Sok mindent elárul egy társadalomról, mivel töltik tagjai a szabadidejüket, van-e szabadidejük egyáltalán, arra tudják-e használni, amire szeretnék, avagy csak elfolyik, anélkül, hogy tervezni tudnák. A szociológiában is fontos kérdések ezek, amit bizonyítanak az idõmérleg-felvételek, a nem munka alapú társadalomelméletek, vagy akár az a szinte közhelyszerû nézet, miszerint a nyugati társadalmak a munkatársadalomból a szabadidõ-társadalom felé haladnak.
  Hasonló témák megvitatására alakult a Magyar Szabadidõ Társaság is, amely 1993 októberében Budapesten tartott nemzetközi konferenciát a mûvelõdés, az életmód és a szabadidõ együttes vizsgálatáról. Az elhangzott 28 elõadást 1995-ben kötetben is megjelentették. (Ez a társaságnak már a második kiadványa volt. Az elsõ: Társadalmi idõ, szabadidõ. Szerk. Falussy Béla. Magyar Szabadidõ Társaság - KSH, Bp., 1993)
  Nem könnyû konferenciakötetet szerkeszteni, hiszen nem minden elõadó érkezik elõre megszerkesztett anyaggal, az utólagos kérések az elõadások kidolgozására és beküldésére pedig nem mindig találnak visszhangra. Élõ elõadást írásos anyaggá szerkeszteni ismét csak próbára teszi a szerkesztõket. A jelen kötetnek is ez az egyik legfõbb baja: a tanulmányok teljesen eltérõ színvonalúak, s van köztük egy-két oldalas - eredetileg nyilván rövid referátum -, de van kész kutatási jelentés is. Minden írás - vagy rövid összefoglalása - magyar és angol nyelven egyaránt megtalálható, ami lehet üdvözlendõ szándék is - tekintettel a konferencia nemzetközi mivoltára -, a meglehetõsen felszínes másfél oldalas szövegeknél azonban inkább vicces hatású.
  A könyv alapján igen heterogénnak tûnik a konferencia résztvevõi gárdája, mintha mindenkit meghívtak volna elõadni, akit csak tudtak. Ennek köszönhetõ, hogy e lapokon szó van arról, hogy a Szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképzõ fõiskola egyházkarnagy szakos hallgatói közül hányan választják testnevelésóraként a néptáncot; milyen lenne az ideális kerékpárút-hálózat Magyarországon; a belga üdülõfalvakban hány fokos a melegvizes medence és a szauna; miként változtak a magyar társadalom preferált értékei az elmúlt húsz évben; milyen programokat szerveztek az egri fõiskolások a helyi börtön lakóinak. Mindezt mondhatnánk akár sokszínûnek is, de a végletesen eltérõ színvonal miatt az eredmény inkább kaotikus. Noha a konferencián szekcióüléseket is tartottak témakörök szerint, a tanulmányok a szerzõk névsorában, nem pedig tematikusan követik egymást. A könyv alapján a következõ témák szerepelhettek a konferencián: a szabadidõ elméleti kérdései, szabadidõ-felhasználással kapcsolatos kutatások; sporttanítás, a szabadidõsport helyzete, egészséges életmód; rekreációs és üdülési szokások és lehetõségek; amatõrmûvészet, kulturális fogyasztási szokások.
  A továbbiakban csak néhány szociológiai tartalmú - a szabadidõ elméletét, felhasználási trendjeit vizsgáló - elõadásról írok, a tanmenetekrõl szóló beszámolókat, a rövid írásokat nem tárgyalom. (Megjegyzendõ, hogy azért ezek sincsenek minden tanulság nélkül. A recenzens például kipróbálta, tudja-e teljesíteni a hanyatt fekvésbõl felüléseknek a jászberényi fõiskolán 30 mp alatt elõírt szintjét.)
  A szabadidõ fogalmának különbözõ értelmezéseit jól foglalja össze Kiss Gabirella írása (A munkaparadigmának mint az ipari társadalom alapjának és a "normalitás modelljének" térvesztése és hatása a szabadidõ-értelmezésekre, 187-198. old). Mint írja, az ipari társadalmakban jön létre a munkakategória abban az értelemben, amiben ma is használjuk. A munkaértelmezések három fõ típusát különbözteti meg: az ideológiait, amely a munkát, annak értékét és értelmét holisztikus egészként kezeli, a pozitivistát, mely tényként, tisztán közgazdasági szempontokat figyelembe véve értelmezi a munkavégzést, s végül a hermeneutikait, mely a munkát úgy tekinti, mint amit a szubjektum konstituál, aminek nincs eleve adott értelme, jelentése. Ez utóbbi felfogás teszi lehetõvé a szabadidõ új megközelítését. A munka tehát hagyományosan egyrészt a megélhetés biztosítéka, a társadalmi státusz meghatározója, valamilyen formában az élet értelme volt - tehát a szabadidõt is csak a munkához viszonyítva vizsgálták, annak ellentéteként, a munka, a munkaidõ negatívjaként. Ez a felfogás a hatvanas-hetvenes években változott meg a munka értelmezésével együtt. A nagyfokú automatizálás, a stabil és a korábbiakhoz képest nagy munkanélküliség következtében megszûnik az ipari társadalmakat jellemzõ munkaethosz uralkodó szerepe. Ha pedig változik a munka értelme, változik a szabadidõé is. Az új elképzelések egyike szerint tevékenységtársadalmak jönnek létre a munkatársadalmak helyett, a kulcsszó pedig nem a többet, a gyorsabban, hanem a másként lesz. A keresõ tevékenységeket össze kell majd hangolni a nem a munkához kapcsolódó életszférával, az éles határvonalat a munka és a szabadidõ között valamilyen módon tompítani, eltörölni kell.
  Egy másik megközelítés szerint az információs társadalmak korát éljük, s a tudásnak, a tanulásnak van meghatározó szerepe. Ehhez kapcsolódik a szabadidõ-társadalmak koncepciója, amelyben szintén a tanulás és a kultúra az alapfogalmak. Itt azonban kultúrán nem feltétlenül a mindenkori értelmiségi elit által kívánatosnak tartott magas kultúrát értik, az emberek ugyanis nem feltétlenül igazodnak az elvárásokhoz. Egyre jobban megfigyelhetõ, hogy szalonképessé válik és tért hódít a tömegkultúra. Ezzel leginkább az értelmiségnek nehéz szembenéznie. Az ipari társadalom munkaértelmezése - és így annak kritikája is - munkán elidegenedett bérmunkát értett. Az új megközelítések szakítanak ezzel, s ezáltal a szabadidõnek is új értelmet adnak. A tisztán közgazdasági alapú szemlélet nyilván továbbra is a mennyiségi-minõségi paramétereket fogja vizsgálni, a hermeneutikai megközelítés azonban kellõképpen flexibilis lehet. A szabadidõ nem maradék idõ, így a szabadidõ-szociológia sem maradék téma - fejezi be Kiss Gabriella.
  A felsorolt értelmezések mindegyikére találhatunk példát a kötetben. Az ideológiai felfogás legmarkánsabb megfogalmazója, Falussy Béla totalitásként fogja fel a szabadidõt, de megkülönbözteti a társadalmi idõtõl. Ez utóbbi az egész társadalom idõalapja volna. A holisztikus megközelítés azonban mintha megcserélné az okot és az okozatot: "a társadalmi idõ a nemzeti vagyon alapvetõ része. Erre a vagyonra vezethetõ vissza mindenféle szegénység vagy gazdagság, nyomor vagy jólét, diktatúra vagy demokrácia." Mindemellett a szerzõ elengedhetetlennek tartja az állami feladatvállalást, amely biztosítaná mindenki számára a tartalmas és sokszínû szabadidõ-eltöltés lehetõségét.
  Vitányi Iván a magyar idõmérleg- és szabadidõ-kutatások eredményeit hasonlítja össze a hasonló amerikai adatokkal. A szabadidõ eltöltése olyannyira jellegzetes, hogy ennek alapján társadalmi csoportokat lehet elkülöníteni egymástól. A szociológusok két típusra bontják a szabadidõt. Az egyik a free time, a hagyományos értelemben vett, nem munkával eltöltött idõ, a másik a leisure, mely az önmegvalósítás, a szabadság gyakorlásának idõtartamát jelenti. Ezen megkülönböztetések figyelembevételével mind az amerikai kutatók (Vitányi Richard A. Peterson kutatásaira hivatkozik), mind a magyarok négy fõ társadalmi csoportot különböztettek meg. Az elsõt a magyarok passzívnak, az amerikaiak low brow-nak nevezték. Az ide tartozók szabadidejükben nem csinálnak semmit, legfeljebb a kocsmai társasági életnek hódolnak, illetve a legszükségesebb otthoni teendõk után a televízió elõtt töltik idejüket. A második csoport a rekreatív. Tagjait stabil életforma jellemzi, a szabadidõt felüdülésre használják, s elsõsorban a tömegkultúra fogyasztói. A harmadik típus neve a hazai terminológiában akkumulatív, az amerikaiban mindenevõ. Ide elsõsorban a harmadik szektorban dolgozó szellemi munkát végzõk tartoznak. Minden iránt érdeklõdnek, s így mindenrõl csupán meglehetõsen felszínes tudásuk van. Nem válnak egy konkrét tevékenység vagy hobby fanatikus követõivé, megszállottjaivá. A negyedik csoport, a magyarul az inspiratív jelzõvel ellátottak, az amerikaiak által high-brow-nak nevezettek, értelmiségiek, illetve értelmiségi jellegû magatartást mutatnak. Ôket az önképzés, az önmûvelés, a magas kultúra fogyasztása jellemzi. A négy csoport elkülönítése tehát ugyanaz nálunk és az amerikaiaknál. Az eltérés az arányokban van. Az inspiratívak mindkét helyen közel egyforma arányban szerepelnek - ami mintha azt mutatná, hogy az értelmiségi magatartás, illetve kulturálódás a jóléttõl független. (Errõl a kutatás, illetve az elõadás nem szól.) Az igazán nagy eltérés az elsõ csoport - tehát a passzív/low brow - arányánál figyelhetõ meg, ez nálunk sokkal nagyobb részt képvisel. Ebbõl is adódóan a középréteg sokkal vékonyabb, míg az USA-ban ez a stabil életvitelû tömeg a társadalom bázisa.
  Kiss Gabriella és Vitányi Iván cikkéhez mintegy kiegészítésként hadd hivatkozzam Stefan Hradil tanulmányára (Régi fogalmak és új struktúrák. Miliõ-, szubkultúra- és életstílus-kutatás a 80-as években. In: Társadalmi rétegzõdés. Szerk. Andorka Rudolf, Stefan Hradil, J. L. Peschar, Aula, Bp., 1995), amely az új nyugat-európai struktúrakutatásokról szól. Ezek szintén szakítanak a korábbi osztály- és rétegelméletekkel, mert úgy tûnik, a mai társadalmak rétegzõdését sokkal inkább meghatározza a valamilyen szubkultúrához, kisebb kortárscsoporthoz tartozás. A strukturálódás nem a munkától, munkahelytõl függ, hanem életstílusoktól, miliõktõl. Ezek elválaszthatatlanok a szabadidõ-felhasználástól, ami újból bizonyítja a téma fontosságát, a kutatások szükségességét.
  A mai Magyarországon szinte magától adódik a kérdés, több szabadidõnk van-e, mint tíz vagy húsz esztendõvel ezelõtt? Vitányi Iván szerint a magyar társadalom a hetvenes években rendelkezett a legtöbb szabadidõvel, a következõ idõszak a második gazdaságról, a háztájikról, a gmk-król szólt, amit csak a szabadidõ rovására lehetett csinálni. (E folyamat hatásairól kissé közhelyes tanulmányok szólnak a kötetben.) De mi a helyzet ma, amikor a korábbi mechanizmusok már nem vagy nem úgy mûködnek, amikor a munkanélküliség lassan megszokottá válik?
  A munkanélküliség és a szabadidõ kapcsolatáról T. Kiss Tamás számol be egy átképzési kísérlet kapcsán. Fõ gondolata, hogy a munkanélkülivé lettek a kényszer-szabadidejüket megpróbálják ugyan átképzések keretében oly módon hasznosítani, hogy késõbb a munkaerõpiacon eladhatóbbak legyenek, a piacgazdaságnak azonban még nincs akkora hatása az átképzési rendszer struktúráira, hogy a fenti szándék megvalósulhasson.
  Az 1990 után készült idõmérleg-vizsgálatok eredményeirõl Falussy Béla - ugyan nem e könyv hasábjain (A jövedelmezõ tevékenységek változásai 1986 és 1993 között. In: INFO - Társadalomtudomány. 1995. 33. 31-40. old.) - azt írja, hogy nehéz általános következtetéseket levonni belõlük, hiszen a társadalom perifériájára szorultak a felmérésekbõl is teljesen kimaradnak. A tendencia a legális keresõ munka fokozatos leértékelõdése. A jövedelemkiegészítõ tevékenységek ugyanakkor a társadalomnak egy szûkebb körében koncentrálódnak, s ott a korábbinál is több idõt fordítanak e tevékenységre.
  A konferencián elfogadtak egy "Kiáltás"-t, mely a kötet végén szerepel. Ez amellett, hogy eléggé felszínes és közhelyes megfogalmazásokkal él, helyenként nem is nagyon érthetõ. A recenzens például nem tudott mit kezdeni a következõ mondattal: "A szabad idõ a szociális piacgazdaság része, felhasználása non-profit jellegû, de nem mentes súlyos ellentmondásoktól sem."(!)
  A szerkesztõi elõszó a felnõttképzésben, a felsõoktatásban dolgozóknak és a téma iránt érdeklõdõknek ajánlja a kötetet, pedig az szerintem fõleg a konferencia megtörténtének dokumentálását szolgálja.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu