Elkésett úttörés Kappanyos András

Nagy Pál:
Az irodalom új mûfajai
ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézet - Magyar Mûhely, Budapest, 1995.
447 old., ár nélkül
(Magyar Mûhely Baráti Kör Füzetek 40-41.)

Jegyzetek

1. Az

Nagyon régen nem nyúltam új könyvhöz ilyen lelkesült várakozással. Talán a rendszerváltás könyvkiadási mámora óta. És nagyon rég nem ért (könyvtõl) ekkora csalódás. Pedig amit vártam tõle, az lényegében benne van. A csalódás oka a többlet.
A Magyar Mûhely és három vezetõ személyisége - Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Papp Tibor - tevékenysége, munkássága rendkívüli fontossággal és különleges aurával illeszkedik a magyar irodalom történetébe. A magyarországi avantgárd történeti folyamatossága nem 1948-ban szakadt meg, hanem lényegében már 1919-ben, a Ma betiltásával. Az 1926-ban hazatérõ Kassák a Munkával valami másba kezdett, és gyökereihez legfeljebb emlékezéseiben tért vissza. 1965-ig, A magyar irodalom története 5. kötetének megjelenéséig a hazai folyamatosság még bizonyosan nem állt helyre.¹ Halála után Kassák reprezentáltsága növekedett ugyan az irodalomtörténetekben, de ez egyáltalán nem jelentette az avantgárd szellemiség elismerését, inkább csak Kassák szocialista íróvá adoptálását.²
A Magyar Mûhely az 1925-ös bécsi Mával vállalt kontinuitást. A magyar irodalom történetének utolsó olyan pillanatával, amikor együtt haladt a világirodalommal, amikor Európa-szerte jegyzett orgánuma volt. Évtizedek kitartó munkájával hordozták ezt a vállalást: a magyar kultúra egy kicsiny, de közvetíthetõ szeletét közvetítették a Nyugat felé, és lehetõség szerint a nyugati kultúra megfelelõ szeletét Magyarország felé. Azt a szeletét, amely szerintük a legprogresszívabb és leginternacionálisabb. Esemény- és kiadásszervezõ, dokumentáló munkájuk értéke felbecsülhetetlen. A tudományos összefoglalás igényével azonban mindeddig nem jelentkeztek, noha fokozatosan egyre nagyobb szerepet kapott a reflexió. Hogy csak az utóbbi évet nézzük: Bujdosó Alpár Vetített irodalom címû verskötete, Papp Tibor Disztichon Alfája elméleti bevezetõvel jelent meg,³ Nagy Pál kvázi-tanulmánykötetet írt a posztmodern gurukról.⁴ Itt azonban a sajátos tipográfia folyamatosan emlékezetünkbe idézi, hogy mûvész könyvével van dolgunk, tudományos mércét alkalmazni nem volna helyénvaló.
A mostani könyvvel más a helyzet. Itt semmire sem mentség, hogy nem tudós, hanem mûvész írta; hogy elméleti megállapításait egy avantgárd manifesztum provokatív gesztusaiként kellene felfognunk. E könyv borítóján a "Magyar Mûhely" mellett ott áll az is: "ELTE BTK Irodalomtörténeti Intézete", vagyis a könyvet társkiadóként egy komoly tudományos intézmény jegyzi. A 15. oldalon pedig azt olvashatjuk, hogy az alapját az a tizenhárom elõadás képezi, amelyet a szerzõ ugyanezen intézmény meghívására tartott Budapesten, 1994 tavaszi szemeszterében. Magyarán tehát Nagy Pál egy félévet tartott a pesti bölcsészkaron, s ez a megnyilvánulási forma - akárhogy nézzük is - nem az avantgárd mûvészet, hanem az akadémikus tudományosság sajátja. Az Intézet a kiadással tudományos felelõsséget vállalt a munkáért. A mentség tehát elesik, a könyv nem kerülheti el a tudományosság mércéjével való megítéltetést.
E mû tehát be kíván illeszkedni a magyar tudományosságba. Ebben három tényezõ akadályozza. Az elsõ a szerzõ kompetenciájának korlátozott volta. Ez nem szégyen: korunk nem a polihisztorok kora. Egyáltalán nem kell mindenhez érteni, de nem is kötelezõ olyasmirõl szólni, amihez nem értünk. Ezt a tényezõt ellensúlyozhatta volna egy bölcs és tapintatos szerkesztõ. Nagy Pál ilyet nem kapott (ez a második akadályozó tényezõ), és ez alighanem az Intézet felelõssége. Kenyeres Zoltán intézetigazgató kárpótlásul maga írta a könyvrõl az elsõ recenziót, amelyben (Nagy Pál vitatható nézeteit tovább sarkítva) a társadalmi elkötelezettség szempontja alapján állítja szembe a posztmodernt és a neoavantgárdot.⁵ Recenzióval persze nem szokás vitatkozni, ezért itt csak annyit vetek fel, hogy a kiadóként jegyzett könyvet érdemes lett volna inkább a megjelenés elõtt elolvasni.
Az is lehet, hogy ezt éppen a harmadik akadályozó tényezõ hiúsította meg. Nagy Pál ugyanis (részben bevallottan) megvetésével sújtja a magyar tudományosság egészét, talán az egy Kilián István kivételével. Azt is meg kell mondanom, hogy e megvetés nem nélkülöz minden alapot. Ahogyan 1965-ben Kassák kimaradt A magyar irodalom története megfelelõ kötetébõl, harminc évvel késõbb Nagy Pál éppúgy kimaradt az Új magyar irodalmi lexikonból, s kárpótlást itt új kötet nem, csak az új kiadás hozhat. Ez már kétségkívül elég az ellenszenvhez. A megbántottság azonban rossz tanácsadó. Már az sem igazán elegáns, hogy elõzõ könyve fülszövegén Nagy Pál felsorolja, kiktõl nem kapott támogatást a könyv. (Ezt egyébként Papp Tibor említett mûve is feltünteti.) A megnevezett intézmények több száz más könyvet sem támogattak abban az évben, érthetetlen tehát, miért gondolja valaki, hogy e kedvezmény neki eleve jár (fõként, ha enélkül is képes megjelentetni kiadványát).
Azt mondhatnánk tehát, a Magyar Mûhely a hazai tudományossághoz és általában a kulturális közélethez némiképp paranoid módon viszonyul, amire, mint jeleztem, egyes tények okot is adnak. A magyarországi tudományossággal és kulturális közélettel való rossz viszony elsõsorban abban érezteti hatását a könyvben, hogy Nagy Pál kétes értékû francia forrásait nem ellenõrzi egy-egy kevésbé látványos, de talán korrektebb magyarországi forrásban, sokszor még az idegen nevek átírásával sem törõdik. Néhol viszont a közismert tények részletes ismertetése tûnik e lenézés jelének vagy következményének.
Ám nem is az a bosszantó, ami rossz, hanem amin látszik, milyen jó lehetne. Azt vártam ettõl a könyvtõl, hogy a kortárs avantgárd irodalom kisenciklopédiája lesz; tájékoztató, áttekintõ, az eligazodást segítõ és emellett népszerûsítõ munka. Az a része, amely e cél szolgálatában áll, valóban maradéktalanul hasznos, hiánypótló és egyedülálló. A 440 illusztráció, a jó néhány oldalnyi bibliográfia és diszkográfia, a mûvek, kiállítások, intézmények jegyzékei, a kortárs mûvészek címszószerû ismertetése (a névmutató ezernél több nevet tartalmaz), egyszóval az adatok túlnyomó többsége Magyarországon - így, könyvformában - forrásértékû.⁶ A megszületett könyvbõl látszik, mi lett volna e könyv ideális formája, és hogy azt a könyvet, amit a cím alapján reméltem, nem sokan tudnák Nagy Pálnál jobban megcsinálni.
Nagy Pál azonban nem elégedett meg ezzel az ideális formával, és többszörösen túlteljesítette a cím ígéretét. Ezzel meghökkentõ mennyiségû hibát sikerült a könyvbe zsúfolnia. A vitathatatlanul meglévõ értékeket tehát csak akkor fordíthatjuk hasznunkra, ha egy kimerítõ errátát helyezünk mellé. Az alábbiakban ezt a munkát kívánom megkezdeni, a magam szintén korlátozott kompetenciája - s a folyóirat biztosította terjedelem - erejéig.
Nagy Pál túlteljesítései három fõ tendenciába sorolhatók. Elõször - noha a cím az irodalom új mûfajait ígéri - képtelenül kitágítja az irodalom fogalmát, olyan mûveket is felvesz anyagába, amelyekben a verbalitásnak leheletnyi szerepe sincs. Másodszor - noha a cím az irodalom új mûfajait ígéri - igyekszik az ókorig visszamenõen kimutatni a történeti kontinuitást, bár kompetenciája a jelenkortól távolodva számtani haladvány szerint csökken. Harmadszor - noha a cím az irodalom új mûfajait ígéri - elméleti fejtegetéseiben messze túlmegy a mûfajelméleten, és a kibernetikától az agykutatásig, a klasszika-filológiától az ismeretelméleti filozófiáig, a kultúrszociológiától a helyesírásig számos tárgyban véleményt nyilvánít. Kritikai megjegyzéseimet e három téma köré szerveztem.

2. Irodalom

A könyv tizenkét fejezete közül kettõnek lényegében semmi köze az irodalomhoz. Nincs több köze, mint az asztalomon álló kávéscsészének, amelyre (vagy amelyrõl), ha akarnám, lehetne írni. Az egyik ilyen a XI., A virtuális világ mûvészete felé címû. Vannak VR mûvek, amelyekben szöveg is szerepel, de hát vannak ilyen olajfestmények, sõt kávéscsészék is. Ettõl a kávéscsésze egyáltalán nem lesz irodalmi mûfaj, még ha a Háború és béke van is rápingálva. De a Háború és béke a kávéscsészére festve is irodalom.
Nagy Pál e fejezet beiktatására nem ad külön magyarázatot. Nyilván erre is azt az indoklást kell érvényesnek tekintenünk, amelyet a VII., Happening, performansz, költõi akció címû fejezet elejére illeszt. Idézem. "Ha elfogadjuk a kortárs-irodalom meghatározását (esztétikai jellegû audió-vizuális kommunikáció), könnyû belátni, hogy az akciómûvészet irodalom, illetve irodalmi mûfaj is." (245. old.) Ha elfogadjuk, akkor tényleg könnyû. De miért fogadnánk el? Ki határozza meg így az irodalmat, és hogyan határozza meg akkor a nem irodalmat?⁷ Mi nem irodalom? Talán a tapintás, szaglás, ízlelés alapján mûködõ kommunikáció, minthogy ilyen érzékleteinkhez tényleg kevésbé kapcsolódnak esztétikai képzetek. De amit látunk és hallunk, annak feltétlenül van esztétikai jellege (a csúf, a félelmetes vagy az unalmas is esztétikai kategória), következésképp egy mentõautó vagy egy futballbíró feltétlenül irodalom.
Bonyolítja a dolgot, hogy a Nagy Pál által bemutatott akciók egy része csak vizuális (például Schwarzkogler akciófotói) mások viszont igenis használják a többi érzékszervet, elsõsorban a tapintást (például Meat Joy). És van, amelyik nem is akció, hanem statikus installáció, azaz voltaképpen szobor (Cindy Sherman, Charles Ray, 307. és 311. old.), tehát még ennek a képtelenül kitágított irodalomfogalomnak sem felel meg. A szerzõ is érzi, hogy ez nem elég meggyõzõ, ezért bizonygatni kezdi a verbalitás szerepét az akciómûvészetben. Három nyelvi elemet nevez meg: cím, forgatókönyv, rendezõi utasítás. Világos, hogy az utóbbi kettõ nem az irodalom, hanem a színház ismérve. Egy magányos performernél (a többség ilyen) még ezeknek is legfeljebb csak dokumentációs szerepe van, és a társas akciónál sem részei (a nézõ szempontjából) a mûnek. Címe pedig képzõmûvészeti alkotásnak, zenemûnek éppúgy lehet: ez önmagában nem minõsít semmit irodalommá.
Természetesen vannak verbalitásra épülõ akciók is, habár ezek is inkább a színház, mint az irodalom körébe tartoznak. A Nagy Pál által közölt mintegy nyolcvan idevágó illusztrációnak legfeljebb egyötödén láthatók írott szavak vagy beszélõ emberek. E fejezet helyén az általam elképzelt könyvben Concept art fejezet lenne, például Dibbets, On Kawara, Kosuth, Oppenheim és mások mûveivel, amelyek szinte csak szövegként élnek. Lenne azután itt hely a szöveges land artnak, a szöveges body artnak, a pop art betûfestészetnek és még sok egyébnek, például Finlay szöveges kertmûvészetének, amely azért mégsem képvers. De a könyvet nem én írom.
Ha már itt van, nézzük, mit tartalmaz ez a fejezet. A XX. századi történet a dadaistáknál és futuristáknál kezdõdik, de mûvészi akcióikról, a botrány strukturális szerepérõl mozgalmaikban egyáltalán nem esik szó. "A Cabaret Voltaire ismert mûvészei mellé azonban most egy ismeretlen iratkozik fel: Arthur Cravan, igazi nevén Fabian Lloyd." (246. old.) Kérdés, hogy kinek ismeretlen. Arthur Cravannak ugyanis a Világirodalmi Lexikonban negyvensoros címszava van, pedig az a kötet még 1972-ben jelent meg. Ez a címszó mindenesetre kevesebb pontatlanságot tartalmaz, mint a Nagy Pál által felvázolt pályakép. Vajon miért kellett idézõjelbe tenni, hogy "költõ és boxbajnok, Oscar Wilde unokaöccse"? Talán a szerzõ sem hitte el forrásának, hogy mindez igaz. Pedig szó szerint igaz, idézõjel nélkül.⁹ Az viszont nem igaz, hogy Duchamp vécékagylóját kiállították a Függetlenek 1917-es kiállításán. A mûvet Duchamp álnéven küldte be (R. Mutt), és bár maga is tagja volt a zsûrinek, a mûvet visszautasították, s Duchamp ezért lemondott.¹⁰ Nem igaz, hogy Cravan "eltûnik a mexikói határ közelében". Simán átjut, sõt ökölvívó-klubot alapít. Következésképp az sem igaz, hogy "lelövik, vagy a mocsárba fullad". Egy kis vitorlással együtt tûnt el a Mexikói-öbölben. Egyébként is, miért kényszerülne elmenekülni Amerikából a hadba lépés hírére egy svájci állampolgár? Egyszerûen a felesége, a költõ Mina Loy és gyermeke után kívánt menni Argentinába.¹¹ De nem is az 1972-es volt az elsõ hazai híradás errõl a regényes figuráról. Mario de Micheli erõsen ideologikus avantgárd-könyvének elsõ magyar kiadása már 1965-ben megjelent. Nagy Pál téves adatainak jó része évtizedek óta olvasható magyarul.¹² A történetek minden bizonnyal helytálló (mert szemtanú által igazolt) változata pedig olvasható Rose Lee Goldberg performansz-könyvében, amely a Nagy Pál bibliográfiájában is szerepel.¹³
Következik Baader, Picabia, Majakovszkij, Schlemmer, majd hirtelen Cage. 1926 és 1952 között semmi. Nagy Pál itt francia forrásra támaszkodik (Labelle-Rojoux), mégsem ejt szót Cocteau, Albert Birot, Autant-Lara, Yvan Goll vagy Copeau tevékenységérõl, amely legalább annyira performance-jellegû, mint Picabiáé vagy Schlemmeré.
Ahogy a történet a jelenhez közelít, az információk egyre korrektebbek. A 259. oldalon - biztos, ami biztos - a szerzõ elmagyarázza, ki az a Priaposz. Carolee Schneemann Meat Joy címû happeningjét szemtanúként írja le. Érdekes, hogy meztelen szereplõket említ, noha én errõl a mûrõl mind ez idáig csak fürdõruhás képeket láttam (õ is ilyet közöl). A történetet ott szakítja meg, hogy egy elmebeteg nézõ fojtogatni kezdte a mûvésznõt - a végkifejletrõl nem értesülünk.
A 263. oldalon olvasható az a George Brecht-idézet, amelyet recenziójában (a vége elhagyásával) Kenyeres Zoltán is idéz: "az ostobaság, a letargia, a céltalanság elleni tenni akarás, az igazságos, szociálisan érzékeny társadalom lehetõségének fölvillantása, a baloldali elkötelezettség nevében" (az én kiemelésem - K. A.). Ez egy 1968-as program. Szép, de elmúlt.
Elérkezünk napjainkhoz, ahol elsõsorban az derül ki, hogy Nagy Pál mérhetetlenül utálja Laurie Andersont: giccsnek nevezi. Erre az egyetlen oka valószínûleg a mûvésznõ közönségsikere. Mint a bevezetõben olvashatjuk, a könyvben bemutatandó irodalom "nem tartozik a hivatalos vagy kommerciális irodalomhoz, mûvészethez" (10. old.). Pedig azt gondolom, a mûvészetnek nem lehet értékmérõje, hány embert érdekel. Ha a szerzõ valóban a jövõ irodalmának gondolja, amit bemutat, akkor az elterjedésével, eltömegesedésével is számolnia kell.
Mindenesetre a megvetett Laurie Andersonra sokkal több teret szán, mint például Halász Péterre. És vajon mekkora információértéke van a következõ mondatnak: "Az orosz Tolsty Párizsba kerülve szerez magának nevet költõi akcióival"? (273. old.) Ennyit tudunk meg az illetõrõl, egy szóval se többet.
Mikor már ellankadna a figyelmünk, a fejezet végén a következõ mellbevágó mondat olvasható: "a performansz mûvészeinek feladata, hogy a minden mûfajban jelentkezõ dilettánsokat errõl a területrõl is kiszorítsák." (278. old.) Ez azon pontok egyike, ahol az ember mégis inkább lemondana a tudományos megítélésrõl. Minden elismerésem, életem és vérem a performereké, de ki mondhatja meg, melyik önharapdálás, önvagdosás, önégetés, önakasztás az autentikus, és melyik a dilettáns? Mik az egzakt ismérvek? Ha igaz az, hogy a határmûfajok termékeit azért tekintjük irodalomnak, mert mindez "irodalomnak készül" (20. old.), akkor a dilettantizmus fogalma érvényét veszti. Bárki joggal hivatkozhat arra, hogy amit csinált, az irodalomnak (mûvészetnek stb.) készült. Vagy a pragmatikus definíciót tartjuk meg, vagy a mûvészeti dogmákat, amelyek alapján valaki "kiszorítható". A kettõ kizárja egymást. Az akademikus avantgárd fából vaskarika, és egyszerûen nevetséges.

3. Új

Az elõbeszédben azt állítottam, hogy Nagy Pál kompetenciája a jelentõl távolodva csökken. Kezdjük tehát legtávolabb, az ókori Egyiptomnál. A 20. oldalon látható kép aláírása: "Ó-egyiptomi szem-ábrázolás". A képen Hórusz (a nap) szemének vonalas rajza látható, részeibe különféle törtszámok (a 2 negatív hatványai) vannak beleírva. Minthogy az óegyiptomiak nem ismerték sem az arab számokat (még magukat az arabokat sem), sem a tízes számrendszert, az ábra aligha lehet ennyire régi. Valójában Richard L. Gregory 1973-as (magyar) kiadású könyvébõl való.¹⁵ Ha az ábra beiktatása azt sugallja, hogy már az óegyiptomiak is készítettek képverseket, akkor hibás a választás. Más okot pedig nem tudok elképzelni, mert a szöveg sem a törtszámokra, sem a napvallásra nem utal.
A 98. oldalon Szimiasz, a hellenisztikus elégiaköltõ két képverse látható. Az elsõ képaláírása: "Szimiasz (Kr. e. 300 körül) choriambusokban írott szárnyalakú verse Ámor istennõhöz" (sic!). A másiké: "Szimiasz bárd alakú képversében Epeusz Minervához, a trójai faló feltalálójához intézi szavait." Nehéz elképzelni, hogy egy görög költõ miért szól római istenekhez, miért nem tudja, hogy Ámor fiú, és miért ruházta fel Minervát az Epeusz melléknévvel. Nos, az elsõ versben (bár nem túl jó a reprodukció) világosan olvasható Erosz neve. Ô beszél, nem hozzá szól a vers, hanem az õ nevében. A második versben Epeiosz, a faló építõje ajánlja fel szekercéjét Pallasz Athénének.¹⁷ Mindkettõjük neve olvasható a versben. És mindkét vers olvasható Franyó Zoltán magyar fordításában a Görög költõk antológiájában.¹⁸
És most lépjünk tovább a középkorba. A 93. oldalon reprodukált kép alatt a következõ olvasható: "Kereszt alakú képvers a Szalkai-kódexbõl". A képen egy hasáb alakú szöveg látható, amely mellé kétoldalt középtájt, csak hozzávetõleg egy vonalban, két glosszát illesztettek. Sokkal kisebb betûkkel, kisebb sortávolsággal, más kézírással. Különös kereszt: a szára kétszer-háromszor olyan vastag, mint amilyen hosszúak az ágai. Természetesen vannak magyar középkori képversek. Vannak közöttük kereszt alakúak is.¹⁹ Ez nem az.
Nagy Pál úgy beszél a kódexlap közlõjérõl, Mészáros Istvánról, mintha az valamilyen összeesküvés keretében tagadná le a kódex képverseit. Ez csak egyike a magyarországi tudományosság ellen ez ügyben felsorakoztatott vádaknak. "Monolitikus társadalmakban mindarról, amirõl az államnak rossz a véleménye, a kritikus, a tudós sem lehet jó véleménnyel." (92. old.) A magyarországi tudományosság jellemzõi tehát: "visszataszító szolgalelkûség, ál-tárgyilagosság, is-is gondolkodás." A vádlottak: Falus Róbert, Lukácsy András, Fónagy Iván, Aczél Géza, Szabolcsi Miklós. Falus Róbert például nem átallja azt állítani, hogy a hellenisztikus képversek "az öncélú költészet talányos termékei". Nem értem, hogy Nagy Pál ezt a megjegyzést miért sérelmezi, illetve miért veszi egyáltalán magára. Szimiasz nem szorul rá Nagy Pál védelmére, mint ahogy Nagy Pál sem Szimiaszra mint elõdre. Fõleg, miután saját mûvét idézve kijelentette: már régen "nem görög a haraszt" (11. old.). Nem értem továbbá, miért sértõ az "öncélú" jelzõ. Hát nem a mûvészet felszabadítása, autonómiája a valamirevaló avantgárd célja? Ez a szabadság kívûlrõl nézve öncélúságnak látszhat ugyan, de hát miért baj ez? Mikor törõdött az avantgárd a nyárspolgár véleményével? Vagy mégis ideológiák szolgálatát kellene várnunk a mûvészettõl, netán "a baloldali elkötelezettség jegyében"? Mégis Kun Bélának adunk igazat Kassákkal szemben?²⁰
Ez csak példa volt, nem akarom megvédeni a többieket: õk sem szorulnak rá, s persze Falus Róbert sem. Általánosságban annyit állítanak, hogy a képvers egy kicsit komolytalan dolog. Ezen lehet vitatkozni (én most nem fogok), de nem bölcs dolog e véleményt a politikai rendszerre visszavezetni. A Kádár- vagy Aczél- (mármint György) korszaknak számos kulturális rémtette volt, de speciel a képverset nem üldözték. Juhász Ferenc és Nagy László például e sötét idõkben írták képverseiket, amelyeket Nagy Pál meglehetõsen kurtán említ csak. Formák szerint rendezett képvers-antológiájában hét rombusz alakú verset közöl (152. old.), de Nagy László rombuszversének nem jut hely, nyilván, mert ez csak "ábravers", és nem "autentikus képvers"(133. old.). Ez körülbelül azt jelentené, hogy a szöveg, amely a rombusz formától függetlenül is költemény, elrontja a képverset. Ha viszont a szöveget, a nyelvi értelmet kivonjuk, akkor egyik rombuszvers épp olyan jó (vagy rossz), mint a másik. Már amennyire egy geometrikus idom rendelkezhet esztétikai értékkel. De az elméleti vitapontokat hagyjuk a végére.
A magyar tudományosság elleni vádirat így folytatódik: "A képvers a magyar irodalomnak - az önéletírások mellett - egyik legjelentõsebb mûfaja. A józan ész tehát azt diktálná, hogy népes szakembergárda foglalkozzék vele, irodalmárok, nyelvészek, írók kutassák, elemezzék. Hogy a szövegtudománynak az egyetemen tanszéke legyen, mint a nyugati egyetemeken." (Eredeti kiemelés.) Nagy Pál más értékítéleteihez hasonlóan azt is kétségesnek látom, hogy szert tehet-e a képvers a magyar (vagy bármely) irodalomban ilyen jelentõségre. Itt azonban most azt szeretném kérdezni, mi az a szövegtudomány? Néhány hipotézis: 1) szövegtan (leíró nyelvészeti szakterület); 2) textológia (a filológia gyakorlati ága); 3) a Petõfi S. János-féle strukturális szövegnyelvészet. Nincs több ötletem. Mindegyik tanulható a magyar egyetemeken (igaz, külön tanszéke egyiknek sincs), de egyik sem tartja számon specifikus tárgyai között a képverset. Hálás lennék, ha valaki (esetleg a nyugati egyetemek ismeretében) eloszlatná a kételyeimet.
A színház világa nem idõben, csak érdeklõdésben áll távol Nagy Páltól. "Ma a gondolkodó, a világ eseményeire figyelõ ember nemcsak a >>marxi-hégeli világszínházat<< utasítja el, de a színházat is: azt az álvalóságot, festett világot, amelyet a hagyományos polgári színház kínál neki, s amelyet fecsegõ színdarabírók, megalomán áltehetségek népesítenek be ma is." (30. old.) Ilyeneket a dadaisták mondtak, de õk is viccbõl. Persze azért van remény: "Ugyanakkor megszületik az új multimédiális drámai (de nem mindig színpadi) mûfaj, Grotowski, Kantor, Peter Brook, Arianne Mnouchkine, Robert Wilson színháza, a Living Theater stb. Náluk a szöveg felére, negyedére, tizedére csökken, de újszerû mozgáselemek, vetítés, videó, tánc zene társul a szöveghez." Hát nem tudom. Ha már Párizsban (is) él, Nagy Pál igazán megnézhetett volna egy Brook- vagy egy Mnouchkine-elõadást. Ott nemigen vetítenek és videóznak, hanem bizony elmondják Shakespeare, Aiszkhülosz, Euripidész, netán a Mahábháráta szövegét (mely utóbbit persze tényleg csökkenteni kell, hogy az elõadás napkeltére véget érhessen). És Grotowski szegény színháza, Kantor halálszínháza mint multimédia? Ahol még irányított fény is alig van? És a tánc meg a zene mint új elem a színházban? Nem kellett volna, ezt sem kellett volna.
Sorolhatnám még, de hogy ne nyújtsam tovább ezt a történetet, inkább a névmutató segítségével végigjárom egy szívemnek kedves szerzõ, James Joyce valamennyi szereplését a könyvben. A 11. oldalon - mint a XX. század modernitásának képviselõje - a következõ társaságban jelenik meg: Mallarmé, Kandinszkij, Kafka, Kassák, Schönberg, Bartók, Einstein, Ejzenstein, Heisenberg. A 46. oldalon Hlebnyikovról van szó, aki "a 20. század legjelentõsebb költõi közé tartozik, Pound, Joyce, Kassák méltó társa". A 126. oldalon "poszt-kognitív mûvész", társasága ezúttal Gertrude Stein, Eric Satie, Duchamp, Webern, Mondrian és El Liszickij. A 249. oldalon Cage happeningjének nagyszülõje, e minõségében osztozik vele Thoreau és Artaud. A 372. oldalon már csak egyetlen társa van, Faulkner: az õ mûveik "a húszas évek regény-kísérletei". Talán ezt a sokoldalúságot érezte meg Joyce, amikor tréfásabb leveleit így írta alá: James Joker.
Nem nagyon értem Joyce ilyen mérvû szerepeltetését a könyvben. A szerzõ bevallottan próza- és regényellenes, Joyce pedig alig írt egyebet. Két vékonyka (36, illetve 13 verset tartalmazó) verskötetében egyetlen képvers vagy hangvers, sõt rendes szabadvers sincs, két kivétellel mind rímel. Happeningben, költõi akcióban sosem vett részt. Egyetlen drámája nyelvében is, dramaturgiájában is tradicionális. A mozgalmakkal szemben mindig megõrizte a függetlenségét. Ami Joyce-ban új és zseniális, annak csakis a verbalitáshoz, a jelentéshez, a stílushoz, a narrációhoz, egyszóval a nyelvhez van köze.
Mégis igen kevés szerzõnek (talán csak Kassáknak) tulajdonít Nagy Pál ilyen egyetemességet. A 112-113. oldalon önálló bekezdést is áldoz Joyce-ra. Ez rögtön hibás adattal kezdõdik: az Ulysses nem 1921-ben, hanem 1922. február 2-án, Joyce 40. születésnapján jelent meg. (Igaz, 1921. október 30-án nulla órakor, Pound 36. születésnapján készült el.) Erõs a gyanúm, hogy Nagy Pál keletkezéstörténeti adatainak kizárólagos forrása Joyce datálása a könyv végén: "Trieste-Zurich-Párizs, 1914-1921", és ugyanígy a Finnegans Wake-nél is: "Paris, 1922-1939". Következik ezután némi homályos töprengés Joyce és a dadaisták, valamint Joyce és Mallarmé viszonyáról, majd a passzus azzal zárul, hogy Joyce megírta a Finnegans Wake-et, s "ezzel - bármilyen szomorú - ki is merültek a hagyományos prózaírás lehetõségei".
Ez volna az ok? Joyce-ot a próza diszkreditálására akarná felhasználni? Az idézett zárómondat végsõ soron igaz, de egyáltalán nem úgy, ahogy a modalitásból megítélhetõen Nagy Pál érti. Már a 30. oldalon azt olvashattuk, hogy "a világmegváltó tervek megbuktak; velük bukik a regény is". Igaz, hogy prózában (sõt nyelvben) Joyce-nál tovább nem lehet elmenni, de nem igaz, hogy ezek után nem lehet, vagy nem érdemes prózát írni.²¹ Továbbá nem tudom, mennyiben felel meg az ELTE Irodalomtörténeti Intézete célkitûzéseinek a hallgatók lebeszélése az olvasásról. Vigasztalásul hadd adjak én is egy önkényes és esetleges listát Joyce utáni "hagyományos" prózaírókból: Beckett, Garcia-Marquez, Borges, Grass, Hesse, Szolzsenyicin, Pynchon, Barth, Bernhard, Hrabal, Camus, Nabokov, Ottlik, Mándy, Nádas... Elég?

4. Mûfajai

Nagy Pál rengeteget olvas. Semmi kétség, hogy a bibliográfiákban feltüntetett mûveket valóban feldolgozta. Olvasmányait azonban prekoncepciók alapján értelmezi, következésképp gyakran félreérti. De talán még ennél is nagyobb baj, hogy prekoncepciójában sem következetes. Az elméleti bevezetõ fejezetben, mely a szerencsétlen In media(s) res címet viseli, az egész experimentális irodalom védelmében végig azt igyekszik bebizonyítani, hogy a verbális percepció jelentõsége alulmarad a vizuálissal szemben. Ugyanakkor a már tárgyalt happening-fejezetet csak úgy tudja legitimálni, hogy a reálisnál nagyobb mértékben kidomborítja az ide sorolt mûvekben a verbalitás jelentõségét. Két legitimációs törekvés halad itt egymással szemben. Egyrészt kiterjeszteni az irodalom fogalmát (a verbalitás alapján) eddig nem irodalminak tekintett terrénumokra, másrészt az irodalom fogalmán belül csökkenteni a verbalitás jelentõségét a vizualitás javára. Talán egyszerûbb és kevésbé támadható eljárás lett volna, ha a szerzõ kijelenti: azért ír éppen errõl, mert neki ez tetszik. A dilemma egy érdekes dokumentuma található a 43. oldalon. A szerzõ, miután komoly apparátussal bizonyította a hangvers létjogosultságát, a hangzás fontosságát az értelemmel szemben, itt lefordítja magyarra az egyik klasszikus és nyilvánvalóan értelmetlen hangverset, Hugo Ball Karawane-ját. Lám, õ is verbális értelmet keres, még ott is, ahol nincs.
Véleményem szerint az experimentális irodalmi alkotómódszerek egyáltalán nem szorulnak apológiára, megvan a maguk megérdemelt helye az irodalomban. Az elméleti támogatásra csak akkor van szükség, ha ezt a helyet valaki például az önéletírások mellett akarja kijelölni. De minthogy ez az ítélet ellentmond a tényeknek, az elmélet is szükségszerûen kisiklik. Egy ilyen tételt egyetlen módon lehet bebizonyítani: olyan képverseket kell írni vagy felkutatni és bemutatni, amelyek felérnek Bethlen Miklós prózájával. Ilyet pedig mindeddig a Magyar Mûhely egyetlen kiadványában sem láttam. Persze ízlésekrõl nemigen lehet vitatkozni, különösen olyan partnerrel, akinek Hlebnyikov, Pound és Kassák (no meg Joyce) a század legjelentõsebb költõi. Mert nekem Hlebnyikovnál jelentõsebb Majakovszkij, Poundnál Eliot, Kassáknál József Attila. És itt egy újabb lista következhetne.
Ebbõl is látható, hogy könyv kiinduló kérdésére: "Van-e még ennek a kornak irodalma?" (9. old.), az én válaszom is "igen", csak a jelöltjeim mások. És innentõl kezdve mondatról mondatra kellene haladnom, de minthogy ellenkönyvet nem írhatok, kénytelen vagyok válogatni.
Térjünk vissza az elméleti bevezetõ fejezethez. A 20. oldalon ez áll: "A szöveg, mint tudjuk, a nyelv információs szintjéhez tartozik. Ezen a szinten a nyelvészek általában három jelentéshordozó réteget különböztetnek meg: az orális nyelvet, az írott nyelvet és a látható nyelvet." Érdekes, hogy Nagy Pál a legjelentéktelenebb közbevetéseket is autoritásokkal igazolja, de legfontosabb tételmondataihoz nem ad bibliográfiai fogódzót. Mely nyelvészek mondják ezt? Mi a csoda (vagy stílusosabban "mi a TEJFEL" - vö. 119. old.) lehet az a látható nyelv, ami nem írott? Legszívesebben azt mondanám, nyelvem akkor látható, ha kiöltöm. Nagy Pál azonban egyenesen Hegelhez fordul támogatásért, akinél valóban szerepel a "látható nyelv" kifejezés. A hallható vagy hangzó nyelv antipódusaként, vagyis az írott nyelv szinonimájaként.
A 21. oldalon Nagy Pál tovább nyelvészkedik. "A hagyományos irodalom egyik alaptézise valamiféle - a hétköznapi nyelvtõl eltérõ >>költõi nyelv<< létezését feltételezi. Ezt a tézist a prágai iskola nyelvészei (Mukarovszkij [sic!], Jakobson és társaik) csak úgy tudták fenntartani, tovább fejleszteni, hogy élesen elválasztották a természetes nyelvek két nagy funkcióját, a hírközlést és az esztétikai funkciót." Hát ez egyszerûen nem igaz. Mindketten komplex struktúrákról beszélnek, és a nyelv poétikai vagy esztétikai funkciója elméletük szerint potenciálisan minden közlésben jelen van. Jakobson kiinduló példái kifejezetten nem irodalmiak: személynevek, egy választási szlogen, egy latin szállóige.²² Szubsztanciálisan elkülönülõ költõi nyelvrõl pedig szó sincs. E szerzõk mûveit Nagy Pál nem olvasta (becsületére válik, hogy a bibliográfiába sem vette fel). Lehetséges, hogy az érvként közölt Szentjóby-szöveget (Skoda-alkatrészek felsorolása) nem lehetne Jakobson vagy Mukarÿovsky' alapján elemezni, hiszen Szentjóby éppen azért írta, hogy ne lehessen.
A 23. oldalon mindezek után megtudható még, hogy "a kommunikációnak két elkülöníthetõ, de szorosan összefüggõ célja van", mégpedig "információk közvetítése", valamint "A percepció - elsõsorban a vizuális percepció, a vizuális gondolkodás - stimulálása". Elõször is szögezzük le, hogy a percepció nem gondolkodást, hanem észlelést jelent - a kettõt felesleges összemosni. Másodszor figyeljük meg, hogyan tér vissza az ajtón a prágai iskola "poétikai funkció"-elképzelése, amit csak az imént dobtunk ki az ablakon. Harmadszor pedig vegyük észre, hogy amit percipiálunk, az éppen az információ, semmi más.
A 24. oldalon a következõ mondat akaszt meg: "A hangsebességet az ember már meghaladta, korunkban a fénysebesség meghaladása a cél." A kétely ismét szívünkbe markol: hát mégis vicc az egész? Ennyi munka, ekkora apparátus csak egy mûvészi tréfa szolgálatában állna? Ezzel most mit csináljunk?
Jó ég, lehet, hogy ez egy posztmodern könyv?
Nem, az nem lehet. Nagy Pál körülbelül annyira utálja a posztmodernt, mint Petõfi a tejfölös tormát meg Goethét (vö. 10-11. old., valamint Kenyeres recenziójával). Idézõjel nélkül magát a terminust sem írja le. Ha viszont ez a mondat is tudományos igényû, akkor meg kell állapítanom, hogy Nagy Pál az elméleti fizika eredményeirõl sem rendelkezik naprakész tájékozottsággal.
Jobb lesz ezt abbahagyni, keressünk valami jobbat.
A 21. oldalon a nyelv információs szintjének (melyhez a szöveg tartozik) három jelentéshordozó rétegéhez, az orális (miért nem inkább szóbeli?), az írott és a látható nyelvhez negyedikként még feliratkozik a képnyelv is. Csak a 332. oldalon derül ki, hogy a képszöveg, Nagy Pál egyik legtöbbet emlegetett fogalma voltaképpen "ennek konkrét megjelenési formája". Kicsit nehéz elképzelnem, hogy a nyelv egyik szintje egyik rétegének hogyan lehet konrét megjelenési formát tulajdonítani, még az sem sokat segít, hogy "a képnyelv matricája nem azonos sem a nyelv, sem a látható nyelv matricájával". A "matrica" talán "mátrix" helyett áll, de még így sincs sok értelme. Kicsit világosabbá válik a dolog, amikor azt olvassuk, hogy a képnyelv, "ez a kinetikus, állandó mozgásban, átalakulásban lévõ, felfénylõ, kihunyó színes szöveg a huszadik század végének adekvát írása". Ilyen volna tehát az úgynevezett "videószöveg". Csakhogy a felsorolt tulajdonságok, amelyek ezt a szövegtípust más szövegektõl megkülönböztetik, kivétel nélkül a vizualitás, és nem a verbalitás körébe tartoznak, s e két birodalmat a szerzõ a kezdet kezdetén különválasztotta. Ezek tehát nem nyelvi tulajdonságok. Ha pedig "vizuális nyelvrõl", "a látás nyelvérõl" beszélünk, akkor a "nyelv" szót metaforikusan használjuk: nem verbális jelrendszereket nevezünk meg vele. Ebben a vonatkozásban viszont értelmetlen "orális" és "írott" rétegekrõl beszélni. Egy nyelvészeti tárgyú értekezésben a "nyelv" szó is terminus, elõre el kell dönteni, melyik értelmében használjuk, különben az egész érvrendszer összedõl.
Mindennek ellenére a videószöveg technikai kérdéseinek ismertetésében (334-338. old.) Nagy Pál meghökkentõen szakszerû. Betûméretekrõl, kitöltésrõl, tördelésrõl, olvashatóságról van szó: egy munkáját szeretõ és mélységesen értõ tipográfus talál itt magára.
Nagy Pál szerint az elektronikus tárolás ("dematerializálódás") a mûvészetek ontológiai státuszát is megváltoztatja, mert a mû, a kép "csak elektromos energiával mûködõ készülék segítségével, az átkódolás elvégzése után nézhetõ meg". De vajon nem ugyanez a helyzet egy hanglemezzel vagy egy filmtekerccsel? És egy másik szinten nem ugyanez a helyzet egy kiadatlan verssel? A befogadói szituáció megteremtéséhez bizonyos külsõ közvetítõ mechanizmusokra van szükség. Ez nem igazán új dolog. Talán túlságosan is evidens itt Walter Benjaminra utalni.
Nagy Pál a 343. oldalon azt állítja, hogy "a dematerializálódás egy általános absztrakciós folyamat része", majd pedig, hogy az absztrakció "a lényegesnek a lényegtelentõl való elválasztása és kiemelése". Mármost miféle lényegest emel ki a dematerializáció, ami voltaképpen az elektronikus tárolással azonos? Ha már ilyen egyénien határozza meg az absztrakciót, figyelembe kellene vennie saját meghatározását. Egyébként példát is hoz rá (mármint a lényeges kiemelésére): "a szószátyár regény után a lényegre törõ elektronikus képszöveg". Ezúttal no comment.
Vessünk véget a hibajegyzéknek ezen a ponton, és befejezésül nézzük meg, mi is történt azáltal, hogy e könyv megjelent. Elõször is egy ígéretes, nyugati egyetemeken már régen alkalmazott gyakorlat elsõ fecskéje ez a mû. Kíváncsi vagyok, mikor kerülnek egyetemi kiadásra olyan oktatók kivételesen sikeres elõadás-sorozatai, akik - mondjuk - itthon töltötték az utóbbi néhány évtizedet. De vajon mit várt és mit kapott a könyv kiadásától a Magyar Mûhely, és mit az ELTE BTK Irodalomtörténeti Intézete?
A kölcsönös cél, úgy vélem, a kölcsönös legitimáció. A Magyar Mûhely így kívánta elfoglalni a hazai tudományosság bástyáit. Az eddig leírtak, remélem, meggyõzõen bizonyították, hogy e törekvés nem járt átütõ sikerrel, s ennek egyik oka (sok egyéb mellett), hogy a Magyar Mûhelyben ma is élnek azok az indulatok, amelyek inkább e bástyák ledöntésére buzdítanának.
Az Irodalomtörténeti Intézet ugyanezen bástyák tetejérõl alighanem korszerûségét, rugalmasságát akarta bizonyítani. Ez is helyes és dicséretes törekvés, különösen, mert az intézmény (részben azonos személyi összetételû) jogelõdjei nem tettek túlságosan sokat sem az avantgárd, sem az emigráns irodalom érdekében. Nem akarok nagyon belemélyedni ebbe a történetbe, elég annyi, hogy van mit jóvá tenni.
Talán ha tíz évvel ezelõtt jelent volna meg ez a Nagy Pál-kötet. Akkor már lehetett az avantgárddal és az emigrációval foglalkozni, de még tett volt. Akkoriban jelentek meg például az ELTE BTK Mûvészettörténet és Esztétika tanszékeinek környékén a Bölcsészindex kiadványok: a Cápa, a Másvilág, a Hasbeszélõ.²⁴ Öt-hatszáz, késõbb háromezer példányban, stencilezve, késõbb fénymásolva, féllegális (tûrt) terjesztésben. Az irodalom tanszékeken semmi mozgás nem volt tapasztalható.²⁵
Lehet ennek a legitimációs próbálkozásnak egy másik oldala is. Mintha irodalmárok egy meghatározatlan köre, amely nem reagált idõben a posztmodernre, most utólag igyekezne diszkreditálni ezt az irányzatot (vagy divatot, ha úgy tetszik) s vele természetesen az irodalomtudomány azon képviselõit, akik nem maradtak le errõl a vonatról. Az õ egyik lehetséges (alternatív) jármûvük lenne talán a neoavantgárd. E modell nem Nagy Pál könyvébõl következik, csak Kenyeres Zoltán recenziójában sejlik fel. És természetesen csak hipotézis. Ha valaki mégis magára ismerne az elgondolásban, annak a neoavantgárd tárgyismeret megszerzésére feltétlenül ajánlható Nagy Pál könyve. De csak arra.
Hogyan kellene ezt most befejezni? Szentenciózusan? Joviálisan? Flegmatikusan? Talán inkább rezignáltan. Íme. Mire e recenzió feléhez értem, a könyvbõl elkezdtek kihullani a lapok. A tízéves Bölcsészindex-füzeteim meg egész jól tartják magukat.
Igaz, hogy sosem írtam róluk recenziót.

Jegyzetek

1 * A névmutatóban mintegy 20 bejegyzéssel szerepel Kassák, de önálló címszava nincs. A 6. kötetbe kerül át, (1919-tõl napjainkig; 1966) Avantgard és szocializmus cím alatt. Szerk. Szabolcsi Miklós.
2 * Lásd pl. Béládi Miklós-Bodnár György (szerk.)A magyar irodalom története 1905-tõl napjainkig.Bp., 1967. Míg az itteni Ady-címszó pl. alig több, mint harmada a Spenóténak, a Kassák-címszó csaknem ugyanakkora terjedelmû.
3 * Magyar Mûhely, Párizs-Bécs, 1993, illetve 1994.
4 * Nagy Pál: "Posztmodern" háromszögelési pontok: Lyotard, Habermas, Derrida. Magyar Mûhely, 1993.
5 * Népszabadság, 1996. február. 8. 9. old.
6 * Megjegyzendõ azért, hogy pl. az Artpool-archivumban nagyon sok naprakész információ eddig is elérhetõ volt.
7 * Maga Nagy Pál határozza meg így: saját korábbi gondolatmenetére utal itt, melyre késõbb még visszatérek.
8 * A holdra szállásról egyébként történetesen nem õ, hanem Papp Tibor ír a könyvben, l. 374. old.
9 * Vö.: Gabrielle Buffet-Picabia: Arthur Cravan and American Dada. In: Robert Motherwell (ed.): Dada Painters and Poets. Belknap Press, 1981. (2. kiad.), különösen 14. old. valamint Roger Conover-Terry Hale-Paul Lenti (ed.): 4 Dada Suicides. Atlas Press, London, 1995. 15-31. és 251. old.
10 * Vö. Georges Hugnet: The Dada Spirit in Painting. In: R. Motherwell (ed.): i.m. 139. old.
11 * Vö. Buffet-Picabia: i. m. 17. old.
12 * L. Mario Micheli: Az avantgardizmus. Képzõmûvészeti Alap, Bp., 1972. 3. kiad. 145. old.
13 * Rose Lee Golberg: Performance Art. Thames and Hudson, 1988. 73. old.
14 * A témát egyébként kimerítõen és nemzetközi színvonalon feldolgozta Földényi F. László és Radnóti Sándor vitája: Holmi, 1993. (szeptember-november) 1332-1335.,1482-1489., 1626-1634. old. - ez nem szerepel Nagy Pál bibliográfiájában.
15 * Az értelmes szem. 136. old.
16 * Vö. A magyar nyelv értelmezõ szótára és A magyar nyelv értelmezõ kéziszótára.
17 * Vö. Odüsszeia, VIII, 492-495.; XI, 523-525.
18 * Európa, 1982. 425. és 427. old. A Szárnyak címû Kerényi Grácia fordításában is megjelent Aczél Géza Képversek címû antológiájában (Kozmosz, 1984.) 9. old.
19 * Lásd pl. Aczél Géza: Képversek, 64. és 65. old. (két mû Lepsényi István gyûjteményébõl)
20 * Vö. Kassák Lajos: Az izmusok története. Magvetõ, Bp., 1972. 255-257. old. (A szerkesztõi jegyzet is tanulságos.)
21 * Lám, a híres adornói jóslat is megbukott születése pillanatában, pedig Joyce destruktív hatását aligha lehet Auschwitzéhoz mérni.
22 * Roman Jakobson: Nyelvészet és poétika. In: Hang- jel-vers. Gondolat, Bp., 1969. fõként 222-225. old.
23 * A könyv pontos magyar címe egyébként (Nagy Pál közlésével ellentétben) Információelmélet és esztétikai élmény.
24 * Csak példa gyanánt: az 1985-ös Másvilág egyebek mellett Artaud, Kantor, Grotowsky, Nitsch-szövegeket tartalmazott.
25 * A remek (és azóta is páratlan) Szógettó címû antológia (Jelenlét, 1989. 1-2. szám) már 1984-ben készen állt, de csak 1989-ben jelenhetett meg.

Ezt az oldalt a Hungary.Network tartja fenn.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu

C3 Alapítvány c3.hu/scripta/