Valahol a Kastély folyosóin eldõlt, hogy a tervgazdálkodásról a piacra való átmenet során nemcsak a tulajdoni struktúrát és a piacokat, nemcsak a hiteleket és hiteket, hanem az utcaneveket és az étlapot, a zenét és a tudományos-technikai kutatást is át kell szervezni. E mellékesen és adminisztratív szinten kezelt teendõ a gyors német újraegyesítés során tûnik el, amikor azt a bismarcki szellemben és módszerrel hajtják végre. Bár a lipcsei Tamás-templomban J. S. Bach kantátáit és passióit továbbra is a helyiek éneklik, autentikusan és feledhetetlenül, a karmester és a zeneigazgató nyugati. Az akadémiai intézetek átszervezése, mint errõl Hans-Georg Wolf beszámol, a keleti Akadémia által elõkészített anyag alapján történt, amelyet a Nyugatnémet Tudományos Tanács bírált el és szankcionált. A nyugatnémet "aktorok" gondoskodtak a szükséges "adminisztratív eszközökrõl" (pénzrõl), ezzel aztán igen rövid idõ alatt igen alapvetõ átszervezést lehetett eszközölni. Hja, pénz és hatóság beszél, kutya ugat. Már az egyesülési szerzõdés tisztázta, hogy itt, mint Bismarck idején is, a többiek igazodnak a gyõzteshez.
  A Tudományos Tanács nyugati politikai tisztségviselõkbõl és tudósokból állt, de 130 kutatóintézet sorsának eldöntése olyan fogas feladatnak bizonyult, hogy (módjával) külföldi, sõt még egyes keletnémet tudósokat is be kellett vonni az (elõzetes) felmérésbe. A döntés hamar, 1991 nyarára megszületik. Az Akadémia 100 intézete közül 6 megszûnik, 28 szétoszlik, 5 máshová kerül, és 21 átalakul, a létszámnak fele sem marad meg (és továbbra is csökken). A társadalomtudomány intézetei megszûntek, az egyesítés itt tehát a nullásítás formáját öltötte, és e területek kutatóinak mintegy négyötöde is lapátra került. De nem jártak sokkal jobban a bölcsészeti, matematikai (!) és kémiai (!!) intézetek sem. A kutatási programok közül a Tanács elõnyben részesítette a nyugati gazdaságnak hasznosakat, a keleti terület sajátos kérdései kevéssé érdekelték. A gyorsan zajló felmérés során az érintett intézetek több mint fele vélt jó pontot szerezni azzal, hogy megvált régi vezetõjétõl, ez - mint kitûnt - nem javította sorsukat. Hogy az átalakítás eredményeképp mi javult, arra a szerzõ szerint még "korai volna" válaszolni, feltétlen elõnye viszont az, hogy már végbement.
  A német átalakítás, hirtelensége és élessége miatt, sokban különbözik attól a kaleidoszkóptól, amit tizenegy kutató rajzol ki az orosz, cseh, lengyel, magyar és bolgár átmenetrõl és általában a Közép-Európát sújtó fájdalmas, hosszas, de korántsem befejezett szellemi tortúráról. Az eredmény mégis hasonló: leépül a kutatási potenciál nagy része, és még ennél is jobban csökken a kutatásra fordított összeg. A mozgékonyabb tudósok vagy külföldre menekülnek, vagy pedig, a kutatást abbahagyva, beépülnek a politikai-hatalmi apparátusba. A hatalom - nemcsak az állítólagos jólétet, de kultúrát is koraszülöttnek ítélve - nekiáll helyére tenni a fecsérlõnek vélt arányokat, mégpedig nem a teljesítmény vagy szükséglet, hanem saját eladósodottsága mérvében. E folyamatban, ahol mindenütt felére-harmadára zsugorodik a kutatásra kiutalt pénz részaránya a (szintén csökkenõ) GDP-bõl, a magyar bázisok hervadnak a leggyorsabban.
  A bevezetõ helyesen sorolja fel e kutatási szervezetek jellemzõ hibáit: az oktatás, kutatás és termelés egymástól való elszigetelését, a kapcsolat hivatali és pártutasításokkal való felváltását és ennek minõségi hígulására és szakmai igénytelenségre vezetõ hatását. Nem említi a (sanyarú szintû) létbiztonság és az (alacsony fokú, de erõsödõ) önigazgatás elõnyeit, amelyeket a kívülrõl és pénzügyi-hatalmi eszközökkel végrehajtott átszervezés beláthatatlan idõre megszüntetett. Nem foglalkozik a Nyugaton kialakult helyzettel, talán ezért sem tart attól, hogy a pártirányítás megszüntetése távolról sem szünteti meg a tudományos munkától idegen hivatali utasítások rendszerét. A felismert bajokat a nyugati irányítási rend, már csak oligopolisztikus volta és etatista mûködése miatt sem fogja kiküszöbölni, legföljebb valamelyest enyhíti.
  A Nyugathoz hasonlítást egyébként eltorzítja az, hogy ott csak a szorosan vett kutatási tevékenység költsége szerepel az adatokban, míg nálunk a kutatás céljaira alapított és a dolog természete szerint bõséges (fel)jelentési kötelezettséggel és adminisztrációval üzemeltetett intézmény egésze. A kutatók száma és fizetése nálunk általában kevesebb mint fele volt az intézményi létszámnak és bérnek. Ezért a nyolcvanas évekre jellemzõ, látszólag azonos színvonal már maga is eleve több mint 50 százalékos elmaradottságot jelzett, s ezt most a további megszorítások (ezek egyébként az adminisztrációnak alávetettség erõsödését, és nem enyhülését váltják ki) teljes elszakadássá teszik. A beszámoló nem elemzi a kutatási témák sajátos eloszlását. Ezekben az országokban a kutatások zöme nem új ismereteket tárt fel, hanem egyrészt tananyagok összeállítását és honosítását szolgálta, másrészt pedig a hivatalokat tehermentesítette attól, hogy megemésszék és megértsék területük problémáit. (Az OTKA által finanszírozott "alapkutatások" ismeretében állítom, hogy legnagyobb részük még ma is a külföldi szakirodalom összegezésére irányul, hivatali [ritkábban termelési] hasznosítás céljából. Sõt: ha a kutató nem tudja témája ilyen hasznosságát és aktualitását indokolni, azt az elbírás kénytelen hibául felróni.) Elmaradottságunk miatt minderre feltétlen szükség is volt, s e szükséglet nem múlik el egyhamar. Nemcsak a mellõzhetõnek vélt önálló kutatási eredmények létrejötte vált hát kérdésessé, de további és még lassabb kullogásra ítéltettünk éppen akkor, amikor a nyugati technikai-tudományos elméletek változások forrpontján állnak.
  A folyó költségek mellett a "stock", azaz a felszereltség - mint a nyugati statisztikában - is teljesen homályban marad. Hátrányaink itt még nyomasztóbbak. Átfogó statisztika hiányában csak azt a tapasztalatot közlöm, hogy szagtalan, szappannal, törülközõvel és papírral ellátott WC-t csak tõlünk nyugatabbra találni, a víz- vagy kávéivás iránti vágyat pedig még csak az USA tartja a kutató mûködési körébe tartozó jelenségnek. Soros bõkezûsége folytán valamelyest javult a folyóiratcikkek közép-európai másolhatósága. Ha azok az intézetekben megtalálhatók. Ennek valószínûsége 1975 óta csökken.
  Uwe Schimank vázlatos összképet ad a "lehetõségek és bajok" alakulásáról. Négy réteget vizsgál. Beszámol a 1) pártkedvenc magas állású, de tudásában bizonytalan, a 2) magas állású és magabiztos, a 3) tehetséges, de politikailag hátrányos helyzetû, végül az 4) alacsony állású és bizonytalan tudású, ezért a versenyt elkerülõ kutatók magatartásáról. Megállapítja, hogy a szükséges reformok támogatói a 2) és 3) kategóriából kerültek ki, de igyekezetük meghiúsult a csökkenõ dotáción, valamint az 1) és 4) kategória tradicionális koalícióján. A tudományos munka anyagi forrásai ellen kibontakozó koncentrált támadás ugyanis közelebb hozta egymáshoz az egyébként vitában álló táborokat, és a vártnál egységesebb frontot alakítottak ki a tudomány, azaz saját megélhetésük védelmére. Az egyformán elszenvedett hátrányok és társadalmi elutasítás, egyszóval az egzisztenciális veszély - amint azt már Bence György korábban (Átmenet és átmentés a humán tudományban. BUKSZ, 1992. Ôsz) felismerte -, ezért aztán megalkuvások hosszú sorához vezetett mindenütt.
  Schimank mégsem látja reménytelennek a helyzetet, mert az intézményi és kutatói önállóság megnövekedett, s habár a politika sok régi "kedvence" megtartotta pozícióját, hatáskörük csökkenésével ma már kevesebbet árthatnak. A megoldást abban látja, hogy a "párt kegyeltjei" egyszerûen "ki fognak halni", és "remélhetõen" nem fogják újak követni õket. Ebben a reményben, ismerve e társadalmak és szerveik viselkedését, a recenzens nem osztozik. Különösen szkeptikus abban, hogy a néhol már felállításra került és a szerzõ által nagy örömmel üdvözölt kutatási minisztérium jobban tudná érvényesíteni a tudomány érdekeit, és képes ellenállni a mindenkori politika és hatalom befolyásának. Ez minisztériumokra nem szokott jellemzõ lenni.
  Balázs Katalin szintén óvatosan optimista, legalábbis az innovációs potenciál jövendõ kifejlõdése tekintetében, bár szélesebb ismeretekre és részletesebb statisztikai anyagra támaszkodva élesebben fogalmazza meg az átalakulás során elkövetett hibákat. Mindjárt bevezetõképpen megállapítja, hogy eddig egyetlen kormány se lépett elõ semmilyen tudományos vagy technikai elképzeléssel, s a politika is cserben hagyta a források hirtelen csökkentése és az elveszett piacaik miatt halódó kutatási szervezeteket. Ennek oka az, hogy az átalakítás sem a versenyt, sem a vállalkozást nem támogatja, viszont a krízis a gazdaság és politika minden illetékesét rövidlátóvá teszi. Kemény vád, de helytálló.
  Különösen pórul jártak a tudomány ipari alkalmazása terén dolgozó kutatók. Közép-Európa ipari vállalatai a nyereségrészesedés terjedésével egyre nagyobb nyûgnek tekintettek minden változást. Új termék vagy új eljárás bevezetése mindig kiadásokkal jár, s ez csökkenti az éves nyereséget, ezáltal pedig a vezetõk prémiumát is. Hiába térül meg a befektetés esetleg évek múltán, ebbõl már nem részesednek, tehát a rövid távú ellenérdekeltséget nem ellensúlyozza semmi. A fogcsikorgatva fizetett különféle "mûszaki hozzájárulás" is csak arra volt jó, hogy letudják a szóban hangosan hirdetett fejlesztési kötelezettséget. A pompázó "Fejlesztési Fõközpontok" és sápadt kutatóintézeteik hamar kilehelték lelküket, amikor e hozzájárulás mindenütt vékonyabban csordogált, majd elapadt. És éppen ebben a teljes ellehetetlenülésben születtek meg az új csírák. Volt már hagyományuk a mûszaki egyetemeken és a nagyobb természettudományi kutatóintézetekben mellékfoglalkozásként mûvelt ipari együttmûködésekben. Ezek a már akkor is rosszul fizetett oktatók és üzemi mérnökök megélhetéséhez szükséges mellékjövedelmeket legalizálták. Létrejöttek a béralap-ellenõrzés kijátszásának (késõbb az adózás elkerülésének) simán mûködõ formái. A vállalkozások e korai kezdetei az oktatás, kutatás és alkalmazás természetes vonzódásán alapultak, ezért is támadta õket állandóan a pénzügyi bürokrácia, a rendszerezés és szabályozás örvén próbálva magát ide is közbeékelni.
  Balázs részletesen elemzi az együttmûködés minden országban megjelenõ, sõt egyre jobban burjánzó különféle megoldásait, és összeveti jövõjüket a nyugati "kutató-falanszterek" korai sikerével, majd lassú kiürülésével. Az elõbbi formákat tartja megfelelõbbnek és kecsegtetõbbnek. Bár indokait nem teljesen értem, osztom nézetét. Azt tapasztaltam, hogy a hatékony ipari fejlesztés nem nyilvánosságot, üstdobot és propagandát, hanem csendet igényel, valamint a pénzügyi, adó és egyéb adminisztratív hatóságok lehetõ teljes elkerülését. Csak egymást jól ismerõ és egymásban bízó munkatársak tudják a kutatás állandóan változó szervezési, pénzbeli és ismeretbeli igényeit rugalmasan megoldani. Technikai mutációt csak olyan szervezet produkál, amely maga is képes mutációra, s az új és érzékeny formák a bürokrácia és bizalmatlanság csekély szelére is elfagynak.
  Az egyes országok tudományos életének szomorú viszontagságait bemutató érdekes és vegyes témakörû tanulmányok sorából csak Mosoni-Fried Judit magyar ipari kutatást elemzõ írását emelem ki. Rózsaszín bevezetés után (a kutatás szabadságát ma már az alkotmány biztosítja, a kutatóintézetek és az Akadémia autonómmá vált, "and so on" - mintha hasonló mondatokat már az elõzõ rendszerben is leírtak volna), rátér az ipari kutatások helyzetére, amelyre az a jellemzõ, hogy az üzleti szektor és a központi alapok hozzájárulása egyaránt 70 százalékot meghaladó mértékben csökken öt év alatt 1993-ig (ami még nem a mélypont). A külföldi vállalat saját kutatási bázisára támaszkodik, a belföldi vagy nem tudja megfizetni, vagy nem is igényli a fejlesztést.
  Az 1950 óta folyamatosan és nagy költséggel megteremtett, aztán nagyrészt mesterségesen életben tartott, mintegy negyven intézetbõl álló "hálózat", amelybõl harminckét intézet még 1988-ban is évi 10 milliárdos (!) forgalmat bonyolított le, mára gyakorlatilag semmivé lett. Eszközei egy részét az Országos Mûszaki Fejlesztési Bizottság az 1993-ban megalakuló és az egyetemekhez húzó Bay Alapítványnak adja át, holott a kormány 1992-ben már úgy döntött, hogy az intézeteket az Állami Vagyonügynökség vegye át és alakítsa át korlátolt felelõsségû társaságokká, 25 % +1 szavazatos állami részesedéssel (?). Mintegy tizenkét intézet mégis az Ipari Minisztérium fennhatósága alá kerül, s ott nehezen követhetõ módon egyesülve végül eltûnik a szemhatárról.
  Nyilvánvaló, hogy itt az államapparátuson belüli szakmai-hatalmi vitáról volt szó, amelyben az OMFB nonprofit szervek felállítása mellett érvelt, a kormány átabotában "privatizált", a minisztériumok pedig a vállalataik által évtizedeken keresztül befizetett nem csekély összegek ellenében szerettek volna némi kutatási felszereléshez jutni. Az állami szervek közt így kialakult költséges és hosszas csatában (átvilágítás, ismételten füstbe menõ új tervek és koncepciók készítése, újabb átvilágítások külföldi cégek meghívásával, valószínûleg dollármilliókért, hogy a megrendelõ nagyobb nyomatékot adhasson intencióinak) úgy olvad el az addig biztosan milliárdok százait, talán ezreit is elnyelõ állami kutatási extravagancia, mint aszfaltra dobott tölcséres fagylalt a kánikulában.
  S csak szomorkodhatunk, ha az Akadémia Kutatásszervezési Intézetében dolgozó szerzõ kénytelen bevallani, hogy nem tud hozzáférni a hiteles adatokhoz, s ezért tanulmányát szórványos újságcikkek és (ki tudná megmondani, mennyire õszinte és valós) interjúk, valamint néhány eseti vizsgálat alapján kell összeállítania. Ennyit az Akadémia és az elhunyt intézetek autonómiájáról. Más autonómiák autonómabbaknak bizonyultak.
  A kötetet a szerkesztõk rövid utószava zárja. Az utószó három sajátosságot emel ki. A szerzõdésen alapuló kutatásokat s ezek mostanában jelentkezõ új nyugati finanszírozási forrásait. Ez szerintük visszavonhatatlanul véget vet a politika és a tudomány szovjet típusú kapcsolatának. Érvelésükbõl hiányzik egy láncszem, mert nem mellékes, hogy ki és miért finanszírozza a szerzõdéseket.
  Másodszor aggodalmukat fejezik ki, mert a kutatás még nem vetette le régi nyûgeit, és nem vált igazán hatékonnyá. (Láttuk: a pártirányítás és egyáltalán bármilyen eszmei irányítás megszûnt ugyan, de az adminisztratív béklyó egyrészt részletesebb, másrészt és ugyanakkor anyagilag fojtogatóbb lett.) Végül megállapítják, hogy a kutatás szakmai arányai lényegesen nem változtak, legfeljebb az alap- és alkalmazott kutatás tolódott el az elõbbi javára. Miután akadémiai intézetekrõl van szó (habár az összefoglaló követhetetlenül keveri ezt az ipari kutatással), ez akkor sem volna hibáztatható, ha igaz lenne, valójában azonban minden jel arra mutat, hogy a rendkívül alacsony keresetek kiegészítésére vállalt külföldi és belföldi fizetett megbízások kivétel nélkül az alkalmazott kutatás, sõt az adatgyûjtés és hírelemzés irányába tolják el a hangsúlyokat.
  A tanulmányokat a tudomány és technológia társadalmi dimenzióival foglalkozó, 25. évfolyamába lépõ és az indiai SAGE kiadó gondozásában megjelenõ folyóirat tette közzé. Alapul az 1994-ben Budapesten megtartott nemzetközi konferencia anyagait használták fel a szerkesztõk. A konferencia, amely A kutatások rendszere a kommunizmus után Közép- és Kelet-Európában címet viselte, maga is két, 1953 óta szélesebb körû felméréseket és vizsgálatokat végzõ csoport együttes erõfeszítésének gyümölcse volt. Az anyagok színvonala, a konferenciák szokása szerint, nem volt egyenletes, és nehezen jellemezhetõ egészében. Sok olyan munkát kellett elvégezni, ami normális idõben és normális államokban a közoktatásügyi minisztérium és a tudományos életet irányító intézmények apparátusaira hárulna, mielõtt az anyagokat szakmai vitára bocsátanák. De éppen Balázs Katalin jelzi, hogy az apparátusok maguk is bénultan szemlélték a történteket, erejükbõl legfeljebb határozatok hozatalára futotta, de ezek alátámasztására vagy indokolására már nem.
  A konferenciát ezért sem tudományos, sem pedig alkalmazott kutatási konferenciának nem nevezhetjük, mert akkor meg kellene mondani, milyen elvont tudományos tételek milyen területeken való gyakorlati felhasználását szolgálta. Erre még nincs és nem is lehet válasz, mert ezek a tanulmányok (a hetvenes években elszaporodó "esettanulmányok" mintájára) éppen azért jöttek létre, mert a megfelelõ tudományos háttér hiányzik, nem létezik, a taglalt kérdések köre eddig nem volt tárgya a tudományos vizsgálódásnak. A dolgozatok ezért gyakran csak a lelkiismeretes újságírás tájékozott és tájékoztató, jól megírt és a kellõ gondossággal megszerkesztett példái. Ugyanakkor rendkívül fontos és hasznos tanulmányok, mert éppen az ilyen írásoktól várhatjuk a legégetõbb gyakorlati gazdasági és intézményi kérdésekre vonatkozó igen hiányos tudásunk gyarapodását.
  Sajátos mûfaj ez: az átfogóbb tudományos gondolatok és elméletek megszületése elõtti elmélyedtebb tájékozódást szolgálja, és arra alkalmas, hogy az eddig mellõzött, háttérbe szorított, mintegy az állami adminisztráció szabad prédájává lett kérdéseket a napfényre emelje, és megmutassa, hogy saját jövõnk alapjait rongáljuk, ha nem fordítunk nagyobb figyelmet az állami irányítás rögtönzéseire, ad-hocizmusára, kártevéseire. Ezek azok a területek, ahol a (Szelényi Iván és Konrád György értelmezése szerint) a hatalom felé tartó értelmiség a lehetõ legrosszabb bizonyítványt állította ki magáról, és eddigi teljesítménye alapján bukásra áll.
  Óhatatlanul felmerül hát a "miért" kérdése. Miért döntöttek így a parlamentek és a hivatalnokok? Tervek, elgondolások, elképzelések, mint Balázs Katalin írja, sehol nem kerültek nyilvánosságra. Az apparátus és a politika tehát, mintegy ösztöneire hallgatva, "csípõbõl lõtt". Miért olyan egységes mégis a megoldás: az agyvelõállomány csonkolása? Az anyagi indokokat elvethetjük: a területet felvigyázó hivatalok, hivatalnokok és smasszerek költsége majdnem annyival növekszik, mint amennyivel a kutatóké csökken, a felszerelés jelentõs része elpocsékolódik, az átszervezés nem megtakarítást, de ráfizetést hoz.
  Laki Mihály régebbi tanulmányában (Lehetséges-e ma az átmenet kutatása? BUKSZ, 1993. Tavasz) vélek e kérdésre feleletet találni, vitatva az árnyalást, de nem a mondanivalót. A '68-as és a '90-es változások vizsgálatának lehetõségét összevetve azt írta, hogy bár a kutatás lehetséges, de "a tudományfinanszírozó hivatalnokok itt, a szponzorok odaát nem ezt várják tõlünk", azaz nem elmélyült és türelmes alapkutatást. Az azóta elmúlt három év alatt azonban tovább romlott az ehhez szükséges információk hozzáférhetõsége. Ezt Mosoni-Fried tanulmánya vagy még általánosabban a Nyilvánosság Klub sorozatosan vesztett csatái világosan mutatják.
  A polgári társadalom restaurációja egy olyan korszakban, amikor a terjedõ új technikai (és ezzel társadalmi) lehetõségek már lehetõvé, sõt lassanként elkerülhetetlenné teszik eredeti eszméinek meghaladását, szükségszerûen konzervatív, retrográd, szorongó és védekezõ jellegû. Különösen áll ez Közép-Európára, ahol a polgári kor nem volt képes átformálni az ismerten ósdi és rendi jellegû szervezetet. A restauráció ezeket az elmúlt negyven év folyamán tovább lappangó avíttságokat is a felszínre hozza. A kellemetlen vizsgálódás eltiprására irányuló igyekezet tehát természetes. Anyagi hátrányokkal jár a kutatók számára, lassítja a technika haladását, és az információkat is gúzsba kívánja kötni, de éppen ezzel olyan mélyebb indulatokat és áramlatokat vált ki, amik még siettetni is fogják bomlását.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu