közvetlen. Az építésznek nem kell fölösleges rajzokat készítenie, ugyanakkor az építési vállalkozót csak az õ hozzájárulásával lehet kifizetni. (!) (Uramisten, hová "fejlõdtünk" innen!)
  Az egy idõben egymást kizáró fogalmak jelentése néha lényegesen módosul, esetleg alaposan megváltozik. Avantgárd, progresszív, modern, konzervatív, historizáló, tradicionális: esküdt ellenségek lehetnek egy-egy korszakban, és még inkább annak tûnhetnek egy erre kondicionált történelemszemlélet tükrében. A szerzõ által használt "dekoratív modern", "konzervatív modern", "romantikus modern", "romantikus elemekkel gazdagított modern" elnevezések olyan épületeket jelölnek, amelyek tervezõi nem tudtak vagy különbözõ meggondolásokból nem akartak ortodox modern vagy hagyományosan historizáló építészetet mûvelni. Ha a kor európai építészetét nézzük, nem térhetünk ki a fölismerés elõl, hogy egyrészt a kor "modernség"-tudata nem azonos a miénkkel (August Perret, Otto Bartning, sõt még Heinrich Tessenow is modern), másrészt az általunk klasszikus modernnek vagy racionalistának nevezett építészetet a kortársak a legracionálisabb érvek alapján minõsítették formalistának (lapos tetõ, a párkányok elhagyása, a vízszintes sávablak, a fehér, sima felületek stb.).
  Azóta sokan rámutattak, hogy míg a XIX. század stíluspluralizmusa mögött a rendszerezõ tudományos megismerés eszménye állt, a XX. századi "modern" sokszor saját programjának öntudatlanul is ellentmondva, a mûvészet autonómiájának eszményét vetítette az épület és a város léptékébe. Az elõbbi következménye az volt, hogy objektív tudományos alapon elõ lehetett írni, hogy az egyes épületfajtákat melyik korábbi történeti kor mintája után kell építeni, az utóbbié pedig az, hogy az épületeket és városokat öntudatlanul és "természetesen" a modern festészeti és szobrászati kompozíciós sémák szerint alakították.
  Az utókor jogos és sokszor fájdalmas észrevételei, kritikái persze nem csökkentik a historizmus vagy a modern klasszikusainak nagyságát. Csak az ipari civilizációnak arra a sajátos törvényszerûségére irányítják a figyelmet, amelyet a tudomány által fölhalmozott történeti ismeretek, egyáltalában, a történelem tudatának állandóan változó elõjelû nyomása és e civilizáció alapvetõen tömeges jellege okoz. E folyamatban az egyértelmû mintákat gyorsan betemeti az utánzatok tömege. A vizuális és plasztikai toposzok terjedése e mintákat kultúrnormává semlegesíti. E minták persze tovább hatnak, az utánzatokkal szemben megõrzik "tisztaságukat", de egyre kevesebb felfedezni valót kínálnak, inkább kényelmes, konszolidált befogadásra szólítanak fel.
  Valahogy ilyen a viszonyunk a modern klasszikusaihoz. Az építészetben ezt jelzi a magát posztmodernnek nevezõ "radikális eklekticizmus", majd a magát dekonstruktívnak nevezõ ortodox neokonstruktivizmus kitérõi után az utóbbi években fölerõsödõ, meglepõen egységes, kissé tanácstalan neomodernizmus. Ám az építészet mélyebb vizuális és plasztikai indítékai nem a kultúrnormává vált minták kényelmes befogadásában és feldolgozásában rejlenek. Így eshet meg, hogy szemünk egyforma érdeklõdéssel fordul a "modern", a "dekoratív-modern", a "konzervatív-modern", a "romantikus-modern" épületek felé is, és a posztmodern vagy a biomorf építészet militáns modernellenességével vagy a neomodernizmus doktrinér azonosulásával szemben nem az éles stilisztikai határokat keresi. A tradíciókat finoman parafrazeáló, az újat a régivel együtt látó, együtt gondoló építészet ma éppen azért tûnik fontosnak, mert ritkán szolgál egyértelmû mintákkal.
  Nyilvánvaló, hogy a két világháború között épült budai épületek közül a "bizonytalan kilétûek" egyáltalán nem ilyen megfontolásból születtek. Egy részükben a századelõ építészeinek dekoratív tradíciója tört felszínre, egyik-másik talán egy konzervatív megrendelõ és egy modern építész közötti kompromisszum eredménye. Ilyen például Jónás Zsigmond (176), Jánszky Béla és Szivessy Tibor (284, 287), Wanner János (254) vagy Rimanóczy Gyula (71) egy-egy épülete.
  Két építész munkásságában azonban nyilvánvalóan többrõl van szó, mint egyszerû megalkuvásról vagy csupán a véletlen játékáról. Molnár Farkas Magyar Szentföld templom tervének eredeti változata (146), Mese utcai villája (522), valamint Virágh Pál Harangvirág utcai (142), Lepke utcai (178) és Ôzike utcai (471) lakóházai olyan építészet felé mutatnak, amelyeket ma, fél évszázad múltán, jobb híján Kenneth Frampton elnevezését használva, kritikai regionalizmusnak hívunk. E megközelítés az építészetben olyan kritikai erõforrást lát, amelynek segítségével képesek vagyunk ellenállni a globális technológiák uniformizáló nyomásának, anélkül, hogy populista, folklorisztikus rezervátumokba kellene bezárnunk magunkat...
  Messzire jutottunk Ferkai András leltárjának segítségével. Talán a legfontosabb kérdésig. Jó tudni, hogy voltak honfitársaink, akik már elõttünk eljutottak ide, és válaszaik, ha töredékekben maradtak is fenn, segítenek nekünk.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/