Szarka László a XIX.
századi szlovák történelem ismert kutatója,
akinek néhány évvel ezelõtt jelent meg A szlovákok
története címû összefoglaló munkája.
Kutatási területe természetszerûleg kiterjed a
dualizmus kori magyar kormányzat nemzetiségi politikájára,
hiszen a szlovák nemzeti fejlõdésre ható fõ
tényezõk egyike a múlt században épp
ez volt. Most megjelent könyvében e kormányzati politika
és a szlovák nemzeti fejlõdés kölcsönhatását
igyekszik bemutatni.
Teljesen egyetérthetünk
azzal a törekvésével, hogy a magyar közvélemény
számára bemutassa a kiegyezés kori, erõtõl
és önbizalomtól duzzadó magyar nacionalizmust,
az állami-politikai egység mellett a kulturális és
nyelvi értelemben is a homogenizáció felé haladó
nemzetállamiság álmát és az ezt érvényesíteni
kívánó kormányzati nemzetiségpolitikát.
A magyar közvélemény valóban hajlamos arra, hogy
a magyar nemzeti kisebbségek Trianon utáni sorsának,
tragédiáinak árnyékában ne vegyen tudomást
azokról a sérelmekrõl, melyeket a magyar politikai
elit követett el a nem magyar nemzeti csoportokkal szemben a XIX.
század folyamán. Szarka saját kutatásai mellett
jól használja a magyar történeti irodalom s a
szlovák történetírás e tárgykörben
korábban már megjelent eredményeit. Ez utóbbira
ismét csak égetõen szükség van, hiszen
- s erre Szarka is felhívja a figyelmet - mindenekelõtt nyelvi
nehézségek miatt a magyar történeti irodalomba
és közvéleménybe nemigen vagy csak igen nehezen
integrálódnak a szomszéd népek történeti
kutatásainak hasznosítható eredményei is (a
recenzensnek is be kell vallania, hogy e tekintetben a német nyelvre
mint közvetítõre hagyatkozik). A szerzõ tárgyilagos
leírást, mértéktartó, objektivitásra
törekvõ értékelést nyújt olvasói
számára.
A könyv fõ erõssége
a magyar nemzetiségi politika változó eszköztárának
bemutatása a dualizmus kezdetétõl egészen a
Monarchia felbomlásáig. Szarka felvázolja a nemzetiségpolitikai
viták elméleti hátterét is, az "egységes
és oszthatatlan magyar politikai nemzet" értelmezésének
jelentésárnyalatait. A szerzõ kiindulópontként
Deák Ferenc és Eötvös József 1868-ban kifejtett,
általa teljesen azonosnak tekintett álláspontját
választotta. (Az Eötvös életmûvét
vizsgáló szakirodalom óvatos a tekintetben, hogy kodifikált
formájában az 1868-as nemzetiségi törvény
mennyire azonosítható Eötvös eredeti terveivel,
s Eötvös elképzeléseit sokkal inkább az
1861-es országgyûlés nemzetiségi bizottsága
által kidolgozott programjával azonosítja.) A törvény
a politikai egység mellett a közigazgatás helyi szintjein,
az oktatás, a kultúra, a felekezeti élet, az egyesületek
tevékenységi körében elfogadta a nemzeti színezetû
kulturális sokszínûség létét.
A szerzõ ismerteti Beksics Gusztávnak a társadalom
öntevékeny eszközeivel elérendõ politikai
asszimilációt, Grünwald Béla állami beavatkozást
követelõ, nyelvi-kulturális beolvasztást sürgetõ
fellépését, majd a magyar nemzeti érdeket az
államérdekkel azonosító, a kíméletlen
"sovinizmus" politikáját meghirdetõ Bánffy
Dezsõ-féle politikát, mely - mint írja - a
"kiegyezéskori magyar nemzetiségpolitika mélypontját
jelentette". Szemléletes, jó összefoglalást kapunk
az e periódusban alkalmazott állami és társadalmi
jellegû, a nyelvi-kulturális asszimilációra
ösztönzõ avagy kényszerítõ eszközökrõl,
a szlovák nyelvû középiskolák bezárásáról,
a századforduló tájékán az állami
népiskolák számának szaporításáról
a felekezeti iskolák rovására, a megyei-járási
közigazgatási testületek ez irányú tevékenységérõl,
a választási csalásokról, a község-
és helynevek Bánffy-féle magyarosítási
akciójáról éppúgy, mint a sajtóperekrõl,
a nemzetiségi mozgalmak vezetõivel szemben indított
bírósági eljárásokról és
a rájuk kiszabott börtönbüntetésekrõl.
Az állami eszközöket
kiegészítette a magyar nyelv és kultúra terjesztését
célzó egyesületek, társaságok államilag
támogatott tevékenysége. Ugyanakkor Szarka helyesen
hangsúlyozza, hogy a városi szlovákság körében
tapasztalható nagyarányú asszimiláció
elsõsorban nem a kormányzati asszimilációs
programoknak, hanem a modern ipar- és társadalomszerkezet
kialakulásának volt köszönhetõ.
A magyar kormányzat politikailag-közigazgatásilag,
s amennyire csak lehetséges, kulturális tekintetben is egységes
nemzetállami célkitûzéseinek ellenpólusaként
Szarka részletesen ismerteti a szlovák nemzeti mozgalom céljait.
Kezdõpontként az 1861-es turócszentmártoni
szlovák nemzeti gyûlés határozatait választja,
amelyekben megfogalmazódik a közigazgatási autonómia,
a saját, nemzeti jellegû közigazgatási apparátus
megteremtésének programja, mely a történeti Magyarországon
élõ többi nem magyar nemzeti csoport programjával
együtt lényegében Magyarország közigazgatásának
nemzeti alapú kerületekre tagolását, azaz föderatív
szervezetét irányozta volna elõ. Ez a program - bár
a dualizmus elsõ évtizedeiben némileg háttérbe
szorult a kormányzatnak az anyanyelvhasználatot korlátozó
napi szorításában - mint elérendõ eszmény
végig jellemezte a szlovák nemzeti mozgalom célkitûzéseit.
Könyvében Szarka több
helyen is kifejti, hogy "a magyarországi nemzetiségi régiók
autonómiájának megvalósítása
jelenthette volna a történeti magyar állam megújulásának
legbiztosabb garanciáját" (72. old.). Hangsúlyozza,
ez nem pusztán közigazgatási autonómiát
jelentett volna, hanem a régiók gazdasági-társadalmi
struktúrájának sajátos szervezõdését
is. Azt azonban nem fejti ki, mit is ért pontosan ezen. Ugyanakkor
kétségek közt hagyja olvasóját a tekintetben:
vajon e belsõ föderalizálás megoldhatta-e volna
a nemzetiségi konfliktusokat, stabilizálva az ország
politikai struktúráját. Szarka ugyanis egy helyütt
kijelenti, "a regionális fejlesztési politika a szlovákság
kulturális és nyelvi érdekeit szem elõtt tartva
fékezhette volna a kiválási tendenciákat, sõt
meg is semmisíthette volna (12. old.), ugyanakkor más helyütt
"a történeti Magyarország belsõ kohéziójának
- legalábbis átmeneti - megerõsödésé"-rõl
(kiem. - D. Á.) beszél (72. old.).
Természetesen igaza van abban,
hogy a nemzetiségi kérdés kifutását
nem lehet "sorsszerû problémaként" kezelni, amely törvényszerûen
Trianonhoz, a történeti Magyarország széteséséhez
vezetett (7. old.), de a belsõ föderalizáláshoz
kötõdõ remények korlátait is látnunk
kell. A modern nacionalizmus nemzetállami eszménye kihívás
volt a soknemzetiségû birodalmak számára, s
1918-tól, az Osztrák-Magyar Monarchia és a Török
Birodalom szétesésétõl kezdve, az Orosz Birodalomnak,
majd a Szovjetuniónak évtizedünk elején bekövetkezõ
felbomlásán keresztül a Trianonban megteremtett több
nemzetet magukban foglaló államok, Csehszlovákia és
Jugoszlávia szétesése - mind nemzetállami eszmény
érvényesülésének folyamatát jelzi
e térségben. Ahogy Szarka fogalmaz, a kis nemzetek egyenjogúsítása
a Duna-völgyében nem a föderáció, hanem
a nemzetállamiság formájában valósult
meg (74. old.). De hozzátehetjük: másutt is inkább
ez volt a jellemzõ.
A dualizmus kori magyar kormányzat
nemzetiségpolitikájának nagyok a bûnei. Deformáló
hatásuk nem csupán a nem magyar nemzeti mozgalmakkal szembeni
politikában volt érezhetõ, hiszen amint arra Eötvös
József is figyelmeztetett, nem lehet a liberális elvek érvényesülésének
"felfüggesztését" csupán egy területre korlátozni:
minden vonatkozásban éreztetni fogja a hatását.
A dualizmus kori politikai szervezet megújulásra képtelenségének
egyik fõ oka a közjogi kérdésen kívül
épp a nemzetiségi kérdés volt, hiszen a liberális
politikai elit, s ezt jól reprezentálja Tisza István
álláspontja, a politikai jogok bármiféle kiterjesztését
mindenekelõtt a magyar nemzetiségi érdekekre hivatkozva
utasította vissza, hiszen mindenfajta demokratizálás
növelte volna a nem magyar nemzetiségek politikai súlyát.
Mégis igen kétséges, hogy egy nyelvi-kulturális
tekintetben türelmes vagy akár a közigazgatási
föderalizmus politikáját is elfogadó nemzetiségpolitika
ellensúlyozni tudta volna-e a nemzetállami eszmények
centrifugális hatásait. Ebben a tekintetben elgondolkodtató
lehet a birodalom másik felének, Ausztriának a példája.
Nemzetiségpolitikáját tekintve Ausztria épp
ellentétes utat jár be, mint Magyarország, s a századfordulóra
az osztrák-németek politikai hegemóniája mellett
a különféle szláv nemzeti csoportok nyelvi-kulturális
nyelvhasználati jogai lényegében korlátok és
akadályok nélkül érvényesülhettek.
Ez biztosíthatta, hogy az egy államkeretben élõ
nemzetiségek ne oly ádáz ellenségekként
tekintsenek egymásra, de azt nem akadályozhatta meg, hogy
a vesztes elsõ világháború politikai mélypontján,
a külsõ nagyhatalmi nyomás viszonyai között
a birodalom kohéziója szétbomoljon.
Másfelõl nem érthetõk
a nem magyar nemzeti mozgalmak "szeparatizmusától" való
magyar félelmek gyökerei, ha 1848-1849 tapasztalatait nem vesszük
számba. 1848-1849-ben ugyanis - s erre korábbi könyvében
Szarka is kitért - a nem magyar nemzetiségi mozgalmak elitje
nem állt meg az 1848 május-júniusában meghirdetett
belsõ közigazgatási föderalizmusnál. 1848
végére lényegében minden nemzeti mozgalom megfogalmazta
a Magyarországtól való államjogi különválás,
az önálló törvényhozó testülettel
és végrehajtó szervezettel rendelkezõ, külön
koronatartománnyá szervezõdés programját.
Megvalósítania ezt csak Horvátországnak és
a szerb nemzeti mozgalomnak sikerült (utóbbinak az 1849-1860
között fennállt Szerb Vajdaság és Temesi
Bánság formájában), de elérendõ
célként a szlovákok, erdélyi szászok
és románok ugyanúgy megfogalmazták.
Az 1850-es évekbeli neoabszolutizmusnak,
a centralizált, egységes birodalom eszményének,
a hivatali életben, a közép- és felsõoktatásban
érvényesülõ "germanizációnak" való
közös alávettetés, az az élmény,
hogy "a nem magyar nemzetiségek ugyanazt kapták jutalmul
a kormánytól, amit a magyarok büntetésül",
eltávolította a nem magyar nemzeti mozgalmak elitjét
a Magyarországból való kiválás programjától,
s ambícióik egészen az anyaállamok közvetlen
vonzó hatásáig, a Monarchiából való
teljes kiválás programjáig a magyar államiság
keretein belül maradtak. De 1848-1849 fényében a magyar
politikai elit félelme, az a merev elutasítás, ahogy
a közigazgatási föderalizmust az állami integritás
nyílt megsértése elõszobájának
tekintette, távolról sem volt oly irracionális és
érthetetlen.
Azt is hangsúlyoznunk kell
- s erre Szarka kiindulópontja, az 1861-es turócszentmártoni
szlovák nemzetiségi gyûlés programhirdetõ
határozata is módot nyújtott volna -, hogy alapelveiket
tekintve a "kisebbségi nacionalizmusok" semmivel sem voltak toleránsabbak
a magyar többségi nacionalizmusnál. Szarka szerint a
XIX-XX. századnak a nemzetiségi egyenjogúságot
alapelvként elfogadó kezdeményezései "makacsul
a vert helyzetekhez kötõdnek, és régi-mai visszhangtalanságuk
miatt a nemzeti egyenjogúságot mint par excellence kisebbségi
ideát huzamosabb ideig az ésszerû illúziók
tartományába sorolják" (45. old.). A turócszentmártoni
program azonban a megteremtendõ szlovák nemzetiségi
kerületben csak szlovákokat, illetve elmagyarosodott szlovákokat,
"elfajult fiakat" ismer, akiknek vissza kellene térniük a szlovák
nemzet és nép ölébe. A dokumentum kizárólagos
szlovák nyelvhasználatot követel a kerületen belül
"úgy a polgári, mint az egyházi nyilvános élet
terén", s azt, hogy legyen a szlovák az "egyedüli tanítási
nyelv az iskolákban". A saját kisebbségnek már
ekkor sem ígér sokkal jobbat ez a program, mint a magyar
liberális-nacionalista politikai elit. A történeti Magyarország
kisebbségben lévõ nemzeti csoportjainak nacionalizmusa
nem Trianon után válik "türelmetlenné". Az az
igény, hogy a megteremtendõ nemzeti politikai egység
(legyen az egy állam szervezetén belüli közigazgatási-politikai
autonómia vagy önálló állam) keretein
belül a nyelvi-kulturális homogenizációt elõsegítsék,
általánosan jellemezte a XIX. századi, e század
eleji nacionalizmusokat. Nem a nacionalizmusok törekvéseinek
jellege, hanem hatalmi pozícióik különböztek.
Az államiság, valamint a gazdasági és társadalmi
élet kulcspozícióit kezében tartó magyar
elit némely esetben nagyon is hetyke magabiztossággal - amely
mélyén persze Bibó István kifejezésével
élve "a közösségért való egzisztenciális
félelem" is meghúzódott - igyekezhetett a történeti
Magyarország soknemzetiségû keretébõl
egységes magyar nemzetállamot formálni; a kisebbségi
nacionalizmusok még csak álmodozhattak hasonló keretek
megteremtésérõl. Részben ez a látens
türelmetlenség magyarázza azt, hogy még Eötvös
József is, aki a kultúra-nyelv területén egyértelmûen
támogatta a nem magyar nemzetiségi csoportok igényeit,
oly határozottan ellenzett bármiféle nemzetiségi
alapú közigazgatási-föderalizmust, bár az
õ programja biztosította volna a nem magyar anyanyelvûek
számára az anyanyelvhasználat legszélesebb
körét a közigazgatásban is.
A magyar nemzetiségpolitika
mellett a könyvben háttérbe szorul a címben jelzett
másik cél, a szlovák nemzeti fejlõdés
bemutatása, a nemzetté szervezõdés útjainak
és eszközeinek felvázolása. A bevezetõben
megfogalmazott szerzõi kijelentéssel ellentétben ("Már
csak terjedelmi okoknál fogva sem vállalkozhattunk a dualizmus
kori városiasodás, iparosodás és az élet
minden területén komoly változásokat kiváltó
általános modernizációs folyamatok felsõ-magyarországi
szlovák régióra gyakorolt hatásainak bemutatására."
[13. old.]) szerencsére sor kerül a dualizmus kori modernizáció
legfontosabb társadalomszerkezeti hatásainak bemutatására.
Szarka részletesen szól a szlovákság számának
csökkenésérõl, ami a városi lakosság
növekvõ arányának s az asszimilációnak
köszönhetõ. Beszél a felvidékrõl
való kivándorlás és elvándorlás
folyamatairól, ezek eredményeképpen a szlovák
nemzeti mozgalom szûk értelmiségi elit bázisáról,
amely csak lassan terjedt ki a birtokos parasztság és a helyi
munkásság felé, de ezeknél is csak egyes, a
szlovák mozgalom fellegvárának számító
városok, például Szakolca, Vágújhely,
Trencsén, Turócszentmárton, Rózsahegy vagy
Liptószentmiklós vonzáskörzetére. Mint
Szarka írja, a nemzeti-nemzetiségi közösségtudat
csak lassan "szivárgott le" a "nemzetiségi társadalmak
alsó rétegeibe" (75. old.).
A nemzetiségi mozgalmak történetét
vizsgáló kutatások terén a politikatörténeti
kutatások mellett hagyományosan a városi rétegek
kutatása áll elõtérben, hiszen ezek sokkal
fogékonyabbnak bizonyultak a nemzeti elitek "nemzetébresztõ"
propagandájára. Ugyanakkor Eugen Weber mára már
klasszikussá vált munkájában (Peasants into
Frenchmen. Modernization of Rural France 1870-1914. Stanford University
Press, 1976) bemutatja, hogy a mégoly egységesnek és
oszthatatlannak tekintett francia nemzet sem létezett a XIX. században
mint nyelvi-kulturális közösség, vagy mint a lakosság
egyöntetûen vallott identitástudata. A falusi lakosságnak
a modernizáció értékeivel, a külsõ,
átvett életmódmintákkal s ezzel együtt
a nemzeti tudattal való töltõdése csak lassú,
e század elejére befejezõdõ folyamat volt.
Az utóbbi évtizedekben
azonban folytak kifejezetten a nemzeti kisebbségi pozícióban
élõ vidéki lakosság "nemzeti-nemzetiségi"
mobilizációját vizsgáló kutatások
is. A Comparative studies on governments and non-dominant ethnic groups
in Europe, 1850-1940 címû könyvsorozat, mely nemzetközi
kutatógárda összehasonlító eredményeit
hivatott közzétenni, egyik kötetében épp
ezzel a témával foglalkozik. (Roots of Rural Ethnic Mobilisation.
Ed. G. von Pistohlkors - D. Howel - E. Wiegandt, 1991).
Szarka részletesen szól
a szlovák nemzeti mozgalom politikai stratégiájáról,
annak módosulásáról a politikai intézményrendszert
illetõen. Külön fejezetben vázolja fel a századforduló
után újjáéledt cseh-szlovák együttmûködés
elemeit, a cseh gazdasági szerepvállalást. Beszél
a szlovák középfokú oktatás hiányának
pótlására született, a "magyar Heródes
elõl cseh Egyiptomba" (96. old.) jelszóról, s az ennek
jegyében Cseh- és Morvaországban tanuló szlovák
diákság szerepérõl, a szlovák sajtó
számára nyújtott cseh anyagi segítségrõl.
A szlovák társadalom mindennapjaiba beszûrõdõ
nemzeti program elemeit azonban nem vizsgálja. Futólag említi
a szlovák érdekeltségû bankok tevékenységét
(Tátra Bank, Rovnianek-féle amerikai szlovák bank)
vagy a Matica Slovenska egyesület 1875-ös betiltása után
fennmaradt három regionális szlovák kulturális
egyesület létét, a szlovák nyelvû sajtó
s a különféle egyesületek mûködését,
szót ejt a felekezetek szerepérõl, ugyanakkor a katolikus-evangélikus
megosztottság hátráltató tényezõjérõl
is, de ezek mind-mind csak a magyar nemzetiségi politika tárgyalásának
magyarázó háttereként vannak jelen. E szervezetek
mûködése szinte kizárólag a magyar helyi
vezetõk, illetve magyar politikusok értékelésébõl,
mintegy a "válaszlépések" indokolásából
villan elénk.
Szarka nem vizsgálja ezek
szerepét a szlovák nemzeti fejlõdésben. Lehet,
hogy véleménye szerint ezek tevékenysége már
feltárt (Polányi Imre: A szlovák társadalom
és polgári nemzeti mozgalom a századfordulón
címû könyvében például részletesen
ír e bankok tevékenységérõl, ugyanerrõl
jelentetett meg egy cikket Tóth István az AETAS 1992/4-es
számában), az eddigi kutatási eredmények ismertetése
azonban ez esetben is szükséges lett volna. Gondolhatja Szarka
azt is, hogy ezek az intézmények nem gyakoroltak lényeges
befolyást, de akkor ezt közölnie kellett volna. Mindenesetre
így az olvasó elõtt csak a szlovák nemzeti
mozgalomnak a nagypolitika színpadán eljátszott szerepei
jelennek meg. A politikán túli elemek a szlovák etnikum
nemzetté szervezõdésének folyamatában
csak felsejlenek, pedig ezeknek a hatása bizonnyal jelentõsebb
volt, mint például a Szlovák Nemzeti Párt választásokat
bojkottáló álláspontjáé. Így
épp az marad homályban, hogyan és milyen csatornákon
keresztül szivárgott le a nemzeti-nemzetiségi közösségtudat
a szûk nemzeti értelmiségi elitbõl a nemzeti
társadalom hajszálereibe.
Végezetül egy terminológiai
megjegyzést szeretnék tenni. Igen nagy nehézséget
okoz a magyar nyelvû szakirodalomban a "nemzet", "nemzetiség"
terminusok használata. Az angolszász szakirodalom "nemzetiség"-en
a nemzeti-kulturális ismertetõjegyek összeségét
érti, míg "nemzet" vagy "nemzeti csoport" fogalommal jelzi
magát a csoportot. A "nemzeti kisebbség" megjelölés
pedig mindig egy adott állam keretein belüli számbeli
viszonyra utal. A XIX. századi magyar nyelvhasználat ezzel
szemben a "nemzet" csoportmegjelölést csak az önálló
államisággal vagy autonóm politikai-közigazgatási
szervezõdéssel bíró nemzeti csoportokra alkalmazta.
Tehát a "nemzetiség" fogalom jelentette a nemzeti jegyek
összességét, de jelentette az "önálló
nemzeti múlttal nem rendelkezõ" nemzeti csoportokat is. Nemzeten
- mondhatnánk - egy adott állam állampolgárainak
összességét értették. De a helyzet nem
volt ilyen egyszerû, hiszen a "magyar nemzet" mint "magyarországi
nemzet" vagy "magyar politikai nemzet" fogalma igencsak összemosódott
a nyelvi-kulturális "magyar nemzetiség" fogalmával.
Szarka részletesen szól a fogalom körüli vitákról,
mindenekelõtt azonban a magyar értelmezést elemzi,
bemutatja a Deák-Eötvös féle változatot
és "a politikai nemzetet a magyar etnikai nemzet kiteljesedésének
kereteként, még inkább céljaként értelmezõ"
(27. old), késõbb túlnyomóvá váló
véleményt. Nem tér ki azonban arra, hogy a nem magyar
nemzeti mozgalmak hogyan használták ezt a fogalmat, bár
idézi a turócszentmártoni határozatot: "mi
is nemzet vagyunk". Ôk "nemzet"-en szintén kulturális
és egyúttal politikai közösséget értettek,
de azt vallották, minden nyelvi-kulturális közösségnek
természettõl adott joga, hogy a politikában, az államéletben
mint jogok alanya, önálló, autonóm tényezõ
jelenjen meg. A történeti jogból kiinduló magyar
nemzetfogalom és a természetjogi alapozottságú
nemzetfogalom között nehéz kompromisszumot találni.
Nem tudták áthidalni ezt azok a nem magyar nemzetiségi
vezetõk sem, akik a magyar politikai nemzet fogalmat "föderalisztikus"
értelmezésben (27. old.) "magyarországi politikai
nemzetként" kompromisszumosan elfogadni látszottak 1861-ben.
Hiszen, bár a teminológia szintjén engedményeket
tettek, ez nem befolyásolta azt, hogy "nemzetük" kollektívumként
való elismerését követelték az államéletben.
Másfelõl az 1861-es országgyûlés nemzetiségi
bizottsága által kidolgozott program azon gesztusa, hogy
a "magyar politikai nemzet" fogalmának rögzítése
mellett a magyarokat a többi "nemzetiséggel" együtt mint
nemzetiséget is felsorolta, még nem jelentette "a nemzetiségek
kollektív jogai"-nak elismerését, ahogy azt Szarka
állítja (20. old.).
Szarka fogalomhasználata
sem teljesen konzekvens. 1848 kapcsán például "magyar
nemzet"-rõl és "magyarországi nemzetiségek"-rõl
beszél (ideértve valamennyi nem magyar nemzetiségi
csoportot), néhány sorral késõbb azonban már
"minden nemzetiségre" kiterjesztett jogokról szól
(ebbe magától értetõdõen a magyarságot
is belefoglalva). Bevezetõjében viszont másfajta terminológiai
különbségtételt tesz: elkülönít
"nemzeti kisebbséget" és "kisebbségi nemzetet", megkülönböztetve
a külsõ anyaállammal rendelkezõ és nem
rendelkezõ kisebbségi csoportokat, ennek alapján "kisebbségi
nemzet"-nek minõsítve a szlovákokat. Mindaz azonban,
amit konkrét megkülönböztetõ jegyként
felsorol: az egységes irodalmi nyelvi norma léte, a kompakt
nyelvterület, a nemzeti szférákban egységes és
hierarchizált struktúrák, a felekezeti és regionális
ellentétek csökkenõ erõssége (8. old.)
egyáltalán nem markánsan eltérõ jegyek
a szlovákság és a többi nemzeti kisebbség
viszonyában. Ráadásul késõbb maga Szarka
is utal arra, hogy a századfordulótól kezdve megélénkülõ
cseh-szlovák gazdasági-kulturális kapcsolatok bizonyos
tekintetben az anyaállam funkcióit látták el.
Szarka László könyve
a politikatörténet hagyományos terepein mozogva jó
összefoglalást ad a dualizmus kori magyar nemzetiségpolitikáról,
valamint a szlovák nemzeti mozgalom politikai szervezõdésérõl.
E nemzetiségpolitika eszmetörténeti háttere azonban
már korántsem rajzolódik ki oly pregnánsan
és pontosan, ahogy a politikai csatározások eseményei.
Az olvasó hiányérzetének azonban az a legfõbb
oka, hogy e szûk politikatörténeti tereprõl a
szerzõ a szlovák nemzeti fejlõdésnek csak a
politikai felhõrégióit tudja felvázolni.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu