Várhatóan a jövô év elején jelenik meg a Napvilág Kiadónál Palasik Mária A jogállam megteremtésének kísérlete Magyarországon (1944–1949) címû könyve. A szerzô a hazai és az orosz levéltárakból 1989, majd 1995 után elôkerült újabb források alapján a szakirodalomban eddig megszokott tisztán pártpolitikai, gazdasági vagy ideológiai megközelítéssel szemben elsôsorban a törvényhozás, az igazságszolgáltatás, a rendôri és államvédelmi tevékenység, a jogalkotás és a jogvédelem síkján mutatja be azt a küzdelmet, amely a demokrácia és a diktatúra erôi között zajlott ebben az idôszakban. Az alábbiakban részleteket közlünk a könyv bevezetôjébôl és egyik fejezetébôl a rendôrség és a politikai rendôrség kiépülésérôl.
Az 1944–1949-es
idôszakot a XX. század két diktatúrája
közötti átmeneti periódusnak tekinthetjük.
Nincs ez másként akkor sem, ha az államszervezet és
a jogrend felôl vizsgálódunk. Ez a korszak azonban
csak így, a század végérôl visszatekintve
tûnik átmenetinek, a források azt erôsítik,
hogy az 1946-os alaptörvényeket nem átmeneti idôre
hozták, hanem az ezeréves magyar történelem egy
szakasza lezárásának és egy új korszak
nyitányának fogták fel. Nem átmeneti idôre
szánták a hatalom megosztását garantáló
intézményeket, illetve az emberi alapjogok és védelmük
deklarálását sem, ami az állami hatalomgyakorlás
korlátozását is jelentette egyben. Ha ehhez hozzávesszük,
hogy a Horthy-korszak antidemokratikus rendszerével szemben mekkora
tömegnek biztosította emberi és polgári jogai
gyakorlását, s teremtette meg az
esélyt,
hogy érdekeiket érvényesítsék, akkor
indokoltnak tartom, hogy a jogállam megteremtésének
kísérletérôl beszéljünk. A jogalkotás
azonban csak az egyik oldala vizsgálódásunknak. Célom
az alábbi kettôsség megragadása volt: egy viszonylag
jónak mondható jogi szabályozottsággal, hatalommegosztással,
demokratikus szabadságjogokkal induló rendszerben milyen
sérülések történnek a jogalkalmazás
során, illetve ezek hogyan vezetnek néhány év
alatt maguknak a demokratikus intézményeknek a felszámolásához
is.
Az
1945-ös választásokat megnyert FKGP – elsôsorban
nemzetközi helyzet, a háború utáni nagyhatalmak
között fennálló sajátos politikai kompromisszum
és a súlyos belsô gondok következményeként
– nem alakíthatott egyedül kormányt. A helyzetet sajátossá
az tette, hogy a háború után a történelmi
helyzetben megkötött koalíció alapja nem tényleges
szövetségi politika volt, csak taktikai érvényû
összefogás.
A résztvevôk
a múlttól való elhatárolódásban
és a háború utáni helyreállítás
szükségességében egyetértettek, stratégiájuk
azonban alapvetôen eltért egymástól. A baloldali
erôk hosszú távú célja a szocializmus,
a paraszti-polgári erôké a polgári demokrácia
volt. A két ellentétes szárnyra bomlott koalíció
számos kérdésben nem értett egyet, a Szovjetunió
által támogatott kommunista párt azonban egyre több
területen követelte meg az egységet. Ha legnagyobb politikai
vetélytársa, a kisgazdapárt élt az egyet nem
értés jogával, a kommunista párt reakciósnak
minôsítette, és tömegakciók kezdeményezésével
fenyegetôzött. Az MKP a valós döntéseket
egyre inkább az utcára és a pártközi egyeztetô
tárgyalások fórumára kényszerítette,1
majd politikai ellenfeleinek a hatalomból történô
kiszorításában végig az 1946. évi I.
és VII. tc.-re hivatkozott, ebben az idôszakban még
görcsösen ragaszkodva a törvényesség látszatához,
ahhoz, hogy a politikai ellenfelek ellen hozott ítéletek
jogszerûnek tûnjenek.
Az
MKP-t a hatalomért indított harcban segítette, hogy
1945 februárjától kezében volt a politikai
rendôrség jog által körül nem határolt
szervezete, amely gyakorlatilag a kezdetektôl a „párt ökleként”
mûködött. Fokozatosan sikerült kisajátítania
azokat az intézményeket is, amelyek a jogállamiságot
garantálhatták volna: a belügyminisztériumot,
a népbíróságokat, népügyészségeket
és a közigazgatást. Ezen szervek és intézmények
segítségével törvénytelenségek
sorozatát követték el a hatalom kisajátítása
végett, önigazolásul gumiparagrafusokként használva
az 1946-os alaptörvényeket. Ezekre hivatkozva sikerült
puccsot levezényelni Nagy Ferenc miniszterelnök ellen, szétbomlasztani
a kisgazdapártot, majd a többi koalíciós és
ellenzéki pártot is. Amikor nem tudták a jogszerûség
látszatát fenntartani, a SZEB-et hívták segítségül
– például Kovács Béla elhurcolásához
is. 1947-tôl állandósultak a politikai perek, a nyilvánosságot
megfélemlítették, 1948–1949-re pedig teljesen elhaltak
a demokratikus szabadságjogok Magyarországon. Megszûnt
a szólás- és gyülekezési szabadság,
a sajtószabadság és a többpártrendszer.
A hatalommegosztás elvét a hatalom egységesítésének
elve váltotta fel. A kialakuló új intézményrendszer
az állampolgárt már alattvalóként kezelte,
semmiféle jogi garanciát nem nyújtott védelmében,
és minden tekintetben a Szovjetunióban megvalósult,
a magyar politikai kultúrától és hagyományoktól
idegen rendszert kívánt bevezetni.
„Nekünk,
kommunistáknak kell megszabnunk,
kiket
tartunk a nép ellenségének”
Az
1944 decembere utáni jogalkotásban végigkísérhetô
az a folyamat, amelynek során az új hatalmi szervek: az Ideiglenes
Nemzetgyûlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány
igyekeztek elhatárolódni a régi rendszertôl.
Arra törekedtek, hogy minden intézkedésnek és
intézménynek legalább rendeletileg megteremtsék
a jogi alapját. A rendôrség és a politikai rendôrség
esetében – ez utóbbi az 1945 utáni évtizedben
kulcsszerepet fog betölteni a magyar politikai életben – azonban
erre csak késôbb került sor. Megalakulásának
körülményeirôl igen kevés s helyenként
egymásnak ellentmondó adat áll rendelkezésünkre.
Az
INK 1944. december 28-i, második ülésének anyagában
találhatjuk a legelsô utalást a rendôrségre.
Erdei Ferenc belügyminiszter ekkor számolt be azokról
a tárgyalásairól, amelyeket a közrendrôl
és a közbiztonságról a szovjet katonai vezérkar
képviselôjével folytatott: „Az orosz ôrségek
mindaddig segítségünkre vannak, amíg megfelelô
számú megbízható, egyenruhával felszerelt
saját rendôrt nem találunk.”2 Az 1945. január
12-i kormányülés anyagában pedig már található
egy tervezet az államrendôrség újjászervezésérôl.
Ez a rendôrség feladataként egyrészt a „demokratikus
államrend védelmét és megszilárdítását”,
másrészt a közbiztonság fenntartását
jelölte meg. Ennek megfelelôen a rendôrség szervezete
is kettôs tagoltságú lenne: egyenrangúként
szerveznének politikai és bûnügyi osztályokat.
Az új szervezet a meglévô polgárôrségekre
és az ún. önkormányzati rendôrségek
(az egyes települések által a háborús
viszonyok között létrehozott rendfenntartó szervek
voltak) személyzetére épülne. A rendelettervezet
javaslatot tett, hogy a rendôrség létszámát
33 ezer fôre növeljék, kiemelve, hogy ezt trianoni országterületre
kell számítani. Tartalmazta továbbá a rendôrkiképzés,
a tiszti elôrelépés módját, a testület
demokratikus nevelésének az alapelvét, a szervezet
fölépítését, a kinevezések és
áthelyezések rendjét. A csendôrséggel
kapcsolatban azt javasolta, hogy ne állítsák fel újra,
feladatait pedig a rendôrség vegye át.3 Mivel ez idô
tájt a kormányüléseken nem készült
minden napirendi pontról részletes feljegyzés, errôl
is csak annyit tudunk, hogy Erdei beterjesztette a tervezetet a minisztertanácson,
hozzászólt Faragho Gábor, Vásáry István,
Valentiny Ágoston, Nagy Imre és Molnár Erik, majd
elfogadták azt. Kihirdetésére azonban eddig nem ismert
okoknál fogva nem került sor.
Közben
a debreceni kormány mûködésével szinte
párhuzamosan a Magyar Kommunista Párt vezetése Pest
bevételének napján döntött a rendôrség
kiépítésérôl. Az ülésrôl
fennmaradt jegyzôkönyv szerint megállapíttatott,
hogy a rendôrség szervezése elmarad a pártszervezés
mögött.4 Horváth Márton azt javasolta, hogy mivel
hivatalos kinevezés pár napon belül nem várható,
saját hatáskörben bízzanak meg két pártaktivistát
a szervezéssel.5 A személyi kérdésekkel kapcsolatban
vita alakult ki arról, hogy Kádár Jánost, Pálffy
Györgyöt vagy Péter Gábort bízzák-e
meg a rendôrség vezetésével. Vas Zoltán
Péter Gábort passzívnak találta, s úgy
vélte, Kádár János alkalmasabb.6 Végül
is a budapesti rendôr-fôkapitányság élére
Sólyom László került fôkapitányi
címmel, helyettesévé Kádár Jánost
választották. Hivatalosan a Budapesti Nemzeti Bizottság
nevezte ki ôket. A politikai rendôrség vezetôje
Péter Gábor lett, az elôbbiekkel ellentétben
ô a megbízását formálisan is az MKP PB-tôl
kapta.7
Hogy
miért ragaszkodott az MKP a rendôrségnél megszerzendô
pozíciókhoz, arról Vas Zoltán számolt
be önéletírásában annak kapcsán,
hogy Kádár János 1945 januárjában visszautasította
a neki felajánlott fôvárosi fôkapitányi
posztot. „Az itteni rendôr-fôkapitányi állás
az akkori sajátos országos körülmények között
ténylegesen a belügyminiszterséget jelentette. Kádár
mégsem akarta vállalni. Hogy mégis megtegye, mint
már eddig is számos helyen az országban, ahol kommunistákat
állítottunk a rendôrség élére,
azzal kértem Kádárt is arra, […] tegye ezt meg amiatt
is, nehogy minket, kommunistákat zárhassanak be bárhol
Magyarországon és a fôvárosban. Most már
nemcsak politikailag, de államhatalmilag is nekünk, kommunistáknak
kell megszabnunk, kiket tartunk a nép ellenségének.”8
Kádár
1945. február 9-i, Erdei Ferenc belügyminiszternek Debrecenbe
küldött, a budapesti rendôrség megalakulásáról
szóló jelentése szerint már január 18-án
alakulóban volt a rendôrség. Kádár beszámolt
a szervezés nehézségeirôl, illetve a megszálló
szovjet hatóságok okozta gondokról: „Minden nehézség
ellenére már közvetlenül a szovjet csapatok levonulása
után megkezdôdött a rendôrség szervezése.
A kerületi nemzeti bizottságok majdnem kivétel nélkül
polgári egyéneket bíztak meg a kapitányságok
vezetésével. A kinevezett kapitányok demokratikus
polgári elemek, és a tényleges rendôrlegénység
és tisztikar jelentkezô részével kezdték
meg munkájukat. A munka rendkívül nehéz volt.
Az orosz hatóságok a kapitányságokról,
laktanyákból vitték el a rendôröket. A
naponta szolgálatba induló rendôrök alig 50 százaléka
érte el szolgálati helyét. A rendôrök elvitele
eleinte olyan méreteket öltött, hogy jelenleg Gödöllôn
2-3000 fônyi rendôrtiszt és legénység
van fogolytáborban.”9 Panasszal élt az orosz parancsnokság
ellen, hogy nehezíti munkájukat: „A megalakult rendôrséget
és a fôkapitányságot megrohanták az NKVD10
szervei, és állandó jelenlétükkel és
olyan kívánságaikkal, melyeket teljesíteni
nem tudunk, az idônk jelentôs részét elvonják
és munkánkat bénítják” – írta
Kádár. Majd beszámolt a rendôrök ellátásának
nehézségeirôl: „A raktárakat vagy az oroszok
foglalták le, vagy a csôcselék kifosztotta. Bár
egyes esetekben megállapítást nyert, hova szállították
el a rendôrségi anyagot, a városparancsnokság
ismételt kérésünkre sem orvosolta ez idáig
a helyzetet.”11
A budapesti
rendôrség helyzetérôl készült másik
jelentést a debreceni kormány kiküldötte, Andreánszky
István miniszteri osztálytanácsos készítette
1945. február 15-i dátumozással. A két dokumentum
közel egy idôben született, s ugyanarról számol
be, de az utóbbi a kívülálló szemével.
Andreánszky szerint: „A rendôri állapotok Budapesten
ziláltak, csaknem anarchikus állapotok vannak Pesten ezen
a téren. Ötféle, egymástól különálló,
teljesen jogtalanul mûködô nyomozó szerv mûködik
Pesten. Külön rendôrsége van a csehszlovák
nemzeti karszalagot viselô, Budapesten élô csehszlovákoknak,
akik ez ideig magyaroknak vallották magukat. Ez a szerv is elôállít,
házkutatást tart, letartóztat.
A Szociáldemokrata
Párt rendezô gárdája, az R. G. piros karszalagos,
bôrsapkás csoportja, valamint a kommunisták külön
politikai nyomozó csoportja tevékenykedik a fôvárosban
csaknem teljesen önállóan.”12
„Mindennemû
szervezkedést és mozgalmat likvidálni”
Péter
Gábornak a politikai rendôrség munkájáról
készült beszámolója szerint a Magyar Államrendôrség
Budapesti Fôkapitányság Politikai Rendészeti
Osztálya február 2-án alakult meg hivatalosan, körülbelül
60 fôvel.13 Péter Gábor helyettese Kovács János
lett, aki a szovjet Állambiztonsági Népbiztosság
magyar származású ezredese volt.14 A munkatársak
pártállását illetôen Péter Gábor
így nyilatkozott: „Az elsô napokban az volt az elgondolásunk,
hogy a politikai rendôrség tagja csak kommunista párttag
legyen, az illegális mozgalomban kipróbált ember.
Rövid idô múlva rájöttünk, hogy ha ehhez
ragaszkodunk, akkor nagyon szûk keret lenne, és nem tudna
megfelelni feladatának. Mégis nagy súlyt helyeztünk
arra, hogy ha nem is párttag, de a mozgalomban kipróbált
emberek legyenek a politikai rendôrség tagjai. Természetesen
a keret bôvülésével fel kellett venni sok nem
párttagot is.”15 A szervezéssel kapcsolatban Péter
Gábor egy Gerô Ernôhöz címzett levelében
kifogásolja a szociáldemokraták szervezési
módszereit, mondván: a Conti utcai párthelyiségükben
kifüggesztették, hogy 150 ember jelentkezzen a politikai rendôrségen
munkára. Péter ettôl azzal az indokkal zárkózott
el, hogy ilyen alapon nem vehetnek fel embereket, tartozzanak azok bármelyik
párthoz is.16 A szervezést januárban még a
Tisza Kálmán téri MKP-központban kezdték.
Ekkor az Eötvös utcában17 is volt egy hivataluk, majd
végleges helyet a hírhedtté vált egykori Hûség
Házában, az Andrássy út 60.-ban találtak.18
Ezzel
párhuzamosan Erdei Ferenc Debrecenben megbízta a Nógrádi
Sándor partizánegységével odaérkezô
Tömpe Andrást,19 hogy szervezze meg a magyar államrendôrség
politikai rendészeti osztályát (PRO). A Tömpe
által vezetett részleg valószínûleg január
26-án érkezett Pestre. Az Andrássy út 60.-ban
akart megszállni, de az Erdei parancsát hozó egységet
Péter Gábor nem engedte be a házba.20 Másnap
a nézeteltérések tisztázódtak, és
Tömpéék is ott kaptak helyet, s a Belügyminisztérium
Politikai Nyomozóosztálya néven kezdtek mûködni,
de a feszültség Péter Gábor és Tömpe
András között továbbra is fennmaradt. Miután
Péter a belügyminiszternek tett panaszt Tömpére,
Tömpe is kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse
a pártvezetést Péter hibáira: „párthûségében
és odaadásban kitûnô embernek ismertem meg, aki
vezetôkészséggel rendelkezik, és feltétlenül
meg fogja tanulni mindazt, ami a jelenlegi beosztásában szükséges.
Félô azonban, hogy ha hibáira nem mutatunk rá,
azok károsságát egyedül nem fogja tudni megállapítani.
Ugyanis Péter elvtárs kicsinyes, személyeskedô
magatartása bizonyos viszonylatban áll saját személyének
túlbecsülésével.”21
Azt,
hogy a két szerv között az együttmûködést
tekintve nincs minden rendben, már Kádár is jelezte
fent említett levelében, s javasolta a „debreceni csoport
alárendelését a budapesti fôkapitánynak.”22
Az Andreánszky-féle jelentés is kitért erre
a Sólyom László, illetve Péter Gábor
és Tömpe András között folyó hatásköri
vitára: „A budapesti politikai államrendôrség
a belügyi nyomozó szervektôl is csaknem teljesen elszigetelten
dolgozik. A fôkapitányság pedig, miután a budapesti
rendôrség politikai osztálya a belügyi nyomozó
osztállyal egy fedél alatt van az Andrássy út
60.-ban, a fôkapitányságtól távol, a
budapesti államrendôrségtôl már elhelyezkedésénél
fogva is különálló szervként hat.”23
A Tömpe
vezette osztály létszáma 1945. február 20-ára
91 fôre emelkedett, melybôl 30 fô volt az MKP tagja,
a többiek pártállását nem említik.24
Ugyanekkor a fôvárosi PRO létszáma már
98 fô volt. Ebbôl MKP-tag 38 fô, akik közül
húszan az illegalitás alatt is a párt tagjai voltak.
SZDP-tag 5, Madisz-tag 2 fô, fegyveres partizántevékenységet
pedig 17 személy folytatott. Származásukat tekintve
87 munkás és 11 értelmiségi volt.25 Az osztály
feladatának tekintették a „fôváros fasiszta
bûnözôit a Néptörvényszék elé
állítani, a fasiszta érzelmû egyénektôl
a fôvárost megtisztítani, és végül
a demokratikus Magyarországgal szemben álló mindennemû
szervezkedést és mozgalmat likvidálni.”26 Figyelemre
érdemes, hogy a jelentés szerint az osztály a politikai
rendészeti ügyek 60 százalékát a társadalom
közremûködése (feljelentések, besúgások)
útján tárta fel, és csak 40 százalékát
saját nyomozásuk eredményeképp.27
„Nekem
is nagyon kellett
vigyáznom,
mit mondok”
A szovjet
állambiztonsági szervek szinte a kezdetektôl bekapcsolódtak
a fôvárosban a rendôrség munkájába.
Kádáron kívül Andreánszky is figyelmet
fordított erre Debrecenbe küldött jelentésében:
„Az Andrássy út 60. szám alatti politikai nyomozó
testületek mellett van beosztva egy Orlov nevû civil ruhás
GPU28-tiszt, aki tanácsosi címmel szerepel. Orlov tanácsos
a GPU és a magyar politikai nyomozó szervek között
az összekötô.”29 Ez a kapcsolat a késôbbiekben
állandósult, egyre szorosabbá vált, és
intézményesült. Az NKGB 1945. január második
felében beköltözött a Vilma királyné
útja (ma Városligeti fasor) 34–36. szám alatti épületbe.
1945. márciusban pedig már Fjodor Belkin, szovjet államvédelmi
tábornok folytatott tárgyalásokat a rendôrség
kommunista vezetôivel, és felügyelte tevékenységüket.
Belkin nem sokkal késôbb a Baden bei Wienben székelô
kelet-európai szovjet elhárító fôparancsnokság
vezetôje lett, de ezután is gyakran megfordult Magyarországon.30
Az
államrendôrség megalakításáról
és a csendôrség feloszlatásáról
a március 28-i és az április 23-i minisztertanácson
tárgyaltak újra. A januári rendelettervezethez képest
a tervezet szakszerûbbé vált, s ellenszavazat nélkül
fogadták el a miniszterek. Az 1945 májusában kihirdetett
kormányrendelettel feloszlatták a csendôrséget,
s az államrendôrségen belül deklarálták
a Budapesti Rendôr-fôkapitányság és a
Vidéki Fôkapitányság megszervezését,
amelyeket a belügyminiszter közvetlen felügyelete alá
helyeztek. A rendelet tartalmazza, hogy minden megyei, városi és
járási kapitányságon négy osztályt
kell felállítani: bûnügyi, politikai, igazgatásrendészeti
és rendôrbírói osztályokat. A rendelet
az államrendészeti, politikai rendészeti feladatokat
a politikai rendôrség hatáskörébe utalta,
de azt bôvebben nem részletezte. Tartalmazta, hogy a különbözô
szinteken megalakítandó politikai osztályok vezetôinek
kinevezésére a törvényhatósági
bizottságok közgyûlése, illetve a városi
képviselô-testület tehet javaslatot.31 Újabb kormányrendelet
intézkedett arról, hogy a politikai rendészeti osztályok
vezetôinek kinevezését az illetékes önkormányzatok
törvényhatósági bizottsága, illetve képviselô-testülete
terjessze fel.32
Tömpe
András 1945. márciusi, Debrecenbe küldött levelében
arról számolt be, hogy az általa vezetett osztály
állományának nagy részét még
február végén átvette Péter Gábor,
maga Tömpe pedig a Magyar Államrendôrség Vidéki
Fôkapitánysága Politikai Rendészeti Osztályának
lett a vezetôje.33 Pedig az utóbbira csak májusban,
a fenti rendelet kihirdetése után került sor.
Tömpe
András május végi jelentésébôl
megtudhatjuk, hogy a rendôrségnél az új tisztikar
gerincét mintegy 3000 kommunista és velük szimpatizáns
(Tömpe szóhasználata, aki nem részletezte, kiket
kell szimpatizánsnak tekinteni) alkotta, akik a budapesti fôkapitányságon,
a politikai rendészeti osztályon és a vidéki
fôkapitányságok politikai rendészeti osztályain
kaptak beosztást. Tömpe András észrevételezte,
hogy a miniszterelnöki rendelet megbénítja a központi
szervezést, mivel a rendôrség állományának
kinevezését az önkormányzatok kapták meg.34
A kommunista
párt a legtöbb funkció elosztásánál
kénytelen volt betartani a koalíciós együttmûködés
formai szabályait, a rendôrségnél azonban arra
törekedett, hogy kezdeti jó pozícióit tovább
bôvítse. E törekvését siker koronázta.
A Politikai Rendészeti Osztály vezetôjén és
helyettesén kívül kommunista volt a Belügyminisztériumban
a rendôrség szervezetét és felügyeletét
ellátó politikai államtitkár, Zöld Sándor,35
majd az ôt 1945. július 15-tôl felváltó
Farkas Mihály, a Közrendészeti Fôosztály
vezetôje, Szebenyi Endre,36 és a felügyelete alá
tartozó rendôrségi ügyosztály vezetôje,
Ékes István. Továbbá az 1945. március
20-tól létrehozott miniszteri titkárság vezetôje
Tôkés Ottó37 lett. Az országos adatok is ezt
a tendenciát mutatják. A rendôrkapitányságok
politikai rendészeti osztályainak élén 36 közül
34 esetben szintén kommunisták álltak. A nyomozók
többsége szintén a kommunisták közül
került ki. A megyei rendôrkapitányi posztokat sem paritásos
alapon osztották el: az MKP-hoz tartoztak a legtöbben, 16 fô,
az SZDP-hez hatan, az NPP-hez hárman, míg kisgazdapárti
megyei rendôrfôkapitány nem volt.38 Egy 1945. június
11-én készült kimutatás szerint a fôvárosi
kerületekben a PRO állományában dolgozó
113 nyomozóból 83 MKP-, 23 SZDP-tag és 7 parasztpárti
volt.39 1946 tavaszára a fôvárosi politikai rendôrségen
848 fô dolgozott, közülük 272 MKP-,
190
SZDP-, 43 NPP-, 70 FKGP-tag és 273 párton kívüli
volt.40 A Vidéki Fôkapitányság Politikai Rendészeti
Osztályának 1946 eleji létszámáról
Tömpe András belügyminiszternek készített
jelentésébôl tudunk: összlétszám
1347 fô, a központban dolgozók száma 236 fô.41
Tömpének egy másik jelentése a következô
alosztályokról tett említést ezen az osztályon:
Offenzív Alosztály, Defenzív Alosztály, Központi
Politikai Tanosztály, Hazahozatali Kormánybiztosság,
Internálási Másodfokú Hatóság.42
A kisgazdapárt
és a szociáldemokrata párt vezetôi ragaszkodtak
ahhoz, hogy a Budapesti Fôkapitányság Politikai Rendészeti
Osztályának helyettes vezetôi a két párt
delegáltjaiból kerüljenek ki. Kovács János
mellett a kommunista Fehér Lajos,43 majd a szociáldemokrata
dr. Hortobágyi Endre44 és a kisgazdapárti dr. Gyuris
Aladár45 rendôrtisztek lettek hivatalosan Péter helyettesei.
Dr. Timár István46 volt rendôrezredes visszaemlékezése
szerint Péter Gábor kezdettôl fogva szinte teljesen
elszigetelte az utóbbi kettôt. Nem volt beleszólásuk
az ügyek érdemi intézésébe, és
az osztályon lassan közismertté vált, hogy mindkettôjük
szobájában lehallgatókészülék mûködik,
„s így nekem is nagyon kellett vigyáznom, hogy a velük
való érintkezés során mit mondok” – nyilatkozta
Timár.47
Az
eddig kutathatóvá vált hazai levéltári
forrásokból – igaz, csak apró mozaikkockákból
– végül is körvonalazódik a kép arról,
hogyan szervezôdött meg a rendôrség, s ezen belül
fôleg a politikai rendészeti osztály. Mivel titkosan
s a korabeli koalíciós pártharcok állandó
kereszttüzében mûködô szervrôl van szó,
nem állnak rendelkezésre olyan névsorok, amelyeken
az állomány változása végigkísérhetô
lenne. A fizetési listák sem megbízhatóak,
ugyanis nem tartalmazzák az állomány teljes névsorát,
tehát hiányoznak belôlük olyan személyek
nevei, akikrôl köztudott, hogy a politikai rendôrségen
szolgáltak, vagy kitüntetést kaptak, illetve elôléptetésben
részesültek. Az utóbbi két eseményrôl
a Rendôrségi Közlöny következetesen tájékoztatott.48
„Vidéken
a rendôrség pártrendôrség”
A rendôrség
állandó pártcsaták kereszttüzében
állott. Maga a miniszterelnök már az 1945. február
5-i kormányülésen bejelentette, hogy „a rendôrség
keretében mutatkozó visszaélések végett
a belügyminisztert és a rendôrfôkapitányt
magához fogja rendelni”.49
Március
végén Dálnoki Miklós Béla látogatást
tett Péter Gábornál az Andrássy út 60.-ban.
A vizitet váratlan ellenôrzésnek szánta, azonban
Péteréket elôre informálták jövetelérôl.
Péter Gábor maga számolt be arról, hogyan takaríttattak
ki, és hogyan hozatták rendbe a foglyokat annak érdekében,
hogy a miniszterelnök ne találjon kifogásolnivalót.50
Törekvésük sikerrel is járt, így a miniszterelnök
csupán a rendôrségre gyakorolt kommunista befolyást
tette szóvá: „vidéken több helyen azt tapasztaltam,
hogy a rendôrség pártrendôrség. A pesti
rendôrség még egyelôre nem az, vigyázzanak
rá, hogy ne is legyen” – jegyezte le Péter Gábor.51
Az
1945. március 28-i kormányülésen felmerült,
hogy a Belügy- és az Igazságügy-minisztérium
egy közös bizottságot állítson fel a rendôrségi
visszaélések kivizsgálására. Dálnoki
Miklós Béla kérte a belügyminisztert, hogy a
rendôrségen belül elôforduló hibákat
azelôtt szüntessék meg, hogy a kormány Budapestre
költözik, „mert ott amúgy is sok gondjuk lesz”.52 A legtöbb
panasz azzal kapcsolatban merült fel, hogy a helyi rendôrségek,
polgárôrségek kötelékébe tartozó,
nem mindig kifogástalan erkölcsû, de ugyanakkor a szovjet
parancsnokság bizalmába férkôzött emberek
visszaélnek hatalmukkal, és nincs mód az eltávolításukra.53
A koalíciós
pártok közötti viták középpontjába
is a rendôrség került. A miniszterelnök május
15-re pártközi értekezletet hívott össze,
amelynek célját a rendôrségnél „uralkodó
tûrhetetlen állapotok, szabálytalanságok, egyoldalú
pártpolitikai tevékenységek, a vizsgálati és
letartóztatási, valamint vallatási eszközök,
módszerek” orvoslásában jelölte meg.54 A pártközi
értekezleten a rendôrséggel kapcsolatban a koalíciós
pártok vezetôi is erôs fenntartásaikat hangoztatták.
Tildy Zoltán tiltakozott az ellen, hogy „a rendôrség
úgy lép fel, mintha csak egy párt érdekeit
szolgálná, és mintegy végérvényesen
eldöntött tények elôtt állana a magyar társadalom.
Sok helyen lefogták és letartóztatták a kisgazdapárt
vezetôségét, annak tagjait, más helyen az értelmiséghez
tartozókat szolgáltatják ki az oroszoknak, ott mindenkit
megvádolnak, aki nem a kommunista párt tagja.” Szóvá
tette továbbá, hogy „már kezdettôl fogva a rendôrség
úgy alakult meg, hogy más pártbelieket nem igen vettek
be […] Az is feltûnô, hogy szolgálatban a rendôrök
egymást „Szabadság” szóval köszöntik, ami
a kommunista párt üdvözlôszava.”55 A parasztpárti
Kovács Imre is beszámolt olyan esetekrôl, amikor a
rendôrség megakadályozta a parasztpárt helyi
szervezetének megalakulását. Ô is hangsúlyozta,
hogy a rendôrségnek államrendôrségnek,
és nem pártpolitikát szolgáló testületnek
kell lennie. Ennek megvalósulása érdekében
felvetette az egész kormányzat felelôsségét.
Tiltakozott a rendôri szerveknek a kihallgatások során
alkalmazott brutalitása ellen, s felvetette, hogy „bizottságok
szálljanak ki mindenhová, ahonnan panaszok érkeztek”,
még a Dunántúlra is.56
A május
18-i kormányülésen tovább folyt a vita a politikai
rendôrségrôl. Vásáry István azt
hiányolta, hogy nincsenek kidolgozott irányelvek, amelyek
a politikai rendôrség mûködését szabályoznák.
Erdei közölte, hogy „politikai rendôrséget nem ismer,
csak az államrendôrség politikai osztályát”.
Ugyanakkor a fogalmat ô is használta, s elismerte, hogy „a
politikai rendôrség sok helyen önállósítja
magát”. Vörös János honvédelmi miniszter
a rendôrség által elkövetett visszaélések
között felemlítette, hogy a rendôrség „gerinces
tisztjeit a megfegyelmezett legénység feljelenti, s azokat
éjjel elhurcolja”. A miniszterelnök arról tett említést,
hogy „a politikai rendôrség sok helyütt kihallgatás
nélkül testi fenyítéseket alkalmaz”, ugyanakkor
„ezek a hôsök a hadseregbe nem jelentkeznek”. Valentiny Ágoston
visszautasította a vádat, hogy a politikai rendôrség
„állam az államban” volna, és kiállt amellett,
hogy a „fasiszták elleni munkára kell ránevelni” a
szervezetet. Egyúttal nagyon keményen a következôkkel
támadta a politikai rendôrséget: „Ez azonban egy bûnszövetkezet
felelôtlen munkája, amely mögött a fasiszták
bújnak meg.” Ígéretet tett: figyelmeztetni fogja a
rendôrséget annak jogaira, kötelességeire és
feladataira. Erdei beismerte: „Miután laikusok, sokszor van kilengés,
azonban oktatásuk itt és vidéken folyik.”57
„Magas
rangú rendôrtiszteket küldtek ki tisztogatásra”
Az
1945. június 8-i kormányülésre Valentiny igazságügy-miniszter
elkészítette azt a rendelettervezetet, amely a rendôrségi
szolgálatot felügyelô vegyes bizottság mûködését
szabályozta volna. Eszerint háromtagú, ún.
repülôbizottságok szállnának ki bejelentés
nélkül egy-egy rendôrhatóság székhelyére.
A bizottság tagjai a Bel- és az Igazságügy-minisztérium
delegáltjai, valamint egy vizsgálóbíró
lennének. Hatásköre kiterjedne mind a büntetô-,
mind a népbírósági ügyekre. Vizsgálná
a rendôri szervek illetékességét és a
terhelt ellen folytatott eljárás szabályszerûségét,
különös tekintettel annak ellenôrzésére,
hogy a letartóztatás után a terheltet átszállítják-e
büntetô törvényszéki fogházba, vagy
hogy egy-egy ügy átkerül-e a népügyészségekhez.
A rendelettervezet arra az esetre is tartalmaz intézkedést,
ha az ellenôrzött rendôri szervnél bûncselekményt
állapítanak meg: „a helyi vádhatóságtól
és bíróságtól megnyugtató és
elfogulatlan eljárást és ítélkezést
nem minden esetben lehet várni, […] az ilyen ügyek elbírálását
a budapesti büntetô törvényszék, illetôleg
a népbíróság kizárólagos illetékessége
alá utalja.”58 A bizottság felállításának
ügyét ezen a június 8-i kormányülésen
indok nélkül levették a napirendrôl. Maga Erdei
belügyminiszter pedig a probléma megoldásaként
közölte, hogy „több vármegyében megkezdték
a rendôrségi visszásságok vizsgálatát,
és magas rangú rendôrtiszteket küldtek ki tisztogatásra.”
Feladatuk az volt, hogy az államrendôrség megszervezésérôl
szóló rendelet végrehajtását ellenôrizzék,
megtisztítsák a rendôrséget azoktól,
akik közönséges bûncselekményeket követtek
el, és megvesztegethetônek bizonyultak. Kilenc vármegyében
és két törvényhatósági városban
indultak vizsgálatok, amelyek következtében több
rendôrtisztet és rendôrkapitányt is leváltottak,
pl. Dévaványán, Szegeden, Debrecenben, Egerben, Esztergomban
és Szentesen.59 Természetesen ezek a vizsgálatok újabb
vitákat váltottak ki a koalíciós partnerek
között.
A vizsgálatokra
még visszatértek a június 8-i kormányülésen
is. Nagy Ferenc felvetette, hogy miért nem illeti meg a fôispánt
a rendôrség feletti felügyelet joga. Erdei válasza
erre az volt, hogy „van ugyan bizonyos ellenôrzési joga, azonban
a rendôrség nem állami még, s csak ha államrendôrséggé
való átszervezése megtörténik, akkor lehet
a kérdést teljesen rendezni.” Gerô Ernô veszedelmesnek
tartotta, hogy a rendôrségnél folyó vizsgálatokba
más szervek is belefolynak.60 Ez a megjegyzése Kovács
Béla belügyminisztériumi államtitkárnak
a Kis Újság június 6-i számában tett
nyilatkozatára vonatkozott, miszerint Kovácsnak miniszterelnöki
nyílt parancsa van a rendôrség megtisztítására
mindazon helyeken, ahonnan súlyos visszaélésekrôl
érkeztek panaszok, valamint hogy a vizsgálat során
a legmesszebbmenô eszközöket is igénybe veheti.
Erdei a Szabad Nép június 7-i számában azt
válaszolta, hogy belügyminiszteri hozzájárulás
nélkül senki sem adhat ilyen széles körû
felhatalmazást, még a miniszterelnök sem. Ô pedig
Kovács Béla ilyen vonatkozású megbízatásához
nem járult hozzá.61
Ezután
Valentiny arra tett kísérletet, hogy felállítson
egy az Igazságügy-minisztérium hatáskörébe
tartozó rendôrséget, melynek az lett volna a feladata,
hogy országos hatáskörben végezze el azokat a
nyomozásokat, melyek a népügyészségek
objektív, pártatlan tájékoztatásához,
a vádemelésekhez, illetve az eljárások megszüntetéséhez
szükségesek lettek volna.62 A rendelettervezet szerint az igazságügyi
nyomozó testület a népügyészség megbízása
alapján az egész ország területén a bûnvádi
perrendtartás szerint, a rendôri hatóságok tagjait
megilletô jogkörben jár el, illetve „ha valamely ügy
nyomozására az igazságügyi nyomozó testület
megbízást kapott, az államrendôrség abban
nyomozási cselekményt többé nem teljesíthet.”63
Valentiny a rendelet szükségességének indoklásában
arra hivatkozott, hogy egyes ügyekben hiába kísérelte
meg azt, hogy a belügyminisztertôl, illetve a belügyminiszter
útján a nyomozati szervektôl tájékoztatást
kapjon. Hivatkozott a gyömrôi gyilkosságokra,64 ezzel
kapcsolatban többször hiába érdeklôdött,
választ nem kapott. Kifejtette, hogy a késedelem a bizonyítékok
megszerzését veszélyezteti. Erdei azonban a kormányülés
jegyzôkönyve szerint arra hivatkozva tartotta feleslegesnek
a rendeletet, hogy a bûnvádi perrendtartás szabályozza
a nyomozati és az igazságügyi szervek egymáshoz
való viszonyát. Elismerte, hogy voltak hibák, ezeket
igyekszik helyrehozni, de az elôterjesztett javaslat szerinte csak
növeli az ellentéteket.65 Gerô Ernô kereskedelem-
és közlekedésügyi miniszter ugyancsak a tervezet
elvetése mellett foglalt állást az alábbi indokkal:
„alkalmas arra, hogy a reakciós felfogásoknak támadási
alapot adjon, mert a rendôrség elleni általános
kifogások reakciós jellegûek.” Valentiny tervezetét
az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. június 27-i ülésén
hosszú vita után 6:4 arányban elfogadta,66 azonban
a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták
együttes fellépésére a rendeletet nem jelentették
meg a Magyar Közlönyben. Ennek a hátterét sajnos
nem lehet levéltári forrásokkal dokumentálni.
Az ismeretes, hogy a Szabad Nép 1945. június 29-i száma
a legélesebb harcot hirdette a rendelet végrehajtásával
szemben.
A szociáldemokrata
párt pedig 1945. július 5-i országos vezetôségi
ülésén tárgyalta az ügyet. Szakasits vezetésével
a párt balszárnya támadta Valentinyt a rendelettervezetért,
aki a vezetôségi ülés után lemondott miniszteri
megbízatásáról.67 A történtekrôl
Rákosi Mátyás a következôket jegyezte le
memoárjában: „Egy napon kiderült, hogy Valentiny valami
igazságügy-miniszteri országos rendôrséget
akart létrehozni, széles jogkörrel, illetve ilyen törvényt
[rendeletet – P. M.] fogadott el a minisztertanács, mielôtt
a kommunista miniszterek észbe kaptak volna; megfelelô hercehurca
után tudtuk csak ezt a már elfogadott minisztertanácsi
rendeletet visszacsinálni.”68
Folyamatos
feszültség keletkezett a népügyészségek,
illetve -bíróságok és a politikai rendôrség
között. A népbíróságok eredeti feladatkörébe
tartozó háborús és népellenes bûncselekmények
miatt a politikai rendôrségtôl a népügyészséghez
vádemelési indítvánnyal áttett ügyek
alig 50 százalékában emeltek vádat, a maradék
ügyek felében a népügyészségek vagy
azonnal megszüntették az eljárást, vagy az ügyeket
visszaadták pótnyomozásra a politikai rendôrségnek.
A népbíróságok az ún. vádiratos
ügyek újabb 50 százalékában – elsô
és másodfokon együttesen – felmentô ítéletet
hoztak. „A nyomozó hatóságok politikai és szakmai
álláspontja tehát az ügyészségek
és bíróságok szûrése eredményeként
75 százalékban devalválódott” – írta
Major Ákos egykori népbíró.69
„A
proletárdiktatúrától
való
félelem okait
a rendôrség
szolgáltatja”
Az
Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeleteivel teljesen egyértelmûen
az ún. háborús bûnösöknek és
a népellenes cselekményeket elkövetôknek üzent
hadat. A problémát az jelenti, hogy a végrehajtás
során a kulcspozíciókkal rendelkezô kommunista
párt vezetôi úgy vélték, hogy ezt a harcot
ki kell terjeszteni a hazai reakció ellen is. Ezt a címkét
viszont nagyon könnyen ráaggatták bárkire – értve
rajta, hogy a társadalmi haladást akadályozza –, aki
nem értett egyet a kommunistákkal, vagy bírálni
merte a politikájukat. Ennek következtében az az abszurd
helyzet állott elô, hogy a nagy leleplezések ellenére
a reakciósnak minôsítettek száma nem csökkent,
hanem egyre nôtt. A reakció fogalmának definiálatlansága
visszaélések sorozatos elkövetésére adott
alkalmat a politikai rendôrségnek. Bibó István
így jellemezte ezt a helyzetet: a kommunista párt „egy esztendô
óta az ország társadalmi és politikai életének
legkülönbözôbb pontjain ragadja üstökön
és semmisíti meg a reakciót, és minden héten
újabb és újabb fészket fedez fel. A csodálatos
az, hogy a reakciónak és fasizmusnak minél több
fészkét fedezik fel, annál szûkebb lesz a demokrácia
platformja, és annál szélesebb a reakció. […]
A reakció elleni ilyen harcnak a legnagyobb betegsége az,
hogy nem tud különbséget tenni a szorosan vett reakció
szûk köre és azok között a konszolidációs
elemek között, akik azáltal válnak reakciósokká,
hogy a reakció elleni harc megfélemlíti ôket.”70
Bibó már 1945-ben kifejtette, hogy a demokratikus koalícióban
benne lévô polgári rétegek és vagyonosabb
parasztság ellen „nem lehet rendôrséget csinálni”.71
Szerinte éppen a kommunista kézben lévô rendôrség
volt az egyik okozója annak, hogy 1945-ben a magyar demokrácia
válságba került. „Az egész válságban
a rendôrség ügye központi jelentôségû,
mert a kommunistáktól és a proletárdiktatúrától
való félelem konkrét okait – a megszállás
nehézségeitôl eltekintve – elsôsorban a rendôrség
szolgáltatja. A magyar rendészeti apparátus az 1945-ik
esztendô nagyobb részében a kommunista párt
számára jelentett pozíciót”72 – írja
Bibó. Majd tovább fûzi a gondolatot: „Nem kevésbé
rövidlátó dolog a rendôrséget politikai
pozícióként értékelni. Ennek csak egy
hamarosan bekövetkezô polgárháborúra való
tekintettel volna politikai értelme. Egyébként az
arra nem alkalmas emberek által betöltött posztok nem
pozíciók, hanem tehertételek. A kommunista párt
semmivel sem vesztett annyit év eleji magyarországi pozíciójából,
mint azzal, hogy a rendôrségben tartott pozícióhoz
ragaszkodott. A rendôrség egy szakigazgatási ág,
amelynek eljárásmódjait – a demokratikusabb emberkezelés
követelményeitôl eltekintve – nem a haladó szellemiség,
hanem a jó szakigazgatás szükségletei és
követelményei kell hogy megszabják.”73
1 Lásd
Balogh Sándor–Szabó Éva: Koalíció és
politikai érdekegyeztetés (A pártközi értekezlet).
Múltunk, 1994/4., 31–72. o.
2 MOL
XIX-A-83-a.
3 Uo.
4 PIL
274. f. 2/11. 1945. január 19-i ülés.
5 Uo.
6 Uo.
7 A
Népszava 1946. január 23-i számából
tudjuk, hogy 1945. január 19-én alig több mint 200 kommunista
és szimpatizáns kezdte meg a rendôrség szervezését,
s négy nap alatt, január 23-ára már megalakult
a központosított budapesti rendôr-fôkapitányság.
8 Vas
Zoltán: Akkori önmagunkról. Önéletírás.
Bp., Magvetô, 1982, 2. k., 38. o.
9 MOL
XIX-B-1-r BM Elnöki iratok, 1945. és lásd Kozáry
Andrea: Dokumentumok a szervezôdô rendôrségrôl
és Budapest közállapotáról. 1945. január–február.
Társadalmi Szemle, 1997/1., 76–90. o.
10
A szovjet politikai rendôrség elnevezése 1934 és
1943 között volt NKVD, vagyis Belügyi Népbiztosság
(Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel). 1943 és 1946 között
az elnevezése NKGB, azaz Állambiztonsági Népbiztosság
(Narodnij Komisszariat Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi) volt.
11
MOL XIX-B-1-r BM Elnöki iratok, 1945.
12
Uo.
13
PIL 274. f. 11/10. A február elején Péter Gábor
által készített beszámoló tartalmazza,
hogy Péternek egy helyettese van, és az osztály három
csoportvezetôje is mind kommunista, de hogy név szerint kik
ôk, arról nem tesz említést.
14
Kovács kinevezésérôl egyelôre csak egy
1946. szeptember 25-én kelt, Péter Gábor által
aláírt körözvény áll rendelkezésre,
amely szerint Kovács a Magyar Államrendôrség
Budapesti Fôkapitánysága Politikarendészeti
Osztályának osztályvezetô-helyettese lett. A
dokumentumot közli Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia.
Küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen. Bp., Századvég
Kiadó, 1998, 373. o. A dokumentum eredeti példánya
eddig nem került elô a levéltárakból. Kovács
1948-ban Moszkvába került, s ott halt meg 1949-ben.
15
Uo.
16
PIL 274. f. 11/10. 1945. március 7.
17
Az Eötvös utca 7. szám alatt a két világháború
között a Magyar Királyi Államrendôrség
Útlevélosztálya mûködött, jelenleg
a Történeti Hivatal székháza.
18
PIL 274. f. 11/10. Tájékoztató a politikai rendôrségrôl,
1945. február 20., aláírás nélkül.
(A Hûség Háza a nyilaskeresztes párt országos
központjaként szolgáló épület volt.)
19
Tömpe András (1913–1971) mérnök, részt vett
a spanyol polgárháborúban, majd a Szovjetunióba
emigrált. 1944-ben Nógrádi Sándor partizánegységében
harcolt, kommunista. Legmagasabb beosztása rendôrvezérôrnagy.
20
Rácz Béla: A Belügyminisztérium újjászervezése.
Levéltári Közlemények, 1970/1., 93–94. o. Szentiványi
József visszaemlékezése.
21
PIL 274. f. 11/11. Jelentés az MKP KV Titkárságának,
1945. március 27.
22
MOL XIX-B-1-r BM Elnöki iratok, 1945.
23
Uo.
24
PIL 274. f. 11/10. Tájékoztató…, 1945. február
20.
25
Uo.
26
Uo.
27
Uo.
28
A szovjet politikai rendôrség elnevezése az idôk
folyamán többször változott: 1922-ben hívták
GPU-nak, vagyis Állami Politikai Hatóságnak (Goszudarsztvennoje
Polityicseszkoje Upravlenyije); 1943 és 1946 között az
elnevezése NKGB volt: azaz Állambiztonsági Népbiztosság
(Narodnij Komisszariat Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi).
29
MOL XIX-B-1-r BM Elnöki iratok, 1945.
30
Belkin még 1949-ben, a Rajk-per elôkészítésében
is jelentôs szerepet játszott: személyesen hallgatta
ki Rajkot és vádlott-társait. Lásd Szász
Béla: Minden kényszer nélkül. Bp., Európa–História,
1989, 365–366. o.
31
1.690/1945. M. E. sz. rendelet, 1945. május 10. Magyarországi
Rendeletek Tára, 1945. I. kötet. Bp., Magyar Belügyminisztérium,
1946, 131–133. o. Ez a rendelet lehetôvé tette a volt csendôrségi
állományba tartozó, igazolt személyek alkalmazását
is a rendôrségnél.
32
1.700/1945. M. E. sz. rendelet, 1945. május 10. Uo. A budapesti
rendôrségre vonatkozóan külön szabályozás
is történt a 8.490/1945. sz. M. E., 1945. szeptember 20-án
kihirdetett rendeletben: „Nagy-Budapesten a rendôrhatósági
teendôket és a végrehajtó szolgálatot
a Magyar Államrendôrség Budapesti Fôkapitánysága
látja el, […] élén a fôkapitányság
vezetôje áll.”
33
PIL 274. f. 11/11. 1945. március 27.
34
PIL 274. f. 11/11. Tömpe András jelentése, 1945. május
23.
35
Zöld Sándor (1913–1951) orvos, 1944. december 23-tól
1945. július 15-ig, valamint 1948. október 30. és
1950. június 23. között belügyi államtitkár,
majd belügyminiszter 1951. április 20-ig, mikor is letartóztatástól
való félelmében családját megölte,
majd öngyilkos lett.
36
Dr. Szebenyi Endre (1895–1950) jogász. A Budapesti Nemzeti Bizottság
a Budapesti Népügyészség vezetôjévé
választotta, de ezt nem fogadta el, s a BM-be ment dolgozni. Itt
1945. június 11-tôl miniszteri tanácsos, 1946. áprilistól
miniszteri osztályfônök, a Közrendészeti
Fôosztály vezetôje, majd 1947. július 4-tôl
miniszterelnökségi adminisztratív államtitkár.
1949. június 7-én letartóztatták, 1950-ben
halálra ítélték, és kivégezték.
1955-ben rehabilitálták.
37
Tôkés Ottó (1922–) Rajk László titkára.
1949. júniusban ôt is letartóztatták. A dr.
Szebenyi Endre és társai ellen lefolytatott perben hat év
kényszermunkára ítélték, 1954-ben szabadult,
1955-ben rehabilitálták.
38
PIL 274. f. 7/186. 1945. május 23-i összesítés.
39
PIL 274. f. 11/10.
40
Uo. 1946. április 8-i dátummal, Fehér Lajos osztályvezetô-helyettes
aláírásával jegyzett kimutatás. Fehér
Lajos (1917–1981) tanár, újságíró, politikus.
1945–1946-ban rövid ideig Péter Gábor helyettese.
41
PIL 274. f. 11/11., 1946. február 28. Itt a párthovatartozásról
nem esik szó.
42
Uo. 1946. március 13.
43
Fehér Lajos neve az 1946. szeptember 25-én kelt 61. számú
körözvényben már nem szerepel. 1962-tôl 1974-ig
a minisztertanács elnökhelyettese volt.
44
Dr. Hortobágyi Endre, legmagasabb beosztása rendôrezredes.
Az 1946. szeptember 25-i körözvény szerint a Magyar Államrendôrség
Budapesti Fôkapitánysága Politikarendészeti
Osztályának osztályvezetô-helyettese. A Rendôrségi
Közlöny 1946. január 15-i száma szerint rendôr
alezredessé nevezték ki. Egy a kutatási tilalom alól
1997-ben felszabadított, az angol titkosszolgálat által
a politikai rendôrségrôl készített jelentés
1946. július közepén Péter egyik helyetteseként
említi. Public Record Office (PRO) FO 371/59072. Gábor Róbert
szerint Hortobágyi kb. 15 hónapot szolgált a politikai
rendôrségen, 1946 végén váltották
le, helyébe a szintén szociáldemokrata Bittman István
rendôr alezredes került. Gábor Róbert: Az igazi
szociáldemokrácia. I. m. 183. o.
45
Dr. Gyuris Aladár 1945. november 10-tôl rendôr alezredes
(Rendôrségi Közlöny, 1945/9.). Az angol titkosszolgálat
által a politikai rendôrségrôl készített
jelentés szerint 1946. július közepén Gyuris
már Péter egyik helyettese (PRO FO 371/59072). Az 1946. szeptember
25-én kelt körözvény szerint is a Magyar Államrendôrség
Budapesti Fôkapitánysága Politikarendészeti
Osztályának osztályvezetô-helyettese. Lásd
Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. I.
m. 373. o. Hogy Gyuris meddig töltötte be ezt a posztot, pontosan
nem tudjuk. Az bizonyos, hogy 1947 januárjában, amikor a
letartóztatások zajlottak az ún. „köztársaság-ellenes
összeesküvés” kapcsán, az ÁVO-n Péter
Gábor egyik helyettese. Lásd Cristopher Felix (James McCargar):
A titkos háború. Bp., Európa, 1993, 237–238. o.
46
Dr. Timár István jogász, 1945. január és
1948. december között a budapesti politikai rendôrségen
szolgált. 1947. decembertôl Péter Gábor helyettese
volt. 1948. decembertôl az Igazságügy-minisztérium
Büntetôjogi és Ügyészi Fôosztályának
vezetôje lett. 1953. januárban letartóztatták
a Péter Gábor és 17 társa elleni bûnügyben,
jogerôsen 11 évi börtönre ítélte a
katonai bíróság. 1956. október közepén
szabadult. 1957 februárjában rehabilitálták,
1962-ig a Legfelsôbb Bíróság elnökhelyettese,
majd a Szerzôi Jogvédô Hivatal fôigazgatója
lett.
47
Timár István Zinner Tibor tulajdonában lévô
emlékezését közli M. Kiss Sándor idézett
tanulmánya. In Böszörményi Géza: Recsk 1950–53.
Bp., Interart, 1990, 12. o.
48
A személyzeti anyagok gyakorlatilag máig nem kutathatók.
A rendôrség
állományán belül 1945 és 1956 között
több mint 22 ezer áthelyezés történt, ami
nem az áthelyezésben érintett személyek számát,
hanem az igazgatási aktust jelöli. (Kajári Erzsébet
kutatása alapján). Lásd Figder Éva–Palasik
Mária: A politikai rendôrségrôl 1946-ban készült
titkos angol jelentés. Történeti Hivatal Évkönyve,
1998, megjelenés alatt.
49
MOL XIX-A-83-a.
50
PIL 274. f. 11/10. Péter Gábor jelentése Gerô
Ernônek, 1945. március 30.
51
Uo. A jelentéshez hozzátette, hogy Dálnoki Miklós
Béla azon lepôdött meg a legjobban, hogy a falon nem
Lenin és Sztálin, hanem Petôfi képét
látta.
52
MOL XIX-A-83-a.
53
Dálnoki Miklós Béla kormányának (Ideiglenes
Nemzeti Kormány) minisztertanácsi jegyzôkönyvei,
1944. december 23.–1945. november 15. Szerkesztette, a bevezetô tanulmányt
és a jegyzeteket írta: Szûcs László.
Bp., Magyar Országos Levéltár, 1997, 13. o.
54
Tudománypolitikai Intézet Kisgazda Levéltára
10. doboz, 30. ôrzési egység.
55
Uo.
56
Uo.
57
MOL XIX-A-83-a.
58
Uo.
59
Dálnoki Miklós Béla kormányának… I.
m. A: 510. o.
60
MOL XIX-A-83-a.
61
A Kis Újság munkatársa még ezen a napon felkereste
mind Kovács Bélát, mind Erdei Ferencet. A nézeteltérés
azzal tisztázódott, hogy Kovácsnak egy konkrét
eset kivizsgálására valóban volt miniszterelnöki
megbízatása, amihez Erdei is hozzájárult. Azonban
Erdei hozzátette: az adott ügyben már folyik egy vizsgálat,
amelyet a Belügy- és az Igazságügy-minisztérium
képviselôibôl alakult bizottság végez.
Lásd Kis Újság, 1945. június 8.
62
PIL 253 f. 1/4. és MOL XIX-A-83-a.
63
Az 1945. június 22-i dátumozású rendelettervezet
száma 522/1945. MOL XIX-A-83-a, az 1945. június 27-i kormányülés
anyagában.
64
Lásd késôbb részletesen.
65
MOL XIX-A-83-a.
66
Uo. A tervezet mellett szavazott Valentiny Ágoston, Gyöngyösi
János, Teleki Géza, Vásáry István, Nagy
Ferenc, Faragho Gábor; ellene Gerô Ernô, Molnár
Erik, Erdei Ferenc, Bán Antal.
67
Népszava, 1945. július 8. 1945. július 21-tôl
az igazságügy-miniszter Ries István, a Szociáldemokrata
Párt baloldalához tartozó politikus lett. Bölönyi
József: Magyarország kormányai 1848–1992. Bp., Akadémiai,
1992, 95. o.; Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött.
Bp., Európa–História, 1990, 1. k., 154. o.; Gábor
Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. I. m. 160. o.
68
Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940–1956.
Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette:
Baráth Magdolna, Feitl István, Gyarmati György, Palasik
Mária, Sipos Levente, Szûcs László, T. Varga
György. Szerkesztette: Feitl István, Gellériné
Lázár Márta, Sipos Levente. Bp., Napvilág,
1997, 1. k.,175. o.
69
Dr. Major Ákos: Népbíráskodás–forradalmi
törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései.
Bp., Minerva, 1988, 159. o.
70
Bibó István: A magyar demokrácia válsága.
In Bibó István: Válogatott tanulmányok. Bp.,
Magvetô, 2. k., 27–30. o.
71
A magyar demokrácia válsága-cikk vitája. Bibó
István: Válogatott tanulmányok. I. m. 107. o.
72
Bibó István: A magyar demokrácia válsága.
I. m. 38. o.
73
Uo. 41. o.
http://www.c3.hu/scripta