Stílszerûen, vörös
borítóval jelent meg a harmincas évek emigrációja
egyik kiemelkedõ személyiségének, Fejtõ
Ferencnek e nagy lélegzetû - eredetileg franciául,
1980-ban napvilágot látott - politikai számvetése,
melyben a szociáldemokráciának egész életében
elkötelezett szerzõ saját irányzata múltjával
foglalkozva szembesíti önmagát s az érdeklõdõ/rokonszenvezõ
olvasót a szociáldemokrácia kilátásaival
is. Miután Fejtõ kötõdése egyértelmû,
ne várjunk tõle szenvtelen elemzést, hûvösen
távolságtartó vizsgálatot: ha igyekszik is
eleget tenni a tudományos objektivitás követelményének,
az egész könyv tónusát jobban kifejezi az eredeti
francia cím: 'Szociáldemokrácia csakazértis!'
(La social-démocratie quand-même). Nos, olyan szerzõ
esetében, akinél a politikai elkötelezettségbõl
fakadó véleményalkotás aranyfedezetét
a szépírói-politológusi-történészi
életmû teljesítménye adja, mindezt elfogadhatjuk.
Mindazonáltal a munka egyik legizgalmasabb kérdésére:
van-e holnapja, jövõje a szociáldemokráciának,
a szerzõ leginkább csak politikai meggyõzõdésébõl
fakadóan tud igenlõ választ adni, ami lelkesítheti
ugyan a hozzá hasonlóan gondolkodókat - de az állítás
igazáról nem õket kell meggyõzni!
Persze az 1970-es évek végén,
amikor e könyv íródott, ez még nem volt olyan
kínzó kérdés a szociáldemokrácia
számára, mint napjainkban. Akkor még nem rajzolódott
ki egyértelmûen a világtörténelmi fordulat:
az átmenet az ipari társadalom korából a posztindusztriális
korszakba. Azóta megfogalmazódott: mi lesz azokkal a politikai
és kulturális értékekkel és tényezõkkel,
melyek az ipari társadalomhoz kötõdnek? Mi lesz a munkásosztállyal,
melynek szociális, gazdasági, kulturális - de mondhatnánk
általánosabban és fellengzõsebben: emberi-emancipációs
folyamatában a szociáldemokráciának alapvetõ
szerepe volt? A jóléti társadalom körülményei
között végbement középosztályosodást
a szociáldemokrácia a reformizmus nyílt vállalásával
és az osztályharc elvetésével még úgy-ahogy
követni tudta, de a következõ kihívás, az
információs társadalom keretei között jelentkezõ
individualizálódás már felkészületlenül
érte. Ezt a váltást Fejtõ az íróember
finom érzékével sejtette már a hetvenes évek
végén is, de igazán még nem tudta megfogalmazni
könyvében. Persze megint eszünkbe juthat: ennek a munkának
(is) a nyolcvanas évek elején kellett volna magyarul megjelennie.
Akkor volt igazán aktuális. A kötetet záró
beszélgetésben Fejtõ kiegészíti-felfrissíti
ugyan a problémakatalógust, de az ilyen appendixszerû
megoldás legfeljebb a matematikában hatásos.
A könyv címébõl
is kiviláglik, hogy nemcsak a szociáldemokrácia jövõje
a mû témája. Tisztes áttekintést kapunk
az irányzat történelmi kialakulásáról,
fejlõdésérõl. Fontos részletmegfigyelések
árnyalják-finomítják a közhelyekkel terhelt
szociáldemokrácia-képet: Fejtõ nagyon fontos
megállapítása például, hogy a jóléti
állam egyáltalán nem szociáldemokrata találmány,
Keynes és társai nem voltak szociáldemokraták.
S hogy mennyire nem a politikai sémák határozzák
meg egy közgazdasági iskola gyakorlati alkalmazását,
bizonyítja az a tény, hogy a neoliberális gazdaságpolitikát
Nyugaton konzervatív, Keleten az állampártokból
átvedlett szociáldemokrata pártok érvényesítik
legkövetkezetesebben és legeredményesebben. Ha már
a közgazdasági iskoláknál tartunk, egy apró
korrekció: a 107. oldalon említett Sismondi nehezen minõsíthetõ
liberálisnak, hiszen a svájci tudóst éppen
liberalizmuskritikája - Fejtõ is ennek kapcsán említi
- tette híressé, s emiatt tekintik õt a konzervatív
szociális gondolat egyik apostolának.
Mutatja a könyv keletkezése
idején uralkodó felfogást, hogy a történeti
áttekintésben, de a könyv más részeiben
is Fejtõ számára a kommunizmus az elsõ számú
viszonyítási pont: az a már-már kórosnak
ható fixálódás a kommunista riválishoz,
amit az erõszakos pártegyesítéseket átélt
öreg kelet-európai szocdemeknél megfigyelhetünk,
szublimált formában e könyv hasábjain is jelen
van.
A szociáldemokráciát
ért egyik leggyakoribb - egyébként jogos - kritika
etatizmusával kapcsolatos. Fejtõ nem kerüli meg a problémát,
de õ sem érzékeli a történelmi-politikai
kulturális hagyományok fontos szerepét. Holott nem
érthetjük a svéd gondoskodó-paternalisztikus
modell létrejöttét az igen erõs svéd királyi
abszolutizmus hagyománya nélkül (melynek egyik ma is
élõ, most megszüntetni tervezett maradványa a
svéd evangélikus egyház államegyházi
jellege), nem értékelhetjük reálisan az 1945
után oly eredményes osztrák korporatív (tripartit)
modellt, ha figyelmen kívül hagyjuk az osztrák rendies
tradíciókat, az osztrák polgárság és
parasztság intenzív antiindividualizmusát, tömörülési-szövetkezési
reflexeit, a munkásosztályról nem is beszélve.
Nem ignorálhatjuk tehát
a helyi sajátosságokat, de az idõ dimenziójában
sem operálhatunk csak általánosságokkal. Az
ipari társadalom válságában vergõdõ
szociáldemokráciát látva sem mondhatjuk, hogy
csak gazdasági fellendülés idején érvényesülhet
igazán ez a fajta politika (138. old.) - hiszen elsõ sikereit
éppen az 1929-es gazdasági világválság
leküzdésében érte el, s mint válságmenedzselõ
lett elfogadhatóvá a társadalom felsõ, nem
munkás rétegeiben.
A kiútkeresés igyekezetében
is pontos megjegyzéseket tesz a szerzõ a szociáldemokrácia
által követendõ új politikáról.
Felismeri például, hogy a túl szoros, már-már
függésszerû kötõdés a szakszervezetekhez
árthat a demokratikus baloldalnak. Jóslata egy emiatt bekövetkezhetõ
pártszakadásról a brit Munkáspárt esetében
be is következett. S bár a Labour a liberálisokkal szövetkezõ
Owen-csoport távozása után balra tolódott,
a jelenlegi pártvezér sikeresen kezdte meg a szakszervezeti
kötelékek lazítását. A példa mutatja,
hogy Fejtõ már a hetvenes évek végén
ráérzett a kilencvenes évek politikai követelményeire.
Logikus dolog ezek alapján,
hogy nagy tapasztalatokkal rendelkezõ hazánkfia tudását
a kötet kiadói mai problémáink kifejtésénél
is értékesíteni kívánták. E célt
szolgálja az a beszélgetés, melyet a sorozatszerkesztõ
Márton László és a kiadót vezetõ
Mezei András folytatott a szerzõvel. Fejtõ valóban
meg is teszi azokat a kiegészítéseket és korrekciókat,
melyek egy tizenöt éves mû megjelenésekor egy
interjú keretei között lehetségesek. Baj csak akkor
van, amikor beszélgetõpartnerei jó magyar szokás
szerint nem csupán Fejtõ mondanivalójának jobb
megértésére, hanem saját nézeteik közlésére
is törekszenek. S ha egy ilyen vélemény ráadásul
vaskos tévedés is egyúttal - mint amikor Mezei az
egyesített munkáspártban maradt 350 ezer szociáldemokratáról
beszél, akik jelenléte szerinte negyven éven át
érezhetõ volt az állampártban, s belõlük
lettek volna a reformkommunisták - akkor bizony felvetõdik
az interjúkészítõ felkészültségének
a kérdése. Mert azt a szociáldemokrácia ügyében
megnyilatkozó írástudónak illenék tudnia
- s ha nem tudja, akkor utána kell néznie -, hogy 1948-ban
a tagsága zömétõl megtisztított SZDP egyesült
a kommunistákkal, s az "átvett" szocdemek nagy része
is hamarosan a párton kívül s gyakran a lágerkerítésen
belül találta magát. Az valóban érdekes
kérdés, s megérne egy kutatást, hogy volt-e
szociáldemokrata búvópatak az MDP, illeve az MSZMP
felszíne alatt.
Fejtõ mindenesetre okos mértéktartással
reagál az aktuális politikai töltetû kérdésekre/véleményekre,
s kellõ tapintattal, de határozottan utal az MSZP fejlõdési
lehetõségeinek többértelmû voltára
(valódi szociáldemokrácia, technokratikus-hatalomõrzõ
állampárt, nacionalista demagógia).
Ha megkésve is, de érdemes
volt kiadni e bölcs ember számvetését és
kitekintését - azzal az útkereséssel együtt,
amely a mai szociáldemokráciát jellemzi. A könyv
honi viszonyaink közt jónak mondható. A fordítás
sem rossz, csak a brit Labour Party nevének magyarításakor
bizonytalankodott a fordító: kezdetben a szó szerint
valóban pontosabb Munkapárt, késõbb a nálunk
meggyökeresedett Munkáspárt elnevezést használja.
Komoly bírálat illeti
viszont a szöveggondozást: a nevek helyes írásmódja
leküzdhetetlen feladatot jelentett a szerkesztõknek és
a lektoroknak is. Így fordulhat elõ, hogy a német
Eduard Bernsteint következetesen az angol Edward, míg az angol
Margaret Thatchert a francia Marguerite keresztnévvel illetik; Louis
Blanc a spanyol Luis nevet kapja. Hadilábon állnak a skót
eredetû nevekkel: John Macintosh hol Machintosh-ként, hol
Mackintosh-ként szerepel, Ramsey MacDonald családnevét
következetesen Macdonaldnak írják. Az pedig szinte fõbenjáró
vétség a francia nagykövetség kulturális
(és nem kultúrális, mint ahogy a belsõ címlap
verzóján áll) osztályának támogatásával
megjelent könyv kiadóitól, hogy a "histoire"-t "historie"-nak
írják (69. old.). A téma, a szerzõ, a támogatók
és legfõképpen a könyvet megvásárló
olvasók is gondosabb kivitelezést érdemelnének
és egy olyan kötésû könyvet, mely nem kezd
szétesni egy recenzióhoz szükséges forgatás
után.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu