Pete Péter

Földes György
Az eladósodás politikatörténete 1957-1986
 Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 1995. 269 old., 960 Ft

Mókuskerék

  Hogyan keletkezett az az irdatlan külföldi adósságállomány, amelynek terheit máig nyögjük, sõt most nyögjük csak igazán? Ami éppen ezért mai gazdasági és nemcsak gazdasági életünk része, gazdaságpolitikai mozgásterünk egyik alapvetõ (negatív) meghatározója? Hallatlanul izgalmas, roppant szerteágazó és nagyon aktuális kérdés. Alapvetõen persze közgazdasági természetû, de nemcsak az, számos más tudományág megtalálhatja benne a profiljának megfelelõ, a maga sajátos módszereivel vizsgálható elemet.
  Földes György a történész szemével és a kérdés politikai aspektusára koncentrálva vezet minket végig a mai adósságprobléma keletkezésén az 1957 és 1986 között eltelt három évtizeden. A politikai szféra szerepe a gazdasági kérdések eldöntésében közismerten nagy volt az elmúlt rendszerben, a külgazdasági, illetve hitelfelvételi kérdésekben pedig különösen nagy. Az eladósodás politikatörténetének önálló kezelése tehát nem alaptalan. (Késõbb még visszatérek arra, hogy némi közgazdaságtani szakértelem azért még ilyenkor is hasznos.) Talán egy alcím (mondjuk ez: Ahogy az MSZMP dokumentumaiban tükrözõdött, vagy valami hasonló) pontosabban informálta volna az olvasót a szerzõ érdeklõdésének határairól és a használt forrásanyag természetérõl. Földes könyve ugyanis az MSZMP vezetõinek hivatalos dokumentumokban is nyomon kísérhetõ tevékenységén és vitáin keresztül elemzi az adósságproblémát, s forrásaiban dominánsak az egykori állampárt különbözõ vezetõ fórumainak (Központi Bizottság, Politikai Bizottság, Gazdaságpolitikai Bizottság és az állami gazdaságirányítás szervei, így az MNB, a Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium stb.) jegyzõkönyvei, a könyv fõleg ezeket ismerteti. Igaz, a nagy döntések erõsen centralizáltak voltak, de politika azért a vezetõ pártfórumokon kívül is létezett, nem beszélve arról, hogy a szocialista országok adóssága a hitelezõ országok számára is részben politikai kérdés lehetett, s ez Földes érdeklõdésén kívül van. Ezért kelt volna el egy megszorító alcím.
  A válogatott MSZMP-dokumentumok ismertetésének persze megvan a maga szerepe, magam ezt tekintem a könyv legfõbb erényének. Nekünk, mezei állampolgároknak annak idején nem volt betekintésünk ezekbe a jegyzõkönyvekbe, határozatokba, most meg már kinek van ideje arra, hogy a történelemmé avult dokumentumtengeren átrágja magát. Hálásak lehetünk a történésznek, ha megfelelõ kommentárral összegyûjti a lényeget. Régi titkok kerültek hát napfényre, de megdöbbentõ, eddigi ismereteit alapjaiban megkérdõjelezõ új információra ne számítson az olvasó. Sok konkrétumot megtudunk arról, hogy a korabeli potentátok közül ki mit mikor mondott, de az érintettekrõl már meglévõ információinknak ez nem mond ellent, eddigi képünket nem változtatja meg. Ez persze nem Földes hibája: a szenzációk amúgy is bulvárlapba, s nem egy tudományos igényû mûbe valók. Mégis marad az olvasóban valami hiányérzet. Az ugyanis, amit a szerzõ elemzésként maga ad hozzá a dokumentumokhoz, elég vérszegény, a rendszerváltás elõtt is közismert vagy az akkori idõszakban szokásos elemzési logikát követi. A levont következtetésekkel meg kifejezetten komoly bajok vannak, s a könyv végére érve az olvasó úgy érzi, legalább valami pikáns részlettel kárpótolhatták volna. De hagyjuk késõbbre a kritikát, elõbb lássuk, mirõl szól a könyv.
  A szerzõ érdeklõdése és a forrásanyag természete többé-kevésbé meghatározza a tárgyalás menetét. A fontosabb következtetéseket és a fejezetek tartalmát tömören ismertetõ Bevezetõ után hat fejezet következik az események idõrendjében, s a szakaszhatárok a pártvezetésnek a külföldi adósságra vonatkozó szemléletváltozását vagy koncepcióváltását tükrözik.
  Fizetésimérleg-probléma mindig volt, de csak 1973 után vált adósságproblémává. Korábban a feltételek nem voltak meg ahhoz, hogy az ország tartósan külföldi forrásokat vonjon be, vagyis adósságot csináljon. Az I. fejezet (Fizetésimérleg-hiány és politika 1957-1965) ismerteti a történelmi szakaszt, amikor erre még gondolni sem lehetett, és nem is gondolt senki. A meg-megújuló importtöbbletekre adott válaszok ekkor importvisszafogásban, az exportterv feszítésében, szovjet segítség kérésében és hasonlókban öltöttek testet.
  A világpiaccal való kapcsolatok gazdasági szerepének jelentõs újragondolását jelzi a gazdasági mechanizmus reformjáról hozott döntés. Ennek a még mindig döntõen a külkereskedelem finanszírozási problémájaként kezelt elemeit ismerteti a II. fejezet (Mechanizmus és új külgazdasági orientáció: válaszkeresés a fizetésimérleg-problémára). A cím itt is pontatlan, a mechanizmusreform nyilvánvalóan nem elsõrendûen a fizetésimérleg-probléma megoldására született, hanem annak felismeréseként, hogy az erõforrások mennyiségi növelésének talaján már nem lehet növekedni, s elõször került a figyelem elõterébe azok hatékonysága. Persze hogy a piacgazdasággal való érintkezés terén volt a legnyilvánvalóbb az alacsony hatékonyság, másfelõl a piacgazdaság ez irányú elõnye, de maga a kérdés messze túlnõtt a fizetési mérleg akár krónikussá váló problémáján.
  A gazdasági-politikai vezetés a hetvenes évek elejére szánta el magát arra, hogy a növekedés kimerülõben lévõ többlet-erõforrásait jelentõsebb tartós külföldi forrásokkal egészítse ki (III. fejezet: A tervszerû eladósodás). Természetesen ez csak nyugati forrás lehetett, a KGST-együttmûködés adott szakaszában a beruházási hozzájárulások ismert csatornáján át forráskihelyezés történt; ezt is pótolni kellett. Ekkor születtek a nyugati importra és finanszírozásra alapozott nagy fejlesztési programok tervei, amelyeknek a fejlett technológia adaptálásával a hatékonyságnövekedési problémát (is) meg kellett volna oldaniuk.
  A következõ lépést a világgazdaság tette meg. Alighogy megkezdõdött a tervszerû eladósodás koncepciójának végrehajtása, az olajárrobbanással kezdetét vette egy olyan világgazdasági átrendezõdés, amely a magyar gazdaság számára felértékelõdött külgazdasági környezetet alapjaiban változtatta meg. A világ alkalmazkodott, a magyar gazdaságpolitika nem, és sajnos a magyar gazdaság sem. Földes szellemesen Elõre menekülésnek (IV. fejezet) nevezi az 1973-tól 1978-ig tartó gazdaságpolitikai korszakot, hiszen az a korábbi feltételekre alapozott stratégia fenntartása volt az új körülmények között. A beruházási célú eladósodás stratégiája alkalmazkodás nélkül persze sokkal, nagyon sokkal többe került; ekkor vált az adósság viszonylag rövid idõ alatt olyan méretûvé, amely aztán mindvégig problémát okozott. Öt évnek kellett eltelnie, hogy a gazdaságpolitikai vezetés engedjen növekedési prioritásaiból és életszínvonal-politikai céljaiból. Ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy az adósság a hitelpiacok bõséges likviditása miatt nem okozott finanszírozási problémát. Noha ez alatt az öt év alatt sok minden történt, a KGST-csúszó árbázis bevezetésétõl az aktív árfolyampolitikával való kísérletezésen át az IMF-be való belépés kudarccal végzõdött kísérletéig, az ország lakossága a problémákból szinte semmit sem érzékelt, munkahelye biztosítva volt, életszínvonala dinamikusan nõtt. Ezzel párhuzamosan 1978-ra a nettó adósságállomány megközelítette az éves konvertibilis export kétszeresét.
  Földes nem veti fel (pedig érdekes volna), miért éppen 1978 novemberében került sor arra a kurzusváltásra, amely az életszínvonal további növelése helyett annak megõrzését deklarálta, vagyis a külsõ egyensúly konszolidálásának (elõször a szocialista Magyarország gazdaságtörténetében) abszolút prioritást adott (V. fejezet: Egyensúlyozás). Az, hogy eddigre az egyensúlyi mutatók minden korábbi mértéket felülmúlóan romlottak, nem igazán elegendõ magyarázat, hiszen ez 1977-re is áll az azt megelõzõ idõszakhoz képest. Valószínû, hogy már akkor finanszírozási problémák, a nem kis mértékben rövid távú hitelállománynak a szûkülõ likviditású piacon való megnehezülõ szolgálata volt a végsõ csepp a pohárban. A citált pártdokumentumokból egyébként az a benyomás alakul ki, hogy az Elvtársak maguk nem voltak egészen tisztában azzal, hogy az eladósodás (az adósság mérete és terhei) és annak finanszírozása két külön gazdasági probléma.
  A finanszírozási nehézségek ezután nemcsak állandósultak, de Afganisztán, a lengyel csõd és a fejlõdõ országok adósságválsága nyomán a nehéz likviditási helyzet krízissé változott. Ez a külsõ kényszer az egyensúlyteremtõ szigor huzamosabb ideig való kényszerû fenntartásával járt, ami meg is mutatkozott az adósságállomány stabilizálódásában, sõt kismértékû csökkenésében. A fizetési csõd elkerülésében a szerencsének is volt szerepe, hiszen az IMF-be való belépés végleges kezdeményezésekor a finanszírozás drasztikus nehezülését még nem lehetett elõre látni. A tagság ugyanakkor olyan hitelcsapokat nyitott meg, amelyek nélkül biztosan nem sikerült volna a kritikus idõszakot kihúzni. Ez utóbbi és a megelõzõ fejezet majd' kétszer olyan hosszú, mint a három elsõ együttesen, ez is érzékelteti az adósságprobléma súlyosbodását, no meg mutatja, hogy nyilván bõségesebben álltak rendelkezésre források is a kérdésrõl.
  Az adósságszörny ideiglenes megfékezésének persze nagy ára volt. A visszaeséshez nem szokott társadalomban a szociális feszültségek addig nem tapasztalt mértéket öltöttek, és a növekedési lobbyk is egyre erõsebben hallatták szavukat. A rendszer összeomlása elõtti utolsó gyorsítási kísérletet mondja el a könyv VI. fejezete (Menekülés elõre, másodszor). Számomra némileg meglepõ módon Földes idõnként mintha személyesen Kádár nyakába varrná ennek az egész fordulatnak a kezdeményezését. Az eredmény mindenesetre ismert: az adósságállomány két év alatt kétszeresére nõtt, anélkül, hogy a gazdaság érdemleges növekedésnek indult volna. Itt ér véget a történet; a rendszerváltást közvetlenül megelõzõ évek eseményeivel Földes már nem foglalkozik.
  A könyv jól megírt, olvasmányos, s annak, aki az elmúlt évtizedek makroökonómiáját csak korlátozottan ismeri, még informatív is. Mint korábban már szóltam róla, a pártdokumentumok ilyen összefoglalása nagy szolgálatot tesz. A továbbiakban mégis néhány fontosabb kritikai észrevételre koncentrálok.
  Mindenekelõtt: Földes György nem döntötte el, tán fel sem vetette magának a kérdést, hogy a külföldi adósság történetérõl ír könyvet, vagy a pártvezetésrõl, jobban mondva arról, hogyan látta a pártvezetés az adósság problémáját. Pedig a kettõ között nagyon nagy a különbség. Az adósság ügyét a Politikai Bizottság határozatain keresztül elemezni fontos és érdekes. De ez az elemzés nem a világról vagy az adósságról fog szólni, hanem a Politikai Bizottságról. Földes idõnként megdicséri a pártvezetést, hogy egyes idõszakokban jól látta a problémákat, s bizonyos kongresszusokon helyes irányokat jelölt ki, máskor pedig megdorgálja az Elvtársakat, hogy elszalasztottak bizonyos lehetõségeket, vagy nem teremtettek meg bizonyos feltételeket. Mivel azonban szinte semmilyen tõlük független elemzésre, összehasonlító vagy más vizsgálatra sem az adósságról, sem a szocializmus mûködésérõl nem támaszkodik, erre valójában semmi alapja sincs. Az általa felvonultatott források sem a valóság elemzésére, sem a pártvezetés szemléletmódjának a valósággal való összevetésére nem alkalmasak. Ettõl még mindig nagyon fontos és érdekes, hogy a vezetés mikor mit hitt és mit gondolt, de értékelni nem lehet.
  Valószínûleg a fenti kérdés eldöntetlensége ragadtatja Földest olyan határozott konklúziók levonására is, melyeket pedig elemzése és forrásai egyoldalúsága folytán sem bizonyítani, sem ellenirányú vélekedésekkel összevetni nem tud. A 9. oldalon például a következõket olvashatjuk: "inkább úgy tûnik, hogy az eladósodás nem mechanizmus- és még kevésbé gazdasági rendszerspecifikus." S egy kicsit késõbb: "Mégis mindent egybevetve, a gazdaságpolitika szerepe egyértelmûbben megragadható a fizetési problémák elhatalmasodásában." Na ja. Hogyha a kutya orrát bekenik kvarglival, akkor a kutya azt hiszi, hogy a világ kvargliszagú. Ha valaki áttanulmányoz tengernyi gazdaságpolitikai tárgyú pártdokumentumot, hozzáolvas néhány korabeli, ugyancsak gazdaságpolitikai tárgyú szakcikket, könnyen támadhat olyan benyomása, hogy az adósságprobléma mélyén a gazdaságpolitika ilyensége vagy olyansága rejtezik. Ha a gazdasági mechanizmusról írott tengernyi irodalomnak állt volna neki, vagy az intézménykutatás ugyancsak igen bõséges termését gyûjtötte volna be, sokkal árnyaltabban fogalmazna.
  Az nem meglepõ, hogy az Elvtársak hajlamosak voltak önmagukat úgy látni, hogy az õ kukorékolásukra kel fel a nap. De a vitáikat elemzõ történészt ez azért nem kellene, hogy megtévessze. A kérdéses idõszak egyensúlyproblémáira adott gazdaságpolitikai válaszokat olvasván inkább egy mókuskerék jut eszembe. A vágtató mókus nem tudja, hogy mégoly heroikus erõfeszítés árán sem juthat elõre. Ehhez még az a csekélyke többletinformáció sem szükségeltetik, amivel mi fölényben vagyunk a régiekkel szemben, hogy tudniillik mi tudjuk: az örökmozgó nem mûködött, a szocializmus megbukott, s ma hivatalosan is úgy véljük, hogy tartósan mûködésképtelen volt. A nyolcvanas években már léteztek alapmûvek a szocializmus mûködésérõl (Kornai, Bauer, Soós és mások nagy könyveire gondolok), s ezekbõl az is kiderült, hogy a rendszer tényleges mûködése mennyire más, mint ahogy azt a pártvezetés gondolta vagy legalábbis hirdette. Ezeket a mûveket Földes az irodalomjegyzékbe fel is vette, de elemzésében nem látszik a nyomuk.
  A szocializmus nem volt képes hatékonysági kritériumot állítani a termelési erõforrások felhasználásával szemben. Éppen azért habzsolta az erõforrásokat, mert nem volt olyan szûrõ, amely bizonyos hozadék alatt megtiltotta volna az adott gazdasági akció végrehajtását. Emiatt volt úgy rossz, ahogy volt, megreparálhatatlanul. Hogy ebbõl a közös circulus vitiosusból az egyes béketáborbéli országok hogyan próbáltak kitörni, ebben volt (nem is jelentéktelen) szerepe a gazdaságpolitikának. Volt, akinek volt adóssága, volt akinek nem, de olyan is volt, akinek volt, de visszafizette. Ezek az országok mégis mindenestül sokkal jobban hasonlítottak egymásra, mint Ausztriára. Hagyhattak volna ránk kisebb adósságot a mi vezéreink? Persze! De úgy nem, hogy a gulyásban hús is legyen, s közben népszerûek is lehessenek, meg a forrásokért harcoló termelõi lobbyknak is jusson.
  Volt tehát olyan szocialista ország, amelyik adósságot csinált, hogy a szocializmus ellenére kenyeret adhasson a népnek, és volt olyan, amelyik azt mondta: inkább éhezzetek. Ez az adósság szempontjából nagy különbség, a szocializmus mûködése és jövõje szempontjából azonban nem. Ceaus5escu visszafizette országa hiteleit, mégsem szerették. Nagyon nem szerették. Az ebbõl kibontakozó és csak a pártdokumentumok alapján elemezhetõ kérdés az, hogy a mieink miért az eladósodással igyekeztek megúszni a szocializmus bajait, nem úgy, mint Ceaus5escu vagy Kim Ir Szen. Ez azonban, ismétlem, a pártról és a szocializmusról, nem pedig az adósságról szóló történet.
  Szorosan kapcsolódik ehhez az események értékelésének egy másik részlete. Földes a Bevezetõben és az utolsó fejezetben fel is veti, de inkább ködös sugallat, mint egyértelmû megfogalmazás formájában. Hadd idézzem elõször a Bevezetõt: "Sokan feltették és felteszik a kérdést: alakulhatott volna másként is? Megtörténhetett volna, hogy egy ilyen adottságú kis nemzet, amely a két világrendszer, a centrum és a periféria határán, Észak és Dél között helyezkedik el, sikeres választ adjon a világgazdasági fordulatra?" (12. old.) Ne a hatvanas-hetvenes évek gazdaságpolitikai zsargonjában régen közhellyé nemesült kis, megkésett fejlõdésû ország frazeológiájának és a magyarság sorskérdései feletti újabb keletû borongásnak erre a szinte mûvészi találkozására koncentráljanak, bár ez se smafu. Arra figyeljenek, hogy önsajnálattal vegyes emelkedettségünkben teljesen elsiklunk afelett, mi is a kérdés valójában. Az, hogy lehetne-e az adósság most kisebb, vagy az, hogy muszáj volt-e a szocializmusnak megbuknia, vagy sem. Esetleg maga a párt állhatott volna a változások élére (Mikor is? 1973-ban? Vagy 1986-ban?), s vezényelte volna le a szocializmus lebontását?
  Az elsõ kérdésre már válaszoltunk. A könyv utolsó fejezetében tett értékelõ kitételek alapján viszont az a benyomásunk, hogy Földes a másodikra gondol. Könyve utolsó bekezdésében így ír. "Az MSZMP nem használta ki, nem tudta kihasználni azt a talán utolsó pillanatot a változásra, amikor a Szovjetunió, addig példátlan módon szintén a reformok útjára lépett, illetve szabadabb utat engedett a kelet-európai szövetségesnek. Amikor az ellenzék még nem tudta - nem tudhatta - alternatív erõvé szervezni önmagát. Ez a lehetséges pillanat azonban kihasználatlan maradt..." (368. old.) Mire céloz a szerzõ itten? És ha nem marad kihasználatlanul? Mondjuk, az Elvtársak '86-ban ünnepélyesen bejelentik: "Elvtársak, a szocializmus befuccsolt, a Politikai Bizottság javaslatot tesz a Központi Bizottságnak a privatizáció haladéktalan megkezdésére!" A saját szereplõit ismerõ tudós történészhez nem méltó egy ilyen sugallat. Mégis, feltéve, de meg nem engedve egy ilyen fordulatot, ezzel a párt talán meg tudta volna õrizni saját magát és uralmát is. És akkor most jobb volna nekünk? Vagy valami harmadik útra gondol Földes? Ha igen, miért nem mondja ki? Szóval mirõl is szól ez a könyv? A pártról vagy az adósságról? Megint ide jutottunk.
  Végül szólni kell arról a már érintett kérdésrõl, hogy az ország adóssága alapvetõen közgazdasági természetû dolog, s ezért az ide vonatkozó szakértelem vagy az ilyen irányú segítség akkor sem nélkülözhetõ, ha az ember a politikai aspektusra koncentrál. Jó, Földes nem közgazda, de ha nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Elemzésében számos olyan, a gazdaságpolitikai, de még inkább az újságírói szakzsargonban még ma is közhelyszerûen ismételgetett tétel van, amely a tudományos megmérettetés próbáját korábban sem állta volna ki, mostanra pedig már jócskán idejét múlta. Mi több, írásában itt-ott egyértelmû szakmai (a közgazdaságtanra gondolok) tévedés is található. A továbbiakban ezt illusztrálom a könyv különbözõ részeibõl vett eszmefuttatásokkal.
  A 17. oldalon például a szerzõ könnyedén a monetáris eszközrendszer elemei között említi a költségvetési restrikciót: az importkorlátozást és az exportösztönzést. Ez Magyarországon bocsánatos bûnnek számít, a gazdaságpolitikai-publicisztikai irodalom számomra ismeretlen okokból egészen mást nevez monetárisnak és fõleg monetaristának, mint ahogy ezt a világ többi részében (a szavak jelentésének megfelelõen) használják. Egy szabad országban persze annak nevezzük a dolgokat, aminek akarjuk, a világgal való kommunikáció azonban célszerûsítene itt némi igazodást.
  Ennél sokkal súlyosabbnak érzem azokat az eszmefuttatásokat, amelyekben Földes a fizetésimérleg-problémák gyökereit elemzi. Mondjuk ez: "Erre az idõre az is nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar gazdaság dilemmája a nyugati kapcsolatot illetõen a következõ: ha kereskedik, a külkereskedelmi hiányon keresztül veszít a cserén és fizetésimérleg-hiányt vásárol; ha nem kereskedik, akkor nem jut hozzá a modern technológiához." (54. old.) Túl azon, hogy a kereskedelmi hiányoknak sohasem az egyenlõtlen csere, a cserén való vesztés az oka, valóban ez lett volna a dilemma? Nem tudni alkalmazkodni, illetve veszíteni a cserén - az két különbözõ dolog. De van más is. "Hiszen a gazdaságpolitikusok tudatában voltak annak, hogy a fejlettebb régióval zajló kereskedelem - a strukturális elmaradottság, a gyengébb teljesítmények miatt - spontán >>termeli<< a negatív külkereskedelmi és fizetési mérleget." (73. old.) David Ricardo már az elõzõ idézettõl is forogna a sírjában, ez utóbbitól biztosan el is bujdokolna szégyenében. Ô ezt egészen másképp tudta, pedig õ is gazdaságpolitikus volt.
  Az ilyen megfogalmazások s Földes gazdaságpolitikai kommentárjainak legtöbbje egy napilap vasárnapi mellékletében még elmennek, tudományos igényû monográfiában azonban még akkor sem, ha az valójában politikatörténet. Azért a fenti kettõt választottam ki, mert jól tükrözik a nem szakmai közvéleményben magát makacsul tartó (Földes által is vallott), de nyilvánvalóan helytelen és a közgazdaságtan által többszörösen megcáfolt vélekedést a fizetési mérleg hiánya és a szegénység, illetve fejletlenség (a teljesen ködös jelentéstartalmú és ezért kiválóan használható ide illõ mûszó a "strukturális elmaradottság") között. Anélkül, hogy kimerítõ részletekbe mennénk: ha az eladósodást a szegénység okozná, akkor a fejlett és gazdag országok jellegzetesen fizetésimérleg-többlettel rendelkeznének, s a szegények és elmaradottak (de mindegyik) halmoznák fel az adósságot. Tekintettel arra, hogy a világ legnagyobb adósa az Amerikai Egyesült Államok, míg számos koldusszegény fejlõdõ ország fizetési mérlege huzamos idõn át egyensúlyban van, már a tétel empirikus igazolásával is bajok vannak. Adósságot az halmoz fel, aki tartósan többet költ, mint a jövedelme, ez egyénekre éppúgy igaz, mint országokra. A jövedelmüket felülmúlóan költekezõk között pedig gazdagok és szegények is elõfordulnak. Az, hogy a párt által vezetett szocialista Magyarország miért nem tudta felhasználását a gazdasági teljesítményeihez igazítani, ez része a kérdésnek. Az, hogy a pártvezetés is hajlamos volt az eladósodás okait a strukturális elmaradottságban keresni, megint nem meglepõ. Nem ez az egyetlen dolog, amiben nem volt igazuk.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/