Román politikai önazonosság és európai identitás

1989 decemberében olybá tûnt, hogy a mámor órái mindörökre megváltanak bennünket önazonosságunk keresésének kálváriájától. Hittük, hogy azon gyermekek és számkivetettek, akik amerikai videófilmeken meg hard rock együttesek zenéjén nevelkedtek, áldozatának megvan a jutalma; hittük, hogy önazonosságérzetünk végleg testet ölt abban, ami eladdig sóvárgás volt, avagy a propaganda szintjén pukkadt el: a heroikus, Nyugat-barát és demokratikus Romániában, amelynek balkáni volta akcidens csupán, afféle büntetésként ránk mért számûzetés. A valóság illúzióromboló; az alázat leckéje nap mint nap térdre kényszerít, mintegy bizonyítván, hogy még legelemibb feladatunk - európai meghatározottságunk - teljesítése is újabb áldozati nemzedékeket követel. A történelmi mese happy endjét senki és semmi nem szavatolja, ha nem hiszünk a fejlõdés megállíthatatlan menetében, és a történelem végének utópiájában. Márpedig ilyen század után, mint ez, bajos hinni bármelyikben is.
Identitásunk itt és most alapvetõ kérdés; a szöveg ezt a politikai lélektan szemszögébõl vizsgálja majd. A problémát - úgy, ahogyan az 1995-ben felmerül - három alapvetõ kérdésre bontjuk.

1. Létezik-e olyan román identitásérzés, amelyet hamisítatlan nemzeti öntudat fejez ki?

2. Felbomlasztotta-e a kommunista rezsim a nemzeti öntudatot, vagy eszközzé aljasította azt?

3. Amennyiben létezik, hogyan lelhetünk rá ismét, és hogyan foghatjuk jármunkba az Európa felé vezetõ úton?

E kérdések oly átfogók, hogy segítségükkel a tárgyra vonatkozó szakirodalom egészét rendszerezhetnõk, negyvennyolctól napjainkig. Mi azonban az említett szemszögbõl vizsgáljuk a kérdést, és inkább a tények közlésére szorítkozunk, mint magyarázatra (sor kerül majd arra is, de máshol), hogy koherens hipotézist állíthassunk fel.

A nemzeti identitás kialakulása

A román nemzet kései termék, és miként a balkáni államok zöme, befejezetlen produktum. Ahhoz az övezethez tartozik, amelyet Ernest Gellner a nacionalizmusról és nemzetekrõl szóló híres könyvében¹ "Európa harmadik zónájának" nevez. Övezetünk híján volt a nagy politikai kultúrák elõzményeinek, miközben a Nyugat a Német-Római Birodalomra vagy a Karolingokra tekinthet vissza, és híján volt ama high culture-eknek is, amelyek államalapító törekvései nemzeteket teremtettek. "A paraszti civilizációk zöme - írja Gellner - nem rendelkezett a nagy kultúrák alternatívájával. Egyeseknek nevük sem volt; híján voltak azon oktatási intézményeknek is, amelyek a kultúrának életet adnak, védik, biztosítják folyamatosságát, és terjesztik; mindez pedig egy olyan világban, amelyben a fejlettebb kultúrák nem zárt kisebbségeket határoztak meg, hanem társadalmak szerves egészébe épültek bele."² Egyesek rögvest rávághatják: hatalmas birodalmak, a római és a bizánci birodalmak határait húzták meg itt, amiként itt leledzett a görög civilizáció ugyancsak fejlett védõbástyája is. Valójában nem határokon éltünk, hanem peremeken. Századunk esztétái, nemzetünk létének csodáját igazolandó, gõgösen kérkednek azzal, hogy márpedig itt nagy civilizációk metszéspontja volt, holott üres tér volt itt csupán, afféle kulturális no man's land. Mi olyan latinok voltunk, akiknek írott emlékei és egyházi szertartásai ószláv nyelven tanúskodnak latinitásunkról; elsõ román nyelvû bibliánk magyar fejedelem ajándéka, és miközben Budapesten³ a latin az úr, Európa hivatalos nyelve, nálunk az egyház kivonja magát az európai értékek körforgásából; mi pedig tûrhetetlenül soká élünk a történelmen kívüli idõben. Kontinuitásunk nyomai satnyák; túlélésünk mindennapokra szorítkozott, ezért kulturális dimenziója nem volt. A különféle agyszülemények és kompenzáló teóriák, mint teszem azt a román állam kontinuitása Burebistától napjainkig, vagy az, hogy a román nép kereszténynek született, a fent említett ûrt hivatott betölteni; elfedni azt a valóságot, amelyre Gellner mutat rá - hogy bizony az elmaradott övezethez tartozunk, és kései nemzet vagyunk. Elfajzott elméletek ezek, amelyekbõl csak arra következtet a pszichológus, hogy még a kortárs nemzeti identitástudatot is az a vágy fûti, hogy a múlt határtalan ûrjét betöltse, jóllehet minél inkább hajlunk a beismerésre, hogy nemzeti tudatunk csak a XIX. században kezdett ébredezni, s a nemzeti ébredés egy szûk, Nyugaton nevelkedett csoport fáradozásának a gyümölcse, annál nagyobb e csoport érdeme. Építményük váza ezért törékeny: de vajon nem ezt a törékenységet bizonyítja folyton-folyvást a történelem, tagadása pedig lehet-e egyéb üres szavakból ötvözött mellvértnél? Nálunk "a nacionalizmus az etnográfiával kezdõdött. Ez az etnográfia felerészt normatív volt, felerészt deskriptív, mentõakció és kulturális mérnöki tevékenység elegye" - írja Gellner, mi pedig bólintunk a szavára. Mindez nem csökkenti érdemeinket, ellenkezõleg: társadalmi színpad épült a mûvelet során, amelynek színészei hõssé magasztosultak. Ôk találták fel a román népet. Vajon megvolt-e a nyersanyag a nagy találmányhoz - azon egyetemes értékeken kívül, amelyeket Nyugatról hozott magával e külhoni kultúrán táplált zsenge elit csoportja? Vajon mitõl rettent vissza Henri Stahl, amikor azt írta, hogy a parasztok nevelése megsemmisíti a parasztságot, a falu modernizálása tönkreteszi a falut (miközben összetévesztette a fejlõdést a kultúrával), ha nem azon észrevételtõl, amelyre Ion Michalache is felfigyelt, azazhogy az egyetlen "társadalmi osztály" Romániában az analfabéta parasztság? Kissé bajosan kenhetõ az analfabéta parasztságra, hogy a fejlõdésnek azon a fokán leledzene, amelyen, neveltetése során, képes a Nagy Egyetemes Kultúra fáklyavivõitõl elsajátítani a nemzeti öntudatot. Létezik-e bárhol e világon "paraszti kultúra"? Amennyiben a román civilizáció a "paraszti civilizációra" redukálódik, a Román Falumúzeumban megtekinthetõ soványka alkotások, fátylak, keresztek és kerámiák funkcionális, ám költõi egyvelegére, akkor, õszintére fordítván a szót, annyi fontossággal bírunk a világtörténelemben, mint a Lévi-Strauss mûveiben idézett hasonszõrû civilizációk bármelyike, az ötven éve leállított társadalommérnöki tevékenységre pedig egy egész civilizáció megteremtése vár, akár annak tudatában, vagy annak ellenére, hogy a katedrális- és kastélyépítések ideje lejárt. A nyugat-európai kultúráknak a paraszti hagyományon kívül volt még valamijük, ami elõbb nemzetté forrasztotta, késõbb pedig a nemzeti államok sorába emelte õket: arrafelé épeszû embernek meg sem fordult volna a fejében, hogy a paraszti civilizáció szintjén fagyassza be a haladást. Ez a valami a közösségi, késõbb pedig az urbánus kultúra volt, amely a civil társadalom függvényében teremtett nemzetet. Jellegzetesen balkáni agyszülemény minden kísérlet, amely "rurális identitást" kényszerítene egy egész nemzetre; abba torkollhat csupán, amit Dutu így ír le: "örökkévalósággal ruházni fel a dolgok azon állását, amely nem tart lépést a modern világ megvalósításaival".⁴ Nem véletlen, hogy a populizmus javarészt román ihletésû kelet-európai találmány.
Ha már balsorsunk krónikus alulfejlettséggel sújtott - s mint Deutsch⁵ megjegyezte - alulfejlettségünket õrizte a krónikus uralkodóimport, ahelyett, hogy a hazai erõforrásokat használtuk volna (erre csak a modern Romániában került sor), be nem látom, miért állítanók azt, hogy ennyibõl állt civilizációnk. Ideje kimondani, hogy a román nemzet megkésett önmeghatározási folyamatának hajtóereje az erdélyi románok harca volt alapvetõ nemzeti jogaikért, amikor pedig ez országos szinten is megindult, a nulladik órában, az analfabetizmus korlátaiba ütközött. Így esett, hogy az eszme torz testet öltött: nem a kultúra-állam átfedését eredményezte - írja Gellner -, csupán a nyelv-állam átfedéséig jutott el. Igyekezhetnek a társadalom mérnökei, a kultúra és a nemzeti öntudat a kisebbségi szellem fogságába esik, és sohasem jut el a többségig. A kommunizmus ezt az írástudatlan többséget veszi majd át, amelyet nem fût nemzeti öntudat. Könnyûszerrel törli el csekélyke emlékezetét, mert elnyomja az elitet, amely amúgy is eredendõen mesterkélt kapcsolatban állt a tömegekkel, és e törékeny öntudatot a közvélemény manipulálásának leghatékonyabb eszközével, a kezdetleges nacionalizmussal helyettesíti. Jóllehet Dahrendorf⁶ a nemzet politikai létezését az állampolgárság intézményének megjelenésétõl számítja, a mienket csak a szûk politikai elit nemzetépítõ tervezgetéseitõl lehet számítani. Jelenkori történelmünk ennek a csoportnak a története, amely nem a létezõ nemzet nyomására teremtette meg az államot és az állami intézményeket (mint a németek vagy az olaszok), hanem egyidejûleg alkotott nemzetet és államot. Történelmünk nem grandiózus; fogadjuk el olyannak, amilyen, és hajtsunk fejet azok elõtt, akik harcoltak ellene: a századvég és századelõ értelmiségi generációi elõtt, akiket Lipset nation-markereknek nevez egyik esszéjében.⁷ Sajnos a ma értelmiségi nemzedékére hárul feladatuk bevégzése. A mának már egy alfabetizált tömeggel kell számolnia, amelyet anarchikus és erõltetett módon ugyan, de urbanizált a kommunizmus. De éppen ebben az urbanizált tömegben a társadalmi kommunikáció, a nacionalizmus hajtóereje könnyebben valósul meg, mint száz éve.

Politikai kultúra

A kelet-európai országok "hét csapásnak" minõsítik a kommunizmust; mintha olyan nemzetek testét erõszakolta volna meg, amelyek eladdig viszolyogva fordultak volna el a hasonló eszméknek még a fuvallatától is. Itt azonban kissé a másik oldalra billen a mérleg serpenyõje. Nem osztjuk Timothy Garton Ash⁸ radikális nézeteit, melyek szerint Kelet-Európa népei predesztináltak az ilyen típusú rezsim befogadására; nem érthetünk egyet Kunderával⁹ sem, aki viszont az egész felelõsséget Oroszországra hárítja. Azért hadd vázoljuk fel sebtében politikai fejlõdésünk azon specifikus elemeit a második világháború vége felé, amelyek a kommunizmus malmára hajtották a vizet.

1. Autoritarizmus

Gyakori és találó megjegyzés, hogy Romániában a választásokat megszervezõ párt, magyarán a kormánypárt még soha nem vesztette el a választásokat, az általános választások bevezetésétõl az 1937-es választásokig. Ekkor a Nemzeti Liberális Párt (Taùtaùrescu) megbukott (a liberálisok nem érték el a 40 százalékos küszöböt); nem a választások eredményét hamisították meg, hanem a politikai erõk használták ki leleményesen a büntetés-jutalmazás mechanizmusát, amiként ugyanezen politikai erõk aknázták ki ügyesebben a paraszti mentalitást is, amely többnyire az "államra" szavaz, más szóval arra a pártra, amelyet az állammal azonosít. Ha már lefejezték a rurális elitréteget, a parasztság úgy-ahogy megpróbált beilleszkedni a kommunista rendszerbe. A baj akkor kezdõdött, amikor a rezsim túlfeszítette a húrt, és megfojtotta a gazdasági autonómiát is, mert tudnivaló, hogy a politikai szabadság védelmében a parasztság nem állt volna ki. Ellenpélda gyanánt gyakran felhozzák a kulákságot, a falu módos rétegét, amely azonban más, köztes társadalmi osztályhoz tartozott; a falu sohasem szolidarizált a kuláksággal a kommunizmus elleni harcban. Ebbe a kategóriába sorolható az autoriter rendszerek kedvenc fegyvere, a plebiszcitum is; mind II. Károly, mind pedig Antonescu népszavazást rendelt el, hogy a demokráciára mért sorozatos ütéseiket legitimálja, és nem csoda, hogy e merõben formális néphatározattal (az ellenszavazókat külön listán jegyezték) nyert ügyük lett. Történt ugyanis, hogy II. Károly feloszlatta a politikai pártokat, amire nemhogy fellázadt volna a civil társadalom, ellenkezõleg: általános eufória tört ki, amikor Miron Cristea pátriárka áldását adta az intézkedésre, és az elsõ tíz napon hatmillió román iratkozott be a királyi "egypártba" (Nemzeti Újjászületés Pártja). Úgy lett volna rendjén, hogy az általános szavazási jog elfogadása után megerõsödjenek a politikai pártok és reprezentativitásuk, azonban királyaink - és ebben a tekintetben Ferdinánd sem bizonyult különbnek II. Károlynál - hatáskörükkel visszaélve, éppen ezt a reprezentativitást aknázták alá. 1919 és 1922 között, alig három és fél esztendõ leforgása alatt Ferdinánd király három parlamentet oszlatott fel, II. Károly pedig ösztönözte a belsõ hatalmi harcokat, és gondosan megszervezett aprólékossággal züllesztette le nemcsak a Nemzeti Liberális Pártot - a román történelem legjobb kormánypártját -, hanem az ennek bukása esetén egyedüli alternatívát jelentõ Nemzeti Parasztpártot is. A pártok gyengesége és megosztottsága az autoriter rendszerek egyik jellemzõje. A többpártrendszer gyengébbnek bizonyul az autoritarizmus egyik tartópillérénél, a permanens bürokráciánál. Ezzel meg is neveztem politikai arculatunk ama két lényeges vonását, amelyet oly ügyesen használtak ki a népi demokrácia képviselõi.

2. A túlméretezett jogkörrel felruházott, mindent átszövõ állami bürokrácia

Az ilyen típusú bürokrácia a múlt század végének a terméke. Zeletin¹⁰ gazdasági okokra vezeti vissza megjelenését, azt azonban elismeri, hogy e francia kaptafára húzott bürokratizálás áldatlan hatással volt a demokratikus fejlõdésre. A mûvelt emberek zöme - szám szerint kevesen voltak - a demokráciával szöges ellentétben álló áramlatot követte, és az állami hivatalnokok sorát gyarapította. Nem törekedtek autonóm létezésre, nem õk váltak a civil társadalmi fejlõdés magvaivá. A "csinovnyikbürokrácia" védtelenül, tehetetlenül szemléli a kommunista hatalomátvételt; a hivatalnokocskák képviselik majd az elsõ kategóriát, amely opportunizmusból iratkozik be a pártba.

3. Vérszegény részvétel a politikumban - az autoriter rendszerek másik vonása

Politikai pártjaink kevés taggal rendelkeztek. Egyéb politikai szervezkedési forma alig létezett. A politikai életben való részvétel fejlettebb volt Erdélyben, ahol embrionális állapotban ugyan, de élt már a civil társadalom, s ha kezdetben az Osztrák-Magyar Monarchia romjai szolgáltak is modell gyanánt - legalább létezett. A Regátban azonban a tömegek és fõként a parasztság politikai részvétele a nullával volt egyenlõ. Ion Michalache¹¹ megpróbálta betölteni ezt az ûrt, de fáradozása kudarcot vallott: a Nemzeti Parasztpárt választói bázisa Erdély maradt. Ami az Újjászületés Pártja hatmillió tagját illeti, õk valójában nem óhajtottak részt venni a politikai életben. Azért iratkoztak be a királyi pártba, hogy nyíltan hitet valljanak a király és a király uralta autoriter rendszer mellett, meg az a meggyõzõdés is sarkallta õket, hogy a kihívásra és versenyszellemre alapozó politikai élet, amely egyébként minden demokráciának elengedhetetlen velejárója, nem szükséges Romániának, sõt árt neki. Így történt, hogy jóllehet a politikai pártok feloszlatása eredetileg a Vasgárda ellen irányult, végül éppen a Vasgárda kezére játszott. Az igazi választást, az európai eseményektõl függetlenül - a csehek a példa rá - nem a II. Károly-féle felvilágosult autoritarizmus és a Vasgárda propagálta nemzeti populista és antiszemita diktatúra közti lavírozást jelenti, hanem határozott voksot a demokrácia és bárminõ autoriter rendszer között. A jobboldali autoriter rendszereknek nem a felvilágosult despotizmus vagy az autoriter militarista bürokrácia az igazi ellenzéke, hanem a civil társadalom. Másként alakult volna az ország sorsa, ha a Kommunista Pártnak olyan társadalom szegül ellen, amelynek egységes testét mint vérerek éltetik a demokratikus pártok és politikai szervezetek, ahelyett a testre és fejre osztható képzõdmény helyett, amelynek elég volt átmetszeni a nyakát ahhoz, hogy ne tanúsítson többé ellenállást a kommunista modellel szemben, miközben Kelet-Európa többi országában tovább élt az ellenállás szelleme.

4. A politikai élet korrupciója

A fent említett három elem összefonódása teremti meg a negyedik figyelemre méltó jelenséget, politikai életünk velejéig korrupt mivoltát, amelyet Michael Schafir a román politikai élet egyik meghatározó tényezõjeként tart számon (a nemrég kiadott Ion Michalache-antológia írásai nyomatékosan támasztják alá a fenti tézist).
Untig koptatott példázat az is, hogyan használta ki a kommunista rezsim Taùtaùrescut,¹² noha nem õ az egyetlen eset. Még többet nyom a latban Argetoianu¹³ megjegyzése (amennyiben hitelt adhatunk a szavának), amely szerint Marghiloman¹⁴ azért állt a központi hatalmak oldalára, mivel a többi számba vehetõ pozíciót lefoglalták már politikai vetélytársai. Az imént felvázolt kép a felszínt ábrázolja: olyan pártokról és ideológiákról esett szó, amelyek a konjunktúra függvényében váltogatják álláspontjukat, fejlõdésüknek a csúcson levõ elit szab irányt csupán - nem a társadalom valós törekvéseit képviselik. A politikai harc tehát nem a társadalom ellentétes tendenciáinak a szintézise, nem az ezek közt folyó szabadverseny, hanem az elit csúcsának a belsõ hatalmi harca csupán. A román politikai élet jellemzõ vonása ez, amely hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de mindig jelen van a modern Románia történetében, és igencsak hozzájárult a kommunista hatalomátvétel útjának az egyengetéséhez.
Ne feledjük, hogy akármilyen sötét képet tár is elénk a politikai élet gyarlóságának a summázata, kötve hiszem, hogy mindez önmagában elõsegítette volna a kommunisták hatalomra jutását más európai kontextusban. Nem; csupán azért soroltam fel õket, hogy rávilágítsak az okra, amely miatt annyira alapjaiban és mélyen rendült meg és mehetett tönkre a román társadalom (tanulmányom¹⁵ éppen ezt hivatott bizonyítani) a szomszéd társadalmakhoz képest. Egyébként nyilvánvaló, hogy a Vörös Hadsereg nélkül Románia területén nem diadalmaskodhatott volna a kommunizmus.

Megalkotásra váró identitás?

Cioran kérdése, hogyan legyünk románok, ma égetõbb, mint bármikor, mivel Romániában, amiként számos más országban is, olyan jelenségnek vagyunk tanúi, amely szöges ellentétben áll a múlt századbéli törekvésekkel: elkezdõdött a tömeges elnyugatiasodás folyamata, avagy inkább a tömegek elnyugatiasodása. Az elnyugatiasodás azonban - amint azt oly találóan jegyzi meg Huntington a civilizációk ütközésérõl szóló tanulmányában¹⁶ - nem mélyreható. A divat és a fogyasztási javak (Coca-Cola) csatornái táplálják, a legújabb nemzedéket pedig - amely mind Nyugaton, mind pedig egyebütt hajlik az uniformizálódásra - a videó-pop kultúra, annak számos tartozékával egyetemben. Bizonyos mértékben a "dekrétgyermekek"¹⁷ nemzedékének a javára írják a Ceaus5escu-rezsim robbanáserejû bukását, holott éppen ez a nemzedék az, amely vígan átvészelné, ha ausztrál, amerikai vagy kanadai talajba ültetnék át, és igencsak csökött érdeklõdést tanúsít a román nacionalizmus története iránt. Ennek a nemzedéknek nem Baùlcescu vagy Iorga a kedvenc szerzõje, hanem a science fiction írók. Ennek a nemzedéknek inkább a kivándorlás a kollektív álma, mintsem a román nemzet újjáépítése; a nemes értelemben vett nemzeti törekvéseket lejáratta a nemzeti kommunista propaganda. 1990-ben fülsiketítõ zenebonát csaptak ugyan a konzervatív nacionalista-ortodox irányzat igen aktív képviselõi, de ez sem bizonyít sokat. A vasgárdista mozgalom az aktív elkötelezettségi forma megnyilvánulása, a tömeges elnyugatiasodás pedig az apolitikus passzivitásé. Az elsõ zajos és szembeötlõ, holott csak a második esetében beszélhetni tömegjelenségrõl. Az autentikus nyugati szellemnek jelenleg sajnos kevés híve van, s köztük még kevesebb a fiatal. Amint arra Gellner találóan rámutat, a vasfüggöny leomlása nem a nyugati értékek Keletre importálását eredményezte, hanem a nyugati értékeket hordozó értelmiségiek, javarészt fiatalok masszív exportját Nyugat-Európába és az Egyesült Államokba.
Osztom annak a szûk csoportnak - köztük Adrian Marinónak és Horia Patapievicinek - véleményét, amely szerint a román nemzeti önazonosság újjáteremtésének az útja nem a konzervatív megrögzöttség, hanem az aktív politikai élet. Teljes embert követelõ elkötelezettség ez, amely jelen- és múltbéli kultúránk nyugati értékeit mozgósítaná, s amelyet könnyen illethet a vád - illette is -, hogy futóhomokra építkezik, hogy a tartalom nélküli formákat éleszti fel, s hogy mindenesetre nem lehet azonos, csak párhuzamos szemlélõdõ-ortodox és bizantinus módon keleti lélektani beállítottságunkkal. Jómagam társadalomlélektannal foglalkozom, és bízvást állítom, hogy épp elég embert ismerek Romániában, akire nem illik a fenti leírás. Vajon kevésbé románok, "görög katolikusabbak"-e vagy "protestánsabbak" (politikai magatartásukat tekintve)? A tradicionális nemzeti felfogás szerint igen. Engem azonban éppen õk érdekelnek, mert csak õk képesek valami újat teremteni. Vajon "román" nemzeti törekvés ez? Vagy új identitást akarnak teremteni, amely a csehországi és magyarországi Nyugat-barát elitéhez fogható? Ez a kérdés engem csöppet sem foglalkoztat. Az Európai Közösség és a FÁK közti izolálásunk perspektívájában ez az egyetlen helytálló elképzelés, az egyetlen, amely indokolja a mi megmaradásunkat a hazában, azokét, akik legalább annyira érezzük magunkat nyugatinak, mint románnak - itt és most.

Fordította: Saszet Ágnes

Jegyzetek

1 * Ernest Gellner: Nations and Nationalism. Blackwell, Oxford, 1993.
2 * Ernest Gellner: Conditions of Liberty: Civil Society and its Rivals. Penguin, 1994.
3 * Az eredetiben is így! - A ford.
4 * A. I. Dutu: Identitate nationalaù s5i construct5ie politicaù [Nemzeti identitás és politikai felépítmény]. Sfera Politicii, 1995. 29. szám.
5 * Karl Deutsch: Nationalism and Social Communication. MIT Press, Cambridge, Mass. 1966.
6 * Ralph Dahrendorf: The Modern Social Conflict. Weidenfeld and Nicholson, 1988. (Magyarul: A modern társadalmi konfliktus. Bp., 1994)
7 * Seymour Martin Lipset - Asoke Basu: The Role of the Intellectualls and Political Roles. In: Aleksander Gella (ed.): The Intelligetsia and the Intellectualls. SAGE, 1976.
8 * Timothy Garton Ash: Does Central Europe Exist? In: Search of Central Europe. University of London, 1988. (Magyarul: Századvég, 1989. Különszám, 87-103. old.)
9 * Milan Kundera: The Tragedy of Central Europe. Uo. (Magyarul: Hétvilág, 1991. 18-32.old.)
10 * S5tefan Zeletin: Burghezia Romaˆnaù [A román polgárság]. Humanitas, 1990.
11 * Ion Mihalache, a regáti Parasztpárt elnöke; e párt az erdélyi, Maniu által vezetett Nemzeti Párttal egyesült, így született meg a Nemzeti Parasztpárt. - A ford.
12 * Gheorghe Taùtaùrescu (1886-1961), NLP-politikus. A második világháború után kilépett a történelmi NLP-bõl, új "liberális" pártot alakított, amely a kommunista párt szatellitpártjaként mûködött. A párizsi békekonferencián a Groza-kormány külügyminisztereként képviselte Romániát. - A ford.
13 * Constantin Argetoianu (1871-1952), politikus, miniszterelnök. - A ford.
14 * Alexandru Marghiloman (1854-1925), a Konzervatív Párt elnöke. - A ford.
15 * Alina Mungiu: Romaˆnii dupaù 89 [A románok 89 után]. Humanitas, 1995. (Az újabb kori kollektív memóriák megteremtésérõl, a kommunizmus pszichológiai maradványairól)
16 * Samuel Huntington: The Clash of Civilizations. Foreign Affairs, 1993. nyár.
17 * Szó szerint "dekrétecske". Az a nemzedék, amely az abortusz drasztikus betiltása eredményeképp született. - A ford.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu

C3 Alapítvány c3.hu/scripta/