1947-ben jelent meg elõször
Petre P. Panaitescunak ez a románul jól, magyar fordításban
kissé sután hangzó címû mûve: Román
interpretációk. Szimbolikus értékû mû
- írja róla Serban Papacostea a jelen, második kiadás
elõszavában -, mert megjelenésének éve,
1947 törést hozott a román történelemben
is, és így lezárta a román nemzeti történetírás
ciklusát. Újrakiadása az újrakezdés
fontos eseménye, hiszen az ellentmondásokkal szembenézõ
önvizsgálat igényét is jelzi.
A történész Panaitescu
fõ érdeme a realizmus. Alig van a középkori román
történelemnek olyan lényeges kérdése,
amelyhez ne szólt volna hozzá, szembeszállva valamiféle
elõítélettel. Téziseit mindig úgy tudta
megfogalmazni, hogy az olvasó érezhette: többet nyert,
mint vesztett. Íme néhány példa a jelen kötetben
újrakiadott tanulmányok kapcsán. A román kultúra
"szláv korszakát" elemezve a szerzõ arra a következtetésre
jut, hogy az ószláv nyelv egyházi és vajdai
kancelláriai uralma nem valamiféle ármány mûve,
hanem ez felelt meg a román társadalom fejlettségi
fokának. Nem volt más, mint a bizánci kultúra
rurális változata. Kínosabb viszont, amit Panaitescu
a bojárság eredetérõl ír. Feltételezi
a szláv elemek erõs szerepét, románok fölötti
szupremáciáját. (Erre a tanulmányra az elmúlt
évtizedekben csak rendkívül sejtelmesen utaltak a román
szakirodalomban, ha egyáltalán utaltak.) A román nép
és a román országok nevét és megnevezéseit
elemzõ dolgozatában ezzel a szupremáciával
magyarázza azt, hogy miért lett az etnicitást jelölõ
rumaˆn szóból a végén a havaselvi jobbágy-szolga
népesség gyûjtõfogalma. Újszerû
a "román politikai dualizmus" elmélyültebb vizsgálata
külön dolgozatban: annak elemzése, hogy a román
államiság miért a két román vajdaságban
valósult meg, egymástól függetlenül. Nem
külsõ mesterkedés mûveként - fejtegeti
Panaitescu -, hanem azért, mert ez felelt meg a korabeli gazdasági
élet lehetõségeinek. A két vajdaság
ugyanis két egymástól független nemzetközi
kereskedelmi út védelmét is biztosította, a
vajdai udvar nem utolsósorban a vámbevételekbõl
élt. Földrajzilag sem alkottak egységet; a politikai
egység igénye tehát csak késõbb vetõdhetett
fel. Aktuális ez a szemlélet ma is, amikor "a három
román ország" mítosza még él a tankönyvekben,
óhatatlanul kapcsolódva valamiféle "összeesküvésmodell"-hez.
Nem kevésbé újszerû annak vizsgálata,
miért nem foglalták el a törökök a két
román vajdaságot. Panaitescu szerint nem egyszerûen
a román vitézség magyarázza ezt, hanem az,
hogy a román országok geopolitikailag nem játszottak
jelentõs szerepet a Nyugat ellen irányuló török
offenzíva szempontjából. A román ellenállás
nyomán Konstantinápolyban rájöttek arra is, hogy
ezt a régiót jobban ki tudják használni, ha
a bojárokra és a vajdákra bízzák a kizsákmányolást,
és egy-egy trónkövetelõ készenlétben
tartásával a hûséget is biztosítani tudják.
A román városi autonómiák
sajátosságainak összehasonlító bemutatása
ma is hézagpótló. Szakmai bravúrnak nem lehetünk
tanúi, de szakmai becsületnek annál inkább. A
szerzõ úgy viszonyít a nyugati modellhez, hogy nem
próbálja túlhangsúlyozni a román városodás
eredményeit. Ô is elfogadja, hogy a román oras kifejezés
a magyar városból eredhet, de feltételezi, hogy esetleg
szász közvetítéssel. A magyart a némettõl
eltérõen nem alapító, hanem beszivárgó,
bevándorló elemnek tartja. (Így viszont nem magyarázza
meg egyes települések magyar eredetû nevét.)
Szellemes és a maga idején
újszerû volt a Bukarest fõvárossá válását
bemutató esszé. A török birodalommal való
kereskedelmi kapcsolatrendszer kiépülése volt az, ami
a fejedelmi udvart arra késztette, hogy fokozatosan "leszálljon
a hegyekbõl", és a délkeleti áruforgalom csomópontját
válassza. Mindez jól kiegészíti annak elemzését,
miért nem foglalták el a törökök a román
országokat. Újszerû volt hajdan a román anyanyelvûség
társadalomtörténeti megközelítése
is. Panaitescu úgy véli, hogy a román nyelv felkarolása
és térhódítása a vajdai hatalommal szemben
megerõsödõ bojárság saját érdekérvényesítésének
kísérõjelensége. Ahol nem volt román
nemesség - hangsúlyozza ellenpróbaként -, ott
tovább élt az egyházi szláv, mint például
Erdély egyes vidékein a XVIII. század derekán.
A bojárság felemelkedéséhez kapcsolja a reneszánsz
egyes elemeinek megjelenését is. Némileg szimbolikusnak
tekinthetõ, hogy azt a cikkét, amely a kötetet lezárja,
már a börtönben írta 1945-ben. Ez csak aktuálisabbá
teszi a kérdést: ki is volt P. P. Panaitescu?
Panaitescut némileg ismeri
vagy ismerheti a magyar (történész) olvasó. Makkai
László 1943-ban így jellemezte: "benne látjuk
a modern román történetírás legkiválóbb
képviselõjét. Széles látóköre,
tárgyilagosságra való törekvése, írói
képességei egyaránt fölébe emelik kortársainak."
(Makkai László: Román történetírás
a két világháború között. Hitel,
1943. szeptember) Ugyanakkor ki tudja, mily végzet vagy egyszerûen
csak a becsvágy erkölcsileg jó néhány
kortársa alá süllyesztette a szerzõt. Aki elmélyül
történeti tanulmányaiban, némileg elborzad a
kiváló történész középszerû
fasiszta publicisztikájától. Az sem feledhetõ,
ahogyan Panaitescu Nicolae Iorgával szemben viselkedett. Amikor
Iorgával az egyik vasgárdista kommandó példátlan
kegyetlenséggel végzett, Panaitescu a bukaresti egyetem rektora
volt. Nem tûzette ki a fekete zászlót, és amikor
a tanári kar a nagy halottra emlékezett, õ ülve
maradt. Stefan Gorovei kitûnõ utószavában így
jellemzi a kínos helyzetet: "Életének szomorú
epizódja volt, amikor nem tudott ellenszegülni néhány
egyetemi kollégája kizárásának (éppen
azokénak, akik megmentették õt 1938-ban...) és
amikor Iorga meggyilkolásakor nem tudott szilárd és
méltó magatartást tanúsítani." Hozzá
lehetett volna tenni, hogy Panaitescu egyike volt azoknak, akik 1941 januárjában
Antonescu marsallt lemondásra szólították fel,
nem tudva, hogy a "conducator" már szabad kezet kapott Hitlertõl.
Antonescu kegyetlenül le is számolt minapi szövetségesével:
a Vasgárdával. A politikus történészt
természetesen mellõzték...
Stefan Gorovei "kényelmetlen"
személyiségként jellemzi Panaitescut, arra célozva
ezzel, hogy sokakat, akik magasabbra emelkedtek, feszélyezett óriási
szakmai felkészültsége. Úgy vélem, az
a legkényelmetlenebb, amit maga Gorovei is megkerül: miként
lehet, hogy egy ilyen kiváló historikus ennyire - enyhén
szólva - furcsa közéleti szerepet vállal, és
ilyen alantasan viselkedik. Igaz, Iorga részérõl is
érte õt méltatlanság. Amikor Panaitescu 1936-ban
kiadta Vitéz Mihály életrajzát, a román
történetírás nesztora úgy rontott rá,
mintha meggyalázta volna a román uralkodó emlékét.
Holott csak emberközelbe hozta, szakítva a romantikus nacionalista
ömlengésekkel. Érdemes lett volna az utószóban
több teret szentelni e vitáknak, kinyomozni, vajon mikor érték
a fiatal történészt olyan sérülések,
amelyek feledtették vele az erkölcsi normákat.
De érdemes lett volna azt
is megvizsgálni, hogy szélsõjobboldali alapon miként
lehet eljutni a kommunizmusig. 1945. június 18-án Onisifor
Ghibu azt jegyezte fel lágernaplójában, hogy Panaitescu
"a Vasgárda problémájának radikális
megoldását" abban látta, "ha szövetkeznek a kommunizmussal
a burzsoázia szétverésére, amely Romániában
kalamitás". (Onisifor Ghibu: Ziar de lagar. Caracal, 1945. Bucuresti,
1995. 103. old.)
Sok mindenen lehetne ma vitatkozni
Panaitescuval. Hiszen egész sor mozzanatot másképpen
látunk. Például a reformáció jelentõségét
a román mûvelõdésben, még ha a közelmúltban
olyan írások jelentek is meg, amelyek igyekeznek a reformáció
hatását minimalizálni. Panaitescu a lengyel terepen
mozgott otthonosan, ezért a katolikus humanizmust állította
elõtérbe, úgy vélve, hogy a XVII. században
a román feudális viszonyok közepette ennek olyan hatása
volt, hogy a románoknál jezsuita reneszánszról
beszélhetünk. Arról is lehetne vitatkozni, hogy a reneszánsz
mennyire a gazdasági fejlõdés terméke. Ma már
tudjuk, hogy éppen a gazdasági recesszió korszakában
bontakozott ki; a tõkét inkább luxusba és a
magas kultúrába fektették be, mintsem a gazdaságba.
Hasonlóképpen gazdasági pangás jellemezte a
XVII. századot is. Jó ötlet volt a szöveggondozók
- Stefan Gorovei és Maria Székely - részérõl,
hogy jelezték az egyes tanulmányok témakörében
megjelent újabb munkákat és eredményeket. Példaszerû
a szöveggondozás is, bár az utószóban
Panaitescu izgalmas posztumusz mûvének a címét
töbször is tévesen idézik, így: "A bevezetés
a román kultúra történetébe" az egyszerû
"Bevezetés..." helyett.
A Panaitescu-kötet kiadása
nagy eredménye a iasi történészmûhelynek.
Mégis, egyben mulasztás is. Célszerû lett volna
ugyanis közzétenni Panaitescu mûveinek bibliográfiáját,
és ki lehetett volna a kötetet bõvíteni (hiszen
az elsõ kiadást egy tanulmánnyal úgyis megtoldották).
Hiányolom Panaitescu 1929-es vitairatát, amelyben Mutafcievnek
a román etnogenezisre vonatkozó téziseit taglalta.
Érdemes lett volna kiadni a mokányok, az erdélyi legelõváltó
pásztorok gazdasági jelentõségérõl
szóló kis füzetet, a Pjotr Moghila kijevi pátriárka
tevékenységét bemutató kismonográfiát,
az 1941-es Dracula-tanulmányt és a Román sors címû
1943-as eszmefuttatást, amellyel elég alaposan foglalkozik
az utószó. Igaz, ez már egy újabb kötet
anyaga is lehetne, de talán nem volna kevésbé aktuális.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu