Borszéki Zsuzsa

  Egy gazdasági szakkönyv kiadása manapság, pestiesen szólva, nem semmi. A pécsi egyetem közgazdaságtudományi karának gondozásában megjelenõ tanulmánysorozat legújabb kötete azonban nemcsak e nem mindennapi fegyvertény miatt érdemel figyelmet.
  Ha nem ismertem volna a könyv alapjául szolgáló tanulmányokat, azt gondolom, hogy érdeklõdõ közgazdász egyetemisták számára készített kiegészítõ jegyzet. Török Ádám könyve valóban segédkönyv, a szó igazi értelmében, mert számos olyan ismeretet tartalmaz, ami nélkül egy gazdaságpolitikai érdeklõdésû közgazdászpalánta nem léphetne ki az alma mater kapuján. Tartok azonban tõle, hogy akit az író vagy a téma egyébként nem érdekel, amúgy hidegen hagyják az elméleti tárgyak, és csakis a cím alapján ítél, bele sem lapoz ebbe a könyvbe. Ezzel pedig megfosztja magát attól, hogy az átmenet egyik - nem túlzás - sorskérdése feletti nagy viták részese legyen. A száraz cím ugyanis elfedi mindazt az izgalmat, ami a kilencvenes évek fordulóján az importliberalizáció utáni dilemmákat övezte, aminek tétje a nemzetközi liberalizációs folyamatban való további részvétel volt, és aminek ez a könyv a létét köszönheti.
  A tanulmányok eredetileg nem oktatási céllal íródtak, noha az egybegyûjtött ismeretek a megrendelõ informálását is szolgálták. Kevés kutató vállalja a gyakorlati gazdaságpolitika formálásának gondját és felelõsségét, olykor éppen attól félve, hogy ha feltalálja is netán az atombombát, nem felelhet azért, utóbb kinek a kezébe kerül. Török Ádám vállalta ezt a felelõsséget, és - bár részletes, alaposan kimunkált használati utasítást mellékelt hozzá - az adott tárgykörben készített elsõ tanulmányával egyfajta közgazdasági bombát tett le a döntéshozók asztalára.
  A mindhárom tanulmányt egybefogó könyv címének legfontosabb szava a kötõszó. Az "és" szócska a szerzõ egész filozófiájának kulcsa. A könyv ugyanis a piacgazdaságokban is lehetséges, sõt úgyszólván szinte törvényszerûen alkalmazott iparvédelem elméleti hátterérõl, gyakorlatáról és a magyarországi adaptációs lehetõségeirõl szól. Megírását éppen az tette szükségessé, hogy az átmenet idején a gazdaságpolitika botladozott a piacgazdasági illúziók között, és a verseny kontra védelem kérdésében csak a szélsõségeket ismerte.
  Idézzük csak vissza: egyetlen kormányzati cikluson belül elõbb egy olyan idõszakot éltünk, amikor a várt és akart szerkezetváltás fõ szempontja a "minél rosszabb, annál jobb" elv volt; ennek jegyében a régi szocialista nagyipar vállalatai kártyavárként omlottak össze. Az ebben oroszlánrészt vállalt pénzintézeti törvény, csõdtörvény és a számviteli törvény megújításával szinte egy idõben a pénzügypolitika célja is a források szûkítése volt. Az árfolyampolitika az egyes számú közellenség, az infláció réme miatt éveken át reálfelértékelõ maradt, hiába vetítette elõre árnyait a külkereskedelmi mérleg felborulásának veszélye. Két-három év gazdaságpolitikája mindezek alapján a reálszféra számára azt közvetítette, hogy a cél - akár szélsõséges leépülés árán is - a hazai termelési szerkezet átalakítása, amelyhez a belsõ piaci háttér az import olcsóbbításával teremthetõ meg. A behozatalt közvetve ösztönzõ és a külföldi tõkének jelentõs kedvezményeket nyújtó gazdaságpolitika lényegében nem változott. A kormányzati ciklus második felében azonban a korábbi szélsõség nem kevésbé túlzó reakciójaként a nemzeti termékek védelme egyszer csak minden különösebb átmenet nélkül, hangosan és erõszakosan politikai prioritást kapott. Amikor pedig a sajtóban, a parlamentben és egyre több fórumon eluralkodtak a "magyar árukat a magyar családok asztalára" sablonra elzengett dörgedelmek, és védegyletek alakultak, mind erõteljesebben hangzott fel a kelleténél valóban jobban és gyorsabban leépült honi ipar importtal és vegyes vállalatokkal szembeni védelmét sürgetõk kórusa.
  A piacmûködés vagy iparvédelem dilemma akkoriban a közgazdász társadalmat is megosztotta. A liberalizmus vagy protekcionizmus vitákban - amelyek itthon is, külföldön is szinte periodikusan fellángolnak - a választóvíz általában a beavatkozás megengedése, részleges vagy teljes tagadása. A kategorikus igen és nem hangjai a korai kilencvenes években szakmai berkekben viszonylag gyengén szóltak. Az abszolút szabad versenyrõl, a teljesen korlátozásmentes kereskedelempolitikáról már az iskolapadokban mindenki megtanulta, hogy elméleti szélsõség csupán. A nemzeti ipar átfogó védelme, ami a másik szélsõség lehetett volna, a voluntarista iparfejlesztésnek és az importpótló fejlesztéspolitikának a nyolcvanas években éppen túlhaladott hagyományai után a hozzáértõbb és a reformon nevelkedett közvélemény körében nem igazán volt rokonszenves. Az igazi vita valójában a két lehetséges átmeneti rendszer hívei között bontakozott ki. A valódi kérdés ugyanis nem a beavatkozás elfogadása vagy tagadása volt, hanem az utóbbi mikéntje, helye, mértéke és célszerû eszközei.
  Az egyik tábor szerint nem volt és nem lehet más alternatíva, mint a világméretû liberalizálási folyamathoz történõ, már megkezdett illeszkedés. A GATT által vezérelt folyamatban pedig egy liberális importrezsim nem támaszkodhat másra, mint a meghatározott menetrend szerint visszaszoruló vámokra és az aktív árfolyampolitikára. Ebbe a táborba sorolódtak - bizonyos nézetkülönbségek fenntartása mellett - a nyolcvanas évek végén megindított importliberalizációs programhoz elméleti alátámasztást nyújtó reformközgazdászok, Gács János, Oblath Gábor, Nagy András és a többiek.
  A másik tábor Török Ádám kutatásai köré szervezõdött, és a liberalizálásban olykor élen járó országok mindennapi gyakorlatára hivatkozott. Arra a szövevényes, bonyolult, rafinált és kifinomult szabályrendszerre, amelynek fejlõdése úgyszólván versenyt fut az importkorlátoknak a GATT által intézményesített lebontásával, és egyszersmind látszólag sikerrel akadályozza meg, hogy a világgazdasági nyitás élharcosainak belsõ piaca a tényleges belpiaci szereplõk mindenkori érdekeinél nagyobb mértékben nyíljon meg a versenytársak elõtt. Ez az érvrendszer azt hangsúlyozta, hogy bármennyire nem szimpatikusak a különféle technikai korlátozások, és bármennyire csúnya dolog az eljárási protekcionizmus, a gyengébb, a világgazdaságba szükségképp csak alárendelten beilleszkedni képes ország ne legyen "pápább a pápánál". A termelõ szektorok versenyképességének megteremtéséhez szükséges felkészülési idõt minden lehetséges eszközzel biztosítani kell. Mivel a magyarországi liberalizációs program vezérlése ezt a szempontot nem integrálta, az utólagos védelmi rendszer nem a liberalizációs folyamat visszafordítása, hanem egyfajta pótlólagos korrekció. Ebben a folyamatban, úgymond, nem a liberalizálási folyamat elméletéhez, hanem tényleges gyakorlatához kell igazodni.
  A vita azóta lecsillapodott, és létrejött egyfajta konszenzus. Az elsõ tanulmányt egyfelõl követte a szerzõ akadémiai doktori disszertációja, majd harmadik munkája is. A javasolt eszközrendszer bõvebb lett, GATT-konformitása "finomodott", az érvrendszer integráns elemévé vált a hosszú távú liberalizálási elkötelezettség primátusának elfogadása. A külsõ egyensúly megbomlása és az ipar tragikussá váló helyzete másfelõl sokunkat a védelemmel kapcsolatos korábbi óvatosság átértékelésére késztetett. A szabadkereskedelmi körülmények megteremtéséig elkerülhetetlen átmeneti idõszakban mûködõ iparpolitikai védelmi rendszer szükségességét ma már aligha vonja bárki is kétségbe. A könyv tankönyvvé nemesülhetett.
  Más kérdés, hogy a védelmi eszközrendszer optimális összetétele ma is vitatott, és a mûködtetéshez a szerzõ által ajánlott összehangolt háttérpolitikák megteremtése (iparpolitika, privatizációs- és versenypolitika) egyelõre óhaj maradt. Éppúgy, ahogy az import ún. finom szabályozására alkalmas eszköztár mind a mai napig hiányos, intézményei fejletlenek, részben ki sem alakultak. Az étlap megszületett, de a feltüntetett ételek többsége nem kapható. Az ínyenc szakácskönyv összeállítása elmaradt. Nincs, aki kidolgozza a legújabb táplálkozási szabályoknak megfelelõ egészséges, arányos és jóízû menüt, nincs, aki kiképezze az újfajta konyhán nevelkedõ szakácsokat. Minderre nem maradt idõ, mert egyszer csak súlyosabb gond - a metaforát folytatva egyfajta éhínség réme - került belátható közelségbe.
  Bekövetkezett, amitõl többen tartottunk: a gazdasági nyitás mellett elkötelezett liberális kereskedelempolitika nem volt tovább tartható. A közvetlen elõzmény az volt, hogy 1993-ban felborult a külsõ egyensúly, majd a hiány a következõ évben állandósulni látszott. A rekordösszegû fizetésimérleg-deficit elkönyvelése ellenére 1994/1995 fordulóján a nemzetközi kötelezettségek miatt az ipari termékimport háromnegyed részének vámját tovább kellett csökkenteni. Nem maradhatott el a behozatallal kapcsolatos illetékek mérséklése, és nem mentett meg semmi attól, hogy nyögve nyelõsen, de felszámoljuk a feldolgozott élelmiszer-behozatal engedélyeztetési kötelezettségét. Akartuk, nem akartuk, a menetrendnek megfelelõen meg kellett indítani a mezõgazdasági és textilbehozatali rendszerek liberalizálását.
  1995 márciusában aztán robbant a bomba. Nem az, amelyik egy kifinomult védelmi rendszer szükségességérõl gyõzte meg a döntéshozókat. Egy másik. Hangja és hatása nagyobb és erõsebb volt, készítõi messze nem a "finom szabályozásban" voltak érdekeltek. A szabályozás visszanyúlt a radikális vámokhoz, tetemes vámpótlékkal terhelte a behozatalt, helyre tette az árfolyamot, és elvégezte azt, amit mintegy két éven át senki nem tartott keresztülvihetõnek: mindezt egy huszárvágással elfogadtatta a nemzetközi szervezetekkel.
  E háttér ismeretében talán érthetõ, miért olyan izgalmas ez a könyv. Noha a vámpótlék és a csúszó árfolyam adott némi haladékot annak, amit Török Ádám nyomán ma már korszerû ipar- és piacvédelmi rendszernek nevezünk, egyáltalán nem biztos, hogy élni tudunk ezzel a lélegzetvételnyi idõvel. 1997 nyarán - ha komolyan gondoljuk a nemzetközi szervezeteknek tett fogadalmat - egy csapásra megszûnik a mostani sziklaszilárd védernyõ, és könnyen elképzelhetõ, hogy ismét megnõ az ázsiója minden "finomabb" eszköznek. Kérdés, hogy lesz-e akkorra új szín a palettán, vagy a renitens import megbüntetésének céljára marad, ami volt, az egyetlen széles körûen mûködõ piacvédelmi eszköz, az ún. piacvédelmi eljárás.
  Török Ádám könyvének igazi újdonsága, hogy rendszerezi az eszközöket és szélességben-mélységben ismerteti a modern piacvédelmi rendszereket. Ezek a fejezetek kézikönyvszerûen részletesek, nemcsak felsorolják, ismertetik és gazdag példaanyaggal illusztrálják a különféle védelmi eszközöket, hanem egyben jelzik és magyarázzák az egyes eszközökkel kapcsolatosan vallott GATT-álláspontot, a mûködtetés során fellépõ pozitív és negatív hatásokat. Az ez irányú modern és igen gazdag nemzetközi szakanyagot itthon elsõként a szerzõ dolgozta fel és rendszerezte. Bár ez igazi hiánypótló munka volt, ezt a feladatot oldotta meg alighanem könnyebben.
  Sokkal keményebb diónak bizonyultak a téma kapcsán felvetõdõ kereskedelempolitikai dilemmák. A könyv - joggal - elválasztja az eszközrendszert a politikától, mondván, hogy egy modern, indirekt iparpolitikai háttérben a kereskedelempolitikai eszközrendszer iparvédelmi célokra is biztonságosan mûködtethetõ. Az üzenet lényege, hogy kellõ iparpolitikai kontroll, erõs és intézményes ellenõrzés mellett bármely, egyébként GATT-konform eszköz egy liberális kereskedelempolitikában is "szalonképes".
  Talán megengedhetõ, hogy a recenzens szubjektivitásával - messze nem valamiféle fontosság szerint - emeljem ki azokat a kérdéseket, amelyek megoldása érdekében még szükségesnek látszik az együttgondolkodás.
  Itt van például az iparvédelem vagy piacvédelem címû, terminológiai köntösbe bújt vita. Bár Török Ádám elfogadható rendet vágott a fogalmi dzsumbujban, a témával foglalkozó szakértõk között mind a mai napig dúl az egyet nem értés. A vita hátterében valóban a "gazdaságpolitika funkcionális területei közötti arányok és erõviszonyok" (14. old.) bújnak meg, ahogy azt a szerzõ hangsúlyozza. A nem egészen azonos gazdaságfilozófiai elveken nevelkedett ipari és külkereskedelmi tárca azóta ugyanis egy nadrágszárba kényszerült. Az ipari tárca szakértõi bázisa ismereteit az importhelyettesítés és a vertikális ipari prioritások korszakából hozta magával, szemben a külkereskedelmi szakértõkkel, akik többsége a gazdasági nyitás elkötelezett híve volt s maradt. S mert "egyedül nem megy", öszvérmegoldással megszületett az ún. "szélesebb" és a "szûkebb" értelemben felfogott iparvédelem kompromisszumos kategóriája. Az ipari szakértõk szerint az ipari termékkörben az import bármilyen szabályozása voltaképpen iparvédelem. Ezért a szélesebb értelemben felfogott iparvédelem tartalmazza a kárt okozó vagy kárral fenyegetõ importtal szemben kifejtett piacvédelmet is, mely utóbbi a fogalom szûkebb, a nemzetközi gyakorlatban és a külkereskedelmi szakértõk körében elfogadott értelmezése. Míg a Török-féle logika a keresletoldali vagy kínálatoldali funkciók alapján, a közös eszközrendszer ellenére képes volt szétválasztani a fogalmakat, egyben elkülönítette azokat a védelem céljai és eszközei, valamint diszkriminatív jellege szerint, a fogalmak jelzett egybemosásának célja alighanem éppen e disztinkció eltüntetése. Diszkriminatív volna, vagy protekcionista célokat szolgálna az iparvédelem, mert egyes belföldi termeléseknek ad prioritást az importtal szemben? A hatóság által vállalt fogalom mentén nem vetõdnek fel ilyesfajta kényes kérdések. S mivel az eszközrendszer sorsa a döntéshozók szemléletének (politikáinak) függvénye, a terminológiai vita is visszahozza azt az alapkérdést, hogy a piacgazdasági átmenet adott fázisában a beavatkozás vezérlése az ipari vagy a kereskedelmi érdekek mentén valósuljon-e meg.
  A könyv legizgalmasabb fejezetei a modern piacelméleti problémák itt és most szemléletû továbbgondolásával kapcsolatosak. A történeti visszatekintés és a kereskedelempolitikai alapelvek feldolgozásának vezérfonala egyaránt a liberalizmus-protekcionizmus ellentétpár - bár divatjamúlt, de hadd mondjam mégis - dialektikus egységérõl szól, az ellentmondásokban megvalósult fejlõdésrõl, a szélsõségektõl mentes, összetett látásmód szükségességérõl, az ellentmondásmentes szabadkereskedelem fogalom hiányáról. Bhagwati szerint - aki a szabadkereskedelem egyik legelismertebb szakértõje - nem tisztázott, el lehet-e várni egy országtól, hogy akkor is a szabadkereskedelemre törekedjék, ha mások nem ezt teszik. Bár Bhagwati - markáns és kereskedelempolitikai indíttatású kormányzat esetében - megengedhetõnek tartja a keménykezû beavatkozást, a szerzõ elhatárolja magát a gyors és agresszív modernizálási gazdaságpolitikáktól. Minden részfejezetben, minden megvizsgált vetületben kimondva és kimondatlanul is óv a szélsõségektõl. Azt bizonyítja, hogy nem úgy kell liberalizálni, ahogy azt "elvi célként megfogalmaztuk magunknak", hanem úgy, ahogy "fontos partnereink velünk (és egymással) szemben értelmezik a liberalizációt (22. old.), azaz "jogszerûen" és egyben kevésbé átjárható, bonyolultabb védelmi rendszerek kiépítésével.
  Mit is jelent ebben a felfogásban a piacra jutás szabadsága? Paradox módon e cél ideologikus jellegû elfogadását, de gyakorlati érvényesülésének a modern piacelméletek elvi alapjain történõ tagadását. Egy idealizált célra törekvést (mert a cél nemes, alighanem nagyobb társadalmi jólét forrása), anélkül, hogy nagyon komolyan kellene venni, mert elérhetetlen, s mert mások, a nálunk erõsebbek sem veszik igazán komolyan.
  Ebben rejlik aztán a mondanivaló feloldhatatlannak látszó paradoxona. A könyv egész érvelésének súlypontja a "semmi nincs úgy, ahogy van" szemlélet, ami kiterjed a liberalizálási folyamat kétségtelen ellentmondásainak kimutatására éppúgy, mint az eszközrendszernek keretet adó háttérpolitikák (privatizációs-, verseny- és iparpolitika) szükségszerû ütközési felületeinek jelzésére. A szerzõ egybegyûjti a GATT által vezérelt folyamat zökkenõit, az EU belsõ liberalizációs dilemmáit, a termékazonosítási probléma gyakorlati kétségeit, a világkereskedelmi liberalizáció mellékfolyamatait, az ún. deliberalizációs trendet, a meg-megújuló iparvédelmi törekvéseket stb. Számtalan konkrét példa illusztrálja, hogy a liberalizáció sokkal ellentmondásosabb folyamat, mint azt az átalakuló gazdaságok értelmezik.
  Ha pedig ez így van - és kétségtelen, hogy így van -, mi a helyzet az iparvédelemmel, kérdezhetnénk. Miért nem esik szó a védelem gyakorlásának folyamatában keletkezõ ellentmondásokról vagy az egyes érdekcsoportok harcáról? Nem illúzió-e feltételezni a védelmi eszköztár erõs és intézményes ellenõrzését? Elképzelhetõ-e a védelmet nem túlhajtó, protekcionista felhasználást kizáró iparpolitikai kontroll egy olyan gazdaságfilozófiai háttérben, amely a szabadkereskedelmet voltaképpen elérhetetlen, távoli és ködös, Janus-arcú célnak tartja? Követhetõ-e egyszerre, egy rendszerben egy rövid távú védelmi és egy hosszabb távú nyitási elkötelezettség? Igen is és nem is, vallja a szerzõ, mert az élet bonyolult, és a fejlõdés lassabb és összetettebb, mint gondoltuk. Az egyszerû sémák kora lejárt, a gazdaságpolitikának egymásnak ellentmondó célok között kell lavíroznia.
  Az egymásnak ellentmondó célok csapdája a könyv utolsó fejezetében óhatatlanul is tetten érhetõ. Végighaladva az áttekintett sokrétû eszközrendszeren, elõnyeik és hátrányaik, GATT-értékelésük mérlegelése után jószerivel alig maradt olyan, ami nyugodt szívvel ajánlható lett volna a magyar iparvédelmi rendszer gerinceként, anélkül, hogy ne kellett volna odatenni a "kiegészítõ jelleggel", a "versenyképtelen kapacitások védelmét kizáró" módon, vagy a kollektív, versenyeztetéses eljárásokra támaszkodó megvalósításra vonatkozó javaslatot. Maradtak a mûködõtõkének adható egyes kedvezmények, a közbeszerzések és a dömpingellenes védelem rendszerei, mert a készletbõl ezek mûködtethetõk leginkább a szubjektivitást többé-kevésbé korlátok közé terelõ, piackonform módon, és ezek azok, amelyek viszonylag jól közvetítik a hatékonysági szelekciót. Ha a szükséges intézmények kialakulnak - és ez a fejlett országokban is hosszadalmas folyamat volt -, ez az eszközrendszer messze nem szõ olyan sûrû szövedéket, mint a versenytársaknál ma meglévõ áthatolhatatlan korlátok, de van rá remény, hogy ha kell, a mindenkori helyzethez aktivizálható védelmi falat emeljen. Ezért a Török-féle rendszer még a liberális közgazdászok számára is nagyjából-egészében elfogadhatónak bizonyult.
  Csináljunk most valamiféle egyenleget a megoldott és a nyitott kérdésekbõl. A gazdaságelmélet szintjén egyértelmûen eldöntetett, hogy a külkereskedelmi nyitás számos hatékonysági elõny forrása. A reálgazdaságban a liberalizálási trend azonban csak nehezen, zökkenõk, vargabetûk és átmeneti megtorpanások, erõs ellenerõk érvényesülése mellett, viszonylag lassan tud csak utat törni magának. Hiába áll a folyamat élén a Világkereskedelmi Szervezet, a vezérlés és az intézményes kontroll ellenére számolni kell egyfajta deliberalizációs trenddel is. Az átmeneti védelmi eszközrendszer indokoltságára és egyes elemeire vonatkozó ködfolt ezennel megszüntettetett.
  Meddig tart az átmenet, és lesz-e vége valójában? Mikor és ki határozza meg a "finom szabályozás" beköszöntének korszakát, és lesznek-e addigra mûködõképes eszközök? Mitõl és fõleg mikorra jön létre a vázolt rendszer? Nem esnek-e ki a rendszerbõl a mûködõtõkének szánt kedvezmények a belföldi ellenállás és a GATT kifogásai nyomán, és ha nem, milyen kedvezmények volnának a leginkább megfelelõk? Mire nálunk is mûködõképes lesz egy ilyesfajta rendszer, mi marad belõle? Belesimul-e még a GATT (ma már WTO) elvekbe, vagy már túlhaladottá válik? Milyen iparpolitikához illeszthetõk a védelmi eszközök, és hova kerülnek a súlypontok? Hogyan rendezi át a gazdasági szereplõk érdekrendszere a védelmi eszközrendszer tényleges mûködését, ezáltal a hatékonyságot és a jövedelmeket? Milyen költségek és hasznok keletkeznek a javasolt rendszer mûködtetése során? Kik viselik a költségeket és élvezik a hasznokat?... Lesz-e egyszer válasz ezekre a kérdésekre?

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu